vissza

Hamvas Béla:
Patmosz I.

1.rész (1958-1964)
Elsõ kiadás



Tartalom

DIREKT MORÁL ÉS ROSSZ LELKIISMERET
CSONTVÁRY NAGY CÉDRUSA
ELMÉLET ÉS TEÓRIA
HUMANIZMUS
NÉMETSÉG
A RÁNTOTTLEVES
SZABÓ LAJOS, VAGY AZ EGYETLEN RENDSZER
MESSIANIZMUS ÉS DIKTATÚRA (Utóirat Szabó Lajoshoz)
ÉSZAKI KORONA
A MÛ ELÉGETÉSE
AZ ÁGY
KORSZENVEDÉLYEK UTÓLAGOS IGAZOLÁSA
ZÖLD ÉS LILA (Elõadás)
VÁRAKOZÁS
ÁLLAMOK KIALAKULÁSA
PROTEKTORÁTUS
FIZIOGNÓMIA
J. D. VAGY A BEAVATÁS
MEGRENDELÉS
A WALDSTEIN SZONÁTA
DÉMOSZTHENÉSZ
INTERVIEW
METAPOIÉZISZ
A JÓISTEN UZSONNÁJA
HÓDOLAT A MEGÚJULÁS ELÕTT
A VJESZIJ (SZIGALJEVIZMUS)
A DOLGOKBÓL ELÉG (A szentség elemzése)
TANGUY, VAGY A LOGISZTIKA MISZTIKÁJA
A KÉTZONGORÁS SZONÁTA
ÉRTEKEZÉS A KÖZIGAZGATÁSRÓL
FÜGGELÉK A KÖZÉPSZERÛSÉGRÕL
THREE POINTS
V. J., VAGY A MEGVALÓSULÁS
ORPHEUSZ

DIREKT MORÁL ÉS ROSSZ LELKIISMERET

I.

Az ember semmire se megy. Aki intakt, az mûveletlen, aki mûvelt, az korrupt Az intakt elõtt le kell tagadni a mûveltséget, a mûvelt elõtt le kell tagadni az intaktságot. Az ember semmire se megy.

Egyáltalán nem tudnék beleegyezni abba, hogy valaki ezt tõlünk független világ kényszerének tulajdonítsa. Tõlünk függetlennek lehet tartani a szabadesést, bár e megfogalmazás ellen is van kifogásom. De határozottan tiltakoznék, ha valaki azt állítaná, hogy a világ létrehozásában ártatlanok vagyunk. A magam részérõl az olyan embernek nemcsak ép értelmében, hanem tisztességében is kételkednék, aki kétségbe vonná, hogy ezt a világot mi csináltuk és folyamatosan mi csináljuk. Arra vonatkozólag, hogy a világ olyan, amilyen, senki részérõl semmiféle panaszt nem vagyok hajlandó elfogadni. Nem kellett volna olyan készséggel hozzájárulni ahhoz, hogy így legyen, és nem kell olyan készséggel hozzájárulni ahhoz, hogy így is maradjon.

A behódolás csaknem sohasem történik elhatározással. A III. Richárd ritka. III. Richárd az az ember, aki elszántan beleveti magát abba, hogy „to be a villain" — most pedig gazfickó leszek. A gazdasági és szociális érdekek, ezen a koszos lejtõn, ami az idõ, elõtérbe helyezõdnek, és kielégítésük csak a morális kvalitások rovására történhet meg. Az elsõ lépést mindenki csak kivételesen és csak egyszer teszi meg. Soha többé. Érthetõ. Látja, hogy a létminimumot megközelítõ jövedelemmel jelentéktelen helyen elrejtõzhet és intaktságát esetleg megõrizheti. Viszont akkor az annyira vonzó javakról le kell mondania. Mert azt is látja, minden elõnyért, amely a szociális jelentéktelenségen és gazdasági létminimumon túl van, nem munkájával, hanem moralitásának feloldásával kell megfizetnie. S ez alól kivétel nincs. Nem igaz, legalábbis egyelõre, hogy minden jól megalapozott társadalmi helyzet és jövedelem alapja a morális értékek feladása. Az azonban kétségbevonhatatlan, hogy minden, a létminimumon túl szerzett jövedelem és a jelentéktelenségbõl való minden kilépési kísérlet sikere nem a tényleges munkateljesítményen, hanem a korrupcióhoz való alkalmazkodáson múlik. A munkát egyáltalán nem fizetik, vagy ha igen, nagyon rosszul. Általában aszerint fizetnek, éspedig néha egészen jól, hogy az ember a korrupció milyen fokozatát képes realizálni.

Úgy látszik, csak két eset van — szegénységet fogadni, névtelenségbe vonulni és minden hatalmi becsvágyat feladni, vagy pedig — to be a villain, és diabolikus nosztalgiával a demoralizáló erõknek önmagában szabad folyást engedni.

A szomorú az egészben, hogy ez az ember csak ritkán lesz gonosztevõ, többségben csupán svihák és link. Amit az ember itt elkövet, nem bûn. A bûnben, mondja bataille, mindig van valami érdekes. Ez itt tökéletesen jelentéktelen. A bûnnek van mélysége, ettõl az ember csak bepiszkolódik. A rablónál is van hitványabb, a parazita. Viszont aki csinálja, önmagában összetört létezést hord. A tehetségtelen ember számára nem különösebb megrázkódtatás. Nincs mit vesztenie. Minél kisebb valaki, minél igénytelenebb, minél kevésbé veszi önmagát komolyan, vagyis minél zsurnalisztább és súlytalanabb, a korrupciót annál simábban tûri el. A kis tehetség felmorzsolódik és nem marad meg belõle más, mint a rutin. Minél tehetségesebb valaki, a behódolás annál végzetesebb. A magas becsvágy ismertetõjele, hogy az igazságon kívül minden egyebet csak nehezen visel el.

Az elsõ lépés után, bármilyen kivételesen követték is el, megállni alig lehet. Az ember asszimilációs képessége határtalan. haeckel azt mondja, ha nem ég hamuvá, az ember a poklot is órák alatt megszokja. Az utat a mélypontig különbözõ idõ alatt futják meg. De ha az egzisztencia intaktságát feladja, az ellenállás egyre gyengül. Az aljasság konstans tényezõvé válik, amíg izmus lesz belõle. Itt aztán mindenki aszerint, hogy rövid vagy hosszúlejáratú korrupcióra rendezkedett be (esetleg egy ezután következõ rezsim követelményeit is számításba véve), különbözõ élettechnikai bravúrokat alkalmaz és ortodox affinitásban lehet egy külsõvel (amellyel csalni szokás), és reménykedhet abban, hogy bomlott szemfényvesztése örök életû. Még a bûnbánathamisítást is eljátszhatja.

Ha valaki szociálisan elõre halad és gazdaságilag gyarapszik, a lelkiismeret nem szokta megnyugtatni. A lelkiismeret sajátságos monománia. Az ember azt mondhatná, hogy a világgal pontos oppozícióban áll. Nem pragmatikus és fõként nem materialista. Ezen felül mindezt egyáltalán nem titkolja. Nincs benne opportunizmus, nem is realista, cseppet sem reálpolitikus, annyira nem, hogy az már nem is józan. Taktikai érzéke nulla, a jólétet nem sokra becsüli, a hímévrõl nem is szólva. A lelkiismeret soha sem alkalmazkodik, alkalmazkodásra nem is kényszeríthetõ, és ha az ember alkalmazkodik, a lelkiismeret annak minden esetben ellentmond.

Annak aki behódol, nincs jó lelkiismerete. Ez biztos. A rossz lelkiismeret elsõsorban privát ügy. Az ember kénytelen önmagát lelkiismerete elõtt igazolni. Alkalmazkodása mellett érveket kell felhoznia és önmagát lelkiismerete ellen meg kell védenie. Ha az alkalmazkodás tovább folyik, a lelkiismerettel szemben felvett dialektikus magatartás elmélyül, és az embernek rendszeres védelemre van szüksége. Eleinte elég volt, ha az ember megélhetési kifogásokat támasztott. Késõbb már családjára kellett hivatkoznia. Végül elkezd úgynevezett világnézetet építeni. Sok esetben vallásos lesz. A dolgok rendje, hogy az ember nemcsak hazudik, hanem azon felül be is kell bizonyítania, hogy igaza van.

Nem a „mindennapi kenyér neurózisáról” van szó. Ha csak ez forogna kockán, könnyen megértenénk egymást. A világnézeteket nem az igazság érdekében építik, hanem a rossz lelkiismeret ellen. A világnézet „tudós épület, amelyben az ember elrejti szorongását”.

Az alkalmazkodó abban a hiszemben van, hogy korrupciója kívülrõl nem látható. Ezzel szemben tény, hogy a legeslegelsõ dolog, ami rajta észrevehetõ, éppen a korrupció. Már messzirõl, már hátulról, már tartásán és lépésén mindenkin holtbiztosan megállapítható még az is, hogy karrierjét hogyan kezdte, meddig jutott el és mire készül. Különösen egy ember az, aki mindezt azonnal észreveszi. Ez az ember az, akinek rovására az alkalmazkodást elkövetik. A rossz lelkiismeret provokál, éspedig morálisan provokálja azt, aki nem hajlandó alkalmazkodni, és az embert a direkt morál álláspontjára kényszeríti.

A direkt morál nem a rossz lelkiismeret projekciója. Olyan ember, aki a korrupt alkalmazkodással szemben a morális vádat képviseli, tényleg van. Bárki legyen is, egy dolog bizonyos, hogy ez az ember az alkalmazkodásban nem vesz részt. Hogy a világot maga adta fel tudatosan, vagy élhetetlenségbõl kiesett, bizonytalan. Tény az is, hogy éppen ezért a javakról le kellett mondania. De nemcsak a javakról. A világon kívül, vagyis a társadalmon kívül. Elvesztette nemcsak reményét az emberi életre hanem arra is, hogy a többivel együttéljen. És azt, hogy veszteségben van, akár akarja, akár nem, számon kell tartania.

Aki alkalmazkodik, él, az élet akármilyen koszos, a javakat eléri, ha rossz lelkiismerettel is, a többivel együtt van. Aki nem alkalmazkodik, akár undorból, akár más okból, a közösségbõl ki van zárva, absztrakt dialógusban, csak mint ellenfél és vádló.

Aki behódol, az alkalmazkodásban lényét feladja és végül elveszti. Aki nem hódol be, lényét megtartja, de nem tud vele mit kezdeni, mert egyedül áll.

Valaki vagy él, és az élet ára a beszennyezõdés, vagy nem akar beszennyezõdni, de akkor az életrõl kénytelen lemondani.

Ez a direkt morál és a rossz lelkiismeret.

Lemérhetetlen a távolság a rossz lelkiismeret és a direkt morál között.

A rossz lelkiismeret a világ bitorlásában él.

A direkt morál az igazságtól való elhagyatottságban él.

Van, aki a direkt morálban remekül érzi magát. Gyönyörködik abban, hogy a korrupción kívül áll és ítélkezhet. Különös gyõzelem, amikor az ember fogát csikorgatja. Mellõzve lenni! Elnyomva, szegénynek lenni! Nem bírja ki senki mély sebek nélkül.

A direkt morál a lázadás és a forradalom tenyészhelye. Minden lázadó és forradalmár morális bázison áll és ez benne a direkt morál.

A behódolás nem bûncselekmény, hanem botrány. Aki alkalmazkodik, nem gonosztevõ, hanem aljas. Ezért nem bíróság elõtt van a helye, hanem felháborít. Ez a felháborodás a lázadás csírája. Senki sem ússza meg anélkül, hogy ne forraljon bosszút. Ha a bosszú kitör, kész a forradalom. A forradalmat nem a lázadó csinálja, hanem a korrupció csinálja a lázadót. A lázadó nem a korrupció életrekelt rossz lelkiismerete, hanem az élet javaitól megfosztott és a közösségbõl kizárt ember bõszültsége.

A forradalmár azt hiszi, mert valaki nyomorult, az igazság csak az õ oldalán lehet. De abban a pillanatban, amikor a forradalmár a világot elfoglalja és berendezkedik, a javakat azonnal birtokba veszi és védeni kezdi, a rossz lelkiismeret benne máris felébred és a direkt morált tüstént provokálja. Soha még nem zajlott le forradalom, hogy ez paradigmatikusan ne ismétlõdött volna meg. Eszméit hiába hirdeti tovább. A hirdetés már nem a direkt morál, hanem a rossz lelkiismeret hangján történik. Ha a forradalmár hatalomhoz jut, a világnak tüstént behódol, és kezdõdik az egész elölrõl.

A hiteles elkötelezettség, hogy az ember önmagát realizálja. Ez a feladat az élet összes erõit igénybe veszi, és az eredmény akkor is legtöbbször fragmentális. Félelmetes, de így van. De akárhogy is legyen, ez az élet dicsõsége, volt és marad.

Aki behódol, az ember hiteles elkötelezettségét (engagement authentique) nem vállalja. Bizonytalan, hogy miért. Lehet, hogy a feladat túl nagy. Mivel a világban az, hogy az ember önmaga legyen, olyan nagyon nehéz, a korrupcióba veti magát. Ha már nem lehet önmaga, legalább habzsolja fel mindazt, amit csak tud.

Nem képes bevallani, hogy mivel a világ szerkezete olyan, amilyen, kénytelen engedményeket tenni. Viszont csak annyit enged, amennyi élete fenntartásához feltétlen szükséges. Ez a baj. Ha a világnak így tenne engedményt, ezt kivételes aktusnak tekinthetné és hagyná, hogy tette merüljön el a semmibe, önmaga pedig kívül maradna és eredeti helyét megtartaná. Ehelyett magát tettével azonosítja, és elkezdi azt védelmezni. Nem képes arra, hogy nyíltan hazudjék, tudjon róla és azt elviselje. A behódolás egyetlen aktusa még menthetõ lenne, ha nem lenne összekötve azzal az élettechnikai praxissal, amelyre a rossz lelkiismeret kényszeríti, hogy korrupt tettét elkezdi önmaga elõtt igazolni és azt ne igyekezne világnézeti dialektikájának bevetésével helyesnek feltüntetni.

Aki önmagát feladja, sohasem szabadul meg attól, aki mindezt látja.

Emmanuel mounier a tett geográfiáját négy ponttal jelöli meg. E négy pont szerint minden tett:

Ezekkel a szélességi és hosszúsági fokokkal mérve a behódolás:

Ez az, amit a direkt morál a legtisztábban lát: „a behódolás az embert eredeti alakjából kivetkõzteti és az élet végeredményét kompromittálja”. A behódolásnak ezt soha senki sem bocsáthatja meg. A behódolásból sohasem lesz és nem lehet nagyság. Ez a par excellence antitragikus, vagyis ez a botrányos egzisztencia.

A direkt morál inkább õrület. Nincs megalázóbb, mint elviselni, hogy a behódolás virtuóz élettechnikával miként fut be nagy pályát és miként teszi kezét az élet javaira, és miképpen foglalja el az élet helyét, mintha az egész az övé lenne, és vesz részt abból, amibõl mindenki más kizárt.

Abban, aki ez ellen nem tud kellõképpen védekezni, tízezer inkarnációra való méreg gyûlik össze. A bosszú. A bosszú, mondja nietzsche, az akarat tiltakozása az idõ ellen.

Minden mártír gondolja meg jól, vajon nem a bosszú, amely benne dolgozik? „Ó, ha az embert a bosszútól valaki meg tudná váltani!"

A behódolás az embert eredeti alakjából kivetkõzteti és az élet eredményét kompromittálja. De aki nem hódol be és nem alkalmazkodik, tiszta lelkiismeretét fenntartja és intaktságát megõrzi és a direkt morálban áll, az a bosszú angyalává lesz.

A direkt morál nárcisztikusan ragaszkodik hõsies és görcsös tisztaságához. A direkt morál nem szociális, hanem egocentrikus. Ezért ha felülkerül, nem közösséget teremt, hanem forradalmat. A direkt morál, mint a rossz lelkiismeret, a nagyságot kizárja. A direkt morál középszerû és démoni.

Aki behódol, beszennyezi az életet. A rossz lelkiismeret a beszennyezett élet nyugtalansága. A direkt morál a közösségbõl kizárt és a javaktól megfosztott ember életféltése.

A behódolás megbocsáthatatlan. Annak, aki behódolt, térden állva kell bocsánatot kérnie az igazságtól, amelyet megsértett. Addig nem térhet haza.

A direkt morál csak akkor oszlik el, ha felszólítják, hogy a szeretet világába lépjen, és tényleg belép. Akkor a pokol tüzét elkerülheti.

II.

A világ szó két értelemben használatos. Az egyik értelem a görög kozmosz, a másik a hely, ahol az ember él, de nincs otthon. A természettel, vagyis a kozmosszal, mint mondják, nincs különösebb baj, még a hõséggel, a faggyal, az árvízzel, a földrengéssel sincs. Amivel baj van, mindig a világ. Voltak, akik mikor légitámadás után zivatar tört ki és a menny megdördült, a megkönnyebbüléstõl könnyeztek. Az égzengés hangja a bombáéhoz képest annyira megnyugtató. Miképpen tudtam rábeszélni magam arra, kérdi Gabriel marcel, hogy ezt az észbontó zavart elfogadjam?

Ami az egészben a legkülönösebb, hogy a világ olyan, mintha magától értetõdne, még sincs semmi, amit kevésbé lehetne elfogadni. Nem környezet, nem az ember tovább növése, nem természet, nem társadalom, nem közösség, nem állam, nem az emberek, nem korszak, nem civilizáció. Mindennél általánosabb és nagyobb, rugalmasabb és szilárdabb, de mindennél idegenebb és ismeretlenebb, ellenségesebb és félelmetesebb. Itt senki sincs otthon. Ez az, amit külön meg kell tanulni, mert az ember eredetileg nem tudott róla semmit. Az újszülöttet ott fogadta a küszöbön, de ha tudta volna, dehogy jött volna ide. A világ az, amit meg kell ismerni, már egészen korán, a bölcsõben, ami az embert gyötri a családban, ami lerohanja az iskolában. Az ember magával hozza annak az életnek a képét, amely életre öröme támadt megszületni, és ez a kép mindenkiben azonos. Nincs közöttünk különbség. Igazi életünknek bennünk levõ õsképe mindannyiunkban egyforma. Ez az, amit az ember komolyan vesz és õriz, amit akar és ápol, és amit szeret, és amibõl szeretne nem engedni. Az ember azzal a bizalommal születik meg, hogy itt otthon lesz és magával hozott életét kedvére élheti. Ehelyett valószínûleg életének elsõ öt percében észreveszi, hogy nemcsak hogy nem élheti. Mintha a világ egész ereje arra összpontosulna, hogy a benne lévõ életet kikezdje és aláássa, destruálja és megfojtsa, elnyomja és összetörje.

A természettel még a nagy katasztrófák idején sincs baj, mert azok mindig elemiek. Ha a vulkán kitör, vagy jön a szökõár, a tájfun, lezuhan a meteor, az alvilág nem mozdul meg. Amiért az emberrel még az egyszerû dolgokban is baj van, hogy nincs olyan kicsinység, amely ne tudná az alvilágot megmozdítani. Két leányszem pillantásában lehet olyan indulat, amely megidézheti a sötétség démonait

A természeti csapás elmúlik, az ember megnyugszik. A fölkeltett démon azonban itt marad.

Az egyetlen, amit az ember tehet, hogy alkalmazkodik. De ha alkalmazkodik, abban a veszélyben forog, hogy lényét elveszti. „Semmi sincs közelebb az öngyilkossághoz, mint a világnak való behódolás, ahogy az a pillanatban testet ölt”.

A kínai és a japán hagyományban a világ megismerése külön tudás volt. Szokás, udvar, utca, hivatal, divat, politika, érvényesülés, illem, udvariasság, szólamok. Tudatosan tudták, hogy mindez egészen más, mintha természetes lenne, mint a kínai mosoly, annyira, hogy az elsõ pillanatban önkéntelenül mindenki tiltakozik ellene. Nem a szokást megtanulni nehéz, hanem éppen ezt a szokást, amely már nem szokás, hanem valami más. Azt, amely az emberit nemhogy nem fedi, hanem a való helyzet felõl félrevezet, van benne valami, ami elviselhetetlenül sértõ, ami az embert mivoltából kivetkõzteti. Más dolog élni és más a világban lenni. Ezt a kettõt még senki sem tévesztette össze.

Aki tisztában van azzal, hogy mi a világ, óvakodik attól, hogy azzal kapcsolatba lépjen. Csuang-ce-rõl mondják, hogy a miniszterséget visszautasította és semmiféle hivatalt nem fogadott el. Különleges módszerhez kell folyamodni már csak ahhoz is, hogy békében hagyják. Kerülni kell minden feltûnést, be kell fogni a száját, nem szabad kihívóan öltözködni, de még csinosan sem, nem szabad a kelleténél jobban táplálkoznia, kellemesen laknia, önmagát ápolnia. Csak halkan és távol és egyszerûen. Remetének, jóginak, magányosnak lenni. Mégis.

Nem élhetsz úgy, mint a csillagok.

Ahol az egyik oldalon életéhség, a másikon sértettség, az egyik oldalon karrier, a másikon irigység, az egyik oldalon korrupció, a másikon bosszú, az egyik oldalon hitványság, a másikon lázadás szemben áll, ott keletkezik a világ.

A világ a direkt morál és a rossz lelkiismeret feszültsége.

A világ az a hely, ahol minden megromlik. A jószándék lemorzsolódik, a rossz még rosszabb lesz. Még nem volt nagyság, amely ne torzult volna el. Komolyság, amely ne vált volna lényegtelenné. Nagy gondolkozók. Vallások. Szentek.

A világ a hazugság helye. A hazugság itt nem a morális rossz, hanem a morális rossz bázisa. Nem a bûn, hanem az a valami, amibõl a bûn keletkezik. Egyelõre csak a normális ember megromlása. Minél édesebbnek látszik, annál visszataszítóbb. Mint a chinoiserie, minél barátságosabb, annál aljasabb. A világban minden más, mint ami, és más, mint aki.

Kung-ce és Szókratész azt állította, minden baj oka, hogy a szavak elveszítették eredeti jelentésüket Mást gondolnak és mást mondanak. A világ az a hely, ahol a szavak eredeti értelmüket elvesztik. Ha az értelmet helyreállítanák, a világ eltûnne.

A hazugság nem bûn, nem ütközik a morális törvényekkel, de nem is élettani defektus, és ezért nem ütközik a biológiai törvényekkel. A kettõ között van, sajátos és külön terület, mint ahogy a világ is sajátos és külön terület a természet és a morál között Ezért az, ami hamis és ál és megtévesztõ, nem rossz és nem betegség, hanem fals. Ez az, amitõl a legjobban lehet szenvedni. A bûn és a betegség között lévõ speciális területen nincs tétel és nincs törvény. Ez az egzisztencia helye. Ez a világ helye. Ez itt a természet és a szellem között, az élet legérzékenyebb pontján a romlottság és az elaljasodás helye.

A jog minderrõl semmit sem tud. A büntetõtörvénykönyv lesújt a dúvadakra, és a baktériumokat nem veszi észre. Pedig, ami az embert megrontja, nem az útonálló. Nietzsche mondja, és nyomában sokan gondolják, hogy az, amit bûnnek neveznek a társadalom mai állapotában, egyre inkább végsõ kitörési lehetõség, kétségbeesett és otromba kísérlet arra, hogy valaki a romlás e gödrébõl kimásszon, és akár, tegyük fel, gyilkosság árán is egyfajta új természetes ártatlanságot szerezzen, mert még a bûn is elviselhetõbb, mint ebben a koszban száját befogva élni, és úgy tenni, mintha minden a lehetõ legnagyobb rendben lenne. A bûnösök, mondja Nietzsche, a mai társadalomban a tiszta emberek, legalább is azok, akik a leginkább szomjazzák a tisztaságot, de mindenesetre az egyszerû orgyilkos lemérhetetlenül tisztább, mint például a politikai, a gazdasági karrierista, az irodalmiról nem is szólva, vagy a közéleti funkcionárius, különösen, ha valaki arra gondol, hogy az ilyen gyilkos milyen esetlenül, milyen becsületesen és meghatóan együgyû ahhoz képest, aki karrierjéért önmagában kénytelen minden emberit apró darabokra zúzni és megdarálni és összetömi, és nincsen sejtje, amely ne lenne megrugdalva és leköpdösve, és semmi sem maradt benne, ami ne lenne, esetleg jóval áron alul, megvásárolható.

Akár meglepõ, akár nem, de mindenesetre tény, hogy ezen az egzisztenciális középen, a morál és a biosz között, az életet beszennyezõ tettekrõl csak a magas és fejlett hagyománnyal rendelkezõ népek szereztek tudomást, csak Kína és India, Görögország és Róma, újabban Franciaország és Anglia. Ha a kultúrának egyáltalán van definíciója, csak az lehet, hogy egy népnek van-e mértéke nemcsak arra, hogy mi az erkölcsi jó és rossz, hogy mi az egészséges és beteg, hanem arra is, hogy mi az, ami a közös életet tisztítja vagy beszennyezi. És ami a kultúrnépek életét jellemzi, hogy a beszennyezés ellen tudatosan védekezni képesek. Hogy Kínában és Indiában az egzisztenciális érzékenység erre meg volt, az köztudomású, de az is, hogy a görögök és a rómaiak irodalma is tele volt figyelmeztetéssel, hogy az embert a közvetlen veszély nem a bûnök, hanem az egzisztenciális korrupció felõl fenyegeti. A franciáknál a moralisták, az angoloknál a szatirikusok tartózkodtak azon az õrhelyen, ahonnan az élet tisztaságára felügyelhettek és mindenkit már elég korán megtanítottak arra, hogy a korrupt ember ellen miképpen védekezzenek. A kultúrálatlanságot pedig éppen minden népnél és korban az jellemezte, hogy az ember védtelen volt — nem a bûnök ellen, amelyekrõl a büntetõtörvénykönyv paragrafus-szerûen intézkedett —, hanem a korrupt ember hitványsága ellen, és nem volt mértéke a gorombaságra és a tapintatlanságra, az indiszkrécióra és a tolakodásra és a pimaszságra és az álnokságra és azokra az árnyalatokban nehezen meghatározható aljasságokra, amelyek az emberi életet a bûnöknél sokkalta mélyebbrõl veszélyeztetik. Kultúra hiánya elsõsorban annyit jelent, hogy az ember a huncuttal és a cudarokkal szemben védelem nélkül van. A közösséget nem tanították meg arra, hogy elszigetelje õket. Az emberek félnek tõlük és engednek nekik, és meghunyászkodnak és félrehúzódnak, csaknem csodálják õket. Morális bûncselekmény itt sincs több, mint más népeknél. De az élet színvonala elrettentõ. Mert a bûn az erkölcsi rend olyan brutális megsértése, amely ellen minden nép védekezni tud. Az életet beszennyezõ egzisztenciális korrupció ellen a kultúrálatlan nép tehetetlen. A kis zsiványoknak és szélhámosoknak, az alattomos furakodóknak és a nagyszájú hencegõknek, a fondorlatos handléknak és a nyegle becsteleneknek reménytelenül ki van szolgáltatva.

A lét leginkább az élõ vízhez hasonlít, legalábbis annyiban, hogy semmiféle szennyet nem fogad be, és a lehetõ legrövidebb idõ alatt minden fertõzõ anyagot felold és feldolgoz és semlegesít. A források és a hegyi patakok és a tavak tulajdonsága, ha trágyát hajítanak is bele, vizük néhány lépéssel odébb már iható, és néhány perc múlva a méreg hatása nyomtalanul eltûnt. A lét minden szennyet kibír, és minden tisztává lesz benne.

Indiában a lét szava szat. Szóról-szóra annyit jelent, mint az, ami van. De annyit is jelent, hogy színültig telt önmagával, de annyit is, hogy fényes és egyszerû és ragyogó, és annyit is, mint igazság. Aszat pedig annyit jelent, mint nem igaz és nem létezõ. Ezért mondják, hogy aki a lét körébe emelkedett, nem követhet el többé sem bûnt sem hibát, nem gondolhat és nem mondhat olyat, ami helytelen és nem igaz. A létben minden tiszta és valódi és igaz, és a lét mindazt, ami foltot ejthetne rajta, felszívja, mint a párát a levegõ, és maga folttalan marad.

Az élet határtalan érzékenysége és beszennyezhetõsége. Bárhol követ el bárki valamit, ami megzavarja, azonnal az egész elsötétedik. Ezer kilométerre és ezer évre megérezhetõ. A létben minden szenny feloldódik, az élet a szennyet nem tudja feloldani. A homály és a súly itt marad, itt marad, amibe az ember beleütközik, ami az emberre nehezedik, ami látását elhomályosítja. Nincs sebezhetõbb, mint ez az illanó és megfoghatatlan és könnyû valami, ami az élet, és nem a drasztikus inzultus az, amit olyan nehezen visel el, hanem az elaljasodás huzamos tortúrája.

Ezért nincs jogosultabb, mint az életféltés. Nincs érthetõbb, mint a próféta haragja. A próféta nem a vagyont és hírnevet, a hatalmat és az élveket kifogásolja. A korrupció azt az életet rontja meg, amit mindenki közösen él, amiben mindenki részesedik, melynek tisztaságára mindenkinek elemi igénye van, s amit mindenkinek, aki a tisztaságra érzékeny, féltenie kell. Az életféltés egy bizonyos fokon túl elmebaj lehet, a dühöngõ õrület tüneteivel, mint Jesajásnál, Savonarolánál, Nietzschénél.

De rossz szemének kell lenni, aki azt az életféltést a direkt morál életféltékenységével összetéveszti. Ez itt nem vak, amely a világot a létbõl a legszívesebben kitörölné. Ez a naiv ragaszkodás az élet primordiális természetéhez, az idillhez. A direkt morál nem az életért aggódik, hanem sértõdött és felül akar kerülni, a javakra és a hírre és hatalomra féltékeny. Ez itt nem becsvágy. Aki magát az életet (a szakrális örömet, a mézet, mint a hinduk mondják) félti, gyûlöl, de méreg nélkül gyûlöl, és nem mert megrövidítették, hanem, mert az aranykort megmérgezték.

Világ, ez itt az, amit eddig csináltunk, és amit — minden jel arra vall — önhitt eszelõsséggel tovább csinálunk, annak ellenére, hogy csaknem mindenki, aki valamennyire is értelmes, már látja, igen kevés kell ahhoz, hogy az egész a fejünkre szakadjon. Mert miután jelentõségét az összes téma elvesztette, egyetlen közös megbeszélnivalónk maradt, a válság. Ezen kívül minden egyéb felesleges és lényegtelen.

Minél magasabb rendû az ember, az árulás annál súlyosabb. A kicsinyek, a politikusok, a zsurnaliszták. Mit árulnak el? Legfeljebb az eszmét. De feljebb és még feljebb. Ahogy hölderlin mondja: Vergisst sich und sein Gott.

A morálnak nem természete, hogy direkt legyen. Nem azért vagyok itt, hogy bárki fölött ítéletet gyakoroljak, hanem, hogy velük közvetlenül együtt éljek. Az ítéletet önmagam fölött kell gyakorolnom. A direkt morál elvetendõ.

De mit tegyek azzal, aki a javakra suttyomban kezét ráteszi, tolakszik és mint a ripõk szokta, mindjárt az elsõ helyre ül? Vagy talán ez az emberi, a nagyon, nagyon emberi, elcsúszni és eladni és megtévedni és megtéveszteni és megalkudni és piszkos kis üzletekre vadászni és hízelegni és behódolni és bemocskolódni, aztán gyötrõdni és a rossz lelkiismerettel vitázni és árulkodni és hazudozni és cinikusnak lenni és az egészet elviccelni és az egésznek hátat fordítani és menekülni elõle, menekülni és letagadni? És az az embertelen, aki az amúgy is kétes tisztaságot monomániákusan õrzi, és ebbõl önmaga számára magaslatot és koronát csinál? Vajon nincs-e szükség a szív egyszerû tisztaságának felsõ fokára, hogy az ember csaknem állati romlatlansággal, arcátlanul, akit lehet, elmarjon a zsákmánytól? Vajon nem kell-e ehhez a becstelenséghez eddig el nem képzelt alázat? Vajon azt az elvetemült korrupciót nem lehet-e megrendítõen gyermekinek tartani, és ha tényleg ez a világnak való behódolás az emberi élet szakrális intimitásának elárulása, és minden valaha is megérinthetetlen fensõbbséghez való hûtlenség, vajon nem karizmatikus ártatlanságra van szükség, hogy mindezt az ember elkövethesse?

Tekintve, hogy mindenki élni, sõt mindenek fölött és mindenáron élni akar, és az élethez való jog és az élet, mint önérték és legfõbb jó az a gondolat, amellyel még az olyan emberek is, mint Goethe és Nietzsche, az egész korszakot felbõszítették, ideje lenne feltenni a kérdést, vajon tulajdonképpen mit is jelent élni? Amit az ember lát, elég zavaros, alig több, mint fejvesztett tolongás, aminek az élet primordiális természetéhez semmi köze, mert semmivel sem több, mint õrjöngõ mohóság, mindent megbámulni és megnyalni, vurstlit és kiállítást, operát és fesztivált, és színházat és futballmeccset és felvonulást, de fõként divatbemutatót és mozit, és e sokadalomban mintha éppen az élet ellenkezõjérõl lenne szó, nem élni, vagyis inkább arról, hogy az életrõl ennek az izgatott szétszórtságnak segítségével minél tökéletesebben megfeledkezni. Hogy ne kelljen többé gondolni rá. Ezért mondja heidegger, hogy az ember ma a lét elfeledettségében (léthé)nem is él többé, hanem sajátságos életsóvár állapotban szomjazik, nincs is lehetõsége arra, hogy éljen, és minden, amiben része van, a valódinak szomorú szurrogátuma. Mondjuk élet az, ami narkotizál. Élet, mint ájultság. Dohány, morfium, pálinka, kávé. Ide jutott szegény Faust és a nyomorult Dionüzosz. Az élet normalitása elveszett és sürgõsen pótélményekrõl kell gondoskodni, hogy az ember az életéhségtõl ne kapjon elmebajt.

Vajon milyen feszültségek egyenlítõdnének ki, ha, tegyük fel, valaki ténylegesen élhetne? Milyen álmai teljesülnének? Milyen viszonyban áll az ember a postáskisasszony életeszményével, aki csak egyszer, egyetlen egyszer estélyi ruhában, fején akár hamis diadémmal is, de harsonaszóval szeretne bevonulni trónterem híján az ötórai tea bárjába, mint Shakespeare királynõi? Milyen viszonyban áll például a diktátori életeszménnyel, amikor az a díszszemlét tartja, mert az a postáskisasszonyétól nincs is olyan távol, csak a kulisszák szürkébbek és a távlat zordabb? Milyen igénye van? Milyen ízlése? Milyen becsvágya? Milyen halhatatlanság-ideálja? Mi az, ami kedvesebb neki, mint maga az élet?

Nem élni. Az életet kirabolni.

Csak nem méltatlankodni. Csak semmi indulat, semmi rokonszenv és semmi ellenszenv. Csak körülnézni, nem javító szándékkal, Isten óvjon! Temperált, okos, egyszerû szavakat keresni, hogy megnyugodjanak, még iróniával sem, még részvéttel sem, csaknem szeretettel, ahogy az ember a kísérleti patkányokat nézi, amikor a pestis tüze ott ég piros szemükben.

Amit világnak nevezünk, az olyan lény részére, aki a földön csak mint turista tartózkodik, merõ agyrém és nonsens. A világból kívülrõl semmi sem tátható. Lehet, hogy ez az emberiség kollektív karmája, vagyis következménye mindannak, amit az emberiség sorsában sok százezer éve felhalmozott, s ezt az átkozott hagyatékot most viselni kell. Ez a kezdettõl fogva gyûjtött örökség.

A világban a logika érvénytelen, de érvénytelen a morál, sõt érvénytelenek a szerves élet törvényei is. A világnak egyetlen logikája van: egyszer elkövettek valamit, és ennek most minden következményét viselni kell. Mint a Thora mondja, hetedíziglen. Vagy ahogy a tudomány mondja: átöröklés. Vagy mint Buddha tanítja: minden tettünk és gondolatunk és mozdulatunk és szavunk régebbi életünkben elkövetett szavak és tettek és gondolatok elkerülhetetlen következménye.

Ami a világban történik, az alkímia nyelvén szólva kolosszális putrefactio, ami annyit jelent, mint megromlás, felbomlás, erjedés, megpüffedés, széthullás, rothadás, megfeketedés és feloszlás. A putrefactio nem értelmetlen pusztulás. Ez az az állapot, amikor a természet anyaga, a prima materia, szerkezetét és alakját lebontja, és széthull, hogy új és más felépítésben realizálódjék. Ami a világba kerül, azonnal elkezd erjedni és dagadni. Mi ezt reánk nézve kedvezõ megfogalmazásban növekvésnek és fejlõdésnek nevezzük. Az ember eredeti csecsemõ-alakjának húszszorosára dagad, azután új erjedés keletkezik, a szexus, hogy új lényeket bomlasszon ide, közben szedi magába a természet különbözõ anyagait, hogy magában megerjessze és végül emberi alakjában ez a lény megszûnik, amit úgy hívunk, hogy halál. A világ alkímiai mûhely, ahol a természet átalakul valami mássá, részben trágyává, részben — mint az alkimisták mondják — arannyá, ha az ember ennek az átalakulásnak érdekében különös erõfeszítéseket tesz. Mindenesetre a világot végleges helynek tartani ügyefogyottság, és aki nem ébred tudatára annak, hogy átalakulása érdekében mit kell tennie, az nyomtalanul elkeveredik és elmerül ebben az emésztõgödörben, és abszolút létérõl lemond.

A világ elvesztette otthon-jellegét, és az ember itt már komoly közösségi kapcsolatok nélkül csupán, mint megfigyelõ tartózkodhat, és azt, ami itt történik, csupán etnológiai egzotikumnak tekintheti, ami lehet furcsa és bizonyos tekintetben érdekes, de tulajdonképpen teljesen jelentéktelen.

A tudomány paradoxona. Miután a politika a világ oldalára állt és az embert megõrlõ hatalomhoz csatlakozott, és miután a vallás is a világ ember-ellenes hatalma lett, úgy látszott, a tudomány az egyetlen, amely az embert a világgal szemben megvédi. Az utóbbi néhány száz év után erre nincs többé remény. A tudomány éppen olyan egzisztenciálisan korrupt, mint a politika és a vallás, és az ember fiának nincs többé helye, ahol fejét lehajtsa.

A világ elhatalmasodása.

Az európai történet két korszaka:

az elsõ korszakban a direkt morál uralkodott, és az ember abban a bosszúban élt, amit a világ elszenvedése benne fölkeltett. A világ a ledér szajha, aki az embert elcsábítja, kifosztja, kineveti és otthagyja. Ókor és középkor;

a második korszakban a rossz lelkiismeret uralkodott, mert az ember behódolt és alkalmazkodott és világi lett, és felfedezte a mûvészetet és a tudományt. Újkor.

Kezdõdik a harmadik korszak. Már nincsen más, csak világ. Permanens inzultus és tortúra.

A múlt század, az õrültek százada. Hölderlin, Schumann, Gogol, Baudelaire, Maupassant, Van Gogh, Nietzsche.

Ma már nem vagyunk képesek megõrülni.

Ehelyett az otthontalanok. Orosz és szerb és német és román és francia és spanyol emigránsok és disszidensek.

Az otthontalanság legújabb alakja, amikor az ember saját hazájában nincsen többé otthon. Belsõ emigráció. Aki nem hódol be, az átvonulhat a direkt morálba és lehet lázadó és fõhet bosszújában. Nincs más út: direkt morál vagy rossz lelkiismeret. Aki sehol sincs, az hontalan.

III.

Az elsõ válságmû Sören kierkegaard: Az idõ bírálata, 1845-bõl. A tanulmány értelme, hogy ma nem abban a mindenkori válságban élünk, amely az idõk kezdete óta tart, és amely már az ember normál állapota. Ez a válság itt ma kivételes és egyszeri, abszolút és az utolsó. Régebben a válság nem volt a történet titka. Mindenki tudott róla, és az emberiség életét a válságra való tekintettel rendezte be. Ma és itt, a kivételeket nem számítva, nem tudnak, sõt nem akarnak róla tudni.

Kierkegaard kifejezése a válság tudatában élõ emberre az, hogy egzisztencia. Tényleges életet, mondja, csak ez az egzisztencia él. Aki nem ezt teszi, a valóság tudata elõl elrejtõzködik. Létét a válság állandó elfelejtésére (léthé) építi, és éppen ezért a válságban elmerül. A valóságban csak az vesz részt, aki a tényleges helyzetrõl tudomást vesz és magát fedetlenül (alétheia) a válságba helyezi.

Száz év múlt el, és amit a válságról azóta tudunk, mint ahogy lenni szokott, nem annyira az impozáns terjedelmû és híres, hanem a kisebb és ismeretlenebb mûveknek köszönhetjük. A lényegeset az ember ezúttal sem Keyserling és Spengler és Sorokin köteteiben, hanem a néhány lapos tanulmányokban találja meg. Ilyen kis tanulmányt írt Martin heidegger, és azt mondta, hogy már utána vagyunk. Nem úgy, hogy valamely nyilvánvaló végzetes esemény az egészet eldöntötte, és ettõl kezdve a helyzet reménytelenné vált. Inkább úgy, hogy a visszavonhatatlant észrevétlenül és közös beleegyezéssel elkövették, és amit azóta élünk, a múlt század felfordulásait, a jelenben a világháborúkat, a rémállamokat, a technokráciát, a meg nem állítható szociális-morális-gazdasági romlást már csak az automatikus lebonyolódásnak lehet tekinteni. Heidegger Kierkegaardnak az ember magatartásáról szóló eredeti megfogalmazását, mint Nietzsche, Pannwitz és Guénon teszi, fenntartja. Aki lényét nem helyezi a válságba, okvetlenül pszeudoegzisztens. Ami annyit jelent, hogy aki a válság tudatát önmaga elõl bármely okból elrejti és a váltás következményeit saját életére vonatkozólag nem vonja le, az idõszerûtlen, más szóval lényegtelen. Semmit sem jelent. Önmagát a történetbõl kitörölte. A válság, igaz, rendkívül kényelmetlen, de félelmetesen jelenlévõ tudata elõl, ha illuzórikus bizonyosságba rejtõzik, az, mint az angolok mondják a lonely crowd, vagy mint camus írja,l'homme absurde. Úgy élni, mintha nem történt volna semmi. Tovább fecsegni a fejlõdésrõl és a tudomány haladásáról, terveket készíteni a gazdasági kibontakozásra és a politikai megegyezésre, a nevelést reformálni, a mûveltség színvonalát emelni, az új kultúra alapján megvetni és egyéb zsurnalizmus.

Heidegger a válság visszavonhatatlanságát azzal jellemzi, hogy a háború és a béke között a különbség megszûnt. Ami van, az sem háború, sem béke. Mondjuk, az egész világ permanens ostromállapotban van. A háború bármelypillanatban kitörhet, de ha nem tör ki, annál rosszabb. Ez vonatkozik a népek egymás között lévõ helyzetére. A népek helyzete önmagukban az, hogy permanens államcsínyben élnek. Minden nép két puccs között áll, az egyik lezajlott, a másikra készülnek. Gazdaságilag permanens államcsõd. Család? Sem házasság, sem szabad szerelem. Kasztok? Sem uralkodó, sem szolgáló kaszt, hanem kaszttalan csõcselék. Sem közösség, sem individuum. Nincs bûn, nincs bûntelenség, csak piszok. A dolog azonban, mint Camus mondja, annál sokkalta súlyosabb, mert háború, puccs, csõd, hazugság, erõszak, kizsákmányolás, mindez régebben — talán a reneszánsz bitorlói, vagy az olyan önkényuralkodók számára, mint XIV. Lajos, vagy II. Frigyes, vagy a cárok — kivételes volt, bármilyen elrettentõ, de egyszeri és törvénytelen. Ma mindez magától értetõdik. Tudomásul vették és állandósult. Nincs elavultabb, mint felháborodni. Ez ma az abszolút komikum. Az átlag életmegoldás a következõ: mindannak, ami van, tudomásulvétele elõl elzárkózni, és az egyénileg kínálkozó helyzet elszánt kihasználásával az egzisztencia valódiságának feláldozása árán saját életének külsõ feltételeit lehetõleg szilárd alapon biztosítani (man for himself). Ezért az életben gyõztesnek lenni, kevés kivétellel, a teljes vereséget jelenti. Mondják, hogy a szentek minden csodájánál több, ha valaki ma el tudja viselni azt, ami van.

Ezért nincs igaza valerynek, amikor vigasztalást talál abban, hogy bármilyen válság legyen is, az élet megy tovább. Igen, az élet továbbmegy. De a pszeudoegzisztencia becstelensége olyan fokot érhet el, amit egyébként máris elért, hogy az élet, amit az ember ezen az áron vásárol, semmit sem ér, sõt ennél rosszabb. A tisztátalanságot csak bizonyos mértékig lehet elviselni. Az élet annyira elveszti önmagát, hogy nem élet többé, hanem zoológiai tenyészetbõl és démoni õrjöngésbõl sajátságosan összetett létezési határeset, amit ugyan folytatni lehet, de nem érdemes.

Életét az ember kapja. Létének helyét az életben minden befolyástól mentesen magának kell megválasztania, és maga is választja meg aszerint, hogy önmagát mire tartja méltónak. Így függ össze az egzisztencia valódisága, a szabadság, a becsvágy, a halhatatlanságideál. Amitõl az ember a pszeudoegzisztenciában megretten, elsõsorban nem az élethazugság, hanem a silány becsvágy, hogy csak erre a tetû-halhatatlanságra tartja magát érdemesnek.

IV.

A lázadások történetében közelebbrõl nem meghatározható idõben fordulat következett be. Lehet, hogy Descartes körül történt, esetleg elõbb, vagy valamivel késõbb, mindenesetre arról az impertinens hangról, amit nem sokkal azután Voltaire és társai használtak, kétségtelenül felismerhetõvé vált. Mindaddig a lázadásnak csak egy lehetõségét ismerték, éspedig a lázadást a világ ellen. Elvégre minden idõben és helyen a világ volt és maradt az ember számára idegen és nem asszimilálható, amit senki sem tudott és tudhatott elfogadni, még abban az esetben sem, ha (to be a villain - elhatározta, hogy gazfickó lesz) elszántan és maradéktalanul be akart hódolni. A klasszikus lázadók, Platón és Konfu-ce, Buddha és Hérakleitosz, az eretnekek és Savonarola számára, és az ember számára, aki õket hallgatta, csak az volt a magától értetõdõ, ha a direkt morált a világ ellen vették fel. Lázadásnak csak a korrupt világgal szemben van értelme, mert csak ennek van alapja. Amit úgy hívtak, hogy az igazság nevében. Az igazság kimondása élet-technikailag sohasem volt rentábilis vállalkozás, korszakok szerint többé-kevésbé életveszélyes, de azt mindig csak olyan ember mondhatta ki, aki a világgal szemben oppozícióba került. E fordulat most az volt, amit senki sem várt és nem értett, vagyis, hogy a világ lázadt fel.

Határtalanul bonyolult helyzet támadt. A korrupció úgy kezdett viselkedni, mint akit kijátszottak. A rossz lelkiismeret elkezdett az igazságról beszélni. Mindez messze túl van azon, hogy az ember meg tudja érteni. Nincs ostobább, sõt nincs szemtelenebb, mintha a korrupció a sértett fél szerepében lép fel és elkezd jogaira hivatkozni. Jellegzetes példa arra, hogy a történetben az események nem egymástól megkülönböztethetõen, világosan és logikusan egymás után következnek, hanem egymásra halmozódnak, és ezekben a feltornyosult halmazokban összekeverednek, szerepet cserélnek és egymást annyira áthatják, hogy alig, vagy nehezen, vagy egyáltalán nem ismerhetõk fel többé.

A tradicionális lázadások paradigmáját dosztojevszkij adta a Nagyinkvizítorban. A mítosz szerint a Megváltó a földön újra megjelenik és a nép felismeri. A világ uralmát újra az a veszély fenyegeti, amely akkor fenyegette, amikor elõször itt járt. A  Nagyinkvizítor a Megváltót elfogatja és halálra ítéli. A megégetés elõtti éjszaka azonban elmegy hozzá a börtönbe és felszólítja, hogy a földet hagyja el. Ez itt a világ, az igazságnak itt nincs helye.

A mítosz egzaktul a rossz lelkiismeret és a direkt morál jegyében áll. A humánum magatartása ebben az esetben csak az lehetett, és az is volt, hogy a Megváltó mellett és a Nagyinkvizítor ellen foglalt állást. Nem kellett okvetlenül lázadásnak lennie, viszont másképpen nem volt realizálható. Az ember animozitását a világ ellen sohasem tudta legyõzni, és senki sem tûrhette szó nélkül, hogy a földrõl az igazságot elûzzék. Bármilyen értelmetlen volt, de az ember nem tehetett egyebet, mint fellázadt Ami a világban a legkevésbé elviselhetõ, hogy hatalma az igazságtalanságnak van, és az igazság erõtlen. Ami az irtózatos, hogy az igazság nem tudja önmagát érvényesíteni. Ez a szüntelen szorongás, amiben az ember él, hogy az igazságot a földrõl elûzik és itt maradunk védtelenül. Ez az igazságtól való elhagyatottság. Ez minden lázadás értelme.

A Nagyinkvizítor mítosza azonban elavult. A világ arra az álláspontra helyezkedett, hogy amikor a Megváltót a földrõl elûzi, igaza van. Az igazság csak arra jó, hogy abban, aki nem tartja meg (és miért tartsa meg, amikor semmi elõnyt nem biztosít?) rossz lelkiismeretet ébresszen. Az igazság mértéket tételez fel. Az igazság magas, egyértelmû, tiszta, egyenes. Ez az életet, különösen pedig a vezetõk tevékenységét határtalanul megnehezíti. Ahhoz, hogy megéljünk, nincs szükségünk igazságra.

A lázadás régebben nem legitim, de történetileg hitelesített magatartás volt, amit ugyan nem mentett fel, de indokolt, hogy a korrupt világban az élet tisztaságát féltette. A direkt morál ennek az életféltésnek módszere. Intakt alakjában rendkívül ritka, többnyire csupán életféltékenység és életirigység (ressentiment) ezért éppoly kevéssé menthetõ, mint a behódolás. Az egyetlen, ami magas fokon emberivé teheti, hogy igazságkövetelés. Ha ez nincs, akkor a lázadás az életbõl kizárt, az igazságtól való elhagyatottságban élõ kétségbeesett ember démoni bõszültségének kitörése.

Az újabb lázadásban a világ megkísérli, hogy magát legitim magatartássá tegye, vagy ha ez nem megy, legalább történetileg hitelesítse. E kísérlet ellen bár senki szót nem emelt, és általában mindenki behúzta a nyakát, úgy látszik a vállalkozás, legalább eddig, nem sikerült. Minden jel arra vall, hogy a világnak, ezek szerint a behódolásnak, mint legitim vagy hiteles magatartásnak elismertetése nonsens. A világ részérõl továbbra is állhatatos erõfeszítés történik, hogy a behódolást, mint elfogadott magatartást beiktassa. Tény, ha ez ellen nem is szólaltak fel, de a korrupt behódolás továbbra is megmaradt, mint megvetett alkalmazkodás és hitványság, amit kénytelenségbõl gyakorolnak ugyan, de amit kell, sõt illik letagadni, mert arról a szennyet nem sikerül levakarni. Bármilyen mentõelméletekkel kísérletezzenek is elõre, a jövõ felé, mint amilyen az evolúció, és bármilyen elszántsággal hamisítják visszafelé a történetet, a világi magatartást még nem sikerült hitelesnek elfogadtatni.

Az elmúlt évszázadok alatt az ember azért lázadt, mert a Megváltót, mint azt a lényt, aki csak fölösleges nehézségeket támaszt, a földrõl elküldik. Legújabban az ember száját befogja és hunyorgat, mert megtanították arra, hogy a Megváltót mindig is visszaküldték, ez így helyes — egyébként is, megváltás, igazság!

Amíg az igazság számûzetését kellett végignézni, az ember fogát csikorgatta, az igazság erõtlensége fölött kétségbeesett, de ha dühös lázadásban is, ember maradt. Most, hogy a Nagyinkvizítort, mint a világ törvényes uralkodóját, akár csak hallgatólagosan is elismeri, négykézláb kell járnia.

A világ lázadása új életkoncepció, melyet a legutóbbi háromszáz év alatt még részleteiben is kidolgoztak, s amelynek célja, hogy az embert a rossz lelkiismeret vádja alól felmentse, más szóval a behódolásra bûnbocsánatot hirdessen. Az elaljasodás bizonyos fokán kényszer, hogy a bûntudat hitványságát valamiféleképpen igazolják.

Vannak, akik azt mondják, hogy a világ életéhségbõl lázad. Életéhség úgy keletkezik, hogy az ember törvénytelen életet él, és tulajdonképpen nem kevesebbet kap, hanem hígabbat és üresebbet. De vannak, akik azt állítják, hogy az egésznek az éhséghez semmi köze és a világ nem éhes, hanem nyalánk. Az élet feltétele nem a kenyér lett, hanem a cukorka. Bonboncivilizáció. A világ nem azért lázad, mert koplal, hanem mert torkos.

Mindez úgy, ahogy a világban lenni szokott. Senki sem veszi komolyan, mégis senki sem tud mást tenni. Megveti, mégis a hatása alatt áll, vagyis undorodik tõle és meghódol elõtte, végül is fellázad ellene és ugyanakkor behódol.

A nagyinkvizítori megfogalmazás szerint az igazságtól elhagyatva kell élnünk. Be kell látnunk, hogy az igazság erõtlen és hatalma a világnak van, amely a földrõl az igazságot elûzi. Nincs igazság, amit nietzsche úgy mond, hogy Gott ist tot — Isten meghalt.

Az újabb megfogalmazás sokkal szigorúbb. Amióta Gott is tot, az egész világon hallatlan megkönnyebbülés tapasztalható, hogy végre valahára elkövetkezett az idõ, amikor az igazságot, a tisztességet, a morált nem kell többé komolyan venni. Az élet szabad gyakorlatában mindez, mint mondják, csupán gátlás. A rossz lelkiismeretet betegségnek és gyengeségnek lehet tekinteni. Tudomány. Ez így remek! Ezzel a direkt morál hadállását, amely ezer évekig a világot fenyegette, tönkreverték.

Ehhez még csak annyit kell megjegyezni, hogy a világ nem az igazságra hivatkozik. Amire a világ hivatkozni szokott, az a többség. A többséget úgy szerzi meg, hogy aki nem áll melléje, attól az élet lehetõségeit megvonja, lázadónak bélyegzi és a társadalomból kizárja. A többségi véleménynek az igazsághoz semmi köze, de a korrupt közösségben az az igazság funkcióját végzi. A helyzetet bonyolítja, hogy a többség — a világ minél korruptabb, annál kevésbé tényleges — csupán politikai többség, részben félrevezetett, részben becsapott, részben terrorizált és egyéb politikai trükkel létrehozott, a valódi többség ellenére koholt statisztikai blöff-többség, vagyis demokrácia.

Nihilizmus.

Elkopott szólam.

Különös, hogy kifejezéseink az események megjelölésére egyre rövidebb idõ alatt ijesztõen semmitmondókká válnak. A francia forradalom elõtti évtizedben szállóige volt, hogy Voltaire bigott.

A nihilista a huszadik század közepén már csaknem szent.

Minden néven nevezhetõ védelem megszûnt.

Az ember azt hitte, hogy lázadni csak morális bázison lehet. Ez a lázadásban az igazság, és egy csepp ebbõl még akkor is megmarad, ha az igazság teljesen absztrakt, sõt még akkor is, ha mögötte életféltékenység vagy életirigység (ressentiment) bujkál. De ha a világ lázad (lázadás a lázadás ellen), nem morális alapon áll. Mindenki tudja, hogy amit mond, nem igaz. Viszont, amikor nem mond igazat, nem hazudik, legalább is nem teljesen. Néha úgy látszik, hogy idióta, néha úgy, hogy félrebeszél. A fantazma és az önámítás között lebeg. Félig tévedés, félig agyrém, egy kicsit rögeszme, egy kicsit pimaszság, ostoba és szemtelen, rafinált és ájtatos.

Ami ezen felül meglepõ, hogy a világ lázadása végül is nem akar semmit, és abból, amit nem akar, nem is lesz semmi. Nemhogy elmélet vagy morál, utópia vagy forradalom vagy terror. Az egésznek semmi értelme, azon kívül, hogy a világ világ, ahol minden ellaposodik és felbomlik, alakját és lényegét elveszti, megromlik és széthull, kása lesz és moslék, ami éppen olyan értelmetlen, mint az, ha valaki fellázad ellene.

A fellázadt világ prototípusa a hivatásos gonosztevõ. Ma már nem a Nagyinkvizítor, hanem a hivatásos gonosztevõ jegyében élünk.

A hivatásos gonosztevõ megjelenésének ideje pontosan nem állapítható meg. Az elsõ és elhatározó lépést mindenesetre platón tette meg, aki a Politeiában az uralkodónak a hazugságot engedélyezte. Európa nehézségei többnyire kétezerötszáz évesek. A bázis ez volt: közérdekbõl szabad hazudni. Nagyon hamar rájöttek arra, hogy ezt nemcsak az uralkodó teheti meg, hanem minden újságíró, és arra, hogy a hazugságról utólag kivétel nélkül minden esetben kideríthetõ, hogy közérdekbõl történt.

A második lépés machiavelli érdeme. Itt már nemcsak a közérdekbõl való hazugságot engedélyezték, hanem közérdekbõl minden bûncselekményt, leginkább árulást, csalást, orgyilkosságot, mérgezést, népirtást, és mindezt nem törvény ellenére, kivételesen és egyszer, és szükségbõl, hanem mint politikai gyakorlatot. Elõször csak az államfõ és a gonosztevõ között lévõ határok morzsolódtak le. Késõbb félelmetesen kezdett elmosódni a különbség a gonosztevõ és mindennemû közfunkcionárius között. A bûncselekmény elismert és törvényes kormányzati praxis lett, különösen Georges sorel mûve (Reflexions sur la violence) után, aki az egész folyamatot szentesítette és teoretikusan megalapozta, és ezzel a huszadik század jellegzetes hivatásos gonosztevõi elõtt az utat megnyitotta. Sorel  tette meg a harmadik lépést. Hogy a negyedik mi lesz, nem tudjuk. De abból, amit az ember a hivatásos gonosztevõ fiziognómiájából meg tud állapítani, és ami errõl az arcról leolvasható, valószínûleg semmi jó. Különösen, ha az ember tekintetbe veszi, hogy ez a szubhumánus arc milyen rapid módon terjed, és jellegzetes vonásai napról-napra sûrûbben tûnnek fel, nemcsak miniszterek és diplomaták, bankárok és katonák, orvosok és papok arcán, ahol az ember már megszokta, hanem rendõrök és kalauzok, könyvelõk és tanítók, õrmesterek és portások és — ahogy ezek a vonások megjelennek tömegesen — még nõk arcán is.

Tévedni nem lehet. Az arc a szív sötétségét fejezi ki. Minden bûnnél rosszabb, mert romlott. Már nem tud jót tenni. A cinizmus is lekopott róla. Zaklatott, sóvár és obszcén. Komiszságában már túltesz a politikai gézengúzokon, és felajzott vonása csak akkor vigyorog, ha valakit szenvedni lát. A szem, a szem, az alvilági, ahogy önmaga infernójából desperát gyûlöletének sötét ibolyasugarai kivillognak. Az élet rettenetes terheket bír el, de ez alatt csaknem összeroskad. Ez az ember nem ismer érdeket és önzést, hasznot és elõnyt, az örömrõl nem is szólva, már nem tud másról, csak a benne töménnyé vált kárhozat irtózatos súlyáról.

V.

diderot mondja, hogy a színésznek abból, amit eljátszik, semmit sem szabad átéreznie. A színész mesterségét minél inkább tudja, annál inkább, érzelmektõl és szenvedélyektõl mentes helyen áll. Õszinte szót nem szabad ejtenie, mesterkéletlen mozdulatot nem szabad tennie. Amilyen mértékben valóságos, olyan mértékben rossz színész és hatástalan. Ahhoz, amit eljátszik, tudatosan mérlegelt és végiggondolt távlatban mindazt, amit megjelenít, tökéletesen ismernie kell, de abban nem szabad érdekelt félnek lennie. A színész nem a valóságot akarja bemutatni, hanem hatást akar kelteni.

A világ az a hely, ahol a dolog nem az, ahogy van, hanem ahogy hat. A világban az embert nem valódi élete, hanem színészi teljesítménye szerint ítélik meg.

Nem az, ami van, hanem az, ahogy hat. Az embernek a világban, akár akarja, akár nem, filozófusnak kell lennie, és különbséget kell tennie, mi az, ami ténylegesen van, és mi az, aminek mutatkozik. Nincs közvetlenség. A világ erre a feszültségre épül fel, és mindaz, ami világi: vallás, mûvészet, tudomány. A metafizika ezen alapszik. Arról lehet és jogos is beszélni, hogy a látszat és a valóság egymást fedi, vagy nem fedi, de senki sem meri állítani, hogy ami hat, az valóság. Aközött, hogy lenni és látszani, lehet megegyezés. Aközött, hogy lenni és hatni, nincs. És a világban nem a valóságban élünk, hanem hatások alatt. A világ logikája más, mint a valóság logikája. Ezért az, amit c. g. jung mond, teljesen hamis, nem a valóság az, ami hat, (Wirklichkeit ist, was wirkt).

A látszat mesterséges is lehet, és a látszatot csinálhatják is. Miért? A hatás kedvéért. A látszat valóságnak mutatkozhat. Miért? A hatás kedvéért. Ami van, egyáltalán nem hatásos, vagy ha igen, nem tartozik hozzá.

A hatás látszat tényleges jelenlét nélkül?

Mi az, ami a hatásban hat?

Lehet, hogy ami a hatásban hat, nem valóság, de nem is a nemlétezõ. Talán a valóság és a nemlétezõ között sajátságos átmeneti terület van, ami se nem valóság, se nem semmi, s amirõl nem állítható sem az, hogy nincs, sem az, hogy van. Ami a hatásban hat, egészen biztosan nem valóság, de a hatás a világban a valóságnál erõsebb. Külön eszméletre van szükség, hogy az ember magát a hatás alól kivonja, és a világban a legnehezebb a hatásszövevényen keresztüllátni.

A világ feminin volta. Soha sincs tekintettel a valóságra, mindig a hatásra. A nõ nem törõdik azzal, ami van, csak azzal, ahogyan hat. Mintha semmi egyéb célja nem lenne, mint a valóság felõl megtéveszteni. Ez ebben az alakban nem helyes? Egyetlen kérdése van, hogy miképpen hat? Tudjuk, hogy a nõ azonosítja magát azzal a hatással, amit tesz. Legtöbbször azzal, hogy a ténylegeset elrejti, néha mutat valamit, ami nincs. Elképzelhetetlen kényelmetlenségeket el tud szenvedni — azt mondják — a szépségéért. De a nõk nagy többsége nem tud különbséget tenni szépség és hatás között. Bámulatosan semmibe tudja venni azt, ami van. Ennek ugyan van köze a mûvészethez, de kizárólagosabb és szenvedélyesebb, és semmi egyebet nem akar, mint szemfényvesztést. Ezért mondja a hindu hagyomány, hogy a világ májá.

A dolgok a világban nem eredeti értelmükben, hanem aszerint élnek, ahogy hatnak. A világ korrupt voltának oka, hogy a hatás a valóságnál erõsebb.

Aki hatást kelt, annak nem kell feltétlenül rosszhiszemûnek lennie, de tény, hogy a jóhiszemû hatás rendkívül ritka. Mondják, hogy az egész festészetben egyetlen kép van, amely a nõt úgy ábrázolja, hogy nem májá, nem tehetségeit gyakorolja, nem olyan szerep színésze, amelyet eljátszik anélkül, hogy bármi belõle valóság lenne. Ez a Gioconda. Nem háziasszony, nem anya, nem menyasszony, nem kurtizán. A nõ, mint nõ.

Ugyanolyan ritka a zene, a festmény, a vers vagy a szobor, amely nem hatást akar kelteni, nem a mûvész tehetségének gyakorlása, szerep, amely csak akkor jó, ha belõle semmi sem valódi.

A nõre nincs végzetesebb, mintha hatáspraktikáját leleplezik.

A héber hagyomány azt mondja, hogy az aranykorban az emberek leányai ártatlanságban éltek, mert nem tudtak még különbséget tenni aközött, hogy nézik õket vagy sem. A bukott angyalok tanították meg a leányokat arra, hogy tehetségeiket gyakorolják és ne legyenek nõk, hanem elkezdjék a nõ szerepét játszani. Addig a nõk, mint nõk éltek. Csupa Gioconda. Nem akar hatni.

Lehet, hogy ennek az ártatlanságnak elvesztése a világ kezdete.

A bukás oka, hogy minden másnak látszik, mint ami.

Hatástechnika. Öltözet, jelvények, kitüntetések, mozgás, hang, magatartás.

Hatás soha sincs önmagától.

A hatás a mûvészet egyik alacsony valõrje. Amit ha az ember alkalmaz, olyasvalamit csinál, aminek a mûvészethez semmi köze. Mégis, az egész mûvészet, költészet, zene, gondolkodás, politika, közélet a kapott legnagyobb hatás irányában mozog. Nem spontán megnyilatkozás. Ezen a ponton mindaz, ami hat, fals. Még a matematika képletei sem vonhatók ki, egyedül a szent könyvek.

Mi történik akkor, ha valamibõl semmi sem marad meg, csak a hatása?

VI.

Az információelmélet abból indul ki, hogy az embernek a modern közgazdaságban, pénzügyi és politikai, katonai és orvostudományi ügyekben, rendõrségnél, irodalmi és mûvészeti eseményeknél tájékozódása szempontjából pontos és rövid, átfogó és kimerítõ, sok és gyors értesülésre van szüksége. A közönségesen nyert információk túlnyomó része a követelményeknek nem felel meg. Ha az ember ezeket az értesüléseket kiértékeli, meg kell állapítania, hogy azok néha egy, gyakran több oldalon nem egzaktak, vagy nem átfogóak, nem elég kimerítõek és nem up to date-ek. Az információelmélet szerint a hibátlan értesülés akadálya a zörej. Ez a zörej jelentkezhet bõbeszédûségben, ha az értesülés fecseg, pontatlanságban, ha a körvonal bizonytalan, és egyebütt, de fõként, ha az információt érzelmileg vagy ideológiailag befolyásolták. És az információ, ha tárgyilag kifogástalan is, a benne lévõ érzelmi vagy ideológiai zörej miatt megbízhatatlan.

A hazugságot eddig csupán morális és logikai oldaláról mérték, és azzal, mint magában álló ténnyel, — a hazugsággal, mint hazugsággal, nem tudtak mit kezdeni. Az információelmélet — lehet — az embernek módot nyújt arra, hogy a hazugságot meg tudja közelíteni. A hazugság ugyanis elsõsorban dezinformáció. Minden külsõ feltétellel rendelkezhet ahhoz, hogy hiteles értesülésnek lehessen tekinteni, és az egzakt hazugság ezzel rendelkezik is. Pontos, rövid, tömör, átfogó és kimerítõ. Csak éppen nem igaz. A dezinformáció legszívesebben egy szót sem szólna. Hallgatásával az egészet elmerítené a semmibe. Vagy olyan zajt csapna, hogy ne lehessen hallani. Ilyen a rádió zavaró állomások zöreje. Ez a legegyszerûbb dezinformáció. De a hallgatás vagy a zaj azt, ami történt, nem tudja meg nem történtté tenni, és valamit kénytelen mondani. Legalább lármázik. Ha azonban a valóságos tényt sehogyan sem tudja eltüntetni, kénytelen értesülést nyújtani. A hazugság dupla mozzanat: a való tényt eltüntetni és helyébe valami mást tenni. Néha a való tényt sikerül nyomtalanul elkenni, néha csupán elhomályosítani. Ez utóbbi az átlátszó hazugság, amikor a valóság a hazugságon keresztüldereng.

Az információnak, bármilyen egzakt tárgyi megállapítás, egzisztenciális következménye van. Ami informál, az transzformál. Az információ a valóság irányába, a dezinformáció a megtévesztés irányába halad.

A hazugság szándékosan téves és megtévesztõ információ. Ez képletben éppen úgy kifejezhetõ, mint az információ. A képlet felállításának alapja, hogy az információ bázisa a valóságentrópia (a valóság tökéletes megismerése), a hazugság bázisa az elérhetõ teljes tájékozatlanság.

A hiteles információ úgy transzformál, hogy a valóságról többet tudok meg, a hazugság úgy transzformál, hogy a valóságról kevesebbet tudok meg.

Az információelmélet rejtett axiómája, hogy kétségtelen tény van. Abban az esetben, ha — mint nietzsche mondja — tény nincs, csak interpretáció van, az elmélet felborul.

Logikailag és grammatikailag az információ és a dezinformáció között lehet, hogy objektív különbség egyáltalán nincs. Az egzisztencialitást azért kellett felvenni, hogy a kettõ megkülönböztethetõ legyen.

Mindennek semmi jelentõsége sem lenne, ha a behódolás rossz lelkiismerete és a lázadó direkt morálja a világban nem állna szemben, a rossz lelkiismeret nem lenne rejtõzésben és elrejtésben, bujkálásban és félrevezetésben kifogyhatatlan, és a direkt morál legalább is arra az idõre, amíg maga is a világnak nem hódol be, és nem küzdene a dezinformáció ellen, ezzel szemben állandóan és állhatatosan nem követelné a szabad információt. A behódolásnak érdeke, hogy önmaga felõl a világot dezinformálja. Természetes. Annak, aki behódolt, erkölcsi hátrányát be kell hoznia. Úgy hozza be, hogy tetézi, vagyis hazudik. Ez a behódolás legfontosabb defenzív hadmûvelete. Többnyire szimultán nem is egy, hanem két vagy három dezinformációt kell fenntartani, éspedig azt, hogy a mindig éppen hatalmon lévõ rendszer feltétlen híve, hiszen csak így jut a javakhoz, de ugyanakkor, mivel a világban nincs ellenszenvesebb, mintha valaki a rendszer híve (jó társaságban meg sem tûrik), fenn kell tartania a dezinformációt, hogy csak megélhetési okokból hódolt be. A behódolás élettechnikai alapmûvelete: vigyorogni és ugyanakkor hunyorgatni! Eleinte nehéz.

Platón, Machiavelli és George Sorel a modern államkormányzás megalapítói azt tanították, hogy közérdekbõl szabad hazudni. Minden mai kormányzati aktus bázisa ez: a közérdekbõl való hazugság engedélye.

A hagyományban a szatjagraha: hazudni nem szabad még akkor sem, ha az egész nép java forog kockán.

A modern állam politikai tehetségtelenségének leplezésére magas fokú dezinformációs tevékenységet kénytelen folytatni. Minél rosszabb a kormányzat, az államban annál több a hazugság. Régebben cenzúrának hívták azt a primitív, szelíd, de végképp elavult eljárást, amely az információt egyszerûen eltiltotta és elhallgatta. Ez még abban az idõben történt, amikor ha valamit indexre tettek, hatását elveszítette, és azt csupán a legelvetemültebb direkt morál tartotta számon. Ma az államvédelem —nemcsak a sajtó, a rádió, a televízió, a film, a színház, az irodalom —hivatásosan és szisztematikusan foglalkozik a dezinformálással. Ezen kívül a behódoltaknak a hazudozást öntevékenyen kell folytatniuk, és mûvészetbõl, tudományból, közgazdaságból csak kellõképpen áthangolt információk kerülhetnek nyilvánosságra. Az idõjárásjelentés sem lehet többé egyszerû adatközlés, hanem annak bizonyos tekintetben a kormányzatra nézve kedvezõ dezinformációt kell tartalmaznia. Ma körülbelül már csak a naptár és a menetrend információi megbízhatóak.

A modern államnak az embert szubnormálissá kell tennie, hogy egyáltalán tudjon vele mit kezdeni. A politikai tehetetlenség épelméjû embert nem tud kormányozni. De ahhoz, hogy az embert de moralizálja, nem elég, hogy a sajtóban és a rádióban és egyebütt a meteorológiáig bezárólag a közvéleményt dezinformálja. A világot teljesen át kell alakítani. Ez folyik ma. A szisztematikus dezinformációt már a népiskolában el kell kezdeni. A modern államnak a rendszeresen kiépített hazugságra olyan elképzelhetetlen körültekintést, gondot és költséget kell fordítania, amely erejét meghaladja. Elég arra gondolni, hogy például a pedagógiában az összes tantárgyat a maga célja érdekében meg kell változtatnia. De semmi sem fontosabb, minthogy a történetet meghamisítsa. Ezen egész tudományos intézetek dolgoznak. A gyermek úgy nevelkedjék, hogy tényleges adathoz egyáltalán ne jusson és tapasztalata a valóságról ne legyen, sõt a hiteles információt rosszhiszemû ellenséges propagandának, a valóságot pedig elavult és meghaladott fikciónak tekintse. A modern állam nem a nép munkájának kizsákmányolásából és nem az alattomos terrorból, hanem elsõsorban a dezinformált közvéleménybõl él. A becstelenségben keletkezett államot csak becstelenséggel lehet fenntartani.

VII.

Európa kétezerötszáz éves gondolkozása, másszóval filozófiája, ismét más szóval életét irányító eszméje, végül is halhatatlanság-ideálja a hagyományhoz képest híg és hevenyészett, sõt ideiglenes és rögtönzött, önkényes és provizórikus. Hagyománynak a valóságról szóló hiteles és univerzális információt nevezik. Európa nem a hagyomány alapján áll. Európa nem ismeri a hiteles egzisztenciát, és ez annyit jelent, hogy információi a lét alapvetõ tényei felõl rosszak. Amit Európa alkotott, Szókratész és Platón óta, történeti zavarok produktuma, válság-termék, a legjobb esetben az egzisztencia hibás helyezése következtében keletkezett históriai állapot-jelentés, jelentõsége azonban többnyire még ennél is csekélyebb. Igen nagy részben ugyanis nem egyéb, mint a pszeudoegzisztens ember bonyolult önvédelmi és önigazolási áltatásrendszere. A pszeudoegzisztenciának pszeudológia felel meg. Az ókorban csupán eltévelyedés volt, és a hagyományhoz bármely pillanatban vissza lehetett térni, és a visszatérés felé igen számottevõ kísérletek is történtek (Platón, több egyházatya, Plótinosz, Marcus Aurelius). A reneszánsztól kezdve alig látni mást, mint õrjöngõen burjánzó pszeudológiák seregét. Az egzisztencia hibás helyezése következtében keletkezett dezinformáció általánossá vált. Elvadult egzisztenciák, akik korrupciójuknak védelmére és igazolására példátlan termékenységgel és bõbeszédûséggel egyre kolosszálisabb pszeudológiákat építenek. Romlott egzisztencia nem tud mást építeni, mint hazugságrendszert. Minél romlottabb, annál nagyobbat. A hazugság (dezinformáció) nem bûn és nem logikai hiba, hanem ontológiai korrupció. Komolytalanság, éspedig elsõsorban a halál elõtt való komolytalanság. Elhazudott egzisztencia és hazugságrendszer összetartozik. Egyetlen példa sincs, és semmiféle lehetõség nem képzelhetõ el, hogy nem autentikus egzisztencia a létezés tényleges adatai felõl tudomást szerezhessen. Hogy Európa a XX. század közepén oda jutott, ahol van, azon ezek után senki sem lepõdhet meg, inkább hallatlanul csodálkoznia kellene, ha nem jutott volna ide. Válságot emlegetni felesleges. Mindössze csak annyit, hogy aki ma itt jóhiszemûen kibontakozást lehetõnek tart, az a gyengeelméjûség gyanúját vonja magára.

Törvény, aki életében a hiteles egzisztenciától bármely okból és bármilyen kis mértékben eltér, az a létezés tényleges adatai felõl való információ lehetõségét elveszíti.

Tényleges létezés csak a hiteles egzisztencia számára nyílik meg.

A pszeudoegzisztencia a létezés alapvetõ tényeit nem érti és nem is értheti. Az ember a valóság felõl való tudásban csakis és kizárólag a hiteles egzisztencia megvalósításának arányában részesülhet. Ki van zárva, hogy korrupt egzisztencia a valóság felõl hiteles értesülést tudjon szerezni. A pszeudoegzisztencia okvetlenül pszeudológiában, vagyis az elhazudott ember okvetlenül hazugságrendszerben él, és abban kell élnie.

Realizálásnak hívják azt az utat és módszert, amely a hazugságrendszerbõl és ugyanakkor a korrupt egzisztenciából kivezet. Realizálásnak hívják azért, mert ez az út és módszer, amely a hiteles egzisztencia megvalósításához és a képességhez vezet, amely a realitást a maga realitásában meg tudja ismerni.

nietzsche volt az, aki megtanított bennünket arra, hogy mindennemû eszményt eleve gyanúsnak tartsunk, és arra, hogy miképpen nyúljunk vissza arra az emberre, aki az eszményt önmaga fedezésére kivetítette. Rückschluss auf den, der es nötig hat. Tudjuk, hogy az eszményrendszer (idealizmus) pszeudológia, de tudjuk azt is, hogy a materializmus és a pozitivizmus és a racionalizmus és a többi európai rendszer ugyanaz, vagyis a dezinformált ember kényszermûvelete, és éppen ezért hazugságszisztéma. Amire most Nietzsche után szükség lenne, nem annyira az, hogy az ember a kész rendszert lemérje, például úgy, ahogy azt Jaspers Descartes-tal és a racionalizmussal tette, amikor ezt a filozófiát a sorvasztó becsvágyban szenvedõ szeretetlen és szívtelen hatalmi ösztönbõl értette meg. Amire most elsõsorban szükség lenne, hogy az ember az egyes rendszerekben a proton pszeudoszt megtalálja, a legelsõ hazugságot, amit a rendszerépítõ maga elõl elrejtett, vagy letagadott, vagy elfelejtett. Az öngyilkosság felé vezetõ legelsõ lépést. Azt a legelsõ svihákságot, amit önmagának engedélyezett valamiért, ki tudja miért, ahol valamit elfelületeskedett és elviccelt és megbocsáthatónak tartott, vagy ahol akár javakért, akár hiúságból, akár öntetszelgésbõl valamit a centrumba helyezett, aztán elkezdte védeni, és erre az elsõ és alapkõre ráemelte a másodikat és a többit, és az épület elkészült, de már nem tudta, az egész rendszer azért készült, hogy azzal egy, csak egyetlen egy mélyen-mélyen elrejtett hazugságra alapozott titkos axiómát megvédelmezzen. Amire szükség lenne, hogy az ember végig kísérje azt a kristályosodási folyamatot, amikor a primordiális hazugságból rendszer és világnézet épül ki — persze a hazugság minél mélyebb és mérgezõbb, annál delikátabb megfogalmazásokban — és végigkísérje azt, miképpen bomlik fel az egzisztencia, mert hiszen azt már mindenki tudja, hogy minden hazugság személyiség-felbontó.

Ezen a helyen mindenesetre segítségül kellene hívni bazileidészt, aki az ilyen pszeudológiát építõ emberrel szemben különös óvatosságra int. Nehogy bárki is ellentmondjon neki, nehogy ellenállást tanúsítsanak azzal szemben, amit mond, nehogy tételeit kétségbe vonják, nehogy vitába szálljanak vele. Az ilyesmi, mondja Bazileidész, csak arra jó, hogy az illetõ még hatásosabb fegyvereket szerezzen és átgondoltabb stratégiával védelmezze saját hazugságát. Még kétségtelenebb ellentétbe kerül önmagával és a valósággal, és még jobban kiforgatja önmagát saját lényébõl, és a tényleges adatoktól egyre távolabb kerül. A hazugság most már nem egyszeri és kivételes aktus, hanem rendszerezett életgyakorlat, sõt csiszolt és virtuóz technika. Az egyszeri hazugság sem képzelhetõ el szubsztancia-veszteség nélkül. Ez itt mos már az emberi jelenlét fokozatos eltûnése.

Hegel. Az ember elképed, hogy kit él ez önmaga helyett.

Bazileidész természetesen ókorilag naiv, amikor azt hiszi, hogy a pszeudológia nagyobb arányokban és rendszerezve csak akkor bontakozhat ki, ha az elsõ hazugságnak kívülrõl mondanak ellent, és az embert így kényszerítik szisztematikus védelemre. Mi és ma már tudjuk, hogy külsõ ellenkezésre nincs szükség. Az ember, még mielõtt valaki más észrevehette volna, már tudja, hogy hazudik, és már elkezdi magát védeni, és elkezd önmaga elõl bujkálni, elméletekbe és tételekbe, és mentegetõzik. Ez a monomániás autoviviszekció, amit az ember önmagával és önmagában folytat, kényszermûvelet. Egyszeri és kivételes hazugságból így lesz magatartás és így lesz rendszer. Így lesz éthosz és szisztéma. Az ember lassan bekeríti önmagát, az elemi közlésrõl lemond, vagyis már csak a maszk beszél, az álláspont, a világnézet, a filozófia. Hangja is elveszti önmagát, és artikulációs bázisa hamisan cseng, amit az avatott fül azonnal felismer arról, hogy a természetesnél természetesebb, a közvetlennél közvetlenebb és a meggyõzõnél sokkalta meggyõzõbb. Aki ezen a téren még tapasztalatlan, annak különösen ajánlható, hogy vizsgálja meg a mondatok jelentés-horizontját. Észre fogja venni, hogy amint a hazug hang fals és kong, ugyanakkor sima és behízelgõ, a mondatok horizontja meleg és bódító pasztell-színekben úszik, hízeleg és csábít, nem éppen mint a festmény, inkább mint a vasárnapi képes melléklet színes reprodukciója. Ha az ember hazudik, mindig kedvesebb, mint amilyen kedves az ember egyáltalán lehet. A hazugságban az ember szubsztanciában egyre kevesebb, az, amit mond, egyre inkább szurrogátum. Nem! Az ember nem szokta megvárni, amíg kívülrõl támadják. Lelkiismerete arra kényszeríti, hogy önmaga elõtt védje meg magát. Állandó és rendszeres bizonyítási eljárásra van szüksége, hogy önmagát kibírja.

Az izgalmas kérdés, ami ezen a helyen felmerül, hogy vajon annak, amit Platón óta dialektikának neveznek, és ami az európai filozófia történeti vívmánya, vajon nem hasonlít-e veszedelmesen az embernek lelkiismeretével élet-halálra folytatott önvitájához, és vajon annak a logikai eljárásnak, amit késõbb bizonyításnak neveztek el, eredetét nem itt kell-e keresni? A kérdés már csak azért is jogosult, mert amikor valaki valamit bizonyít, sohasem a kétségtelen tény gyõzi meg, hanem a logikai mûvelet fekteti kétvállra. A bizonyítást is, mint a dialektikát, a görögök találták ki, de nem Orpheusz, hanem a graeculusok, vagyis a jogászok, a politikai szónokok és a szofisták.

Világnézet annyit jelent, mint hazugságrendszer, vagyis nem néha, kivételesen, hanem hogy az ember átgondoltan és szisztematikusan, megfontolva, szívósan egy irányba magát dezinformálja, éspedig nem érdekbõl, hanem az életben elfoglalt fals helyzete következményeképpen. Amirõl szó van, nem egyéb, mint komolytalansága annak az architekturális teljesítménynek, amit Európában világnézetnek neveznek, s amely nem egyéb, mint a pszeudoegzisztens ember centrális élethazugságának erõdítménye. Világnézet az emberre kötelezõ becsület eredménye, ha már hazudott, kitartson mellette, elemi tisztesség, hogy hazugságát minden támadás ellen megvédje.

jarry a hazugságra való jogot a maga számára fenntartja. Erre szükség is van, hogy az ember az igazságra való igényét fokozza, és már csak azért is, hogy másnak megbocsáthasson és önmaga iránt még szigorúbb legyen. Kivételesen hazudni kell, hogy az ember általában tisztességes tudjon maradni.

A hazugságszisztéma magja nem mindig az egzisztencia leghazugabb pontja, de mindig az, ahol az ember saját korrupciójától a legjobban szenved.

A hazugság állandósulása. Mint életfunkció. Világ, mint hazugságorganizáció. Mint dezinformáció-rendszer. Mint praxis. Mintha valódi egzisztencia csak a világ feladása árán lenne lehetséges.

Az ember azt hiszi, megismerést folytat, holott csupán rossz lelkiismerete ellen védelmet és igazolást keres.

Morálisan lefokozza magát az úgynevezett életért. Klasszikus kifejezés: a létfenntartás által kompromittált.

Elhazudott élet. Pszeudoegzisztencia.

A hazugság a behódolásnak nem okvetlen következménye. Ha nyíltan bevallja, hogy hazudik, meg tudja magát menteni.

Életemért és javakért hazudok. De hogy egész életem ne legyen elhazudva, és annak értelme, amit teszek, ne maradjon elõttem rejtve, inkább bevallom, már csak azért is, hogy világosan lássak, és tisztességes tudjak maradni.

Az ember ebben a helyzetben nem él önámításban, és rendszere tiszta marad.

Ilyen eset nincs.

A behódolással együtt jár, hogy az ember önmagát helyzete felõl dezinformálja.

Direkt morál és pszeudológia.

Elégtétel-elméletek. Bosszú, ressentiment.

Demokrácia. Szocializmus. Stb.

Amikor a pszeudológia oly mértékben túlorganizálódik, hogy értelmileg már nem bírálható, amikor még az is erõsíti, ha kézzelfoghatóan nem igaz, mítosszá alakul.

Egyre fenyegetõbbé válik a kérdés, vajon igazság lesz-e abból, amit mindenki hazudik.

Mivel igazán élni és igazat mondani összefügg, hazugság és elhazudott élet sem választható el. Az elhazudott egzisztencia és a hazugság-szisztéma azonban a gondolkodás megszokott kategóriáival nem határozható meg. Morálisan se nem jó, se nem rossz, logikailag se nem igaz, se nem hamis. De nem határozható meg biológiai fogalmakkal sem. Az élet sajátságos valami, a hazugságban is tenyészik és néha úgy látszik, még jobban. A hazugságoktól megkínzott élet bujasága. A hazugságtól meghízottak.

Az embert mindig eszmény elé állították. A valóságban azonban az ember nem az eszményi követelés elõtt áll, hanem létében vagy benne áll, vagy nem áll benne, és eszerint ténylegesen és valóságosan vagy teljes értékû létezõ lény, vagy nem az. Ez a szolid, - a biztos, - a valódi, — és ez a lényegtelen, - a jelentéktelen, - a szubsztanciátlan élet között levõ különbség. Ez az egzisztencia és a pszeudoegzisztencia között levõ különbség.

Nietzsche szerint, amit az ember másnak hazudik, elenyészõ semmiség amellett, amit az ember önmagának hazudik. És ma, hála a pszichológiának, minden jel arra vall, ennek a hazudozásnak virágkorát éljük. A pszichológia az a diszciplína, mondjuk az az ellen-jóga, amely távolról sem azt célozza, legalább a gyakorlatban, ami látszólag létjogosultságát adja, vagyis távolról sem az emberismeret és az önkritika módszere, éppen ellenkezõleg, megtanítja az embert arra, miképpen hazudja tele magát önmaga felõl hízelgõ pozitívumokkal, és miképpen hazudja kifelé a minél kompromittálóbb tulajdonságokat. A pszichológia a szisztematikus önámítás diszciplínája. Mi történik az önámításban? Az, hogy az ember valódi lénye felõl önmagát dezinformálja. A pszichológia hallatlan népszerûségét annak köszönheti, hogy készen szállítja nemcsak azokat a tipológiákat, amelyekkel az ember önmaga számára belsõ és titkos kiválóságokat koholhat korlátlan minõségben és méretekben, minél csenevészebb valaki, annál inkább. Ma az ember eszményét többé nem a regényekbõl veszi, hanem a pszichológiai hérosz, Freud és Jung, Adler és Rorschach és Szondy magasrendû típusai azok, amelyeket önmagába belehazudik. De a pszichológia szállítja az önigazolásoknak, a rejtegetésnek és a színészi produkcióknak bonyolult játékát és a szövevényes önvédelem trükkjeit és a kifelé fordított megalázó gyanúsításoknak szofisztikus módszereit is. A pszichológia sikerét azzal aratta, hogy az önámítás technikáját elképzelhetetlen módon tökéletesítette. Nem epikus, hanem pszichológiai hõsökkel állunk szemben, akik az introvertáltsággal és az analizáltsággal és magasrendûségekkel önmagukat keresztül-kasul hazudozták. Az ilyen emberrõl persze, mint Nietzsche mondja, csak orr-befogva ajánlatos beszélni, mert nemcsak támadhatatlan önelégültséggel játssza a tökéletesség szerepét önmagának, és ugyanilyen megalapozott szánalommal néz le mindenkit, akire szerepének negatívumait vetíti, hanem ez az ember nem is tévedhet többé, mert amit csinál, az tudomány. Ez az ember gyógyíthatatlan. Nem idióta. Pszeudoegzisztens. Nem az a veszélyes, aki kottából hazudik, hanem aki már könyv nélkül tudja, és rögtönöz. Akiben a pszichológia már reflex. Ezek a pszichológiai virtuózok, akik az önámítás technikáját már végigcsinálták. Az önámítás technikája mindig az önkritika technikája elõtt járt. De régebben, még a vallás és a filozófia korában elképzelhetetlen volt, ami ma: a tudomány korszakában hétköznapi, hogy az önámítás leleplezhetetlen marad. A hazugság persze ebben az esetben nem bûn és nem betegség és nem logikai hiba. A hazugság egzisztenciális tisztátalanság, és ez annyit jelent, hogy az ember elsõsorban és mindenek elõtt nem a másikat rontja meg, hanem önmagát.

A pszichológiával az ember úgy járt, mint az állam, amely észrevette, hogy vezérkarát az ellenség fizeti.

A pszichológia úgy keletkezett, hogy olyan hazugságoldó eljárást kerestek, amely a pszeudoegzisztenciákban és a pszeudológiákban az összes — akár tudatos, akár tudattalan — dezinformációt az emberbõl ki tudja választani, és ártalmatlanná tudja tenni. A pszichológia kritikai és önkritikai módszereiben akkor még hittek, és abban a hiszemben voltak, hogy az egzisztenciát és a gondolkodást ezzel a módszerrel hazugságmentesíteni tudják. A pszichológia eleinte tehát a dezinficiálás egy neme volt, a belsõ higiéné érdekében folytatott mûvelet, és az elemi tisztesség (Nietzsche: intellektuelle Redlichkeit) helyreállítása és az összes dezinformáció feloldása.

A fordulat akkor történt, amikor kiderült, ha a pszichológiát nem autentikus egzisztencia gyakorolja, tüstént ellenkezõjére fordul, és kritikai és önkritikai tevékenysége helyett homályosító és elrejtõ eljárássá változik. A legutóbbi száz év alatt körül-belül ez volt az emberiség történetében a legsötétebb pont. Ha az átvilágító mûvelet mögött nem hiteles egzisztencia áll, a pszichológia maga egészen rövid idõ alatt fedõtechnikává alakul át, és nem hazugságmentesít, hanem a hazugságnak annál fokozottabb védelme lesz. Ez vonatkozik a pszichoanalízisre, a mélypszichológiára, az individuálpszichológiára, az összes klinikai pszichológiákra és teszt-rendszerekre. Ahelyett, hogy az ember a dezinformáció leleplezésére alkalmassá vált volna, és ahelyett, hogy a realizációs folyamatot az emberben megindította volna, a pszichológia ugyanazzal a módszerrel az embert dezinformációjában megerõsítette, korrupcióját igazolta, a pszeudoszt még jobban elrejtette, azt körülépítette és elsáncolta, pszichológiailag igazolta. Némely pszichológiánál, különösen a pszichoanalízisnél, ez a folyamat rendkívül gyorsan bekövetkezett. Annyira, hogy a pszichoanalízis ma a legbiztosabb rejtõzõ eljárássá lett, és a leghatékonyabb fedõtechnika, a legbiztosabb hazugságvédelem, a legjobb dezinformáció, a leghatékonyabb pszeudoegzisztenciális megtévesztõ eljárás. Ugyanilyen sorsra jutott az eredeti kierkegaardi teória kivételével az egész modern egzisztencializmus, amely pedig eredetében megbízható hazugságoldó és realizáló módszernek ígérkezett. Ma az egzisztencializmus is fedõtechnikává alakult át, amellyel a pszeudoegzisztenciát nem világítják többé át, hanem amelybe az ember elrejtõzik és abban élethamisításait megvédi. Az egzisztencializmus ebben a pillanatban stratégiailag a legkedvezõbb helyzet abból a szempontból, hogy az ember élethazugságait meg tudja védelmezni.

Körülbelül ezek azok a feltételek, amelyek között Európában sikerült megközelíteni az abszolút hazugságot, vagyis, amikor felmerül a kérdés, hogy lehet-e igazat hazudni? A hazugságtechnikává át alakult leleplezõ technikának ugyanis igaza van, de úgy ahogy annak van igaza, aki hazudik. Ez az önámítás olyan magas és komplex fokozata, amelyrõl minden kísérlet, amely ezt le akarja leplezni, visszapattan.

Olyan ember persze, aki az önámítás tevékenységét minden finom rezdületében nyomon tudná követni, nincs, hiszen ami az önámításra jellemzõ, az nem a durva és feltûnõ nagy mozdulat, hanem éppen az alig látható, az árnyalat, a milliméterekben való mozgás, ahogyan a féreg mozog. Ez azonban nem is fontos. Amire szükség van, és ami biztosíték, hogy az ember magát az értelmi tisztesség (intellektuelle Redlichkeit) lehetõleg állandó hõmérsékleten tartsa, és ez úgyszólván a legtöbb, amit e pillanatban a behódolt rossz lelkiismeretétõl és a lázadó direkt moráljától megcsömörlött ember elérhet.

A modern életrend egyetlen kérdése: miképpen tud az ember megszabadulni azoktól a hazugságoktól, amelyekkel magát körülépítette, amelyeket magában megszilárdított, egyénileg, társadalmilag, zenéjében, költészetében, gondolkodásában, értékelésében, látásában.

Az elhazudott élet és a belõle kinövõ pszeudológiák.

Az abszolút fals rendszer, amelynek egyetlen igaz pontja sincs. Amely önmagában ellentmondásmentes és támadhatatlan. Az abszolút fals élet igazolása és mentségrendszere.

Az egyetlen hazugság.

CSONTVÁRY NAGY CÉDRUSA

There's a tree of many one, mondja Wordsworth: fa áll itt, a sok közül egy. Olyan, mint a többi, de megismételhetetlenül és individualitásának dicsõségében egyetlen. Ami a régieknek a legfontosabb volt, az abszolút szellem, amely mindig és mindenütt volt és lesz és azonos, ami ma a legfontosabb, a személyiség, aki soha nem volt, és nem is lesz több, csak ez az egyetlen van, csak most itt, sehol másutt és ebben a pillanatban és mindentõl különbözik. Csontváry meg akarta festeni ezt a meg nem ismételhetõ és minden mástól különbözõ individualitást teljes dicsõségében, és nem önarcképet festett, hanem magányos cédrust a Libanon csúcsán. Mint, ahogy Van Gogh sem önarcképet festett, ha nem szalmaszéket. Az arckép csak konfesszió lett volna, csak regény. Ez itt vízió. Látomás, amely a  személyiség egyetlenségének apoteózisa az emberfölöttiben.

Az abszolút szellem mindig készen volt és készen van és teljes, és az ember készen kapja, és ez benne a nagy. A személyiséget az embernek magának kell megcsinálnia, mert az sehol azelõtt nem volt, és azt nem kapja sehonnan, és ez benne a nagy. De ez így nem is jó. Mert, amit készen kapok és ami végleges, az nagysággal nem mérhetõ. A nagyság annak a mértéke, amit nekem kell megcsinálnom. az abszolút szellem van. A személyiség nagy.

A létezés mértéke az archaikus korban az abszolút szellem volt, ma a személyiség. A személy az abszolút szellemhez képest excentrikus és egzotikus, efemer és momentán, álom és káprázat. Mégis a személyiség nagy, és nem azért, mert az abszolút szellemre utal, hanem mert az eredetre. Nem rendszer, hanem kép. Nem architektúra, hanem hang. Nem a teremtésre hivatkozik, hanem a teremtõre. Az európai nem az abszolút szellem, hanem a nagy személyiség jegyében áll.

A kettõ közül melyik a több, azért állapítható meg nehezen, mert ha ismerünk is olyan abszolút szellemet, amely a személyiség jegyében, és olyan személyt, aki az abszolút szellem jegyében áll, és ha értjük is, nem tudjuk követni. Úgy látszik, mindig kevésbé. Egyre személyesebbek és egyre egyetlenebbek leszünk, és találkozásaink egyre inkább az egyetlen és személyes körben történnek meg, ott, ahol mindenki különbözik, nem pedig ott, ahol mindenki azonos. Az ember nem azáltal válik emberré, hogy van egyetlen azonosság, hanem, hogy nincs belõle kettõ.

Az abszolút szellem személyfölötti. Amit mond, kinyilatkoztatás. Amirõl felismerem, hogy mozdulatlan és megmozdíthatatlan. Nem csinál semmit„ hanem van. Itt vannak a hierarchia felsõ fokán álló kerubok és szeráfok, mint az egyiptomi szobrok, mint a Buddhák, mint a bizánci mozaikok, mint az ikonok. Ez a mozdulatlanság ritkán valósítható meg. Tudjuk, hogy tudatunk nyugalma csak évtizedek gyakorlatával és hallatlan erõfeszítéssel érhetõ el. A kínai tao és a hindu jóga tanít meg arra, hogy ezt a biológiai mechanizmust miképpen lehet meglassítani, és néha, legfeljebb napokra, megállítani. De aki nem tanulta, már csak tehetetlenségénél fogva is, folytonosan, még alvás közben is mozog, mert álmodik. Nem tud megállni. Ahol az ember megáll, már nem élet, hanem lét. A mozdulatlanságot itt nem tudjuk realizálni. Valamilyen, inkább negatív sejtelmünk van arról, ami történettelen és idõtlen, ami túl van korszakon és örök jelen, ami bizonyosság és abszolútum és tudás. Mi magunk fejünk búbjáig az idõben vagyunk, a viszonylagosságban és a pillanatban, cselekszünk és mozgunk, nem tudunk, csupán csak ismerünk, nem érünk el, csak kutatunk. Az abszolút szellem formálja azt a létet, amelynek mi csupán függvényei vagyunk. Formálja, anélkül, hogy megmozdulna, mi pedig azok vagyunk, akiket formálnak, és változunk.

Az abszolút szellem nem aktív. Az abszolút szellem lát. És ezt a látást sugározza. A héber hagyomány azt a világot, amely mindent lát és ezt a látást sugározza olam ha-aziluth-nak nevezi. Ez az emanációk világa. A szellem, minél közelebb van ahhoz, hogy mozdulatlan legyen és lásson és a mindenlátást sugározza, annál közelebb van az abszolútumhoz. Ami örök és tudás és bizonyosság.

Íme a cédrus. Itt áll mozdulatlanul, mint a kerub az olam ha-aziluth-ban, és mindent lát és sugárzik. Olyan, mint a tao, és a jóga végsõ célja, már nem hullámzik, hanem kisimul, és nincs rajta egyetlen rezdület, sem fodor. Már nem álmodik. Ez nem az élet, hanem a lét. Mint az egyiptomi szobrok és a bizánci mozaik. Itt áll, mint az arkangyal, aki nem csinál semmit, hanem van. nietzsche írja, a legtöbb, ha azt mondom: akarom. Ami még ennél is több, ha azt mondom: vagyok. Jahve így szól: eheje aser eheje — voltam, aki voltam, leszek, aki leszek, vagyok, aki vagyok.

A személyiség is abszolutizálja magát, de azzal, hogy önmagát mindenrõl és mindenkitõl leválasztja. Absolutized by isolation, mint huxley írja. A személy cselekszik és mozog és dolgozik és realizál. Mindegy, hogy miképpen. Végeredményben csak egyet csinál, saját szakrális egyéniségét valósítja meg. A tökéletes személy az, aki senkihez sem hasonlít semmiben. Az abszolút szellem analógiákban gondolkozik, mert számára minden összefügg, és nincsen semmi, ami ne felelne meg valami másnak. A személyiség különbözésekben gondolkozik és mindig azt választja, amit csak õ választhat, senki más.

Ami az abszolút szellemnek az analógia, az a személynek a dharma. A dharma az ember személyes sorsában a megszentelt megismételhetetlenség törvénye. A hinduk azt mondják, hogy a nyomorék koldus, ha élettörvényét teljesíti, több, mint bármely bölcs, hatalmas és gazdag király, aki azt nem teljesíti. A személy, megdicsõült individualitásában a sok közül egy. Kiszámíthatatlan útjaiban és az örök idõben és a pillanatban, saját helyén, itt, a térben és a világban, most, a népben és a vallásban és a nyelvben, és a hûségben a földhöz és végzetéhez.

Íme a cédrus. Fa áll itt, a sok közül egy. Nincs belõle kettõ. Elszigetelt egyetlenségében abszolutizálta magát. Senkihez és semmihez nem hasonlít. Saját ideje van, saját helye, itt áll, beágyazva a világba, népébe és vallásába, hûségben földjéhez és végzetéhez, szakrális egyszeriségében. Nem tudja, hogy mi az abszolút szellem és mi a kinyilatkoztatás, mi a nyugalom és mi az elcsendesedett tó víztükre, amin nincs egyetlen habfodor. Amit lát, nem az egész egyszerre, csupán egyetlen perspektíva, s az sem tiszta. Egyetlen pillanatig sem áll meg, folyton dolgozik önmaga megvalósításán, semmiben sem bizonyos, folyton inog és tévelyeg és káprázik és téved és csalódik, de úgy, ahogy senki más, csak õ.

Van Gogh szalmaszéke is az egyetlen az abszolútumban, és az abszolútum az egyetlenben. De a szalmaszék a cédrusnál humánusabb és szociálisabb és megszólíthatóbb. A cédrushoz hiába beszélek, mint ahogy a kerubhoz hiába. Hallja, de nem mozdul. A szalmaszék akar, a cédrus van. A szalmaszék álmodik és szenved, a cédrus lát. A szalmaszék az életben áll, a cédrus a létben. A szalmaszék megrendít, szeretnék hozzámenni és segíteni rajta, legalább megérinteni, vagy megvigasztalni, vagy megfogni a kezét. A cédrus megközelíthetetlen magasságban mered fölöttem, félelmetes nyugalmában, mintha Isten és a világ leszakadt volna róla, és egyedül állna a Libanon csúcsán.

ELMÉLET ÉS TEÓRIA

Az elmélet és a teória között az a különbség, ami a kérdés és a probléma, vagy ami az ötlet és a gondolat között. Ötlete van az újságírónak, gondolata a költõnek. Kérdése van a politikusnak, vagy a bankárnak, problémája van annak, aki egzisztenciális nehézségek közé jutott. A különbség az elmélet és a teória között nem az, hogy az elmélet provizórium, a teória pedig visszavonhatatlan. Az elmélet ugyan nem kötelez. Ha valamely okból nem felel meg, másikat csinálok, amelyik éppen olyan jó, vagy rossz. A teória elõl nem lehet kitérni. A teóriának következménye van, éspedig mindenekelõtt az, hogy azt realizálni kell, egyébként nem teória. Aki elméletét nem követi, semmit sem jelent, aki teóriáját nem követi, az hûtlen és hazudik. Az elmélet többnyire rögtönzés, a teória legfontosabb ismertetõjele, hogy univerzális, vagyis morálisan és egzisztenciálisan aktív. Az elmélet létjogosultsága, hogy nem gyakorlat és sohasem gyakorlat, ezért idealizmus, vagy materializmus, vagy valamely európai filozófia mind elmélet. Az elmélet csakis azért elmélet, mert nem gyakorlat, és nem is lehet az és nem is valósítható meg, elvontan áll megvalósítatlanul és megvalósíthatatlanul, inkább, mint mánia és téveszme, hamis és irreális feltevés, amely önmagáról ezt nem tudja. Az elmélet, amely a dolgokat úgy szemre arányosan és tetszetõsen, anélkül, hogy rendezné, sorbaállítja. Világnézetnek is nevezik. A világnézet sablon. A teória életrendet teremt, s ezért ha nem realizálódik, semmi értelme. Az elmélet épít, vagy legalábbis építeni akar; a teória alapít, és alapítani több, mint építeni. Az elméleti ember inkább megismer, a teoretikus inkább lát. Az elmélet nem úgy depravált teória, mint ahogy az ötlet depravált eszme és a világnézet depravált vallás. Az elméletek egyes része az elméletek elsõbbségét, más része a gyakorlat elsõbbségét hirdeti. A teóriában az elmélet és a gyakorlat nincs külön. A teória azon a tényen nyugszik, hogy nincs olyan megállapítás, amelynek ne lenne egzisztenciális súlya és morális konzekvenciája. Az elméletnek nincs mértéke, ezért azt, ami absztrakt, vagy konkrét, nem tudja összetartani. Az elmélet helye inkább a tudomány és a filozófia, a teória helye inkább a mûvészet és a vallás. Aki teóriát épít, annak egész életét meg kell változtatnia.

A modern ember provizóriumok között él. Ötlet és kérdés és elmélet. Körülbelül három elmélete van: a darwinizmus, a freudizmus és a marxizmus. A darwinizmus alapja, mint ahogy azt Bertrand russell megmagyarázta, egyszerû tévedés. darwin a tizennyolcadik század angol közgazdaságelmélet íróinak alapgondolatát vetítette a biológiai folyamatba, amely szerint a természet a legrövidebb úton és a legegyszerûbb eszközökkel a legnagyobb hasznot keresi. Tudjuk, hogy ez a felfogás, amely szerint a természet háztartása közgazdasági alapelveken nyugszik, téves. A természet logikája egyáltalában nem ökonomikus, ellenkezõleg, tékozló, s ezért nem a legnagyobb hasznot keresi, hanem szüntelen bõséget nyújt (bataille).

freud és marx elmélete nem azért kínos, mert megbotránkoztat, hanem mert az a gyanú merül fel, hogy nem is akar mást, mint megbotránkoztatni. Tételeik között ott rejtõzik az a homályos szándék, hogy nem az igazságot keresik, hanem az embert valamin rajta akarják kapni. Valószínû, hogy a freudizmus és a marxizmus azért készült, hogy a polgárságot bornírt kényelmében inzultálja. Ha az igazság, bármilyen módon is, de megnyilatkozna, az ember annak kellemetlen voltát elviselné, sõt az elméletet bizonyos tekintetben megkönnyebbülten el is fogadná. De Freud módszere a pszichopatát nem gyógyítja meg, hanem a belsõ nehézségek iránt érzéketlen idiótát konstruál, amely sokkal kevésbé normális, mint amilyen a beteg volt. Marx társadalmi elmélete a szociális zavarokat nem rendezi, hanem olyan közösséget kíván teremteni, amely a természetes bonyodalmakról tudomást sem szerez. Az ember az igazságtól nem kívánja, hogy hízelgõ legyen, de kizártnak kell tartani, hogy az semmi egyéb ne legyen, mint sértõ. Éppen ezért, hogy az ilyen elméletnek általános hatása legyen, megfelelõ emberre van szükség. Ha valamely elmélet ma ilyen általános hatást kíván tenni, ennek el nem engedhetõ feltétele, hogy legalább megközelítse azt a színvonalat, amelyet a napilapok karácsonyi mellékletei szoktak képviselni.

HUMANIZMUS

Az egyre fejlettebb emberiességnek az államélet minden területén való alkalmazása érdekében a siralomház-autóbuszok építését, és azoknak intézményszerû használatát elrendeljük; a hatóságokat, illetve a készítõt utasítjuk, hogy a jármûvet a legrövidebb határidõn belül készíttesse el és vegye használatba. Az autóbuszok a szokásos méretekben építendõk meg. Az autóbusznak egy helyisége legyen, amelyhez hátul alkalmas nagyságú zárt mosdófülke és W.C. csatlakozzék, elöl pedig kisebb teakonyha, amelyben könnyebb étel, kávé, tea stb. elkészíthetõ legyen. Az autóbusz és a konyha földgázzal legyen fûthetõ. Az autóbusznak lakályosnak kell lennie, szõnyegekkel, függönyökkel és kifogástalan világítóberendezéssel kell rendelkeznie. A halálraítélteknek jogukban áll kivégzésük elõtti éjszakát ebben az autóbuszban tölteni, és az elítélteket, hogy életük utolsó perceit is humánus körülmények között töltsék, ebben az autóbuszban kell a kivégzés helyére szállítani. Az elítéltnek megérkezésekor étlapot kell átnyújtani, hogy változatos ételek és italok közül szabadon és tetszés szerint vacsorát rendelhessen. A vacsorát a legelõkelõbb vendéglõbõl kell elhozatni. A helyszínen levõ teakonyha csak mint segédüzem mûködik. Az autóbuszban legyen bárszekrény, különbözõ — a legmagasabb ízlésnek megfelelõ — rövid italokkal, szendvicsekkel, cukrászsüteményekkel és desszertekkel, amelyekbõl az elítélt tetszése szerint és korlátlanul fogyaszthat Az autóbuszban legyen rádió, lemezjátszó, televízió és mozivászon, amely eszközöket az elítélt szintén tetszés szerint használhat. Álljon rendelkezésre a legfrissebb képeslap és vicclap, a lemezjátszó részére legyen fölösen tánczene-lemez. A már említett berendezési tárgyakon kívül az autóbuszban legyen étkezõ és dohányzóasztal, párnázott székekkel és fotelekkel, mindez ízléses kivitelben. Gondoskodni kell arról, hogy a levegõt a kocsiban illatosítsák. Az asztalokon finom iparmûvész-vázákban legyen friss vágott virág. Az autóbuszban legyen széles, elsõrendû rugózattal elkészített pamlag, amelyet spanyolfallal el lehet keríteni. Az elítéltnek jogában áll éjszakára a neki átnyújtott fényképalbum alapján azt a hölgyet kiválasztani, aki igényeinek megfelel, és az éjszakát a hölggyel tölteni. Az állam az elítélt utolsó óráit minden tekintetben kellemessé óhajtja tenni és az elítélttel az élet valódi örömeit még egyszer meg kívánja ízleltetni. A hölgy javadalmazása egyszeri alkalomra 100 (egyszáz) forintot tehet ki. Az elítéltet az autóbuszban frakkos pincér szolgálja ki, a bárban, a kávé-gépnél csinos fiatal pincérnõ teljesítsen szolgálatot. A kiszolgáló személyzet az elítélt kívánságára a helyiséget hagyja el, és az elítéltet sem a hölggyel való intim együttlétében, sem pihenésében ne háborgassa. A halálraítéltet az autóbuszban sem családjának tagjai, sem barátai, sem papi személyek nem látogathatják.

Az autóbusz egyszeri használta 560 (ötszázhatvan) Ft. Errõl az összegrõl a fogyasztott ételek és italok árával és a hölgynek adott tiszteletdíjjal együtt a hatóság számlát köteles kiállítani, és azt az elítélt családjának a kivégzés után nyolc napon belül benyújtani. A számla összege közadóként kezelendõ.

NÉMETSÉG

Valéry a század elején a modern európai civilizáció sokszerûségében csupán egyetlen egyöntetûséget vél felismerni. Bizonyos angolságról beszél, anélkül, hogy megmondaná, ez alatt mit ért. Lehet azt, hogy ruházatunk szabása angol; lehet azt, hogy gondolkozásunk oly kommersz; talán azt, hogy korrekt magatartásnak azt a sajátságos gentleman-egykedvûséget tartjuk, amely fejét még akkor sem veszíti el, ha a szél az ember kalapját elfújja. Persze Valéry megállapítása már akkor idõszerûtlennek látszott, mert Európában a németség túlsúlya ötven évvel ezelõtt nyomasztó volt.

Ha ilyen kérdés, mint angolság, németség, felmerül, rendesen a nacionalizmus fogalmára szoktak utalni. A nacionalizmus általában azt jelenti, hogy a nemzeti vonás megerõsödik, és az embercsoport a normális humánumtól eltér. Nemzet, vagy nép a torzultságnak valamely állandósult és tömegesen jelentkezõ alakja, s erre, akik eltorzultak, különösen büszkék szoktak lenni. Nemzethez tartozni annyit jelent, mint azonos módon deformáltnak lenni, ezt a deformáltságot dicsõíteni, a többit pedig megvetni. Ha a normálistól való eltérés kollektív arányokat ölt és stabilizálódik, minden esetben olyasvalami keletkezik, mint vallás, vagy faj, vagy nép, vagy nemzet, vagy osztály, belülrõl dicsõség, kívülrõl méreg, bosszúság és komikum. Nemzeti, faji, osztályöntudat szatíratéma.

Ezúttal azonban a tömegesen együtt élõ emberek közös eltorzulásának olyan fajtájáról van szó, amely a nemzet, vagy a faj kollektív kategóriájának segítségével maradéktalanul nem érthetõ. A németség mindig egy kicsit zavaros, végsõ gondolataiban megalapozatlan, nem végiggondolt volt, amely igaz, hogy állandóan kereste önmagát, de nem találta még a szüntelen keresésben sem. Ez a talajtalan és bizonytalan labilitás önmagát túlvéglegességgel fedezte. A németség, mondják, a rendrõl ismerhetõ fel, nem valódi rend, inkább csak pedantéria. Mert a pedantéria túlrend, alapja nem az értelem, hanem a rögeszme.

A normális és univerzális humánumhoz képest minden nemzetség deformált. Ha ez a deformált lét kibontakozik és megerõsödik, a normalitást el is nyomhatja, sõt a normalitással és az univerzális humánummal szembe is kerülhet, ezenfelül ebben a deformált létben minden más nemzetiséggel szemben különösen agresszív és türelmetlen lehet, mint ahogy ténylegesen az is. A német rendszerezésben mindenesetre sajátságos szerkezetû elmezavar nyilatkozik meg. Az elmezavarnak két fokozata van: az egyik a kutatás monomániája, a másik az eredmény támadó érvényesítése. Az univerzális voltát elvesztett lét a normálisnál mindenesetre üresebb és szegényesebb; minden nemzetiség, osztály, faj, történeti epizód, képtelenség arra, hogy tisztán és az egészet élje, homály, amely komolytalan preokkupációkban nyilatkozik meg s végül is a nonsens különös alakja. A középkori Egyház univerzális világának felbomlása után, amióta emberiség-egység nincs, Európa története a nemzetiségek jegyében áll, ezt a leckét számtalan példából alkalmunk volt megtanulni. Kétségtelen, hogy az újkor elején a német reformáció ilyen nemzetiségi mozgalom volt, amelynek legfontosabb vívmánya a nemzetek fölötti egyetemes nyelv eltörlése, és annak a népi nyelvekkel való helyettesítése. Ezzel a népek között levõ univerzális kommunikáció lehetõsége megszûnt. Nemcsak azért, mert a nemzeti nyelveket más országokban élõ emberek nem értették, hanem fõként azért, mert egyetemes fogalmak a nemzeti nyelveken nem voltak kifejezhetõk. A latin szerepe fõként nem az volt, hogy a népeket gyakorlatilag összekapcsolta, hanem, hogy a népi nyelveken kimondhatatlan univerzális fogalmak jegyében kapcsolta össze. A latin nyelv a középkorban az egyetemes emberi kommunikáció feladatát teljesítette.

Azt tudjuk, hogy a reformáció nem az Egyház, hanem a korrupt klérus ellen irányult, de azt is tudjuk, hogy a támadás az Egyházat érte és ha Európa történetében volt tragikus mozzanat, ez az volt, hogy a támadás következtében az emberiség egyetemes Egyházának ereje csaknem teljesen elveszett, a klérus hatalma pedig csaknem érintetlenül megmaradt. Nacionalizmusok csak olyan világban keletkezhettek, amelyben a népeket az univerzalitás felsõbb egysége nem kötötte össze. Ebben a helyzetben a németség, mint a többi nemzetiség, magasabb kontroll nélkül nemzeti jellegét korlátlanul kibonthatta. A többi népek nemzeti sajátságainak kibontakozása idegen nemzetekre nem volt különösebben káros. Az a valami, amit német rendszerezésnek hívnak, már a tizennyolcadik század közepétõl egyre bénítóbb alakot öltött (Nagy Frigyes), Hegel óta a veszély fenyegetõ lett, a német szcientifizmus kialakulásával pedig ez az organizáció, amely az emberi létezés egészére kiterjedt, az egész földet leigázta. Ebben a percben nincs nép, amely életrendjét ne a német nemzetiség sajátos szerkezetû elmezavarából keletkezett rendszeresség alapján alakítaná meg. Mint ismeretes, ezt a rendszerességet tudománynak (szcientifizmus) nevezték el. Ennek az organizációnak elméletei sok milliós autonóm népek életét természetes rendjébõl kivetette. Példa erre a marxista elmélet hatása az oroszokra. De megváltoztatta a földmûvelést és az ipart, a hadsereget és a közigazgatást, a diplomáciát és a mûvészetet, a társadalom szerkezetét és az individuális életrendet azzal, hogy mindezt sajátos szcientifikus bázisra helyezte. Olyan fogalmakat konstruált, mint idealizmus és materializmus és pozitivizmus és Übermensch és világnézet és fejlõdés és fajiság és osztályharc, egy desperát dialektika segítségével, amely fogalmakon, ha egyébrõl nem is, azok következményein (vérfürdõ és bohózat) közepes józanság azonnal észreveszi, hogy azokat nem a megismerõ értelem alkotta, hanem azok egy monomániás (pedáns és arrogáns) rendszerezés bornírt rögeszméi.

Ma, a huszadik század második felében olyan — a világtörténetben példátlanul álló kényes és nehéz — helyzet keletkezett, amelynek megoldására nemhogy semmi lehetõség, de amelyre vonatkozólag a jelek szerint még a kérdést sem vagyunk képesek világosan feltenni. Az elsõ észrevétel, amit meg kell tenni, hogy bizonytalanságban vagyunk, vajon a tudománynak a megismerõ emberi személytõl független úgynevezett objektív világa ténylegesen meglévõ valóság, vagy pedig merõ fikció. Az észrevételt meg kell tenni, mert ha e világ csupán indifferens lenne, mint ahogy a józan ész alapján mindenki várná, minden mozzanatában antihumánus természete az emberrel szemben nem lenne támadó. Ez pedig kétségtelennek látszik. A tudomány világa mintha nem csupán személytelen és egzisztenciátlan, és az emberi értékekkel szemben közömbös lenne; minden jel arra vall, hogy ennek a világnak az ember ellen határozott éle van, mintha abban a humánum iránt valamely titkolhatatlan gyûlölet, csaknem bosszú forrna, és amelynek tevékenysége az emberi élet megkínzása és megrontása lenne. A tudomány megállapításainak észrevehetõen szándékos megsebzõ jellege van, mintha a tudomány az ember iránt különös ressentiment-t táplálna. Ezért a tudomány világa nem nevezhetõ egyszerûen szükségszerûségnek, nem egzisztenciátlan, hanem antiegzisztens; nem indifferens, hanem életellenséges; nem ahumánus, hanem antihumánus; nem objektív, hanem kegyetlen, és az emberi értékek iránt észrevehetõ animozitást táplál. Mindez persze igazolhatatlan. De hogy mindabban, ami a legutóbbi félszázadban történt, a tudománynak, mint legfõbb aktív tényezõnek és iniciátornak, keze benne van, és mindaz, ami történt, a tudomány jegyében történt, az közismert. Tudomány a legmagasabb értékjelzõ. Tudomány a legjobb üzlet. A tudós az abszolút tekintély. Tudomány nélkül nincs sem fasizmus, sem nemzeti szocializmus, sem fajelmélet, sem kommunizmus, nincs gázháború és baktériumháború, nincs légi háború és gépesített háború; tudomány nélkül nincs õserdõk kiirtása, tengerek kirablása, állatok halomra gyilkolása, tudomány nélkül nincs sem Cseka, sem Gestapo, sem Auschwitz, sem gyurma; nincs Katin, Hiroshima, Korea, Magyarország, Tibet. S ami különös, hogy mintha mindez nem a tudomány akaratlan következménye lenne, hanem mintha ezekben a hajmeresztõ tényekben a tudomány életgyûlölete lényegében nyilatkozott volna meg. A huszadik század második felében az ember szüntelen rettegésben él, nemcsak azért, mert a tudomány hatalma a földet bármely pillanatban elpusztíthatja, hanem még inkább, mert ez a hatalom még abban az esetben is, ha a puszta életet meghagyja, az embert normális életrendjétõl megfosztja és életét olyan egyre értéktelenebbé váló vegetatív létté fokozza le, melynek semminemû jelentõsége, súlya, szépsége, igazsága, komolysága, világossága többé nincs.

E pillanatban béke és háború között különbség már nincs, mert az emberi lét mind a két esetben tökéletesen elkallódott, tulajdonképpen mindegy, hogy van, vagy nincs. Végeredményben úgy látszik, a tudomány által teremtett világ nem jóhiszemû; a tudomány célja nem megismerés, hanem hatalmi aktus, és ez nem egyes (természettudományi, vagy technikai) diszciplínák tulajdonsága, hanem ez a vonás a tudományt, mint tudományt minden alakjában principiálisan jellemzi.

 Természetesen vannak jelek, amelyek szerint a tudomány ezt a világot nem teremti, hanem azt, ami van, feltárja, vagyis ez a világ tényleg van, tényleg olyan, amilyennek a tudomány leírja. Ennek már csak azért is így kell lennie, mert az ember valami rajta kívül levõbe állandóan beleütközik és ez a külsõ valami összefüggõ valóságnak látszik. Viszont az is kétségtelen, hogy az ember, igen komolyan veendõ gondolkozók véleménye szerint viszonyban nem a dolgokkal, hanem a dolgokról alkotott saját fogalmaival áll. Könnyen lehet tehát, hogy amibe az ember beleütközik, az ember fogalomvilága, sajátságos megkövült alakzatban. Mindez persze szintén igazolhatatlan. Pillanatnyilag képességeink nem látszanak elégségeseknek ahhoz, hogy meg tudjuk állapítani, a tudomány úgynevezett objektív világa tényleges valóság, vagy olyan fogalmi konstrukció, amelyen nincsen rés, és így ez az összefüggõ realitás benyomását kelti. A gyanú mindenesetre fennáll, hogy a tudomány ereje nem igazságában, hanem organizáltságában van. Ereje nem abban van, hogy fogalmaival a tényleges világ valóságát ismeri meg, hanem hogy ezek a fogalmak az átlagos emberi értelem számára megkerülhetetlenül zárt és szigorú rendszerben épültek ki. A tudomány ezek szerint nem a valóság megismerésébõl indult ki, hanem olyan fogalmi organizációt igyekezett teremteni, amely nem a megismerésre, hanem egyéb célra készült, s amelynek áttörése ebben a percben lehetetlennek látszik. A fogalmak és az összefüggések megszilárdultak, és a szükségszerûséghez igen hasonló építménnyé alakultak. Az építmény konstrukciójában mindenesetre van valami, ami aggodalmat kelt. A tudományt abszolút tudásnak vallják. Az pedig, ha valamely gondolatot abszolutizálnak, mindig gyanús. Tudjuk, hogy a történet folyamán számos fogalmi organizáció végleges tudásnak gondolta önmagát, de minden esetben elkövetkezett a pillanat, amikor kiderült, hogy az valamit titkol. A legutóbbi ilyen organizáció a középkori klerikalizmus volt, abban az idõben gnájszból épített babiloni torony, félelmetes arányaival, és kétségbevonhatatlan bizonyosságában. Lehet, igazuk van azoknak, akik azt gondolják, hogy a klerikális dogmatika a középkori papság világhatalmi rendszerének bázisa volt; a dogmatika nem az igazság, hanem a tökéletes organizáció jegyében állt. Abban a percben, amikor ez az organizáció megbomlott, és az a tény, hogy igazsága nincs, kiderült, az egész rendszer önmagától szétesett. De lehet, hogy igazuk van azoknak, akik a tudományt a középkori dogmatika mintájára felépített, de tökéletesített rendszernek, az antiklerikális és a reformációs mozgalmakból kinõtt, történeti hatását vesztett papi világhatalom után egy újabb világhatalmi organizáció bázisának tartják. Ilyen módon a tudományban levõ titkolhatatlan antihumánum és bosszú, és mindennemû emberi iránt tanúsított bõszült animozitás magyarázatot nyerne, mert a tudomány tulajdonképpen ellenkereszténység. De érthetõvé válna az is, hogy a klerikális világhatalom hazugságban, erõszakban és kizsákmányolásban oly gazdag történetét a szcientifikus organizáció rémtettei messze túlhaladták, ezen felül a történetben a tudomány valami újat hozott. Mint camus írja, a középkorban a cudar galádság bárhol, bárki követte el, király, bíboros, pápa, miniszter, sohasem volt más, mint individuális önkény és kivétel, amely egy intakt és humánusan tiszta világ rendjét sértette, de nem gyengítette; az újkori világhatalmi organizációban az igazságtalanság nem kivétel többé, hanem legitim aktus, amelyet a tudomány alátámaszt, és ez nem rejtõzik el többé, hanem szcientifikusan igazoltan, bûncselekményét egy diadalittas tudás birtokában ragyogva követi el.

Mert egy percre sem szabad elfelejteni, hogy a modern hatalmi szervezetek, mint az iparvállalatok, pénzintézetek, diplomáciák, rendõrségek, kémszervezetek, állami közigazgatások, hadseregek, pártok, nem közvetlenül a társadalomból nõnek ki, hanem kivétel nélkül a társadalom ellen, valamely fensõbb rendszer mintájára. A középkori dogmatika és az újkori szcientifizmus ilyen magasabb fokon létezõ organizáció, amely az emberi életrendet végsõ mozzanatáig áthatja, és a maga képére formálja. A tudományt nem a társadalom vetíti ki magából, hanem a társadalom a tudomány organizációja szerint épül ki. Elõször mindig a konstrukció van, aztán a mû. A szcientifizmus organizációjának tökéletessége a középkori klerikalizmusét messze meghaladja. A középkorban voltak rések, amelyeken a tiltakozás az igazságtalanság hatalma ellen nemcsak áttörhetett, hanem állandóan átszivárgott, és a világosság megnyilatkozhatott. A tudomány organizációjára épült társadalmakban ilyen rések nincsenek, és amennyiben vannak, ezek egyre szûkülnek. A tudomány magasabb rendû szervezettségénél fogva itt az organizációval meg nem egyezõ gondolat semmiképpen sem nyilatkozhat meg. Az épület falazata sûrûsödik, a közösségi és az egyéni létezés szcientifizálódik, a statisztikában, az ökonómiában, az orvostudományban, a pszichológiában, a szociológiában, a biológiában, a kémiában maradéktalanul felszívódni készül, és olyan áthatolhatatlan szervezettség keletkezik, amely az ember életrendjét valójából ontolológiai pontokig ki tudja forgatni.

A huszadik század második felében kétségtelenül a legnagyobb kérdés a tudománynak, mint léthazugságnak átvilágítása. A világot, amelyben e történeti percben élünk, a tudomány teremtette, szervezi és tartja fenn, iskoláival, nevelésével, iparával, államaival, kutatásával, hivatalaival, hadseregével, gyáraival, bankjaival, kórházaival, mûvészetével, sajtójával, kecsegtet hallatlan jövõvel és haladással, mialatt az emberiség ma, itt a földön feldúltan és megalázva, lezüllötten és elaljasodva és beszennyezve, népeiben és osztályaiban és nemzetiségeiben egymásra uszítva, bõszülten fegyverkezve, gyûlöletben, és már nem is leplezett bosszúvágyban, kolosszális találmányok segítségével eddig elképzelhetetlen mélységû örvényben készül elmerülni. A középkorban a klerikalizmus az embert becsapta; rendet ígért, és amit nyújtott, hazugság volt, erõszak és kizsákmányolás. A tudomány, mint fényt hozó jelentkezett, de kiderült, hogy a sötétség, amit hozott, az elõbbinél nagyobb.

A tudomány léthazugsága három tételen nyugszik:

1. hirdeti, hogy ereje igazságában van, holott ez az erõ nem az igazságé, hanem egy magasrendû organizáltságé;

2. hirdeti, hogy objektív, vagyis megismerését a tárgyi hûség jellemzi, holott személytelenül indifferens, egzisztenciátlan és antihumánus;

3. hirdeti, hogy részrehajlatlan értelemmel az igazságot keresi, holott fiktív konstrukciókkal világhatalmi rendszereknek nyújt bázist.

E tételek realitástartalma persze igen törékeny. De ha e mondatokat evidens igazság jellemezné is, jelentõségük akkor sem lenne. Egy rendszerben nem a kijelentések tényleges igazságtartalma a döntõ, hanem, hogy a kijelentés az organizációban miképpen építhetõ be, vagyis, hogy az organizációt tökéletesebbé teszi, vagy sem. Egy kijelentés az abszolút igazságot is kimondhatja, de ha a rendszerbe nem illeszthetõ be, semmit sem jelent. És a rendszer valóságbázisa minél szûkebb, igazságbefogadó képessége annál csekélyebb. Idõk folyamán a rendszerek rugalmasságukat és asszimiláló képességüket elvesztik, és semmiféle tõlük idegen gondolat befogadására nem képesek. Megújulási tehetségük nincs többé. Ez az a pillanat, amikor egy rendszer az igazsággal szemben negatív magatartást vesz fel, vagyis amikor a létrendszer léthazugság rendszerré válik. Minden jel arra vall, hogy a tudomány erre a pontra elérkezett; nem akar, de nem is tud rendszerén kívül esõ forrásból ösztönzést elfogadni, és nem képes másra, mint automatizált organizációjának üzemét fenntartani. Szervezet tökéletes lehet akkor is, ha minden eleme téves; rendszer tökéletes lehet akkor is, ha minden tétele hazugság. Egy apparátus tökéletesen mûködhet akkor is, ha minden eleme egzisztenciálisan tökéletesen fals. Ezért egyetlenegy dolog fontos: az axióma. Mást, mint az alapaxiómát vizsgálni — céltalan és értelmetlen.

A léthazugság rendszer a rendszeren kívülrõl jött kijelentést befogadni nem képes. Abszolút igazság tartalmú kijelentés, szól, nincs. Minden kijelentésnek jelentõsége csak organizációjához viszonyítva van. A rendszer kapcsolata a létezést örökké megújító igazsággal megszakad. A rendszer és a tényleges világ között fals kommunikáció keletkezik. Ami annyit jelent, hogy mindannak, amit a rendszer mond, hamis zöngéje van.

A huszadik század második felében elkövetkezett az az idõ, amikor kétségtelenül megállapíthatóvá lett, hogy a tudomány, amely a középkori klerikális hazugságrendszert lerombolta, maga is hazugságrendszerré vált, a valósággal fals kommunikációban áll, vagyis a tudomány ember-világ dialógusában többé nincs igazság. A tudománynak erre a tényre feleszmélni természetesen nincsen módja; nincs módja azért, mert egy rendszeren belül nem tárgyi és tételes hazugságról van szó. A rendszerbe a hazugság beépült, és funkciót végez, ami nem leplezhetõ le. Amivel az ember szemben áll, nem a hazug kijelentés, hanem a létezés egészére kiterjedõ és mindent átszövõ hamisítási folyamat. A léthazugság-rendszer labirintusi szövevény, amelyen belül a dolgok igazságáról, vagy nemigazságáról meggyõzõdni többé lehetõség nincs, és itt már nincs egyéb, mint gépiesen mûködõ, leállíthatatlan ámítás, szédület, megtévesztés, kibúvó, magyarázkodás, bizonygatás, csalás, rejtély és titok. A fals kommunikáció következtében semmiféle humánus viszonylat sem marad intakt, az emberiség pszeudoegzisztenciák áldialógusa, amibõl nem jön ki semmi, a legkevésbé természetesen közösség. S ami a közösséget helyettesíti a közösség egy szcientifikus koncepciója, tábor, párt, kaszárnya, hadsereg, kommuna.

Mialatt a német fasizmus eszmevilágát és politikai hatalmát a második világháborúban legyõzték, a fasizmust megteremtõ német létorganizáció az egész földön elterjedt. A létorganizációt tudománynak nevezik, és ez minden valószínûség szerint a német reformációnak valódi arculata és kiteljesedése. Ami ebben a pillanatban a földön történik, iparban, vagy politikában, társadalomban, vagy gazdaságban, mûvészetben, vagy gondolkozásban az a szcientifizmus és a létezés minden mozzanatára kiterjedõ szcientifizálódás jegyében áll. A fasizmus ennek a tudományos létorganizációnak éppen úgy egyik alakja, mint a szocializmus, vagy a kommunizmus; a bankok és a vezérkarok és az egyetemek és a klinikák ugyanebben a jegyben állanak. A tudomány létorganizációjának megteremtésével a németség eddig elképzelhetetlen arányú világhatalom birtokába jutott, amely mint külsõ politikai vállalkozás ugyan megbukott (?), de mint létszervezõ hatalom a föld minden népének életét autonóm módon korlátlanul irányítja.

A RÁNTOTTLEVES

Ha az ember természeti lény lenne, az abszolút táplálék nem lehetne más, mint a gyümölcs. De tudjuk, hogy származásunk szerint nagyobbik felében a természeten túlról valók vagyunk, és igazi humánus ételeinket magunknak kell megcsinálni. Az ételek rafinált volta lépést tart életünk bonyolultságával, és bizonyosnak látszik, hogy életünkben sok szövevény elsõ oka valamely szövevényes étel. Ezen az alapon nyugodtan lehetne szendvics, vagy desszert életrõl beszélni. Az ilyen szendvics és desszert ételeken élõ emberek a normalitást teljesen elvesztették. Bizonyos határokon túl ez már nem is élet, csak hisztéria. Ha az ember útközben a normális élet felé az alaptételeket keresi, a józan és nyugodt táplálékot, alig talál néhányat. A normális élet az, ami az ételek között a rántottleves. Semmi különös. Szenzáció nélkül. Messze azon túl, hogy valaki szereti, vagy sem. Az ember a nap bármely szakában eheti, reggelire, ebédre, vacsorára, forrón, langyosan, vagy hidegen. Zsíron, vagy olajon pörkölt liszt és víz. A püthagóreusok kétféleképpen ismerték, sósan, esetleg köménymaggal, ahogy mi esszük, vagy a halványan pirított lisztet tejjel föleresztve, mézzel édesítve. A tibeti csámpá is ilyesféle étel, de a lisztet forró teával öntik fel, és néha faggyúdarabokat tesznek bele. A rántottleves mindennemû feszültség nélkül való étel; ami különösen szeretetreméltó benne, hogy szelíd és egyszerû.  Magától értetõdik, hogy a csecsemõ elsõ étele az anyatej után a rántottleves. A rántottleves kristálytiszta éhség-étel, ami körülbelül azt jelenti, hogy nem ínyencség, és nem torkoskodni való, vagyis nem izgalom, hanem az éhes ember számára készült, és kenyérrel a legjobb, ha pedig a kenyeret megpirítják, vagy különösen ha azt apró kockákra vágva forró zsírban kicsit megsütik, gazdag, tömény és laktató, annyira, ha az ember két tányérral megeszik, semmit sem kíván utána, csak egy pohár félédes bort. A normális étel, mint a kenyér, a krumpli, a fõzelék, a fõtt rizs, a szalonna, megunhatatlan, mert nem akar mást, mint táplálni. A konyha nagy mûvei, mint a franciasaláta, vagy a birsalmával töltött sült kacsa, esetleg a pástétom, tele van hátsó gondolattal; komplex mûvek, sok rétegû ételek, nem is tudják magukat egyszerre kimondani. Rántottlevestõl gyomrát még senki sem rontotta el. Mindenesetre van asszony, elég ritka, aki annak, hogy mit fõz, teljes tudatában van; az ilyen asszony rántottlevesében a földanya íze határozottan felismerhetõ. Ilyesmit meleg szív nélkül készíteni nem lehet. Legtöbben, ha a leves durva, azzal védekeznek, hogy csak rántottleves. Mintha nem a közhely lenne a legtöbb, mintha az, ami közönséges, nem az értékek felsõ foka lenne. A rántottleves íze a leginkább rokon a tejes búza ízével. Ha az ember ezt megkóstolta, az élet kedvességérõl mindent megtudott.

A bûncselekmények között kétségtelenül a legsúlyosabb az élelmiszer hamisítás. Ebben bizonyos tekintetben együtt van az árulás, a káromlás, a mérgezés, a csalás, a hazugság, mindez alattomosan és rejtve; gyûlöletes nyereségvágyból visszaél azzal, hogyha az ember megéhezik, ennie kell. Akármilyen rettenetes, de úgy van, ahogy dosztojevszkij mondja: rugdaljatok, püföljetek, alázzatok meg, köpdössetek le, csak adjatok enni, enni. Az ételhazugságnál csak egy még súlyosabb van, a hamis prófétaság, amely az embert hazug gondolatokkal mérgezi meg. A nemes és a valódi kenyeret már csaknem elvesztettük. Alig van ennél nagyobb hiány, s ezért ennél mélyebb fájdalom. A rántottleves olyan egyszerû és szerény, hogy azt hamisítani még senkinek sem jutott eszébe. Talán azért is, mert olyan olcsó, és nem érdemes. Helyzetünk mindenesetre nem reménytelen; még van Bach-zenénk és Palazzo Pittink, van Velázquezünk és Hölderlinünk, a normalitás még nem tûnt el teljesen, amíg van rántottlevesünk, krumplink és fõtt rizsünk.

SZABÓ LAJOS, VAGY AZ EGYETLEN RENDSZER

Szabó Lajos szenvedélyes újságolvasó. Nincs olyan szimpla sajtónyilatkozat, amelyet ne tudna különös súllyal értelmezni. Elméletet is épített ki arról, hogy az ember tájékozottsága csak abban az esetben megbízható, ha a dolgokkal állandó kapcsolatot tart fenn és az eseményekrõl az utolsó pillanatig tudomást szerzett

Ez a magatartás csak részben érthetõ a Böhme-Blake-i szemléletbõl, to see the world in a grain of sand, az egész világot egyetlen homokszemben, az örökkévalóságot egyetlen órában látni. Szabó Lajos számára állandóan jelen kell lenni az egésznek. A teljes létezés abszolút gazdagságában és szakadatlan aktualitásában. A világ története a napihírben. Az egész metafizika a követségi interjúban. Ha az ember valamit kihagy, információja hézagos, és eljátszotta jogát arra, hogy megérthesse azt, ami van.

Amit az embernek látnia kell, mindig az egész. Az ipari termelés fokozatai megszakíthatatlan kapcsolatban állnak a felsõbb matematikával addig, amíg a kész gyártmányt a gép kiköpi. Ha valaki bármely mozzanatot ebbõl a folyamatból kiemel, jóvátehetetlen hibát követ el. Ez a megfogalmazás pontosan fedi a héber hagyományt, amely azt állítja, hogy testi munka nincsen feltalálás, feltalálás nincsen ökonómia, ökonómia nincsen fizika, fizika nincsen matézis, matézis nincs metafizika nélkül. Minden végsõ filozofikus elvnek szükségszerû következménye van az elektromos és a gyógyszeriparban, és minden konkrét mozzanat egész az üvegpohárig és a szemüvegtokig a metafizikában keletkezik. Ebbõl a metafizikából pedig nincsen kettõ. Egy. Egyetlenegy. Amennyiben többet tételezek fel, megtévesztem magam és az eldologiasítás hibáját követem el. Egyetlen rendszer van kezdettõl fogva, nincs több és elképzelhetetlen, hogy több legyen. Ez a rendszer az f-system (fix-system). Errõl mindenki tud, sõt eszerint gondolkozik és él és dolgozik és értékel. Nem tudunk nem egységesen értékelni. Aki nem egységesen értékel, hazudik. Az egyetlen értékelés, amely az élet egész gazdagságát magába foglalja. Nem engedhetõ meg, hogy két álláspont legyen. A leghalványabb árnyalat is vérre megy. Az emberiség egysége abszolút tény. Ami ezt az egységet megbontani látszik, az az egymásról való nemtudás.

Szabó Lajos ezt a Hérakleitosz-Böhme-Blake-i szemléletet, ezt az egyetlen és fix systemet nem építette ki. Gondolkozásának jelentõségéhez és arányaihoz mért összefüggõ mûvet nem írt, még befejezett tanulmánya sincs, és lénye szavakban nyilatkozott meg, amelyeket sohasem jegyzett fel, többnyire csak kimondott, de azok súlyuknál fogva megmaradtak azokban, akik a szavakat hallották. A gondolkozás történetében az ilyen ember ritka. A filozófusok általában elviselhetetlen fecsegõk. Kevés olyan szerzõ élt, mint Hérakleitosz, Pascal vagy Nietzsche. De egyetlenegyrõl sem tudunk, aki alig írt, csak mondott és csak szavakat. E szavak maître-mot-k, vagyis alapszavak. Vezérszavaknak is mondhatók. Ha az ember ilyen szót megért, nincs hiányérzete, és a kötetekrõl kész örömmel lemond. Elvégre úgyis mindig szavakról van szó. Tudás, amely egy névjegyen elfér. Nem fragmentum, mert a szó jelentéshorizontja teljes. Olyan távlatot nyit meg, amely további magyarázatot nem igényel.

A nehézség, mondja heisenberg, mindig is a megfogalmazásban volt és van. Elképzelhetetlenül sok tapasztalat fölött rendelkezünk, és hallatlan mennyiségû tudás halmozódott fel bennünk, amelynek kielégítõ megfogalmazása nincs. S ami a gondolkozásban a döntõ, s ami az irányt megszabja, s ami az úgynevezett felfedezés, sohasem valamely tény, hanem minden esetben egy már tudott tény megfogalmazása.

Az olyan embert, mint amilyen Szabó Lajos, a hinduk asmagarbhájának nevezték. Sziklából született, és kõkemény sziklából van. Önmagában tehetetlen és néma és mozdulatlan. Mindig kell lenni valakinek vagy valaminek, aki és ami ebbõl a sziklából egy szilánkot lefejt. Meg kell szólítani. Meg kell támadni. Bombázni kell. Ezért van szüksége legalább újsághírre, amely minden nap új értesítéseivel fellazítja. Van mûve, amely úgy keletkezett, hogy valaki kérdésekkel ostromolta és válaszra kényszerítette. Felelnie kellett, sok esetben kérdéssel. Alig van ritkább ember, mint az olyan, akibõl ennyire hiányzik minden kívánság a megnyilatkozásra és a felszólítás nélkül való beszédre. Remek vitatkozó és beszélgetõ és levélíró, és a dialógusban ragyogóan viselkedik, de mihelyt nem nyer ösztönzést, megnémul. A gondolkozás a magány atmoszférájából lép ki, ezért oly sok filozófia magán viseli az egészségtelen zártság jellemvonását, amely a fantazmáknak annyira kedvez, álmodozás, monológ, parole intérieure. Szabó Lajosnál dialogikus aktus.

Szabó Lajos indulása nem túl figyelemreméltó. Az elsõ világháború után a marxizmussal és a freudizmussal kezdte. Abban az idõben ez volt az utolsó pillanat, fiatalember, aki komolyan vette önmagát, különösen Kelet-Európában kivétel nélkül mind marxista és freudista járvány áldozata lett. Szocialista mozgalomban is részt vett, de egy idõ múlva kénytelen volt szakítani, mindenesetre több társával együtt, mint következetes és jóhiszemû ember (forradalmi ifjúság) — nemcsak a hivatalos szocializmussal, hanem Marx tanításával is. Marx és Freud történeti aktualitását a húszas évek közepe felé elvesztette. Már nem volt többé az utolsó pillanat. Egy ideig még mint eretnek, néhány barátjával a szocializmuson belül maradt. Egészen addig, amíg a marxizmus nem vált a szabad életvállalkozás ellenségévé, vagyis amíg nem polgárosodott el, és nem lett belõle a hatalmi ösztön fedõeszméje. Ettõl kezdve már csak rossz lelkiismerettel lehetett volna forradalmár, tudta, hogy rosszhiszemû és olcsó csalás, és nem vezet sehová.

Már igen korán sokat olvasott. A könyvtárból nyolc-tíz kötetet vitt haza, még azon a héten visszahozta és újabb tizet vitt el. Mikor azt kérdezték tõle, mit csinál annyi könyvvel, azt felelte: kontroll.

A század huszas és harmincas éveiben már nem volt elég, ha valaki könyveket olvasott. Irodalmakat kellett olvasni. Nem egy-egy mûvet, hanem egy diszciplínát, elejétõl végig, mind a százötven-ötszáz kötetet, jogot, szociológiát, pszichológiát, karakterológiát, történetfilozófiát, közgazdaságot, bibliakritikát, antropológiát, elméleti fizikát, festészettörténetet, mûvészetelméletet, logikát, etikát, pedagógiát. Tíz-tizenöt év alatt megismert néhány ezer könyvet. Különös, hogy azoknak az embereknek, akik ilyen módon éltek, bármilyen tudományban és mûvészetben szereztek is jártasságot, fejlõdése egymáshoz nagyon hasonló volt. Nem világnézetben, hanem éppen világnézettelenségben, sõt még inkább a világnézettelenség és világnézet-fölöttiség kritikai megalapozásában, és még valamiben, ami ennél sokkalta fontosabb: a fundamentális emberi gondolkozáshoz való közeledésben. A németek azt mondták, hogy ez Möglichkeit eines ursprünglichen Denkens (az alapvetõ gondolkozás lehetõsége). guénon azt írja, hogy état primordial. Szabó Lajos szava az, hogy: alapállás. Ami ezeket az irodalmakat és diszciplínákat és tudományokat és mûvészeteket húszezer könyvben megismerõ embereket kivétel nélkül jellemzi, az, hogy a legkülönbözõbb irányból és intenzitásban, de áttörtek az emberi gondolkodás fundamentuma felé. Ez teszi a huszadik században a két világháború között levõ nemzedék magatartását oly hasonlóvá az alexandriai gnóziszhoz. Mindenesetre ezekben az években ez különbözteti meg azt az embert, aki önmagát komolyan vette, attól, aki nem kívánt egyebet, mint csupán tûrhetõen mûveltnek lenni, de még sokkal inkább jól élni.

Szabó Lajos barátjával egyszer vitát folytatott (vitái többször hetekig tartottak), hogy az ilyen opportunistával szemben a helyes magatartás a gyûlölet, vagy a megvetés. Szabó Lajos a megvetést tartotta helyesnek. Ugyanakkor egy esztétikai egzisztencia — Angliában — az undor mellett foglalt állást: loathing much worse, than hatred — az undor sokkal rosszabb, mint a gyûlölet.

Amit ehhez még meg kell jegyezni, hogy Szabó Lajos ilyen magatartást sohasem tartott visszavonhatatlannak. Szabó Lajos lojális volt, fõképpen ellenfelei és ellenségei iránt (minél inkább megveti õket, annál inkább), minden esetben lojális, és az is maradt, és fenntartotta azt a lehetõséget, hogy az az ember bármiben megelõzze. Az augustinus-i álláspont: ellenségeimmel is az igazságot keresem. Ez Szabó Lajos tanítása a rangrelativitásról. Ami annyit jelent, hogy a rangkérdést minden esetben külön meg kell vizsgálni, egyszersmindenkori elsõbbség semmiféle vonalon sincs. Nincs olyan korrupt ember, aki morális akcióban akár egy szentet is ne lenne képes megelõzni.

Az állomásoknak, amelyeken Szabó Lajos negyven év alatt áthaladt, fele sem sorolható fel. A jelentékenyek valószínûleg: a gnózisz (Schmitt Jenõ Henrik), a logisztika (Russell, Carnap) és Wittgenstein, a matematika és az egzisztencializmus (amikor még nem volt divat), a politika és az ökonómia, az elméleti fizika, ugyanakkor természetesen az aktuális regény és líra és drámairodalom. Minden lépésnél erõfeszítés, hogy a nyílt jelenlétet (offene Präsenz) megõrizze, és önmagát a korszak legnagyobb feszültségében tartsa. Ennél nincs fontosabb. A magatartást úgy határozza meg, hogy az ember a legnagyobb ellenállásokat keresi. Ami a komolyságra nézve kötelezõ. Aki a kis ellenállást, vagy azt keresi, ahol ellenállás nincs, az az opportunista.

Szabó Lajos mindig olyan körülmények között élt,  amelyekrõl pietizmus lenne azt állítani, hogy azok szerények voltak. Legegyszerûbb, ha az ember mindjárt azt mondja, hogy szegénység, éspedig nagy szegénység, hosszú idõkig nyomor, éspedig kínzó nyomor, hogy vándorútját a könyvtárba és vissza csak gyalog tudta megtenni, és ha valahová meghívták, barátaitól villamos és kapupénzt kellett kérnie. Évekig mások munkájából élt, a vádra, hogy nincs keresete és nõk tartják ki, vállat vont. Sötét udvari szobában lakott igen kényelmetlenül, tüdõbaja kínozta, rosszul táplálkozott, rossz ruhában járt és fogait nem tudta megcsináltatni. Ha az ember ezt átéli és nem sértõdött, élete egyik nagy kérdését megoldotta. Hagynak dolgozni, mondta, ennél többet nem kívánhatok.

Aldous Huxley Gesualdo-tanulmányában írja, hogy a reneszánsz despotái milyen csodálatos komponistákat tartottak, szembeállítja a modern despotákat, és elrémül, hogy ezek milyen zenét részesítenek elõnyben. Még hagyján. A rémület teljes, ha valaki látja, hogy a modern diktátoroknak milyen eszményeik, milyen politikai céljaik, de fõképpen milyen tanácsadóik vannak. Lehet, hogy az angol esztétának igaza van, amikor azt mondja, hogy undor. Az ember attól is megborzad, ha arra gondol, hogy vizelete ezeknek a lényeknek vizeletével a csatornában összekeveredik.

Érvényesülésrõl nincs, és soha nem is volt szó. Szabó Lajos nem akart érvényesülni. Az érvényesülés sajátos eljárást és életrendet követel, amelynél számára nincsen idegenebb és kerülendõbb. Ennek külön technikája van; mert érvényesülni nem annyi, mint a dologgal foglalkozni, hanem annak hatásával. Újságíró, költõ, politikus, színész, egy alacsonyabb életkategóriában.

A korra, úgy látszik, alig van jellegzetesebb, mint hogy a hatalom, fõként Kelet-Európában, kit emel ki, és kit mellõz, esetleg üldöz. Sajátságosképpen minden határozott és következetes nyíltan értelmes magatartást, minél nyíltabb, annál inkább. A század nyelvén megfogalmazva a hatalom kerüli a tehetséges embert, és elõnyben részesíti azt, aki szolgalelkûséggel kompromisszumra hajlik, sõt, aki aprócska elõnyökért árulást követ el, alkuszik, a strébert, és a sunyit, vagyis azt, akinek ha van is tehetsége, korrupt. Valószínûleg egyik fõoka annak, hogy a modern kor olyan tehetetlen és komolytalan. Politikai pártállásra, világszemléletre és irányra való tekintet nélkül, konzervatív vagy forradalmár, liberális vagy rojalista, teljesen mindegy.

Abban az általános viselkedésben, hogy a rátermett embert nemcsak mellõzik, hanem üldözik, következetesség van. Ez az ember nem hízeleg, nem szeret hazudni, senkit sem bíztat ostobaságra, a dolgokat nem keni el, tetszetõsségre nincs tekintettel, nem óhajt mellébeszélni, és igazán nem hisz abban, hogy éppen ez a jelenlegi kormányzat egyedülálló világtörténeti feladatok teljesítésére hivatott. A hatalom mintha tetszelegne abban, hogy elkerüli mindazokat, akik használnának neki, és kiválasztja az ártalmasokat. Ebbõl alig vonható le más tanulság, mint hogy nem életbenmaradását, hanem pusztulását készíti elõ.

Szabó Lajos minden bizonnyal tüneményes vezérkari fõnök lett volna, koncepciójával, energiájával, hallatlan áttekintésével és korrekt ítéleteivel. Diplomata, aki sokszerû bonyodalmakon biztosan keresztüllát, kényes pontokon oly finoman és röviden fogalmaz, felsõbb matematikai képességeivel és jelmondatával, amelyet Konfu-cetõl vett: Reggel megismerni az igazságot, és este meghalni. Biztos, hogy az állam, amely vezetésével Szabó Lajost a huszas években megbízta volna, ma a földön a legrendezettebb állam lenne, de a megteremtett rend hatása alól egyetlen más állam sem tudná magát kivonni. Egészen bizonyos, hogy a fasiszta-náci-bolsevista kollapszus más irányt vett volna. Azokból a vitákból, amelyeket provokált és amelyekben részt vett, az ember elgondolhatja, miképpen viselkedett volna nemzetközi katonai, vagy politikai, vagy gazdasági értekezleteken, a minél nehezebb helyzetek által megszólítva, milyen szabadon és elemi erõvel tört volna ki belõle a tiszta és világos gondolatok igazsága, sajtóközhelyek helyett, minden szenvedély nélkül, és abszolút hõfokon. A dolgokra való nagy befolyás nem számára, hanem elsõsorban számunkra lett volna kedvezõ. Mindenesetre a hatalom részérõl pótolhatatlan mulasztás volt, hogy Szabó Lajosban nem ismerte fel azt az embert, aki annak a tudásnak részese, amely mindazt helyesen oldja meg, amit a hatalom vagy rosszul oldott meg, vagy kénytelen volt megoldatlanul hagyni, s az egész végül fejére omlott, közben a nép labirintusban tévelygett, és minden pillanatnyi hóbortok áldozata lett.

1945-46 telén egy vázlatát alapul véve, amelynek Biblia és romantika címet adta, bizonyos megfogalmazásokra propozíciókat tett. Ezek közül valószínûleg a legfontosabb az a teória, amelyben a hazugság, az erõszak és a kizsákmányolás összefüggésének lehetõségét vetette fel. Szabó Lajos az apodiktikus megfogalmazások ellen általában tiltakozott. Gondolatait szerette már elhangzott véleményhez fûzni. Hozzászólásokban beszélt. Ez a gondolkozás tudatos fegyelme. Egyébiránt nem az irodalom által felvetett problémákból indult ki, hanem minden kérdéssel tökéletesen új viszonyt teremtett.

A hazugság-erõszak-kizsákmányolás-teória történetileg, társadalmilag, gazdaságilag, politikailag, logikailag, pszichológiailag a negyvenes évek legjelentékenyebb teóriája. Jelentõségében messze meghaladja példának okáért a marxizmus elméletét, mert mindennemû osztályelmélettõl független. Tulajdonképpen erre a gondolatra építhetõ fel az egyetlen lehetséges szociálpatológia: az egészséges és a patológ társadalmak között való megkülönböztetés. Ezt a teóriát a jövõ semmiképpen sem fogja tudni megkerülni, ha valaha is normális társadalmat óhajt alkotni.

Tény, hogy amióta ezt a teóriát megfogalmazták, elõle nem lehet kitérni. Aki hazudik, abban rablóösztön él, és elrejtõzött gyilkos (der Mörder von Anfang, mint Szabó Lajos definiálta). Akár individuum, akár államhatalom. Ezzel az együgyû marxista elméletet, amely a kapitalista-szocialista ellentétre épít, és azt állítja, hogy a történet rugója az osztályharc, hatályon kívül helyezte. Hiába nevezi magát az állam szocialistának vagy demokratának, ha a hazugság-erõszak-kizsákmányolás módszereit nem számolta fel. Ez az állam éppen olyan rossz, mint bármely más monarchia, vagy feudalizmus, de még ennél rosszabb, mert nagyobbat hazudik, ezek szerint kénytelen jobban kizsákmányolni és nagyobb erõszakot gyakorolni. Nem hazudni (svadharma, mint a hinduk mondják). „Nem hazudni még akkor sem, ha úgy látszik, hogy az egész nép élete ezen fordul meg". Minden hazugság okvetlen következménye a kizsákmányolás és az erõszak.

Ha ezt a teóriát Szabó Lajos csak aforisztikusan is kifejtette, leírta és kiadta volna, sikerült volna a korszak egyik leglényegesebb tisztázatlanságában olyan világosságot teremteni, amely a világhelyzet megértését megkönnyítette volna. Alig van nagyobb baj, mintha valamely társadalmi-politikai helyzetet az ember eredetileg sem korrekt, de végül is elavult fogalmakkal ítél meg. Nincs végzetesebb, mint a rossz kalkulus. A marxista osztályharc-elmélet helyét sohasem állotta meg, és ez a valóságnak nem felelt meg, egy ideig azonban, más híján, fenn tudta magát tartani. Amióta az úgynevezett kapitalista állam szocialistább, mint a szocialista, a szocialista állam kapitalistább, mint a kapitalista (humánum, jólét, szabadságjogok), azóta ez az elmélet csak határtalan zûrzavart teremt és az egészbõl senki egy szót sem ért. A marxizmus a második világháborútól kezdve már csak mint államvédelmi fedõelmélet áll fenn, éspedig mint hazugság, amelyen az erõszak és a kizsákmányolás rendszere nyugszik. Szabó Lajos azt mondja: a szocialista államok minden pénzt megfizetnének annak, aki megmondaná, a marxizmustól miképpen szabaduljanak meg.

Ötven éves kora körül eddig folytatott munkáját feladta és egyik napról a másikra hirtelen rajzolni kezdett. Ezt a lépést többen hûtlenségként értelmezték. Hívei ugyan helyeseltek, de bizonyos aggodalommal, mert rajzainak színvonala, ha ezt senkisem is vallotta be, nem volt kielégítõ. Szabó Lajos maga azt mondta, hogy rajzaiban ugyanazt csinálja, amit gondolkozásában. Ez az értelmezés mindenesetre helyét csupán szubjektíven állotta meg. Voltak, akik úgy vélték, hogy benne primordiális múzsai világ tört át. Az élet közepén túl ez a fordulat mindenkit, aki Szabó Lajost ismerte, megrázott.

Európában, különösen az újkorban a mûvészet nem mûvészi értékek realizálása volt, mint ahogy ezt tanították. A szabad szellemi megnyilatkozás mivel a metafizikában, a vallásban, a gondolkozásban nem talált otthont, más helyekre volt kénytelen rejtõzni. Ilyen jellegzetes hely volt az, amit misztikának neveztek, de a mûvészet nagy része is ilyen elbúvási lehetõséggé vált. Az európai zenét és festészetet, költészetet és drámát, fõként a regényt, esztétikai kategóriák alapján magyarázni annyi, mint az egészet tökéletesen félreérteni. Mivel a szellem szabad megnyilatkozására saját helyén lehetõség nem volt, illegitim menedéket itt keresett, és a mûvészet volt az, amely annyit, amennyit tudott, az ember igazi gondolataiból, álöltözetben ugyan, de kimondott. Lehetõség arra, hogy valaki szabadon megnyilatkozzék nem mindig volt, de ha igen, akkor az embert a korszak szokása szerint olykor vagy megvetették, vagy üldözték, vagy bebörtönözték, máglyára vitték, deportálták, vagy csak elhallgatták. Ilyesmit senki sem vállal szívesen. Szabó Lajos ötven éves koráig bírta, s akkor, mint a többi európai, õ is elkezdett mûvészetet csinálni, mondván, hogy ugyanazt teszi, amit azelõtt tett.

Igen és nem. Minden bizonnyal Európa valódi szellemét Cervantes és Shakespeare, Michelangelo és Monteverdi, Corot és Beethoven, Baudelaire, Tolsztoj, Van Gogh és George jelenti, nem pedig a hivatalos világszemlélet. A mûvészet azonban a szabad szellemi megnyilatkozásnak nem törvényes helye, s ezért egész Európa szellemiségében van valami egészségtelen. A szellem a mûvészetben indirekt van jelen, tulajdonképpen másról van szó, mint amirõl szó van. Ezenkívül a mûvészet mindig az élet dicsõítése, a szellem viszont az életnél több. Ha a szellem a mûvészetben nyilatkozik meg, úgy tûnik, mintha a szellem is élet lenne. Az egész európai újkor ennek a tévedésnek áldozata.

Korántsem szabad azt hinni, hogy mindezt Szabó Lajos nem tudta. Az, amit a szabad szellem mondani akar, az maradéktalanul a mûvészet nyelvére lefordíthatatlan. A mûvészet többet látszik mondani, valóságban kevesebbet mond. A mûvészet a szekunder logosz helye. Hatásosabb lehet, de mindig erõtlenebb. A zenében és a képzõmûvészetben ez könnyen belátható, a költészetben és a regényben nehezebben. A szabad szellem itt csaknem kizárólag a mûvészetben nyilatkozott meg, de ebbõl a megnyilatkozásból a végsõ komolyság hiányzott és hiányzik. A szépség igaz, az igazság a szép, (beauty is truth, truth beauty) mondja keats, de ami a mûvészet szépsége, az az élet varázsától és mézétõl és örömétõl át van itatva (joy for ever), az élettõl elválaszthatatlan mámor, ami az igazságot soha nem fedi, és nem fedheti, mert az igazság több, mint mámor és öröm és varázs.

A lépés, amit Szabó Lajos tett, amikor a logosz helyét elhagyta és mûvész lett, kielégítõen nem értelmezhetõ. Lehet, hogy lényében levõ mély és nem tisztázott helyzet következménye. Ez a helyzet feltûnt olyanoknak, akik mondanivalójukat ugyan nem voltak képesek megfogalmazni, de akik igen világos és éles és biztos, csaknem gyermeki igazság ösztön fölött rendelkeztek, és akik Szabó Lajosnak szemére vetették, hogy bizonyos magasabb értékek iránt érzéketlen. Kétségtelen, mondták, hogy Szabó Lajos megrendítõ küzdelmet folytatott, amikor csaknem reménytelenül zavaros, nehéz és bonyolult helyzetekben az igazságot kínlódások közepette megfogalmazta, és a gondolat végsõ alakjához eljutott. Szabó Lajos szavainak aurája abszolút tiszta, és mindegyiken rajta van szenvedésének cseppje. De a baj mélyebben van. Egy barátja és tanítványa, arra az aggodalomra, hogy Szabó Lajos önmagában és önmagával szemben nem végezte el azt a kritikai munkát, amelyre pedig szüksége lett volna, azt felelte: Önmagáról szóló vélemény? Csak egyetlen mondatát kell megérteni —, micsoda vélemény önmagáról!

Igen, éppen ez az. A tanítvány úgy tüntette fel, mintha a más iránt támasztott követelés eleve élete valódiságának bizonyítéka lenne. Pedig Szabó Lajos követelményei és tényleges életgyakorlata között megvolt az a feszültség, ami Európában mindenkinél megvolt. Lehet, hogy Szabó Lajos ezt a feszültséget észre sem vette. Legnagyobb hiba, ami elképzelhetõ. Híveire sokkal inkább, mint reá, jellegzetes volt a roppant erõs kritikai magatartás kifelé, ezzel szemben a még rendkívülibb kritikátlanság önmaga felé. Még hagyján. De ezt a kritikátlanságon nyugvó kritikát arra használták fel, hogy önmagukat igazolják, és így önmagukban hazugságrendszer számára lehetõséget nyitottak. Az europeizmus egyik õsbûne, hogy követelést támaszt más iránt, amelyet önmaga nem tud teljesíteni. De ami ennél rosszabb, hogy önmaga realizálatlanságát más iránt támasztott követelésbe rejti. Aki ezt felfedi, az európai pszeudológiák labirintusában az Ariadné-fonalat megtalálta (Nietzsche).

Szabó Lajos Nietzsche szavaival meine heilige Lügének, szent hazugságomnak nevezi azt a kifelé fordított parancsoló magatartását, amelynek bázisa, hogy amit mástól követel, saját maga nem tudja megvalósítani, és a követelés a másik ember felé annál türelmetlenebb, önmaga számára minél kevésbé teljesíthetõ. Ezt a belátást megtenni és megfogalmazni és állandóan ébren tartani ma, Nietzsche után, a gondolkozás elemi szükséglete. Az értelmi tisztesség (intellektuelle Redlichkeit) megkívánja, hogy az ember önmagában a hazugság lehetõségét fenntartsa.

Szent hazugság! — persze ez az eset egyáltalán nem olyan természetû, ami irodalmilag szépen megfogalmazott szóval eltûntethetõ lenne, sõt ilyen kellemes szó a dolgot rendkívül súlyosbítja.

Ezen a helyen azonban igen lényeges megkülönböztetést kell tenni. Van egyszerû és egyszeri hazugság (Lüge), amely a sors hevében az emberre fröccsen, vagy amely pillanatnyilag egy-egy helyzetet megkönnyíteni látszik (ha nem is teszi), és az ember ájultságból, mivel kihagy, vagyis tényleges életében nincsen jelen, azt nem tudja elkerülni. De van következetes és folyamatos hazudozás, amely az egzisztenciát megmérgezi (Verlogenheit). Ez a pszeudoegzisztencia. És ez a pszeudológia tenyészhelye. Az elõbbi esetben a hazugság akut vétség, az utóbbiban az élet szervezetébe beépült krónikus, szervi- és funkcionálissá vált korrupció. Az európai gondolkozások csaknem mind ilyen saját hazugságaiknak védelmére kiépített következetes hazugságszisztémák, és ezek nem a szellem erejébõl, hanem a szellemi követelést kielégíteni nem tudó erõtlenség elrejtésébõl fakadnak, és amelyek az embert (és a rendszert) olyan teljesítmény látszatában mutatják be, amely teljesítménybõl semmi sem valódi. Nagy eszmékben tetszelegni! Újabban nemcsak filozófiában és a vallásban, hanem a közéletben, de a szellemtudományban és a költészetben és a mûvészetben ez a folyamatos és szisztematikus hazudozás uralkodóvá lett, és már se közel, se távol nem is látható egyéb, mint hazugságrendszer és a benne rejtõzködõ pszeudoegzisztencia.

Szabó Lajos egyik kiindulópontja Ferdinand ebner gondolkozása. Ebner az egzisztencia átlátszóságát és a hazugságmentességet, a dialogikus nyíltságot, vagyis a megszólíthatóságot kívánja. Nos ez az oly nehezen megszólítható és dialogikusan zárt asmagarbhájá, ez a sziklából született ember, úgy látszik, kénytelen volt önmagát, mivel más kiútja nem volt, Ebner nyíltság-elméletével fedezni. Ebner azt mondja, hogy az ember minél megszólíthatóbb, annál érzékenyebb a lét legmagasabb valõrje, a szeretet iránt. Nos ez a megkövült és szeretetre oly érzéketlen ember nem látott más lehetõséget, mint Ebner követeléseibe rejtõzni, és ezt a helyzetet a maga számára, mint szent élethazugságot fenntartani. Amit saint-éxupéry mond, teljes mértékben fennáll: az ész valamit csak a szeretet szolgálatában ér. „Micsoda az ember, ha nincs szubsztanciája? Ha látás csupán, és nem létezés?" Minden jel arra vall, hogy Szabó Lajos hallatlan keménysége és szigora és szavainak kérlelhetetlen tisztasága azon nyugszik, hogy mástól halálbüntetés terhe alatt megkívánom azt, amit magam nem tudok megtenni.

Aki sokat követel, attól sokat kell követelni, mondták, akik Szabó Lajos iránt való igen magas és komoly igénybõl ezt a feladatot számon tartották, és a mûvészi fordulatot úgy értelmezték, hogy ez a végsõ realizálás elõl való kitérés. Jelentéktelenebb ember számíthat elnézésre. Tény, mondták, hogy Szabó Lajos több igen érzékeny és döntõ helyzetben a szeretet és az áldozat követelményeinek nem tudott megfelelni, és ezzel azt a gyanút keltette, mintha gondolkozása egzisztenciális törékenységének fedõelmélete lenne.

Mindezt természetesen olyan ember mondja, aki a vád minden pontjának lehetõségét, amit Szabó Lajos ellen emel, önmaga számára is állandóan nyitva tartja, sõt azt, hogy a vádat ugyanakkor önmaga ellen is emelte, nem tekinti érdemnek, és a következmények alól jól megfogalmazott kifejezésekkel nem óhajt kitérni.

MESSIANIZMUS ÉS DIKTATÚRA (Utóirat Szabó Lajoshoz)

A létezésrõl szóló hiteles információ a szentkönyvekben megvan, de nincs realizálva.

A messiási magatartás nem pihen meg, amíg nem szerezte meg azt a fokot, amelyen a földön elveti az élvezeteket, a hírt, a vagyont, a hatalmat, a kényelmet, a nyugalmat, a túlvilágon pedig elveti a boldogságot és az üdvöt, de ekkor sem pihen meg, csak egyetlen becsvágya van, az embert szolgálni, és megvalósítani azt, amit a szellem birodalmának neveznek. Mert az élet, ha magára hagyják, elkurvásodik, és ez ellen az egyetlen védelem a szellem. Ez a magatartás, amit a mahájána boddhiszattvának mond, és a legelsõ keresztények is körülbelül ezt akarták realizálni. Elutasítani, ami nem az ember és a világ végsõ rendjét emeli, elutasítani a földi gyönyört, a mennyei üdvöt, és bár a megszabadulást elérte, nem él vele, nem tartja meg magának, mindig újra és újra visszatér, vállal mindig újabb kudarcot és vereséget, szenvedést és összetöretést. Minden élõlény üdvéért felelõssé tette magát, és megértette, hogy mindenki „mindenkiért ténylegesen felelõs — mindenki az egész világ vétkeit hordja".

A messiási magatartás kisiklott és fals alakja, ha valaki gondolatot talál, és elhatározza, hogy ennek nevében az emberiséget egyszerre megváltja, azonnal és az egészet, ha szóval nem megy, parancsra, ha arra sem megy, börtönnel és kényszermunkával és géppisztollyal, mert a diktátor is messiás, csak a legalsó szinten. Ami a boddhiszattvában értelem, az a diktátorban eszelõsség, ami a boddhiszattvában tudás és tisztaság, akarat és bizonyosság és erõ, az a diktátorban mánia és zûrzavar, rögeszme és bõszültség és erõszak. Ami a boddhiszattvában szolgálat, az a diktátorban a hatalom.

A modern kor a messianizmus és a diktatúra feszültségének jegyében áll. Ez az egyetlen hely, ahonnan lényünk egyetlen pillantással belátható. Ez nagyságunk. nietzsche írja, hogy az emberi nagyság egyetlen mértéke, hogy ki milyen ellentéteket bír ki. „Amirõl szó van, teret biztosítani az ellentmondásoknak, még akkor is, ha ezek az emberi ész számára elviselhetetlenek, sõt éppen azért, mert elviselhetetlenek" (Saint-Exupéry).

Mindnyájan magunkban hordjuk a gondolatot és a tetteket, amelyekkel minden embert meg tudunk váltani, és mindnyájan meg vagyunk tévesztve a diktatórikus rögeszméktõl és fanatizmustól, és a kizárólagosság dühétõl. Ha a boddhiszattva pillanatnyilag a legmagasabb rang, a világtörténet kétségtelen legalacsonyabb rangja a diktátor, alacsonyabb, mint az áruló, a hazug, mint az orgyilkos.

Nem igaz, hogy mindenkinek önmagán kell kezdeni, és nem igaz, hogy a közösség megváltoztatásán kell kezdeni. Az egyik az individualizmus és a pszichológia, a másik a kollektivizmus és a szociológia labirintusába vezet.

A helyes ez: van rövid- és hosszúlejáratú életterv. A rövidlejáratú az, hogy most mindjárt és azonnal, mindenki, egyszerre és vezényszóra. Ez a diktatúra. Van hosszúlejáratú, amely nem szab idõt, mert feladata súlyát nem látja, nem törõdik az idõvel, tart, ameddig tart, de meg kell tenni. Van végtelen lejáratú életterv, az egyszersmindenkori áldozat. (Szabó Lajos f-systemje).

Csak legutóbb vették észre, hogy az európai ember követelményeit századokon át folyamatosan emelte, de ennek következményeit önmagára vonatkozólag eszébe sem jutott levonni. A szellemi megnyilatkozások elbûvölõ magasrendûségrõl beszéltek, közben az ember pont olyan gyatra maradt, mint amilyen volt. A gondolkodás a más iránt támasztott követelés alakjában megállt. Nem teljesítettek belõle semmit. Egészségtelen és hazug helyzet, amely éber és nyílt emberekrõl beszél, amikor ezek az emberek nem voltak sehol. Az európai gondolkozás a nem realizált eszmék története volt.

Újabban egész sereg olyan módszert dolgoztak ki, amely a fennen hirdetett eszméket leleplezi, s az embert hamis magasrendûségétõl megfosztja. Ilyen módszer elsõsorban Nietzschéé és Kierkegaardé, nyomukban a többi közt a pszichoanalízisé, a mélylélektané, az ismeretszociológiáé, az egzisztencializmusé. A nehézségeket azonban ezekkel az elméletekkel nem hogy nem sikerült kiküszöbölni, hanem a helyzet rendkívüli módon súlyosbodott. A modern létmegnyitó módszerekrõl kiderült, hogy azok a korrupt ember védelmére fokozottan alkalmas búvóhelyek. A rejtõzködõ sehol sem tud olyan biztonságba helyezkedni, mint abba az elméletbe, amely a nyíltságot követeli és hirdeti. A XX. század közepén az ember kénytelen megállapítani, hogy léttisztító módszerei kétértelmûek, és elméletei ugyanakkor, amikor léttisztítónak látszanak, létromboló hazugságszisztémák is. A világtörténet fordulata, amelyrõl mindnyájan tudomást szereztünk, hogy látjuk, a szabadságeszmével éppen azok a társadalmak dicsekszenek a leghangosabban, amelyekben az elnyomatás a legnagyobb, a nyíltságot azok követelik a legerélyesebben, akik hazugságaiba a legmélyebben elrejtõztek.

Pillanatnyilag a társadalomban a legnehezebb azt megérteni, hogy a terrort miképpen lehet szabadságnak értelmezni, illetve, hogy a terror miképpen hazudható át szabadsággá, a személyes életben pedig megérteni azt, hogy az elhazudott élet miképpen nevezi magát dicsõségteljesen igaznak és milyen elméletek azok, amelyek ebben a mûveletben az embernek segítséget nyújtanak. Tény, hogy ma Európában egyetlen olyan elmélet sincs, amely igen magasrendû eszméket ne tudna elvetemült elnyomatásra használni és nincs elmélet, amely feltárás és megnyilatkozás helyett az ember személyes életébe ne lenne a korrupció rejtekhelye. Nincs olyan igazságelmélet, amely ne lenne hazugságszisztéma, nincs olyan messiási aktus, amely ugyanakkor ne lenne diktatórikus.

A kettõt mégis meg kell különböztetni, és a kettõ meg is megkülönböztethetõ. Az igazságon kívül való élet abszolút jegye a megszólíthatatlanság. A diktátor, aki a hozzá intézett kérdésre nem személyes lényével, hanem ideológiájának begyakorlott szólamaival válaszol. A diktátor nem hallja, amit mondanak neki, sõt rögeszméinek szüntelen zakatolásán kívül semmi egyebet nem hall és hazugságformuláinak automatikus ismétléseiben él, ezért emberi voltában nem megszólítható.

A boddhiszattva viszont tudja, hogy legelsõ követelménye önmaga iránt a másik ember megmentése. Ez az, amit áldozatnak hívnak. Minden ember megváltásához egy teljes egész másik emberre van szükség. Ez a teljes egész emberi élet felajánlása és nyújtása és odaadása az áldozat. Az áldozat az, amely még bukásában is gyõzelem, és ha kudarc, akkor is dicsõség. Kényelmes felfogás, hogy az ember merõ gondolkozással az igazság részese lehet. Az embernek lényével bele kell magát vetnie. Lényét oda kell adnia. Ha az embert a tiszta élet, vagy legalábbis a tisztaságra való erõfeszítés nem tartja, okvetlenül hazugságban él.

A diktátori és a boddhiszattvai magatartás az ember hangjában lehallgatható. A lehallgatás Szabó Lajos szava, amelyet Ferdinand ebner nyomán fogalmazott meg. Jelentése ez: ha ténylegesen odahallgatok arra, amit valaki mond, abból, hogy lényemet mi érinti meg, holtbiztosan meg tudom állapítani az ideológiai automata hazugságszisztémája beszél-e, vagy pedig az élõ emberi lélek.

Emmanuel Mounier azt írja:

"ha a tevékenységnek sikere van, tisztátalan,
ha kudarcot vall, tiszta,
ezt a konfliktust magamra venni annyi, mint autentikusan cselekedni.
Íme, milyen nehéz autentikusan beszélni. Hát még írni."

A diktátort arról ismerem fel, hogy nem tud autentikus lenni. Arról ismerem fel, hogy nem tudja önmagát adni, vagyis az áldozatra képtelen. Képtelenség arra, hogy jót tegyen. Tevékenysége, hogy az embert valamely mindig újabb követelésével megijeszti, és nem kedveli, ha a követelést teljesítik, inkább, ha nem-teljesítése miatt az emberben alacsonyrendûség és félelem ébred, és ez az embert megalázza.

A boddhiszattva viszont: „nem tudom elviselni, hogy az embert megrontsák".

A boddhiszattva a szabad életvállalkozás jegyében áll (présence en moi). Nem mûvelõdés, nem szellemi nívóemelés, hanem önmaga iránt való követelés. Legnagyobb részben tanítással nem helyettesíthetõ, és itt az írás csak szekunder jelenség. Ebben az életben semmi sem kedvtelés vagy dísz vagy tanulmány vagy elmélet. Csak annak van jelentõsége, ami az ínségben és egzisztenciális kényszer alatt született, nem íróasztal mellett és fotelben vagy kávéházban. A legelsõ lépés a biztonságérzetet és annak védelmét feladni.

Ahol a biztonságérzet megalapozásáról van szó, ott mindig fennáll az a veszély, hogy az ember életét az igazságon kívül, a hatalmi ösztönben alapozza meg. Nem autentikus élet többé, hanem az agresszivitás és a védekezés szüntelen bonyodalma. Egzisztenciája nem hiteles, és így a hiteles mondanivalóhoz való jogát elvesztette.

A világtörténet láthatárán belül senki sincs, aki a hatalmat kibírta volna. A legtöbbre még Periklész vitte, aki iparkodott minél kevesebb ember szemébõl könnyet fakasztani. A hatalom következménye annak a desperát extraverziónak, amely, miután az ember saját sorsával nem megy semmire és saját lényének feladataival nem bír, a másikat akarja arra kényszeríteni, amit õ maga nem tudott megtenni. A kifelé való követelés alapja, hogy saját életében zátonyra futott. Hatalom, vagyon, hír, a kétségbeesett extraverzió beláthatatlan területe, nem hazugság, nem egyszeri és kényszerû hazugság, hanem súlyosabb: elhazudott egzisztencia, a hazudozások határtalansága és szövevénye, a tisztátalan és a korrupt élet rendszere, aminél csak egy rosszabb van, ebben a világban élni és mástól tisztaságot követelni azon az alapon, hogy a követelményt õ már teljesítette. A diktátor nem tud egyensúlyt teremteni az aktivitás és a kontempláció között. Külvilág-mohóság, amely benne esemény-mohósággá lesz, az utolsó pillanat izgalmának gyönyörében él, ebben szóródik szét, a mindennap-elméletekben, amelyeknek másnap semmi értelmük többé.

Mivel nincs ember, aki a hatalmat kibírta volna, az élet dicsõsége éppen a hatalomról való lemondás lett. A hatalom alatt mindenki összetört, nem tragikusan hanem tisztátalanul, nem dráma lett belõle, hanem skandalum, mert a hatalom demoralizál, és minél kizárólagosabb, annál inkább: power always corrupts, absolute power corrupts absolutely. Hatalom, vagyon, hír emelkedése lépést tart az életértékek sorvadásával, és ami a legvigasztalanabb, mivel hatalom, vagyon, hír nem jelent valódi komolyságot, a bukás itt mindig komikus.

Mindehhez járul az alacsonyrendû társadalom által támasztott nehézség, amelyben a nagyság fals és groteszk, a becsvágy színvonala komolytalan és realitása csak a korrupciónak van. Körülbelül egész Európában, de Kelet-Európában kizárólagosan. Diktatúra csak alacsonyrendû társadalmakban valósulhatott meg, amelyekben a valóság és a hazugság-szisztémák között nem tudtak különbséget tenni.

ÉSZAKI KORONA

Denis de rougemont könyvet írt az emberiség nyugati kalandjáról. A könyv tárgya a világválság, és nem rosszabb, nem is jobb, mint a többi hasonló száz, vagy ezer. Igen elegánsan a Spengler-Frobenius-Sorokin-Toynbee-féle úgynevezett kultúr-morfológiát alkalmazza, és azt, ami Európában kétezer év alatt történt, ebbõl a távlatból nézi. Tanulság, hogy az egyik kultúra halódik, a másik keletkezik, vagyis az átmenet mindenesetre kellemetlen, de nagy baj nincs.

Van ebben a szemléletben valami visszataszítóan egészségtelen, hogy az ember életét ezer évekkel mérik, mikor nem ezer éveket él, hanem, mondjuk, hetvenet, és ami számára fontos, nem egy század, hanem öt perc. Ha valaki ilyen méretekben gondolkodik, és az embert ezredévek távlatából rovarnak tekinti, nem lepõdhet meg, hogy az ember tényleg rovarnak érzi magát, az élet bagatell, visszakorcsosult önérzettel és destruált halhatatlanságtudattal.

A nyugati civilizáció kaland, szól de Rougemont. A kaland, mint tudjuk, hazárd és ideiglenes és megbízhatatlan. A kalandor komolytalan. Minden más kultúrában van valami stabil nagyság. Az, ami itt keletkezett, nem szolid. Még zseniális embereink is mindig csak rögtönöztek. Mintha csak az lenne jelentékeny, ami elveszett. Költõi és festõi és gondolkozói és zenei kalandorok. Lehet, hogy Szolovjevnek és orosz kortársainak igaza volt, Európát az exkvizit immoralitás jellemezte. A kalandor improvizál. Tekintet nélkül arra, ami volt és ami van, újat kezd, ami tehetséges és érdekes és izgalmas lehet, de semmi egyéb. Platóntól Bertrand Russell-ig, Homérosztól T.S. Eliotig és a katakombáktól Tanguy-ig.

De Rougemont Európát relativizálja, és ez az önrelativizálás, ha nem is jobb, mindenképpen becsületesebb, mint a bárgyú fejlõdéselmélet, amely abban a képzelõdésben él, hogy az ember szakadatlanul emelkedik, és minden pillanat automatikusan tökéletesebb, mint az elõbbi volt. A kultúrmorfológia Európát nem a létezés hiteles szövegéhez (szent könyvek), hanem a többi kultúrához viszonyítva méri. Abban az esetben, ha a kultúra realitás, nem pedig légbõl kapott szcientifikus rögeszme, kétezer évünket Kína, India, Egyiptom mellé állíthatná. Az önrelativizálás nem tárgyi, hanem egzisztenciális mûvelet, nem az adatokban akar rendet teremteni, hanem az ember helyzetét kívánja tisztázni. Európa, mondja de Rougemont, nem abszolút módon, hanem az archaikus és a keleti civilizációkhoz képest kaland. Une grossière erreur de calcul, vagyis a számítás alapjaiban való hallatlan tévedés. Ami nem javítható, nem is menthetõ. Guénon errõl minden lényegeset elmondott. A kétezerötszázéves platonizmus, és ennek minden következménye, a kieszelt napállam, az utópia, a falanszter, a szocializmus, az egész idealizmus, más szóval a világnak valósággá és eszmévé való kettészakítása. Európa a görögöktõl kezdve mindig ész-fantaszta volt. jung mondja, hogy lezüllésünk egyetlen oka a Wissenschaftliche Rationalismus, a szcientifikus észszerûség. Esz, mint rögeszme. Esz, mint pszichózis. És nem a dómra és a freskóra és a szimfóniára vagyok kíváncsi, amit alkotott, hanem a szenvedésre, amelyet fakasztott és fakaszt.

Az olyan könyv, mint amilyen de Rougemont-é, vagy újabban Camus-é, Jaspers-é, Heideggeré, Jungé, Veité, de fõként régebben Pannwitzé, Guénoné, Európa helyzetén nem változtat. Lehet, hogy Nietzschének igaza van, amikor a konzervatívok fülébe súgja, hogy a végkifejlést nem akadályozni, hanem sürgetni kell, azt, ami pusztul, nem szabad visszatartani, rúgni kell rajta, hogy gyorsabban kimúljon. Az egyetlen dolog, amit az ilyen könyv tehet, elég sok van belõle, hogy néhány erre megérett emberben olyan belátásra való éhséget ébreszt, amely valószínû lehetõség az emberiség fennmaradására. Arra a fennmaradásra, amely olyan kétséges, lásd Jaspers Atombombe-jét, vagy Camus L'homme révolté-jét. Soha itt Európában a szellemileg érettebbnek szava nem volt, befolyása idõk folyamán egyre csökkent, míg az érettebb elõször gyanússá, azután üldözötté, végül a társadalom ellenségévé vált. A történet hõse a tábornok, a dandy, az egyetemi tanár, a bankár, de fõként Don Juan. Minden jel arra vall, hogy a katasztrófa csak abban és kizárólag csak abban az esetben kerülhetõ el, ha e mûvek következtében az érettebb ember szóhoz jut.

Az europeizmus csak a minap vált reális fogalommá, éspedig abban a gondolkozóban, akiben Európa eredendõ vétke, a kalandorság kulminált, Nietzschében, és akiben az egész, mint ahogy a teljesülés pillanatában lenni szokott, önmaga ellen fordult. Nietzsche eddig nem volt látható, egyszerûen azért, mert az egész horizontot Nietzsche töltötte be. Mint Thomas mann mondja, amit a huszadik század háborúival és forradalmaival és kríziseivel kicsinyben végigcsinált, mindaz monumentális arányokban már elõbb, Nietzschében lezajlott. Sokszerû elõzmények után csak a második világháború végén léptünk olyan fokra, amikor Nietzschérõl jelentékenyet lehet mondani, addig amit róla állítottak, abban az egyetlen fontos az idézet volt, az, amit Nietzsche mondott. Most már látható, hogy az európai ember szellemi éretlensége Nietzschében ért csúcspontjára. Nietzsche kalandor, harcos, hérosz, homéroszi hós, politikus, vagyis ksátrija. Ami annyit jelent, hogy nem szellemi, nem tiszta, nem nyugodt, nem végleges, nem értelmi ember, vagyis nem brahman, és a hiteles létezésrõl semmit sem tud. A kalandor elzüllött lovag. Az európai ember uralkodó karaktere, hogy depravált ksátrija. Ezzel leplezõdött le az Európa, amelyen a görögöktõl kezdve a harcos lovagi kalandor uralkodott, nem szellemének erejével, hanem tehetségével és szerencséjével, és amelyben a szellemi ember szóhoz nem jutott, mert a középkorban az egyházi fõhatalom sem szellemi uralom volt, hanem vallásos formákba rejtett világi, vagyis harcos-politikai hatalom. A helyzetet Max scheler fogalmazta meg tökéletesen, amikor azt mondta: az európai történet minden korban ismétlõdõ végzetes eseménye, hogy a szabad szellemi megnyilatkozást a középkorban a klérus, az újkorban a tudomány és az állam elnyomta.

A brahman és a ksátrija a hindu hagyományban két kaszt elnevezése. A brahman a pap, az orvos, a tanító, a gondolkodó, az aszkéta, a szent. A ksátrija a kormányzó, a tevékeny politikus, a bíró, a katona. A brahman kontemplatív, a ksátrija aktív ember.

Azt, hogy valaki brahman, vagy ksátrija, nem az átöröklés dönti el, de nem is a nevelés, nem a temperamentum, vagy a karakter, de nem is a konstelláció. A brahman az emberi status absolutus-ban él, és ez annyit jelent, hogy a humánum alapállását realizálja, az idõtlenség egy nemében a dolgok fölött áll, és a létezés hiteles szövegéhez ragaszkodik. A ksátrija az idõ labirintusában történeti lény, és a korok szenvedélyeiben él. A brahman szellemi, a ksátrija tevékeny ember. A brahman a ksátriját a szellem gondoskodásával vezeti, a ksátrija viszont a brahman fensõbbsége ellen örökké lázad. Európában a görögök óta nem volt szellemi kaszt. Az archaikus idõkben Orpheusz, késõbb Püthagórasz olyan társadalom felépítését kísérelte meg, amelyet a szellemi ember vezet. A harcos lovagi nemesség ellenállásán ez a szándék kudarcot vallott. Késõbb a platóni Politeia ennek az õsi vállalkozásnak sápadt és torz mása volt. A középkorban az egyházi uralom csak látszata szerint volt brahmanizmus, mert soha a szellemi uralmat és a világi hatalmat egymástól nem tudta sem megkülönböztetni, sem elválasztani, és a világról nem tudott lemondani. A középkori klerikalizmus (pszeudo-egyház) csak arra volt jó, hogy a kereszténységet kompromittálja, amíg a kereszténység, mint vallás, úgyszólván eltûnt. A huszadik század közepén a bolsevizmus üdvtörténeti helyzete pozitívabb, mint a kereszténységé, mert antikrisztusi aktivitásával mélyebb vallásos realitást érint, mint bármely más fennálló keresztény klerikalizmus hitetlensége.

Szellemi kaszt nélkül élõ ember lefejezett társadalomban él. Mivel azonban fej nélkül élet nincs, szellem helyett valami másról kellett gondoskodni. Ilyen szellem-szurrogátum volt a görögöknél a filozófia, a középkorban a vallás, az újkorban a tudomány. Filozófia, vallás, tudomány nem szellem, nem status absolutus, nem áll a dolgok és az idõ fölött, hanem történeti termék, nem a létezés hiteles szövege, hanem az idõk hevében pillanatnyi kísérlet, rögtönzés, ideiglenes, megbízhatatlan, labilis, komolytalan kaland. Az európai válságsorozat (történet), felfordulás, zûrzavar, háborúk, vérengzés, erõszak, végül az egész földre kiterjedõ krízis egyetlen oka, hogy nincs szellemi kaszt, vagyis megbízható vezetõ. Ezért az ember ki van szolgáltatva a vakmerõbb, vagy az aljasabb, az erõszakosabb, vagy az elvetemültebb kalandor önkényének.

Az, hogy Nietzsche gondolkodására távlat nyílt, körülbelül ezt jelenti. Olyan ember, mint Nietzsche, tele lehet lovagi erényekkel, mindenesetre bátor és elõkelõ, feltétlenül nemes, minden körülmények között becsületes, hû, tisztakezû és tisztaszívû. Mindezek ksátrija erények. Mert a ksátrijára a nagyszerû és mutatós erények jellegzetesek. És mindennek semmi köze a szellemhez, amely cseppet sem mutatós. Az ilyen ember tüneményes lovag, de értelmében erõtlen. A lovag a szellem területén kalandor. Nietzsche tényleg kalandornak is nevezte magát, de egészen kalandor-módra, büszkén, és erényt csinált belõle. Ebbõl a szempontból is magasan a többi, például Descartes, Leibniz, Kant, Hegel fölött állt. A condottieri önteltsége.

Nietzsche tévedését Hérakleitosz értelmezésében követte el, Hérakleitosz bazileusz volt, ami az archaikus görögség nyelvén annyit jelentett, mint pap-király, vagyis uralkodó brahman. A Kr.e. hatodik században abban az idõben élt, amikor a földön Kínától Szicíliáig az õskori rend végleg bomlani kezdett, vagyis amelyben a mai, végéhez közeledõ válság megkezdõdött. Guénon ezt a kort a kalijuga végsõ fázisának nevezi. Kínában Lao-ce, Iránban Zarathusztra, Judeában Jeremiás, Európában Püthagórasz és Hérakleitosz e sötét kornak küszöbén még egyszer a létezés hiteles szövegére emlékeztetõ tudást, a hagyományt, összefoglalta, abban a hitben, hogy a romlást ezzel meg tudja állítani. Tudjuk, hogy a vállalkozás sehol sem sikerült. Hérakleitosz tanítása, hogy a világ a be nem avatott és nem szellemi ember számára az úgynevezett életben és sorsban, társadalomban és természetben szüntelenül változó és káprázó álomvilág, ködszerû és illuzórikus és viszonylagos. A hétköznapokban szunnyadó fel nem ébresztett álomkóros ember szétfoszló és sûrûsödõ, növekvõ-sorvadó, fel-le hullámzó világa azonban irreális. A valóságot csak a felébresztett és a beavatott ember látja, aki felismeri a világban azt, ami stabil és állandó, a logoszt, az értelmet, ami örökké változatlan és megváltozhatatlan.

Hérakleitosz ezt a gondolatot nem maga találta ki. Európára, sõt az újkorra, sõt a tizenkilencedik századra jellemzõ vélekedés, hogy az archaikus korban bazileuszok séta közben önkényes individuális úgynevezett filozófiát építettek fel, mint ahogy azt itt tennék, esetleg azzal a célzattal, hogy azt a nyilvánosságnak elõadják. Hérakleitosz azt a tudást írta le és helyezte el az efezoszi Artemisz templomában, amelyet a brahmanok ezer évekig tudtak, és amit tudtak, anélkül, hogy egymástól tanulták volna, Iránban és Egyiptomban és Indiában és Kínában is. Félre nem érthetõ tisztasággal csak a hindu hagyomány maradt fenn. Ahhoz, hogy az ember ma ténylegesen jelen tudjon lenni, legalább ötezer évre kell visszamenni. A tanítás kvintesszenciája az, hogy advaitá. Advaitá, nem kettõsség, vagyis Echad, mint a héberek mondták és hen panta einai, mint Hérakleitosz írta. Minden egy. A centrum, a lét egysége, a világértelem, a logosz. Az egész õskor ezen a brahmani tudáson nyugodott.

Az örökké változó természet magjában a meg nem változtatható értelem, amely mindeneket kormányoz, — a káprázó májá-világban az idõtlen-örök-abszolút atman, — a prakriti elbûvölõ táncát szemlélõ egy, a Purusa, — a keletkezõ-elmúló életben a halhatatlan szellem, — az emberi világban a cselekvõ és tevékeny lovagi — társadalmi történetben az idõ fölött álló értelmi ember, a brahman. De nem ez az, amit megérteni nehéz. Beavatás nélkül nem érthetõ, hogy a változás a változatlannal, a májá az atmannal, a mozgás a mozdulatlannal, az örökké égõ tûz az állhatatos létkristállyal nem kettõ, hanem Egy. Advaita. Hen panta einai.

Nietzsche felült a tizenkilencedik század tudatlanságának, és Hérakleitoszt az örök változás, megállíthatatlan mozgás, apanta rhei gondolkozójaként értelmezte, és nem értette az abszolútot, a középpontot, a logoszt, de fõként nem értette, miképpen Egy az örökké lobogó tûz a logosszal. Megfosztotta magát attól a lehetõségtõl, hogy Hérakleitoszt megértse, de fõként attól, hogy a létezés hiteles szövegérõl értesülést nyerjen. Nietzsche létkoncepciója fals, csupán az életre vonatkozik, a természetre, a ksátrija-világra, a történetre. Következményeiben helyrehozhatatlan, amit semmiféle bátorság és elõkelõség, tiszta kéz és hév, ihlet és hatalmas szenvedély, nemesség nem pótol és nem helyettesít, semmiféle lovagi erény nem ment, rövidlátás, tévedés, beavatatlanság, alacsonyabb szellemi színvonal, baklövés, éretlenség, ami megbocsátható a tudománynak, a századnak is, de Nietzschének nem.

Az egész õskori hagyomány, így Hérakleitosz is, Parmenidész is, Orpheusz, Püthagórasz is, mint a héber és az egyiptomi, az iráni és a kínai és a hindu metafizika is abból az alapvetõ megkülönböztetésbõl indul ki, amely az egység gondolatának egyetlen lehetséges bázisa: ez a tudás a mozdulatlan és változatlan örök létezésrõl (a hindu metafizikában: szat), és a tünékeny káprázatról, amely mintha csak azért keletkezett volna, hogy elmúljék (a hindu metafizikában: bhava rupa). A kettõ mindenütt jelen van és összetartozik, enélkül nincs egység (hen, advaita, echad). Európában az utolsó ember, aki ezen az alapálláson élt, Empedoklész volt, és a gondolat utoljára Plótinosznál lobbant fel, mert ami ezután következett, már nem hagyomány, és így nem az egyetemes alapállásból fakadó tudás volt, hanem egyéni intuíció, s ezért önkényes misztika, vagy filozófia.

Szat a minden változáson túllevõ állandóság, a szubsztanciális létezés, az egyetlen és végleges és tényleges valóság. Ami e Szaton kívül lenni látszik, a bhava rupa, csupán átmenet, özönlés, amit tulajdonképpen nem lehet létezõnek tekinteni, ezért azt mondják, sem valóság, sem nemvalóság. Európában az, amit az ember számára a szat jelentett, elveszett. Az emberi létezés stabilitása megszûnt. Az ember a mulandóságba merült. Ezt a valóságról leszakadt, szubsztanciátlanná vált káprázó özönlést nevezték a görögök óta történetnek. Ami a keletkezés-elmúlás, a megjelenés-letûnés, a hír-feledés kavargó örvénye. A lét (szat) divinális törvényessége helyett a történet (bhava rupa) démoni anarchiája. Mert a történetnek önmagában értelme nincs. Bõszült aktivitás háborgása. Ledobta magáról az abszolútum fegyelmét. Felelõtlen szenvedélyes tevékenység. Bár szüntelenül megkísérlik hogy ezt a történetet értelmesítsék, vagyis hogy a tettek áradatába legalább utólag célt ámítsanak minden esetben kiderül, hogy az ilyesmi merõ feltételezés. A hindu hagyomány a feltételezésnek ezt a mûveletét adhjarupának hívja, s azt mondja, a gondolkozás elkövethetõ legnagyobb hibája, ha az ember valamely eseménysorozatba önkényesen nemlétezõ értelmet vetít, és következetesnek tûntet fel valamit, ami tökéletesen értelmetlen, és ami semmi egyéb, mint változás és változás. Ez a lét üres élet. Lényegtelen és alaktalan hömpölygés. A kalandot az jellemzi, hogy mindennemû törvényen kívül áll. Az egyetlen állandó ebben az anarchia-árban az életéhség, „ez a dühös és bõszült szenvedély, amely a létért való küzdelemben kifejlõdött mohóságból született". Élni most annyit jelent, hogy minél többet. És minél gyorsabban. Prisa de vivir más — siess, hogy még többet élj.

A modern ember két tekintélyt fogad el, aki e pillanatban ezt a hömpölygõ életözönt, vagyis a történetet igazolja, sõt dicsõíti, Goethét és Nietzschét, ezt a két tökéletesen brahmantalan tévelygõt. A brahman nem osztály és nem társadalmi és nem politikai kategória. Ez az emberi létezés meg nem változtatható eredeti rendjének alakjáról való tudás, és a tudásból következõ szellemi rang. Az õsöktõl kapott primordiális emberi tudásban való részesedés.

Kezdetben volt a tett, mondja Goethe, és baj, hogy mindenki, még Nietzsche is komolyan vette. Goethe a dolgok megítélésében nem volt megbízható, és ha ihlete kihagyott, amit mondott, rendesen tetszetõsen hangzó szofisztika maradt. A létrõl hiteles információ fölött nem rendelkezett, csak zseniális volt, nem átvilágított. S ez fokozott mértékben vonatkozott Nietzschére.

Csak az váltható meg, aki tevékenységét az utolsó pillanatig nem adja fel, szól Goethe, de ez Nietzschének kevés. Felelõtlenül dicsõítette azt az aktív életet, amely nem ismert eszméletet, tagadott és visszautasított bírálatot és ellenõrzést. Goethe is, Nietzsche is az emberi lény centrumát az individuális alakzatban látta, ami csak más kifejezés arra, hogy önkény. Aktivitás, nyugtalanság, vándorlás, vállalkozások, felfedezések, találmányok, mindig új. Az életvalõrök: az eredetiség, a tehetség, az individualitás. Csupa provizórium, szenzáció, meglepetés, csupa tévelygés, mohóság, verseny, desperát extraverzió. Az aktivitásba heccelt ember észbontó hajszája, amelyben az irritált becsvágy õrjöng az agresszió és a defenzíva bonyolult taktikájában. Végül az egyre növekvõ tiltakozás az eszmélet, a tevékenység automatizmusából való felébredés ellen, amelyben a kontemplációt a narkotikum helyettesíti. Ebbõl a túlcselekvésbõl nem lehetett más. mint ami lett, viszály, vérengzés, erõszak, elnyomás, éhség, nyomor, kínpadok, kivégzés, üldözés, börtönök, röviden és egy szóval: történet. A tevékenység ebben az alakjában õrületszerû megzavarodás (abhimáná), életittasság, amely kiegészítõ felérõl, a nemcselekvõ gondolkozásról leszakadt, nem tud megállni és feleszmélni és távlatot nyerni és áttekinteni és számolni és mérlegelni, csak dolgozni, rohanni, loholni, keresni, elveszett idõ, üres pillanat, kiesett napok, évek, szorongás, pánik, semmibe szórt sors. Európában a bölcs ember elképzelhetetlen, éspedig nem azért, mintha itt nem lettek volna olyan tehetségû emberek, akik az ehhez szükséges szellemi képességekkel rendelkeztek volna, hanem éppen azért mert itt csak tehetség volt és zseni volt, de ennek nem volt bázisa, nem volt normalitása és senki sem tudta, hogy a bölcsesség legelsõ feltétele nem zseniálisnak, hanem abszolút embernek, vagyis normálisnak lenni. A bölcsesség a magatartás stabilitása. A bölcs szilárd ponton áll. Európában a bölcset hajlandóak részvéttel nézni, mint aki becsvágyával pórul járt s most megalkudott. A megtört ember befelé fordulása. A bölcs a gyenge ember, aki nem cselekszik, csak gondolkozik. Csak az váltható meg, mondja Goethe, aki tevékenységét az utolsó pillanatig nem adja fel, — wer immer strebend sich bemüht. Ezzel szemben a bölcsesség kezdete, hogy csak az váltható meg, aki tevékenységét leállítja és a versenybõl kilép, a nyugtalanságot lecsendesíti, az eredetiséget és a tehetséget feladja és önmagát normális emberré teszi, s ezzel otthagy minden ideiglenest, mindent, ami érdekes és izgalmas és új, és a desperát extraverziót száznyolcvan fokkal megfordítja, akaratát az értelemmel összekapcsolja és életét visszavezeti az eredethez, a változatlan létezés divinális törvényességéhez, az egyetlen és végleges és tényleges valóságához, megvalósítja az örök emberi alapállást, echad, advaita, hen panta einai.

Európának nincs bölcs embere s ezért nincs fundamentuma és komolysága. Ezért itt minden ideiglenes és nemcsak kaland, hanem az is akar lenni és kétségbe vonja, hogy van más, mint provizórium (dialektika), van más, mint pillanatnyiság, individuum, hömpölygés, történet, és van más ember, mint aki markában tõrrel él, és van más ember, mint aki bõszülten akarja a minél többet, és tagadja, hogy van végleges és biztos tudás, és van az emberi életben megvalósítható normalitás. Ami a történetben élõ emberre jellemzõ, a részrehajlatlan és indulatmentes gondolkodásra való képtelenség. A gondolkodás a támadás, a hódítás, a harc, a hatalmi ösztön fegyvere. Wille zur Macht. Azóta már azt is tudjuk, hogy ez a hatalmi ösztön nem egyéb, mint én-ösztön, az akarat akarata, mint Heidegger mondja, az én-ösztön hatalmi önbirtoklásának sajátságos õrülete, amely nem tud mást akarni, mint saját magát. Európa egyetlen gondolatot sem ismer, amely indulatmentes és részrehajlatlan gondolatból fakadt, és így senki sem tudja elképzelni, hogy lehet gondolkozni animozitás nélkül. A történetben a gondolat valamely indulatkulmináció lecsapódása. Mintha a tett nem tudott volna kirobbanni, megtört és hátsó úton mint gondolat nyilatkozott meg. Persze tudjuk, hogy bataille a valósághoz közelebb áll: toute action fait d'un homme un être fragmentaire— a tett az emberbõl töredéket csinál. Európában feledésbe merült az, ami még a rómaiaknál kötelezõ volt, az ember értelme ne tûrje meg indulatainak befolyását. Akkor még tudták, hogy aki csak aktív, az tele van animozitással, és hogy ez az ember tisztátalan.

A hagyomány azt mondja, hogy a tudás megszabadulás. Európában azt mondják, hogy a tudás hatalom.

Indiában „a tudás megszabadulás" (dnyána moksa), vagy a kereszténységben a szó: "ismerjétek meg az igazságot, és az megszabadít benneteket", azért hangzott el, hogy az emberrel közöljenek valamit, ami személyes léte érdekében különösen fontos, a hangsúlyból ítélve a lehetõ legfontosabb. Nem a vallásra vonatkozik, az üdvre sem, nem ígér túlvilági jutalmat, nem erény, vagy dicsõség, ehhez semmi köze sem a társadalomnak, sem a morálnak. Tudásra az embernek — és minden embernek — szüksége van, hogy sorsvonalait világosan lássa, a dolgokat meg tudja különböztetni, megtanuljon valamit, amit más tud, de õ nem, életét megtisztítsa és önmagát felemelje, és önmagában egyre magasabb értékeket valósítson meg, vagyis megnemesedjék, és végül tudásával megszerezze azt, ami az abszolút, a szabadságot.

Európában a gondolat, hogy a tudás hatalom, nem program volt, amit elõre kitûztek, és amit késõbb következetesen megvalósítottak. De nem volt valamely magatartás sem, amely lappangott, és egyszerre csak annak az iránynak, amit már régen követett, tudatára ébredt. Az újkor elején, amikor kimondták, a tudásnak a hagyomány által megfogalmazott alakját („a tudás megszabadulás") ismerték, és bár az már hosszú ideje érvénytelen volt, annak látszata mégis fennmaradt. Mindenesetre ettõl az idõtõl kezdve a gondolat, hogy a tudás hatalom, és hogy minden tudás célja, hogy a hatalmat növelje, általánossá vált, olyan értelemben, ahogy ezt a hatalmat csakhamar az egész vonalon alkalmazták, hatalom a föld, a természet, a fizika, a kémia lényein és erõin, hatalom a biosz, a pszüché, a társadalom, az állam, a vallás területén, miért? A hatalomért. Legyõzni. Felkutatni, kiszámítani, kitapogatni, leleplezni, felfedezni, megismerni, kinyomozni, hogy azokat leigázza. Erõket és anyagot és törvényszerûségeket és a növényeket és az állatokat és az ásványokat, fõképpen és különösképpen az embert. Kínában és Indiában és Egyiptomban ezer évekkel ezelõtt ismertek eszközöket és eljárásokat, de senkinek sem jutott eszébe azokat hatalmi célra felhasználni (iránytû, gõz, puskapor, könyvnyomtatás stb.). Ilyesmit a kultúrák között levõ különbség nem magyaráz. Egyébként is jobb, ha az ember a kultúra szó valódi értelmét nem firtatja. A kultúra fogalma egy a szcientifizmus idolumai közül, mint amilyen a „természet", vagy az „élet", vagy a „történet", vagy „az állam", vagy a „fejlõdés". Ezen a helyen nem a kisebb idolumokról, hanem a nagy bálványról van szó.

Az újkor elejével a pszeudo-Egyház összeomlott, a látszólagos egység nacionalizmusokra töredezett, a népeken condottierik és despoták kezdtek uralkodni, a kalandorok megjelentek az államokban. Megindultak a fölfedezések a fizikában és a földrajzban és a kémiában és a gyógyításban, és megjelentek elméleti kalandorok, megalapozatlan és önkényes filozófiák, üzleti kalandorok az olasz városoktól kezdve Frankfurton át Londonig és Amerikáig, a milliárdos kalandorság, politikai kalandok a Borgiáktól és Cromwelltõl Napoléonig és a modern diktátorokig. Minden fölfedezésnek és találmánynak és vívmánynak, és a tudásban tett minden lépésnek eredménye az lett, hogy a hatalom erõsödött és kizárólagosabb lett. szabó Lajos klasszikus megfogalmazásában: a hazugság, az erõszak és a kizsákmányolás. A perui arany és a kelet-indiai fûszer és a gõz és a puskapor, a vegytan és a fizika és a mérgek és az elméletek és a matematika, Hegel és a milliárdok és a vezérkari iskolák. A tudás hatalom, és egyre nagyobb hatalom gazdasági és jogi tudásával és bürokráciájával, a támadás és a védelem technikájának ismeretével és diplomáciájával, és kém- és rendõrszervezetével és az üzleti vállalkozásokkal és pszichológiájával. A tudomány és a politika szövetsége szemben a föld összes lényeivel, amelyeket véglegesen letipor, és a föld életét gombnyomással irányítható üzemmé alakítja át. Persze semmi sincs megoldva, sõt a megoldás rendjétõl egyre ijesztõbb mértékben távolodunk. Ez a grossière erreur de calcul, a számítás alapjában elkövetett otromba tévedés, amelyrõl de Rougemont beszél, amely a zavart és a homályt és a valóságot nemcsak növeli, hanem egyre újabb zavar és homály és válság egész seregét fakasztja. A megállás, vagy a visszafordulás óráról-órára reménytelenebb. Európa elérkezett a rémállamhoz és az atombombához, amely a „tudás hatalom"-folyamat végeredménye. Ami az újkorral indult, az most kulminált, és a föld népe fogvacogva várja, mikor tetszik a hatalomnak tudását alkalmazni, és az emberiséget kiirtani.

Biztos, hogy a „tudás hatalom"-ban tevékeny képesség nem értelem, ha az értelemmel össze is téveszthetõ, és azzal állandóan össze is tévesztik. Kétségtelen, hogy hallatlanul felfokozott luciditás, de hasonlónak sehol semmiféle hagyományban még csak nyoma sem található. Nem a hindu manasz, amit Guénon sens interne-nek fordít, s ami körülbelül az intuíció, nem a buddhi, ami sehogyan sem közelíthetõ meg még a szellemmel sem. A hébereknél hohmáról és binahról beszéltek, az elõbbi az egyetemes távlatú értelem, görögre szophiának is fordították, az utóbbi a megkülönböztetõ ész. Nem egyezik sem a görög episztémével sem, sem anusz-szal. De nem egyezik a római ratioval sem, mert a ratio tartalma, hogy abszolút logikus. Ennek a képességnek jellegzetessége annyira és oly mértékben a luciditás, hogy nem csodálatos, ha a párizsi nép a forradalom alatt leborult elõtte és istenként imádta.

A Vedántá több helyütt megkülönböztetést tesz a mély alvás, az álom, az ébrenlét és a „negyedik" (turijam) között. Az emberi elme a mély alvásban teljesen tudattalan, az álomban tudat és tudattalan sajátságos módon egybeolvad, az ébrenlét a nappali tudat, a negyedik (turijam) pedig az aszkétikus gyakorlatokkal és meditációval szublimált elme állapota, az éberség (vidja). Az európai újkori hatalmi ösztönben tevékeny képesség mindenképpen a nappali tudat egy faja, de kizárólag az aktív férfi nappali tudata, amely feltétlenül kizár magából mindennemû feminint, gyermekit és öreget is, és elhatárolja magától az álmot, az alvást, a képzeletet. De ha a felnõtt és aktív férfi nappali tudata, akkor is ellentétben áll a mûvészettel, a vallással, a költészettel, a gondolkodással, sõt ezekkel szemben ellenséges magatartást tanúsít. A különös az, hogy nem tehetség, inkább energia, nem személyes, hanem inperszonális és behelyettesíthetõ. Ez az energia, amely a bankárban, a mérnökben, a katonában, a vállalkozóban, az üzletemberben, a politikusban, a kereskedõben, a tudósban dolgozik, éspedig nappal, mestersége közben, mint mondják, gyakorlatban, vagyis a hatalmi aktusban.

Az újkor elején már kézzelfogható volt, hogy az az uralom, amely önmagát véglegesnek és öröknek hirdette, és amely a lét minden kérdésének maradéktalan megoldását ígérte, nemcsak hatástalanná vált, hanem hazugságrendszerré alakult át. A hazugságrendszerré való átalakulás ténye annyit jelentett, hogy az, aki hirdette, nem vette többé komolyan, hanem világámításra használta fel, és hatalmi rendszer (hazugság, erõszak, kizsákmányolás) alapjává tette. A helyzet a XX. század közepének helyzetéhez hasonló volt: mint ahogy ma is a szocializmus világámítássá lett, és a lét kérdéseinek megoldása eszébe sem jut, csak egyet akar, hatalmat gyakorolni. Ezt az újkor elején éppen úgy minden épelméjû ember tudta, mint ahogy ma, a szocializmusra vonatkozólag tudja. Az persze senkinek sem jutott eszébe, hogy a középkori vallás igazságainak elárulásáért bizonyos vétkes személyeket vonjon felelõsségre, és belássa, hogy a gondolat, a szellem, az eszme maga változatlanul az maradt, ami volt, mint ma is, az árulókra senki sem gondol, ellenben az igazságot elhajítják.

Descartes abból indult ki, hogy a klérus egyetemesnek és véglegesnek hirdetett rendje megbukott és a klerikalizmus, mint pszeudológia, tarthatatlanná lett. Hol van tehát és milyen az a rend, amely tényleg egyetemes és végleges? Melyik az az elv, amelyre olyan hatalmi rendszer építhetõ, amely minden idõnek ellenáll? Descartes jellegzetes európai, vagyis ksátrija (kalandor), aki abban a hiszemben van, hogy a hatalom rendezésével az emberi életrend minden kérdését megoldotta.

A klerikalizmus bázisa nem megbízható. Az ilyen rendszer nem is lehet tartós. Úgy látszott, hogy a klérus uralmának gyengéje a religiózus humánum, a hit, a szeretet komplex magatartása volt. Egy végleges hatalmi elvnek ilyesmit mellõznie kell. Descartes mintának vette a klérust, de nem amilyennek az magát hirdette, és amilyen szerepben a világ elõtt, a szószéken tetszelgett, hanem amilyen ténylegesen volt: a religiózus humánum, a hit, a szeretet iránt teljesen közömbös, részrehajlatlan, csak mint hatalmi ösztön, egyetlen valamit vett komolyan, legszorosabb érdekét, amelybõl hiányzik a nõi, a gyermeki, az érett öreg, az álom, a költészet, a szenvedély, a szépség, az idill, az aranykor. A klérus hazugságszisztémájának alapja, hogy a klérus önmagát a világ elõtt szakrális szolgálónak (áldozat) mutatta; valójában semmi egyebet nem vett komolyan, mint hatalmi érdekeit. A középkori klérus és a modern szocializmus ebbõl a szempontból is tökéletesen hasonló. Ez az emberi lét egyik legnagyobb hazugsága, amikor a profán hatalmi érdek a szakrális áldozat szerepét játssza. Descartes a klérus hazugságrendszere ellen a harcot felvette, és kiépítette a humanizmussal szemben álló szenvedélytelen praxist, az egyetemesen emberivel szemben levõ despiritualizált és indifferens luciditást, amely a nappali férfi-tudat tulajdonsága a hétköznap erõfeszítésében, a felfokozott lélekjelenlétet, a személytelenített számítással, fõként azonban minden életen kívüli és életen túli és életfölötti kizárásával, és a lét leszûkítésével merõ földi életté. A luciditásnak csak életkategóriája van, szellemkategóriája pincs, ezért nem egyetemesen humánus, ezért nincs benne nõi és gyermeki és érett öreg, és nincs imagináció, képzelet, álom, mûvészet, vallás, nincs benne morál, és fõképpen nincs szeretet.

Ez az extrém luciditás Európában másfélezer évvel ezelõtt egyszer már felvillant, amikor a görög mítosz felbomlott, de akkor az ember csak cinikus lett és frivol. A görög ízlés megóvta attól, hogy korruptabb legyen. A hellenizmus cinizmusa és frivolitása is az örök rend felbomlása fölött érzett kétségbeesés következménye, de a graeculusok még elmerülhettek abban, hogy létüket elviccelték. Az újkor elején a megrázkódtatás mérgezettebb volt. A középkori hazugságrendszer az emberiséget oly mélyen megsebezte, hogy desperát dühében csak egy tökéletesen vallástalan és elszántan életélvezõ világ felépítésére gondolhatott. Ebbõl a szempontból Descartes koncepciója tulajdonképpen trauma eredménye, és mindaz, amit a következõ századok gondoltak, e traumából keletkezett. A legutóbbi négy évszázad minden korszerû elméletének jelentõsége nem azon múlt, hogy az igaz volt, vagy sem, hanem azon, hogy a középkori klerikalizmus ellen táplált animozitásnak milyen méretekben és milyen radikálisan adott hangot. Az egész újkori fizika és asztronómia tulajdonképpen bosszú volt a Biblián. Teljesen függetlenül attól, hogy az elméletek a valóságnak megfeleltek, vagy sem, az úgynevezett tudomány hatása azon múlt, mennyire tudta a klerikalizmus világképét kompromittálni. Késõbb egy Kant, vagy Darwin, vagy Haeckel, vagy Freud esetében alig marad más, mint vigyorgó káröröm, amelynek sikerült a középkort lelepleznie és a szocializmus sem egyéb, mint gyûlölködõ visszaköpködés az eredetre, vagyis a kereszténységre, és a materializmus sem más, mint bosszú a középkori spiritualizmuson. A majomtól való származás hipotézise semmi egyéb, mint grimasz az isteni származás gondolatára, és enélkül egyáltalán nem is érthetõ, és a fontos benne nem az, hogy tény, hanem, hogy sért. Az újkor egész gondolkozását az határozza meg, hogy ellen-vallás és ellen-klerikalizmus és ellen-kereszténység. Az életrendet az határozza meg, hogy minden szellemi fegyelmet lehajít, és brutálisan életélvezõ. Az egész tudományt az határozza meg, hogy ellen-hagyomány (Guénon). Minden gondolat, minden találmány és minden elmélet és minden fölfedezés mögött a középkori kereszténység ellen táplált ressentiment áll, vagyis az egész újkort tulajdonképpen és végeredményben a klérus ezeréves hazugságrendszere determinálja. Semmi új itt nincs, ez a négyszáz év ugyanaz, ami volt, fordított elõjellel. Semmi eredeti, még a hazugság, az erõszak, a kizsákmányolás területén sem, ismétlése az árulásnak és a besúgásnak, az inkvizíciónak és a könyvelégetésnek, a cenzúrának és a máglyának, és a börtönöknek és a tömegmészárlásnak.

Az európai válság Nietzschében ért tetõfokára, ami körülbelül annyit jelent, hogy kétezer év történetének értelme Nietzsche gondolkozásában vált láthatóvá:

A luciditás fenomenológiáját nem írták meg, de ha bárki ezt a feladatot a konvencionális európai készültséggel megkísérelné, csak oda jutna, ahol jelenleg is állunk, a pro és contra animozitások visszájához. Máshonnan kell kiindulni. Böhme azt mondja, hogy a luciditás Sternengeist. Ami annyit jelent, hogy eredete a csillagkozmosz, és az emberi lénynek csupán földi egzisztenciájára vonatkozó tudásszerve. Olyan síkról való, amely nem biológiai, nem pszichológiai, nem spirituális, de a preta-erõk sajátságával behatol a biológiai és a pszichológiai és a spirituális szövetekbe, a képességeket befolyásolja, és mint a preta-erõk általában, túlhatalomra és egyeduralomra törekszik.

A preta a hindu hagyomány szava s a létnek azt a körét nevezi meg, amelyet Európában asztrálnak neveznek. A preta-erõ a fizikai-biológiai-pszichológiai-spirituális tulajdonságokon keresztül az ember sorsát irányítja. A sors kategóriáját nem szabad összetéveszteni a biológiai, pszichológiai, szociális, morális, szellemi kategóriával. A hagyomány ezekrõl az erõkrõl szerzett tudását az asztrológiában építette rendszerré. Valamennyi preta-erõ közös tulajdonsága, hogy az ember földi egzisztenciájának felbomlásakor ez az egyszeri és konkrét alakot-öltés szintén felbomlik és az erõk a pretába, mint ahogy az anyagi testiség a fizikai világba, visszaolvadnak.

A luciditás ezek szerint olyan képesség, amelynek hatásterülete, és ezért megismerési köre is, kizárólag a földi lét. Ezért a luciditás ismereteit a létezésnek a földi élet határain túl fekvõ körére vonatkozó tudástól és annak szervétõl (héber: khohma, hindu: buddhi, görög: pneuma) már csak azért is meg kell különböztetni, mert a luciditás ilyen, az élet határán túl terjedõ tudásra nem képes. Mindazt, amit a luciditás gondol és gondolhat, az életen kívül és felül levõ léttényektõl való érintetlenség jellemzi. A metafizika határán megáll, ezért a metafizikát tagadni kénytelen. Elmélete van csupán, teóriája nincs. Háttér nélkül, tulajdonképpeni mélység nélkül lát. Ezért extravertált, ezért mozog olyan könnyen és biztosan a külsõ tapasztalat területén, s ezért a belsõt csak mint külsõt képes megérteni. A luciditás pszichológiai tudása fals, mert a lélekjelenségeit extravertáltan látja. Különös, hogy ami nem empirikus, az számára okkult, és okkultizmus tényleg csak azóta van, amióta luciditás. Mert nincs introverziója, nincs mélysége, nincs háttere, nincs arca, nincs személyessége, nincs ontológiai súlya. Az ember abszolút lénye szempontjából, bármit mond is, semmiféle jelentõsége nincs, akár igaz, akár nem. A hindu hagyomány ezt a tudást, amely az ember valódi lényét nem érinti aparavidjának nevezi. A normális ember értelmének fénye komplex, és megismerésében részt vesz a szellem, a bölcsesség, az intuíció, a megkülönböztetõ ész, a belsõ érzék, a képzelet, az anamnézisz. A luciditás e komplex értelemhez képest személytelen és mesterséges, absztrakt és steril. Ez az elõnye, és erejének, eredményességének titka. Fölfelé és lefelé és kétoldalt zárt. Ezért tud egzakt lenni. De ezért mindennemû érték iránt közömbös. Csak maga a tény. Viszont ezért dehumanizál és despiritualizál és ugyanakkor, amikor hallatlanul világos, nem józan, amikor következetes, egyszersmind mechanikus és amikor ésszerû, természetellenes. Úgy látszik, mintha olyan számítás dolgozna benne, amelybõl a normalitás hiányzik. A dolgokat nem szemmel és természetes fényben látja, hanem távcsõvel és mikroszkóppal, és mesterségesen százezerszeresen felfokozott, de laboratóriumi fényben, és milliószoros nagyításban. Amit lát, tüneményesen pontos, de az ember mindig gyanakszik, hogy valami nincs rendben. Abban, amit mond, nem rend nyilatkozik meg, hanem egy pedáns rendszer leple alatt valami más, ami cseppet sem megnyugtató. Ismerete sohasem maradéktalan, de fõként nem radikális, mert csak bizonyos határig jut el. Nem lehet nem elismerni, de nem lehet ellene nem tiltakozni. Az extrém luciditás természete paradox: diadalmas tulajdonság és defektus. A megismerés oldaláról támadhatatlan, de spirituálisan feltétlenül negatív. Abban, amit a luciditás mond, igaza van, viszont az, amit csinál, kártékony. Kérdés, hogy van-e ilyen paradoxon. Minden jel arra vall, hogy igenis van. Egyébként elképzelhetetlen lenne a káprázatos tudás világossága és eredményessége, ugyanakkor az emberiség túlnyomó többségének eddig nem tapasztalt szenvedése, s a válság, amelybe az emberiséget ez a tudás sodorta. A tudomány és a technika dicsõítése és kárhoztatása, a modern hatalmi rendszerek korlátlan uralma és az ellene tanúsított ellenállás mögött ez a paradoxon áll. A támadhatatlan megismerés extrém világossága, amely feltétlenül inhumánus és immorális. A luciditás rettenetesen pozitív ereje, amellyel tudását növeli és hatalommá átváltja, és a hatalmat gyakorolja irtózatosan biztos apparátusával, ugyanakkor még rettenetesebb, hogy ez a luciditás minden aktusában az emberiség ellen elkövetett gaztett. Hogyan lehetséges, hogy amit az ember tud, amiért helytáll és amit ennek a tudásnak alapján tesz, az bûncselekmény?

Az extrém lucid ember, az európai újkor embere, vagyis a depravált lovag, a kalandor jellemvonása a hallatlan intelligencia, amely tulajdonképpen vak. Lucidité aveugle. Ezt az embert nem kell keresni. A görög héroszoktól és költõktõl és filozófusoktól kezdve az európai történet elsõ vonalában ez az ember áll. Sokan kifejtették, hogy a történet kizárólag és csakis a bölcs hiányának következménye. Ahol bölcsesség van, ott nincs dráma, nincs bukás, nincs összeütközés, nincs küzdelem, nincs történet, mert a bölcsesség értelme a tévedést, a zavart, a félreértést, a homályt, az indulatot oldja. Az igazi tudásnak tevékenységre nincs szüksége. Ezért az aranykor, szemben a sötét korszakkal, eseménytelen és történettelen.

A vak luciditás embere a római államférfi, a középkori pap, a lovag, a király, az újkori hódító, felfedezõ, gondolkozó, politikus, vállalkozó, tudós, kutató, mûvész. Szeme éles, pillantása egyenes, biztos és gyors. Mindig és minden tettre kész. Felajzott lélekjelenléttel fenntartás nélkül egész erejével ráveti magát arra, amit akar, és el akar érni. Kételye nincs. Keze csontos és kemény. Amiben él, feszült készenlét, fölheccelt démonizmus, mindig tevékenynek lenni. A tágult szem, a hajsza, a görcsös kéz összetartozik, ez az animozitás jelenléte. Mindig valaki és valami ellen; nem tud gondolkozni, ha nem tud támadni. Élni annyi, mint ingerültnek lenni. Az újkor legkevésbé érthetõ jelensége, hogy az ember miért tanúsít nehezen felfogható, sõt bizonyos esetekben teljesen felfoghatatlan ellenállást az elemi spirituális valósággal szemben, miért teszi magát alvajáróvá (Hérakleitosz) és álomkórossá (Vedanta), vagyis éberségét miért vakítja meg, és miért teszi az álomkór ilyen súlyos esetévé, és még abszolút kétségtelen pontokon is miért ragaszkodik e silány tudáshoz. A vak luciditás emberének leglényegesebb mozdulata, hogy még kétségtelen esetben is feltétlenül kitart a tudásnak alacsonyabb fokozata mellett. Ezért vak. A patológ és pervertált extraverzió ennek a magatartásnak csak egyik következménye.

A kalandorság a huszadik század közepén abban a magatartásban kulminál, amely letépi magát nemcsak mindennemû egyetemes jelentõségû és döntõ létkérdésrõl, hanem kitépi magát a történetbõl is, és megfosztott eszmélettel abba veti magát, ami éppen abban a pillanatban aktuális, úgynevezett helyzet (egzisztencializmus, szituacionizmus). Azt hiszi, ha a lét felé minél inkább lezárja magát, jelenléte a mostban annál intenzívebb. Ez a kalandor életstratégia legújabb lépése. A gyakorlat, rutin, virtuozitás, lélekjelenlét, sport, diplomácia, üzlet, politika, költészet, festészet, zene területén, rögtönzés, provizórium, a luciditás felfokozása csak azért, hogy részét a szituációból kivegye, vagyis, hogy a helyzet élettartalmát kirabolja, mindennemû gátlás és fegyelem elvetésével, az életéhségnek e desperát fokozatán tudatosan moral insanity. That's more than dying (d. thomas). de rougemont azt írja, hogy ez a révolte contre l'amour de Dieu et du prochain — lázadás az Isten és az emberszeretet ellen. Nem marad más, mint a meztelen én mohósága. A magatartás részre nem hajló elvetemültségének pontos leírása megtalálható dosztojevszkij Sztavroginjában. Ez a szeretettelenségben õrületté vált vak luciditás, a permanens bûncselekményben élõ ember reszketõ izgalma a zsenialitás színvonalán; és e magatartásnak szegényesebb, tehetségtelenebb és sápadtabb változata ezerszámra nyüzsög a világ nagyvárosaiban, mint diplomata, mûvész, orvos, újságíró, bankár, katona, egyetemi tanár, pap, de fõként mint politikus és tudós, akiben az egész emberi sors egoista experimentummá, vagyis fejvesztett kalanddá válik, morbid blöff, amely fölheccelt tébolyban egyik szituációból a másikba támolyog.

bataille írja, hogy az élet minden pillanatában, még a szenvedésben is van valami megmagyarázhatatlan gyönyör, az, „amit még a könnyek sem érnek el" (wordsworth). A megrendítõ, hogy ez a gyönyör ma eltûnõben van. Helyét különös szégyentelen életéhség foglalja el, és az ember egyre inkább nem gyönyörben részesül, hanem sajátságos izgalomban, amely teljesen lényegtelen és üres, és az élet méze nincs többé sehol.

Arra a kérdésre, hogy az ember az európai válságot miképpen oldja meg, van válasz.

Az eddig megfogalmazott vélemények között a legkomolyabb c.g. jungé, aki azt mondja: az ember a jelenben adott nehézségeknek csak abban az esetben tud sikerrel ellenállni, ha személyes organizációja legalább olyan tökéletes, mint amilyen a luciditásé.

A luciditás defektusa, hogy kizár. Felfokozott nappali férfi-tudat, amely kizárja a gyermeket, a nõt, az öregkori bölcsességet, de kizárja az alvást, az álmot, és kizárja a vallást, a mûvészetet és a metafizikát. Ilyen kizárások következménye csak abnormitás lehet. Annak, aki a luciditáson túl akar jutni, elsõsorban realizálnia kell önmagában az elérhetõ legmagasabb luciditást, és azt ki kell egészítenie mindazzal, amit a luciditás kizárt, ezzel önmagát univerzálissá kell tennie, és a teljességben kell megalapoznia. Csak így válik megvalósíthatóvá az alvás, az álom és a nappali ébrenlét után a tudatnak az a fokozata, amit a Vedanta a negyediknek (turijám) nevez, és ami az éberség (vidja). Az éberség szublimált és egyetemesen átvilágított tudat, amely érzékeny, univerzális, nyílt és pozitív, vagyis ez a brahmanizált ember tudata. Az éberség semmiféle irányban és viszonyban nem negatív. Semmi abból, ami létre ébredt és van, vissza nem vonható és ki nem iktatható, ez a világjáték komolyságához tartozik. A lovagot, a kalandort vállalni és átvilágítani és fölemelnie kell, nem megtagadni. A cél nem nagy történeti diadal, hanem egyszerû, közel van és könnyû — normálisnak lenni.

Tiszapalkonya, 1962. január 19.

A MÛ ELÉGETÉSE

Az európai lét rejtett egzisztenciális axiómája valószínûleg héber örökség, hogy az embert a bûn lehúzza, a jótett fölemeli. A keleti hagyomány szerint mindegy, jó, vagy rossz, minden tett terhel, mert a világba egyre inkább beleszõ, és a kibontakozást gátolja .

A két magatartás a végsõ dolgokban való tudás különbözõségén múlik. Az európai az üdvöt akarja elérni. Az üdv még élet. A hagyományban az ember tudja, hogy az üdv nem végsõ és nem tökéletes állapot, az örök boldogság nem örök és nem teljes megszabadulás, csupán érdemek következménye. Az embernek a mennyországból újra vissza kell térnie. A hagyomány embere az élettõl teljesen meg akar tisztulni, a tömény és a tiszta létet akarja megvalósítani. Nem üdvözülni akar, hanem megszabadulni. Aki a megszabadulást akarja realizálni, annak mindennemû cselekvést meg kell szüntetnie. A tevékenység a megszabadulás ellenfolyamata.

A végsõ dolgokban való magatartás az életrendet az utolsó és a legkisebb mozzanatig meghatározza. Európa az életrõl még az örökben sem akar és nem tud lemondani, és azt, ami túlnan van, életnek akarja. Ezért van életszomjúsága, ezért van története, ezért él mindig egy lépéssel elõbb vagy késõbb, mint ahol ténylegesen van, vagyis van jövõje és múltja, de jelene nincs, ezért csinál mûvészetet és filozófiát és tudományt, ezért a természetet imádja, ezért él matriarchátusban, ezért vallásos. Ezért a hatalom, a hír, a vagyonban való rabság. Ezért mindaz, amit él ideiglenes, rögtönzött, pillanatnyi, viszonylagos, feltételes, könnyelmû, rövidlátó, esztelen, komolytalan. Ezért tevékeny.

A legmagasabb rendû tevékenység a mû alkotása.

Európa kezdetén clemens alexandrinus aggódva tette fel a kérdést: vajon írjon-e az ember könyveket? Építsen-e rendszert, valamit, aminek objektív maradandó volta fölöttébb kétes, egy azonban bizonyos: a hadvezért nyert vagy vesztett csatái visszahozzák, a királyt is visszahozzák a könnyek, amelyeket uralmával fakasztott, de az örömök is, a susztert is visszahozza minden szög, amit a cipõ talpába ver, és a földmûvest is minden elvetett szem gabona és kapavágás, és a munkást is minden esztergályozott tengely, de semmi sem terheli az embert annyira, és semminek sincs olyan karmatikus súlya, mint a mûnek, a festménynek vagy a filozófiának, a templomnak vagy a szobornak, versnek vagy szonátának. A tett az embert magával rántja. Hová? A következményekbe. Amelyek alól nem lehet kibújni. Milyen gyanútlanság, sõt végtelenül több, elhomályosodott értelem, hogy valaki mûvének örüljön, joy for ever, mint keats mondja, nem tudja milyen terhet vesz magára egy következõ életben, ha már a mostaniban nem kell valakinek e súly alatt leroskadni, és nem idézi vissza a festõt minden szem, amely a képre bámul, és gondolat, amely a költeményt olvassa. A Vedanta sok száz éves remetérõl beszél, aki barlangjában nem tud meghalni. Ott fenn a hegyen, szólt, öreg sas él, az emlékszik reám, öljétek meg, hogy meg tudjak szabadulni.

A mûvet megsemmisíteni oly pátosz, amely az alkotó történeti presztizsét kívánja emelni. Rendesen a gyengébb mûveket pusztítják el, amelyek nem is biztosan gyengébbek. Hogy ami marad, mind tökéletes legyen. Imponáló hiúság. Mallarmé. Naiv feminin varázslat, aki azt hiszi, hogy a szõkére festett barna nõ megváltozott. Hatás, hatás. Mintha a mû fóruma a történetíró, vagy akár a közönség lenne. Micsoda szerénység! A mû máshová véste be magát, elsõsorban abba, aki csinálta. Hiába égeti el. A teher megmarad.

És a mûvek, amelyek elvesztek és a romok alá kerültek. Hölderlin halála után, tudjuk, hosszú ideig a konyhában az ottmaradt papírokkal gyújtottak be.

A világtörténet hazárd anarchiája mögött áll a törvény, amelynek egyetlen jodját sem lehet megkerülni.

A mûvet elégeti, aki nem vállalja, amit csinált, azt visszavonja, és hisz abban, hogy visszavonható. De a teher megmarad. Viselnie kell most, és nem törölheti el. Az egyetlen, amit tehet, hogy tanúk nélkül azt mondja, íme, amit csináltam itt, nem is volt mindig jóhiszemû. A becsvágy befolyásolt, a mámor elragadott, néha volt bennem áhítat, de sok a ravaszkodás, a trükk. Nem tartom érdemesnek színpadi máglyahalálra, hogy a terhet még ezzel is növeljem. Nem tudok tõle megszabadulni. Mivel úgyis létem súlya marad, az egyetlen helyes, ha vállalom, és hajlandó vagyok a következményeket viselni még akkor is, mint a dzsaina mondja, ha ez nyolcvannégyezer életen át tart.

AZ ÁGY

Aldous Huxley kiszámította, hogy a csend köre évenként tizenhárom és fél kilométerrel szûkül. Már nincs messze az az idõ, szól, amikor a csend a földrõl tökéletesen eltûnik. Boldog lesz, akinek néha sikerül a Himalájában, vagy az óceánon félórás megnyugvásban részesülni. A meghittség köre egyre kisebb. Az aranykorban az volt az öröm, hogy az egész föld intim volt, mint a gyümölcsös. Ezért hívta az aranykort a Thora édenkertnek. Késõbb voltak uralkodók, akik megkísérelték, hogy birodalmukban a paradicsomi békét megõrizzék. A kínai Jü volt ilyen császár, és minden bizonnyal Echnaton fáraó. A különös, hogy az aranykori intimitás eltûnésének arányában az emberi lét is megzavarodott. Mintha a béke és a csend között valami eddig nem tudatosított összefüggés lenne. Nem tudni pontosan, hogy a kör milyen mértékben vált egyre szorosabbá. Még nemrég volt néhány földesúri birtok, aztán csak tanya, kastély, vagy virágoskert, vadászlak az erdõ közepén, vagy világítótorony a szirten. Voltak, akik legalább kis szobájukat akarták megmenteni. A meghittség utolsó állomása az ágy. A paradicsomból ez maradt. Az ember a földrõl kiüldözte önmagát, de ez a kis hely még a kuckóban, ahová elbújhat egy cseppet aranykorából élni, ha kint zúg is a motor, a szomszédban vinnyog a rádió, belül a zaklatottság nem simult el, az óra mindig ketyeg, és a lelkiismeret háborog, de bevonhatja magát e különös burokkal, a párnára dõlhet, mint egykor nyári délután az árnyékban fejét a tigris hasára hajtotta az illatos fügefa alatt.

Életünk koordináta-rendszere az oszlop és az ágy. Az oszlop az út fölfelé, hajthatatlanul fölfelé, az ébrenlét és az éberség és a tudat és a nappal. Az oszlop tartja az eget a földön, vagy ami ugyanaz, a földet az égen. Gondolkozni annyi, mint merõlegesnek lenni és a földet az éggel összekötni. Ágyban lenni annyi, mint vízszintesnek lenni, aludni és megnyugodni a kiegyenlítõdésben. Visszabújni az éjszakába, az anyába, ahonnan származott, minden reggel megszületni, oszloppá lenni és este abban a metamorfózisban, amelynél nincsen természetesebb és rejtélyesebb, újra vízszintessé lenni. Oszlop annyi, mint individuum, ágy annyi, mint elolvadni a közösben. Házastársakban, amikor egy ágyban alszanak, az esszenciák kicserélõdnek, férfi és nõ egymást áthatja (inkvalálnak, mint Böhme mondja), az együttalvásban válnak egyre hasonlóbbakká, vagyis egyre egyénibbé, ahogy saint-martain írja: az egyesülésben elhatárolódni és az elhatárolódásban egyesülni, distinguer pour unir. Az ember, ha éjszaka felébred, nem is tud különbséget tenni önmaga, és aközött, akivel alszik.

Semmi sem érthetõbb, mint a gond, amivel az ember az ágyat megalkotta, ahogy föléje védelmet épített, mert a ház az ágy héja, ahogy évezredeken át kigondolta a rugót, a matracot, letakarta fehér lepedõvel, fosztott lúdtollból készült párnát helyezett el rajta, paplant vagy takarót vagy dunyhát, és nincs érthetõbb, mint a kultusz, amivel az ágynemût mossák és mángorolják és vasalják, reggel az ablakba teszik a napra és a szélbe. A világ rupaloka, mint a hinduk mondják, a hely, ahol a dolgok vannak. De ha az ember a házba lép, rögtön tudja, az ottlakók az aranykorral milyen viszonyban állnak. A házak és a lakások többségben olyanok, hogy le sem lehet ülni, egyetlen meghitt hely sincs, van itt divat, hencegés, higiéné, csak meghittség nincs. Az ágy eltûnt, csak a fekhely maradt, nem lehet sem nászt tartani, sem szülni, sem meghalni. Az alvásból a biológiai aktus maradt. Intimitás nélkül élünk, a lakás szállás, otthon lenni szentimentalizmus. Kajüt-egzisztenciák, úton vagyunk, de senki sem tudja, hová megy, és nincs utazás, csak közlekedés. Az utcán alszunk, és a kirakatablakon a függönyt valószínûleg csak álszemérembõl húzzuk össze.

KORSZENVEDÉLYEK UTÓLAGOS IGAZOLÁSA

Európa gondolkozása csaknem teljes egészében a mindenkori korszellem és a korszenvedélyek utólagos igazolása. Az általánosan ismert filozófiák és természettudományi koncepciók, gazdaságtanok és társadalmi elméletek a történeti tévelygések forrpontjain kívül egyebet nem látnak, és ezektõl elvakultan gondolkoznak. Descartes a vallás iránt táplált ellenszenvbõl indult ki, és elméletével egy megbonthatatlan rendszer alapját kívánta megvetni, holott tudjuk, hogy nem is vallásról volt szó, hanem a klérus hatalmi gyakorlatáról, és Descartes nem is gondolkozási rendszert akart teremteni, hanem fundamentumot egy másik, megbízhatóbb hatalmi gyakorlat részére. Marx egy képzelt tõkés osztály iránt való animozitásból (ressentiment a vagyon ellen, bosszú a gazdagokon) indult ki, és a tulajdon kérdését kívánta rendezni az osztályok megszüntetésével, holott tudjuk, hogy osztály nem is volt, a tulajdon pedig egyáltalán nem gazdasági kérdés. Spengler Nietzsche által feltárt, de egyre élesedõ válságból indult ki, és azzal vigasztalja magát, hogy az egyik un. kultúra elpusztul, de nyomába majd új lép. Mindezek az ideológiák végül is pszeudológiák, a történeti pillanat forrpontjaival szemben felvett pszeudoegzisztens magatartás eredményei, válságoldó gondolatok leple alatt válságfokozó elméletek, oly tévtanok, amelyek a történet pillanatából nem is látnak ki.

A huszadik század második felében, ma, Guénon mûvein kívül a sok százezer között mindössze két mû van, Martín Buber khasszid könyve és D. T. Suzuki zen-sorozata, amely nem utólagos igazolás, és a történet tévedései számára nem keres mentségeket, hanem éppen a korszenvedély felszámolására és a végleges életrend realizálására vonatkozó indítvány. Úgy is megfogalmazható, hogy az összes többi csupán elmélet, egyedül ez a kettõ teória. Úgy is, hogy az elméletek roppant tömege a történeti pillanatból kiindulva, a történet körében maradva és a történet hevében a politikai egzisztencia (ksátrija) merõ experimentuma; csakis a khasszid és a zen-könyv brahmani (hitelesen szellemi) aktus, vagyis nem a szenvedélyektõl kondicionált ember mûve, hanem azé, aki tényleg tudja, mi az, ami történik és mit kell tenni.

A politikus (történeti) egzisztencia minden esetben valamely történeti szenvedély hatása alatt áll és mindig pragmatikus, vagyis a távolabbi összefüggések ismerete nélkül, többször azok szándékos elhallgatásával a legközelebbi gyakorlati megoldást nevezi igazságnak. Pedig tudjuk, hogy az emberi lét oly egész, amelyben rendet csak a fundamentális tények felismerése után lehet teremteni. Mindaz, ami történik, az ember alapállásának függvénye. Merõ történeti idõben megoldás nincs; az ilyen elmélet idõvel és az idõben fel is bomlik, többnyire már abban a percben, amikor elgondolták, érvénytelen. A brahmani egzisztencia azzal kezdi, hogy a történeti szenvedélyeket likvidálja, és azt a szenvedélyektõl független bázist építi ki, amelyrõl tudjuk, hogy ilyen néptõl és kortól és kaszttól és vallástól és civilizációtól függetlenül az egész emberiségben csak egy van (Szabó Lajos: f-system). Ez az, amit a humánum status absolutusának kell nevezni, vagyis ez az emberi alapállás.

Minden mozzanatot, amely a renormalizáció szolgálatában áll, el kell fogadni; vallás, mûvészet, gondolkozás.
Minden mozzanat, amely az eredeti normális helyzet helyreállítása ellen dolgozik, elvetendõ (papság hitetlensége, tudomány árulása, politikai hazugság-erõszak-kizsákmányolás).
Universaliter (személyiség és közösség egysége),
egzisztencialiter (gondolat-szó-tett azonossága).
A brahmani lét a történetre merõlegesen áll.

ZÖLD ÉS LILA (Elõadás)

Köztudomású, hogy a reneszánsz festészetének alapszíne a kék és a piros. Azt is sokan tudják, hogy a két alapszín is együtt valamiképpen a reneszánsz legfontosabb mondanivalójával függ össze. Nem csupán intern festészettörténeti mozzanat, ezúttal nem két kiegészítõ szín, nem is ellentét. Ez a lényeges közölnivaló, a kék, mondjuk, egyfajta spiritualitás, és mellette, vagy vele szemben, vagy alatta, vagy benne, egyfajta vitális szenvedély. Szellem és hús, bizonyos tekintetben öntudat és vér. Valami, ami ellenállhatatlanul kitör, és valami, ami ezt az ellenállhatatlant megállítja. Úgy is megfogalmazható, hogy a testiség apoteózisa, mindenképpen diadal, hogy van vörös vérû élet és van ennél hatalmasabb, az égszínkék tudat.

A reneszánsz képei a kéket és a pirosat nem ismétlik örökösen, és ha valaki statisztikát készítene, a két színre hány festmény épít, könnyen lehet, hogy a kék-piros képek kisebbségben maradnának. Talán még a nagy és lényeges mûvek, Raffaello, és Michelangelo festményei sem kék-pirosak. Mégis ez az, amit el akarnak mondani, ez bennük a kitörõ öröm, és a végleges megnyugvás.

Az õskori festés, fõképpen vázákon és cserépedényeken egyes népeknél, különösen bizonyos korszakokban a fekete, a vörös és a fehér alapszíneket használja. Egyébként a piros az a szín, amelyet, úgy látszik, sem egyetlen idõ, sem stílus nem tud nélkülözni. Az archaikus fekete-vörös-fehér hármasságának megfejtése nem különösebben nehéz. Ez a vázákat készítõ népek szellemiségébõl érthetõ. A fekete a földalatti, a kaotikus tartály, a természet nem kész, de annál teltebb és sûrûbb energiakészlete, amelybõl a dolgok kilépnek, hogy alakot öltsenek. A fekete, mondanák a görögök, az apeiron, a megformált világot megelõzõ kavargás. A vörös itt is az élet színe, mint egyebütt. A fehér pedig éppen olyan magasságban áll a vörös fölött, mint amilyen mélyen alatta áll a fekete. Judeában azt mondták, hogy ez a három anya, az alef, amem és a sin. Indiában a tamasz, a radzsasz és a szattva. Az egyiptomi eredetû alkímiában a sal, asulphur és a merkur. Mindenképpen az a három lépcsõ, amelyet az életnek meg kell tennie. Magától értetõdik, hogy a festészet sem mondhat egyebet, mint amit az emberek abban az idõben és helyen gondoltak.

A modern festészet alapszíne a zöld és a lila. Modern alatt a francia impresszionizmus után való festészetet kell érteni, azt, amelyet Cézanne és Van Gogh készített elõ, ezek szerint a huszadik század legelején indult. A két szín így egymás mellett elég meglepõ, és hirtelenében nem is nagyon érthetõ. Régebben biztosan ízléssértõnek tartották volna. Különösen olyan mûvészek, akik a hagyományhoz ragaszkodtak. A dolog azonban cseppet sem kihívó, vagy botrányos ötlet. Az ember egy pillanatig arra gondolhatna, amit Picasso mondott, odateszem õket egymás mellé, csináljanak egymással, amit akarnak. Nézzen meg bárki jellegzetesen zöld-lila Matisse-képet, mondjuk egy ablakot, amelyen belül halványlila bútorzat és függöny szemben áll az ablakon kívül a világoszöld tengerrel. Nézzen meg egy lila nõi kalapot a zöld gyepen. Vagy egy Klee-képet váltakozó zöld és lila kockákkal. Nem kelti az önkény hatását, és mint a reneszánsz idején, biztos, ha a képek nagy része ezt a színfeszültséget nem is érinti, a zöld-lila mégis valamiképpen mindenütt jelen van.

A legeslegelsõ kérdés, amit fel kell tenni, hogy hová tûnt az a piros, amelyet egyetlen idõ, sem stílus nem tudott nélkülözni. Talán lilává halványodott. Eltolódott a szivárványszínkép egyik oldaláról a másikra. Ezek szerint már nem jelenti az életet és a vért és a szenvedélyt. Nem valószínû. A színfeszültség nem a festõmûvészet privilégiuma. Abban a pillanatban, amikor felismerik, hogy mirõl van szó, azonnal vonzó színösszetétele lesz a nõi divatnak, zöld ruha és lila sál, megjelennek a zöld-lila bútorhuzatok, a kényesebb ízlésû plakátok használni kezdik, a tapétákat ezekre a színekre tervezik, az elõkelõ boltok ilyen színû papírba csomagolják a drogéria és a kozmetika iparcikkeit, a csokoládét és a finom fehérnemût, éppen úgy, ahogy a szimfóniák zenéje nem marad a muzsikusok kiváltsága, mert ennek a zenének felváltásából él az opera és az operett és a sláger, és csakhamar ugyanazt, csak igen süllyesztett színvonalon, a verkli játssza, és az utcán fütyülik.

A lila egyáltalán nem felel meg a pirosnak, és a zöld nem felel meg a kéknek. Ez a két szín így egymás mellett valami egészen mást mond, mint amit a hagyomány alapján ki lehetne találni.

A zöld minden valószínûség szerint természet-szín. Ha a modern festõ zöld arcokat és zöld állatokat fest, ezzel a természetszerûségüket emeli ki. Ez a természet azonban nem hasonlít egyetlen elmúlt korszak természetéhez sem. A zöldben van valami bizonyosság. A legkevésbé megmozdítható színek egyike. Ugyanakkor a legmegnyugtatóbb. A fényérzékeny szemûek zöld szemüveggel járnak. A zöld asztal a tárgyalás higgadt nyugalmát jelenti. A kedélybetegeket zöld környezetbe küldik. A zöld tehát a stabilitás, és hatása stabilizáló. Ezzel együtt nehéz és nyers, bizonyos vonatkozásában barbár. És ebben az ember semmi különöset sem talál, ha meggondolja, hogy a modern korban az úgynevezett természetes életmódért való lelkesedés milyen hallatlanul nagy. Ötven évvel ezelõtt a hölgyek kosarakban fürödtek, térden alul érõ nadrágban; csuklóig szabott felsõruhában, begombolt nyakkal, kesztyûvel, kalapban és napernyõvel, de fürdõnek nevezték azt, amikor ilyen módon felöltözve derékig érõ vízben lubickoltak. Ma kis ágyékfedõvel és melltartóval mérföldeket úsznak e hölgyek unokái a szabad vizekben. Amit akkor néhány rousseauista különc csinált, azt ma mindenki ûzi, télen a havas hegyeket, nyáron az erdõket és a vizeket elárasztják, a szabadban táboroznak, közben nyersen eszik azokat az ételeket, amelyekbõl azelõtt csak levest és fõzeléket csináltak. Íme a vitamin-ember. Semmi sem korszerûbb, mint a napfürdõ, a marcona barna arc és test. Ezzel egyidõben expedíciók a primitívek mítoszait és mûvészetét és szokásait kutatják, mások népmesét és népdalt gyûjtenek, sõt kitûnõ mûvészek tanulnak az indián és a néger festészettõl és szobrászattól, és egész iskolák mentenek a népi zenébõl. De ha valakinek még ez is kevés, jusson eszébe, milyen hatalma van ma, tekintet nélkül arra, hogy igaza van, vagy sem, az anyaginak, a gazdasági gondolatnak és a materializmusnak.

Mindez magától értetõdõen összefügg a zölddel. Még azt is meg lehetne kockáztatni, hogy az a stabil és nyugodt karakter is összefügg vele, amit a stílusban jelentékeny modern épületek mondanak ki. Még egyetlen építészet sem akart ennyire megmozdíthatatlan lenni.

Ez azonban nem a reneszánsz és nem a test apoteózisa. Ez a vad zöld inkább életéhség. A nyers természetiességbõl és a primitív materialitásból folyó legfontosabb következmény a gátlástalan életélvezet. Az élet élvezetét valamiképpen minden korszak fékezte. Sohasem mertek megtagadni minden felsõbb spirituális ellenõrzést és kötelezettséget, fegyelmet és morált, és bármennyire szerették. volna az élet örömeit gátlástalanul élvezni, voltak meggondolásaik, vagyis volt valami ennél fontosabb. Ma nincs. A természeti életért gondtalanul feláldozzák a magasabbat. Az élet a legfõbb érték. Ez a zölden tenyészõ nyers, érzéki, barbár és materiális valami, ami csupa ösztön és vegetáció, ami azért van, hogy az ember fenékig ürítse. Egy kicsit õrület ez. És ilyesmibõl a kijózanodás nagyon nehéz. Régi tanítás, hogy a lét problémáit még senki sem oldotta meg. Az egyetlen, amit tenni lehet, hogy az ember túlfejlõdik rajtuk.

A zöld személytelen szín. Ezért minden ma megnyilatkozó zöld szenvedélynek van valami rideg hûvössége és kegyetlen nyugalma, amit általában az emberalatti lényen, a növényen, az állatokon, fõként a hidegvérûeken tapasztalni, éspedig minél mélyebben van az ember alatt, ez a magasabb értékek iránt való közöny annál nagyobb. Ami ma itt megnyilatkozik, nemcsak ez az embertelen értékközöny és ösztönhódolat, hanem ezenfelül még az is, hogy ebben tetszeleg. Az életéhség az erotikus igényeket és követeléseket is hallatlanul felfokozta. Ez a vonás az, amit a jelenben a puritánok a legindulatosabban kárhoztatnak. Ennek az erotikus tömegláznak azonban lényeges ismertetõjele, hogy nem is erotikus, hanem inkább szexuális. A kettõ között a különbség az, hogy az erotika az embert összefûzõ szociális szenvedély, a szexualitás természeti kényszer. Igen sokan és igen sokszor beszéltek már arról, hogy a szexualitásnak az erotikához, még inkább a szerelemhez, kevés köze van, mert a szexualitás nem személyes. Nem kizárólag egyetlen emberi lényhez kötött vonzalom. A modern kor animalitása ez a szubhumánus hideg görcs, ami szintén a zöld karakterológiájához tartozik.

Mindaz, amit látunk, hasonlat, mondták sokan és sokszor, és naivitás a dolgokat annak tartani, aminek érzékszerveink számára mutatkoznak. Hermész Triszmegisztosz sokezer éves tudást õrzött meg abban a tanításában, hogy ami fent van, az felel meg annak, ami lent vari és ami lent van, az felel meg annak, ami fent van. A festõnek azonban a tudatosság nem erõs oldala, és csak két még a festõnél is kevésbé tudatos ember van, a költõ és a muzsikus. A zöld szín értelmezése közben felmerült mozzanatok közül egyetlenegy sem tartozik a tudatosak közé. Mélyen el vannak ásva a korszak küszöbe alatt, és a kort nem tudatos gondolatai jellemzik, hanem éppen ezek a küszöb alatt levõk. amelyek nem is gondolatok, inkább szenvedélyek, még inkább õrületek. Rögeszméknek is lehet hívni. De semmiféleképpen nem lehet azokat világos és megfontolt elhatározásoknak tekinteni, sehol, még a tudományban és a filozófiában sem, legkevésbé a mûvészetben. A tudatosodás már csak késõn és akkor indul meg, amikor az õrület heve csökken. És akkor is csupán néhány emberben, inkább gondolkozóban és szentben, csaknem sohasem politikusban, mert a korszerû õrület sajátsága, hogy már az élet minden területén kigyógyultak belõle, az államéletben azonban még tovább tart.

A megfelelésekrõl szóló elmélet kifejtése ezúttal nem lehetséges. Arra vonatkozólag, miképpen van az, hogy ami fent van, az megfelel annak, ami lent van, legyen elég csak ennyi: körülbelül száz éve kezdték érzékenyebb emberek észrevenni, hogy a dolgok között vannak bizonyos összefüggések, amellyel gondolkozásunk állandóan operál, különösen olyankor, amikor hasonlatot használ, Ezt az összefüggést analógiának nevezik. A költészetben elõször baudelaire beszélt errõl Correspondances címû versében. Késõbb rimbaud szonettet írt a magánhangzókról. Azt mondja, az a fekete, az e fehér, az i vörös, az ü zöld, az o kék. Még késõbb a kérdéssel a tudomány is elkezdett foglalkozni, és az analógia elve a különbözõ diszciplínákban alkalmazást nyert. Ezen korreszpondenciák alapja nem racionális, hanem valamilyen másfajta logika, amely azonban minden idõben mindenki számára éppen olyan követhetõ volt, mint a racionális. Sõt az analógiának éppen olyan egzakt törvényei vannak, mint az észbeli összefüggésnek. Senkinek sem jut eszébe azt mondani, hogy szûk, mint az égbolt, szenvedélyes, mint a galamb, a piros színrõl azt mondani, hogy szelíd és békés. A hegység képének mindig megfelelt a monumentalitás, a tengernek a határtalanság, a szép nõnek a virág, a szenvedélynek a tûz, a bátorságnak az oroszlán. A kék és a piros, a zöld és a lila korrespondenciái ilyen analógiás logika szerint érthetõk.

A lila nem az a szín, amely a zöld szenvedélyt tudatosítja. Sûrû lombozatú erdõben, még inkább fenyvesekben, szélcsendben gyakran könnyû lila pára ül a fák koronája alatt, ez szokta a hangulatot templomivá tenni. Ez az egyetlen alkalom, hogy a természetben a zöld és a lila találkozik. Egyébként a reneszánszban a kék és a piros egymást feltételezte, akár egymás fölött, akár egymás alatt volt, akár egymásban. A zöld és a lila között ilyen egymást feltételezõ kapcsolat nincs. Tényleg úgy lehet, ahogy Picasso mondta, odatették õket egymás mellé, csináljanak egymással, amit akarnak.

Az egyetlen összefüggés a két szín között, hogy a zöld az életnek alacsonyabb hõfokát jelenti, a vegetatívat, az emberhez képest az energia degradálódását. Erre vall, hogy nem erotikus, hanem szexuális, nem szabad, hanem barbár, nem erõteljes, hanem nyers. A lila viszont természetellenesen magas ellégiesedés. A zöld még nem emberi, a lila túl van az emberin. A zöld túl materializált, a lila mágikus. A zöld szenzuális, a lila okkult. A kettõ között viszont különös törés, amely nem úgy fekszik, hogy a két színt szimmetrikusan választja el. Mind a kettõnek más rendszáma van és a kettõ egymáshoz nem viszonylik.

A lila szín a zenében elõbb jelentkezett, mint a festészetben. Már a múlt században egész Európát meglepett álmélkodás fogta el, amikor Debussy lágy és derengõ világoslila hangjai elõször megszólaltak. Soha azelõtt senki ilyet nem hallott. Puha és szétesõ zene, szabálytalan és megfoghatatlan, amilyen kellemes, olyan idegenszerû, inkább narkózis, mint zene, inkább kábulat, mint öröm. A szigorú zenei szerkesztéshez és az arányos felépítéshez szokott fülek, amelyek a muzsika architekturális szépségeiben annyira gyönyörködni tudtak, most a formai összefüggést tanácstalanul keresték. Azelõtt egy szonáta traverzekre épült, most a motívumok között pókháló lebegett, sokszor még az sem. Egészen különös zenei logika, nem állítható, hogy minden okszerû kapcsolat nélkül, de olyan sajátságos oksággal, amely minden eddiginél fátyolosabb. Körülbelül ugyanabban az idõben épült ki Bertrand Russell matematikai logikája, amely a huszadik század kapujában áll, és amely nélkül a századot el sem lehet képzelni, hallatlan elméleti fizikájával, atomelméletével, automatizálásával, kibernetikájával és információelméletével. Ez a matematikai logika ugyanabban a derengõ és elmosódó világban jár, mint Debussy zenéje.

A lila mindenképpen határterület, felében még látható, másik felében már láthatatlan szín, mint ahogy a matematikai logika tételei még gondolhatók, de már nem gondolhatók, és ahogy Debussy, vagy késõbb még sokkal inkább Britten muzsikája, már inkább álmodható, mint hallható. Mindenesetre századok múltak el anélkül, hogy a festészetben a lila szint használták volna. Így például az egész nagy németalföldi táj, és zsáner-festészetben az ember lilát sehol sem talál, és az egész festészet jellege itt a lilától tökéletesen idegen. A mágiával érintkezõ határterület, a lilának ez a kriptaderengése félelmetes is. Régebben nemcsak nem használták, hanem minden valószínûség szerint kerülték is. Elsõ pillanatra úgy látszik, hogy jellegzetesen hangulatszín, a szeszély színe, amely valahol, nem is lényeges helyen egy tört pillanatra feltûnik és ugyanakkor el is oszlik, merõben felszín és mulandó és elmosódik, mert semmiféle tartama és szubsztanciája nincs. De ha eloszlik, van jelentése. A lila jelentése távolság, de bizonytalanul és körvonal nélkül, határ nélkül, szilárdság és jelleg nélkül. A lila érzékfölötti bizonytalanság, amelyben semmi sem megfogható és ahol semmi sem anyagi, hanem minden hatás, éspedig messzeséghatás. A félhomály egy neme, de nem a keletkezõ, hanem a felbomló forma félhomálya, nem az, ami elõtte van, hanem ami utána, mindig utána, a határon túl.

A matematikai logika vagy az atomfizika gondolkozása minden eddigi határon átlépett, bizonytalan és elképzelhetetlen távolságba, de ennek érzéken túli derengõ távlata még mindig közelebb fekszik az emberi értelem normális megértéséhez, mint az a birodalom, amely szintén a huszadik század elején tárult fel. Az elméleti és az alkalmazott lélektan, mondja Aldous huxley, az ideggyógyászat, a biokémia és a gyógyszervegyészet az utóbbi néhány év alatt roppant haladást tett. A huszonegyedik század elejére ennek a diszciplínának elméleti tudósai az ismeretnek hallatlan tömegét fogják összegyûjteni, a gyakorlati emberek pedig az alkalmazásra megszámlálhatatlan utat eszelnek ki azoknak az érdekében, akik majd õket jól megfizetik. A kormányzatoknak abban az idõben ugyanannyi lélekbúvárt és parapszichológust és ideggyógyászt és gyógyszerészt és szociológust és hatha jógit kell foglalkoztatnia, mint amennyi vegyészt és fizikust és mérnököt mainapság. Pszichikus energiabizottságok mûködnek kolosszális laboratóriumokban, s ezek majd eltörlik a mi divatjamúlt tömegmészárló kormányzati módszereinket, és az ember végleges domesztikálását és leigázását megvalósítják. A mai nevetségesen durva propaganda módszereinket majd a gleichsaltolás pszicho-farmako-okkult technikája helyettesíti. Ugyanakkor tehetségeinket fokozó pasztillákat fogunk szedni. A jövõ kémei és nyomozói olyan hatásfokkal dolgoznak, amely ma számunkra elképzelhetetlen. A titkosrendõrség mindentudó lesz, és éppen ezért mindenható. Volt már vallási forradalmunk, politikai, ipari, gazdasági, nemzeti forradalmunk. De utódaink meg fogják állapítani, hogy mindaz, ami volt, habfodor a maradiság óceánján a pszichológiai forradalomhoz képest, amely felé olyan rohamosan haladunk. Ez lesz aztán a forradalom! És ha túl leszünk rajta, az emberiségnek igazán nem lesznek többé nehézségei.

A zöld az élet fájának színe. Az élet fájáé, amelynek dühödt rablása most korszenvedéllyé lett. De a vak életéhség színe is zöld, mint a cserkészeté és a napfürdõé, a nudizmusé, a turisztikáé, a nyerskoszté, a közgazdaságtané, a gátlástalan életélvezeté és az elanyagiasodásé. A lila a humánum fölötti szín, az atomfizikáé, a parapszichológiáé, az okkultizmusé, a narkotikumoké. Mindenesetre sajátságos, hogy az egyik a normális emberi lét színvonala alatt, a másik a színvonal fölött áll. A zöld könnyebben hozzáférhetõ és érthetõ, a vegetatív és animális bázis, az abnormisan lefokozott, a degradált humánum. A lila, mint a színkép felsõ határa, a túlfokozott humánum, nagy erõfeszítéssel éppen csak még elérhetõ, de már alig követhetõ, idegenszerû, sokszor hátborzongató kör. A két szín egyáltalában nem olyan, mint a reneszánsz kék és pirosa, amelyben madonnák ülnek, és mindenki tudja, hogy ruhájuk színe lényük megdicsõülését jelenti. Tulajdonképpen emberrõl sem a zöldben, sem a lilában nincsen szó. A zöld-lilába öltözött nõ nem madonna, hanem kurtizán, hüllõvérû érzékiséggel és okkult démonizmussal. Az embernek nincs helye sem az egyikben, sem a másikban. A dehumanizált világ színei. Egy kicsit érthetõvé válik, amit Bertrand Russell mond, hogy a világtörténetben még nem volt idõ, amikor az ember annyit szenvedett volna, mint ma.

A gondolkozók sokat beszéltek századunkban a kultúra alkonyáról, a történeti korszak végérõl, a válságról, amikor az elmúlt idõ minden értékét likvidálják. Legtöbben úgy képzelik el, hogy ez a folyamat olyan, mint amikor az ember lakást változtat, mindenesetre a hurcolkodás nem minden kényelmetlensége nélkül, és nem izgalommentesen, de különösebb baj nincs. Abban is hisznek, hogy az emberiség új lakása szebb lesz, fõként komfortosabb és modernebb, az összes háztartási géppel, fridzsiderrel, televízióval, krumplihámozóval, esetleg télikerttel. Eleinte bizonyára szokatlan lesz, de a magasabb színvonalat az ember hamar asszimilálja, és semmi ok sincs, hogy a jövõ elé aggodalommal tekintsünk.

Amit a zöld és a lila elemzése nyújtott, ennek az optimizmusnak nem kedvez. A zöld nagyon szép szín, de a többi között az éretlenség színe, és az embernek nem hízeleg, ha valaki azt mondja, hogy zöldeket beszél, vagy zöldfülû. Csak hallgassa meg valaki Bartók Cantata profanáját, az elmúlt félszázad legcsodálatosabb zöld remekmûvét, a kitörõ barbár ösztönöknek ezt a himnuszát, amely minden italt elutasít, csak, mint a szarvas, a hegyek friss forrásvízébõl akar inni. E mûben alig van más szín, mint zöld, s olyan, mint a megmozdult erdõs hegység, mint az éneklõ õsrengeteg. Mindez helyénvaló volt az elpuhult és aluszékony polgárságban, amelyet a zene fel akart rázni, s amelynek odahozza a friss forrásvizet. De a felébresztett barbárság a humánumot fenyegeti, nem azzal, hogy egészségessé teszi, hanem azzal, hogy eltörli. A mûvészek indián és ausztráliai motívumokat használtak, és lehet, hogy ez csupán a kései és túlfinomult civilizáció extravaganciája volt. De a zene és a néger szobor, a primitív festészet és a nudizmus, a nyerskoszt és az ösztönök természetes vadságának imádata és a materiális életéhség új világot teremtett.

Ezt a zöld világot pedig nem fegyelmezi valamilyen magasabb ellenõrzés, hanem egy az okkultba játszó különös és félelmetes fantazmáknak látszó hallatlan és megfoghatatlan erõ, az elmének ez az újabb változata, amely megteremtette az automatizálást és a kémiának soha nem várt fejlettségét, az atomfizikát és a parapszichológiát, és ez az emberi életrõl szóló eddigi képzetet eltörölte, és tökéletesen új alapot teremtett.

A történeti korszakok között levõ válságok nem szoktak ártalmatlanok lenni. Tapasztaljuk. Egyáltalában nem hasonlítanak ahhoz, hogy a rég megunt lakásból most modernebb házba költözünk. Nem lakásunktól, hanem bõrünktõl válunk meg. Egy dolog mindenesetre különös. Normális idõkben, amikor egy civilizáció mechanizmusát már begyakorolta és a rendszer mûködik, az embernek nincs módja életrendjét kívülrõl megnézni. Feje búbjáig benne van és nem lát ki belõle, és a kiépített és a lezárt horizonton túl senki egyetlen pillantást sem tehet. Két korszak között levõ válságos idõben azonban, amikor az ember tulajdonképpen oda még nem érkezett el, de itt már nincs, kiláthat önmagából. A zöld-lila korszak barbarizmusával és hiperszcientifizmusával félelmetesnek ígérkezik.

A szavak veszélyes valamik, amelyek hazugsághoz, vagy nagy dolgokhoz vezetnek. A színek is vannak ilyen veszélyesek, és két szín képes leleplezni egy egész korszakot.

VÁRAKOZÁS

Várakozás, ha azon a helyen, ahol az ember vár, nem történik semmi. Tér és idõ összetartozik, de a várakozásban ez az összetartozás megbomlik. Mintha az ember euklideszi térben lenne, ahol nincs idõ. Az egész megállt, mert az a pillanat, amelynek el kellene következnie, késik. Sajátságosan üres. Lefokozott tudattal. Nincs gondtalan várakozás. Az ember arra vár, hogy felnõjjön, a menyasszonyra vár, a háború végét várja, nincs perc, amelyben ne lenne valahol, nyíltan vagy elrejtve várakozás, és úgy látszik, mintha semmihez sem lehetne fogni, amíg. Micsoda? A napkeltét várja. Az ember esztelen tevékenységben él, nehogy várnia kelljen, várni, de hiába. A világ nem örök mozgás, mert van várakozás. Idõ és várakozás összefügg, de nem úgy, hogy a várakozás van az idõben, hanem az idõ van a várakozásban, mintha a várás elõbb lenne, és nagyobb, és az idõ a várásban feloszlana és elmerülne. Az ember mindig ott áll valamely küszöbön. Vámi, amíg a pincér hozza a levest, vonatra szállni, és várni, amíg megérkezik.

Jó lenne egyszer életünket egzisztenciális kategóriák szerint rendezni. Pszichológia és biológia és szociális és logikai kategóriák ritkák. Amiben ténylegesen élünk, az a zavar, a szorongás, a közöny, az izgalom, a félelem, az elragadtatás, az unalom (a semminek az az arca, amit mindenki ismer). Ami számunkra fontos, keresni, sietni, megnyugodni.

Ahhoz képest, hogy az ember mit vár, alig teljesül valami, és ami váratlan, rendszerint nem az, amire számít. A várakozásnak nincs arca, úgy is mondható, hogy a várakozás az, ami az arcra vár. Minden kép szétfolyik és ebben a felbomlott antivizióban lebeg, mint amikor az ember zavaros vízben szemét kinyitja és nem lát mást, mint az alaktalant. Ahol állok, még nem az. Majd. Lehet, hogy mindjárt, lehet, hogy ki tudja? Mást vártam? Legtöbbször. Mindegy, hogy miért, mert fantaszta voltam, vagy. Stagnálás. Már tudom, mi a börtön, sokáig várni, és a küszöbön állni, és abban az intenzív ürességben élni. A várakozás erénye a türelem. A buddhisták azt mondják, oly nagy erény, hogy aki most türelmes, következõ testetöltésében nagyon szép lesz. El is lehet menni, és az idõt valamiképpen eltölteni, de az már nem az, és az ember, ha szórakozik, szétszórja magát és szórakozott. Nem is figyel oda. Még ki se lehet aludni.

Amíg nincs teljesülés, nincs megnyugvás. Csak az egyetlen, a szakrális várakozás —, és ha valaki a hivatalban az elõszoba padján papírjára vár, abban is benne van, ha a kokain arcát már zsibbasztja, és a foghúzásra vár, és ha sorban áll a kenyérért, és ha a buszra vár. Rangsort lehetne felállítani, hogy ki mit vár. Legtöbbször a fizetés napját várják. De ebben is van szakrális türelmetlenség, mert he eléri, tovább vár a következõre, mert ez nem az. Egy helyben, az idõt feloldva lebegni az óceánba olvadás és a személyes öröklét között. Az élet kitágul, a dolgok és az események jelentõsége más. Valami, ami szürreális. A világ megnyitása, és a látvány, hogy belül üres. Úgy látszik, egész életünk várakozás, és csak azért cselekszünk, mert türelmetlenek vagyunk és azt hisszük, a tettekkel hamarabb elérjük. Az ember annál tevékenyebb, a várakozást minél kevésbé bírja ki. Valamire vámi, ami felszabadít és megnyugtat és kielégít, valakinek eljövetelére és megszólalására. Lényünkben a legmélyebb az éhség, vagyis a hiány, éspedig az egész vonalon, az anyagban és a természetben, az éhség az ételre, a másik nemre, de fõképpen az éhség a szóra és a világosságra. Minden tevékenységet feladni és várni. Mi az, amikor a várakozás hiábavaló, és már nincs mire várni?

Az ember arra vár, hogy ne kelljen többé semmire és senkire várni, ne kelljen megállni, és az arctalan homályba meredni, nincs többé küszöb és elõszoba és börtön és ácsorgás, nem kell az órát öt percenként nézni ott, ahol nem történik és nem is fog történni semmi. Amíg a borbélynál ülök és várok, reménytelenül elvesztem, értelmetlenül, tisztátalanul elpárologtam az ûrben, tartalom nélkül, szubsztancia és igazság nélkül, az egésznek nyoma pedig itt marad bennem, fáradt nehéz lyuk és folt, színtelen és terméketlen vak seb. Minden várakozás hiány, de a szakrális várakozás igazi, és ezért van zenéje. Hallom a közeledést. Enélkül a többi várást ki se lehetne bírni. Szabad türelmetlennek lennem? Nem várok hiába? Nyugodt vagyok, mert helyeslem, és tudom, hogy van idõm? Nincsen semmi keserû és nincsen mulasztás? A hiány hiány marad, a seb seb, lyuk és folt, de az emberbõl nemcsak romok maradnak.

ÁLLAMOK KIALAKULÁSA

A völgy összeszûkül, és az utasoknak, messze földrõl, a szoroson kell áthaladniok.
A sok utasra megjelentek az árusok,
a sok árusra megjelentek a zsiványok,
a sok zsiványra megjelentek a rendõrök,
a rendõrök törvényesítésére megjelentek a hivatalnokok,
a hivatalnokok védelmére megjelentek a katonák,
a sok katonára megjelentek a kurvák,
a kurvák dicsõítésére megjelentek a költõk.

PROTEKTORÁTUS

Janaka, mint az Upanisádok írják, az utak mellett házakat épített, és kedvét lelte abban, ha az utasok nála aludtak és az övébõl ettek. Hasonló feljegyzést csupán egyet találtam az európai középkorból, valakirõl, akinek ugyanilyen becsvágya volt. Az esetet azonban, ez utóbbi esetben, csak mellékesen, mint különös bolondériát említik meg, mert abban az idõben ilyesmi már nem volt sem normális, sem követhetõ.

A mai ember számára már mindenesetre két megjegyzést kell tenni. Az egyik az, hogy az utak mellett épült házak nem szállodák vagy vendéglõk voltak, és Janaka király szállást és étkezést nem pénzért adott, s ennek ellenére nem volt bolond. Ez a tulajdonnak egészen más felfogására vall. A második, hogy a feljegyzés nem ájtatos koholmány. Ez a két megjegyzés mindenesetre a modern ember számára, elég megszégyenítõ, de meg kell tenni, olyan világban, ahol, ha valami nem brutálisan nyerészkedõ, rögtön kenetteljes tanítómesének hangzik. És a szégyenletes nem az, hogy Janaka érzülete belõlünk kiveszett, hanem, hogy amit Janaka csinált, nem is vagyunk hajlandóak elhinni.

A feljegyzés azért fontos, mert igaz, hogy szûk, de mégis bepillantást nyújt abba a létbe, amit aranykornak neveznek. Az Upanisádok persze már abban az idõben íródtak, amikor a tulajdonnak Janaka magatartásából következõ felfogása nem volt általános, hanem csupán egyéni erény, viszont még közérthetõ volt. Magában álló eset lehetett, ám az írót az õskorra emlékeztette. Az aranykorra való emlékezet akkor még életteljesebb volt, nem úgy mint ma, amikor fogalmainkat csaknem teljesen vágyképek ihletik. Az aranykor nem volt úgynevezett kultúra. Kultúra — a szó felében szélhámosság, felében szcientifikus rögeszme. Az Upanisádok korában még tudták, hogy az aranykor a szakrális anarchia állapota volt, ahol a létezést nem a törvény és az intézmény szabályozta, hanem a tökéletességben való boldogság.

Janaka király az utak mellett házakat épített, hogy nála aludjanak, és az övébõl egyenek. A tulajdonnak ebbõl a felfogásából bámulatosan hiányzik a létért való küzdelem gondolata. Megszoktuk, hogy a tulajdonnal biztosítsuk magunkat. Vannak, akik azt mondják, hogy egész modern létünk ezen a hatalmi önbiztosításon nyugszik. Ebben az önbiztosításban a leghatékonyabb fegyver a tulajdon. Az én pénzem, az én váram. Ami Janaka magatartásában számunkra olyan hihetetlen, hogy nemcsak könnyen, hanem örömmel nyújtja házait mindenkinek, aki arra jár, és büszke arra, hogy nála alusznak és az övébõl esznek. A tulajdon az õ tulajdona, de az egésznek leglényegesebb mozzanata, hogy odaadja, és ennek örül. Az önbiztosításnak nyoma sincs. Janaka nem a létért való küzdelemben, hanem egészen másutt él.

Bertrand russell a létért való küzdelem gondolatát, mint társadalmi és történeti mozgató erõt, de még mint biológiai természettörvényt is, elveti, és azt állítja, hogy Darwin ezt az eszmét a tizennyolcadik század angol utilitarista gazdaságtanából vette. A darwinizmus nem egyéb, mint az élettanra (vagy, ha úgy tetszik, a természetfilozófiára) alkalmazott olyan közgazdasági elmélet, amelynek alapja a haszon gondolata. Tény, hogy akadnak olyanok is, mint bataille, akik pontosan az ellenkezõ nézetet vallják. Ami a természet ökonómiáját jellemzi, az éppen nem a hasznossági szempont, és nem a legkevesebbért a legtöbbet. Ez mindössze kései polgárság. A természet nem spórol, hanem éppen ellenkezõleg, esztelenül tékozol, A társadalomban a legnagyobb gazfickó — villain — nem a rabló és nem a gyilkos, szól Russell, hanem aki a garast az élére rakja. A természetet nem a szûkkeblû polgári takarékpénztári gondolkozás jellemzi, hanem az elképzelhetetlenül bõkezû és nagylelkû pazarló fényûzés. Janaka ilyen módon közelebbrõl érthetõ. Azt, amije van, nem õrzi, és nem biztosítja vele magát, és nem rejti el más elõl, hogy egyedül falja fel. Az ínség a legtöbb esetben nem természetes. Valószínûleg nem is a rossz gazdálkodás, hanem túlnyomórészt a kapzsiság eredménye. A javakat, amelyeket a természet nyújt, eldugják. A kapzsiság nem azért van, hogy az ember jóllakjon, hanem az éhenhalástól való félelemért.

A gazdaság az a terület, amelyen szükségképpen a szellem ereje a legkisebb, és a dolgok ereje a legnagyobb. A gazdaságot úgy is meghatározták, hogy az önmagát feladó szellem jellegzetes helye. Kétségtelenül a legnagyobb szellemi teljesítmények egyike, ha valaki a gazdaságot spiritualizálja.

 A dolgok hatalma nagy, és néhány szenten kívül senki sem élt, aki e hatalomnak ellen tudott volna állni. Viszont nincs végzetesebb, mint a dolgoknak behódolni. Ennél csak egy végzetesebb, a dolgoknak való behódolásból vallást (világnézetet) csinálni.

Az emberi léttel együtt adott tény, hogy az objektum mindig kérdésszerû. Aminek magyarázata: az, ami van, mindig bizonytalan, az egyetlen bizonyos, hogy vagyok. A dolgok szakrálisak, sacer pedig ambivalens gondolat, jelenti azt, hogy szent és jó. Jelenti azt, hogy segítség. guénon azt mondja, hogy intervenció. De a dolog félelmetesen kérdésszerû, és ha nem magas, akkor hitvány, ha nem szent, akkor démoni, ha nem intervenció, akkor pusztít, és ha nem segítség, akkor veszély. Ha az objektummal az ember viszonya helyes, akkor jó és segítség, ha helytelen, akkor démoni. A tulajdon az objektummal való viszony. A tulajdon a dolgokkal való jó viszony, és ha így van, akkor segítség, ha a tulajdon rossz viszony, akkor démoni. Ha a dolog személyesen valakihez tartozik, aki a dologért felelõs és aki a dolgot hatalmában tartja azzal, hogy magához köti, vagyis szabadon és örömmel arról lemond és átengedi, akkor a dolog szolgál és jó és magas és segítség és öröm. Ha a dolog az embertõl függetlenné lesz, ha érte senki sem felelõs, senki fölötte nem uralkodik, de féltékeny rá, és õrzi és elrejti és magának tartja meg, ezáltal a dolognak önmaga fölött meg nem engedett hatalmat ad, akkor a dolog az ember fölött démoni uralomhoz jut. Köztulajdonról beszélni ostobaság. Ami nem személyes tulajdon, az gazdátlan, a gazdátlan, emberi személy által nem lekötött dolog pedig démoni. A dolognak olyan valaminek kell lenni, amivel az egyik ember a másikon segít, mint Janaka király, aki házakat épített, hogy az utazók nála aludjanak és az övébõl egyenek. Gyertek és egyetek.

A gazdasági kérdés nehézsége. Az emberek túlnyomó többségének rendkívül nehezére esik, hogy önmagáról gondoskodjék. Igen sokan vannak, akik önmagukról gondoskodni egyáltalán nem tudnak. Munka? — nem igaz. Az ember játszani szeret, nem dolgozni. A gazdaság valami, ami a játéknak pont az ellentéte, szellemben igen szerény tevékenység, örömben csaknem semmi. Sajátságos képesség kell hozzá, amit a hagyomány korában külön kaszt, a vajsija végzett, aki a gazdasági tevékenységben örömét lelte és akinek feladata volt az emberiséget eltartani.

Aranykor: protektorális gazdaság. Védelmembe veszek mindenkit, aki nálam gyengébb, és védelme alá helyezem magam mindazoknak, akik nálam erõsebbek. A létért való küzdelem gondolata ismeretlen. A dolog feltétlenül valakié, éspedig azé, aki azt odaadja. Ez a tulajdon fogalma. A helyes tulajdon-gondolat nem az igazságos elosztáson, hanem a természet bõségébõl következõ nagylelkûségen nyugszik. Az ember uralma a dolgokon. Gazdasági alapállás.

Történet: létért való küzdelem. A dolgok démoni természete. Tulajdon, egyéni vagy köztulajdon: erõszak, vagy úgynevezett igazságos elosztás. Legyõzök és kifosztok mindenkit, aki nálam gyengébb, és elrejtõzöm azelõl, aki nálam erõsebb. A dolgok uralma az emberen. Spórolás, kapzsiság, félelem, biztosítás, védekezés, tulajdonból való kizárás, gyûjtés, más elõl való elrejtés.

A dolgok uralmának három fokozata:

A három fokozatban az elõbbi lépcsõ az utóbbihoz képest ártatlan és primitív és naiv. A cél nagyon is szembetûnõ, és ezért civilizálatlan. Bizonyos tekintetben tisztességesebb valakit a keresztútnál agyoncsapni és kirabolni, mint üzleti fogásokkal állandóan szipolyozni, de viszont tisztességesebb a gyáros és a részvénytársaság magatartása, szemben a terrorállam kizsákmányolásával. Az elõbbi otrombább, de nyíltabb viselkedés, éppen, mert erõtlenebb, becsületesebbnek látszik, és mindenképpen rokonszenvesebb. .

Az utóbbi fokozat viszont az elõbbivel szemben, átgondoltabb, organizáltabb, finomabb. Így a demokratikus kapitalizmus szemben az útszéli zsivánnyal, és a rémállam szemben a demokratikus bankkal, vagy iparvállalattal. A rémállam már ideológiailag is védett, bonyolult pszeudológiával kiépített, rendõri és besúgó szervezettel, a parlament törvényességének látszatával, megszavazott törvények és rendeletek védelme alatt. A magasabb rendû zsiványság az alacsonyrendûvel szemben adminisztratív és bürokratikus, elméletileg igazolt, sõt azt tudományosan is aláépítették.

A modern, körülbelül háromezeréves gazdaság a dolgok uralmának jegyében áll. Hogy a gazdálkodás démoni jellegét elhomályosítsák, és a korrupt tulajdonfogalmat elrejtsék, a törekvés ez: a tulajdon megszerzése alsó fokon a rablás, középsõ fokon az üzleti haszon, felsõ fokon a hatósági kizsákmányolás —, mindezt anarchikus voltától meg óhajtják fosztani, és a bûnszövetkezeteknek a hatalom által védett, sõt törvényes tevékenységével kívánják átalakítani.

Száz évvel ezelõtt Kierkegaard elmondta véleményét az olyan életrendrõl, ahol az embernek öt percenként elõ kell vennie pénztárcáját, és az ember bárhová lép be, a legfontosabb hely mindenütt a kassza. A megfizethetõségnél becstelenebb életrend csak egy van, éspedig az, amely ezt a megfizethetõséget igazolja, és az igazolást nemcsak törvényessé, hanem ezen felül még tudománnyá is teszi. Persze Kierkegaard korában még volt remény arra, hogy a szocializmus, amely akkoriban keletkezett, a gazdaság területén valamely rendet teremt. A szocializmus azonban történeti termék és a gazdasági alapállásról sejtelme sincs. A javak úgynevezett igazságos elosztását kívánta elérni, viszont ehhez hozzá sem foghatott, mert csakis a korrupt tulajdon fogalmát ismerte. Ma, száz évvel késõbb tudjuk, hogy a szocializmus az emberiség életében eddig ismeretlen gazdasági válságot idézett.

A szocializmus azzal az igénnyel és követeléssel lépett fel, hogy a demokratikus kapitalizmusban elrejtett kizsákmányolást megszûnteti, és a gazdaság kérdéseit az igazság jegyében egyszer s mindenkorra megoldja. Ezért a jóhiszemû emberek a világ minden táján a szocializmus mellé álltak. Hatalomra kerülve azonban abban a pillanatban kiderült, hogy Anatole france-nak igaza van a Pártütõ angyalokban. A mai életben, ha az ellenzék a hatalmat megszerzi, nem tud mást tenni, mint az elûzött kormányzat, csak azt még rosszabbul. Ha az életrend azonos, azon belül a tényezõk változása alig jelent valamit. A szocializmus a korrupt tulajdon fogalmán nyugvó zsiványságot nemhogy nem számolta fel, hanem magasabb és finomultabb, szervezettebb és elméletileg megalapozottabb adminisztratív kizsákmányolási rendszert léptetett életbe, amelynek becstelensége eddig a történetben ismert semmiféle korszak rabszolgaságához még csak nem is hasonlít. Ezért a mai válság centruma a szocializmusban van. A szocializmusból való kiábrándulás a huszadik századnak még a világháborúknál is lényegesebb eseménye. Ma már tudjuk, hogy ebbõl semmi sem jöhet ki. A szociális gondolat ma már világcsalás éspedig egy kizsákmányolás-maximum ideológiai védelme, pontosan ugyanolyan, mint amilyen a középkorban a klerikalizmus volt. Csak még súlyosabb. A szocializmus a klérus világcsalása ellen kelt fel, és egyetlen célja volt azt a kizsákmányolást likvidálni, amelyet határtalanná és kizárólagossá tett.

Az államszocializmus nem a protektorátus irányában halad, holott mindenki azt várta, és ez volt az emberiség igazságkövetelése. Ebben a téves és a romlott tulajdon-fogalom megakadályozta. A szocializmus az igazságos elosztás ürügye alatt a javakat eltulajdonította, és nem mondta, hogy gyertek és egyetek, hanem pontosan úgy, mint a klerikalizmusban és a kapitalizmusban, azt bûnszövetkezetek kezére játszotta. Miért? Mert a dolgokból indult ki és a helyzetet a dolgokból akarta megoldani. A protektorátus a dolgok ura. Miért? Mert a tulajdon ismertetõjele számára az, hogy bármely pillanatban le tud mondani, és oda tudja adni. Ezért a dolgokkal élni tud. A világ minden, még mai kifosztott állapotában is elég gazdag ahhoz, hogy a protektorátus bármely pillanatban megvalósulhasson, és így ennek objektív akadálya nincs. A kapzsiság sohasem tudja a. világ javait úgy eltüntetni, hogy azokból ne jusson mindenkinek. Ha az ember az éhenhalástól való rettegés (spórolás) traumája alól meg tud szabadulni, az elsõ lépést megtette, hogy a dolgok démoni hatalmát önmaga fölött megszüntesse.

A szocializmus az elviselhetetlen gondolatból indul ki, hogy mialatt az egyik ember jóllakik, jó ruhában jár, meleg házban lakik, a másik koplal és csak rongyai vannak és fázik. Ebbõl viszont arra a következtetésre jutott, hogy a javakat azoktól, akik bírják, el kell venni, és fel kell osztani. Mindezt a szegénységet és ínséget még azzal tetézte, hogy a tulajdonosaitól a javakat elvette. A szocializmus bázisa ezért immorális és démoni. Immorális azért, mert tettének rugója bosszú és irigység, démoni azért, mert a dolgoknak az ember fölött levõ hatalmát még növelte.

Az erõsebb védi a gyengébbet. A gazdagabb eltartja a szegényebbet. Ezért van tulajdon. Ez a protektorátus. Ami ettõl eltér, az nyílegyenes út a zsiványság felé. Emellett sziklaszilárdan ki kell tartani.

Ez ma, így, ahogy van, a démoni dologiságon nyugvó tulajdonfogalom és az ebbõl következõ kizsákmányolás. A rabló ellen való védekezésnek vannak esélyei. A klerikális és a kapitalista bûnszövetkezetek ellen való védelem már nehéz. Az ideológiailag kiépített és államhatalmi kizsákmányolás ellen védekezni lehetetlen. Világnézetileg és szcientifikusan megalapozott fejlõdésnek és haladásnak kikiáltott, és ezért hazugságszisztémára épített kizsákmányolás-rendszer ma, a szocializmusban még sokkal tûrhetetlenebb, mint a szocializmus elõtt volt, mert kitûnt, hogy az ember a hatalomra jutott gonosztevõvel szemben teljesen tehetetlen. Nincs szomorúbb, mint a rosszban való diadalmaskodás. Ma már az aranykor szakrális anarchiájának ellentéte, a démoni anarchia nagy körvonalakban igen jól látható. A bûnszövetkezetek kiváltságosai számára már nincsen bûncselekmény, amit ne követhetnének el. És minél korruptabb az egzisztencia, annál elszántabb hazugságra van szüksége, amely humánumában megvédi. A rablót minél jobban megszorítják, annál pimaszabb lesz. Egy idõ óta a morális önvédelem egyik közkeletû alakja a szemtelen trágársággal való hencegés lett. Mert a bûncselekményt nemcsak elkövetni kell, hanem azt igazolni is, és nemcsak hatalommal igazolni, hanem negédes és cukrozott szólamokkal fölénynek feltüntetni, amivel gazságait áthazudja. Ez az ember már nem közönséges bûnözõ többé, mint dosztojevszkij mondja, hanem a démoni korrupciónak különös alakja; a társadalom a fegyház, a bordély és az elmegyógyintézet különös összetétele lesz, ahol haladásból és korszerûségbõl mindent leköpdösnek, elsõsorban önmagukat.

Malraux idézi valahonnan, nem mondja meg honnan: „a legnagyobb rejtély nem az, hogy az embert a véletlen valahová az anyag és a csillagkozmosz közepébe hajította, hanem hogy ebben a fogságban önmagunkban olyan gondolatokat ébresztettünk, amelyek elég hatalmasak ahhoz, hogy életünk semmiségét kétségbe vonjuk".

FIZIOGNÓMIA

A szenvedõ arcok között vannak inkább a nemesek, az élvezõ arcok között a nemtelenek. A szenvedõket megismerni nem nehéz, inert megnyúltak és aszimmetrikusak és barázdásak, az öreg Tolsztoj arca, Greco arcai, vonzóak, mert rútságukban nagyság van, és mert az élet nem öröm. Az élvezõk arca puha és mállott, csak egyetlen páncéljuk van, elkenni azt, ami hízásukban õket megakadályozhatná. Inkább ülep, mint arc, mert vak és pufók, mint Sancho Panzáé, és mint Daumier rajzán Louis Philippe-é.

Az utóbbi idõben megjelent a borotvált arc. Luden romier vette észre 1920 körül, és azt mondta, ez Caesar és a rabszolga arca. Kegyetlenség és meghunyászkodás. Sohasem külön, mindig együtt, és mindig úgy, hogy az egyik összetéveszthetõen ott van a másikban. Tudjuk, hogy a gõg soha sincs megalázkodás, és a hatalmi ösztön nincs szolgaösztön nélkül. A baj persze nem az, hogy van egyetlen politikai diktátor, bár ez sem különösebben kellemes, hanem, hogy csupa diktatúrában élünk, az autóbuszon a kalauz, otthon a házmester, a munkában a hivatalfõnök, az utcán a rendõr diktatúrájában. Miért van diktatúra? Mert nincs önfegyelem. Miért van Caesar? Mert mindenki rabszolga, elaljasodásában kevély, és kevélységében elaljasodott.

A város utcáján száz arc közül nyolcvan ilyen, de vidéken is egyre több, nõk és gyermekek között is. Az ember ezt az arcot nem azért veszi fel, hogy érvényesüljön, hanem csak az érvényesülhet, akinek ilyen arca van.

Elõrelátható volt. Már a múlt század vége, Nietzsche óta, és aki megértette Merezskovszkijt és Pannwitzot és Guénont, nem csodálkozik. Legfeljebb a naivitáson, amely ezen csodálkozik. Azt hiszik, a jó nem elég. Elkezdõdött a hit a becstelenségben. Elképzelhetetlen, hogy ez a hit milyen gyorsan megszilárdult és elterjedt, és milyen megkönnyebbülés volt, milyen felszabadulás. Voltak, akik szégyenkeztek, de ezek kitalálták, hogy elvégre mindig is így volt, csak képmutatásból nem vallották be. Ma legalább abban vagyunk becsületesek, hogy becstelenségünket megvalljuk. Már a görögök —, mondták büszkén. A gazemberség rehabilitálása. A tudomány ezt csinálja ezer oldalas elméletekben, az állam rendeleteivel, a többi pedig ott és úgy, ahogy tudja, röhögve. Az állat rehabilitálása. A hitványság és a trágárság és az erõszak és a hazudozás és a fosztogatás rehabilitálása. Nem, hogy nem szabad és nem lehet tisztességesnek lenni, és nem szabad igazat mondani. Mindez nemcsak nevetséges, hanem elavult. Eleinte senki se mert róla beszélni, és mindenki úgy csinálta, mintha a másik nem tudna róla. Késõbb nyíltan. Eleinte sunyi volt, késõbb pimasz. Mindez korszerû, vagyis felvilágosult és felszabadult, végül is reális. Minden intelligencia az aljasságban kezdett összpontosulni. Elõször a tábornokok és a vezérkari tisztek, a bankárok és a miniszterek arcán, de rögtön azután az újságírók és az ügyvédek, a könyvelõk és a hivatalnokok, a tanárok, az orvosok és a mérnökök arcán, de rögtön ezután a levélhordók és a rikkancsok és a kereskedõsegédek és a pincérek arcán. A megrendítõ pedig, amirõl ezek a szánalomra méltó becsapottak még nem tudnak, de amit már kezdenek sejteni, hogy ez az elállatiasodásban való hit is megbukott. Nem értek el vele semmit. Azt hitték, a jó nem elég, és a gazemberség kell. Kiderült, hogy a gazemberség még annyira sem elég.

Miért kegyetlen és miért hunyász? Többet akar az életbõl? Az életszomjas élvezõ kis zsivány, nyalánk és torkos halk tolvaj, aki a falatokat suttyomban cseni el a többi elõl, és holdképével elégedetten vigyorog? De a zsivány ma már, amit ellopott, nem élvezi, ha csak azt nem, hogy valaki elõl elemelte. Még nem régen fontos volt „nem az, hogy neki legyen, hanem hogy másnak ne legyen". Ez volt az életirigység korszaka, vagyis a szocializmusé. Ez az idõ elmúlt. A rabló és a kirabolt egy. Õ a hóhér és az elítélt. Nincs idõszerûbb, mint ilyen körülmények között az új történeti korszak emberérõl beszélni.

Ez volt a Nagyinkvizitor korszaka. A Nagyinkvizitor volt eddig a történet legnagyobb hazugsága. Eszméket gyártani csak azért, hogy az embert el lehessen nyomni és ki lehessen zsákmányolni. Ez már a múlté. A Nagyinkvizitor helyébe ma már az apparátus lépett. A megoldás kitûnõ. Már prédikálni sem kell. Már ideológiára sincs szükség. Az apparátus felelõsség nélkül van, személytelen és megfoghatatlan, már eszmék nélkül, dicsõség nélkül van. Elõnye, hogy az emberbõl automatikusan kiírtja az öntudatot és az önérzetet. Így lesz egyugyanazon percben pribék és fegyenc, vagyis diktátor és deportált. Ugyanaz az ember. Egyik sincs a másik nélkül. Mondjuk, egyszerûen a szeretet betegsége és az emberi közösség megtagadása.

Rettentõ kríziselméletek vannak forgalomban, amelyek a pusztulás különbözõ lehetõségeivel fenyegetõznek, és mintha Versenyeznének, melyik tud az emberiség számára irtózatosabb véget kieszelni. Ami ezekben az elméletekben a különös nem az, hogy azokat rémlátomás ihlette, hanem, hogy mindegyik, még az is, ami egymásnak ellentmond, igaz.

A dolgok megértéséhez nem kell sokat beszélni. Három mondat elég. Néha kettõ. Lehet, hogy egy.

J. D. VAGY A BEAVATÁS

A beavatásnak legalább elsõ fokozatát önmagától senki sem szerzi meg. A többit is elég nehezen. A késõbbiek folyamán, ha a tanítvány mestere iránt az elsõ lépéseknél nyújtott segítségért hódolatát nyilvánítja, a mester ezt a hódolatot mégsem fogadja el. A tanítvány a mesternek nem tartozik semmivel, mondja, amivé vált, azzá saját erõi tették. Mester nélkül azonban, valószínûleg, ezek az erõk nem ébredtek volna fel. Így a dolog, ha kettõjük között függõben marad is, a tanítvány nem felejti el, hogy a mesterrel szemben tartozása van.

Az európai kornak elején szókratész a mester tevékenységét bábaságnak nevezte el. Nem mintha Szókratész tudta volna mi a beavatás, és mintha tanítványait beavatta volna. A bába az az ember, aki tudja, hogy mi az, ami történik. Tényleg úgy van, ahogy a mester mondja, a tanítvány nem tartozik semmivel. De tényleg úgy van, ahogy a tanítvány mondja, bába nélkül nem ment volna semmire.

Beavatásnak nevezik azt az egyetlen aktust, vagy folyamatot, amikor az ember leszûkült életének határait áttöri, és a létezés többé-kevésbé egészét önmagában helyreállítja. Az emberi életben van valami tehetetlenség, hogy összezsugorodjék. Különösen kései civilizációkban. Az összezsugorodás nem elég pontos kifejezés. Az emberi élet ugyanakkor el is homályosodik, meg is zavarodik, el is szegényedik, !e is süllyed, meggémberedik és feldúlttá lesz. Eredeti fényét és szépségét, tisztaságát és teljes egész voltát elveszti. Ezek szerint a beavatás kitágít és felemel és új erõket vezet be, az egészet megnyitja, egységet és rendet teremt. A beavatás, mondjuk, a normalitást helyreállító folyamat. És bár a normális állapotot állítja helyre, a beavatás mégis eléggé veszélyes lépés, amit nem mindenki bír el, s az ember minél késeibb civilizációban él, annál kevésbé. Egyre kevesebb az ember, aki a normálisat kibírja, és egyre több, akinek természetes állapota a rendetlenség, a homály, a görcs, a zûrzavar, és aki a fény és a rend és az emelkedés és a kitágulás számára teljesen alkalmatlan, sõt abban tönkre is megy. A beavatást ilyen helyzetekben valamely fals tudás helyettesíti. Ma ez a félig racionalista, félig okkult úgynevezett világnézet, vagy filozófia, vagy tudomány. A modern ember ennél többet nem bír elviselni. A világnézetet, a filozófiát, a tudományt nem szabad objektív formának tekinteni, nem a tárgyi tévedés teremtette, hanem a tisztátalan értelem.

A mesterrel való találkozás az emberi életben semmiféle más eseménnyel nem hasonlítható össze. A chance erre már egyre kisebb. Az ilyen emberrel való találkozás lehetõséget nyújt annak megértésére, hogy a világ sokkal nagyobb, mint ami az érzékek számára felfogható. Az ember fogalmat szerez arról, hogy a világ a láthatatlannak a sok közül csak az egyik és csak fragmentális megnyilatkozása, vagyis az ember fogalmat szerez a lét primordiális gazdagságáról. Olyan létezés részese lesz, amelyben a szavak teljes akusztikájukkal szólnak. Amikor az ember a dolgok és az értelmek között levõ összefüggést látja. Nyíltabb és világosabb távlat nyílik egy visszavonhatatlan életre. Az összezsugorodott élet kötelékei leszakadoznak, a szabadságnak egy eredetibb alakja valósul meg, és az ember életébe be tudja vezetni az életnél magasabb létezõk hatalmát. Olyan ontológiai színvonal emelkedés, amely tulajdonképpen roppant egyszerû, mert az eddigi lefokozott és feldúlt voltával szemben ez az élet a teljes. A beavatás a normalitást helyreállító folyamat, és ez nem sikerülhet másként, mintha van valaki, aki az embert a küszöbön átsegíti. A küszöbön viszont az embernek magának kell átlépnie. Az eredmény sajátságos. Nem változik semmi. Az ember marad gyarló, és tovább téved, ostoba, korrupt, bûnöket követ el. Mégis. Mégis minden megváltozott. A beavatás éket vert a mindennapi életét élõ tévelygõ, és a lét teljes fényével látó ember közé, anélkül, hogy az két ember lenne, mert éppen most, ebben a kettõsségében vált eggyé. A tudatosság ennek az állapotnak megjelölésére kevés. Nem tudatról van szó. Valamit ugyan tud, amit azelõtt nem tudott, de nem a tudás a fontos, hanem az éberség.

J. D.-t leginkább Menón rabszolgájához lehetne hasonlítani. A Menón-ban platón elmondja, hogy az öreg Szókratész szerint végeredményben mindenki mindent tud, az egész tulajdonképpen azon múlik, emlékszik-e rá, vagy sem. Tétele bizonyítására bemutatja, hogy Menón rabszolgája ismeri a Püthagórasz-féle tételt. Anélkül, természetesen, hogy ismerné, ki volt az a Püthagórasz, és mi a tétel felfedezésének története. J. D. az egész hagyományt ismerte, a görögöt, a hindut, a hébert, a kínait, az iránit, az egyiptomit, anélkül, hogy tudta volna, hogy az hindu, vagy egyiptomi és anélkül, hogy tudta volna, mi a hagyomány. J. D. azt is tudta, amit guénon mond, hogy korunkban ennek a hagyománynak csupán skolasztikussá vált sápadt és ernyedt alakjához férünk. A valódi megértéséhez kulcsunk hiányzik. Miért? Mert nem tudunk olyan életet élni, amely az eredeti megértésére képessé tenne. Ez a skolasztikus tudás az, amit a hinduk tantrának neveznek, a kései — az eredetihez képest csökevényes — könyv-tudás. J. D. tudta, hogy van eredeti õskori hagyomány, de azt is, hogy csak a tantrát tudjuk megközelíteni. Ezt a tantrát egybedolgozta a legújabb európai pszichológiával, fõként c.g. jung mélylélektanával. freud lélekelemzése számára nem volt kielégítõ, éspedig nemcsak azért, mert szûk, és csupán az erotikus életet kísérli meg átvilágítani, hanem mert felszabadító színvonala elég alacsony. A tantra és a mélylélektan egysége az elsõ és egyetlen vállalkozás, hogy az európai és az õskori hagyomány módszereit valaki egyesítse. Az egyesítés nem papíron, és nem a dolgozó szobában az íróasztal mellett és nem a könyvtárban történt. J. D. házassága felbomlott, anyagilag tönkrement és lelki összeomlás fenyegette, mindez csaknem egy idõben. Mint mondta, karmatorlódás következtében egész inkarnációja végzetes veszélybe került. Karmatorlódás az a válság, amikor az emberi lélekben különbözõ elõjelû és fokozatú elemek összeegyeztethetetlenekké válnak. Keleti terminológiával úgy mondható, hogy több inkarnáció egyszerre aktuális. A mai primitív európai pszichodiagnosztika ennek a válságnak csak egy-egy töredékét ismeri, és skizofréniának nevezi. A karmatorlódás több, egymásra halmozott szkizofrén komplikáció, amely nem kettéhasadással, hanem teljes felbomlással és széthullással fenyeget.

J. D. egyiptomi és görög és hindu mítoszokra, és a Thorára emlékezve, szorongatottságában meditációkba fogott. oetinger mondja, hogy az ember rendkívüli szellemi feladatokat meg tud oldani, egy dologra azonban nem képes, nem tudja a modern élet külsõségeit fenntartani, kenyeret keresni, társadalomban élni, és ugyanakkor belsõ nehézségeit radikálisan likvidálni. Ehhez magány kell. J. D. vállalta az extrém szegénységet és nélkülözést, és évek során át nem foglalkozott mással, mint belsõ folyamatával. Jógája nem volt egyéb, mint nyugodt és kényelmes ülés, szabályos lélegzés és koncentráció. Nem azért tette, mert a szenzációt várta. Ínsége kényszerítette. Bizonyos dolgokat sikerült felfednie és ezeket mélyebben akarta megérteni. Eljutott Junghoz. Körülbelül egy évtized alatt önmagában az archetípusok rendszerét dolgozta ki, úgy, hogy ezeket az archetípusokat a tantra fogalmával párhuzamba állította, a tantra alapfogalmait viszont a modern pszichológia nyelvére fordította le. Levonta azokat a végsõ következtetéseket, amelyeket Jung nem tudott, vagy nem mert, és amelyre egyetlen európai pszichológus sem volt képes.

Az olyan belsõ folyamat, amely az emberi lélek õrületszerû megzavarodásának (abhimana) felszámolását kívánja elérni, minden bizonnyal, ha valakit mester vezet, akkor is az emberi élet legnagyobb teljesítménye. Ha mester nincs, csaknem lehetetlen. Aki mégis belefog, az a teljes megzavarodást kockáztatja. A mélytudat felkeltett erõi elragadják. Elmebajba, öngyilkosságba, elzüllésbe, bûncselekményekbe, mániákba merül. J. D. ezen a ponton többször állt. Minden lépését végsõ szükségben tette. Egy idõ múlva álomperiódus következett. Egyik legdöntõbb lépése volt, hogy álmait kezdte komolyan venni, azokat feljegyezte, és fokról-fokra megértette. Amikor idejutott, meditációban víziósorozat indult meg. A sorozat a Genezist tárta fel archetipikus képekben s ezek különösképpen rendkívüli rokonságban állottak Böhmével, némely Upanisáddal és a Kabbalával. Errõl persze semmit sem tudott. Majdnem minden vízió olyan megrázkódtatást jelentett, hogy újra meg újra csak a legnagyobb erõfeszítéssel tudta ép elméjét megõrizni. A víziók általában olyan energizált archetípusok, amelyeknek különös tendenciájuk, hogy az embert elnyeljék. A védelem egyetlen módszere az úgynevezett ellenpontozás: megtalálni az archetípus szimmetrikus ellentétét, a kettõt feszültségbe állítani, vagyis az egyiknek legtitkosabb értelmét a másikban felismerni. Nem volt nagyobb megrázkódtatása, mint amikor a Krisztus-Sátán kettõsségben a Megváltó-Kísértõ azonosságot felismerte.

A belsõ folyamat közepén, egyik álmában magas jegenyékkel szegélyezett fasorba lépett, és megindult. Az út egyenesen nyílt elõtte, és minél tovább haladt, az út annál végtelenebbnek látszott. Most már tudta, hogy jó úton jár, ez a Nyílegyenes út, mint Tibetben mondják, de azt is, hogy az út, legalábbis jelen testetöltésében befejezhetetlen. Nem nyugodott bele. Felébresztette magában a kívánságot, hogy a végsõ célt elérje, vagyis, hogy a lélek világát a fundamentumig átvilágítsa. Erre azonban iszonyatos ellenlökést élt át. Olyan sötétség nyílt meg elõtte, amelytõl értelme közel került a felbomláshoz. Meg kellett értenie, hogy kevélységében erejét meghaladó túlkövetelést támasztott. Hosszú ideig tartott, amíg a kevélység ellentétét, az alázatot magában meg tudta erõsíteni, s ezzel együtt a belátást, amely az elért tudással megelégszik.

J. D. genezis-vízióját, amelyet több évig szakaszokban élt át, leírta és jegyzetekben megõrizte. Nem volt sok jegyzet, kb. 30-40 lap, nagyobbára emlékeztetõ pontok, felsorolás, gyökszavak. Egy idõben azzal a gondolattal foglalkozott, hogy az egészet kidolgozza és leírja. Késõbb a kéziratot elégette, mert azt mondta, hogy az erõ, amely vele a jegyzeteket készíttette, sötét erõ volt. Attól kezdve soha nem említette többé. Lehet, hogy igaza volt. De ha nem is volt, a genezis-vízió olyan világot tárt fel, amely a mai ember kezében különös veszélyt jelentett volna, mert olyan hatalmakat ébresztett fel, amelyekkel szemben a mai ember teljesen védtelen. Ezért a vízió felõl a hallgatás kötelezõ.

Rögtön ezután érintkezést keresett és talált olyan kicsiny körökkel, ahol az emberi lélek legegyszerûbb, egészen gyermeki alakjában nyilatkozik meg. Ez a szentjánosi kereszténység (szelídség, áhítat, türelem) volt számára a legmagasabb színvonal, amit elért. Anélkül, hogy a belsõ folyamat feszültségébõl, de fõként a folyamat alatt szerzett tudásból valamit is feladott volna. Azt mondta magáról, hogy telítve van olyan ismeretekkel és képességekkel, amelyek õt különösen megjelölt emberré teszik. Ezt õ méltósággal és alázattal viselte. Hiába rejtõzik szegénységbe, mondta, igénytelenségbe és ismeretlenségbe. Vannak hatalmak, amelyek személy szerint ugyan nem ismerik, jelenlétérõl azonban tudnak, és szüntelenül keresik, és szimatolnak utána. Tudják, hogy benne a világosságnak milyen foka lakik, ezért semmiféle eszköztõl sem riadnak vissza, hogy elpusztítsák. Nem önmagát féltette. A tudást, amelyet megszerzett, és amelynek konkrét emberben életlehetõséget nyújtott. Ezért 1944-ben Magyarországról elmenekült.

Az ember nem követhet el nagyobb hibát, mintha J. D. belsõ folyamatát okkult mágikus praxisnak, és azt, amit mondott, misztikának tartja. Viszont J. D. teóriája nem is szcientifikus parapszichológia. J. D. a lélek átvilágításának, máskor a lélek feltárásának nevezte. Az európai ember igen erõs a természetben, az alsó rétegben (tamasz, mint a hinduk mondják), igen erõs a felsõben (a hindu szattva),de rendkívül erõtlen a középsõben, a lélekben (ez a hindu radzsasz). Túlzással ugyan, de állítható, hogy az európai emberben a lélek egész világa a tudat küszöbe alatt van. J. D. az európai lélek helyzetét egyszer az üvegkoporsóba zárt tetszhalott tündérkirályleányhoz hasonlította, és azt mondta, hogy õ a koporsó betörésére és a királyleány kiszabadítására vállalkozott. Volt egy álma, a belsõ folyamat közepe felé, amikor az ifjú lovag a leányt felkéri, és ketten táncra perdülnek. J. D. tudta, hogy az intellektus (a lovag) és a kedély (a leány) tánca a lélek egészének az életben való megjelenését jelenti.

Egyébként az, amit ma okkultnak neveznek, nem egyéb, mint a ráció ellenpontja, vagyis nincs okkultizmus racionalizmus, és racionalizmus okkultizmus nélkül. A természetellenesen, sõt patológ módon ésszerûsített embernek másik felében patológ módon okkultnak kell lennie. J. D. messze túllépett azon, hogy ilyen primitív csávában maradjon. Az értelem semmiféle rejtett és homályos és zavaros dologtól nem ijed meg, és az elõl nem zárkózik el. To pneuma panta ereuna, mondja pál: az értelem mindent felkutat. J. D. az értelemre helyezkedik. A vallás jó-rossz, erény-bûn ellentéteit átlépi. A legmagasabb tantra-archetípust realizálta, azt, amit a tibeti láma, semmit sem vesz komolyan, csak ami a megismerést fokozza és tágítja, vagy szûkíti és csökkenti. Felszabadít, vagy megkötöz. Rendez, vagy feldúl. Felemel, vagy süllyeszt. A morális jó és rossz megkülönböztetése valláshoz vezet, a vallás pedig pszichikus inflációhoz, és az ember egyensúlya felborul. Mint Csuang-ce, vagy Hérakleitosz elveti a zsiványt, de éppúgy elveti a szentet is. Az éberség az egyetlen. Dnyána moksa, mint shankara mondja: a megismerés a megszabadulás.

Mivel J. D. vallásosan és morálisan közömbös, nincs bûntudata, nincs rossz lelkiismerete, nem akar semmit jóvátenni, nem hálás, nem hálátlan, nem vezekel a múltért és semmi egyebet nem akar, mint megérteni és felfedni és megvilágítani és megfejteni. Ami annyit jelent, hogy mindazt, amit valaha is tett, nemcsak ebben, hanem minden testetöltésében, teljes éberséggel vállalja. J. D. azt mondja, hogy minden lélek öntörvényû saját kozmoszával kering a létben, egyedül, minden oldalon lezárva. Ami körülbelül a hindu dharma gondolatának felel meg. Ugyanakkor azonban, mint mondja, ha a lélek, amint az a többség esetében jellemzõ, ebben a zárt világban megmarad, és egyetlen egyszer sem tör át a másik lélek felé, és azzal nem talál érintkezést, a túlvilágon kozmosza éjszakájának börtönében végzetesen egyedül marad, segítség és kapcsolat nélkül, közösség nélkül magányban kell bolyongania. Ez a zárt kozmosz a mániák és a hóbortok, a rémlátomások és a rögeszmék világa, még akkor is, ha ezek a rögeszmék zseniálisak. Reálissá az ember csak akkor lesz, ha a másik lélekkel közösségre lép.

J. D. régebbi inkarnációiból, mint mondta, igen nagy terheket hozott, de most, teljes elsüllyedése elõtt még egyszer alkalma nyílt a világosság megszerzésére. Ezért a világosságért elképzelhetetlen szívóssággal küzdött, és eldobott kényelmet és elõnyt és biztonságot és kellemességet. Az élet láthatatlan erõkkel való küzdelem színtere. Az élet élvezõit mélyen megvetette. Ezek menthetetlenül a mélység felé sodródnak, és ha nem eszmélnek fel, a semmibe szétszóródnak.

J. D. minden inkarnációjának teljes átvilágítását akarja. Megismerni, ami volt, ami történik és ami történni fog ezzel a kozmosszal, ami õ maga. Nem üdv. Nem örök boldogság. Még megszabadulásnak is csak János értelmében lehet nevezni, hogy aki megismeri az igazságot, megszabadul.

Alig képzelhetõ el nagyobb különbség, mint ami a mai átlagos, mondjuk egyetemi európai gondolkozás és J. D. teóriája között van. Európában úgyszólván semmi sincs, ami ne elõbbi gondolkozók és események és iskolák kiszámítható folytatása lenne. Amit J. D. mond, teljesen új kezdet. Amirõl beszél, azt nem a tanultak és hallottak és az elõzmények alapján mondja. Saját és személyes tapasztalat, de az sem csak úgy általában, valamely megejtõ látszat szerint, hanem végsõ kényszerbõl, mindig az, ami rajta pillanatnyilag segített, és amit szorongatottságában megértett. Nem volt ideje akadémikus és elvi kutatásokra, s azokkal nem is törõdött. Személyes és egyszeri válságok sorozata, nehézségek, amelyekre a mûvelt emberek filozófiája csak bámul, de azokból egy szót sem ért.

Jellegzetes, hogy a kínai Aranyvirág címû tantra értekezést miképpen értelmezte. Akkoriban a mélytudatból feltörõ energiákkal elkeseredett küzdelmet folytatott, és hiába keresett szilárd pontot. Az Aranyvirágot kétféle fordításban ismerjük. Az egyik Richard wilhelmé, aki analitikus lélektant csinált belõle, jung elõszavával, és tökéletesen félreértette. A másik André préau-é, aki tudta, hogy mahájána-buddhista írással áll szemben, és a Pradnyápáramitá, aVadzsracseddika és a Gandhavjuha alapján közelítette meg. E mûvek a buddhista nyílegyenes ösvény hagyományának könyvei. A tanítás az, hogy a létezés végsõ és tökéletes állapota a sunjata, vagyis az üresség. Ez a tulajdonképpeni létezõ. Az egyetlen bázis a semmi. A szilárd pont a nemlétezõ. J. D. megértette, mert éppen az egyetlen szilárd pontot kereste. Megértette, mert abban a pillanatban nem is volt más választása, ha fenn akart maradni, muszáj volt megértenie. Az Aranyvirág azt jelenti, hogy amíg az ember a keresésbõl indul ki, mindig talál, és kell találnia valamit. Amíg pedig van valami, addig az ember helyzete reménytelen. Ébredezni csak akkor kezd, amikor a tárgyi világot elveti. Mint Mózes könyve mondja: A dolgokból elég. Minden „van" bizonytalan. Az egyetlen biztos, hogy vagyok. Viszont ezt is el kell vetni. Mert ha valaki önmagát, mint mástól és a lét egészétõl elszigetelten élõt éli, addig önmagát a külsõ dolgok analógiájára kénytelen dolognak felfogni. Az abszolútumból nézve nemlétezõ vagyok. Önmagamból nézve én vagyok az egyetlen valóság, én vagyok a minden, és a létezõ, és a világ nincs sehol. A szubjektum a semmi, vagyis az üresség, a sunjata.

Egyszer szóba került, egy álommal kapcsolatban, dürer Ritter gegen Tod und Teufel címû képe. J .D. ezt remek zen-példának tartotta. A lovag kivonul az ördög és a halál ellen. Látszik rajta, hogy mind a kettõt le fogja gyõzni. Mi történik akkor, ha ellenfeleit legyõzi? Egyedül marad? Egyedül, és éppen ezért ez az útnak csak a fele, mégpedig a könnyebbik fele. Mert el kell tûnnie magának a lovagnak is. A gyõzelem csak akkor teljes, ha a képen nincsen senki és semmi. Ha megvalósult a semmi, az üresség.

De a dolog még ezzel a lépéssel sem fejezõdött be, és így válik a Dürer-kép teljes zen-példává. Ha az ember magában az abszolút semmit felismerte és realizálta, és ebben az állapotban megáll, megreked. Úgynevezett üdvözült lesz. A mennyországban marad. Az embert saját üdve fogja meg és elveszett, mert a kiküzdött szellemi tökéletességet magának meg akarja tartani. Ezt is fel kell adni. A semmit is meg kell semmisíteni. Ez a mahásunjata, vagy a sunjata-sunjata. A tantra szerint ez a boddhiszattva magatartása. Ez az, amikor valaki még a legmagasabb szellemi rangról is lemond, és azt sem tartja meg. Miért? Az embernek nem szabad az üdv állapotában, a tökéletes megszabadulásban megmaradni, és nem szabad megszabadulását élvezni. A világba vissza kell térni és önmagát minden tudásával a még nem megszabadultak rendelkezésére és szolgálatára kell bocsátania. A végsõ megszabadulást az ember egyénileg és külön úgysem érheti el. Csak Európában vannak abban a tévhitben, hogy az ember egyedül, a többitõl külön a végsõ üdvöt elérheti, és a létezésbõl egyedül egyszerûen kiszállhat. Amíg a világon egyetlen megváltatlan ember van, addig senkinek megszabadulása nem valósítható meg. Az egész emberiség megszabadulása egyszerre történik. Ezért a boddhiszattva azt a nemcsak téves, hanem immorális törekvést is, hogy önmaga és egyénileg a világból megszabaduljon, és mindenki mást csávában hagyjon, elveti.

Mindennek természetesen a valláshoz semmi köze. J. D. azt mondja, a lélek a létben való keringése közben, hogy a lényével adott feladatot megoldja, mindig más és más testet, más és más szellemet ragad magához. Ez a feladat az ember személyes egyetlen és egyszeri megbízatása.

bossuet mondja, hogy Isten az embert testében is szelleminek teremtette — és íme, szellemében is testi lõn. Ami Bossuet-nél elmés retorikus hangzat, annak J. D. tulajdonképpen minden következményét levonta. Reális lényünk három világban él, amit testnek, léleknek és szellemnek nevezünk. Mint böhme állítja, soha ember a lét semmiféle fokozatán nincs test-lélek-szellem nélkül.

J. D. a kellemetlenkedõ európai leleplezõ pszichológiával szemben áll, ezért veti el Freudot is, aki tele van kárörömmel és ressentiment-nal, és fogadja el Jungot. Nem kíván senkit rajtakapni, és nem akar önámítások után nyomozni és csalásokat leleplezni. J. D. módszere, hogy fensõbb erõt jelenít meg, amely az archetípusokat átvilágítja. Az archetípus nem kép, nem hang, nem szubsztancia, de még csak nem is erõközpont. Valószínûleg nincs rá más kifejezés, mint az, hogy logosz. Vagyis értelem. Elképzelhetetlen erõvel és szívóssággal jelen levõ értelem, másszóval érzékelhetõ láthatatlan. Az archetípus, J. D. tapasztalata szerint egyszerre a tantrából és a mélylélektanból nézve, a lélek világában ugyanaz az állandó, ami a szellem világában az idea. Az idea állandósága olyan, mint a kristályé, vagy az álló csillagé. Az archetípus természete a határtalan metamorfózis. Soha archetípus két emberben azonos alakban nem él. Bátorság felöltheti a félénkség alakjait, lehet gyávaság, lehet óvatosság, lehet vakmerõség, és viszont. Ártatlanság lehet elvetemültség. Elõkelõség lehet nemtelenség. Tékozlás lehet kapzsiság, de lehet takarékosság, ahogy irigység lehet nagylelkûség, és hála lehet bosszú. Az archetípus viselkedésében ezenfelül semmiféle logikai következetesség nincs. Ha az egyik percben a bátorság, mint óvatosság jelentkezik, a következõben, mint ravaszság nyilatkozhat meg, a rákövetkezõben pedig mint elszántság.

Mindannak, amit J. D. gondolt és mondott, különös ontológiai súlya van, mert nem imitáció, nem iskola, nem vita és dialektika és bizonyítás. Egy élet mély törvényébõl fakad, valódi, mert minden mozzanatában jelen van az egész.

Mesterre, mondja, nem azért van szükség, hogy az az embert olyasvalamire tanítsa meg, amit nem tud. Az ember egyik legfontosabb archetípusa a logikus intellektus, ezzel pedig csaknem mindig együttjár a kevélység, a gõg és a hiúság. A mester az az ember, aki elõtt meg kell hódolni. Azért van rá szükség, hogy az ember magában az alázatot felébressze. Aki erre nem képes, aki nem tud tanítvány lenni, az a legfontosabb dolgokban laikus és exoterikus marad.

A lélek teljes átvilágítása nem mítosz. A hagyomány példái, Patandzsali, Kapila, Buddha, Shankara, a zen, a szufi, a khasszidok, Eckehart, Cusanus, Böhme éppen azok, akik a mítoszt feloldják. Az abszolút tiszta és átlátszó. Ez a tisztaság végsõ egység fogalma, amely nem fér el sem a vallásban, sem a pszichológiában, sem a logikában, sem az egzisztencializmusban, ez az, ami nem fér el az életben, ami a földi egzisztencia határain túlhangzik, és vonatkozik a teljes egészre, a konkrét sors körvonalain túllép, az egyik életbõl bekerül a másikba.

A szeretet több mint az élet.

Tiszapalkonya, 1961. VII. 25.

MEGRENDELÉS

A Tudományos Akadémia a kormányzattól a következõ, az államfõ aláírásával ellátott, szigorúan titkos, csak az elnök által felbontható átiratot kapta:

Megrendelünk Önöknél hazugságszisztémát, amely a jelenlegi nehéz körülmények között az állam kormányzását az eddiginél biztosabb alapon, s így nagyobb sikerrel lehetõvé teszi. A javadalmazás összegét és a fizetési módozatokat Önök állapítják meg, feltételeket a kormányzat nem szab.

A modern állam hazugságtechnikája rendkívül primitív, és a mai idõknek többé egyáltalán nem felel meg. Kétségtelenné vált, hogy az a Goebbels-féle módszer, amelyben a kormányok annyira bíztak, nem bizonyult eredményesnek. A módszer elve, hogyha bármely tételt sokszor és sûrûn, nyomatékkal, erõs hangon, fenyegetve és jóindulatúan, kedvezõ színekkel és bizonyos elõnyöket kilátásba helyezve hangoztatnak, ebbõl a tételbõl egy idõ elteltével az államnak szolid bázisa, vagyis úgynevezett igazság lesz. Mint tudják, tételeinket már több nemzedéken át hangoztattuk a társadalmi és a tudományos és a mûvészeti praxis egész vonalán, határozott eréllyel és kizárólagosan, különös gonddal õrködtünk afölött, hogy más vélemény ne jelentkezhessék, és az elhajlókkal szemben szigorral jártunk el, ennek ellenére tételeink nem voltak megbízható bázisok, vagyis hazugságainkból nem lett igazság. Pavlov megfogalmazásában e tételek nem lettek feltétlen reflexek. Goebbels álma szertefoszlott, hogy: sokszor kell mondani, és akkor elhiszik. Sajnos, tételeink nem lettek feltétlen, de még csak feltételes reflexek sem, a polgárság tudatában ezek külön kategóriában mint kormányzati hazugságok szerepeltek, s úgy látszik, hazugságból sohasem lehet igazságot csinálni, még szigorú rendelkezések segítségével és a hatalom erejének teljes bevetésével sem. E pillanatban úgy tûnik, ha az ország népe egyhangúan valamely tétel mellett szavaz, az távolról sem jelenti, hogy a tételt elfogadja. Más szóval, valamely tétel igazságjellege a mellette leadott szavazatok számától egyáltalában nem függ. Az igazság nem statisztikai kérdés. Az egész emberiség hazudhat valamit, abból nem lesz igazság. A kérdés, amint látják, az: lehet-e az igazságot hazudni?

A megállapításnak igen súlyos következményei vannak. A legelsõ ezek között, hogy a demokratikus elv, vagyis a nép önkormányzatának elve, tökéletes csõdöt vallott. Kiderült, hogy a demokráciának a nép önkormányzatához semmi köze, hanem hatalmi kisebbségi csoport kormányzati hazugsága. A nép teljesen függetlenül attól, hogy valamely tétel igaz, vagy sem, sõt személyes véleményétõl is függetlenül, szavazatát a hatalom nyomásának irányában fogja leadni, vagyis a hatalom hazugságára a válasz a nép hazugsága. Az egymást becsapásnak ezt a sajátságos területét nevezik politikának, amely a köztudomás szerint is a mindenkori emberi létezés legelaljasodottabb helye. Helyzetünk: ha a kormányforma nem demokratikus, hanem egyeduralmi, cseppet sem kedvezõbb, mert a nép személyes véleményétõl és meggyõzõdésétõl függetlenül akkor is a hatalom nyomásának enged. Rá kellett jönnünk arra, hogy ilyen módon az állam tartósan szilárd bázist kormányzata számára nem tud teremteni.

Minden jel arra vall, hogy a legegyszerûbb polgárnak is bizonyos befolyásolhatatlan elvekrõl veleszületett tudomása van, ezek az elvek semmiféle kondicionálásra nem változnak, eddigelé a kormányzat bármilyen nyomásánál is erõsebbnek bizonyultak, és a hatalom hiába hangoztatott sokszor és sûrûn, nyomatékkal és erõvel bármit, ezek az elvek nem tûntek el, még csak meg sem inogtak, mert Pavlov nyelvén ezek feltétlen reflexek és így nem törölhetõk el, és ezek azok, amelyeket igazságnak neveznek.

A kormányzat rendkívül fontosnak és sürgõsnek tartaná megvizsgálni a kérdést: vajon az a valami, amit általában igazságnak hívnak, ténylegesen reális valóság, vagy pedig rendkívül makacs fikció, — vagyis felderítendõ, hogy a társadalomban az ilyen abszolútnak látszó igazság realitás, vagy pedig bármilyen más tételt igazsággá lehet tenni?

A kormányzat számára mindig különös nehézséget jelentett bizonyos erkölcsi hangzatokhoz ragaszkodni és intézkedéseit moralizmusokkal átértelmezni. Igen bonyolult dolog a kormányzat aktusait olymódon feltüntetni, mintha azok igazságok lennének. Úgy tûnik, a kormányzat kénytelen az igazság feltétlen hatalmát eltûrni.

Bár igen költséges a kormányzat számára félrevezetõ intézményeket fenntartani és olyan személyeket alkalmazni, akiknek egyetlen tevékenysége a lakosság elõtt a kormány tetteit igazságaktusként feltûntetni, mégis ebben a percben nem errõl a merõben adminisztratív kérdésrõl van szó. Az érdeklõdés elvi jellegû.

Kétségtelenül megállapítható, ha a kormányzat a polgárságot kecsegtetõ tételeivel becsapja, és további hatalmaskodását így óhajtja biztosítani, a polgárság a kormányzatot szintén becsapja, mert a tételeket nem hiszi el, és azok mellett csak színleg, bizonyos érdekbõl foglal állást. A kormány úgy tesz, mintha a nép érdekében kormányozna, a nép úgy tesz, mintha ezt elhinné.

Már az is nagyon veszélyes, ha a kormányzat néha, mint Platón engedélyezte, hazudik. De mindinkább bizonyossá válik, nincs nagyobb veszély, mintha a kormányzat semmi egyebet nem tud és nem tesz, csak hazudik, vagyis ha az egész államkormányzat a hazudozáson nyugszik.

A kormányzat egyébként azt a tényt, hogy hatalmát fenn tudja tartani, csak egyetlen körülménynek köszönheti. A polgárság nagyon jól tudja, mi az igazság, de azt is tudja, ha ennek az igazságnak alapjára helyezkedik, a hatalom ellensége lesz, és az igazság a hatalommal szemben nem fogja megvédeni, az igazság nem ad neki kenyeret, nem menti meg az üldözés elõl, nem fogja kivezetni a börtönbõl, sem nem menti fel a bíróság elõtt. Az ember az igazságtól el van hagyatva. Ez az egyetlen ok, amiért a polgárság úgy tesz, mintha a kormányzat elõtt meghódolna. Tudja, mi az igazság, de azt is tudja, hogy közvetlen életcéljainak elérésében az igazság nem fogja támogatni, márpedig az ember elsõsorban az „élni csak kell" álláspontján van. Az igazságot feláldozza annak, hogy jó állást szerezzen. A kormányzat nem szilárd elveken, hanem az emberi gyávaságon és hitványságon nyugszik. Ezért teljesen mellékes, hogy a kormányzat tételei monarchikusak, vagy demokraták, vagy diktatórikusak. A hatalom erejét az embernek az igazságban való erõtlensége biztosítja és a hatalom annál erõsebb, minél nagyobb az embernek az igazságban való erõtlensége.

Olyan ember, aki szívesen hódol meg, igen ritka. Elvetemült ember kevés van, az igazságot nem jó megtagadni, s ezekrõl az emberekrõl köztudomású, hogy szociálisan negatív lények. De éppen olyan ritka az olyan ember, aki az igazságot nem áldozza fel, és tekintet nélkül arra, hogy az életmenetére kedvezõ, vagy kedvezõtlen, az igazság mellett kitart és nem alkuszik, inkább vállal szegénységet, mellõzést, üldöztetést, megalázást. Ez az ember tisztában van azzal, hogy az igazság õt a csávából nem fogja kihúzni, de ezt nem is kívánja. Életének tartalma nem az, hogy az igazság, amiért mellette kitart, az élet különbözõ kellemességeivel megjutalmazza, hanem tekintet nélkül annak következményeire, egyszerûen az igazsághoz való hûség. Rettenetes dolog az igazságtól elhagyatva élni, és elfulladó szorongással látni, a hazudozás miképpen diadalmaskodik, és a korrupt ember miképpen részesül az élet pozitívumaiban, az igazság beavatkozása pedig késik, késik és egyre csak késik, és nem történik semmi, az elaljasodás fokozódik, és az ember abban a hiszemben kezd lenni, az igazság merõ rögeszme, õ pedig idióta és fantaszta és hibbant görcsben él, miközben szemét lehunyja és sóhajt: igazság. Hûségem a tied, nem kell, hogy megjutalmazz, nem kell, hogy fölemelj és megments és gyõztessé tégy, ha el is hagytál, én nem foglak elhagyni, és hûségem a tiéd.

A kormányzat nem tart attól, hogy ezeknek az igazsághoz hûségeseknek száma a legközelebbi idõben növekedni fog. Ellenkezõleg. Egyre többen vannak és lesznek, akik az igazságtól való elhagyatottságukban, pusztán azért, hogy állást kapjanak és meg tudjanak élni, kénytelenek a színleg behódoltak közé lépni, és a kormányzat tudja, hogy e színleg behódolás, bármilyen színleg történjék is, már hazugság, és a kormányzat nyert. Az ember korrupttá vált, és az igazsághoz való hûtlenség egyre nehezebben menthetõ, legtöbbször mégha az ember családjára hivatkozik is, teljesen menthetetlen. Mert az, hogy valaki a kormányzatnak való színleges behódolás hazugságában intakt életet éljen, nonsens. Nyilvánosan a kormányzattól hûségjutalmakban részesülni, titokban az igazsághoz hûnek lenni, ilyen nincs.

Amitõl a kormányzat tart, hogy mivel jelenlegi hazugságai elkoptak és idõszerûtlenekké váltak, még nem régen eszméknek hirdetett tételei merõ szólamokká lettek, a behódolás aktusa már senki részére sem jelent különösebb izgalmat, nemcsak nevetséges, hanem unalmas. Azt az embert, aki behódol, az aktus már nem mocskolja be, és morálisan nem alázza meg, emberi rangjában nem degradálja eléggé. Ezért olyan újabb hazugságszisztémára van szükség, amely az ámításnak mérgezettebb módszereit alkalmazza, s amely az embert még az eddiginél is sokkal becstelenebbé, s ezzel a kormányzást könnyebbé és biztosabbá teszi, hiszen a polgárság minél korruptabb, a hatalom helyzete annál szilárdabb. Egyébként is, a kormányzat nem elégszik meg azzal, hogy a nép engedelmeskedjék, arra is szükség van, hogy a kormányt dicsõítsék.

Különös nehézséget jelent, hogy az ellenállás emberének organizáltsága növekszik, és egyre hatékonyabban védekezik a kormányzat hazugságrendszere ellen. Félõ, hogy a közöny máris igen nagy.

Éppen ezért a kormányzat felszólítja a Tudományos Akadémiát, hogy olyan hazugságszisztémát dolgozzon ki, amely a mai kihûlõben levõ rendszer helyett — természetesen csakis úgy, hogy ez az újabb végeredményében ne legyen más, mint a réginek az eddigi kormányok által vétkes módon eltorzított valódi értelme — újabbat dolgozzon ki. Feltételek nincsenek. Lehet monstruózus, harminc kötet, tartalmazhat ellentmondásokat, lehet érthetetlen, következetlen, bárgyú, eszelõs, minél inkább, annál jobb. Tegyük a behódolást egyre nehezebbé, hiszen ma már néhány szólam cinikus elhadarása mindenkinek jogot nyújt ahhoz, hogy a kormányzat iránt való hûségét igazolja. Ennek a helyzetnek meg kell szûnni.

A kormányzat határidõt nem szab, de azt az óhaját fejezi ki, hogy mivel a munka a helyzet nehézségét tekintve, sürgõs, az mihamarabb, éspedig szigorúan tudományos alapon, elkészüljön.

A WALDSTEIN SZONÁTA

A Waldstein szonáta a hármashangzat diadala. Az a képlet, amit az összhangzattan hármashangzatnak mond, olyan logikán nyugszik, amely a zenei alapálláshoz a legközelebb áll. A Waldstein ezen az alaphármason alig lép túl, és ha megteszi, csak azért, hogy még nagyobb hangsúllyal oda visszatérjen. A mû minden mozzanatában ezért olyan páratlanul stabil és világos. Beethoven zenéjében sok a könnyedség és a báj, a humor, és sok a bukolikus édesség, derû azonban nincs. Ez az egyetlen mû, amely ezüstsima és felhõtlen. A franciák hajnalnak nevezték el (l'aurore). Ganümedésznek is hívják —, Ganümedész a földön a legszebb ifjú, akit Zeusz az Olümposzra vitt, hogy a lakomákon a nektárt az istenek poharába töltögesse.

A görög alluzió egyébként is természetes. Csupa fehér szikla, kék tenger és még kékebb ég. A Waldstein görögebb, mint Goethe Iphigéniája, ez a kellemes és ízléses hamisítvány. Ez itt nem goethei görögség, inkább hölderlini, csaknem nietzschei. Beethoven biztosan nem gondolt sem Ödipusra, sem az Antigonéra, mégis a tragikum Szophoklész óta sehol sem ragyogott így, és a végzet sehol sem volt fenségesebb. Ha az Iphigénia ión, a Waldstein biztosan dór, fehér márvány, mint a hét korinthoszi oszlop. Semmi titok, semmi sötétség, semmi zavar, semmi konfesszió. Semmi pszichológia. Nem mentegetõzni abban a gyáva hitben, hogy az ember ártatlan. Ellenkezõleg. Tudni azt, ami van, lázadás és kétségbeesés nélkül, a tündöklõ létezésben való részesedés abszolút tényében.

A szonáta elsõ tételének zárótémája E-durban szól, a tétel végén F-durban és f-mollban tér vissza. Négy ütem az egész. E-dur alaphármas egyik megfordítása, s utána egyszer futamnak látszó pergõ huszonnyolc tizenhatod E-dur skála hang három kisebb ívelésben. Az ember a megbízható Beethoven-elõadókra, Edwin Fischerre, Giesekingre, Backhausra hiába figyel. Lelkiismeretesen lejátsszák azt, amit a hangjegy jelez. Egyik sem érti, hogy a passzus sóhaj, antigonei sóhaj — ó tümbosz, ó nümpheion. A Beethoven-szonátákban több helyütt megtalálható, minden esetben a befejezõ részben. A d-moll szonáta elsõ tételének, a Hammerklavier elsõ tételének legvégén. Az utolsó szonáta elsõ tételének végén pedig félreérthetetlenül és tökéletesen kidolgozott alakban. — Ó sírom, ó nászágyam.

Lenni annyi, mint szenvedni. Aki e tudás alól kibújik, a valóság elõl való végtelen menekülésben elveszett. Nincs könnyebb, mint áthárítani másra, átöröklésre, társadalomra, körülményekre. Nem igaz. Az ember nem menekül meg, csak a tisztaság vész el. J'ai fondé sur l'abîme, ahogy s.j. perse mondja. Aki nem teszi, üdvárulást követ el. Mennyországot hazudik, vagy legalább utópiát. Weekend sors. Ahol a boldogság a legnagyobb büntetés. Egyszerûnek és világosnak lenni, fehér márvány, kék ég és még kékebb tenger, felhõtlen magány e megrendítõ ragyogásban az örvény fölött, ami a lét, tüzes lehelettel, ami az élet, és tízezer aiónon át ég a szenvedésben, amíg az Egybe visszatérhet.

Se közel, se távol egyetlen elõadó sem tudja, mi történik itt. A hangok elbûvölõen peregnek, az egyik több pedált használ, a másik kevesebbet, az egyik gazdagabban árnyal, egyik sem sóhajt. Nem a megkönnyebbüléstõl, nem a fájdalomtól. Ez itt nem érzelem. Teljesen könnytelen, nem szomorú, és nincs semmi abból, hogy túlvagyok rajta. Az ember életének partján, mint a tengerparton ül. Ott ül és mélyet sóhajt, és a hang, amikor a levegõt orrán beszívja és kiereszti, elvegyül a hullámok monotóniájával, csak hogy a csend még nagyobb legyen. Elle se durmio en la orilla — a leányka elszenderült a parton. Nem fáj és nem old fel. Nem kérdez és nem vár. Tenger azért van, hogy partján így lehessen ülni és sóhajtani ellenállás nélkül, kérés nélkül, hála nélkül, ima nélkül, így, szemtõl szembe azzal, ami van. Telítve lenni valamivel, amiben nincsen semmi halál.

Barlangom körül ma a cserjén a tövisek is mások, mint tegnap voltak. Mi ez az új testet öltés? Túlságosan megszoktam, ha szólok, csak barlangom fala kong. Most az óceán válaszol.

DÉMOSZTHENÉSZ

A fiatal Démoszthenésznek, mint mondják, vitustánca lehetett, válla rángatózott, kezével kalimpált, dadogott és görcsösen köhécselt. De ahelyett, hogy valamely hajózási vállalathoz írnoknak ment volna, szónoknak készült. Aki mindkét lábára sánta, az Olümpiászon a futásban akar gyõzni. Tehetsége nincs? Nem baj, majd csinál. Így látszik, hogy ahol az ember hibás, ereje éppen ott van. Démoszthenész egy idõ múlva nem rángatózott és nem dadogott. Nem úgy mozgott és nem úgy beszélt, mint akinek vállával és nyelvével soha semmi baja nem volt, hanem mint a nyomorék, aki mondatait és mozdulatait a dadogásból és a betegségbõl csinálta. Nem szónoknak, hanem görhes féregnek született, és most, ha megszólal, a csarnokban egyszerre nagy csend.

Valószínû, hogy az embert a tehetség csak zavarja. A legtöbb esetben brutális kényszer. Félig az õsök bûne, félig a csillagok tüzes bélyege. Csak egészen ritka esetben felszabadulás, túlnyomó részben szolgaság, sõt a tehetségben ezért van majdnem mindig valami komikus. Nevetséges olyan embert látni büszkének és gyõztesnek, aki büszke valamire, ami nem is az övé, és gyõzött valamivel, amihez semmi köze. Démoszthenésznek tehetségre nem volt szüksége. Elég a becsvágy. Ha majd tehetség kell, csinál, amilyet akar, s ha nem tetszik, csinál másikat. Ezek a veleszületett dolgok itt nagyon húsosak, cseppet sem mágikusak, és végül is mind csak úgy a nyakába hullott. Nem kell. Feltéve, ha szónoki tehetsége lenne, mozsárban összetörné s porát az öbölben a tengerbe szórná. Amit õ csinál, az jobb. Démoszthenész megvetette azt a sok politikust és költõt és diszkoszvetõt, aki fennhéjázóan járkál itt a piacon, mintha képességét maga csinálta volna. Démoszthenész lett valaki, aki nemcsak hogy nem volt, hanem tele volt akadállyal, hogy az lehessen, aki lenni akart. Azok mind paraziták. Tehetségeiken élõsködnek. Az ember ott kezdõdik, hogy teremt valamit, ami nincs. Valakinek lenni a semmibõl. Nem a legkisebb, hanem a legnagyobb ellenállást keresni. Csak azt érdemes megcsinálni, ami lehetetlen.

Dühös az élõsdire, aki abból él, hogy tehetségeit kizsákmányolja, arra, aki remekül számol, mások eszén túljár, aki kellemes ritmusokat talál ki, aki pompásan utánozza a malacvisítást, és észrevétlenül lopja ki a pénzt mások zsebébõl. Csupa tehetség, költõ és zsebmetszõ és politikus, Démoszthenészben felforr a harag, ha ilyesmit lát, és nem képes magán uralkodni. Démoszthenészt Athénben mérges kígyónak (argész) nevezték. Elviselhetetlen, aki tehetségeinek fensõbbségében és kiváltságaiban fennhéjáz, lehetetlen, hogy ne marja meg, mint a vipera. A tehetség a szellem ájultsága. Csak akkor vagyok éber, ha semmi vagyok, mint szophoklész írta: csak akkor vagyok valaki, ha nem vagyok senki. Késõbb pál: az én erõm gyengeségben jut teljességre. Hotan aszthenó tote dünatosz, ha gyenge vagyok, akkor vagyok erõs. plótinosz azt mondja, hiányérzete miatt akar szépet alkotni. Csak azt, ami nincs, és soha nem is volt. Ami bennem az igazi, az a hiány és az éhség és a tökéletlen. goethe: das Unzulaengliche ist produktiv. A hiánynak ez a szörnyû termékenysége. nietzsche itt is tévedett, amikor különbséget tesz az életteljességbõl (aus Fülle)és az ínségbõl (aus Not) alkotott mû között és azt mondja, csak a teljességbõl alkotott mû az igazi. Ellenkezõleg. Csak az az igazi, ami az ínségbõl született. Az éhség a fontos. Tele vagyunk éhséggel, s amikor az ember megszületik, csupa éhség, anya- és apaéhség, szereleméhség, anyagéhség, fényéhség, hataloméhség, híréhség, vagyonéhség, gyönyöréhség, Istenéhség. Minden egyéb hazugság. Amíg az ember nem nyugszik bele, hogy semmi, írja Simone weil, addig szükség van bálványokra. A tehetségmámor bálványa az egyesszám elsõ személy. Az én. A tehetség terheltség. Az, ami nem nyilatkozott meg, elõnyben van afölött, ami megnyilatkozott. Tao. Wu-hszien. Purusa. A nemlétezõ erõsebb, mint a létezõ. A láthatatlan, mondja hérakleitosz, erõsebb a láthatónál. Az igazi erõ az üresség, a sunjata, mint a mahájána tanítja, az ayin, ahogy a kabbalisták írják. A szellem ott van, ahol nincs semmi. Mindaz, ami van, ex nihilo keletkezett. A világot ebbõl a semmibõl teremtették, ebbõl a ragyogó nemlétezõbõl, aminél tisztább és erõsebb és keményebb és üresebb nincs. Az Evangélium azt tanítja, hogy boldog, aki szellemben szegény, mert az ájultságot levetette, és csak szomjúságát éli, ezt az emésztõ kívánságot. böhme a szent szellemet heilige Giernek, szakrális sóvárságnak nevezi. Nincs ember, aki tehetségét kibírta volna és ne pusztult volna bele a vakságba, és ha valaki a nagyság bármely fokát elérte, azt nem szabad azzal megalázni, hogy az ember tehetségesnek tartja. Nincs szomorúbb, mint látni azt, aki magát tehetségeinek kiszolgáltatja, és nincs megalázóbb, mintha valaki nem tesz egyebet, mint tehetségeit gyakorolja. Már nem is tisztességtelen; ízléstelen. Ami nincs, annak ereje nagyobb, mint azé, ami van. Minden egészség egyfajta éhség, minden betegség egyfajta csömör. Démoszthenészi élet annyi, mint magamra venni az éhséget és a hiányt, minden negatívumot, „a nyugtalanság egész terhét". Mindent bûneimnek köszönhetek, szól bengel, de leginkább azt a pillanatot, amikor az eszeveszett sóvárgás bennem a tisztaságra felébred. A tehetséget nem ápolnom kell, hanem védelmet kell keresnem ellene. Abból kell élni és azt kell élni, ami nincs. Senki sem védekezhet azzal, hogy lehetetlen. Ez az a hely, ahol minden lehetséges.

Persze Démoszthenész görög, vagyis modern ember, és hisz a mûben, mondjuk, az ember mû-halhatatlanságában. Már nem tudja, hogy az élet abszolút pozitívum, viszont mindaz, ami az élet folyamán történik, teljes egészében negatív. Ez itt az a hely, ahol nincs megállás, nincsen semmi végsõ, és nemcsak hogy eredménytelen, hanem soha semmiféle olyan lépést nem tud tenni, amely eredményes lehetne, sõt, ahol az egyetlen eredmény az eredménytelenség, az egyetlen siker a bukás, és az egyetlen diadal az összetörés. A mû egyetlen értelme, hogy mialatt az ember dolgozik rajta, az emberre visszahat, és tisztít és ébreszt és világít. Mindig kétes, hogy másra hatást gyakorol-e, és milyet. A mûveket, ha azokon már felkapaszkodott, el is lehetne égetni, ha érdemes lenne, de a legjobb még ezzel sem törõdni, mindenki tegyen azokkal, amit akar, vagy porladjanak el a feledésben. Amit alkotok, az semmis. Csak az van, ami vagyok. Aki marad, és megmarad. Csak a lét pozitív, ami a léten kívül lenni látszik, negatív. Ez ellen pedig semmiféle gyógyszer nincs, és senki és semmi nincs, akire és amire számítani lehetne, és nincs hely, ahová ez elõl el lehetne rejtõzni.

Démoszthenész modern ember, mert ha a tehetséget el is hajította, a becsvágyat megtartotta. Azt, hogy a tehetség gyakorlata az embert megalázza, jól látta, de a becsvágyat nem tudta megalázni. Azt meg tudta tenni, hogy a rángatózó és dadogó emberbõl szónokot csinált, de azt nem, hogy dicsõségre való szomjúságát letiporja, és tényleg ne legyen semmi. Ha a legnagyobb ellenállást akarta is legyõzni, gyõzni akart. Nem volt képes vállalni a legyõzetést. A becsvágy a kétségbeesés egy neme. Becsvágy annyi, mint nem elviselni tudni azt, hogy az ember erõtlen és nyomorult és nem segít rajta sem tehetség, sem tudás, sem mûveltség, sem intelligencia, sem dicsõség. Mindez negatívum, amely csak arra való, hogy elfedje az egyetlen pozitívumot, amit Szophoklész úgy mond, hogy csak akkor vagyok valaki, ha nem vagyok senki. Pál: ha gyenge vagyok, akkor vagyok erõs, s amit az Evangélium úgy mond, hogy boldogok, akik szellemben koldusok. A tehetség a szellem ájultsága. De a becsvágy a tehetségnél ájultabb. Pedig, ha valakinek, neki lett volna ereje azt mondani, nyomorék féregnek születtem, és most tehetségemmel hatalmamban tartom egész Athént, én pedig ezt a tehetségemet szétszórom, amikor a boreasz a legerõsebb, hordja szét porát a tengerben.

Úgy látszik ez az, amitõl a legjobban irtózunk, hogy összetörjünk és megbukjunk és legyõzessünk, és tényleg ne legyünk más, mint semmi. A legjobban rettegünk attól, hogy életünk kudarc legyen, és csõd. Becsvágy az a kétségbeesés, amely éjjel-nappal észtveszetten küzd az ellen, hogy az ember ne roncsolódjék szét, és fennmaradjon valamely látszatban, mint a tehetség gyakorlata, és gyõzedelmeskedjék a mûben. Európainak lenni annyi, mint nem tudni azt, amit a szufi, vagy a zen-szerzetes, a héber próféta, vagy az orfikus zarándok, akár csak az egyszerû hindu vanaprasztha és szannjaszin tudott. Igenis összetörni és megbukni és az erõtlenséget elismerni és a legyõzetést vállalni. Nem kell tehetség. De becsvágy még kevésbé kell. Az egyetlen eredmény az eredménytelenség, az egyetlen siker a bukás, az egyetlen diadal az összetörés. Ezt pedig tudni és vállalni és élni, nem kétségbeesésbõl, és nem fogcsikorgatva, és nem megtörten, hanem a megnyilatkozott igazság fényében megnyugodva, és megkönnyebbülten. Itt nincsen semmi végleges, nincs megállás, semmi itt nem marad meg. Mindaz, ami az élet folyamán történik és történhet, eredmény, tehetség, siker, mû, tulajdonság, teljes egészében a semmié. Egyedül az élet maga pozitív, az élet, amely ténylegesen élet, vagyis lét, amely igazi és valódi, és amelyhez az út a kudarcon és bukáson keresztül vezet. Ez nem az életrõl való lemondás. Ez az, amikor az ember mindenrõl lemond, ami nem élet. Már csak azért is, mert ami életünket jellemzi, az minden tettünk bámulatos eredménytelensége, és minden mozdulatunk csírájában levõ bukás. Az egyetlen magatartás, amit Mózes úgy mond: a dolgokból elég.

Becsvágy kétségbeesés, amit az ember eleve tud, mert le kell gyõzetnie —, a desperát erõfeszítés, hogy mégis gyõzzön és eredményes legyen és alkosson és legyen valami és valaki, menekülés a tudat elõl, hogy bármit tesz, semmis, egyetlenegyen kívül, hogy felad és visszavonul és leépít, és az alázatot gyakorolja. Csak az az ember alapozhatja meg magát a valóságban, aki a bukáson áthalad, és a csõdöt hazugság nélkül magára veszi. Ha nem szökik meg a szétmorzsolódás elõl, hanem a tökéletes eredménytelenséget tudomásul veszi, a sikerben való teljes megszégyenülése és a becsvágyban való megalázása után, a csüggedtség és a kiábrándulás és a sértõdöttség elviselésével, kifosztva, becsapva, mellõzve, közönyben felismeri: ez az a küszöb, amelyen át kell lépni. Az orfikus görög tragédia ezt a küszöböt katarzisnak, megtisztulásnak nevezi.

Démoszthenész modern ember, vagyis semmi sincs, amitõl jobban félne, mint a bukást beismerni. Részben abban a hiszemben van, hogy megbukni annyi, mint elzülleni, részben pedig még mindig inkább a züllést választja, mint az összetörést, mert a züllés, legyen az bármilyen, csupán társadalmi és morális kategória, és a züllésbõl van kiút, legyen az ember bármilyen iszákos, ledér, buja, tékozló, piszkos, vagy akár elõkelõ, illatos, jó modorú, mûvelt, divatos, fölényes. Inkább elzülleni és börtöntölteléknek vagy intellektuális csõcseléknek lenni, mint ténylegesen megszégyenülni. Nincs komikusabb, mint amikor a megbukott a gyõztes szerepét játssza. Az emberi nagyság nem a tehetségben és az intelligenciában és a teljesítményben van, hanem abban, hogy milyen mértékben tud mindezeken átlépni. Pascal. Vagyis pascal, az egyetlen ember a közelben, aki megértette, mi a nagyság abban, hotan aszthenó tote dünatosz — ha gyenge vagyok, akkor vagyok erõs. Aki tudta, hogy a nagyság nem történeti és társadalmi teljesítmények szerint való rang, hanem a katarzisban megtisztult tragikus egzisztencia, akit letapostak és leköpdöstek, és aki a küszöbön átlépve igazi otthonát megtalálta. Démoszthenész még tudhatott errõl, hiszen az orfikus Dionüzosz szétmarcangolását a tragédiák jelképeiben még láthatta. De persze hol volt már az agorán Dionüzosz, és hol volt Orpheusz! Még Szókratész is, mikor már minden elveszett, gyõzni akart, legalább az igazságban gyõzni. Nem volt képes azt mondani, hogy megvertek. Nem tudta, mit jelent elhagyatva lenni az igazságtól.

A démoszthenészi életmód a modern ember számára elérhetõ legmagasabb. Ezen túl csak a kereszténységgel léphet, de tudjuk, hogy kierkegaard-nak igaza van, kereszténység nincs. Mindaz, ami nem a csupasz és a meztelen létre vonatkozik, az a semmié. Mindaz, ami tehetség, produkció, érvénytelen. Ami megmarad, az az emberi lény. Csak az ember tisztulhat és világosodhat meg és ébredhet fel és ez az egyetlen eredmény és végsõ értelme annak, hogy életre született. Démoszthenész idejében ezt a tudást már csak a tragédia jelentette, már misztérium lett az, ami eredetileg a normális ember természetes életszabálya volt.

A nehézség, hogy az ember valódi otthonáról, amelyhez az út a földi tartózkodási hely összetörésén át vezet, és amely utat a tönkremenés nyitja meg, nem mondható úgyszólván semmi, mert kívül esik azon, ami nyelvvel megnevezhetõ, és csak a mûvészet, a vallás és a metafizika jelképeiben ismerhetõ fel. A hindu hagyomány e megismerést pradnyának nevezi. Az, ami pradnya, az emberi értelemnek felbonthatatlanul integrált s ugyanakkor a végtelenbe differenciált centrális mûvelete, amelynek sajátos logikája van. E logika legelsõ és legfontosabb ismertetõjele, hogy paradoxon. Ennek az értelmi mûveletnek segítségével ismerem fel, hogy az összetörés felépülés, amit az egyik oldalon lezár, azt a másikon megnyitja, ami feladás, az eredmény, ami tragikum, az idill, ami a fenyegetõ sötét megsemmisülés, az az igazi otthon.

Ez a tudás a modern ember számára elveszett. Az összetörésig még eljut Hölderlin és Baudelaire, Schumann és Van Gogh, benne reked, mint Tolsztoj, Dosztojevszkij, Gogol. De a bukást nem tudja birtokba venni, és nem tudja, hogy nem félni kell tõle, és nem menekülni elõle és nem kibújni és elkenni, hanem a lét mélyének tekinteni, s mint a tengerben, abban megmerülni. A modern ember egész civilizációt épített, hogy ezt a lépést maga elõl elfedje. Különös, de boldogok lettek a csüggedtek, a melankólikusak, a bûnösök és a lázadók, mert azok legalább érzik a fenyegetést és tapasztalják, amit Gabriel marcel a valóság harapásának nevez. A modern ember új kategóriát teremtett, a lényegtelenséget, életet, amely mindegy, hogy van, vagy nincs, a langyosat, ami az Evangélium szerint csak arra jó, hogy kiköpjék.

INTERVIEW

Nem illendõ, ha valaki kérdezés nélkül önmagáról beszél. Ezúttal, mivel magamról kívánok beszélni, és nincs, aki kérdezzen, de az illendõségnek eleget óhajtok tenni, a kérdést magamnak kell feltenni. Kényszerhelyzet, s mint rendesen, ha az ember könnyíteni akar rajta, még nehezebb lesz,

Nehogy a dolog félreértésre adjon alkalmat, az egyes szám elsõ személy használatától feszélyezve érzem magam. Csodálom azt, aki azt, hogy én, az önérzet kellõ hangsúlyával ki tudja ejteni, bár e csodálat nincs fenntartás nélkül. A gyanakvást valamely önámításra nem tudom elfojtani. A beszédben még hagyján, de a nyilvánosság elõtt, sõt, ha valaki leírja, hogy én, mindig kétes, hogy az ír, aki ír. A magam részérõl az egyes szám elsõ személyt nem tudom teljesen irónia nélkül kimondani, még kevésbé leírni. Mintha azt mondanám magamról, hogy úr. Mikor a khasszid történetrõl tudomást szereztem, különösen kielégített. Valaki kopog és a rabbi azt kérdezi: ki az? Én vagyok, szól a válasz. Mire a rabbi méltatlankodva felnéz és így szól: Ki az, aki Istenen kívül magát énnek meri mondani? Lehet, hogy az én abból az idõbõl való, amikor még istenek voltunk. Ma, azt hiszem, a szó csak átvitt értelemben használható.

Kérdéseim, amelyeket önmagamnak fel kívánok tenni, reálisabbak, mintha azokat újságíró tenné fel. Az interview igazság-mûforma, de abban az alakban, ahogy használatos, áldialógus, és mint a sajtó természetébõl következik, ügyefogyott és indiszkrét. Az újságíró nemlétezõ kérdéseket tesz fel. A válasz néha elõbb van, mint a kérdés, a kérdés elõbb, mint a válasz. Az újságíró oda néz, ahol a festék a legvastagabb. Pedig komolysága csak annak van, amikor valaki érzékeny helyet érint, ahol az ember magát a legkevésbé biztosította.

A magányos helyzete ilyen esetekben kedvezõ. Magányos az az ember, akinek az együttélésre fokozott igénye van. Magány annyi, hogy az ember önmagában játssza le azt, amit tulajdonképpen a többivel együtt kellene lejátszania. Védelem és nyilvánosság kizárása, olyan nyilvánosságé, amely nem vonz, sõt visszataszít, éspedig nem követeléseinek nagyságával, hanem olyan követelésekkel, amelyektõl irtózom. Magány annyi, mint nem engedményeket tenni. Önmagát kevesebb önámítással akarja fenntartani, s azokat, is, amelyek megmaradtak, lehetõleg felszámolni. Mondjuk úgy, hogy szeret gondolkozni. Elképzelhetetlen, hogy az ember milyen erõfeszítésekre képes csakis azért, nehogy gondolkoznia kelljen. Olyan emberek, akikkel jól éreztem magam, kívánatossá tették a tisztaságot. És ha úgy látszik, hogy zavarmentes élet csak önámítással lehetséges, tisztaság viszont csak önámítás nélkül. Egyébként kell lennie olyan életnek, emlékszem reá, amely valódi és zavartalan is.

— Kezdjük az állandó ingerültségen. Mivel indokolja bõszültségét mindenki és minden ellen, akinek és aminek sikere volt és van?

— Ennek a ressentiment-nak sokat köszönhetek. Még azt is meg merem kockáztatni, hogy e düh nélkül semmire sem mentem volna. Még saját lényem megértésében sem. Hosszú ideig úgy volt, hogy életem a bosszúra épül. Nem tudom sikerült-e végképp felszámolnom.
A híresek, a vagyonosok és a hatalmasok ellen tanúsított irigységben semmi rendkívüli sincs. Azt hiszem, a közös élet legáltalánosabb és legmélyebb ösztöne. Abban sincs, hogy az irigység a kompenzációs lélektan szerint mindig valamely pozitív eszmény alakját ölti. Bennem is rendezõdött és rendszeres elméletté és következetes magatartássá épült ki. Ressentiment csak úgy tartható fenn, ha az a hit, hogy az embernek igaza van, meggyõzõdéssé vált, ezenfelül a mélyben a rejtett axióma megszilárdult: igaz ember vagyok. A hazugság nem abban van, amit mondok, hanem abban, hogy a magam számára annak kimondására az igazság jogát hazudom. Pszeudoegzisztens voltam. A pszeudoegzisztencia egy percig sem élhet önvédelmi hazugságok nélkül. Ha ez a hazugság, amit állandóan újabb hazugságokkal kell megvédeni, kiépül, pszeudológia lesz. A megtévesztésben a súly nem arra esett, hogy mást vezessek félre, hanem hogy önmagamat tévesszem meg. Nietzschének igaza van, az amit másnak hazudok, ahhoz képest, amit önmagamnak hazudok, számításba sem kerülhet. Pszeudoegzisztenciám védelmére építettem ki azt a hazugságszisztémát, amelyben sértõdöttségem. és féltékenységem eltitkolása érdekében már nemcsak a híresek és a vagyonosok és a hatalmasok, hanem mindennemû hírrel és vagyonnal és hatalommal szemben, valami magasabbra hivatkozva, támadó magatartást vettem fel. Hazugságszisztémának nevezem azért, mert amit mondtam, igaz volt, de nekem ilyesmit mondanom nem volt szabad. Ezt úgy hívják, hogy fedezet nélküli váltóval fizetni. Sohasem tettem fel a kérdést, hogy az irigység mire vonatkozik, arra, hogy valaki a sikert tisztességtelen úton érte el, vagy pedig csak arra, hogy sikert ért el. Követelni valamit, amire magam nem vagyok képes, tisztességtelen, és a tisztességtelenség életmérgezõ lehet, ha valaki úgy tünteti fel, mintha a követelést õ maga eleve teljesítette volna. Ez volt éppen az én esetem. A hír-hatalom-vagyon iránt való sóvárságot nem gyõztem le magamban, sõt kétségbeesett düh emésztett, mert abból semmit sem sikerült elérnem. Nem azért támadtam, mert a sikert elvetendõnek ismertem fel, hanem bosszúból, mert ebbõl semmit sem kaptam. A legjobb úton voltam ahhoz, hogy önmagamat és egész életemet elhazudjam. Végeredményben úgy éltem, mint egy kezem ujjain megszámolható ember kivételével mindenki, akit ismertem.

— Ha mindebben semmi rendkívüli nincs, mi az, ami a rendkívüli?

— Hogy az önámításnak ezt a bonyodalmát felismertem, és önmagamra alkalmazni tudtam. Az igazság önmagában lényegtelen, és ha az ember személyes igazsága nem fedezi, az is marad. Nem kell okvetlenül rossznak lenni, lehet jelentéktelen is. Ez az, ami a közönséges, a démoni középszerûség, amely arctalan és egyéniségtelen és jellegtelen. Nem voltam bûnösen hazug, középszerû voltam, svihák és link. Nem a pokolban éltem, hanem a moslékban. Nem bûnözõ voltam, hanem tisztátalan. Eltávolodtam az élõktõl és a holtaktól. Ez a félelmetes középszerûség. Nincs közönségesebb, mint követelni — nem azt, amit az ember nem tud megtenni, hanem — azt, amirõl azt hiszi, hogy állandóan teszi. Démoni a bosszú, az irigység, a ressentiment, a féltékenység, mert a sikert nem az erõfeszítéssel akarja megszerezni, hanem úgy, hogy felidézi az alvilágot. Középszerûnek lenni annyi, mint azt tenni, amit a meg nem számlálható többség tesz, hazudik, e hazugságra életrendet épít, és ezen az alapon abban tetszeleg, hogy felelõsségre vonhat mindenkit azért a tehetetlenségért, amelynek elrejtésébõl önmagának kivételes jogot ad az ítéletre.

— Realizálás

— Realizálni annyi, mint a más iránt támasztott követelést azzal kezdeni, hogy azt elõször önmagam váltom be.
A legnagyobb ellenség az elhazudott ember. Mert az életet megrontja önmagában és mindenkiben, aki vele érintkezésbe kerül. Hazugság azért van, mert „itt semmi sem magától értetõdik, mindent meg kell mondani". Sajátságos, de úgy látszik, mintha az élet az lenne, ami a létbõl kimondható. Egyetlen és pótolhatatlan és helyrehozhatatlan fontossága annak, amit az ember mond, az valódi legyen. Valódi az, aminek kimondásával az ember lépést tud tartani. Azon a helyen, ahol az ember hazudik, egyedül marad és lezárul. A közösségbõl kiesik, nem dialogikus személy többé, hanem „én". Hérakleitosz azt mondja, hogy ez az ember az axünosz, aki nem a valóságban, hanem fantazmáiban él. Ami fantazma, az irreális, ami irreális, az üres, ami üres, az lényegtelen, ami lényegtelen, az démoni. Az emberiség elképzelhetetlen többsége, hoi polloi, mint Hérakleitosz írja, ebben a démoni jelentéktelenségben él. Mihelyt az ember kiszakadt és megszólíthatatlanná vált és egyedül marad, a hazugság benne, mivel nincs ellenállása, és önvédelembõl, hallatlan tenyészetnek indul. Hazugságrendszer épül. Ez a pszeudológia. Realizálni annyi, mint a pszeudológiát lebontani, és az életet a valóságra felépíteni. Valóság itt és ebben a percben annyit jelent, hogy a nyelvben megnyílni és kimondani. Ne legyen semmi, ami ne lenne megmondható, és legyek minden kérdésre szüntelenül nyílt. Aléthész, igaz és valódi és nyílt és fedetlen, mint a görögök mondták.

— Az elsõ lépés

— Nem nehezebb, mint a többi. De csak azért, mert az embernek eszébe sem jut megtenni. Már régesrég beszéltem realizálásról, és arról, hogy az élet és a szellem egységét meg kell valósítani, és az önámításból fakadó élethamisítást fel kell számolni, mielõtt ezt az elsõ lépést megtettem. Ez volt a rendkívüli. Az volt, hogy bár tudtam, van életvalódiság, van életmû egység, van szótett-azonosság, de nem tudtam, hogy ebbõl semmit sem teljesítettem, és nem is gondoltam arra, hogy azt teljesíteni kellene.
Kis cédulát találtam, néhány szót írtak rá, ceruzával, egyszerû felsorolás, pszeudoegzisztenciám érzékeny pontjai. Nem szégyen vett rajtam erõt, hogy lelepleztek. Õrangyalom, aki a cédulát írta, nem kívánt megszégyeníteni. Olyan egyszerû papírlap, mint amilyet a gyermekek írnak karácsony elõtt, hogy az ablakba kitegyék. Az érzékeny pontokat ismertem. Megrendített, hogy ez kívülrõl olyan jól látható. Mint az elhazudott ember, én is abban a hiszemben voltam, hogy vétkeimet csak én ismerem, Úgy éreztem magam, mint Andersen királya, azt hittem, pompás ruhában járok, pedig csupasz voltam. Amit elolvastam, gyengéd volt, és egy kicsit szomorú. Nem volt felszólítás. Semmi kényszer. Muszáj volt engedelmeskedni.
Az elsõ lépés nehézsége. Elõször kellett az életéhséggel való kapcsolatot megszakítani. Az élettel való teljes azonosulást megbontani. Ilyenkor az emberben az élet megretten, és azt hiszi, meg fogják fosztani önmagától. Csak késõbb érti meg, hogy semmit sem vesznek el tõle, sõt a világosság, a rend és az emelkedés eddig nem ismert gyönyört nyújt.
Az ember éhséggel születik. Hataloméhség, vagyonéhség, híréhség, nõéhség, mámoréhség, és valamennyi közt a legkevésbé csillapítható maga az életéhség, mert a legkevésbé konkrét. Abból vagyok, ami bennem a nemlétezõ, az üresség, a semmi, ami nélkül nem tudok lenni, amit akarok, de ami nincs. Mi értelme van annak, ha az ember az éhség tûzében ég, a hírvágy, a becsvágy, a pénzvágy, a szerelemvágy tûzében ég? Az élettel nem lehet jóllakni, mert nem lehet jóllakni hiánnyal és sóvárgással és ürességgel. Úgy látom, hogy az életélvezet csak a magasabb elõl való elzárkózás árán lehetséges. Az élet törvénye nem önmagában van, hanem eggyel feljebb, és ami csak élet, az üresség, hiány, nemlétezõ, semmi, nincs.
Az életéhség a korral nem csökken, mindössze az elkopás következtében az ember folyamatosságában rések keletkeznek és énjének burkai vékonyodnak s így az emberbe valami másnak sugarai és elemei hatolnak be, amelyek az embert félelmetes átalakulásra készítik elõ.

— Az írás kivételes helyzete

— Igen, mert itt semmi sem magától értetõdik, itt mindent meg kell mondani. Mintha az írás lenne az életszimfónia partitúrája. Minden hazugságot elõször itt kell kimondani, és minden hazugságot itt kell jóvátenni. Itt történik az, hogy az ember a magasabbról leszakad, és csak él, semmi egyéb. Itt történik a visszakapcsolás, vagyis a realizálás. Itt történik az árulás és a hûtlenség és az élethamisítás, és itt kell megtörténnie az egység helyreállításának. Mert csak egyetlen szubsztancia van, nevezhetem szellemnek, anyagnak, léleknek, mindegyik, és egyik sem. Egyetlen szubsztancia van, és mivel több fontos fokozat kiesett és a folyamatosság megszakadt, úgy látszik, mintha több lenne. Az írásban történik a megszakítás, és az írásban kell az összefüggõ egységet ismét megteremteni.
Az írás és az élet feszültsége a huszadik század elején elviselhetetlenné vált. Nietzsche nyomán strindberg úgy akarta feloldani, hogy azt mondta: nem tudom megtenni, hát nem prédikálom tovább. Elsõ pillanatra, ha alacsonynak is, de legalább becsületesnek látszik. Ez azonban így rossz, mert az írást önmagához húzza le, ahelyett, hogy önmagát az íráshoz fölemelné. Ez így legfeljebb konfesszionális, és nem tartható. A konstans tényezõ nem lehet az ember, az élet, az én. Ebben az esetben az írás csupán kifejezés lenne, pedig ha az írás kifejezés, az élet kifejezése, akkor az, aki ír, pojáca, mint Nietzsche mondja, nur Narr, nur Dichter, vagyis csak költõ, csak bolond.
G. Eliot szerint az írás az ember számára lehetõvé teszi, hogy saját énje fölött való kétségbeesését azzal a gyönyörrel kösse össze, amely az énjén kívül levõ élettel egyesíti. Ezt a tüneményes megfogalmazást csak annyiban tudnám helyesbíteni, hogy amivel az ember saját énje fölött érzett kétségbeesését összeköti, az nem énjén kívül van, hanem lénye legmélyén. Ez az, amin áll, ez az ember valósága, élete erre épült, amin minden emberi nyugszik. A felbonthatatlan és az abszolút fundamentum.
A hazugságmentes írás és a hazugságmentes emberi egzisztencia egymást fedi, és azonos feladat, az emberi alapállás megvalósítása.

— Guénon, Szabó Lajos, Kierkegaard, Nietzsche

— Nemcsak. Minden könyv, amit olvastam, és minden ember, akit ismertem, minden utazás, amit megtettem, és minden séta a tenger, vagy a folyó partján, és reggel és este és a képtárban és a hangversenyen. Az írás jelentõsége számomra, hogy az eredeti szöveget milyen hûséggel kottázom le, és hogy önmagam ebbõl mennyit valósítok meg, legalábbis milyen erõfeszítést teszek annak megvalósítására.
Guénon azt mondja, hogy a létezés eredeti szövege a szentkönyvekben egyszer s mindenkorra megvan. A szöveg, mint látom, hiteles, de nem végleges. Véglegessé akkor válik, ha abból szüntelenül táplálkoznak, és ha mellette életükkel tanúságot tesznek. szabó Lajos szerint mindent megmondtak, csak meg kell csinálni. Kitalálás? Eredetiség? nietzsche megmondta róla véleményét. Az írásnak van eredetije, ahonnan az ember leírja. Ez az eredeti szöveg csupa jel. És csak az tudja megfejteni, aki magát érzékennyé tette és ez az érzékenység nem az ihlet kérdése, hanem az éthoszé. Nem tehetség kell hozzá, hanem valódiság, igaznak lenni az elsõ feltétel ahhoz, hogy valaki az igazságot megismerje. Guénon csak annyit mondott, hogy a létezés hiteles szövege megvan. Nietzsche és Kierkegaard csak annyit mondott, hogy tiszta életet kell élni. A kettõt megkíséreltem összekapcsolni, a létezés hiteles szövege alapján önmagamban az eredeti tisztaságot megvalósítani. Az õskor és a jelen összeépítése. Aki ma jelen akar lenni, annak gyökereit legalább tízezer évre kell visszanyújtania.
Ahhoz, hogy valaki szent legyen, különleges képességekre van szükség. A tehetséggel szemben óvatosnak kell lenni. Életemet a hazugság olyan mélyen szõtte át, hogy e romlott egzisztenciából az út egyenesen a szentségbe vezetett volna. De a tehetséggel szemben bizalmatlan voltam. Minden tehetség hazárd. A szolidat kívántam, azt, amit mindenki elérhet, minden különös képesség nélkül. Ez a normális. Ez a lét hiteles szövegének megvalósítása. Mindenki tud normális lenni. Ez az egyszerû, ez az, amiben nincsen mutatvány és szemfényvesztés, ami áttetszõ és valódi.
Aki voltam, az vagyok is, de aki vagyok, az nem voltam mindig.
Elhazudott egzisztenciámat magammal cipelem, nem tudok tõle megszabadulni, és talán nem is szabad. Nem hagyom cserben, mert szüksége van rám. De nem vagyok az többé.
Amit szeretnék megvalósítani, az a hûség a helyhez és az idõhöz, a korhoz és a néphez, de mivel ez európai értelemben nem teljesíthetõ, megvalósítani az õskori és a keleti egyszerûséget és tisztaságot, mindezt nem teóriában, mint Guénon tette és nem, mint szubjektív heroizmust, mint Kierkegaard és Nietzsche, mert Guénonnak nincs egzisztenciája, csak szelleme, Kierkegaardnak és Nietzschének csak egzisztenciája van, de nincs objektív stabilitása. Az élethez meg kell találni a hiteles szöveget, a szöveghez meg kell találni a realizáló egzisztenciát.
Azt hittem, hogy lesz idõ, a legjobb esetben talán néhány év, amikor az írást abbahagyhatom, és magamat kizárólag a realizálásnak szentelhetem. Minden jel arra vall, hogy az írást sohasem fogom tudni nélkülözni, mert a lét eredeti szövegének megfejtése és a realizálásra tett erõfeszítés az írás tevékenységében történik. Csak az írás révén jutok olyan erõkhöz, amelyek a feladat teljesítéséhez szükségesek. Ha az írástól meg tudnék szabadulni, egzisztenciám archaikusabbá válna, és így autentikusabbá. Így most kénytelen vagyok európaibbnak lenni, mint szeretném.

— Ez a hatásról való lemondás. Rezignáció

— Egyáltalán nem. Aki visszatért a normálishoz, vagy legalábbis oda visszatérõben van, az kilépett abból, amit Európában történetnek és történeti dicsõségnek mondanak, és újra olyan lett, mint amilyenek az apák és az anyák és a szamaritánusok, akiknek nagyságát sehol sem jegyezték fel, de nagyobbak, mint a cézárok. Számomra a Learben a dicsõség nem a királyé, ezé a fantasztáé, akirõl abban a pillanatban, amikor megjelenik, már tudom, hogy felbukik, és az õrület mélységes fenekéig meg sem áll. A dicsõség Kenté, aki az egész mûben az egyetlen normális ember, hû, tiszta, egyszerû, bibliai, mint a kenyér, abszolút valósága van. Számomra Kent a hiteles humánus egzisztencia, semmi hõsködés, semmi történetiség, semmi hóbort.
Történet annyi, mint följegyezve lenni az emberiség emlékezetében. A dicsõségnek elég alacsony foka. Kent dicsõségét az emberinél magasabb emlékezetben jegyezték fel, ott, ahol az apákat és az anyákat és a szamaritánusokat. Nem tudom hogy hívták õket. Csuang-ce ezt a dicsõséget úgy hívja, hogy ez a nevezetes névtelenség. Följegyezve lenni az örök emlékezetben. A héberek azt mondták, hogy: neve fel van írva az élet könyvében. És ha valakinek nevét az élet könyvébõl kitörlik, az súlyosabb, mintha meghal, mert dicstelenné válik. A történet hõsei ilyen dicstelen emberek, álnok és galád õrültek, és kevesen érdemlik meg, hogy közöttük disztingváljanak. Az emberi történet a valódihoz képest nemlétezés. Bûnlajstrom, a normálistól való eltérés. Hogyan képzelhetõ el, hogy akik egyszerûek maradtak és tiszták, azokról ez sohasem tudódott ki, és senki ezt észre nem vette, a hûségesek nevét nem jegyezték fel a képmutatók, a vérengzõk és az elaljasodottak közé, és nem maradtak meg valahol, ahol megmaradásuk véglegesebb és fényesebb, mint az emberi történetben? Hogyan gondolható el, hogy elvesztek számunkra, és az emberiség számára, éppen õk, és ami megmaradt, a szégyentelen gonosztevõk söpredéke? Megmaradt mindaz, ami mulandó, és elveszett az, ami örök? Van valódi dicsõséget számon tartó emlékezet. Európát és a valódi hagyományt ez választja el: az európai a görögöktõl kezdve a történetben akar halhatatlan lenni, a szannjaszin, a szufi, a tao, a zen, az õskeresztény, a khasszid a nevezetes névtelenségben. Aki nevét a történetbe vési be, az számomra alacsonyabb kategóriában marad. Csupán hírnév, csupán karrier, csupán siker. Eziránt való bõszült mérgem és irigységem és bosszúm tette lehetõvé számomra, hogy megtaláljam az élet könyvét, azt, ahová bejegyzik az egyszerûeket, akik a történetben ismeretlenek maradtak, de elnyerték a lét dicsõségét. Elérkezik a pillanat, amikor az emberi történet lapjai fellobbannak, és megsemmisülnek az igazság tûzében. Ugyanakkor kinyitják az élet könyvét. Talán ezt hívják utolsó ítéletnek, hogy az örökben mindenki az õt megilletõ helyet elnyerje. Kicsiny becsvágy megmaradni a mulandóság történetében, az én becsvágyam magasabb volt, az örök emlékezetben akartam megmaradni.
Nincs alku. A hírnév, a vagyon, a hatalom, a történetben való siker és érvényesülés régebben és kivételesen még nem tette lehetetlenné az örök emlékezetben való dicsõséget. A kettõ ma már egymást teljesen kizárja, mert a hírnév nem a magasabb életérték következménye, hanem az értékektõl teljesen független tervszerû tevékenység eredménye, már nem is hír, csupán karrier. Ilyen kivétel ma nincs tíz. Három ezek közül: gandhi, Albert schweitzer, saint-exupéry.
Az emberi élet pótolhatatlan, de mégis mindig úgy cselekszünk, mintha lenne valami, ami az életnél több. A történet egyetlen fogalma a dicsõség. A dicsõség nem teljesítmény következménye, hanem a magatartásé. De nem is következmény. Dicsõsége az embernek van, vagy nincs. És akkor van, ha az ember felismeri, hogy van valami, ami az életnél több, és ha ezért a többért az életet odaadja. Hírnevet lehet csinálni, és ennek sajátos technikája van. Dicsõség annyi, mint az örök emlékezetbe lépni. A hírnéven az ember maga dolgozik, és nevét az ember maga kaparja be a történetbe. Dicsõség, amikor az ember nevét az élet könyvébe felírják. Lehet a történetben megbukni és összetörni és elveszni és elenyészni, de elnyerni a nevezetes névtelenséget úgy, hogy arról a földön egyetlen ember sem tud.
Rút, ízléstelen és hazug könyv a történelem, különösen amióta tudománnyá tették, vagyis amióta olyan lett, mint egy Zola-regény. Egyre inkább elveszti jelentõségét, mert egyetlen komoly ember sem kerül bele, és kiesik belõle minden valódi esemény, és ami megmarad, az a svihákok felsorolása, a botrány, a csíny és a csõd. Vagyis a történelem nem azt jegyzi fel, ami történt, mert azt kifelejtik, vagy letagadják, hanem leleplezi az emberi történet lényegtelenségét. Amit teszek és gondolok, de fõként, amit élek és írok, annak mértéke számomra nem az emberi történet. Magasabban akarok megmaradni.

— Élete folyamán sehol sem állotta meg helyét

— Egyike a legérzékenyebb helyeknek és nagyon igaz. Soha a társadalom hasznos tagja nem voltam, munkámat, amit reám bíztak, nem végeztem el, fizetésemet nem szolgáltam meg, és volt idõ, amikor ebbõl még erényt is akartam csinálni. Nem lehet, mint a regényekben, a társadalom romlottságára hivatkozni. És könnyû lenne azt állítani, hogy apró bûnöcske ez azon a kolosszális szemétdombon, ami ma itt a világ. Ilyesmi tilos. A hétköznap egyszerû munkája mindenkire kötelezõ, és senki sem igazolhatja magát a tehetség privilégiumával. Tény, hogy dolgozni kizárólag csakis kenyérkeresõ munkám rovására tudtam, elsikkasztott idõbõl, és kénytelen voltam ebbõl az erkölcsi deficitbõl élni. Nem mentem magam azzal, hogy a munka, amit végeztem, nem volt elismert hivatás, és itt, különösen ma általában mindenki jól megfizetett szolga akart lenni, sõt, ami még ennél is több, illegitim volt és magyarázatra szorult. Nem panasz, helyszínrajz. Az sem mentség, hogy a többi még kevesebbet dolgozott, csak a napot obligát módon lopta, pletykával, újságolvasással, tízóraival, vagyis hivatalnoksággal. Olvastam és könyveket kivonatoltam és jegyeztem a magam számára, mialatt rajtam kívül mindegyik konvencionális módszerekkel szabotált.
Nem mentség, még csak nem is enyhítõ körülmény, hogy minden idõben mindennemû egzakt munkára alkalmatlan voltam. Ennek erõs aszociális jellegével tisztában vagyok, mert ez annyit jelent, hogy nem tudom komolyan venni. Nem szeretném, ha ezt konfessziónak tartanák. Tudtam felõle, és mindig is tudtam felõle, és mindig újra és újra megkíséreltem, hogy azt, amit a mûvész és a filozófus életrajzok nagyvonalúságnak neveznek, legyõzzem, mert azt nem tekintettem a zsenialitás ismertetõjelének, és nem óhajtottam magamnak ezen az alapon belsõ elégtételt szerezni. A való helyzet, hogy a legtöbbször észre sem vettem, mit mulasztok és milyen kötelességeket hanyagolok el. Ha észrevettem, elhatároztam, hogy holnaptól kezdve. Gyûlöltem magam azért, hogy csak azt tudtam megtenni, ami számomra életélvezetet jelentett. A munka, amit el kellett végeznem, elég alacsonyrendû volt, de ez ebben az esetben mindegy. Többször azzal ámítottam magam, hogy olyan szociálisan felhasználhatatlan vagyok,  mint Csuang-ce görcsös fája. De tudtam, hogy nem felhasználhatatlanul haszontalan vagyok, hanem semmirekellõ. Amikor arra kényszerítettem magam, hogy szociális kötelességeimet begyakoroljam, úgy éreztem, hogy elvesztem magam. Nem baj, elvesztem magam, de megcsinálom. Mégsem tudtam megcsinálni. Valahányszor pénztárt kezeltem, sohasem volt jó egyenlegem. Hol több pénzem volt, hol kevesebb. És ha jobban odafigyeltem, a hibák csak növekedtek. Nem tudtam komolyan venni? Megbízhatatlan vagyok? Felületes és hanyag. Rossz állampolgár. Ezekre a hiányokra nem nehéz kifelé túlköveteléseket építeni.
Egyetlen kivételes két évtõl eltekintve, soha teljesen munkámnak nem éltem, és nem élhettem, csak maradékból, néha félórából, néha tíz percbõl, néha egy délutánból, amit elloptam. Ezért egzisztenciám alapjaiban az állandó tisztázatlanság és tisztátalanság. A dolgokkal nem is tudtam szembenézni, el voltam foglalva rossz lelkiismeretemmel, és nem voltam képes másra, mint hogy tehetségemen élõsködjem. Ez a szubegzisztencia legelsõ ismertetõjele, az önmagán (konstellációján) való parazitizmus.

— A komplikáció nem ritka, és egyre gyakoribbá lesz

—Hetven év, de többnyire csak napi egy-két óra, néha annyi sem, sokszor semmi. Olyan környezetben, hogy az ember teendõjével gyanús, de mindig szabályellenes. És ha ez a teendõ szenvedélyes, annál inkább. Meg kell tanulni ezt nem lázadásra való oknak, hanem idõjárásnak tekinteni. De megtanulni nem rezignálni, sõt ez az, amibe nem szabad belenyugodni. Az ember zugevõ lesz, és zugivó és zugélõ, elbújik, hogy legalább enni, vagy inni hagyják, úgy, ahogy jól esik, a kávéház sarkában, vagy a bokrok között, hogy életével maga lehessen. Aki zugban él, nehogy más belekotyogjon, az más elõl az idõt ellopja, pontosan a szannjaszin ellentéte, akinek a magány az élet sajátja, nem menekülés és rossz lelkiismeret. A szannjaszin nem bujkál, hanem tágabban megfogalmazott világba lép. Sürgõsen meg kell alapítani az intézményt, ha valaki a tevékeny életbõl ki akar lépni, hetekre, hónapokra, akár végleg, a hegyi, vagy a vízparti kolostorban legyen magányos cellája, és ott ne kínozzák se rádióval, se szerzetesi rendszabályokkal. Kénytelenségbõl zugélõ lettem, mindenkivel való érintkezés terhemre lett, csak mert a magam számára igényelt idõmet titokban lopnom kellett. A zugélet kedélybetegséggé válhat, végül az ember saját életébõl mástól minden pillanatot irigyelni kezd, az egészet magának akarja megtartani, hogy kuckójában elszopogassa.
Mindez par excellence huszadik század.
Ami a huszadik század emberére jellemzõ, az a Nietzsche által hallatlanul felfokozott élettudat, amelyet a fasiszta-bolsevista attak sem volt képes megzavarni.

— Mit ért élettudat alatt?

— Amely a halhatatlanságba való belépést nem halasztja el a halál utánra, hanem itt, és most kezdi meg. Számomra ez a híd, amely az õskort és a századot összeköti. Az ember örök halhatatlanságideálja. Régebben az életet feláldozták a túlvilági üdvnek. Késõbb a túlvilági üdvöt feláldozták az életnek. Így az életet és a túlvilágot kettészakították. Az élet megbecsülhetetlensége abban van, hogy aki tudja, annak minden pillanatában az örök nyílik meg. Errõl csak a régiek tudtak. Az örökért nem kell küzdeni, azt nem kell jótettekkel megérdemelni, mert az nem jutalom, hanem tény. Észre kell venni. Itt van mindig és mindenkinek. Abban a pillanatban, amikor az egyiket odadobom a másikért, mind a kettõt elvesztettem.

— Nem túl elterjedt magatartás.

— Biztos, de „egy nekem több, mint tízezer". Nem vagyok demokrata és nem hiszem, hogy a helyes a szavazatok számán múlik. A határtalan többség nem is tudja, mi kell neki.
A fasizmus-bolsevizmus kísérlet a totális élethazugság megvalósítására. Az, amit mond, és az, amit tesz, egyetlen pontban sem érintkezik. Az európai idealizmus végsõ fázisa, a platónizmus utolsó fejezete, amikor az elmélet és a gyakorlat között az utolsó szál is elszakad. Amikor a szavak messze az élet fölött lebegnek, és semmi egyebek, mint realizálhatatlan eszmények, mert nem azért vannak, hogy megvalósuljanak, hanem, hogy hitványságot rejtsenek el. A fasizmus-bolsevizmus az eszményeket nem megvalósítandónak tartja, hanem bûncselekmények eltakarására szolgáló taktikának fogja fel.
Ha valamely szellemi konstrukció az élet fölött lebeg, az élettel nem összekötve, mint különálló idea, anélkül, hogy az életet áthatná, nem pusztán üresség, nem semmi, nem indifferens spirituálitás. (Überbau.) Ilyen nincs. Az idea akkor már fedõelméletté válik, pszeudoszszá, amely a hazugságrendszer szerepét veszi át, és az életet démonizálja, vagyis megmérgezi. Ezért a fasizmus-bolsevizmusban hivatalosan a szabadságot hirdetik, és az ember a valóságban úgy él, mint az elítélt.

— Nietzsche

— Amit Nietzsche mondott, azt radikális egzisztencia-mosásnak lehet tartani. Hazugságmentes életet élni. Nietzsche ressentiment-kritikát tanított. Olyan kritika, amely a ressentiment-ból fakad, csak abban az esetben megbízható, ha az ember a ressentiment-t a tudat fölé emeli. Az embernek tudnia kell, hogy benne az irigység és a bosszú dolgozik, mert csak így lát világosan. Nem elég a kritika, a kritikus kritikájára is szükség van. Aki ezt megtette, abban a sötét és bõszült méreg értelemmé változik.

— A korrupt civilizációval szemben felvett kritikus magatartást nem lehet feltétlen igazságnak tekinteni...

— Lehet a korrupciónál sokkal rosszabb. Példát keressen mindenki saját maga, és úgy fogja látni, alig van más, mint példa. Még Tolsztoj is. Az ember úgy kezdi, hogy bosszút forral az ellen, aki becsvágyának útjában áll, aztán bosszút forral a csoport ellen, aztán egy osztály ellen, aztán az egész társadalom ellen, az állam ellen, a korszak ellen, a civilizáció ellen, az emberiség ellen. Ez a bosszú az utóbbi idõben a történet egyetlen mozgatója. Nem tudnak róla.
Ezért a legveszélyesebb azt a kérdést feltenni, hogy az ember gondolkozása, vagyis az életmû nagysága az ember életének tényleges igazságával és tisztaságával és egzisztenciájával és valódiságával milyen viszonyban áll.

— Mindez aktuálissá vált

— A huszadik század közepén olyan emberekben, mint Pannwitz, Balthasar, Bergyájev, Bulgakov, Saint-Exupéry, Camus, Simone Weil, Bataille. Hatvan éves elmúltam, amíg elértem, hogy olyan írói teljesítményt nyújtsak, mint az említettek közül bármelyik nyújtott harminc éves korában. Úgy éreztem, hogy mindennemû pszeudoegzisztens alakzat levetésében bizonyos pozitív eredményeket értem el. Ez az, amit úgy hívok, hogy Nietzsche által felfokozott élettudat. Az életet nem cserbenhagyni, még magáért az életért sem. Az autentikus hangot megszerezni. Autentikus hangja van annak, aki magában a pszeudoegzisztenciát felszámolta.

— Persze, írónak lenni

— Az írást, mint foglalkozást, nem ismerem el. Az írás nem is tehetség, mintha valaki jó festõ, zongorista, vagy zsebmetszõ. Van logoszban erõsebb és gyengébb ember. Aki a logoszban erõsebb, az tulajdonképpen a gyengébb, olyan erõtlen, hogy szomjazik a logoszra. Nincs komikusabb, mintha valaki valamely blankettán a foglalkozási rovatba azt írja, hogy író. A logoszban való erõ, autentikus egzisztencia.

— Az autentikus egzisztencia meghatározása érdekel.

— Az autentikus egzisztencia az, aki jelen van. Számomra jelen lenni annyi, mint válságban lenni. Ez a magatartás Kierkegaard óta kötelezõ.
Mintha ma történt volna, húsz éves alig múltam, amikor a könyvtárban, nem is tudom hogyan, Kierkegaardnak Az idõ bírálata címû tanulmánya kezembe került. Nincs társadalom, nincs állam, nincs költészet, nincs gondolkozás, nincs vallás, ami van romlott és hazug zûrzavar. Pontosan így van, gondoltam. De ennek valamikor el kellett kezdõdnie. Elkezdtem keresni a sötét pontot. A proton pszeudoszt, vagyis az elsõ hazugságot. Akkor álltam a válságba, és azóta nem léptem ki belõle. Rájöttem arra, hogy ma jelen lenni csak úgy lehet, hogy a válságot teljes egészében vállalni. Visszafelé haladtam a múlt század közepétõl a francia forradalomig, a felvilágosodásig, a racionalizmusig, a humanizmusig, a középkoron át a görögökig, a héberekig, az egyiptomiakig, a primitívekig. A válságot mindenütt megtaláltam, de minden válság mélyebbre mutatott. A sötét pont még elõbb van, még elõbb. A jellegzetes európai hibát követtem el, a sötét pontot magamon kívül kerestem, holott bennem volt. A válságcentrumot mindenki magában hordja. Válság annyi, mint válságban lenni, válaszolni, választani, elválni, vállalni. Annyi, mint jelen lenni, és nem elrejtõzni és nem elkenni és nem elviccelni és nem menekülni sehová, sem elméletbe, sem világnézetbe, sem költészetbe, sem vallásba. Vállalni annyi, mint tudni, hogy a sötét pont, az elsõ hazugság, bennem van. Az élettel együtt adva van az élet mindent megelõzõ méze, mint Bataille mondja, a nem indokolt és nem indokolható és indokolásra nem szoruló ünnep, nevetés, tánc, orgia, amely kigúnyolja saját végét, az anyagot, a morált, ez az életméz, amely „olyan mélyen van, hogy a könnyek nem érik el". És ebben a mézben, ott, ahol a legédesebb, és ahol a legtöbb benne a gyönyör, és ahol a legsûrûbb a méz aranya, ott a középpontban, ott van az a bizonyos sötét pont, és a sötét pont keserû és kínzó szorongásában, és az éjszaka magányában és félelmében, szenvedésében és zaklatottságában, ott, ahol a legmélyebb, ott van a méz. Ahogy a tao tanítja, a fehér közepében a fekete, a fekete közepében a fehér pont. A régiek mindezt tudták. A fehér és a fekete egy. A sötét pont és a méz egy. Az élet centrumában a halál és a halál centrumában az élet és a kettõ egy. Advaita, mint a hinduk mondják. Hen panta einai, mint Hérakleitosz írja.

— A földrajzi helyzet

— Keleteurópa. Európa három lépcsõje közül az elsõ a Földközi tenger. Nemcsak természeti, hanem szellemi klíma. Ez az orpheuszi világ. A múzsai lét. Színtelen fény. A másik sápadtabb, a fehér-sárga fény, amit Nyugatnak hívnak. A harmadik még homályosabb, már zöldeskék, mintha víz alatt lenne, a provincia, Keleteurópa. Nem fényforrás, hanem visszfény. Jellege önmagában nem is érthetõ.
Kelet-Európa számomra Rilke és Kassner, Chagall, Kandinszkij, Klee, Bartók, Kafka. A mediterrán és a nyugati emberhez képest gyermekek úgy, hogy naivak, de éretlenek is. Felnõttnek lenni elsõsorban annyit jelent, hogy az ember a közösségbe épült. Kelet-Európában nincs valódi szocialitás, és ezért nincs hová beépülni, és ezért laza látszatban élünk, ahol nincsen sem egyéniség, sem közösség. Rilke, Kassner, Klee és a többi, mivel nincs tényleges környezete, kénytelen egészebbet adni, mint amivel rendelkezik. Ez a visszás helyzet sehol sem bántóbb, mint az oroszoknál. Szolovjev, Florenszkij, Merezskovszkij, Bergyájev, univerzálisabb, mint ahogy az indokolható és megengedhetõ, mint minden kelet-európai mû, a részletek, az egzaktság, és fõként a hagyomány rovására. Az ember itt nem lát árnyalatot, egészebbet ad, de nem egész, csak elnagyolt. Az ember egyszerre csak itt van, minden elõzmény (elõdök, hagyomány) nélkül, és olyan, mint az árva, vagy a szegénylegény. Nem tartozik sehová, utódja nincs, az emberi társas szövevényen kívül, mint ahogy a franciák nem képzelhetõk el egymás nélkül, ezek itt nem képzelhetõk el egymással. Állandóan mindenkit az elkallódás fenyeget. A szellemi vállalkozásnak önkényes jellege van, és ebben az önkényben tényleg van is valami, mert a vállalkozás a teljes értelmetlenség határán áll, nem szól Nyugatnak, mert az maga vállalkozik, nem szól Keletnek, mert itt nincsen reá igény. Itt erõsebb hangot kell alkalmazni, de ami itt erõsebb, az inkább durvább, faragatlanabb, civilizálatlanabb, nyersebb s ezért erõtlenebb. Senkinek sem vagyok sem utódja, sem elõdje, sem feltétele, sem társa, sem tükre, sem ellenfele. Nyugaton a civilizáció külsõségeinek bonyolultsága az élet egyszerûségének felel meg, itt a külsõség egyszerû, az élet hallatlanul bonyolult, mint egy néger faluban. Nincs szerv, amellyel az értékekrõl tudomást szereznének, és ez súlyosabb, mintha tévednének, mert jelentéktelenek maradnak. Az ember itt elfeledettségben él.

— Közelebb

— Még nehezebb. Magyarországon nincs becsvágy, nincs nagyravágyás, csupán egyéni érvényesülés. Ehhez képest nincs dicsõség, de még hírnév sincs, csupán népszerûség. A dolog azonnal felismerhetõ. A dicsõség nem váltható be. Dicsõsége az embernek csak hatalomtól és vagyontól függetlenül lehet. A hírnév beváltható, de többnyire csak nagy bankókra. A népszerûség jó jövedelem aprópénzben. A felsõ szint a politika, ezek szerint a megnyilatkozás zsurnalisztikus, költészetben, festészetben, szobrászatban, gondolkozásban. Mélyen a megítélhetõség mértéke alatt, éspedig jelentéktelen nemcsak Európa, hanem Magyarország számára is, mindegy, akár van, akár nincs. Ha elvennék, senkinek sem hiányozna. A hazugságkörnyezet természetessé vált, és itt, ha az ember azt komolyan veszi, csak egyet lehet, kimondhatatlanul szenvedni. A korrupció hunyorgatása és a lompos szekták között. A kritika panaszkodás és méltatlankodás, legfeljebb káromkodás. A legjobbak neveletlenek és ha valakiben a vásottság kitör, zseninek nevezik. A többség azon az állásponton van, amit Dosztojevszkij mond: rugdaljatok, rugdaljatok, de adjatok enni.
— Miért nem beszél a megalázás módszereirõl?

— Úgy kezdõdött, hogy az embert hagyták állva beszélni, és ha bajban volt, elméskedtek, vagy az Evangéliumot idézték. Ez már a múlté. Pszichológiailag megalázni annyi, mint az emberben a kisebbrendûséget felébreszteni. A lényeg, hogy az emberrel a testvériséget megszakítsák. Az utóbbi idõben a megalázás technikája tökéletesedik. Ha az embert kirúgják, azon tûnõdik, miképpen tudja azt felhasználni karrierje érdekében. Az önérzet elavult. Csupa szolga. Egyetlen álláspont lehetséges, Simone WEILé, aki azt írja, hogy az ember nem tud megbocsátani annak, aki megalázza, — viszont arra kell gondolni, hogy ilyenkor nem megalázás történik, hanem az ember valódi színvonala tûnik elõ.

— 1956

— Hogy mi történik ma itt, azt tudjuk. Ezerkilencszázötvenhatot az egész irodalom, az egész sajtó, a zene, a festészet, a mûvészet, a társadalom, a tudomány, a politika, elárulta. Minek árulta el? Annak, hogy élni csak kell. Senki se mert meghalni, mint az orosz tankok alatt a munkások és a diákok és a gyermekek. Költõ, író, szobrász, zenész, festõ, orvos, tanár, mérnök, miniszter, katona, paraszt, munkás. Soha még nép nem volt ilyen elhagyatott. Semmiféle vagyon, hír, hatalom nem ér annyit, mint amennyit mindezért most fizetni kellett. Nincs az életnek olyan mélysége és magassága, amely ez alatt az árulás alatt ne roskadna össze.
Egy év múlva már úgy éltek, mintha semmi sem történt volna. Mintha e hitvány és korrupt, nyomorult és züllött, tisztátalan és aljas népben egyszer, egyetlenegyszer és egyedül, az egész földön egyesegyedül nem ragyogott volna fel az igazság, és nem mondta volna ki egyszerre és egyhangúlag mindenki, aki itt él, kétszázszoros túlhatalom ellenére. Aki ezt elárulta, az már nem hitvány és nem aljas és nem korrupt és nem nyomorult. Tovább élnek és énekelnek és festegetnek és szónokolnak és tanítanak. Tényleg semmi sem történt?
Évek óta azon gondolkozom, ha még valaha a történetben az igazság szóhoz jut, mit fognak mondani arról az idõrõl, ami ezerkilencszázötvenhatot követte, azokról az emberekrõl, akik zenét komponáltak, és képeket állítottak ki, és színpadon játszottak, jóízûen ettek és ittak, ahelyett, hogy fogukat csikorgatták volna. Nem írni több, mint írni. Ahelyett, hogy elvonultak volna kapálni és fát vágni, édes volt nekik az érvényesülés és a pénz.
Eleinte azt hittem, hogy a mai nevek csak azért maradnak fenn, hogy azokat még ezer év múlva is leköpjék. De túl jól ismerem a magyarokat. Azonnal elkezdtek mentségeket koholni, elkezdtek sugdolózni, hogy mennyire szenvednek, miközben vastag összegeket gyúrtak zsebükbe, a libapecsenyén hízott vértanúk. Fogadok, hogy a történelembe mint mártírokat jegyzik fel õket, e koszos és ripõk söpredéket, dicsõítik egymást, és bevezetik egymást a történelembe, óvatosan Berzsenyi és Csokonai, Petõfi, Bartók, Csontváry, Arany és Kemény közé, ahelyett, hogy rémpéldaként mutatgatnák õket a panoptikumban: íme, akiknek drágább volt a selyemnyakkendõ, mint ezerkilencszázötvenhat. Mintha életnek lehetne tartani azt, amit ezek élnek, mintha költészet és zene és dráma lenne az, amit ezek csinálnak, mintha lehetne ilyen feltételek között élni akárcsak hivatalban, vagy gyárban.
Persze, élni csak kell. Nagyon nehéz. De ha nagyon nehéz, hát nagyon nehéz. Elrejtõzni és hallgatni, és napszámos munkát vállalni, és fogakat összeszorítani, és nem lázadni, vagyis igenis lázadni, és nem engedni, és átkozott és bõszült görcsben élni, és nem engedni. Hol van ma az a név, börtönökön kívül, amely nem ragad a mocsoktól?
„Semmi szent nincs, amit ez a nép ne gyalázott volna meg, ne süllyesztett volna hitvány eszközzé, és ami a barbárok között is égi tiszta marad, azt ezek a huncut vadak iparként ûzik, és nem is tudnak mást, — ahol az embert megalázzák, ott már nem tud másként élni, mint saját érdekéért, saját hasznát keresi, és nincsen benne többé szív, még akkor sem, ha ünnepel, vagy ha szeret, vagy ha imádkozik" (Hölderlin).
Majd igazolják õket. Lemosogatják õket, bekerülnek a lexikonba, az irodalom és a kultúrtörténetbe, mint akik magas esztétikai értékeket valósítottak meg. Milyen történelem lesz ez?

— Engem ez nem elégít ki.

— Már néhányszor elmondtam. Oroszországban is az történt, ami másutt, és mindenütt, ahol valaha forradalom volt. A baloldali demokratikus testvériség forradalma nem tudta magát tartani, és mint Athénben és Rómában és Londonban és Párizsban a demokratikus és felszabadító egyenlõség forradalma egyéni diktatúrává, és jobboldali privilegizáltak önkényuralmává lett. Ez történt Oroszországban Sztálinnal. Ez az, amit nem szoktak tudni, sõt ez az, amirõl nem szabad tudni. Oroszországban 1924 óta fasizmus, vagyis jobboldali diktatúra van, és ez azonnal felismerhetõ, és minden ismertetõjelérõl azonnal megállapítható. A baloldaliság mindössze az a hazugság, amely ezt az állapotot elviselhetetlenné teszi. Ezt a hazugságot hozták át ide a háború után, és ötvenhatban ez ellen a hazugság ellen kelt fel ez a „korbácsra és igára született nép". De Magyarországon mindig ugyanaz történik. Mindegy, hogy itt milyen kormányzat van. Azért a véres moslékért, ami itt ötvenhatig folyt, a bolsevizmus nem vonható felelõsségre, és ami azóta történt, azért sem a kormányzat felel. A nép az emberi igazság nevében felkelt a bolsevizmus ellen. Ha a forradalom gyõzött volna, akkor sem történt volna más, mint ami van. Igaz, hogy a bolsevizmus a forradalom következtében õrjöngõ gazságnak bizonyult, de továbbra is az történt, ami ezer éve A nagyidai cigányokban. Vezérelv: mindenki meg akarja szolgálni azt, amit elsején kap, és olyan világnézeti elveket táplál, amelyek jövõ havi fizetését is biztosítják. Nem munkából, hanem hazugságból élünk. Egyetlen ilyen lény merõ jelenlétével ezer ember életét mérgezi meg.
Ami Magyarországon történik, annak semmi köze a bolsevizmushoz, ahogy a huszas években semmi köze sem volt a keresztény nemzetiességhez, késõbb a fasizmushoz. A behódoltaktól való undorom olyan erõs volt, hogyha elvben azokkal meg is egyeztem volna, a világért sem álltam volna közéjük, nehogy azokkal összetévesszenek. Nem lehet itt semmit a fehérekre, vagy a vörösekre hárítani. Az elaljasodásnak minden kedvezett, és semmi egyéb nem volt, mint elaljasodás. Ha a forradalom gyõzött volna, akkor se lett volna más, sõt. Akkor jöttek volna a magyarok.
Ez a szint azonban számomra már régen érvénytelen. A fasizmus-bolsevizmus az emberi egzisztencia leszûkítése, mint ahogy az egész politika az. A leszûkített ember primitívvé válik, ezért kezdünk ma hasonulni a vadakhoz. Egyedül az ember kitágítása a fontos. Szûkítés süllyedéssel jár, tágulás fölemelkedéssel. Nekem minden politika kevés. Még a mûvész is kevés, a költõ is kevés. A világirodalomban csak kevesen bírták ki, hogy költõk legyenek. Ha költõ lettem volna, elzüllöttem volna, mint ahogy a többiek léha mutatványokban elzüllöttek. Nekem még a szent is kevés.
Európa igazi európai vonalát, Pál apostolt, Augustinust, Pascalt, Nietzschét, az egzisztenciális és szubjektív konfesszió vonalát össze akartam kötni az abszolút emberi hagyománnyal, Vedanta-mahájána-tao-Kabbala-orfikával, és az emberi életet véglegesen és visszavonhatatlanul meg akartam alapozni. Éspedig nem mint teóriát, hanem mint tényleges életrendet. Ezért kapcsolatot tartok fenn minden olyan szándékkal, amely a szellemi kasztot meg akarja valósítani, a püthagóreusokkal, az Egyházzal, a preraffaelitákkal, a georgiánusokkal, ellenfele vagyok mindennemû szekularizálásnak, mint amilyen a klerikalizmus, a demokrácia, a szocializmus.

— Úgy látom, hogy önben élet-ressentiment dolgozott. Amiért becsvágya nem elégült ki, bosszút állt a társadalmon, a népen, az elméleteken, a tudományon, a vagyonosokon, a hatalmasokon. De mindez kevés volt. A ressentiment maximuma, ha a kielégítetlen becsvágy valami magasabb nevében magán az életen áll bosszút.

— Azt hiszem, tényleg így történt. Nem is tudom, van-e a mérgezettségnek súlyosabb esete. Csak embert vagy népet vagy kort elvetni nem vall különös bõszültségre. Még ha valamennyit együtt marja, az sem. Végigvittem. A sötét pontot az életben véltem megtalálni. Igazolásul a Baader-féle meghatározást fogadtam el, annál is inkább, mert ez az, tényleg az, ami a valóságot fedi, hogy az élet önmagában üres és lényegtelen, és nem egyéb, mint a lényegre való sóvárgás. Az életnek ez az önmagára való éhsége, ami Európára kezdettõl fogva oly jellemzõ, ami elemésztette a görögöket és a rómaiakat, tönkretette a középkort, elemi erõvel kitört az ujkorban, hogy végül olyan emberekben, mint Goethe és Nietzsche kulmináljon, és hogy a szomjúság és a sóvárgás dicsõítése minden egyebet elnyomjon, ez volt számomra a sötét pont, minden romlás elsõ oka, persze elsõsorban magamban, és ezt az éhséget kellett átvilágítanom, amíg megértettem, hogy nem élet vagyok, hanem ott vagyok, ahol több vagyok, mint élet,je suis plus que ma vie, mint Gabriel marcel mondta, és ahol több vagyok, az bennem a lét súlya, és ez az, ami minden életemen áthangzik, és minden inkarnációmban azonos, és amit a puszta életért soha nem szabad feláldozni, mert aki megteszi, lényét eljátszotta. Az életen túl élõ lény magvát megtalálni és felébreszteni és realizálni a legnagyobb teljesítmény, amit az ember elérhet.

— Megtörténhet ez az élet letiprása árán?

— Sem az élet nem tagadható meg a létért, mert akkor oda jutok, ahová a középkori aszkézis. Sem a lét nem tagadható meg az életért, mert akkor oda jutok, ahol az ember ma áll. Mind a két eset pszeudoegzisztens. Élet és lét csak hazugság árán választható el. Az egyik meggyötört életben él, mint az aszkéta, és szörnyû öninkvizítori erényekkel áthazudja magát az üdvbe. A másik a megtagadott spiritualitásban és a biológiai gyönyöröktõl részeg.

— Mégis

— A nagyobb súly a másodikra esett, mert ez az aktuális. A mai életrend alapja, hogy az ember a lényt, aki benne az életnél több, meghazudtolja, és odadobja a merõ életnek. Az életért odaadok valamit, ami az életnél több, A lelkiismeret azonnal tiltakozik. Megindul a vád és a mentegetõzés. Európa elméleteinek legnagyobb része olyan hazugság-dialektika, amelyben sem a vád, sem a védelem nem igaz. Egyre többet kell hazudni. A hazugság növekedését az ember csak létszínvonalának lefokozásával bírja ki. Hazugsághoz homály kell. És Európában a létmegtagadás árán felfokozott életdicsõítés hazugsága kizárólagos diadal és egyetemes bûncselekmény lett. Akiben az élet triumfál, az közel van szellemi erõinek felbomlásához.
Az élet nyers állapotban az önmagára való sóvárgás és éhség és hiány és szomjúság. Ez az élet alvás. Ez a vad és beoltatlan élet. Keresztényül a megváltatlan. Hagyományul a beavatatlan.
Kétségbeestem, hogy az életben az egész világ átalakul életté. A szellem is élet. Ami az életnél több és magasabb, úgy látszik, mintha életté változott volna, egyetlen pont kivételével. Tényleg minden vegetatív és organikus és földi és biológiai és mulandó lesz, de ez az egész mulandó lény, a spirituális léttõl érintetlen lény, annak a lénynek hordozója, aki maga az életen túl van. Értéke és értéktelensége azon múlik, hogy a spirituális lénynek, a divinális szubjektumnak milyen intenzív jelenléte van.
Ha az életet magára hagyják, éhsége önmagára irányul, nem lát mást, mint önmagát, és a szomjúság elragadja. Az üresség az ürességet szomjazza. Az életre való éhség nem életéhség, hanem éhség az éhségre. Provizórium, hajsza, mohóság. Szép, csábító, sziréni, züllött, hitvány, tüneményes, émelyítõ, káprázat, aljas, ragyogás, értelmetlen.
Ha az ember csak él, semmi egyéb, szubegzisztens. Nem valódi élõ. Ha nem oltották be, ha nem nemesítették meg, ha nincs megváltva, ha nem ébredt fel. A szubegzisztens a tényleges életvonal alatt él. Számára nincs szellem, nincs igazság, mintha csak félig született volna meg, nem élt életbe süllyedve tévelyeg, és a dolgok nagy része számára érvénytelen. A szubegzisztens ember normális állapota a ressentiment (életirigység). Tele ösztönnel, amely célját úgy éri el, hogy megmozdítja az alvilágot. Irigység, méreg, gyûlölet, bosszú.

— Mégis mi az, amikor az ember azt mondja, hogy élet?

— Szomjúság, sietség, mohóság, lényegtelenség, mulandóság, változás, üresség, átmenet, önmagát emésztõ semmi, ez a semmisége és lényegtelensége, ez az értéke, ez a mélysége, ez a gazdagsága, ez a szépsége. Az, hogy egyszer és soha többé, és az, hogy most, a mindig utolsó pillanat, és megismételhetetlenül és meghosszabbíthatatlanul. Az, hogy pótolhatatlanul egyszer, és itt ebben a mulandóban elmúlhatatlan, ebben az egyszeriben általános és örök. Langyos testisége, jázmin illata, bársonyos anyagisága. Egyszerre múlik és elvész az, ami elmúlhatatlan és halhatatlan. Nincs. És ebben a veszendõségében örökké megmarad mézízû örökkévalóságában. Ami igazán élet, az örök, mint a görögök mondták, ahogy Ariadné, mint állócsillag az égre került és millió évekig ott marad, mint az Orion és az Androméda és a Perzeusz és ahogy Nietzsche mondja, az élet, ha igazi, örök, ...tiefe, tiefe Ewigkeit. Az egyetlen elmúlhatatlansága.
Pascal mondja, hogy a természet az örök mása. Az élet megfelelése annak, ami a lét, kitörése annak, ami a múlhatatlanban obeliszk és piramis és dóm. Ahogy Hérakleitosz tanítja, a szûntelen változás és az örök logosz változatlan világával egy. Ahogy a hinduk írják, a káprázó és szétfoszló májá és a halhatatlan atman azonos.

— A kérdés, amit már régen fél szeretnék tenni, miképpen lehetséges, hogy egy idõ óta minden épelméjû ember, akiben értelmi tisztesség él, az ellen foglal állást, ami történik, és tudománnyal, mûvészettel és politikával és életrenddel szemben áll, és ellenzéke mindannak, ami van?

— Az egyik magyarázat a hagyomány vaskorszak-teóriája, a hindu kalijuga. Guénon azt mondja, hogy ennek végsõ fázisa Kr.e. hatszáz körül kezdõdött, és megállíthatatlanul halad az ember és a föld és a világ végleges felbomlása felé. Minden jel erre vall, az ember szellemi süllyedése, a hallatlan népszaporodás, a természeti erõk kirablása, az államok felbomlása, és az immár stabil és permanens háború.
A másik magyarázat, hogy az emberbe a kezdetek kezdetén elültetett, sõt az emberrel veleszületett mag, az aranykor és a paradicsom és az eredeti teljes és magas élet helyreállítására, (Isten országának megvalósítására) legyõzhetetlen hatalom. Az aranykor realizálásának útja negatív. Ami azt jelenti, hogy sorra próbálja ki az összes lehetõségeket és minden kísérlet, amely nem az aranykor megvalósítását segíti elõ, sorra megbukik. Minden kísérletnek meg kell buknia, végül csak egyetlenegy marad, amit meg kell csinálni. „Az én birodalmamat ellenségeim építik", mondja az Úr. Nem akarják. Senki sem akarja. Félnek tõle, és irtóznak tõle. De az egész, úgy, ahogy van, csõdbe kerül, és minden, ami nem igazi, kiiktatódik. Végül a valódinak meg kell valósulni.
Tény, hogy ma a földön minden negatív és bûntény és gazság, szenny és sötétség, egyet kivéve, azt az egyet, amely a világ életrendjének egészével szemben áll. Ezért ma mindennemû úgynevezett optimizmus bûncselekmény és engedmény a hazugságnak, minden kiegyezés a tudománnyal, a politikával, az erkölccsel, vallással, szakrilégium. Egyetlen álláspont lehetséges, szemben állni és elvetni és elítélni, kivéve az értelmi tisztességet, amely ebbõl nem fogad el semmit. Minden vigyorgás szemtelenség és árulás. A hiteles egzisztencia: szemben állni.
A világválság megoldása nem történeti kérdés. Bárgyúság feltételezni, hogy majd csak szépen odáig fejlõdünk, amikor minden megoldódik. Válság azért van, mert az emberi alapállást nem realizálják. A valóságtól eltávolodtunk. A megvalósítás egyetlen pillanat. Az egész emberiségnek létdöntõ pillanata. Ez az, amit kerestem. Külsõ eredményekben oly szegény életemben fölkeltett bosszú és irigység, bõszültség és méreg kényszerített arra, hogy dicsõségemet keressem azon a helyen, ahol az élet véglegessége megtalálható. Ezért kellett összekötnöm azt, amit Európa élt — Augustinus, Pascal, Nietzsche — azzal, ami a világban mindig volt, kezdettõl fogva, Vedanta, mahájána, Kabbala, szufi, tao, orfika. Senki és semmi sem maradhat ki. Annak, amit mondok, nem a könyvekben kell megjelenni, hanem megvalósulni a mûhelyben és a konyhában és az ágyban és a szõlõkben.
Ma nincs más, mint a maradéktalan szembenállás. Aki enged, az gyanús. Aki valamit elfogad, az megvesztegethetõ, és bûncselekményt követ el.
Ez az, ami európai fogalmakkal már nem érthetõ, és nem valósítható meg másként, csak ha felismerik az alapállást, az emberi status absolutus-t, a szentkönyveket.

— Mit ért el ebbõl eddig?

— Azokat az éveket, amelyeket eddig eltöltöttem, csupán legelsõ szomjas tájékozódásnak fogom fel. Egyébnek nem is lehet, hiszen az alap, a rendszer és az iskola is hiányzik, ami nyugatabbra megvan, de ott a szellem lágyabb, és a korrupció nagyobb. Tanulónak tartom magam. Húsz, esetleg negyven évre lenne szükségem, hogy a föld nagyobb könyvtáraiban munkatervemet elkészítsem. Még néhány nyelvet is meg kellene tanulnom, többet tökéletesítenem. Legalább nagy vonalakban foglalkoznom kellene a kínaival, a japánnal, a toltékkal, a perzsával, az egyiptomival, az arabbal, több néger és indián és ausztráliai táj nyelvével. Minden nyelv tud valamit, amit csak õ tud, rajta kívül senki. Alaposan és véglegesen meg kellene tanulnom a szanszkritot, a hébert és a görögöt. A baseli, a párizsi, a londoni, a római, a calcuttai, a pekingi, a kiotói könyvtárakban, anélkül, hogy a részletekbe mennék, bizonyos nyomokat keresnék.
Ezután következne maga a tanulás. Erre százötven évet szánnék, és azt hiszem, hogy elkészüljek, napi tíz órát kellene dolgoznom. Pihenõ a zongora, a képtárak, és a fürdõ a tengerben. Ötven évre lenne szükségem, hogy utazzam, éspedig nem úgy, hogy egy helyen három napig maradjak, hanem legalább egy évig. Ezután már el mernék kezdeni tanítani, mert lenne legalább valami, amit biztosan tudok. Aki nem így csinálja, lelkiismeretlen. Tizenöt-húsz fiatalembert tanítanék, akiket a világ minden tájáról magam hívnék meg, és száz év elég lenne annak ellenõrzésére, hogy gondolataim beválnak, vagy sem. Most már elég biztosnak érezném magam arra, hogy mûvemet megfogalmazzam. Négyszáz éves koromban tanítványaim segítségével a mû realizálása megindulhatna.
Az a hatvan-hetven év, ami az ember rendelkezésére áll, hogy szellemi erõit kifejtse, semmiség. Többször végeztem számítást, és láttam, hogy kedvezõ körülmények között is, ez az idõ netto nincs több, mint napi két három óra, vagyis összesen öt esztendõ. Ezért nem lep meg, hogy amit általában ez alatt az idõ alatt csinálnak, dilettantizmus. Elhamarkodott mûvek, kényszerintézmények, meg nem alapozott gondolatok, elsietett és önkényes rendszerek. Ez alatt az idõ alatt az ember semmit sem tud komolyan megtanulni, még a kérdéseket sem tudja feltenni, összefüggést nem lát, azt inkább csak kitalálja, együgyû hibákat követ el. Lehet, ez az egyik ok, amiért azok, akik komolyan vették magukat, nem csináltak rendszert, és még a nagy mûvektõl is óvakodtak.
Mûvészet, vallások, államok, tudomány, végig nem gondolt rögtönzés. A magam számára minden kérdésben fenntartom a jogot az igenre és a nemre oly idõben, amikor a dolgot már megismertem. Most se nem tudok, se nem nem tudok. Tanulok. Olyan életrend kidolgozása, amelyet az emberiség minden pozitív eredményének megtagadása nélkül elfogadhat és megvalósíthat.
Nincs bõszültség többé. Az élet, amely kudarcot vallott, ezeket a belsõ eredményeket érte el.

— Van ennek az önviviszekciónak érelme?

— Nem tudok másként egolatriám ellen védekezni. A hazugságnak azon a fokán, amelyen életem nagy részét eltöltöttem, a naiv és gyilkos önzést elvetettem. A hazugságnak magas fokát értem el azzal, hogy a világ hazugságait fölfedtem, közben a háttérben, alattomosan önmagam iránt azt a burkolt gyanút ébresztettem, hogy én e hazugságtól megtisztultam. Egolatriám, a bálvány Én felmagasztalása, önmaga iránt azt a hitet kelti és tartja fenn, hogy az egészet, itt, azért hajítja el, mert az igazságban él. Az önzés nem önszeretet. Ellenkezõleg. Nem szerettem magamat, hanem az önimádatban éltem, közben mindenkit, elsõsorban önmagamat azzal csaptam be, hogy nincs bennem semmi bálvány. Az ilyen magasrendû hazugság védelmére kolosszális tudást kell szerezni. Megszereztem. Bálványimádásból, és annak védelmére a hazugság stratégiájából keletkezett szövevényben éltem, és jelentõségem az volt, hogy mindenkinél, akit ismertem, mélyebbrõl hazudtam, és ha volt okom a megvetésre, csak az, hogy lenéztem azokat, akik a hazudozásnak alacsonyabb fokán megálltak, és a primitívebb fokozatokkal megelégedtek. A tisztességesebbet megvetettem, mert átlátszóbb volt. Tudom, annak a kétségtelen ténynek, hogy környezetem sem közel, sem távol, nem engedélyezte, „hogy önmagam legyek", és nem volt módom lényem igazságát megvalósítani, jelentõsége nincs. Mindez, ha hivatkoznék rá, nem lenne tisztességes, mert ez a helyzet mindenki számára adva volt. „Senki sem járult ahhoz, hogy emberi lényem valóságát elnyerjem." Ez viszont nem mentség. Az erõt, amit a hazudozásra használtam, az igazságra is felhasználhattam volna. Az önzés nem önszeretet, hanem különös õrület, ösztöntõl is, értelemtõl is független, inkább infernális, félelembõl, gyávaságból, kétségbeesésbõl, kevélységbõl, de fõképp rögeszmékbõl összetéve, és az önzés az önszeretetet kizárja. Ha az ember önmagát szereti, már nyert, mert tud szeretni. Pascal mondja, természettõl fogva minden ember gyûlöli egymást. Hozzá tehetõ, hogy elsõsorban önmagát? Nincs sajátságosabb õrjöngés, mint amikor gyûlölöm az igazságot.

— Mi az, amit élete legnagyobb hiányának tart?

— Vagyis mi az, amiért vissza kell jönnöm, újra testet kell öltenem? Milyen kényelmes lenne. Az ember az elmulasztottakat pótolni újabb inkarnációban megjelenik. Az újratestetöltés gondolatát sohasem tudtam elfogadni másnak, mint hasonlatnak. Átvitt értelemben valamit jelent, amit nem értek. Mégis, ha újra inkarnálódnék? Nagyon késõn értettem meg, mi az, amiben megmérhetetlen magasságban állnak fölöttem egyszerû kis emberkék. Tudnak valamit, amit én nem tudok. Lényükben megvan a ragyogás, ami belõlem hiányzik. Közelebb állnak a legmagasabbhoz, és hozzájuk képest minden megszerzett fennsõbbségemmel milyen kicsiny vagyok. Elsõsorban nem a szentekre gondolok, akikben oly sok a szakrális és megható képmutatás, de nem is az anyákra, akik ügyefogyottan és mániákusan gyakorolják anyaságuk tehetségeit. Van egy fajta gondtalan mosoly, amit csak olyanok arcán látok, akiket szeretnek. Lao-ce mondja, hogy a legbiztosabb hely, ha az ember magát szeretettel õrizteti. Ezt ismerem. Van, aki õriz és akinek szárnyai alatt megnyugodva tudok mosolyogni. De van egy mosoly, amely ennél több, azé, aki maga szeret. A becsvágy a kétségbeesés egy neme, mondják. Kétségbeesés pedig annyi, mint a szeretet hiánya. Ezért a hajsza és az ember olyan, mint „az éjszakába kilõtt nyíl". Ez a paradicsomi arc, a szeretõ arc, félelem és gond nélkül, védekezés és taktika és stratégia nélkül. Önzés nélkül, amit olyan mélyen megvetek, de amin nem tudom magam átsegíteni. Nem tudom megvalósítani azt, ami ezt fölöslegessé teszi. A tisztátalan én nem is tudja megérteni. Értem, de csak értem és meghódolok elõtte. A szeretet nem okvetlen áldozat, de bármit tesz, azzá válik. Ismerem, és nem ismerem egyszerre, jelenlétérõl tudomásom van, de nem tud bennem életre kelni. Van valaki, akinek lényébõl a paradicsomi meleg sugárzik. Semmi feltûnõ, semmi aggodalom, a legegyszerûbb, ami van, és amíg nem értettem, semmit sem tudtam. Értem. Mindent érteni.
Azt mondják, a lét nagy kérdéseinek megoldása nincs. Csak egyet lehet, azokon túlfejlõdni. Ez a magasabb szint, ahol a kérdés a másikba olvad, és annak részévé válik. Sokáig azt hittem. Most tudom, hogy van maradéktalan megoldás, minden kérdés hiánytalan megoldása.
Azt hiszem, ezért kell visszatérnem.

METAPOIÉZISZ

Poiézisz mesteri tevékenységet jelent, és e szóval a görögök a mûvész munkáját jelölték meg. Poiézisz az az aktivitás, amely nem a közvetlen biológiai életre vonatkozik, hanem a létért való küzdelemben felvett célszerû magatartáson túllép. Abban, ami poiétikus, van valami többlet, és ez a többlet az, ami benne a fontos. Abban, amit a mûvészet tesz, nemcsak van valami idealitás, hanem éppen mintha a tevékenység értelme ez az idealitás lenne. Ezért a mûvészek mesteri tevékenysége nem annak megalkotása, ami az ember, hanem ami az ember fölött van, és nem annak, ami élet, hanem ami az életnél magasabb, és nem annak, ami a természet, hanem ami a természetnél több. Ami mûvészet, az nem csupán mesteri alkotás, hanem mesteri megalkotása annak, amiben léttöbblet nyilatkozik meg, ahogy nietzsche mondja, nem Schöpfung, hanem Überschöpfung (nem alkotás, hanem alkotás önmagam fölé), vagyis nem poiézisz, hanem metapoiézisz.

Valószínûnek látszik, hogy ez a metapoiétikus magatartás az egész emberi létnek megkülönböztetett jellemvonása. Hozzátehetõ mindjárt, hogy a merõben érdekbõl és haszonért való aktivitás gondolata az emberi létezésen belül fantazma, minden bizonnyal annak a fantazmája, aki sohasem látta, mit csinál az ember, amikor ás, vagy babot szed, vagy fehérnemût foltoz, vagy szalonnát pirít, és nem látta, hogy minden ember minden mozdulatát a teljesen nyílt cél jellemzi, hogy az jó legyen, ami viszont annak az emberi létbe épített szándéknak felel meg, hogy azt a mértéket elérje, amely mérték az úgynevezett gyakorlati célszerûségen messze túl fekszik. Merõ haszonért való gyakorlati aktivitás az emberi létben nincs. Az a bizonyos idealitás, ami a mûvész tevékenységében kizárólagos, abban is megvan, ahogy valaki a rántást kavarja. Az ember azért tesz valamit, hogy legyen, ami még nincs; hogy megvalósuljon valami, ami nem létezõ, és csak az emberi idealitásban van, valami, ami a természethez képest plusz, mert nem a fizikai világból, hanem azon túlról való, és nem biológiai élet (a biológiai élettevékenységbõl nem is érthetõ), hanem a biológiai életet áthatja, és az életet önmagán túlemeli. Ez az emberi aktus pedig nem egyéni és elszigetelt és önmagában álló, ez a mindenkori emberi életrend jellemvonása. Sohasem merõ életfenntartás, hanem mindig és minden esetben és kivétel nélkül mindenkinél több. Az emberi tevékenységet nem a létért való küzdelemben a hasznos célszerûség jellemzi, hanem az értelem. Értelem pedig annyi, hogy az ember tevékenységében valamely .egyetemlegesen emberi rendet követ, amely rend itt nincs, hanem megvalósításra vár.

A mûvészet az ember metapoiétikus magatartásának az az alakja, amely a létért való küzdelemben a hasznos célszerûséget a maga teljes egészében mellõzi, és tevékenységével semmi egyebet nem akar, mint az értelem rendjét megvalósítani, olyan létberendezést kiépíteni, amely ízlésének és igényének és értékeinek és követelésének megfelel. A metapoiézisz nem az eszmék, hanem a vita nuova jegyében áll. A mûvészet nem ideákat követ, hanem az ember abszolút és végleges és teljes életét valósítja meg. A vita nuova nem realitás; a vita nuova az, ami a realitásnál igazabb. Aki önmagát választja, csak életet és természetet és világot választ, az élhet a valóságban, de ez csupán vak produktivitás, ez az ember csak tehetségét gyakorolja. Aki csak önmagát választja, csak a tükröt választja, és az igazságtól távol marad. Lontana come in uno specchio, távol, mint a tükörben. A mûvészet abból indul ki, hogy az emberi lénynek megfelelõ teljesértékû objektum nincs. A mûvészet az a tevékenység, amely az emberi létnek megfelelõ teljesértékû világot megteremti. Ez a metapoiézisz. A metapoétikus világ nem reális, hanem hiperreális. A metapoiézisz tartalma az emberi egzisztenciában és egzisztenciával együtt adott mindenkiben meglévõ koncepció, az emberi lét végleges alakjáról és berendezésérõl. Az emberi hiperrealitás rendszer, sajátos törvényszerûségével, amely minden mûvészetben azonos: a stílus, a ritmus, az arány, a mérték, a létértékek ranglétrája és elrendezése.

A sajátságos pedig a következõ: magától értetõdik, hogy az emberi lény magát teljesen otthon csak a mûvészetté emelt természetben tudja, csak akkor, ha a természetet teljes egészében a természet körébõl kivonta, és metapoiétikusan a maga élete számára átalakította. Nem a természetben, hanem a mûvészetben vagyunk otthon. De a különös az, hogy mintha maga a természet is életre teljesen készen csak abban az esetben és akkor érezné magát, ha az ember mûvészi létébe magához fölemeli. Ennek ahhoz, amit általában kultúrának szoktak nevezni, semmi köze. Amit a kultúra csinál, az nagyobbik felében csak hasznos és célszerû, és a kultúrában a természet (mint az ember is), többnyire szenved. A metapoiétikussá tett természet felszabadult és boldog, minél mûvészibb, annál boldogabb. Milyen boldog tud lenni egy kínai váza, egy perui szõttes, a márvány az athéni Parthenon oszlopfõjén! A végleges otthonban való elhelyezkedés kívánsága a porszemben is él. Az egész föld a vita nuovára sóvárog, mert nincsen kavics, amely ne a teljesértékû létet kívánná. Metapoiézisz, amikor az ember nem kifejezi önmagát, hanem megteremti azt, ami nála több, mûvészet, amikor az ember magát önmaga fölé emeli. Léte csak így teljesül. És a természet az ember mûvészetétõl várja, hogy az a vita nuovába magához húzza.

A JÓISTEN UZSONNÁJA

Június a piros hónap. Mint ahogy a május a zöld, és az augusztus az aranysárga. Júniusban nyílik a pipacs. Piros Pünkösd, amikor a Szent szellem a földön piros lángnyelv alakjában megjelenik. A piros gyümölcs hónapja, cseresznye, meggy, eper, málna, ribizke. És amin nem lehet eléggé csodálkozni, ez nem a sóvár és megvadult piros. E gyümölcsökben semmi kihívó nincs, ellenkezõleg, valamennyi csupa nevetés. Derült és gyermekpiros ez, az év elsõ természetének színe.

Júniusban kell enni. Az ember körülbelül fél kiló teljesen érett eperre számítson tizenkét tizenöt deka porcukrot. Az általános vélemény, hogy a gyümölcsöt és a cukrot legjobb rétegesen elhelyezni, és az epret kicsit megtörni, csak azért, mert így bõvebb levet ereszt. Mikor ez elkészült, két deci tejfölt kell ráönteni. A mennyiség lehet valamivel több, vagy kevesebb, ízlés szerint. A túlzástól tartózkodni kell. Sokan a tejszínt részesítik elõnyben, de ezek az emberek az étel lényegét félreértik. A június nem az átható cukor, hanem a gyengéden friss és enyhén savas gyümölcs hónapja. A tejszín alkalmazása tévedés. Késõbb, a hónap végén a szamócához már megengedhetõ, és vannak, akik a málnához, fõként a tejberizshez készített friss málnakompóthoz nem hajlandók mást enni, mint tejszínt. Ez így helyes. De a tejszín az eperhez hibás ízlésre vall. A hibás ízlés hibás értékeléshez, ez pedig hibás életrendhez vezet, ezért ilyesmit kerülni kell.

Az elkészítés módja lehet, hogy az ember egy réteg epret, egy réteg cukrot és egy réteg tejfölt helyez el egymás fölött, és a gyümölcsöt éppen csak hogy egy kicsit megnyitja. Mások a gyümölcsöt épen hagyják, és a tejfölt a tetejére öntik, hadd szivárogjon le, oldja fel a cukrot, és vonja ki az eper levét. Az edény fenekén rózsaszínû ital gyûlik össze, s a leghelyesebb, ha az ember, miután az epret megette, úgy ahogy van, nem kanállal eszi meg, hanem megissza. Ez az uzsonna tökéletes befejezése.

A bûnbeesett ember a tejfölös epret a jégszekrénybe teszi és természetellenesen lehûti. Ez ellen a leghatározottabban tiltakozni kell. Bizonyos hõfokon alul a gyümölcs ízébõl éppen úgy veszít, mint a bor. A helyes mérték a pincehõfok, vagy ami ugyanaz, az ember az edényt, tulajdonképpen az eszményi a cserépedény, a fém elvetendõ, a kútba ereszti és néhány óráig ott tartja. Legjobb az epret délelõtt a friss reggeli szedésbõl, délelõtt tíz óra tájban elkészíteni, és délután három-fél négyig hûvös helyen tartani. Mert a tejfölös eper elfogyasztásának klasszikus ideje, amikor a déli hõség már fölengedett és a levegõ enyhülni kezd, vagyis fél négy. A Jóisten, amikor délutáni szundikálásából felébred, az epret ilyenkor eszi uzsonnára. Odateszik az árnyékos teraszra, az asztal fölé a diófa hajlik, ott eszi meg kiskanállal, mielõtt ismét a szõlõbe megy. Mert aki nem tudná, a Jóisten a világon a legmagasabb rendû munkát végzi, vagyis szõlõmûves. Uzsonna után megnyugodott gyomorral és kedéllyel a rafiát övébe dugja, a metszõollót zsebre teszi, a kapát megfogja és kimegy a tõkék közé, hogy a szabálytalan hónaljhajtásokat levagdossa, a lazult vesszõket megigazítsa, és ahol gyomot talál, azt kikapálja.

HÓDOLAT A MEGÚJULÁS ELÕTT

Ez a gondolat merõben személyes, és el sem tudom képzelni, más számára mennyire követhetõ. Minden nap, és minden nap többször találkozom azzal, amit nem értek, és ez az érthetetlenség nyugtalanít, mert a megértést el is zárja, és elõle kitér, ugyanakkor követeli. Mindenesetre tud valamit, amit én nem tudok. Nem beszél róla, és nem is lehet vallomásra bírni. Mialatt önmaga felõl bántó tudatlanságban él, mindaz, amit tesz, hallatlanul következetes, sajátságos következetlenségével, de önmagától soha nem tér el. Minden jel arra vall, hogy önmagát éppen úgy nem ismeri, ahogy én nem ismerem, viszont erre nincs is igénye, és érthetetlenségét magától értetõdõnek tartja. Két megjegyzésre támaszkodtam. Az egyik nietzschéé, aki azt írja, hogy a nõ az, ami az ember életében az alvás. A másik megjegyzés szerzõjét nem ismerem, jelentéktelen könyv idézi, nem tudom honnan. Azt mondja, hogy a házasságban a nõ a férfit újjászüli.

A világ — a sok közül az egyik távlatból — személytelen erõk halmazának személyben való testetöltése. Emberek, állatok, növények, ásványok, atomok személyessége, ahol személyesség alsó fokon igen csekély, felsõfokon elég figyelemreméltó tudatot és önrendelkezésre való képességet (szabadságot) jelent. Mert a kvantum-elmélet óta tudjuk, hogy a szabadság bizonyos fokon a fizikai testekben is kétségtelenül tapasztalható. A bölcselet több iránya azt állítja, hogy a személytelen erõk halmazának egysége és személyben való testetöltése ideiglenes és mulandó, és az élet végeztével felbomlik. Ilyen irány keleten a szánkhja, vagy a buddhizmus, nyugaton a természettudomány. Más felfogás azt vallja, hogy a személyiség preegzisztens, és az élet vége után is fennmarad. Több vallás és metafizika ezt tanítja.

Annak alapján, amit fõként a szentkönyvekbõl tanultam, úgy gondolom, a férfi a személytelen teremtõerõket gyûjti magába. Ez a hagyomány. A nõi lény, mint azt a Vedantában, a Thorában, a taoban, a szánkhjában láttam, a megújulás személytelen erõit vonja magába, és a megújulás személytelen erõinek testetöltése. Ezért mondhatja Nietzsche, hogy a nõ az emberiség életében azt a szerepet tölti be, amit az alvás. Mialatt az ember megújul. Ezért mondja az ismeretlen szerzõ, hogy a házasságban a férfi a nõvel egyesülve, a nõ a férfit újjászüli, mert a férfi a megújulás erõiben részesedik.

A gondolat rendkívüli elõnye, hogy egyike a nagy közhelyeknek, és nincsen benne semmi eredeti. A teremtés egyszeri erõmegnyilatkozás, a kitörõ világhatalmak egyszersmindenkori rendezése. A teremtés egy és befejezett. A világ azonban nemcsak kész, hanem ebben a befejezett voltában minden pillanatban újjászületik. A világ másik fele a megújulás erõinek szûntelen megnyilatkozása. Teremtés és megújulás, ami kettõ, és ami egy. Mindenesetre különös, hogy amit hérakleitosz a világról mond, az a maszkulin és a feminin erõknek e kettõsségével, vagyis egységével, mennyire egyezik. A világ állandóan ugyanaz, és minden pillanatban más. A tûz mértéke fellobban és mértékre kialszik. Fennáll, és kezdettõl fogva azonos az, ami örök változásban ég. A világot meg kell teremteni, és a világnak szûntelenül meg kell újulni. Az ember, ha valamit az értelem abszolút határáig végiggondol, Hérakleitosszal mindig találkozik.

Mindehhez a pszichológiának semmi köze. Nincs köze a biológiának sem. Ez a metafizika, amelyen a pszichológia és a biológia nyugszik, és amely azoknak értelme. Mindaz, ami a nõi lénnyel analóg, annak megújulás jellege van. A természet õsszel azért hal el, hogy tavasszal megújulhasson. A hold azért fogy, hogy növekedhessék. A nap azért nyugszik le, hogy fölkelhessen. Halál azért van, hogy legyen születés. A szentkönyvek szerint ez a májá, vagy prakriti, vagy teh, vagyjin, vagy kali. Hozza az újat, és mindig az újat. Különös varázslat ez, amelyben megszédülünk, de amelybõl a férfi kilát, a nõ soha. A megújulásból a nõ nem ébred fel, mert önmagát nem ismeri, nincs is igénye arra, hogy ismerje, sõt ez ellen tiltakozik is. A nõ önmaga felõl tudatlan, és az is akar maradni. Mondjuk, a nõ reflexiója a tükör. A tükör pedig a legnagyobb varázslat, amelyben nincs önismeret, csak önmagától való elragadtatás.

Amit nõi szépségnek nevezünk, az az igazi szépséghez valószínûleg nem is hasonlít. A nõ szépsége a világban meg nem valósult élet gazdagsága és gyönyöre. Azért olyan izgalom, mert még csak ígéret. Többnyire alig realizálódik belõle valami. Az igazi szépség önmagáért van. A nõi szépség a megújulásért van. Nem tudom elválasztani a hatástól, amit tesz, mint ahogy nem is lehet. Nem szép, ellenállhatatlan. Ami nélkül a teremtés tehetetlen és érvénytelen. Ez a tûz és izgalom, hogy ne csak lét legyen, hanem élet is, ne csak állandóság, hanem változás is, ne csak szépség, varázslat is. A szánkhja a természetet és a változást és az életet táncosnõnek mondja. Ezért Szerb Antal tüneményes meghatározása, hogy az abszolút nõ a testfölötti test, nem érvényes. A nõ testiségével még sokkal kevésbé azonosítható, mint a férfi. A testiség a teremtés világába tartozik. A nõ inkább a ruha, persze a ruha úgy, ahogy a nõ értelmezi, a táncosnõ ruhája, ahogy alain írja: a nõ igazán nem levetkõzve, hanem felöltözve nõ. A ruha, amely a virág szirma. A divat, amely folyton megújul, a káprázat, a játék, a szerep a nõ szuverén birodalma, ahol a megújulás erõi megnyilatkoznak, de soha nõ magát testiségével nem tévesztette össze, és hiúsága azért igazi hiúság, mert számára a test nem az én, hanem a mû. Mindaz, ami a testiséggel összefügg, a nõ számára rituális, a púder, a festék, a kozmetika, de semmi sem annyira, mint a haj, a szûntelen növekedésnek ez az abszolút jelképe. A szobrászat és a festészet örök témája a fürdõbõl kilépõ, megújuló nõ. Minden négy hétben megújul. A görög mítosz mondja, hogy Héra minden évben visszanyerte szüzességét.

Arra is lehet gondolni, hogy a nõ távolról sem az a töményen erotikus lény, akinek a pszichológia és a biológia és a rossz költészet hiszi. Nem a megújulás függ az erotikától, hanem az erotika a megújulástól. A nõ aránylag sokszor erotikátlan, sõt erotika-ellenes. Mert igaz, hogy az anya és a gyermek viszonya erotikus, és a fõzés, a háztartás, a családról való gondoskodás nem képzelhetõ el érosz nélkül. De a döntõ ebben a dologban is, mint az emberi élet egészében, a halhatatlanság-ideál. A halhatatlanság-ideál az a tudattalan gondolat, amely az ember egészét fogamzása pillanatától áthatja és kormányozza. A férfi megteremtett világában halhatatlan. A nõ megújulásában. Az anya, a szeretõ, a feleség, a múzsa, a bölcsesség (szophia, hohma), a táncosnõ, a varázslat, a szépség, a test, a testfölötti test, a megújulás megnyilatkozása. A teremtés a semmivel áll szemben, mert minden teremtés a semmibõl való teremtés. A nõ nem tudja, mi a semmi. A nõ a káosszal áll szemben, a világot onnan emeli ki, hogy megújítsa. Ezért a férfi veszélye a megrekedés a semmiben, ami a terméketlenség, a nõ veszélye az eltévelyedés a káoszban, ami a démoni. A fekete és az ördögi táncosnõ, aki nem újít meg, hanem elemészt, az indiai Káli. A teremtésnek van valamije, ami csak neki van, egyedül és egyetlen, van neve. A megújulás névtelen, ezért a nõ tavasz, növekvõ hold, illat, ruha, tánc, ének, virág, még akkor is, ha ez szellemi megújulás és újjászületés a tudásban és a bölcsességben. Halhatatlanság a megújulásban, nem amikor a nõ tesz-vesz, hanem amikor álmodik.

Simone WEIL azt mondja, hogy amikor az ember eszik, nemcsak önmagát táplálja, hanem az összes utána következõ nemzedékeket is. Ez a gondolat mindenekelõtt igaz, de a kevés gondolat közé tartozik, amelyet, mert nõi tudásból származik, csak nõ mondhatott ki.

A VJESZIJ (SZIGALJEVIZMUS)

A Vjeszij Dosztojevszkijnek az a mûve, amelyben, nem valószínû, hogy mert ihlete csökkent, hanem valami másért, a szerzõ önmagát utánozza. Ilyesmi a kisebbeknél általános, de a nagy mesterek életében is megtörténik. Nem elégszik meg azzal, hogy egyszerûen orosz legyen, hanem elkezd oroszkodni, mint ahogy ezt más módon a Megalázottakban és a Sihederben is teszi. Úgy viselkedik, mintha önmaga epigonja lenne. Vjeszij egyébként annyit jelent, mint ördöngõsök, vagy megszállottak, vagy megmételyezettek, mindenesetre olyanok, akikben démoni hatalmak dühöngenek.

„Az emberi közösség fundamentumát szétrombolni" —, „arra van szükség, hogy az ember átváltozzék hitvány, ocsmány, gyáva, kegyetlen állattá", meg, hogy a „friss vérecskét megszokja". — „Gyújtogatni, orgyilkosságot elkövetni, denunciálni, hazudozni, legendákat költeni" —, „megengedni az iszákosságot, a rágalmakat, a fajtalanságot" —, "szükséges lesz néhány százmillió fejet levágni" —, "a régi idõket lerombolni anélkül, hogy helyükbe újak jönnének."

Már magában az oroszságban is van valami felszabadultság. Európához képest mindenesetre sokkal kevesebb bénító elv. Nem annyira mindennemû tevékenység esztelenségének belátása, sokkal inkább az a magasrendû cinizmus, az a kihívó és pimasz hang, amelyen ezt megfogalmazzák úgy, hogy ennek olyan ereje van, mint a káromlásnak.

Esernyõre mindenki érdemes, szól Dosztojevszkij, és ezzel meghatároztuk az emberi jogok minimumát. Íme, milyen csodálatraméltó megfogalmazás, amely az európai idealizmusok mellett szakrilégiumnak hangzik. Ez az oroszkodás, amely a fanatikus szekták bigottateizmusában tetszeleg. „Lázadást fogunk szítani, de ebben a legrövidebb út: a földet ateizmussal elárasztani."

Bûnöket az utóbbi idõben csak az oroszok tudnak elkövetni, a többiek legfeljebb hülyeségeket csinálnak. Persze bûnt elkövetni csak vallásos ember tud, és a bûnrõl tudni: a vallás elég magas foka. Ez a bûn ezúttal tudatos és provokáló, tulajdonképpen ostoba, de a vallás döntõ pontokon mindig ostoba, ez az ereje. Ez a támadó és felháborító tudatos bûncselekmény program. Az emberben megpiszkál valamit, hogy egyszerre megretten és helyesel, helyesli a radikális õszinteséget, és megretten attól, hogy ez a „jó" milyen aljassághoz vezet. A tudatosan elkövetett bûn tulajdonképpen hívõ magatartás, a hit, amelyet kimond: az életben célhoz nem a jó vezet, hanem a rossz. Nosza, tegyük a rosszat. Legyünk gonosztevõk. A nagy modern esemény, hogy a bûn nem betegség többé, nem õrület, nem hibbanás és szervi tökéletlenség, hanem ténylegesen bûn, és nem kenhetõ el semmiféle biologizmussal és pszichológiával és morállal. A bûn tényleg az, aminek a vallás mondja, vagyis az emberi lény bemocskolása és elaljasodása. Az oroszkodás ennél annyival több, hogy ebben tetszeleg, és henceg vele, mintha különleges kiválóság lenne, trágárul és káromkodva tanúságot tesz mellette, mondjuk Istent szembeköpi.

Ez a hallatlan felszabadultság már nem törõdik az értelemmel, hanem gyönyörrel merül el abban, hogy az Isten és az emberszeretet ösztönét, mintha a bûntõl lerészegedett volna, lepiszkolja. („Az oroszok istene már meghátrált a bundapálinka elõl.")

Dosztojevszkij a megszállottságot, mint világprogramot, egyik alakjának, Szigaljevnek tanításában fejtette ki. Szigaljev találta ki az egyenlõséget, mondja. Platón és Morus és Fourier, és a többi utópista elmélete hozzá képest érzelgés. Ha a szigaljevizmus megvalósul, „mindenki megfigyeli a másikat, és köteles a másikról jelentést tenni" —, „valamennyien rabok, de a rabságban egyenlõek" —, „a legelsõ teendõ, hogy alsóbb szintre helyezzék a mûveltséget, a tudományt, a tehetséget" —, „a kiválóbb tehetségek nem szükségesek" —, „mihelyt van család, szerelem, tehetség, azonnal kívánság támad a tulajdonra" —, „a kívánságokat kiírtjuk", „a rabok kötelesek egyenlõek lenni" —, egytized rész a szabadság, és a korlátlan hatalom fölött rendelkezik, a többi elveszti személyiségét, õseredeti ártatlanságban, paradicsomi állapotban él, mint a csorda, és dolgoznia kell —, „despotizmus nélkül soha nem volt szabadság, sem egyenlõség" —, „Szigaljev a legkorlátlanabb szabadságból indult ki, és a legkorlátlanabb despotizmusba érkezett el".

A gyakorlatban ez természetesen úgy valósul meg, hogy kivétel nélkül mindenki eszeveszett erõfeszítéssel az egytized részhez akar tartozni, ezért elkövet árulást, csalást, elaljasodik, följelent, csakis azért, hogy odatartozzék, lemond értelmérõl és igazságáról és önérzetérõl („mainapság már senki sem él eszével"). Természetes, hogy „kell néha változatosság". „Harminc évenként elkezdik egymást felfalni, csak hogy az egyformaságot meg ne unják." „Az unalom arisztokratikus érzés, és ilyesminek nem szabad elterjedni."

A szigaljevizmus bevált, számításon felül bevált, az oroszkodás sokkalta eredményesebb volt, mint amilyen például az egyszerû oroszság lett volna. Ezt most, keletkezése után körülbelül száz évvel mindenki kénytelen belátni. Csupán egyetlen ponton szorul még kiegészítésre, hogy fel kell ébreszteni, és ébren kell tartani a hitet: a legfõbb jó az élet, — az élet az egyetlen érték, — nincs több és nincs magasabb —, vagyis meg kell alapítani az életvallást, amely rajongó eszelõsséggel ragaszkodik a mulandósághoz, az állati élet-valõrökhöz, õrjöngve hadakozik a halhatatlanság és az életfölötti értékek és a túlvilág gondolata ellen. Mert ha az embert ebbe a merõ és puszta életbe, ebbe az egy évig, vagy öt percig tartó életbe csukják, és ha az életfölötti erõket kizárják (racionalistává, vagy ateistává teszik), okvetlenül kifejlõdik benne az életéhség, hogy a pálinkáért és a cigarettáért, a szalámiért és a szendvicsekért el fog követni sikkasztást és csalást és árulást, és kötelesnek érzi magát, hogy aljas és becstelen és hitvány legyen, és mindenkit, aki útjában áll, legázoljon, még öt percért, még egy szendvicsért és egy fagylaltért.

A számítás jó. Ahhoz, hogy az emberi közösség fundamentumát szétrombolják, és azután ne következzék semmi, tényleg ezt kell csinálni. Ha már kezd kifejlõdni, sejtetni kell, hogy ebbõl valami nagy dolog, valami nagyon nagy dolog lesz. Talán a paradicsom. Szûntelenül haladunk feléje. Ez a fejlõdéseszme. Acheronta movebo — megmozdítani az alvilágot. Mert amire szükség van, az embert átváltoztatni hitvány, ocsmány, gyáva, kegyetlen állattá, és amire szükség van, százmillió fejet levágni. A régi idõket elpusztítani anélkül, hogy helyükbe újak jöjjenek. Nem következik semmi. De ez a semmi a legeslegfontosabb dolog. Ez az az elem, amelyben a szigaljevizmus tenyészik. Gyakorlat, amelynek nincs elmélete. Ez az, amelynek tartalma az esernyõ, vagyis a cigaretta és a pálinka és a szendvics. A fundamentumok szétrombolásához a legbiztosabb út az életvallás elterjesztése (ateizmus, racionalizmus). Nietzsche szavával: a legkisebb ember. A szendvics-világban üdvözült tetû.

Ami ebben a szigaljevizmusban imponáló, az az önámításra való tehetség teljes hiánya. Ez a radikális és szakrilégiális cinizmus, amelyhez képest mindaz a bõszült gazság, amit eddig a történetben elkövettek, szánalmas szentimentalizmus. Tudjuk, hogy az, amit civilizációnak neveznek, túlsúlyban hipokrízis, és ha elkezdik az õszinteséget és a természetességet firtatni, a civilizációnak vége. „A régi idõk lerombolása anélkül, hogy helyükbe újak jönnének." Ami ebben a szigaljevizmusban lenyûgözõ, az az offenzív és provokáló szégyentelenség. Diogenészrõl mondják, hogy Athén piacán szeretõjével nyilvánosan közösült. Szigaljev ürülékkel bekeni mindazt, amit eddig az ember komolyan vett. Kétségbeesésbõl. Ocsajanyije, mint Dosztojevszkij mondja. „Szigaljev a kétségbeesésbõl indult ki, és ugyanoda tért vissza."

Szigaljev után körülbelül száz évvel azt mondhatjuk:

Íme a három kritikus pont: a személytelen üzem, amely a közösség egybenövését megakadályozza, a vak luciditás, amely az értelemnél okosabbnak hiszi magát, és a szégyentelen életéhség, amely nem akar mást, mint az egészet élvezni.

Ebben a pillanatban ez a három még külön áll, mindegyiknek súlypontja a föld különbözõ részein van, a személytelen apparátusé valószínûleg Kínában, a vak luciditásé több helyütt, az életéhségé Amerikában. De minden jel arra vall, hogy ez a három találkozik, és akkor a világválság utolsó stádiumába lépünk. Lehetséges, hogy ez Oroszországban fog megtörténni, ahol a talajt a szigaljevizmus már jól elõkészítette. Arra is van valószínûség, hogy az egyesítés nemzetközi lesz, mondjuk, mint a Nemzetek Szövetségének ellen- vagy inkább alszervezete, a bankárok, a zsiványok, a terroristák, a gengszterek, az ideológusok internacionális szövetsége. A második világháborúban hét hatalom viaskodott, és elõrelátható volt, hogy abból csak kettõ fog megmaradni, amely az összes többi gazságait akkumulálni tudja. Így is történt. A két hatalom között azonban a küzdelem nem dõlt el, mert mihelyt az egyik elaljasodásban újabb lépést tett, a másik azt azonnal asszimilálta. A kibontakozás ezek után csak az lehet, hogy a végsõ lépést nem állam és nép fogja megtenni, hanem államfölötti nemzetközi szervezet. Közvetlenül a háború után ennek megvalósulását még meg lehetett volna akadályozni, ma már nem. Közben mindnyájan arcátlan képmutatást tanúsítunk, és meg vagyunk sértve, hogy van szigaljevizmus, hogy ez csupán megfogalmazása annak az életgyakorlatnak, amit már régesrég folytatunk, és amit eszünk ágában sincs abbahagyni.

A DOLGOKBÓL ELÉG (A szentség elemzése)

A lengyel fiú, aki ezerkilencszáznegyvenegy május végén született, most húsz éves. Szüleit valamely igazság nevében megölték, a csecsemõ ott maradt az istállóban a széna közt, a korcsmárosnak nem volt szíve a vasvillát beleszúrni. Késõbb aztán már nem tudta, hogy megbánta, vagy sem.

Egyszer a vonaton láttam hasonló arcot. A félelem a szemben van, a támadás és a menekülés között, mind a kettõre készen. Ez a szem nem félt, inkább bámult és várt. Sohasem láttam ügyefogyottabb várakozást, azt hiszem, a Messiást várta, és csodálkozott, amiért még nincs itt, holott abszolút számítás szerint már régen itt kellett volna lennie. Az emberek nem érdekelték, a tájak még kevésbé. Nem nézett körül, és nem nézett ki az ablakon. Kezét a padra fektette, ráült, és hintázott, nem játékból, inkább, hogy az idõt addig valamivel eltöltse. Iskolája szemmel láthatólag nincs, mesterséget nem tanult, soha nem is fog. A dolgok nem fontosak. A holnapról nem gondolkozik, nem akar családot alapítani, sem házat építeni, nem spórol, és nem sóvárog arra, hogy majd egy napon. Senki sem szerette, és õ sem szeretett senkit, csak azt az egyet.

Ez a fiú sejtelmet nyújtott arról a lengyelrõl, aki Brest körül él a palakék ég alatt, a lucfenyõk és a varjak közt. De a lengyel még elhagyatottabb. Lehet, azt sem tudja, mi a vasút, csak éhség, tetû és rongyok. A korcsmárosék, akik fölnevelték, nem voltak hozzá komiszabbak, mint saját gyermekeikhez, de terhükre volt. Mi ma itt mindnyájan egymás terhére vagyunk. Még csak gyûlölni sem, csak unni, unni. A gyermek tudja, hogy fölösleges, és a legtöbb ezért magát hasznossá akarja tenni. Jobb lesz, mint amilyen. Így keletkezik a stréber. Engedelmeskedik, tiszta jeles lesz, és jó állampolgár. Vagy legalább fellázad.

Elmondták, hogy katonák jöttek, mindegy, hogy milyen sapkájuk volt, a faluban sok embert szedtek össze. A korcsma udvarába hajtották õket, mert ennek magas fala volt. Az erdõ felé vitték, senki sem tért vissza többé. A korcsmárosné beszélte azon a hangon, hogy õ milyen jó.

Az ezerkilencszáznegyvenegy májusvégi konstelláció nagyon nehéz. Csak egy valakirõl tudok, aki a kritikus napon született, és az még csecsemõkorában fel nem derített betegségben meghalt. Úgy látszik, nem bírta ki. Akkoriban a Bika jegyében aranykonjunkció volt, és körülötte hatalmas sztellium. Olyan tömény õrület kitörésére való lehetõség, amelyet csak most kezdünk érteni, amikor már késõ, és amikor még nagyobbra készülünk. Ezek az emberek egyáltalán nem képesek örülni, szenvedni se nagyon. Születésükkel olyan megrázkódtatást élnek át, hogy nem tudnak egyebet, mint ennek enyhülését égi hatalmaktól várni. Mert ezek itt? Mit kívánhat tõlük? Vannak igen hatalmas emberek, de senki sem tudja, mi a fontos. Mit tudnak? Vigyázni, nehogy kiessenek. Aki arra vigyáz, nehogy kiessen, már kiesett.

Az aranykonjunkció a Jupiter és a Szaturnusz együttállása, tulajdonképpen messiási konstelláció, Jézus születésekor a Halak jegyében a nyilvánosság házában állt, pontos oppozicióban a születés pontjával, és kilencven fokban a Nap-Hold-szembenállással. Szabályos kereszt. A Messiás az az igen magas szférából testet öltött lény, aki olyasvalamit tud, amire ember nem képes.

Az aranykonjunkció az áldozat konstellációja. Hallatlanul kérdésszerû, mert ha az ember az áldozat mellett kitart, az életbõl semmit sem kap, de az övé a dicsõség. Viszont, ha boldogságot, hatalmat, hírnevet kíván, az áldozatot el kell árulnia, mindazt, amit akar, itt megkap, a dicsõséget pedig elveszti, és a magas szférába, ahonnan testet öltött, sohasem térhet vissza.

Az együttállást akkor a Merkur, a Vénusz, a Mars, az Uránusz sztellium vette körül. Világi jelentõségét az ember akkor látja, ha megnézi, mi történt negyvenegy második negyedében. Hadjárat a szerbek, a görögök ellen, Kréta, Afrika, Oroszország megrohanása. Aki nem tébolynak fogja fel, azt a gyanút ébreszti önmaga iránt, hogy nem épelméjû.

A világ jóvátehetetlen romlás állapotában van. Ez kétségtelenül megállapítható, nem abból, hogy a rosszat teszik, hanem abból, ahogy a rosszban hisznek. Ahogy a rossz sikerében bíznak, és abban nemcsak megnyugszanak, hanem annak örülnek, mocskos örömmel, és hunyorgatnak, és a hang, amint azt mondják: valóság. Minden erõfeszítés hasztalan, amely a katasztrófát meg akarja akadályozni. Csak beszélnek róla. Mit akarnak? A dolgokat.

A végsõ eseményt megpróbálta elképzelni, de valamely ponton, éppen ott, ahol szemléletessé vált volna, agya mindig megállt. Nem olyan, mint az özönvíz. Nem tûz. Nem úgynevezett külsõ. Az ember csinálja, és még az utolsó elõtti percben is megállíthatná, de nem. Az egyre gyorsuló romlásnak hatékony ellenereje mindenki kezében ott van, és nem használja. Nincs többé sors. Nincs miben reménykedni. Csak az van, amit tesznek, és annak következménye. Az ember elõbb semmisítette meg a külsõ erõk hatalmát, mint ahogy megszerezte a tudást önmaga megfékezésére. Csak megérteni. Csak az intellektussal, ahelyett, hogy egész lényükkel fognák fel. Csak megérteni, nem megvalósítani. A dolgok, mindig a dolgok.

A pusztában Mózes fel akarta állítani az Úr sátorát, és kihirdette, hogy mindenki hozza el, amit csak tud. Összeszedték a bársonyt és a selymet, az aranyat és az ezüstöt, roskadásig. Végül Mózes türelmetlenül és bosszúsan azt mondta: a dolgokból elég. Végre valamit, ami nem dolog. Mint a nõ, aki inkább testét adja, nehogy magát kelljen odaadnia. A legkönnyebb valamit pénzzel megváltani. Önmagát teljesen megtartani önmagának. Az emberek egymás elõl eldugják magukat, és életüket titokban maguk élvezik. Senkinek semmit. Zugot keresni, és ott egyedül az egészet önmagának elszopogatni. Az egyetlen, ami a romlást megakadályozhatná, az egyetlen, de ennek megvalósítása áldozattal jár, le kell mondani. Csak nem lemondani. Senki sem hajlandó, s ezért óráról órára rosszabb. Mindenki rántja magával az összes többit. Megállni? Senki sem akar. Éppen õ? És éppen most?

Hallotta, amikor az emberek az eseményekrõl beszélgettek, mert az emberek semmi egyébrõl nem beszélgettek, csak az eseményekrõl. Kit vittek el. Kit végeztek ki. Elfogyott a krumpli. A kenyér rossz, de holnapután már az se lesz. Már jönnek. Kik? Mikor? Miért? Ez a rossz nem is megvalósítható, csak azért csinálják, hogy a jó tönkremenjen.

Lehet, hogy csak azért rossz, mert nem tudjuk, mi történik. Persze a távlatok, ha valaki a távlatokat ismeri, akkor mindjárt jó lesz. Haladás. De tudjuk, mi történik, nagyon tudjuk, mert csak azok tudják, akik benne vannak. Mindig megmarad valami kis szikra, hogy nem értelmetlen. Ki tudja? Attól, hogy az egészet elvesse, valami mindig visszatartja. Talán gyáva, és az összes következményeket nem meri levonni. Esetleg nem lát tisztán. Fel lehet tételezni, hogy mindez csupán ösztönzés?

Amíg valakinek egyszerûen igaza van, inkább csendes, szerény és szófukar. Mihelyt hazudik, tüneményesen bõbeszédû lesz, szavakban kifogyhatatlan, és fondorlatokban gazdag ékesszólással igazolja önmagát. Egyszerre találékony lesz, és ihlete van, bizonyítékok termékenysége és meggyõzõ erõ.

Azt, ami van, biztosan nem lehet tudni, csak azt, hogy ki az, aki vagyok.

Ha ez a sötét korszak végzet és visszavonhatatlan, az egyetlen, amit tehetek, hogy életem tisztaságát megõrzöm. Ez holtbiztos. Ha van belõle kiút, az egyetlen csak az lehet, hogy saját tisztaságával a világ tisztaságát felidézi. Ez még biztosabb.

Az ember elvesztette érzékét a fontosság iránt. Micsoda áldozat a puszta életért! Mennyi szennyet vesznek magukra a puszta falatért. Mennyi árulás. Vége? Már úgyis mindegy. Azt mondják, az élet mindennél erõsebb, és megy tovább. Igen, de hogyan! A földhöz való hûségnek csak addig van értelme, amíg az nem bosszú azon, ami az életnél több. Amikor valaki azt, ami az életnél több, megsérti, nem az életfölötti megy tönkre, hanem az élet. Ezért minden kompromisszum értelmetlen. Minden áldozat, amit az ember a merõ életért hoz, aljas. A Megváltón kívül senkinek kompetenciáját az élet kérdéseiben nem ismerem el. Sem a megalázástól, sem a mellõzéstõl, sem a megvetéstõl, vagy a kinevetéstõl, sem az éhségtõl, sem a szabadság-vesztéstõl, sem a rongyoktól, vagy a tetvektõl nem szenvedek annyit, mint saját hazugságaimtól.

De az az én, aki vagyok, nem magam vagyok, hanem sajátságos meglazult függetlenségben élõ lény, valaki, aki természetes, de akinél nincs természetellenesebb. Sohasem fogadhatom el, és egy pillanatra sem szabad megtagadnom. Javíthatatlansága fölött végzetes kétségbeesésben vagyok, és szûntelen ellenõrzésre van szüksége, különben megkoszosodik és karrierista lesz, vagy irigyli a diktátorokat. Milyen különös, hogy ez az én nem tud meglenni nélkülem, hogy tükröm, és én tükre vagyok, magunkat látjuk egymásban, összetéveszthetetlenül és elválaszthatatlanul, és vállalnom kell õt, holott szeretnék megszabadulni tõle, viszem magammal át a határokon, és különösképpen ragaszkodom hozzá, anélkül, hogy szeretném. Nem szabad elárulnom. Az evangélium mondja, és ha az ember erre gondol, nem tud mást tenni, mint az egyedül élõ láthatatlan elõtt leborulni, és sírni.

Nem az a fontos, hogy mi az, ami lesz, hanem, hogy mi az, ami van.

Ezen itt mindenkinek át kell esni, hogy oda eljusson. Hova? A húst minden léleknek meg kell próbálnia, mondja az apostol. Az egyetlen fontos, hogy az ember a világ cserbenhagyása nélkül az ígéret földjére legalább a határról, egyetlen pillantást vessen. Az ellen, ami van, nem tiltakozik. A romlás végét nem sürgeti, nem is késlelteti. Nem az évek számítanak, hanem az emberre nehezedõ sötétség súlya. Ezen pedig könnyíteni nem lehet, és nem is szabad, ez a romlásé. Sem a bárgyú jóakarat, sem a világvég, de a legkevésbé okosnak lenni. Mindenkinek meg kell adni, ami az övé, de az ördögnek semmit.

Nincs értelme valakire fontos dolgokat bízni, aki az elõfeltételeknek nem felel meg. Nem tanultságra van szükség; nem mûveltség, sem iskola, sem könyv. Rengeteg erõt vesztettem, hogy megszereztem ezt az ijesztõ tájékozottságot a lényegtelenben.

Nem tudta mi az ostoba és elavult régi tudomány, amely unalmas, mint a Zola-regény, mi az újabb, pimaszabb, amely a rémállamot és a terrort szolgálja aljasan, de már ennél is van újabb, már csak tudomány, minden egyébre való tekintet nélkül, és ebben szegény életünkkel együtt adatok lettünk. Dolgok. Nem tudta, mi a mûvészet, akár a régi, akár az új, rafinált paráznaságával. Sem a vallás, amely nem tud mást, mint kunyerálni. Sem a gondolkozás, amely azért gondolkozik, mert beteg. Megint a dolgok. Micsoda világ ez? Az ész rejtélye. Hová vezeti? Senkit sem ismer, aki ne úgy élne, hogy egyebet sem csinál, csak számon tartja, ami nem az övé. Cipõ, ruha, az enyém? A papírdobozra néz, amelyben az ing, a harisnya, a zsebkendõ, a szappan. Az enyém? Nem kell. Saját magán kívül senkije és semmije nincs. Mégis a lehetõ legjobb, ha várakozik. Üres kézzel semmire sincs szüksége. Vár. A dolog nem kell. A várakozás, amikor a dolgok még nincsenek, de még az sincs, amire vár. Még bûneihez sem ragaszkodik, az sem az övé. Nyakába hullott, mint ezek az álszülõk itt, ez a korcsma, istálló, munka és szappan. Persze, amíg az ember itt nem látja, hogy a bûnbeesés a minden egyebet meghatározó létfogalom, semmit sem ért, semmit, még a legyeket sem. A világot nem tudja önmagával elviselhetõ viszonyba állítani, mert ami a világra nehezedõ súly, az nem a gravitáció, hanem az ember bûne, és ahhoz, hogy a tisztaságot elérje, az egészet el kell vetnie, az egészet, még az életet, még az üdvöt is. Nem marad más, mint az erõfeszítés az ég birodalmának megvalósításáért.

És ez a különös zavar, másokon segíteni, holott segítségre szorul, tisztaságról beszélni, holott tisztátalan. Szégyen. Egy szót se szólni, csak várni. Istenben az a nagyszerû, hogy nem dolog, semmiféleképpen nem dolog, és nem fogható meg, és nem érzékelhetõ, nem kiszámítható és nem mérhetõ és nem kényszeríthetõ és nem gépiesíthetõ és nem rászedhetõ és nem félrevezethetõ, és aki a dolgokban marad, az hozzá soha nem jut el, és annak felõle sejtelme sem lehet. A dolog lényege, hogy üres. A dolgok uralma. Behódolás a semminek. A börtönt, amit itt csináltak, úgy hívják, hogy világ. Irtózik attól a gondolattól, hogy ebbe a világba kerüljön, mint jó ember, különösen, mint szent. Ez még súlyosabb, mint gazdagnak lenni. Ez a stupid és kicsapongó vallás. Az ember nem tud mást, mint elbújni, és önmagát felhabzsolni. A mennyei boldogságot kistréberkedni. Jónak lenni. Pfuj. A mennyország is börtön, a boldogok börtöne, az összes bel- és külkomforttal, állandó üdvszolgáltatással, és még hozzá tiszta lelkiismerettel. Kolosszális internáló tábor, amelyben a dolgokat szolgálják. Az ember a semmiben ég. Behódolni a dolgoknak, aztán hivatkozni a családra és a gyermekekre, és arra, hogy élni csak kell, gazságokat elkövetni koszos hûséggel a hazáért és az emberiségért. Különös. Miért hívják a valóságot misztériumnak, és miért hívják az embert, aki a valóságról tudomást szerzett, misztikusnak? Senki sem fog tudni megváltani, amíg magad nem vagy tiszta —, és akkor?

TANGUY, VAGY A LOGISZTIKA MISZTIKÁJA

Mûvészetelmélet írók, éspedig nem éppen a legrosszabbak, azt állítják, hogy a festõk nagy része, és azoknak is éppen a java, egész életében, ha számos változatban is, egyetlenegy képet fest. Mint ahogy a muzsikusok és a költõk is egy mûvet írnak. Minden bizonnyal azért, mert a jelentékeny mûvész sohasem képet fest, és nem szonátát ír, hanem az egyetlen mûvet teremti.

Yves Tanguy esetében ezt még a laikus is azonnal észreveszi. Tanguy képei semmi esetre sem portrék, nem csendéletek, nem zsáner-képek, inkább tájképszerûek, legalábbis távlatuk szerint azok. A tájak ismeretlenek, sõt idegenek; Malraux azt mondaná, mint hitelesen mûvészi alkotások, e képek a realitással semmiféle viszonylatot nem kívánnak fenntartani.

A kép elõterében alakzatok foglalnak helyet, az ember azokat néha érthetetlen célzatú mûszereknek nézné, amelyek félig lények, talán moszatok, esetleg csak foszlányok, különös metamorfózis következtében biológiai jellegüket elvesztették, az élõlényt, a gépet és a geometriát egybeolvasztották. Azon a körön, amelyet életnek nevezünk, mindenesetre bizonyos mértékben kívül állanak.

Az életösztön az élet területén valószínûleg ugyanazt a szerepet tölti be, mint a fizikában a gravitáció; ez a legnehezebben legyõzhetõ tehetetlenség. Tehetetlenség, amely mint le nem állítható aktivitás jelentkezik. Tehetetlenség, amely az egészet itt mozgásban tartja.

Tanguy képeirõl mintha ez a tehetetlenség eltûnt volna; mintha e képeken nem lenne életösztön, vagy egészen másutt van, mint ahol képeken lenni szokott. E képeken ugyanis nincs mozgás. A látható objektumok természete tökéletesen fiktív, ott állnak megmozdíthatatlanul saját külön realitásukba zárva abszolút nyugalomban. De ha a dolgok fiktívek, és a nyugalom is fiktív, e lét ellenállhatatlanul meggyõz, és e hiperrealitás azt is faszcinálja, aki egyébként a dologból semmit sem ért. Az ábrázolás nem szabályos, ugyanakkor lenyûgözõen egzakt; minden festményen van valami a fényképbõl is, ha más nem, abszurd volta (breton). Mintha ez a valami itt nem is a meztelen dolog lenne (az objektum õsképe, a valami), esetleg a tény, mint tény, hanem a dolog definíciója, mint logikai aktus. Ilyesmi a mûvészetben nemrég merült fel: Kandinszkij a század elején Schönberg zenéjét merõ agymûveletnek nevezte. És ez az önmagáért való dolog, a dolgoknak ez a definíciója olyan távlatban áll, amelyrõl mindenki, aki valaha Tanguy-képet látott, tudja, hogy ilyesmi csak a föld szféráján messze túl, a fényévekkel mérhetõ csillagvilágban lehetséges, talán. Marcel jean ezért Tanguy-t a tejút festõjének nevezte el. Steril monumentalitás, ahogy mi a földön kívüli kozmoszt elképzeljük. Olyan világ, amely a festészetben a világnak minden eddigi látomásától különbözik.

Tanguy képein mozdulatlanság van és csend. Különös, mert a modern képek rendkívül muzikálisak, és az egész történet folyamán nincsen festészet, amely a jelenleginél zeneibb lenne. Tanguy képei is igen magas fokon zeneiek, de amilyen megmozdíthatatlanok, olyan hangtalanok. Némelyik képen (különösen a nagy kék vásznakon) egyetlen elmosódó siket és elhaló hang hallható, amely mérhetetlen üres térben hangzik, inkább csak visszhangzik, mint távoli kongás a ködben, éjszaka a tengeren. Úgy látszik, az élet kolosszális zenebonájából ez maradt. A legtöbb kép azonban még ennyit sem szól, hanem mint ez a valódi képhez illik, némán, csupán van. Semmi egyéb. Minden bizonnyal a legszótlanabb képek, az egyiptomiaknál is szótlanabbak.

Tanguy festészetének tartalma a lecsillapodott izgalom. Az izgalom életünknek valószínûleg leglényegesebb egzisztenciáléja, mert köztudomású, hogy az ember nem a jót keresi, nem az élvet, nem a gyönyört, hanem minden körülmények között — örömre vagy szenvedésre való tekintet nélkül — az izgalmat. Ezért életünk középpontjában nem a becsvágy, nem a tenyészet, nem a hír, a hatalom, a vagyon szenvedélye áll, hanem az életnek önmagára való éhsége, az, amit újabban libidonak neveztek el. Tanguy képein az elsõ pillanatra az izgalom nem látható. De teljes egészében ott van, csak már nem az, ami akkor volt, amikor még izgalom volt, hanem új alakban, megfékezve és elnémítva. Minden reszketés eltûnt. Az életben a legnagyobb erõ az életre való éhség, ennél csak egy nagyobb van: ennek az életéhségnek megfékezése. A legnagyobb tûz az élet tüze, ennél csak az élet tûzének megfékezése nagyobb. Ez az, amit a Katha upanisád tapasznak hív. Ez az önuralom tüze. A dolgok égnek, de már nem a libido, hanem az önmegtagadás tüzében; az ember ég, de már nem az izgalom, hanem az izgalom legyõzésének tûzében. Tanguy-nél a megfékezés aktusa nem jóga, nem aszkézis, nem az életrõl való lemondás, és nem önmegtagadás, hanem a mûvész megismerõ értelmének aktusa.

Tanguy festménye az a pillanat, amikor az izgalom hatalmait az ember legyõzte, és ingerre való szomjúsága többé nincs. Az izgalom mindent meg akar tapogatni és megkóstolni, és ha már nem lehet az egészet lenyelni, legalább megnyalni. De ennél magasabb rendû izgalom is van, az életsóvárságot legyõzni. Ezért van a képeken síri csend és grandiózus sivárság.

Nem mintha Tanguy sajátságos becsvágya, hogy a libidot likvidálni kívánja, egyedül állana. E képeken, ha nem is régi, de egy idõ óta egyre nagyobb méretekben jelentkezõ új élettechnika jegyei ismerhetõk fel. Ezek a jegyek a különbözõ mûvészetekben, a gondolkozásban, némely tudományban is hasonlóak.

A mûvész, a legelsõ csaknem biztosan baudelaire volt, azt a fölfedezést tette, hogy a libido-mûvészet nem kielégítõ. Libidonak nevezzük az életnek önmagára való éhségét, amely teljesen vak; libido-mûvészetnek nevezzük pedig azt a mûvészetet, amely az életéhséget, mint az egyetlen lét-tényt gyanútlanul elfogadja, más lehetõségrõl sejtelme sincs, és az életéhséget dicsõíti.

Az ilyen élet-mûvészet tartalma többnyire struggle-for-life-valõr, vagyis olyan magatartás szuggesztiója, amely az embert az úgynevezett létért való küzdelemben kedvezõen befolyásolja. E mûvészetnek mindig van részben narkotizáló, részben terápiás jellege, de minden esetben doppingol. Mûvészet eszerint azért van, hogy az életet szebbé tegye. Ezért amirõl itt szó van, az életben elért diadal, az igazak gyõzelme, a rosszak büntetése, és a szerelmesek boldogok lesznek. Fontos, hogy az életbõl mindenki valami pluszt kapjon. Jó, ha az embert küzdõképesebbé teszi, de ha lehet, az emésztést is kedvezõen kell befolyásolnia. Magasztalni kell az ösztönöket és a biológiai realitás körébe tartozó képzeteket, mint a szerelem, az erkölcs, a kommunitás, a család, a haza, a nép, az osztály. Ez a vegetatív-animális-szociális-kulturális realitás köre. E mûvészet teljes egészében nem igényel a biológiai életnél magasabb színvonalat, és úgy tesz, mintha életünk horizontális hullámzásban zavartalanul folyna le, és az embernek vertikális irányban kiemelkedõ kérdései egyáltalán nem lennének.

A modern mûvész fölfedezése az volt, hogy az ilyen libido-mûvészet körébe tartozó mû esztétikai megítélés alá nem is vonható. Kérdésszövevénye, hogy valamely életzavart old meg, vagy valamit eltüntet, menekülést biztosít, vagy elrejt, esetleg hiányt pótol, vágyat fejez ki, minden egyes esetben és kivétel nélkül csakis azért, hogy életéhségét csillapítsa és több élethez jusson. Az életmûvészet naiv alakjában, mint gyermekrajz, vagy vers, mint diák-költészet, mint nõi napló, mûvészi igényt nem is támaszt. Viszont tény, hogy bennünket állandóan és ezrével ilyen életérdekbõl készültregényekkel és festményekkel, versekkel, drámákkal és szobrokkal és zenével árasztanak el. Életérdek, vagyis merõ libido-funkció kifejezõdése a mûvész részérõl és libido-kielégülés a közönség részérõl. Végeredményben szigorúan privát ügy. Ha a szekreterben marad, ahová való, nincs is semmi baj. De ha a mûvészet igényével lép fel, kiderül, hogy csupán klinikai lelet, legfeljebb életrajzi illusztráció, amely álmodozásokról és sérülésekrõl számol be, de mindegyik azért készült, hogy a szerzõ azokkal a több élethez való jogát indokolja.

Mindez persze nem a mûvészetre, hanem a pszichológiára tartozik. A pszichológia foglalkozik az érzelmekkel, a vágyakkal és a sérülésekkel és az álmodozásokkal, a lélek hiányaival és érzékenységével. A pszichológia számára az ilyen mû diagnózis alapja: a karakterológia sok jellegzetességet állapít meg; a terápia bizonyos pszichotikus típusokat fedezhet fel, és gyógyításukra indítványt tehet.

E megnyilatkozás lehet érdekes, sõt izgalmas, egyéni, sõt extravagáns, a legtöbb esetben tehetséges. Sok mindenféle lehet, csak egy nem: mûvészet nem lehet. Ahhoz, hogy egy mû mûvészet legyen, még oly ragyogó tehetség is kevés. A mûvésznek küszöböt kell átlépnie, éspedig az életnek önmagára való éhségét le kell állítania, és az életéhség dicsõítését meg kell szüntetnie. Minden valódi élet önmaga fensõbb ellenõrzésével kezdõdik. Ami azelõtt van, nem számít, serdületlenség. A küszöb, amelyen át kell lépni, a libido felszámolása.

Mondják, hogy a libidot megfékezõ ellenõrzõ erõ, amely az élet önmagára való éhségének határt szab, a libidotól nem különbözik. Tulajdonképpen ugyanez a libido ez is, de felsõbb fokon, most mint önmagára visszacsapó funkció mûködik. E nézetet egész iskolák vallják. Azt tanítják, hogy bizonyos diszciplinával a libido önmagával szembefordítható, és akkor, ha egy része meg is marad életéhségnek és az ösztönöket elementáris erõvel vakon tovább szolgálja, más része azonban felszabadul, és önkontrollá válik. Ezen alapszik a jóga. Az embertõl függ, hogy libidojának nagyobb részét hová veti, a libidoba, vagy az éhség megfékezésébe.

Más iskolák azt tartják, hogy az életnek önmagára való vak éhségét nem a libido, hanem kvalitásban magasabb erõ (spiritus, pneuma, szellem) tudja csak megfékezni. Így tanítják az Upanisádok. A tapasz, az önmegtagadás tüze, eredettõl fogva más, mint az életéhség, mert nem vak, hanem lát és éber, világosság és az élet tûzével sohasem keveredik és ezzel nem téveszthetõ össze.

A modern mûvészet becsvágya, hogy a libido-küszöböt átlépje, olyan mûveket kíván teremteni, amelyek nem a biológiai életigényt elégítik ki, és tartalmuk nem az élet vak dicsõítése. Minden valódi élet önmaga fensõbb ellenõrzésével kezdõdik. Mûvészetet csinálni nem élvezet. Chaque oeuvre est un exemple de renoncement — minden mû a lemondás példája. Nem lehet vakon az izgalmakat élni és mûvészetet csinálni. A küszöbön való átlépés után a pszichológia hatásköre megszûnik; ami pszichológiailag megfejthetõ, nem mûvészet. A mûvészet nem áll életérdekek szolgálatában. Je ne veux rien d'humain (mallarmé). Semmi emberi nem kell. Amit a libido teremt, az igen jelentékeny lehet az animális-szociális világban, mint érzelmi vagy morális vagy világnézeti vagy nemzeti vagy politikai eszmeiség, de mint mûvészet, számba sem kerülhet. A mûvészet az életnél magasabb realitás rendjét ábrázolja, azt, ami több, mint természet, mint világ, mint élet.

Tanguy képein ezért nincs izgalom. Mintha életösztön nem lenne. Nem pszichológiai lelet. Faszcináló mozdulatlanság. Nincs vágy, nincs szenvedély, nincs érzelem, nincs szövevény, hiány, pótlék, ösztön, éhség. Mindez a küszöb elõtt marad. Itt nincs más, mint a dolgok archetípusának egzakt definíciója. Mint mondják, intérieure métaphysique. „Tiszta agytevékenység." A ricsaj megszûnt. Az álmokat desztillálták. A tiszta logikai rend realitásába emelve és átvilágítva. Ez maradt. Ez a vonzó és félelmetes vízió, cseppet sem meghitt, sem megnyugtató, inkább kísérteties hûtött atmoszféra, semmi félreértés, mert az egyetlen lényeges, világosan látni.

Az a sajátságos folyamat, amely a modern mûvészetben mint következetes életellenszenv nyilatkozik meg, a társadalom ellen tanúsított ellenállással nincs, vagy csak alig áll kapcsolatban. Hogy a mûvészet a modern társadalmat semmiféle alakjában nem fogadja el, több, mint természetes, de a dolgok nem ezen múlnak. A mûvészet nem társadalomkritika, és semmiféle alakjában sohasem volt lázadás a világ ellen. A mûvész a szubegzisztens (küszöb alatt élõ) emberrel nem áll szemben, hanem olyan megismerõ és megvalósító tevékenységet folytat, amely a szociális hétköznapénál alapvetõbb léttörvényeket (érték, arány, rend, mérték, ritmus) állapít meg. Messzirõl ez mindenesetre a világgal való antagonizmusnak látszik. A mûvészetben az életéhség likvidálásának értelme azonban az, hogy a mûvész a világ végleges rendjének törvényeit megtalálja és ezt a végleges világot mûvében megvalósítja. A mûvészetben elsõsorban nem a szociális hétköznap elutasításáról van szó, hanem arról, hogy a szociális hétköznappal szemben a mûvész egy hiperegzisztens létre hivatkozik.

Ezen a ponton a mûvészet bizonyos rokonságot tart fenn a vallással. Tudjuk, hogy a szociális-biológiai életrendnek a vallás állhatatosan és következetesen ezredévek óta ellentmond. Ez persze nem érzelmi alapon, hanem fensõbb tudás birtokában történik. A világ és a vallás egymást sohasem tûrte. Azt is mindenki tudja, hogy mi az, amiben a vallásnak igaza van, és mi az, amiben nincs. A mûvészet magatartása azonban a valláséval nem összetéveszthetõ, mert igaz, hogy a vallás is, a mûvészet is a világinál magasabb életrendre hivatkozik, de a mûvészet a világot soha nem tagadja meg és nem veti el, hanem átvilágítja és rendezi, mint mondják, a mûvészet a vegetatív-szociális világból múzsai világot teremt.

Amióta Rudolf pannwitz a múzsaiság fogalmát megtalálta és tisztázta, nincs kétség afelõl, hogy mindaz, amit matézisnek és geometriának, építészetnek és zenének, költészetnek és metafizikának nevezünk, az azonos primordiális rend-elven nyugszik. Van attitude centrale, az emberi értelemnek olyan centrális magatartása, mint Valéry írja, amelyet ha az ember elér és elfoglal, ebbõl a megismerés mindennemû vállalkozása és a mûvészet minden mûvelete egyaránt lehetséges. A múzsai magatartás ez az attitude centrale; magatartás, amelynek bázisa az élet önmagára való vak éhségének megfékezése. Ha a libidot sikerül megfékezni, az ember az attitude centrale-t meg tudja valósítani, és így számára a hiperegzisztens világ megismerésének lehetõsége megnyílik. A múzsai magatartás azonban nemcsak a megismerésnek és a mûvészi vállalkozásnak, hanem a moralitásnak és a vallásnak és mindennemû életrendnek is alapja, amely a világ és az emberi lét végleges rendjének tudatában van, és e végleges életrend megvalósítására erõfeszítést tesz. Amit múzsai világnak nevezünk, az az abszolút, vagyis az eredeti világra való anamnézis, és ezért lehetséges, hogy minden idõnek és minden népnek mindennemû magas mûvészetében, moráljában, vallásában van valami azonos, és ez a primordiális világ õsképe.

Még az sem mondható, hogy a festészetben kezdõdött. Baudelaire és Manet kortársak voltak, és elsõ botrányaikat körülbelül egy idõben aratták. A képet elkezdték így meghatározni: „sík felület, amelyet bizonyos rendben színek fednek". A definíció hadüzenet volt. Az akadémia haja az égnek meredt. Kiderült, hogy a festészet nem támaszt többé igényt arra, hogy a dolgokat másolja. A görögök óta használt elvre, hogy a mûvészet a természet utánzása, a mûvészek fejüket rázták. A preraffaeliták azt állították, hogy a mintát emberi létünk berendezésére nem is az úgynevezett valóságból, hanem a mûvészetbõl (a múzsai világrendbõl) vesszük, és létünk minél magasabb rendû, annál inkább. A mûvészet természet fölött álló erõket közvetít. Nem utánzás, hanem az anyagi világénál magasabb szintû rend realizálása. A költemény olyan mondatok szerkesztése, amelyek az abszolút logoszt idézik. Vers az, ami a szavakat valódi értelmükben használja. Nemcsak most, mindig is így volt. Baudelaire és Manet óta száz év telt el, azóta a teória kiépült, s ez arra tanít, hogy a mûvészet kezdete, ha valaki a szenvedélyek és az ösztönök értékein túllép. „Azzal, amit valóságnak neveznek, semmiféle viszonylata nincs". A mûvészet a valóságot átvilágítja és rendezi és fölemeli. Mivel emeli? Ihletével. Mi az ihlet? Kapcsolat azokkal a valóságfölötti lényekkel, akiket az orfikus görögség Múzsáknak nevezett. A Múzsa közvetíti a magasabb rendû létezés erõit.

A múlt század közepén néhány angol költõ, festõ és elméletíró teóriában jól megalapozva olyan életrendet épített ki, amely az indusztrializált emberiségben az egyre fokozódó lomposságnak határt óhajtott szabni. Ez a preraffaeliták szövetsége volt, a legújabb idõben az elsõ olyan tudatos múzsai magatartásnak helye, ahol felismerték, az ízléstelenség milyen életrontó erõ, és egyenlõ az immoralitással, vagy azzal, amit a vallás bûnnek nevez. A szövetség igyekezett az ízlést helyreállítani. A költõk mûveiket saját maguk által készített papíron, saját betûikkel nyomatták, ruháik, fehérnemûjük szövetét maguk szõtték, csak kézzel alkotott bútort fogadtak el, és mindennemû gyári készítményt visszautasítottak. A preraffaelita szövetség olyan múzsai közösség elsõ sejtje óhajtott lenni, amely a mûvészi életrendet a kommunitás egész területére ki szerette volna terjeszteni, egyfajta emberi testvériséget, és a javaknak a szociális igazság szerint való helyes elosztását kívánta megvalósítani.

A preraffaeliták szerint az embernek le kell szokni arról, hogy ez a világ itt valóság. A természet tökéletlen, a történet fantáziátlan, a realitás ügyefogyott. Az ember olyan tudásnak és hatalomnak van birtokában, amely az abszolút lét rendjét meg tudja ismerni, és a világot fel tudja építeni. Az, hogy eddig mindig rosszul csinálták, még nem érv e felfogás ellen. A humánum arról a jellegrõl ismerhetõ fel, hogy a gondolat, amely vezeti, mindig a természeten túlról ered. A mûvészet a világ tudatos felemelése, hogy az ember a végleges világegyetemet megalkossa. A mûvészet tárgyai nem a világból, mint ahogy az emberi élet értékei sem a világból, hanem a magasabb létezésbõl valók. Ezek az értékek kezdettõl fogva megvoltak és megvannak, nem kell azokat fölfedezni, csak leolvasni. Az abszolút (múzsai) világ, ez a kezdettõl fogva meglévõ valóság, amely minden emberben él, és amelyre mindenki tanítás nélkül emlékszik és amelyet felismer. A múzsai világ azonban nem a természet ellenrealitása, hanem attól független hiperegzisztens valóság. És a kapcsolat, ami az emberi értelem és az eredeti realitás között fennáll, nem képzelõdés és nem álmodozás, hanem az értelem tiszta állapota. Tiszta, vagyis a vegetatív-szociális világtól nem megzavart, és libidomentes. A pillanattól kezdve, amikor az ember vágyait és szenvedélyeit, sóvárságát és éhségét meg tudja fékezni, és önmagát a létezésnek magasabb (életszomjúságtól mentes) fokára tudja emelni, életét az értelemnek ez a tisztultsága irányítja. Az emberi lét így, ahogy a természetben van, a történetben és a társadalomban, nem egyéb, mint a kétségbeesés egoizmusa. Ebben a körben minden gondolat és minden tevékenység okvetlenül fals. Az önzés a tévelygésben való magatartás. Létért való küzdelem. Szociális, biológiai, vegetatív életkör. A múzsai rend alapja a szám. A múzsaiság a matematikára redukált igazhitûség. A múzsai számon nyugszik a ritmus, az arány, a rend, a mérték. Mindez a magasabb világ rendszerezésének követelménye. A múzsaiság a dolgok abszolút zenéje. A múzsai világ a létezés mátrixainak világa.

A modern kor másik múzsai szövetségrõl is tud, Stefan george körérõl, amely a preraffaelitáknak a mûvészekre vonatkozó teóriáját nem változtatja meg, hanem megerõsíti, és többet is tud mondani. Az ember és a mû elválasztása tilos. A mû kötelez. A szó és a tett azonossága a múzsai lét legelsõ feltétele. Ahol az élet és a mû között eltérés van, ott nem mûvészetrõl van szó, hanem ott az életéhség a mûvészettõl vett eszközökkel fedezi magát. A mû ebben az esetben múzsai törvényekkel nem mérhetõ, ez csupán libido-kompenzáció, vagyis pszichológiai lelet, úgy kezelendõ, mint a serdületlenek vagy az elmebajosok mûvészete, esztétikai ítélet alá nem vonható.

A modern mûvészet stabil tétele, hogy a modern költészet nem a régebbi poiétika értelmében vett költészet, hanem mint mondják, a költészet költészete (metapoiézisz), a modern festészet is a festészet festészete, a zene a zene zenéje. A sajátságos megfogalmazás azt jelenti, hogy a költészet orientációja megváltozott. Ilyesmivel, hogy erotika és természet, családi ösztön, otthon, vallás, kollektív érzelem, nem kíván többé foglalkozni, és a festészet sem óhajt többé csendéletet, sem tájképet, sem portrét festeni, vagyis a mûvészet nem tartja magát a szociális és a pszichológiai világ kifejezõjének. Az úgynevezett realitást, amely nagy mûvészeknél régebben — és egyébként is — csak szimbolika volt, kiiktatta, és a mûben az életösztönt nem tûri meg. A mûvészet közvetlen kapcsolatot vett fel a hiperegzisztens (múzsai) világgal, és ennek valóságát a természeti és a szociális világjelképei nélkül nyújtja. Ezért beszélnek tiszta költészetrõl (poésie pure),tiszta festészetrõl és tiszta zenérõl. A modern mûvész a valóságot nem egy erdõben, vagy arcban ábrázolja, hanem a természet kihagyásával. A természet jelenléte a mûben nem egyéb, mint a vak életszomjúság jelenléte. A mûben pedig semmiféle életszomjúságot (libidot) nem hajlandó elviselni. A mûvészét a múzsai világ megjelenítése. Semmi egyébhez semmi köze. Régebben a mûvészet az élet apoteózisa volt. Ez most megszûnt. A mûvészet nem életélvezõ. Ami a mûben alakot ölt szociálisan és biológiailag és pszichológiailag interpretálhatatlan, mert ezzel a valósággal nincs is kapcsolatban. A mûvészet nem életdicsõítõ, és nem életélvezõ. A mûvészet alkotása sem élvezet, hanem az életélvezetnél intenzívebb élettechnika, és ennek feltétele éppen a szociális-pszichológiai életbõl való kilépés. A mûvészi alkotás a halálkészültség magasabb foka, vagy ami ugyanaz, az ember világi életénél fensõbb rendû létezésben való közvetlen részesedés.

A múzsai tudatosság a mûvészeten kívül a múlt század végén némely tudományban is felébredt, a legnyíltabban mindenesetre a francia critique de la science-ban. Ez az iskola — elsõnek poincaré, késõbb le roy, meyerson és mások — a tudományban megalapozatlan úgynevezett pozitivizmus korlátolt elméleteit elviselhetetlennek tartotta. Az iskola olyan tudományosságot követelt, amely csak korrekt bázissal (nyílt axiómával) rendelkezõ tételeknek volt hajlandó hitelt adni. Poincaré a rejtett axiómák kérdését a legkényesebb helyen, a matematikában kezdte fejtegetni; késõbb René guénon ezt a módszert az infinitezimális kalkulusról írt könyvében tökéletessé fejlesztette, és az egész újkori matematika rejtett világnézeti hátterét átvilágította. A tudománykritika azonban csakhamar a természettudományok egészére kiterjedt, és többen arra az eredményre jutottak, hogy e diszciplinák kevés kivétellel nem bevallott hátsó gondolatokkal operálnak. A pozitivista tudomány axiómái rejtett életérdekeket szolgálnak, vagyis ezek teljes egészükben nem az igazság, hanem a libido jegyében állnak. A tudomány pozitivista alakjában egyáltalában nem tudomány, hanem a kor és a társadalom által determinált szociális történeti termék, amely nem az igazságot kutatja, hanem a pillanatnyi életrendet igazolja. Ez a megállapítás a tizenkilencedik század csaknem minden tudományos eredményére vonatkozik. A critique de la science a modern korban a tudományos tételtõl elõször követelte meg, hogy az ne a szociális-biológiai ösztönök kifejezése legyen, hanem egy, az életnél magasabb, érdekmentes realitás törvényszerûségét fogalmazza meg. A francia tudománykritika közvetlen következményeként megteremtették a tiszta logikát, amely a korrekt tudományos gondolkozás követelményeit egyszer s mindenkorra kodifikálni kívánta. Az igazságkutatást mindennemû rejtett elõfeltétel átvilágításának kell megelõznie. Szociális és pszichológiai és történeti és hatalmi és érzelmi preokkupációknak a tudományban helye nincs. Az emberi értelem az életen túl tud lépni. Az értelem feladata pedig nem az, hogy az életet kiszolgálja, hanem éppen, hogy az életösztönöket a magasabb rendû lét megismerése érdekében megfékezze.

A modern mûvészet és a tudománykritika feltárta, hogy az ember hétköznapjaiba elmerülten sajátságos életgörcsben él; az ember az életnek önmagára való vak szomjúságából a szociális hétköznap légkörében nem tud kilépni, és e körben csakis és csupán és egyedül biológiai egzisztenciájáról van és lehet tudomása. A modern mûvészet és a tudománykritika látja, hogy az ember ebben a körben lefokozott értelmével a valóságról semmiféle tapasztalatot nem szerez, és nem is szerezhet. Az életnek önmagára való éhsége vak, s ezért az ember nem veszi észre, hogy léttévedések és léthazugságok közepette él. Ha a mûvész és a gondolkozó becsvágya, hogy ebbõl a szubegzisztens (küszöb alatt levõ) életbõl kilépjen, egzisztenciáját átvilágítsa, és a valóságról hiteles értesülést szerezzen, az életéhséggel szembe kell fordulnia, és az életgörcsbõl önmagát ki kell oldania. A modern mûvészetnek és a tudománykritikai gondolkozásnak a szubegzisztencia küszöbét sikerült átlépnie, és az életnél lényegesebb valóság rendjét megismernie. Ezért a modern mûvészetnek és gondolkozásnak az élet ellen kellett állást foglalnia, s ez a magatartás teremtette meg a modern tiszta festészetet és tiszta költészetet és a tiszta zenét és a tiszta logikát. Mindez az elrejtett vak életéhség felszámolásának jegyében történt. A modern mûvészet az embernek a szociális-pszichológiai szövevényben élt görcsét feloldotta, s ettõl a pillanattól kezdve minden mû, amely az élet vak éhségének világában marad, mint mûvészet jelentéktelen, mint gondolkozás semmis. Olyan mû, amely életéhséget elégít ki vagy igazol, nem tekinthetõ mûvészetnek, ez mindössze valamely társadalmi vagy politikai vagy pszichológiai aktus, amely esztétikai megítélésen kívül áll, értékelhetõ szociális vagy lélektani vagy történeti síkon, mûvészileg nem.

A múzsai világ fölfedezése következtében a mûvészetben az értékelés megváltozott. Az élet maga történeti-szociális jellegével alig elviselhetõ állapot. „Az õrület országa az egyetlen a földön, amelyben érdemes lakni, az emberi lény annyira semmi, hogy csak az szép, ami nincs". rivière mondja: a mûvészet mindig váratlan segítséget nyújt, a földi életben való tartózkodást abszurddá teszi. A számok költészete. mallarmé Igiturjának alapgondolata: szellemi aktust végrehajtani anélkül, hogy az ember ember legyen. Ami irreális, az a világfölöttiség jele, ezért máris rokonszenves (szürrealizmus). A mûben a legfontosabb a logika felragyogó villámfénye. Tiszta lét (l'être pure). A mûvészet nem tûri, hogy a valósággal mérjék. Ebben a légkörben egy Puccini-opera bujaságtól bûzölgõ libido; Wagner zenéje kutyakomédia; a polgári regényirodalom pornográfia; a líra szirup-óceán. Ahol az életnél magasabb realitás nem jelentkezik, a mûvészet szempontjából annyi, mintha nem lenne. Festménynek csak az nevezhetõ, amelyben egy csepp libido sincs (absztrakció). Költészet az, ahonnan a valóság véletlen, szûk és méltatlan volta eltûnt (Mallarmé). Múzsai egzisztencia az, aki a geometriától ittasan, az egzaktság mámorában él. A tiszta értelem eksztatikus magatartásának példaszerû megnyilatkozása a század elején minden bizonnyal Bertrand russell matematikai logikája lett, és az ebbõl keletkezett logisztika, amely a rejtett elõfeltételek radikális átvilágításával a modern ember számára a szociális-pszichológiai tévelygésbõl kiutat biztosított. A matematikai logika az azt megelõzõ mûvészet és költészet nélkül elképzelhetetlen, mint ahogy a mûvészet és a költészet elképzelhetetlen a logika után a logika nélkül. A tudatosság olyan fokozatáról van szó, amelyet a mûvészet és a gondolkozás egy idõben, egyszerre és egymás támogatásával, és ha függetlenül is, kölcsönhatásban, párhuzamosan, egymást keresztezve, és egymásról ha nem is mindig tudva, de egymást sejtve és feltételezve ért el. Russell a modern értelemnek ezt a sajátságos magatartását, amely az elvadult, ügyefogyott és irreális szociális-történeti életrendet minden vonalon gyökeresen elvetette, és a számok rendjére, a rendszerre, a geometriára, a mértékre, az arányra, vagyis a tiszta értelemmel áthatott világra épített, püthagóreusnak nevezte el. Püthagóreus csak más szó arra, hogy múzsai, vagyis arra, hogy orfikus.

A modern gondolkozás és mûvészet területe határterület. Mindig a határterületek voltak a fontosak. De különös fontosságot nyertek ebben a korban, amikor — mint mondják — a zenében nincsen más, csak szélsõség, avantgárd vagy giccs; avantgárd, amely a tiszta lét (l'être pure) jegyében az ismeretlen és a megvalósítatlan felé tör elõre, és a giccs, amely a szubegzisztens szociális világot szolgálja, és a vak életéhségben elmerül, ezért komolytalan, és nem számít. A határterületek azonban különösen veszélyes helyek. Itt van mindjárt a tiszta szám; a szám minél túlvilágítottabb alakban jelenik meg, elvont tisztaságából annál többet látszik feladni. Steril és absztrakt voltát elveszti, egy vonalon túl rejtélyes módon mítosszá válik. Lásd frege matematikáját. Itt vannak a geometria alapábrái, például a háromszög. Definíciója minél egzaktabb, jelentésében kinyomozhatatlan módon annál inkább valamely különös nem-értelmi többlet jelentkezik, és az a jelképszerû, amely természettõl fogva tartalmához tartozik, annál jobban megerõsödik. Háromszög azon kívül, hogy geometriai alakzat, egész sereg egyéb dolgot jelent, ami a háromszög komplex alapjelentésébõl következik.

Ludwig wittgenstein vállalkozott arra, hogy tökéletes értelmi nyelvet dolgoz ki, amely végleges precizitással fogalmaz. A gondolkozásban ugyanaz a vállalkozás, mint amit Mallarmé a költészetben kísérelt meg. Wittgenstein azt tapasztalta, hogy bizonyos homály, amelyet metafizikának nevezett, a nyelvbõl nem küszöbölhetõ ki. A nyelvet a metafizikai értelmek nemcsak átitatták, hanem a metafizika magának a grammatikának, szerkezetét is inficiálta. Így a nyelv segítségével való tökéletes értelmi megismerés lehetetlen. A tiszta logikában az absztrakt és steril kidolgozással együtt valami más is jelentkezik. Az értelem fényének növekedésével mintha másik fény is növekedne, amelyet, mivel az értelem fényétõl különbözik, homálynak szokás tartani, de amely tulajdonképpen misztikus fény.

Bertrand Russellrõl, a tiszta logika megfogalmazójáról mondják, hogy „emberi dolgok sohasem elégítették ki". I want certainty. „Bizonyosságra szomjazom olyan értelemben, ahogy az emberek általában vallásos hitre szomjaznak". Szenvedélye volt a matézis, és ezzel párhuzamosan megértése annak, ami a misztika. Életrajzírójának azt mondta: „mielõtt meghalok, módot kell találnom arra, hogy azt az esszenciális valamit, ami bennem van, és amit még sohasem mondtam ki, megfogalmazzam, azt a valamit, ami nem szeretet és nem gyûlölet vagy részvét vagy közöny, hanem az élet valódi lehelete, fény, amely az emberi életbe valahonnan messzirõl jött, a nem-emberi világ szenvedélytelen roppant hatalma".

Ez a határterületek egybemosódó végletei között való tartózkodás jellegzetessége; a modern mûvészet és gondolkozás sajátos helye. Túlvilágított árnyéktalan tér. „Emberi dolgok sohasem elégítettek ki". I want certainty. Az életszomjúság felszámolása. „Je ne veux rien d'humain." Határterület, amelyet hajszálnál keskenyebb vonal választ el a semmitõl. Az égbolt azúr szakadéka, mint baudelaire mondja. „Semmi sem oly szép, mint a nemlétezõ." La pureté du non-être. A nemlét tisztasága (valéry). malevics megfestette oly alakban, hogy hatalmas fehér vászonra üres fehér négyzetet festett. Ez a tárgytalan és névtelen és megfoghatatlan. „A mûvészet a szellem eszköze, hogy önmagát a semmiben megsokszorozza". A határterület, amelyet tiszta értelemnek neveznek, közvetlenül emellett a nemlét mellett fekszik. A végletek tere, kettõs fény vegyülete, a végletesen felfokozott értelemé és a kezdõdõ misztikáé, mintha e két fény egyike a másik homálya lenne, az értelem a misztikáé, a misztika az értelemé. „A lét valódi fénye". Mind a kettõ azonos abban, hogy „valahonnan messzirõl jött", hogy nem emberi, hogy a nemlét határáról való, és a „nem emberi világ szenvedélytelen és roppant hatalmának" megjelenése. Ez a túlvilágított árnyéktalan tér, amelyben a logikus értelem absztrakt és steril fénye elválaszthatatlanul egybeolvad messze a határon túlnyúló feneketlenségben örvénylõ misztikus lét fényével. Úgy látszik, az embert ez a dupla világosság összeolvadva éri. S úgy látszik, ha Russell és Wittgenstein tiszta logikájának a misztikával ilyen affinitása van, érthetõvé válik, miért vonzotta mindig és minden idõben a misztikusokat a logika és a matézis: Plótinoszt, Eckehartot, Cusanust, Böhmét.

Tanguy festészete itt, e kettõs végtelenségben a nemlét határterületén nem áll, inkább lebeg, mintha a látványt csak egészen keveset kellene meglökni, az a nemlétezõben maradéktalanul eltûnne és nem maradna belõle semmi. Ez a képek páratlan feszültsége a logika és a misztika dupla világosságában a határon. Ez a szociális hétköznap életizgalmainak megfékezése árán elért határtalanul magasabb rendû izgalom, a fegyelem és a rend és a mérték és a szám izgalma, amelynek megjelenése ez a fiktív tér félelmetes árnyéktalanságában, a hely, ahol már a reszketés is megállt. A sivár némaságban egymás fényét és létét áteresztõ tárgyak és színek transzparens derengése. Csend, amelyet az élettelen üresség hat át. „A nemlét tisztasága".

Az ég kékje minden festõnél élet; Tanguy képein az azúr szakadék, a nemlét nagy kék gödre (Mallarmé). Semmi hév, csak a logika heve; semmi emóció, semmi rajongás; nincs határozott kontúr, csak a misztikusan egzakt élesség, nincs fix hely, csak amit a metafizika fixált. Intérieure métaphysique. Steril fantazma és absztrakt misztérium. Álom és geometria. Mindenesetre a modern mûvészetben a halálkészültségnek elért legmagasabb foka.

A KÉTZONGORÁS SZONÁTA

Nemsokára, amit a modern festészetrõl írnak, érdekesebb lesz, mint maga a festészet. A helyzet a zenében is hasonló. guénon korunkat a kommentár korának nevezi, olyan értelemben, hogy hiteles szövegek alkotására nem vagyunk képesek. Erõnk az értelmezésben van. A modern festészet és a zene kitûnõ alkalom arra, hogy a kommentár általában jobb legyen, mint a mû. Az a ritka helyzet támadt, hogy az elsõdleges ihlet a felfogásban van, a mû mellékes is lehet, csupán azért készítették, hogy legyen mibõl kiindulni. A magatartás nem jelenti a mû iránt tanúsított alázat hiányát, inkább a mû által elmulasztottak iránt tanúsított feltétlen alázat komolyságát. A mû létjogosultságát nem szokták kétségbe vonni, de minden jel arra vall, hogy a mûrõl sokszor a mûvésznél is magasabb fogalmunk van és nem tudunk olyan, különösen modern mûvészi alkotásról, amelyet fenntartás nélkül elfogadnánk. A hitelesség kérdését szigorúbban vesszük. Nem elég jó mûveket készíteni. Többre van szükségünk. Hiteles életet kell élni. Fogalmat szereztünk arról, hogy a mû abszolút módon kötelez. A mû bármilyen tökéletes legyen, autentikus egzisztencia nélkül svindli. Ez a modern mûvészet egyetlen kérdése.

lendvai Ernõnek Bartókról szóló mûve, mint hiteles kommentár, elsõ pillanatra nem éppen szerencsés, mert dilettáns módon, azokra jellemzõ rossz stílussal, akik egy mû muzikális jellegét grammatikára kívánják fordítani, fogalmaival zenei hatásokat keres. A kétzongorás szonáta tételeit így jellemzi: mély erõk elapadása, ezzel szemben a primitív-mágikus-barbár képzetek felidézése, hogy ezek a világ kapuit feltépjék. Természeti elvrõl beszél, és azt állítja, hogy Bartók animisztikus kort kíván idézni. Mindez közhely, és ha valaki ilyesmit a köznyelvtõl eltérõ espressivo hangsúllyal mond, nem is ízléses. Lendvay könyvének nagyobbik része azonban azokkal az arányokkal és mértékekkel foglalkozik, amelyeken a szonáta felépült, és a látszólagos önkényben és szabadosságban szigorú rendet talál. Ami aztán különösképpen jelentõs, az a fölfedezés, hogy ez a rendszer nem a komponista egyetlen mûre alkalmazott ad hoc elmélete, hanem a zene immanens törvényszerûsége. Ezúttal nem a pentatonikáról és nem schönberg tizenkétfokú hangsoráról és nem az atonalitásról van szó. Függõben marad, hogy Bartók tudatosan használta, vagy sem, de a szonátában olyan hangköz-teória kiépítése, és olyan összhangzattan és formatan körvonala jelentkezik, amely szabatosságával kétségtelenül a püthagóreus geometria alapelveivel látszik megegyezni. Az orfikus (püthagóreus) arány-teória bázisa tudvalevõleg az aranymetszet. Lendvay e mûben az aranymetszetet találja meg, és lépésrõl lépésre kimutatja, hogy az egész mû következetesen erre épül. Az elemzésbõl kiderül, hogy Bartóknak legalább is két legjelentékenyebb mûvében, a Kétzongorás szonátában, és a Zenébenhúros hangszerekre, ütõkre és cselesztára sikerült a folklór pentaton-elõítéleteivel leszámolni, de az újabb kompozíció-technikában is olyan lépést tenni, amire senki sem volt képes. A lépés jelentõsége, hogy a múlt században elfogadott zenével szemben univerzálisabb zenei fogalmazásnak újabb teóriára tulajdonképpen nincsen szüksége; ennek az univerzális zenei nyelvnek egész törvényrendszere készen megvan, és több ezer év óta készen áll. Úgy is megfogalmazható, hogy a zenei status absolutus nem veszett el, hanem az, ha nem is könnyen, de feltárható. A zenei alapállásnak miképpen kell magába olvasztania a hétfokú skálát, Schönberg tizenkétfokú hanglétráját, az összes úgynevezett népi hangsorokat és az atonalitást, az olyan zeneelméleti feladat, amely megoldásra vár. Lendvay mûve után kétségtelen, hogy a zene pszichológiai vagy szociológiai értelmezése elavultnak tekinthetõ. A zene nem individuális, vagy kollektív kifejezés. A zene a káoszból kilépõ rend elsõ alakja, a legelsõ artikuláció, a hangok fátyla alatt derengõ rendszer, amelynek még nincs logosza, s így nem tud beszélni. Minden valódi zene alapja az élet tényének fájdalma, vagyis a hiteles zene a tragikus zene, de ezt nem tudja kimondani s ezért hasonlít annyira a gyermeksíráshoz. A zene nagysága ellenállhatatlan ügyefogyottságában van. Tiltakozás az ellen, hogy az ember teljesen felébredjen. Mert káosz és rend összetartozik, és az ember helye a létezésben, hogy a sötét és bõszült hatalmakból veleszületett geometrikus értelmével világos és rendezett világot teremtsen, s azt, ami nem felel meg, vagy elfáradt, a gödörbe visszadobja. A zene a pirkadó logosz, az arányról és az ütemrõl, a mértékrõl és a rendszerrõl tud, ha számára a világ végleges megfogalmazása, éppen, mert nincs logosza, függõben is marad. A zene megérint, de nem szólít meg. Ez az érintés közvetlenül csak a kis ént éri, nem a nagyot. A zene épít, de nem vet alapot. Ha csak zene lenne, nem lenne fogalmunk az egészrõl. A zene csak tartam, ahogy a festmény csak pillanat; a zene csak fül, ahogy a festmény csak szem; a nyelv mind a kettõ. Ezért a zene csak az elsõ idillrõl tud, az utolsóról nem. A zene jel, jelkép, képlet, a megszólalt arithmosz; ahogy a görögök mondták, aki zenél, az számol. A zenei számolás persze a matematikai számolásnál határtalanul komplexebb, és a legegyszerûbb dal olyan aritmológiai mûveletet hajt végre, amelyet tökéletes kibernetikai számológép sem tud követni, biztosan azért, mert a zenei hang kibernetikailag nem észlelhetõ kvalitás, és ezt a számológép mérni nem képes. Éppen ezért a modern gépi zene nonsens.

Bartók mûvei aránytalanok, a zene bennük lényegesen kevesebb, mint a korszak ellen tanúsított ellenállás. Ebben a tekintetben Bartók magatartása teljesen azonos a többi komoly európai komponistáéval, sõt azonos a lényeges festõk és szobrászok és költõk magatartásával, mintha a korszak ellen tanúsított ellenállás a mûvészetnél is fontosabb lenne, sõt, mintha mûvészet csak azért lenne, hogy ezt az ellenállást (mivel a társadalom egyéb vonatkozásaiban teljesen eltûnt, és a nagy többség a korszak korrupciójának behódolt) fenntartsa, és a humánum igazságát megvédje. A zenében valószínûleg brahms volt az utolsó szerzõ, aki még teljesen a zene világában élt és élhetett. A mûben ezután egyre több lett az ellenállás, és egyre kevesebb a zene. A mû jelentõségét kezdte kizárólag az a magatartás eldönteni, hogy a korrupció és az igazság növekvõ feszültségében a szerzõ milyen álláspontot foglal el; az álláspont határozta meg nemcsak a zenei tartalmat, hanem a formát és a stílust, és az alapul vett összhangzattant. Lehet, igaza van annak, aki azt állítja, hogy körülbelül száz éve a zene a diszharmónia kérdése körül forog. A diszharmonia, ma már köztudomású, nem a szerzõ individuális önkénye (mindenáron való újat akarás), esetleg szándékos megbotránkoztatás (épater), bosszú a korrupttá vált társadalmon. A diszharmónia, sõt a kakofónia egyrészt nem egyéb, mint a társadalmi lét tükre, mivel az ember a társadalmi létben kizárólag diszharmóniát és kakofóniát észlel, de jele a szerzõ elutasító kritikájának is, amellyel kimondja, hogy ezt életnek nem fogadja el, és radikálisan elveti. Persze a diszharmónia elmélete mélyebb, mert az újabb zenei mûvekben nem csupán történeti kérdések merülnek fel, hanem eddig érintetlen létrétegek is megnyilatkoznak, mondjuk, a hármashangzat világa alatt levõ lét feltörése, annyira, hogy a huszadik század közepén a modern zenében nincs kakofónabb akkord, mint a hármashangzat.

A mûvészetben, éspedig a költészetben, a festészetben, a szobrászatban, sõt a gondolkozásban is, a korszakokkal való szembenállásnak — teljesen egy vonalban és egyértelmûen — két fázisa különböztethetõ meg:

A tizenkilencedik század közepén egyetlenegy életrendet ismertek, a polgárit. A polgárságban összekeveredett az elvilágiasodott papság, a lezüllött nemesség, a kereskedõ-iparos-földmûves, és a munkásság. A polgár eszménye a két-három-négyszobás lakás, komforttal, ma már gépesítve, fix és jó jövedelem, divatos öltözködés, a szobák száma ritkán több, inkább kevesebb, ha pedig több, nem tényleges igénybõl, inkább hencegésbõl és hisztériából. Újabban idetartozik a rádió, amely reggel hattól éjjel tizenegyig szól, a televízió, az autó és a nyaraló. Inkább életfeltétel, mint élet, és a polgár azért él, hogy e feltételeket megszerezze. Persze a színház, de inkább az operett, még inkább az orfeum, de még inkább a mozi. Minél kevésbé kötelez, annál jobb. Ezért jó a bestseller, mert csak divat. Csak nem komolyan venni. Ízlés? Legfeljebb sznobizmus. Fontos, hogy a nyugalmat ne zavarják. A nyugalmat békének is hívják, de mindent másképpen hívnak. Ezért mondják, hogy liberalizmus, de tulajdonképpen rest, gyáva és mohó korrupció. Mindez álmos és puha, alaktalan és parazita, bornírt és képmutató. Olyan, mint a rosszul szellõztetett udvari szoba, amelynek elviselésére késõbb kitalálták a kirándulást. De inkább a hegyek levegõje lett áporodott, nem a polgár frissebb.

A polgársággal szemben felvett ellenállás négy fõirányban történt: a hagyományos formák feldúlása, a gyermekzene, a népi zene, a primitivizmus. Az ellenállás természete a zenében ugyanaz, mint a festészetben. A közös bázis a megvadulás (les fauves). Ez bizonyult a leghatásosabbnak. A dolog cseppet sem hasonlított a tacitusi Germania magatartásához, amely a római romlottsággal szembe a civilizálatlan germánok erkölcsi fensõbbségét állította. Itt az ösztönök felszabadításáról volt szó (freud). A barbarizmus a megbotránkoztatás (épater) bevált eszköze volt és lett; az egész európai zenei hagyomány egyik napról a másikra való leépítése, amelyben minden harmóniát és formát csalásnak fogtak fel. A formai és hangzattani dúlás a polgári életrend ellen való dühödt kritika megnyilatkozása, amelynek következménye különös: a mûvész egy követelt kollektívum nevében a fennálló kollektívum ellen lázadt fel, de ezzel magát a tényleges kollektívumból kizárta, és mint adorno írja, nemlétezõ társadalom reprezentánsa lett. Ez az ok, amiért a közösségben a mûvészi személy realitása olyan súlyos veszteséget szenvedett. Viszont a rebellio legtöbb esetben a barbarizmussal való éretlen játszadozásnál alig volt egyéb, vagyis semmi más nem volt, mint megbotránkoztatás. Tacitus a Germaniaban a tiszta erkölcsû Rómát követelte vissza; e modern barbárság iniciátora rousseau és tolsztoj, nem is õsállapotot kívánt, mindössze a civilizáció kellemetlenségeitõl óhajtott megszabadulni. A próbálkozás az egész vonalon csak mint mutatvány sikerült, mint tényleges életrealitás nem, és nem is sikerülhetett. A költészetben, a festõknél, a zenében de a társadalom egészében is — mivel az egzisztenciális bázis nem volt világos — nem a humánum primordiális státusza állott helyre, hanem rafinált, kései civilizáció korrupt elemeivel átszõtt kacér barbarizmus keletkezett, amelyrõl születése pillanatában kiderült, hogy a polgárságnál is sokkal rosszabb. A társadalomban ez a barbarizmus nevében indított attak (nietzsche) oly következményekhez vezetett, amelyekre senki sem számított, de mire észrevették, már késõ volt.

schumannál a gyermekzene inkább egy tévesen értelmezett poiézisz álmodozása; debussynél szalonforma; a modern szerzõknél doktrinér és iskolás. Ha valaki a végsõ elvekkel nincs tisztában, tulajdonképpen nem is tudhatja, mit akar. A mûvészetben persze nincsen szükség feltétlenül logikusan tagolt elemzõ tudásra, de annál inkább szükség van arra, hogy a mûvész a szóbanforgó helyzetrõl imaginációjával többet tudjon, mint bármely logikus analízis. A társadalmat gyermeteggé varázsolni nonsens, a gondolat azonban olyan visszafordulást nyitott meg, amely párhuzamos a primitivizálódással és a barbarizmussal, és a civilizáció alapjainak feldúlásával. A gyermekzene az érettség gondolatával helyezi magát szembe, és ezért olyan regressziót jelent, amely a már elért tudatosság feladásával egyenlõ.

Mindenesetre van olyan regresszió, amely állandóan saját progressziójával egészül ki, és a két ellentétes mozdulatot a pillanat egzisztenciális, centrális és aktuális volta tartja össze és egybe. A kezdethez való visszanyúlás (a kezdet Bartók legfontosabb fogalma) ugyanakkor a végsõ teljesség elõlegezése is lehet (Bartóknál az is), ugyanakkor, amikor kezdet is, végsõ is, egy idõben jelen levõ regresszíven progresszív és progresszíven regresszív egymást kölcsönösen átható mozgás. Ami a kezdetben és a végsõben és minden pillanatban adva van, de rejtve, az a humánum status absolutus—a, az az emberi alapállás, amely az érett Bartókban csaknem állandóan, de burokban, jelen van, néha (Kétzongorás szonáta, Cantata profana, több kisebb zongoramû) áttör, és csak azért nem vált kizárólagos magatartássá, mert Bartók imaginációja nem volt képes a modern szcientifizmus erõs hatása alól felszabadulni. Kétségtelen, Bartók hibát követett el, amikor, hogy zenéjét elméletileg megalapozza, a folklór tudományos módszereire oly rendkívüli súlyt helyezett, és ezzel mûvébe a szcientifizmusnak nagyobb beleszólást biztosított, mint amennyi megengedhetõ lett volna. A nép Bartók megfogalmazásában egyetemes-emberiség-egység (szemben a polgársággal), az élet lényeges tartalmának õre, vagyis a népben olyan kollektívumot személyesít meg, amely tulajdonképpen és végül csak a teljes humanitás lehet, amelybõl senki sem zárható ki. Bartók zenéje ebben a tudományosságában csak ritkán nem doktrinér. Van olyan elméleti tudás, amely mindig zenei marad (brahms). Bartóknál a tudomány a zenétõl idegen, sõt zeneellenes. Népi zenéje az egzaktság (nem a hûség) jegyében áll, ennek nyoma az egész vonalon érezhetõ. Népdal-gyûjteményének muzeális jellege van. Nem az, aminek szánta, csupán példatár és herbárium. A népdalok laboratóriumi hõmérsékleten tartott fotográfikus klinikai leletek és modellek. Az ihlet, amit innen merít, oktató és tanáros, és barbarizmusa sokszor nem egyéb, mint kétségbeesett kísérlet, hogy ezen a pedantérián áttörjön s önmagát végül tényleges lényében szóhoz juttassa.

A valódi társadalmi rendnek nem téziseit, mert ez nem feladata, de az emberi élet rendjének alakját és általános elveit a mûvészet mondja ki azzal, hogy olyan realitás erõivel teremt kapcsolatot, amelynek alapján a rend az emberi létezés minden területén megvalósítható. Ez az, amit ma püthagoreizmusnak hívnak, de tudjuk, hogy az eredeti teória nem Püthagórasz, hanem Orpheusz nevéhez fûzõdik. Az orfika lényege: a nyers életösztön természeti létért való küzdelmének világa fölött van a logosz (arithmosz) abszolút, tiszta, átvilágított értelemvilága, és az ember képességeinek legmagasabbja, hogy a természet fölött levõ rend gondolatait értelmével. fel tudja ismerni, és tevékenységével az anyagi világban, a társadalomban, az emberi életben, a lélekben, a morálban meg tudja valósítani. Ezen alapszik a kultúra. A különbözõ hagyományok ezt a természetet fölemelõ rendet különféleképpen nevezték el. Indiában ez a devayana. A hébereknél a malkuth ha-sammajim. A korai kereszténységben Isten országának nevezték. platónnál, kétségtelenül kisiklott alakban, ez a Politeia. Az európai újkorban fals és komikus formában mint racionális utópia (szocializmus) jelentkezik.

A polgárság túlhatalma idején abban a hiszemben voltak, hogy a mûvészetnek a fennálló rend ellen tanúsított ellenállása a társadalom forradalmi átalakulásával kapcsolatban áll. Azt hitték, hogy igen kedvezõ távlatú változás küszöbén állnak, és az, ami az új, polgárságellenes mûvészetben folyik, az a forradalmi változás párhuzamos jelensége. Különös intelligenciára persze ez a nézet nem vallott. Körülbelül harminc évnek kellett eltelnie, amíg a mûvészek az egész vonalon csalódtak, és belátták, hogy a szocializmus az emberiséget jóvátehetetlenül cserbenhagyta éspedig sokkal megbocsáthatatlanabb módon, mint azt a polgárság tette. Ha más egyéb nem is, de biztosan „a profit diktatúrája a kultúra fölött" (aminek a szocializmus éppen ellenkezõjét hirdette) volt az, amiért a mûvészek a szocializmusnak hátat fordítottak.

Az elsõ világháború elõtti idõszak a szocializmus számára rendkívül kényelmes kor volt. Ez volt az idõ, amikor a mûvészet a szocializmussal együtt haladt: ez volt az avantgárd. Ekkor a papság és a nemesség ellen fûthette a bosszút. Az ezután következõ idõk azonban annál kínosabbak voltak, mert az új társadalmi rend megalkotásában a szocializmus tehetetlennek bizonyult, és — amint ez a napfénynél is világosabb lett — csak azért, hogy hatalmát biztosítsa, semmi egyebet nem tudott tenni, minthogy egyfajta, Európában teljesen meghaladott középkori rémuralmat teremtett. Abban a pillanatban, amikor látszott, hogy mivel a mûvészet immanens humánumából nem hajlandó engedni, a szocializmus az új (avantgárd) mûvészetnek még a polgárságnál is veszélyesebb ellensége lett, mert a totalitárius társadalmakban a mûvészet már nem is sínylõdhetett, hanem annak onnan el kellett tûnnie. A mûvészettõl megkövetelték, hogy a szocializmussá korcsosult kereszténység hazugságait magasztalja, de ezt is csak úgy, ha az plebejus színvonalon történik.

A szocializmus meg tudott birkózni a polgárság pénzével és politikai hatalmával, de nem tudott megbirkózni a polgári életrenddel. A polgári életeszményekkel szemben tehetetlen volt. A szocializmusban minden lényeges berendezkedés érintetlen maradt, kivéve, hogy míg a polgár életének felét adta volna, ha nemesember lehet, a plebejus egész élettörekvése a polgári életszínvonal. A változás nem nagy. Már nem az ebédlõben eszik a három fogást, hanem a konyhaasztalnál az egytálételt. Nem nyolc órát dolgoznak, hanem tizet és tizenkettõt, negyedannyi bérért.

Ha abban az élet-lét-egység-rendszerben, ami lényünk, a vertikális tendencia az erõsebb, individualitásunk növekszik, és kollektivitásunk fogy, a kezdemény a közösségben az individuumé, ami annyit jelent, hogy a fényösztöné, a szabadságé, a gazdagon árnyalt különbségeké; ha a horizontális tendencia az erõsebb, individualitásunk fogy, a szó a kollektívumé, ami annyit jelent, hogy az éjszaka-ösztöné, a tudatalattié, az egyöntetûségé, az általánosságé. Mert akár individuális, akár kollektív életmegnyilatkozásról van szó, ugyanaz az élet-lét-egységrendszer nyilatkozik meg. Lényünk egységében a két irány szükségszerûen kölcsönös, és az egyik a másik nélkül abszurd. A vertikális tendencia a horizontálison állandóan túlmegy, a horizontális viszont a vertikálison, de sohasem annyira, hogy a másik a hátrányt ne tudná pótolni, és a különbséget ne egyenlítené ki azzal, hogy a másikon ismét túlmegy. Individuum, éberség, világosság, maszkulinum, tevékenység összetartozik, mint kollektívum, tudattalan, sötétség, femininum, alvás. A kínaiak ezt a tao és ateh örök ritmusának nevezték. Ha a vertikális tendencia az erõsebb, a kiemelkedõ individuumok uralma tart; ha a horizontális az erõsebb, ez az összeolvadás a közösben.

Ma azonban ez a teória alkalmazhatatlan. A kiegyenlítõdés ki van zárva. Az embernek önmagával való összhangja hazugsággá lett. malraux mondja, hogy a mûvészi mû legsebezhetõbb pontja, ahol a közösséggel megegyezik. A társadalomba olvadni fenntartás nélkül lehetetlen. Hit, bizalom, derû, rend, béke csak mint hazugság lehetséges. Ezért a zenében a túlsúly a diszharmónián van. Ezért ma minden optimizmus politikai humbug. Lehetetlen, hogy az ember önmagával egy véleményen legyen. Ilyesminek, hogy demokrácia, ész, tudomány, semmi jelentõsége sincs, annyira, hogy nincs is szükség cáfolatra, senki sem hisz benne, legkevésbé az, aki csinálja. Vannak, akik azt tartják, hogy a helyzet átvilágításából tragikus mûvészet fejlõdhetett volna. Nem fejlõdött sem a festészetben, sem a költészetben, sem a zenében, sem másnál, sem Bartóknál. Minden, amit tenni tudott, hogy a zenében legközelebb álló magaslatig, Beethoven utolsó kvartettjéig, visszahajlott.

Bartók példái nem voltak a legjobbak. Liszt mûvészete tükör elõtt betanult mûvészet volt, mint Wagneré. Az egésznek a zenéhez alig van köze, mert minden azon múlik, hogy miképpen szól. Debussy pálmakert harmóniáival inkább parfüm, mint zene. Végül Sztravinszkij kiokumlált infantilizmusával („az infantilizmus a csõd stílusa") és mal-fait technikájával, amely azzal kápráztat, hogy virtuóz bravúrral a dolgot elrontja (adorno). Az egész mûvészet lázadása téves, mert a rebellió, nem a vita nuova jegyében áll. Ezért a modern zene csak bizonyos részében zene, nagyobb részében tiltakozás a korszak ellen. Bartók — a Zenéthúros hangszerekre, ütõkre és cselesztára, de még sokkal inkább a Kétzongorás szonátát kivéve — fejét az organizált kriminalizmus ellen való szenvedélyes ellenállásból kiemelni alig tudta. A modern zene számára alig maradt más, mint szorongás és agresszió. Az egyetlen téma Bartóknál is az eredménytelen küzdelem a démonokkal. Hiábavaló, mert a démon csak egy esetben fékezhetõ meg, ha valaki felismeri és megnevezi. Minden mûvészetnek saját külön tudása van arról, hogy a sötétség hatalmait miként kötözze meg. Elûzni azokat csak a nyelv tudja.

A modern mûvészet triumvirátusában joyce-nál kevésbé, sztravlnszkijnél inkább, picassonál szûntelenül tapasztalható, hogy itt lényegében valami másról van szó, mint mûvészetrõl. Lehet, hogy az a kitartó és általános ellenszenv, ami a mûvészek mûveivel szemben tapasztalható, innen érthetõ. E mûvek faszcináló hatása alól az ember hiába akarja magát kivonni, mert a virtuóz technikának ellenállhatatlan bravúrjával készültek, viszont e hatásnak a mûvészethez semmi köze. Joyce, Sztravinszkij, Picasso mûvei nem mûvészi mûvek, hanem a modern extrém luciditás megnyilatkozásai.

A gyermekkor a Faust Mefisztója. Az ifjúkor stendhal Julien Sorelje, még csak becsvágy és álmodozás a nagyság új lehetõségérõl. Érett korba dosztojevszkijnél lép, Karamazov Ivánnal, még inkább Sztavroginnal. Aztán következtek nem annyira a diktátorok, mint ezeknek a színfalak mögött mûködõ inspirátorai, következtek a terroristák és a diplomaták és a tudósok. Az archetípus Ludwig wittgenstein, a modern logikának e kétségtelenül leglucidusabb elméje. Modernizmus Wittgenstein óta van. A gondolkozás itt lépte át a hibátlanul szervezett ész és a steril ráció õrülete között levõ határvonalat, amelyen túl, azon az áron, hogy az ember önmagát a döntõ élettények által való érintettség alól kivonja, az indifferens, jégen tartott észjelenlét az eddigieknél mérhetetlenül magasabb hatásfokkal képes mûködni. A modernizmus ezzel a fölfedezéssel kezdõdött, és ezóta lett ez az extrém luciditás a modern iparvállalatoknak és hadseregeknek, hivataloknak és politikai pártoknak, de legfõképpen a drednautizált (gombnyomásra mûködõ) államapparátusnak bázisa. A döntõ élettények által való érintettséget Wittgenstein nevezte el metafizikának, és õ fejtette ki, hogy ez az egzakt megismerésnek és az ezen alapuló modern praxisnak legfõbb akadályozó mozzanata.

A modern luciditás extrém, de vak (lucidité aveugle). Igazsága nincs, önmagát éppen ezért maradéktalanul feladata megoldására tudja összpontosítani. De igazságra nem is tart igényt, mert célja érdekében egyedül ego-rendszerének egzakt üzeme a fontos. Mivel magát az igazság gátlásai alól felmentette, nem tud, de nem is hajlandó különbséget tenni egy matematikai egyenlet precíz kidolgozása, egy százezer lakosú város precíz elpusztítása, és egy száz milliós nép precíz kizsákmányolása között. A vak luciditás diabolikus téboly, amelynek érvényesülése ellen az életgyakorlatban pillanatnyilag védelem nincs, mert az egyetlen, ami lenne, az éber normalitás, nem megvalósítható. Ezért a terroristák és a tudósok hatalma feltétlen, és ezért az olyan akrobata technika hatása, mint amilyen Picassoé és Sztravinszkijé, ellenállhatatlan.

A hiteles (autentikus) lét helyreállításának, mint mondják, egyetlen akadálya van, az önkényuralom, (autoritárius hatalom). Joyce, Sztravinszkij, Picasso ebben az antagonizmusban nem a hiteles létezés oldalán áll, hanem a mûvészet örve alatt, a hatáskeltés virtuóz ismeretében, hibátlanul mûködõ technikai tudással autoritárius hatalmat gyakorol. Ezért az elmosódó határ egy Picasso-kép, mondjuk a Guernica, a politikai terrorcselekmény és a tudományos fölfedezés között. Nem mûvészetrõl, nem államkormányzásról, nem tudományos kutatásról van szó, hanem a démoni intellektus virtuóz teljesítményérõl. Ez a modernizmus.

A modern extrém luciditás spirituális és morális indifferenciájára vonatkozó kritika ájult. Nem azért, mert nincs az alapállás birtokában (nem képes világosan látni), és a démoni észt a politikában és a gazdaságban, a társadalomban és a tudományban igyekszik bûncselekményein tetten érni, és úgy tüntetni fel, mintha a dolgok nyitja ezeken a részterületeken helyreállított rend lenne, és lehetne. Ezért beszélnek egymástól függetlenül politikai és gazdasági és társadalmi és tudományos és világnézeti és vallásos és egyéb válságról. Tudomány, ész, demokrácia összetartozik, annyira, hogyha az ember csak az egyiknek is megkegyelmez, minden a helyén marad. A modernizmus az emberi lét egyetlen féltenyérnyi helyét sem hagyja érintetlenül. A humánum életrendjét racionalizált és zavarmentesen dolgozó üzemmé kívánja átalakítani. Igaz, ehhez az embert arról, hogy ez így van helyesen, meg kell gyõzni. A meggyõzés eszköze, mint tudjuk, az ideológia. A modern ideológiák közül egy sincs, amely ne lenne a pszeudoegzisztens ember hazugságrendszere. A modernizmus kritikája azért ájult, mert a pszeudoegzisztens magatartás kritikája nem annak átvilágításához vezet, hanem egy, az elõbbinél rafináltabb hazugságrendszerhez és hazugságtechnikához. Semmiféle pszeudoegzisztencia kívülrõl nem leplezhetõ le, egyedül az egzisztencia beismerésén kezdhetõ, és ad interna számolható fel. Kívülrõl jövõ kritika hasztalan, mert a hazugságot az ember a mondanivalóból lényébe vonja vissza, és ebben a percben már nincs olyan világos és energikus kritika, amely ellen ez ne tudna komplexebb hazugságszisztémát szembeállítani és szövevényesebb technikával kiépített újabb ideológiai védelmi vonal mögé húzódni, és ott elrejtõzni.

A korrupt lét és az ebbõl következõ korrupt gondolkozás sajátsága, hogy az átvilágító kritika minél mélyebben fekvõ hazugságot érint, a korrupciónak annál kevésbé leleplezhetõ rejtõzõ apparátusát helyezi üzembe; más szóval és mégegyszer ugyanaz: a kritika minél lényegesebb, a korrupt embert annál rafináltabb védelmi hazugságtechnikára kényszeríti.

A korrupt életrendnek ez a defenzív stratégiája és állandóan visszavonulásra kész magatartása természetes. Létének nagy részét a leleplezéstõl való félelem teszi, és életét ezért elhazudott lényének védelmére kell berendeznie. Az emberi életnek egészen biztosan nincsen döntõbb lépése, minthogy a rejtõzéstechnika hallatlanul komplex organizációjáról tudomást szerezzen, és végtelen rejtõzését végtelen éberséggel világítsa át azért, hogy az ember intakt lényének valódiságát helyreállítsa, vagy saját és más korrupciójából annyit dolgozzon le, amennyit csak tud. Az eljárás nem lehet egyéb, mint hogy a maga és a más elhazudott lényével szembe az ember primordiális igazságát helyezi és ezzel önmagát átvilágítja. Ez az evangélium módszere. Mindenkinek magának kell megtennie. Senki az ember halálát nem élheti át, senki más az ember korrupt voltát nem számolhatja fel, senki más az ember helyett nem tudja léte igazságát helyreállítani.

Az éberség ellen való védelem egyik, a rejtõzés-technikában bevált eljárása, hogy az átvilágító kritika irányát tulajdonképpeni céljától eltéríti, nehogy az lényeges kérdésre vonatkozzék. Az európai újkor az ilyen védelmi rendszerek kidolgozásában igen gazdag. Az újkor elején, késõbb a felvilágosodásban, amikor a klérus hazugságrendszerét kívánták likvidálni, a klérus az Egyházba vonult vissza, és úgy tûntette fel, mintha az offenzíva a vallás ellen irányulna. Amivel elárulta, hogy a vallást lerombolták, az Egyház tekintélyét csaknem elvesztette, a klérus pedig fennmaradt és a klerikalizmus, mint világhatalmi módszer (szellemi erõket politikai megtévesztésre, vagyis leigázásra felhasználni), az egész földön elterjedt, és a hatalmat azóta is csak szellemi rendszerek (ideológiák) segítségével lehet fenntartani. A legújabb variáns ezen a területen, hogy a szociális igazság gondolatába rejtve az erõszak uralmát tartja fenn.

A múlt században a szétesõ polgárságban a kasztok felbomlottak és összekeveredtek, de marx nem a kollektív konfúzió kérdését vetette fel, hanem a konfúziót az osztályharc pszeudoideológiájába vetítette és az osztályharcot ugyan részben likvidálták, de a konfúzió annál jobban megerõsödött.

A létezés hierarchiája terén a racionalista ateizmus következtében keletkezett zavart sikerült elkenni azzal, hogy a figyelem irányát egy fiktív fejlõdéselméletre (faji kiválasztás, darwinizmus) terelték.

A demokráciákban a nemek primer androgün viszonya meglazult, de Freud nem ezt a kérdést helyezte a középpontba, hanem a szexualitást.

A világméretekben jelentkezõ felfordulás természetének vizsgálatában nem az egység egyetlen lehetséges bázisát, a minden embert összekapcsoló alapállást (état primordial, status absolutus) fedték fel, hanem a különbözõ kultúrák múlandósága fölött vitatkoztak (kultúrmorfológia, Spengler, Frobenius, Toynbee).

Persze, amíg régebben a korrupt életrend kritikájában a kezdemény személyes kockázattal és felelõsséggel egy evidens igazság nevében történt, a múlt században a pszeudokritika egyik jellegzetessége lett, hogy mint tudomány jelentkezett. A tudományban való elhelyezkedés rejtõzéstechnikailag abszolút biztosnak bizonyult. A törvény súlyát elvesztette. A végsõ szó nem a törvényé, hanem a tudományé. Amikor a szocializmus a támadások elõl el akart rejtõzni és a maga számára tökéletes védelmi állást kívánt biztosítani, tudományos szocializmusnak nevezte el magát. A tudomány, mint az extrém luciditás hazugságrendszere.

Az extrém luciditás kritikája hatástalan, a démonizmus hatalma alól való megszabadulás így reménytelen, s a nehézségek megkerülése egyre lehetetlenebbé válik, mert a démoni erõk, mivel luciditásuk erre õket képessé teszi, az ember legzártabban privát köreibe is behatolnak, és az emberi lényt teljes egészében ellenõrzésük alá vonják. Úgy látszik, egyetlen lehetõség maradt, ha az ember énjérõl lemond. Tudjuk, hogy a kollektívum és az individuum nem szedhetõ szét; a merõleges közösség az én, a vízszintes egyén a közösség. Az ember vertikális tendenciáját azonban végsõ esetben vissza tudja vonni, individualitását kioltja, és a kollektívumba rejtõzik. A modern kollektívumnak a történetben analógiája nincs; mint ahogy nincs analógiája az extrém luciditás individuumainak, a terroristáknak, a tudósoknak, a modern tábornokoknak, a diplomatáknak, és az olyan mûvészeknek, mint amilyen Joyce, Sztravinszkij, és Picasso. Az epigonok felsorolása fölösleges. Ezek az emberek példátlan individualitásukban kollektív kapcsolataikat megszakították, és horizontális viszonylataikat csaknem teljesen likvidálták. Különösen így most, közelbõl a luciditás alakjai az átlag fölé megközelíthetetlen merõlegességbe titáni arányokban emelkedtek ki, társadalmi érintkezésük egészen laza és bizonytalan, mintha mindennemû közösségtõl függetlenül lennének elérhetetlen oszlopok tetején. Az alapzat nem szolid, és ez a dicsõség nem látszik tartósnak. Mindenesetre ma így van, és ennek a mozgásnak kiegészítõje a társadalomban a merõben statisztikai adatként élõ emberek sokaságában a rémült menekülés az individualitástól és a horizontális tömeg síkjában való hasrafekvés. A modern kollektívumnak bármely alakja (nép, nemzet, faj, osztály), nem szerves összetartozás. A hasonlíthatatlanul nagyobb többség az agresszív baromiságból és az energikus idiotizmusból semmit sem értett, csak bárgyún szenvedett. A megalázottak és megbántottak sok száz milliója humanitásától megfosztva individualitását eszeveszetten elhajította, fejét behúzta és a masszív sokaság felismerhetetlenségébe bújt. Humánus egzisztenciájáról leköszönt. Ahogy Brecht mondja: ich will ja gar kein Mensch sein — egyáltalában nem is akarok ember lenni. Ez a modern kollektívumok eredete. Az egyéni élet feladatai az átlag részére többé nem voltak megoldhatók. Az én súlyát az emberek legnagyobb része nem tudta elviselni. Ezért a modern kollektívum nem társadalom, hanem önmaguk által kioltott „én"-ek hullagödre. A többi is, de legfõképpen a fasiszta és a kommunista kollektívum.

A gödörre egy valami jellemzõ, mindegy, hogy hányan vannak benne. Ha többen vannak, a hely szûkebb, és a fejadag kisebb. De ez még mindig jobb, fõként könnyebb, mint az individualitás kockázatát vállalni. Itt legalább nincs kritika, nincs lázadás, nincs forradalom, itt nincsenek privilégiumok, nincs becsvágy, az egész monstruozus és humortalan, a vezetettség megnyugtató felelõtlenségében a hivatásos hazudozók szuperlatívuszait unottan hallgatják, és a vértõl csepegõ blöffökre vállat vonnak.

A legutóbbi kétszáz év alatt bekövetkezett két történeti kollapszus zeneileg úgy fejezhetõ ki, hogy a polgársággal együtt megjelent a giccs, a plebejusokkal együtt megjelent a zenei hazugság.

A giccset régebben ismerjük, és felõle körülbelül mindazt tudjuk, amit tudni illik. Ehhez csupán annyit kell hozzátenni, hogy a giccs olyan, a mûvészet eszközeivel készített mû (festmény, zene, költemény, szobor stb.), amelynek nincs hiteles egzisztenciája, s így tejes egészében svihákság. Nem tartozik a giccs természetéhez, hogy az embert becsapja, valószínûleg, mert a becsapáshoz valami kis észre lenne szüksége, ami fölött egyáltalán nem rendelkezik. Ezért olyan jellegzetesen polgári. A giccs készülhet aránylag fejlett fokon, mint ahogy a modern korban ez az eset nem ritka. A giccsek nagyrésze nem rosszhiszemû, csak ízléstelen és buta. Viszont a mûvészet mértékét soha sem érheti el, mert élvezeti cikknek készült, illúzió, játék, látszat marad, vagyis komolytalan. Par excellence a polgárság mûfaja, mert felelõtlen és semmire sem kötelez (gyáva és rest). A giccsnek orfikája, vagyis a természet fölött levõ rend realitásával kapcsolata nincs. A mûvészetre kötelezõ átvilágító (megismerõ) mozzanat belõle hiányzik. Ezért jelentéktelen, és teljesen mindegy, hogy ki csinálta, itt van, hol van, elveszett, vagy el sem készült.

A zenei hazugság tényét még nem tudatosították, pedig amióta a politikai indulók és dalok és kantáták és terroristák dicsõítésére írt szimfóniák a világ minden táján felhangzanak, idõszerû lett volna. Az elhasznált, többnyire divatból kiment slágerekbõl összelopkodott, kizárólag polgári eredetû dallamoknak és harmóniáknak kötelességük lenne, hogy az embert optimizmusra hangolják, mert a terror nem elégszik meg azzal, hogy narkotizáljon, tényleges idiotizmust követel. Édeskés akkordok mögött fenyegetés, cukor és kivégzéshangulat, ami a megkövetelt és a tényleges helyzet között levõ különbséget jelzi, vidáman és friss ütemben masírozni a koncentrációs tábor barakkjai között, és örömrepesve lengetni a zászlót az akasztófa felé. E feladathoz képest az ilyen mû kelléktára elég szegényes, színvonala alig emelkedik az átlag bécsi operett zajos fináléja fölé, inkább alatta marad. De a vásár és a verkli rosszhiszemû, fortissimo, nehogy a megkínzottak nyögését hallani lehessen. A zenetörténetben ez teljesen új lépés. A nyelvben a hazudozás igen régen tart, és az ember a különbséget az igaz és a hamis között már megtanulta lehallgatni. A zene gyermeki természetét eddig tiszteletben tartották. Egyelõre a zenét nem tudjuk nem spontán megnyilatkozásnak tartani, és még nem tanultunk meg az egzisztenciálisan fals zene ellen védekezni. Nagy átlagban csak azt tudjuk, mi a jó és a rossz zene, de ennek sincs megfogalmazható kritériuma. Igaz és hamis zenérõl eddig még nem esett szó. A hamis zene nem az absztrakt zene; ez csupán a kor ellen való tiltakozás egyik szélsõ alakja (mint az absztrakt festészet), amely undorodik itt bármihez is nyúlni, és azt hiszi, csak az maradt tiszta, ami fiktív. A zenei hazugság a zene szakrális ügyefogyottságát és az artikulált logoszban való gyermeteg voltát használja fel arra, hogy az embert lépre csalja, és olyan vallomásra és megnyilatkozásra, sõt aktivitásra bírja, amely a humánus egzisztencia igazságának eltörlését jelenti. Bizonyos, hogy a zenei hazugság minden hazugságnak legelvetemültebb alakja, mert az embert legvédtelenebb oldalán demoralizálja.

A zene igazsága, éppen, mert a zene minden mûvészetnél naívabb, és mert a humánum gyökereihez a legközelebb fekszik, a legérzékenyebb. A zenei hazugság az emberi logosz pirkadását akadályozza, a káoszból való kilépés lehetõségétõl foszt meg.

A giccs és a zenei hazugság között levõ határvonal a legtöbb esetben elmosódik. Úgy látszik azért, mert — mint újabban többen kifejtették — a polgárság és a szocializmus között lényeges különbség nincs. Mind a kettõ a plebejus életrenden nyugszik, és a szocializmus tulajdonképpen kései polgári jelenség. E polgárság alapja egy humánus kulturális ideológia, amely az erõszakot, a profitot és a hazugságot takarja.

bloch dialektus és matematikai zenét különböztet meg. Az elmélet alapja a rüthmosz és a melosz elválasztása és adorno is az expresszív dinamikussal szemben tagoltan ritmikus zenérõl beszél. Az elõbbi az ének, a tulajdonképpeni folyamatos zenei idõtartam, a második a dob, az idõnek egyenlõ méretekre való felosztása. Régebben pannwitz elméletét a vokális és az instrumentális zene megkülönböztetésére építette, olyan értelemben, hogy a vokális zene karakterisztikuma nem lehet más, mint a melosz; a hangszerelésben ez háttérbe szorulhat, viszont a hangszerek is vagy éneklõek, vagy ritmizálók. A zongora hallatlan elõnye, hogy a meloszt és a rüthmoszt egységbe foglalja. Bárhogyan is, a kettõ közül egyik sem állhat meg önmagában, kivéve a szóló dobot, és minden bizonnyal a konfuciánus kínai hagyomány ezért mondja azt, hogy a világ teremtése dobütéssel kezdõdött. A Zene húros hangszerekre, ütõkre és cselesztára erre az alapfeszültségre épült, a vonósok a vokális espressivot, az ütõk a matematikai ritmust jelentik. A szonátában a két zongora a meloszt veszi át, de az ütõk hangja be van építve. A vokális és az instrumentális szembenállás nagy arányokban a Cantatában jelentkezik. A Cantata profana valószínûleg az egyetlen mû, amely a vokális és az instrumentális zene egysége szempontjából a kilencedik szimfónia kórusa után komolyan számba vehetõ.

A modern zenében Sztravinszkij az esspressivo dinamikus elemet teljesen elnyomja; Schönberg éppen ezt emeli ki. Bartók a kettõ között egyensúlyt kíván teremteni, ezért mondják, hogy egyfajta új klasszika lehetõségét nyitotta meg (leibowitz). A szonáta ezen az úton van, de a feladat sokkal nagyobb, mint ahogy elsõ pillanatban áttekinthetõ.

Ami a zenében vokális, ének és melosz, az ugyanakkor expresszív és dialektikus, legato, ugyanaz, ami a matematikában a kontinuum, a geometriában a horizontális, ugyanaz másutt a femininum, ismét másutt a kollektív, a homogenitás és az éjszaka, a tudatalatti és az általános. Végül is a melosz kontinuuma annak a végsõ valóságnak analógiája, amit létnek hívunk, és ami a megszakíthatatlan folyamatosság horizontális és homogén tartama, ami a végtelen örök.

Ami pedig a zenében az instrumentális és a ritmus, az ugyanakkor az ütem, a dob, a tánc, a staccato, és ez a geometriában a vertikális. Másutt ezt hívják maszkulinumnak, ismét másutt individuálisnak, vagy heterogeneitásnak, nappalnak, tudatnak, egymástól elszakított én-egységeknek, s ez analógiája annak a végsõ valóságnak, amit életnek nevezünk, mert az élet idõben individuált különbözõség.

Lét-élet-egységrendszerben vagyunk és nem vagyunk, mert az egységrendszer aranymetszetében kellene lennünk, és a korrupció következtében nem ott vagyunk, egyszerre idõben és idõfölöttiben, individuált lény határolt életében és a lét végtelen tartamában.

Lényünk alapmozgása a hérakleitoszi korreláció: a nyílt és végtelen létet megformáljuk individuált életté, és a zárt egyéni életet a végtelen létben megnyitjuk.

Abban, amit Európa teremtett, valószínû, hogy a legtöbb a zene; viszont egészen biztos, hogy abban, amit a zene teremtett, a legtöbb a szonáta. A zene minden egyéb szellemi tevékenység között elõnyben van, mert bizonyító eljárásra nincsen szüksége. A zene logosztalan. A zene evidenciákkal dolgozik. Elõnye és hátránya, mert ezzel kizárja magát abból az értelmi tevékenységbõl, amelynek alaptermészete, hogy bizonyít. Egyedül a szonáta az a forma, amely nem bizonyít ugyan, de sajátos zenei módján dialektikus. A szonáta zenei univerzalitást jelent. Nincs forma, amelyet ne olvasztott volna magába, eleinte csak a táncot és a dalt, késõbb a két legmagasabb rendû formát, a fugát és a variációt, de itt sem állt meg a merõ zenei propozíciónál. Ezért van a szonátának három része: az expozíció, amelyben a propozíciókat felveti; a kidolgozási rész, amikor azokat önmagukban és egymáshoz viszonyítva levezeti; a repríz, amikor a dialektikus eljárás lezárása után a propozíció minden részletében kétségtelenül és meggyõzõen, tökéletesen átvilágítva újra megjelenik. Ami egyébként is az emberi logikának (orfikának) így felel meg.

Különös, egyben magától értetõdik, hogy a zenei gondolat, ami a fõtéma karaktere, a szonáta elején más, mint a végén: az expozícióban esetleg szellemes vagy mély vagy elragadó, vagy egyéb esztétikai kvalitás fölött rendelkezik, de a többi témával egy szinten áll; a kidolgozás után, miután sajátságos érlelési folyamatban vett részt, jelentõségben a többin messze túlnõ, egész sereg rejtett értelme bontakozott ki, megnyílt és megtisztult, és különös módon transztonáns lett, mintha rajta valami zenén túli hangzana keresztül, változáson esik át, amelynek a témát sem a variáció, sem a fuga nem tudja alávetni. Ez a szonáta kidolgozási részének szabad dialektikája. A szonáta jellege nem lírai, sem érzelmi. A szonáta formai természete nem lineáris, mint a dalé, vagy a táncé. A szonáta szisztéma, és amikor a fõtéma érett alakban, átvilágítva, megnyílt transztonanciájával felhangzik, ebben a szisztémában félreérthetetlen centrális helyét elfoglalta. A transztonancia ebben a változásban a leglényegesebb: minden mûvészet azzal kezdõdik, hogy túl tud menni önmagán (metapoiézisz).

A modern zene a szonáta klasszikus formájából nem sokat hagyott meg. A hangnemek eltûntek; a témák nem minden további nélkül ismerhetõk fel; határozott propozíciók nincsenek; a gondolatok néha nem is térnek vissza, néha csak utalásokban, néha átöltözve vagy ritmikus képletekben; az expozíció, a kidolgozási rész, a repríz között levõ határvonal elmosódott, és mintha az egész szonáta olyan egyetlen kidolgozási résszé alakult volna át, amelyben a téma ismeretét elõlegezik, és amelyben a konzekvencia levonása, mint fölösleges, elmarad, s azt ki kell találni. Valami azonban határozottan és kétségtelenül felismerhetõ, ez a szonáta-atmoszféra, a szabad dialektika. A szonáta rendszer. Semmiféle költõi mûfajhoz nem hasonlítható, nem líra, inkább próza, drámai, de személyek szerepeltetése nélkül, mert a propozíciók nem maradnak individuálisan önállóak, hanem egybeolvadnak, összezsugorodnak, képletekké sûrûsödnek, dimenzionális helyzetüket változtatják, elrejtõznek, viszont anélkül, hogy esszenciájukból bármit is feladnának.

A modern zene a szonáta formát (eleinte abban a hiszemben, hogy a polgári korszak rekvizituma), kerülte. Inkább szviteket, dalokat, táncformákat, balettet írt, és a preklasszika formatanához nyúlt vissza. Zongora és hegedûversenyeket, szimfóniákat inkább egyfajta parafrázis-módszerrel dolgoztak ki, de a szonátától tartózkodtak. Bartók csak késõn nyúlt hozzá. Minden bizonnyal, amikor gondolkozása rendszerré ért, és amikor a végsõ értelmek kidolgozására más lehetõséget nem talált, s végül amikor elérkezett arra a pontra, hogy az éretlen életdicsõítést abba kellett hagynia, és az értelmezést (a zenei megismerést) megkezdenie. A többi forma többé-kevésbé a zenei köznyelvvel beéri; a szonáta mondatai a közhasználatú zenei nyelven nem fogalmazhatók meg, azok magasabb színvonalat igényelnek. Mint mallarmé mondaná: un sens plus pur aux mots de la tribu. Végül pedig a szonátát, mint legfõbb formát, elõ kellett vennie, mert a magasabb zenei realitásba való áttörést csak a szonáta biztosítja, annál a formai tulajdonságánál fogva, hogy az áttörés a transztonanciába éppen a szonáta jellemvonása. A szonáta a zenei gondolat kidolgozásának olyan lehetõséget biztosít, amelyrõl más forma nem is tud; a kétzongorás szonáta azzal a technikával készült, amelyet újabban totális kidolgozásnak neveztek el.

ÉRTEKEZÉS A KÖZIGAZGATÁSRÓL

1.

Az államot többen Leviathánnak nevezték el. Leviathán tudvalevõleg szörnyeteg, amely az embereket ezrével szereti felfalni. L'état c'est le crime, mondja camus, az állam bûntény. Az ilyen megfogalmazások igen sok bajt szereztek. Sokan és szenvedélyesen elkezdtek foglalkozni azzal, hogy az állam ellen elméleteket koholjanak, és az államnak tulajdonított bajokat megszûntessék. Tömegesen ugrottak be még a jóhiszemûek is forradalomba és összeesküvésbe, merényletekbe és anarchizmusba. Azzal a különös elszánt vaksággal, amely mindig azokra volt jellemzõ, akik valami bolondot csináltak, elkezdték az állam rendjét felbontani és azokat, akik nem ügyeltek magukra eléggé, hallatlan számban irtották ki. Végnélküli és igen véres verekedés támadt a kérdés felett, hogy melyik a rossz állam és melyik a még rosszabb. Újabb ok a gyilkolásra. Közben a felfordulás egyre nagyobb lett. A lázongás a föld egyetlen államát sem kímélte meg. Ma körülbelül ott tartunk, hogy a konzervatívok, de a forradalmárok is, az arisztokraták, de a demokraták is, a monarchisták, de a republikánusok is, nem éppen okos arccal egymásra merednek, és kérdeznének egymástól valamit, ha tudnák, hogy mit. Különösen a forradalmárok illetõdtek meg. A kiábrándult forradalmár modernjelenség. Nagytakarításra vállalkozott, s a rendetlenség még nagyobb lett, mint valaha volt. Semmiféle köztársaság nem bizonyult kevésbé Leviathánnak. W. C. Thorndyke[1] azt állítja, hogy az elnevezés rossz. A Leviathan nem az állam. Több száz éve folyó eszeveszett politikai marakodás teljesen értelmetlen, és ha ezt a harcot így folytatjuk, csak a helyzet súlyosbodásával számolhatunk. A Leviathán nem is politikai kérdés. Minden államban organizáció mûködik, melyet éppen az jellemez, hogy apolitikus, már csak azért is, mert minden politikai irányzat kész eszköze. Lehet politikai befolyás alatt, de nem ez tartozik lényegéhez. A politika, bármilyen legyen is, mindig tele van kétségbeesett álmodozással és rafinált ügyefogyottsággal. Ezt a bizonyos organizációt pedig csak egyetlen dolog jellemzi, a systematic violence, vagyis a rendszeres erõszak. Mr. Thorndyke mûvének címét a Hamletbõl vette, ahol a hivatal packázásáról van szó. A szerzõ Leviathánt a hivatalban látja.

A tanulmány megjelenése óta harminc év telt el. Ezalatt a kérdésnek nagy irodalma támadt, megalakult a hivatalnok-tudomány[2], a tárggyal nemzetközi tudományos társulat foglalkozik[3] amely folyóiratot[4] ad ki, és idõnként kongresszusokat[5] rendez.

A legutóbbi hetekben pedig a tudomány kezdeményezõje, W.C. Thorndyke hatalmas összefoglaló mûvet adott ki[6].

A kutatókat, mondja a szerzõ bevezetésében, sikerült meggyõzni arról, hogy tévedést követ el, aki a kormányzat kérdésével foglalkozik, és az államot a közigazgatással összetéveszti. Az állam corpus, vagyis test, fizikailag kiterjedõ valóság, amelynek területe, története, alkotmánya, nyelve, nemzetisége van. A hivatal pedig személytelen testület, amelynek organizációja az államtól független. Elképzelhetõ, hogy valamely államban megszervezett hivatalt más államba helyeznek. Erre példa a történetben volt elég. A bizánci bürokráciát sok középkori állam vette át, a többi között Oroszország, és Bizánc elfoglalása után Sztambulban a törökök alatt még eredményesebben mûködött. A hivatalt az államforma nem alakítja át. A közigazgatás változatlan a monarchiában és a köztársaságban. Erre is van éppen elég történeti példa. Hódító állam a meghódított népet saját hatóságával kormányozza. Forradalmi változások közepette is ugyanaz, a hivatal a királyt éppen úgy kiszolgálja, mint a jakobinusokat.

Az állami corpus a külsõ erõk ellen hadsereget tart fenn. Eddig úgy látszott, hogy a közigazgatás nem egyéb, mint befelé fordított civil hadsereg. Tévedés ez, amit el kell oszlatni. Valójában és sok helyütt, ahol a hivatal rendkívüli módon megerõsödött, nem a hivatal függ az államtól, hanem az állam a hivataltól. Ugyanitt a politikumtól megkülönböztethetõ elhivatalosodási folyamat indul meg (governmentalization). Ez teremtette a kínai, a bizánci, a perui, a japán és a cári oroszországi bürokráciát. A hivatal az államon belül autonóm organizáció, amely a hatalmat befelé saját önkénye szerint gyakorolja.

2.

A következõ részben Mr. Thorndyke a hivatali aktus elemzésével foglalkozik[7]. A kiindulás alapja Lorenz Teig mûve[8]. Lorenz Teig, mint tudjuk, az egyiptomi, a káldeus, a kínai, a perui, a maja, az asszír, a babiloni, a görög, a római, a középkori, a bizánci, az angol, a német, az orosz, a japán hivatalnokok költeményeit összegyûjtötte, és a gyûjteményhez terjedelmes bevezetést írt. Sokan ezt a könyvet a hivatalnoktudomány standard mûvének tekintik. Köztudomású az is, hogy a szerzõ néhány verset részletesen végigelemzett, így a többi között az egyiptomi „Óda a kimutatáshoz" címût, a prekolumbiánus peryi „Kihallgatás a fõnök úrnál" címût, az olasz „Anyakönyvi kivonat"'-ot, a római „Népszámlálás"-t és a modern német „Grafikon"t. L. Teig szerint a hivatalnok-költészet fõ jellemvonása a történet minden korszakában és kivétel nélkül minden népnél: az érzelgés és a bestialitás.

A hivatalnok-költészetben állandóan visszatérõ motívum, hogy a hivatalnok napközben a törvényeknek és a fennálló rendeleteknek és a jogszabályoknak teljes szigorral való alkalmazása után haza megy, és érzelmeinek szabad folyást enged. A gyûjteményben erre vonatkozólag a legjellegzetesebb egy német koncentrációs tábor igazgatójának verse. Himmlerrõl, a véreb-miniszterrõl vesz példát, aki hivatalában az elgázosítási parancsokat írja alá, este pedig otthon elõveszi hegedûjét, és Schubert leglágyabb dalait játssza. A tábor igazgatója szívének egész hevével Goethét, Schillert és Mörikét szaval. A mantuai hercegi kancellária inkvizitora munka után Petrarca-szonetteket írt a „tündéri kedves"-hez és az „angyali menyasszony"-hoz, és uralkodóját csodálja, aki a kivégzésrõl hazafelé menet nem tud ellenállni annak, hogy az utcán egy lánykát ne kapjon fel, és ne csókolgassa meg.

Mr. Thorndyke a Teig-féle analízist elvben helyesli, de enyhének tartja. Valószínû, mondja, hogy ez a két érzelem a költészetet kielégítõen magyarázza. A hivatalnok-egzisztencia azonban ezzel még korántsem határozható meg. A szerzõ a tudomány kitûnõ szakemberére, Constant Charpente-ra[9] hivatkozik, és ítéleteit az õ kutatásaira óhajtja alapítani. C. Charpente fõmûvének egyik fejezetében azt írja, hogy a vonás, amely a hivatali aktust általában jellemzi, a plaisir de tourmenter le peuple, vagyis a népnyúzás gyönyöre.

Hogy ítéletét megalapozza, W.C. Thorndyke törtenetfilozófiai elméletet konstruál, és három korszakot kíván megkülönböztetni. Az elsõ korszakot úgy nevezi, hogy az küzdelem a farkasok ellen. Bizonyos tekintetben ez az õskor, amikor az ember ellensége a vadállat és a természet hatalma, fõként az idõjárás, vagyis mindaz, ami létét kívülrõl fenyegeti, és ami ellen hatékony fizikai védelemre van szüksége. Ez az életnehézség a legegyszerûbb eszközökkel egyszer s mindenkorra megoldható. A szerzõ véleménye szerint ennek a korszaknak a vívmánya a ház és a fegyver.

A második korszak neve a küzdelem a horda ellen. Ez a háború már nem az ember és a természet, hanem a magasrendû és az alacsonyrendû ember között folyik, a harc tehát már a humánum körén belül dõl el. Ami szemben áll: a civilizáció és a barbarizmus. Ez a korszak mélyen belenyúlik a történetbe, és csak a legújabb idõkben szûnt meg teljesen, úgy látszik, a civilizált ember végleges gyõzelmével.

A harmadik korszak kezdete bizonytalan. Mr. Thorndyke valószínûnek tartja, hogy a harc igen régi keletû, de csak a legújabb korban élesedett ki. A kor jellemzõje a küzdelem a hatalmasok ellen. Amit osztályharcnak neveznek, tévhit. Számtalan esetben tapasztaljuk, hogy amikor a királyt és az arisztokráciát elûzték, és az elmélet szerint a harcnak meg kellett volna szûnnie, a társadalomban az uralkodó és az elnyomottak között a feszültség fennmaradt, sõt fokozódott. A társadalmon belül folyó küzdelmet semmiféle államforma nem szûntette meg, éppen ellenkezõleg, úgy látszik, sohasem volt olyan elkeseredett, mint az úgynevezett szocialista államokban. Az ok azonban nem politikai. Jaurés mondja, hogy a lázadók a kormányzói palotában vannak (Les révoltés sont aux Tuilleries). Az emberiségnek pillanatnyilag hatékony fegyvere a hatalmasok ellen nincsen. A kormányzói palota sokkal veszedelmesebb az emberiségre, mint amilyen akár a farkas, akár a horda volt. Azok ellen az ember humánumának teljes bevetésével a harcot fölvehette, a kormányzat ellen azonban erre nincsen lehetõség, mert az éppen a humánumot bénítja meg. Hogyan teszi? Úgy, hogy terrort gyakorol, kizsákmányol és hazudik. Ha az erõszak, a kizsákmányolás és a hazugság hármasszövetsége uralomra kerül, megalakul a három bázis-hivatal: a rendõrség, az adóhivatal és a sajtó.

Az emberiségnek, miután beláthatatlan idõ óta, és folyamatosan, és minden ember beleegyezésével az alulról támadó erõk életrontása ellen küzdött, és a civilizációt megteremtette, most arcvonalat kell változtatnia, mert az életrontó erõk nem alulról, hanem felülrõl fenyegetik. Régebben Bernard Oussard[10] ennek a kérdésnek figyelemreméltó könyvet szentelt, és Lewis Hudson[11] csaknem a végleges megfogalmazásokig jutott. Azt a kérdést veti fel, vajon miképpen lehetséges, hogy a civilizáció a törvénykönyvet megalkotta, és minden olyan személyt, aki bármiféle életrontást követ el, felelõsségre vonhat, holott most a hatalmasokkal szemben tehetetlen? Amit az emberiség számára a múltban a farkas és a horda jelentett, azt most a hivatal jelenti. Ez azonban a való helyzet megfogalmazásának csak a fele. A hivatal a bûncselekményt nem életrontásnak, hanem jognak és igazságnak és törvénynek tûnteti fel, és felülrõl legális apparátussal követi el. S ez az, ami a dolgot hallatlanul szövevényessé teszi. Alig van kínosabb, mint a pozícióelõnyben lévõ tehetségtelen ember hatalma alatt állni. Az intézmény, amit azért teremtettek, hogy az életet szolgálja, most az élet ellen fordult, Ezért, amit Oussard felülrõl való hamisításnak nevez, annak két arca van, az egyik a filantropikus vigyorgás, amit a nyilvánosság felé mutat, s amellyel azt kívánja igazolni, hogy az emberiség védelmezõje, a másik a megkínzott ember szenvedésében való gyönyörködés, ami a tulajdonképpeni lényeges. Lorenz Teig ezt a kettõsséget hívja érzelgésnek és bestialitásnak. A dúvad és a barbár ehhez képest ártalmatlan, mert az ellen a ház és a fegyver védelmet nyújtott, de most a hatalom ül a házban, és a fegyver az õ kezében van. Oussard Saint-Justre hivatkozik, aki szerint nincs nagyobb öröm, mint a népet gyötörni (c'est une chose hereuse de tourmenter le peuple). Különös, jegyzi meg L. Hudson, hogy amikor Saint-Just ezeket a szavakat kimondta, ugyanakkor írta meg elméletét Marquis de Sade, aki az élet megkínzásának érzelemvilágát csaknem költõileg, de mindenesetre irodalmi formában igazolta. A vérpad, mondja de Sade, számomra a gyönyörök netovábbja. Itt azonban nem a farkas és a horda elementáris állatiasságáról van szó, hanem ez a fajta elaljasodás, amit a magas civilizáció teremt meg.

Lewis Hudson szerint ennek az új veszélynek két ismertetõ jele van. Elõször, hogy mint hatalommal felruházott szervezet mûködik, a második, hogy hatását a szentélybõl fejti ki. Ez teszi a helyzetet pillanatnyilag megoldhatatlanná. Az emberiség a felülrõl való életrontással szemben tehetetlen. Egész sereg esetet beszél el a kínai, a perui, az egyiptomi, a muzulmán, a középkori történetbõl, amelyek mind azt látszanak igazolni, hogy bizonyos jellegû ember rablásösztönét, bosszúját, irigységét és kegyetlenségét normális polgári helyzetben nem tudta gyakorolni, de elment rendõrnek vagy elöljárónak, és itt bûncselekményeit szabadon elkövethette.

A közigazgatást az irigy és a sunyi, a stréber és az alattomos, az árulkodó és a hazudozó jellemek nem véletlenül és nem kivételesen árasztják el. Az ember elálmélkodik, hogy ilyen feltételek mellett bûnözõk miért folytatnak saját szakállukra magánpraxist, és miért vállalják a törvénnyel való összeütközés kockázatát, amikor hatósági személyként ugyanezeket a gaztetteket hivatalos segédlettel elkövethetik. A másikkörülmény ennél lényegesebb. Ez pedig L. Hudson szerint, hogy a közigazgatás a nép meggyötrésének nemcsak szabad folyást enged, hanem a hivatalnoki gyakorlat a népgyötrés gyakorlatától elválaszthatatlan. A közigazgatási aktus maga az, amit életrontásnak neveznek.

3.

A közigazgatás felé vezetõ legelsõ lépést, mondja Mr. Thorndyke, nem ismerjük. A legelsõ hivatalnok, feltehetõleg, az uralkodó mellett személyi titkár lehetett, éspedig mûködési területe minden bizonnyal az írás volt. Közigazgatás papír nélkül elképzelhetetlen. Ez az írnok, vagy titkár tartotta számon az uralkodó jövedelmét és vagyonát. Kötelessége volt bizonyos elõjegyzéseket tenni, és bonyolultabb dolgokban áttekintést nyújtani. Erre vall az egyiptomi „Oda a kimutatáshoz" c. vers, amely a hivatalnok tevékenységének rendkívüli fontosságát emeli ki. A költemény azt mondja, hogy nélküle az uralkodó saját legegyszerûbb dolgaiban is tájékozatlan lenne, nem tudná, mennyi birkája, mennyi búzája, szövete, aranya van. A kimutatás mindentudó. Az elsõ hivatalos irat megszerkesztése, mondja B. B. Hollowbarde[12], jelentõségében felér a legmagasabb civilizációs aktussal, és az õshivatalnok elsõ irata minden tudomány és irodalom és költészet legelsõ lépése. Az elsõ írott mûvek nem versek és nem vallásos tételek voltak. Az elsõ betût közigazgatási hivatalnok[13] vetette papírra.

Köztudomású, hogy B. B. Hollowbarde felfogásának sokan ellentmondanak. Titus Paragon[14] pontosan az ellenkezõ elméletet állította fel, és ezt a kiválóbb kutatók magukévá is tették.

T. Paragon szerint az elsõ modern értelemben vett hivatalnok valóban az uralkodó személyi titkára lehetett, és mint vagyon- és jövedelem-nyilvántartó mûködött, mert a hivatalnok a világtörténelemben mindig a közpénz körül ólálkodott. Annyira, hogy azt a tételt állítja fel: ahol a közpénz megjelenik, ott azonnal megterem a hivatal. A közigazgatás történetében a hivatal részére mindig az a korszak volt kedvezõ, amikor a közpénz lépett elõtérbe. Amikor a magántõke uralkodott, a hivatal visszafejlõdött. A közpénz hatalma a bürokrácia hatalma, ez Paragon fõtétele[15].

Két francia szerzõ nagyterjedelmû könyvet írt[16], amelyben a hivatalnok lehetõ teljes elemzését kívánja nyújtani, és ebbõl a szempontból Mr. Thorndyke mûvének legfontosabb elvi elõzménye. A szerzõk szintén a személyi titkár feltevésébõl indulnak ki. A Paragon-féle hipotézist, amely a hivatal és a közpénzek kapcsolatát hangsúlyozza, elfogadják, de mellékes körülménynek tekintik. A gyakorlati igényt, mondják, amely az õshivatalnok számára a helyzetet megteremtette, nem szabad túlbecsülni. Mindenesetre igen régi korokban, és a társadalomnak sokkal magasabb rendû helyzetében ilyen õshivatalnok elképzelhetõ, de sokkal valószínûbb, hogy a személyi titkár hivatását a király valamelyik rokona, vagy befolyásos ember hozzátartozója töltötte be. Tekintve, hogy az állásnak bizalmi jellege volt, az arravaló személyt nagyon is megvizsgálták. Ki van zárva, hogy erre a helyre olyan embert állítottak, akire a késõbbi hivatalnok elnevezése illett. A francia szerzõk azt állítják, hogy az az ember, aki a történetben mint hivatalnok szerepel, csak akkor tûnt fel, amikor az õskori társadalom már erõsen bomlani kezdett Nem lehetetlen, sõt valószínû, mondja a könyv egyik fejezete, hogy — amint az lenni szokott — a társadalom a lehajlás korszakában hajlamos olyan intézmények megteremtésére, amelyek a társadalmat nem szolgálják, hanem azt aláássák. Más szóval negatív szociális funkciót fejtenek ki. Lorenz Teig[17] a francia könyvrõl szóló nevezetes recenziójában ebbõl egész elméletet dolgoz ki. A közigazgatás, mint negatív társadalmi funkció, a társadalom tönkretevésében a legfontosabb tényezõ. L. Teig felfogását késõbb mások is magukévá tették, és azt Mr. Thorndyke[18] is elfogadta. Ezek szerint az õshivatalnok egyáltalán nem azonos a történet folyamán késõbb fellépõ hivatalnokkal. A hivatalnok, mint a szervezett közigazgatás alkalmazottja, csak ott jelenik meg, ahol az uralkodó a néptõl, illetve a nép az uralkodótól elidegenedett. A közigazgatási hivatalt a kölcsönös bizalmatlanság teremti meg.

Akárki volt az a személy, aki a király és a nép közé ékelõdött, és akármilyen tevékenységet folytatott, helyzeténél fogva saját mûködési körét hangsúlyoznia kellett. A jelenséget Mr. Thorndyke hatásköri pátosznak nevezte el. Ez minden vérbeli hivatalnok fõ jellemvonása. A valódi hivatalnok minden esetben arról a sajátságos önelégültségrõl ismerhetõ fel, amely különös büszkeséggel veszi tudomásul intézkedéseinek minél kizárólagosabb hatalmi jellegét. A hatásköri pátosz, mondja Mr. Thorndyke[19], fordított viszonyban áll az emberi jellem pozitív értelmi és erkölcsi tulajdonságaival. A magas hatásköri pátosz minden esetben korlátolt intellektusra és rongált jellemre vall. Ezt a viszonylatot egyébként mások is kidolgozták, a többi között Paul savetier[20].

4.

Az õshivatalnok helyzetét a hatásköri pátosz megjelenése szilárdította meg. Tudta, hogy az uralkodó és a nép között csak akkor maradhat a helyén, ha magát az uralkodó és a nép elõtt nélkülözhetetlennek tûnteti fel. Mialatt nyíltan a közvetítõ szerepét játszotta, titokban az uralkodó és a nép között lévõ viszonyt megrontani igyekezett. A hivatal helyzete abban az arányban erõsödött, amelyben az uralkodó és a nép viszonya lazult. Az egyre növekvõ kölcsönös elidegenedés tett szükségessé egyre több hivatalt, és egyre több hivatalnokot.

P. P. Savetier-nek[21] köszönhetõ a hatásköri pátosz elemzése olyan területen, amelyet eddig a standard szerzõk nem méltattak figyelemre. A hatásköri pátosz teremti meg a hivatalban a rendfokozat létrát. Ezt természetesen sem a hierarchiával, sem a rangsorral összetéveszteni nem szabad. Késõbb ki fog derülni, hogy a hierarchia alapja szerves, a rendfokozat mindössze szervezeti. Ez teremti meg a külsõ ruházati és viseleti jelvényeket. A történeti társadalmakban az emberi élet elképzelhetetlen erejét és idejét a viseleti jelvényekért való küzdelem foglalja el. Sok millió ember sóvárog magasabb rendfokozatért és magasabb címért. A modern korban ez körülbelül annyit jelent, hogy hozzá csak több elõszobán át lehet eljutni, az elõszobákban titkárok és titkárnõk õrködnek, akik az emberek bebocsátása ellen küzdenek. A fõnök minél magasabb hivatali rendfokozatot tölt be, annál kimértebb, hangja annál jobban recseg, arca annál inhumánusabb és bárgyúbb és önhittebb.

A bizánci korból, Justinianus császár idejébõl maradt ránk egy kancelláriai írnok költeménye[22], amelynek címe: „Várakozás az elõszobában". A vers az elõszobát írja le, mindenekelõtt a feliratokat. A hangos beszéd tilos. A hivatalnok munkáját zajongással ne zavarják. Mindenki csendben várakozzék. Várjon sorára. Mindenkit érkezése sorrendjében eresztenek be. Az ajtókon kopogtatni szigorúan tilos. Ne járkáljunk. A lépések zaja a hivatalnokot zavarja. A beszélgetés tilos. A hivatalnok imádja azt a szót, hogy tilos.

Az írnok szobájából kilép. Hóna alatt papírköteg, amellyel azt jelzi, hogy fontos ügyek intézésében elfoglalva a másik hivatalba igyekszik. Hosszasan körülnéz, és a helyzetben gyönyörködik. Az elõszobát férfiak és nõk, öregek és fiatalok, rongyosok és jóruhások töltik meg. Az egyik asszony csecsemõjét ringatja, mellette még két gyerek. A hivatalnok odalép, és figyelmezteti, hogy a gyermekeknek csendben kell maradniok, különben intézkedni fog, hogy a szolgák azonnal távolítsák el. Igen, igen, eddig nem volt baj. A hivatalnok rámordul az egyik gyerekre, hogy viselkedjék tisztességesen, mire a gyermek megretten, és sírni kezd. Az asszony reszketve csitítgatja, de a pici egyre jobban sír. Az írnok felszólítja, hogy az elõszobát azonnal hagyja el. Most körülnéz. Az aggastyán kopasz fejét lógatja. Mellette erõteljes férfi, állkapcsa sarkában az izmok rángatóznak. A szoba felsõ sarkába mered, és nincsen rajta semmi emberi. Az eszelõs unalomtól a vonások elvesztették életerejüket. A másik sarokban asszony összekulcsolt kezekkel, tompultan, félig szundikál. Várni, várni. Fiatalabb férfi és leány. Házassági engedély. Nem néznek egymásra. Ha egy napig itt kellene ülniök, meggyûlölnék egymást, és sohasem kötnének házasságot. Az írnok bólint. A hivatal hatalma. Születés, betegség, házasság, szegénység, adó, halál, a hivatal mindenütt ott van. Papír nélkül nincs élet. Az emberek idejönnek a papírért, és várnak. Itt csak várni lehet. Minden egyéb megszûnik. Bent a hivatalnokok ülnek és pletykáznak és firkálnak az észvesztõ unalomban. Jó lenne kimenni a napra. Még csak nem is foglalkozhatnak más valamivel, mert itt a spicli, nem faraghatnak valamit, nem szundikálhatnak. Legfeljebb esznek, sokáig, sokáig, rágnak, kenyérhajat, igen lassan, pletykáznak, néha kimennek, félóráig vannak a klozetben vagy a másik hivatalban, és a fõnököt szidják. Az emberek az elõszobában várnak szótlanul, és a piszkos falakra merednek.

5.

A hivatalnokok karakterológiájáról szóló fejezetben a könyv néhány tollrajzzal mutatja be a nevezetesebb alakzatokat, mint amilyen a stréber, a spicli, a névtelen levélíró, a korrupt, az ambiciózus, a rest, a naplopó, a pimasz, a nagyképû, a hencegõ, a paragrafusember, a szervilis, a hunyász, a pedáns, a gyûlölködõ, az intrikus, az indolens és a többi. Mr. Thorndyke azt állítja, hogy ezeket nem szabad külön típusoknak tekinteni. Mindez jellegzetes hivatalnoktulajdonság, és valamely szövevényben mindegyik minden hivatalnokban megvan. Véleményét leginkább A. C. Rain[23] érdekes elemzéseire alapítja. Ezek az analízisek grafológiai szempontból százhúsz fõhivatalnok aláírásában a nagyzási hóbort elemeit kutatják. A nagyzási hóbort nem egyéb, mint rettegés a kicsinység leleplezésétõl. Ez a polaritás a hivatalnok-aláírásokban jellegzetes kifejezésre jut. A hóbort felismerhetõ vonalvezetése az olvashatatlanság (rejtõzés). Az elsõ betût rendesen hallatlanul megdagasztja, a felismerhetetlenségig cirkalmazza, és magasra helyezi. A többi betû hirtelen lejtõben következik az elsõ után, a betûk el vannak firkantva, végül az utolsó betû végvonalát lerántja. A primitív öntetszelgés korlátoltsága félreismerhetetlen, amely a gyakorlott grafológust nem téveszti meg. Ez itt az önbizalom hiánya, a mûveletlenség, az ízléstelenség, a szervilizmus.

A hivatalnok egzisztenciális magatartása a ressentiment. A rejtett bosszúösztönt nevezték el így, s ez a népnyúzás gyönyörének magva. Amikor a szellemi tulajdonságokat elosztották, a hivatalnok valószínûleg igen rosszul járt. Egészen természetes, hogy ezért bosszút kell állnia. Ez a bosszú a hivatalnok alapállása.

Mr. Thorndyke rendelkezésére áll az alig kimeríthetõ hivatalnokköltészet, és minden tételéhez annyi bizonyítékot idézhet, amennyit csak óhajt. Remek példákat talál a perui szervilisre, a kínai korruptra, az egyiptomi paragrafusemberre, a bizánci és vatikáni intrikusra, a japán naplopóra, a német ambiciózusra. A hivatalnoknak, mondja Mr. Thorndyke, nincs humora. Az egész hivatalnok-lírában egyetlen költemény sincs, amelyben a derûnek halvány árnyalata lenne.

6.

Nõk, szól Mr. Thorndyke, a férfiaknál sokkalta jobb hivatalnokok. Pedánsabbak és indolensebbek, szervilisebbek és gyûlölködõbbek, több bennük a ressentiment, restebbek, és fõként stréberebbek. Nõk általában képtelenek arra, hogy indulatok nélkül gondolkozzanak és cselekedjenek. Ezért mindig nehézségekkel kell megküzdeniök, amikor az indulatoknak vagy megfékezésére, vagy legalább megfinomítására kényszerülnek. Az érzelgés és a bestialitás nõk részére maradéktalanabbul realizálható, és a népgyötrés gyönyörében õszintébbek tudnak lenni. Néha megható példáit láthatjuk annak, hogy ezt a tevékenységüket milyen odaadással gyakorolják. C. Charpente ezen a területen kutatásokat végzett, és mûvében érdekes eredményekrõl számol be. Ahol a hivatalnok visszautasítást, durvaságot, komiszságot, kegyetlenséget és aljasságot kell hogy tanúsítson, ott különös elõszeretettel nõket alkalmaznak, éspedig, mint mondják, feltûnõen jó eredménnyel. Ezért a világon a legjobb titkár a nõ. A makacs korlátoltság, ami sok nõ jellemvonása, hivatalokban kitûnõen alkalmazható. A férfi hivatalnokok a hatásköri pátoszért való versengésben aránylag nagy százalékban karrieristák, úgyhogy bennük a jellegzetes hivatalnok tulajdonságok másodlagosak lehetnek. Fõként az árulkodás és a stréberség, a pedantéria, a pletyka, a gyûlölködés. A szamárlétrán feljebb emelkedve a karrierista tulajdonságait elhagyja, hogy azokat még alacsonyabb rendûekkel cserélje fel, mint amilyenek a gõg, a hetykeség, a pökhendiség, és más hasonló. Nõk ritkán karrieristák, és így hivatalnoki ösztöneiket zavartalanabbul kiélhetik.

Semmi sem látszik természetesebbnek, írja C. Charpente, mint az, hogy a hangya és a méh-államokban a munkások nem hímek, hanem elkorcsosult nõstények. A hímek arra a bornirt türelemre és együgyû monoton gépiességre, amire ezek a nemtelen amazonok, nem képesek. Nem alkalmasak arra a bárgyú pedantériára, amelyre ezek az államok felépülnek, sem a begyakorolt mozdulatok egyhangú és örökös ismétlésére, amit a hangyák és méhek a szabad ösztön és a játék minden árnyalata nélkül kedélytelenül végeznek, mint ahogy a pszichoanalizáltak végzik a szerelmet, a neutralizált nõstények, akiktõl elvették a mámort és a gyermeket és a családot, és számukra nem maradt más, mint a hivatal. A jövõ, ha tényleg a hivatalnokállam felé halad, annak bázisa biztosan ez a nemtelen nõstény lesz, és csakis az lehet. Csak a sterilizált amazon kedélytelensége tarthat fenn olyan társadalmat, amely teljesen közigazgatássá alakul át.

7.

A három bázishivatal: a rendõrség, az adóhivatal és a sajtó. A közigazgatás ezzel a három szervével gyakorolja hatalmának fenntartása érdekében az erõszakot, a kizsákmányolást és a hazugságot. A három aktus soha a történetben külön nem jelentkezett, akármelyik és bármilyen társadalomban jelent meg, a másik kettõ ott volt. Úgy látszik, hogy szervezetileg legkésõbben a sajtó fejlõdött ki, már csak a demokráciák idején, a francia forradalom után. De C. Charpente[24] utal az õshivatalnok szerepére, akinek legfontosabb tevékenysége a királyt a nép, és a népet a király felõl félrevezetni. A sajtó õsfunkciója: a király és a nép megtévesztése egymás felõl. Ez minden hivatal létjogosultságának legelsõ feltétele[25]. Ilyen módon az õshivatalnok elsõ lépése sajtó-lépés, vagyis a megtévesztés. A napilap ennek a hivatali õsfunkciónak már kései és technizált alakja.

A legújabb idõben kifejlõdött közigazgatás, szól Mr. Thorndyke, a tudomány recens eredményei alapján, nem egyéb, mint kolosszális arányokban megnövekedett õshivatal, ahol egyetlen õstitkár[26]szerepét sok ezer hivatalnok játssza. A hivatal a nép és az uralkodó között támadt mesterséges résben él. Idõk folyamán ezt a rést annyira kitágították, hogy a nép az uralkodót, és az uralkodó a népet nem is látta, és kettõjük között minden kapcsolat megszûnt. A hivatal az uralkodóban rossz lelkiismeretet ébresztett, és a népet az uralkodó ellen fellázította. A hivatal mûködése eredettõl fogva törvényellenes, mert a társadalom természetes rendjét felforgatja. A hivatal által keltett bizalmatlanság következtében a nép az uralkodót elûzte, s most a hatalmat az a minisztérium gyakorolja, amely az árulást elkövette. Hogy ennek a kormányzatnak milyen politikai hiedelmei vannak, az nagyobbára mindegy. Azinsolence of office[27] (a hivatal packázása) minden politikai magatartásban ugyanaz. Ezért a dolgokat nem az államelmélet dönti el, hanem a közigazgatási organizáció. A hivatalnak sikerült a nép primordiális közösségét felbontani, és mesterséges közösséget teremteni[28]. Ez így most már nem az eredeti organikus népi kommunitás, hanem organizált kollektivitás. Az õs-sajtó vagyis az õshivatal legelsõ tevékenysége következtében az uralkodó eltûnt, és helyébe a Leviathán lépett. Minden sajtótevékenység értelmét abban kell látni, hogy az a természetes társadalmi rendet felbontja. A társadalmon belül a sajtó a hazugság funkcióját fejti ki.

A hazugság az erõszakért van, és az erõszak a hazugságért. Nincs sajtó rendõrség, és rendõrség sajtó nélkül. Az erõszak a kizsákmányolásért, a kizsákmányolás az erõszakért van. Nincs rendõrség adóhivatal, és adóhivatal rendõrség nélkül. Ahhoz, hogy a hivatal fennálljon és mûködjék, három tevékenységre van szükség. A társadalom normális állapotában, ha a király törvénytelenséget követett el, mindig az önkény jegyében állott, és ez a komisz uralkodó bûne volt. Ugyanaz az aktus most a hivatal révén szabályozott és rendezett gyakorlat lett. Körülbelül ez az, szól Mr. Thorndyke, amit monarchia és a köztársaság különbségének lehet nevezni. A királytalan társadalomban az állam tulajdonképpen megszûnik, és a társadalom nem kommunitásban, csupán kollektivitásban él. Nem nép többé, hanem tömeg. A királytalan társadalomban nem az alkotmányos hatalom uralkodik, hanem a hivatal.

8.

Ezen a helyen kell megemlíteni saint-oran[29] mûvét, amely a sûrû bonyodalomban különös erõvel óhajt világosságot teremteni. Saint-Oran abból indul ki, hogy a társadalom válságában az oknyomozó kutatások több ezer évesek, de azok különösképpen mind a társadalom organizmusára, nem pedig annak organizációjára vonatkoznak. A farkasok és a horda ellen való sok ezer éves háborúban az organizmus a helyét megállta, és a humánumnak magas színvonalát teremtette meg. Az organizációval azonban Saint-Oran cseppet sincs megelégedve. Elnyomatásra hivatkozni korlátoltságra vall, szól — Simone weilt idézve —, elnyomott osztályra úgyszintén. Ilyesmi egyáltalán nincs. Ami van, és amirõl beszélni kell, az a társadalomban lévõ elnyomó szövevény (structure oppressive de la societé). A közös életnek van valamilyen tehetetlensége, amely társadalmanként nagyobb, vagy kisebb, de amely abban nyilatkozik meg, hogy az egyes emberre elnyomást gyakorol. Amióta kitûnt, hogy a közös életrendet az egyének által elkövetett bûncselekmények távolról sem veszélyeztetik annyira, mint a rossz intézmények, bármilyen okból is hozták azokat létre, azóta a kérdést egészen másképpen kell feltenni. A kérdésfeltevés a dolgok világos ismeretében az, hogy a felülrõl ható közösség-felbontó és életrendet zavaró intézmények demoralizáló hatását miképpen lehet elkerülni, sõt teljesen kiküszöbölni. Saint-Oran azt mondja, hogy a jelenlegi társadalmi organizáció mögött egyetlen egy rejtett axióma van, amely az organizáció hibás voltát fenntartja. Ez a be nem vallott alaptétel az, hogy a hivatal a nép életét fenntartó szükséges szervezet. Ez az, amely bírálatra szorul. Ilyen kritika alá nem vont tételek nemcsak vannak, hanem értelmi restségbõl vagy tévedésbõl a történet hevében ilyeneket állandóan alkotunk, és gondolkodásunk tele van rejtett axiómákkal. Egy régebbi, rövidlátóbb és korlátoltabb iskola képviselõje, mondjuk valamilyen pozitivista, azt állítaná, hogy a be nem vallott, sõt titkolt tételek a hatalmasok érdekében állnak fenn. Veszélyes gondolkozás, amely mindig szándékos bûnöst, és ártatlan áldozatot keres. A modern államokat természetesen semmi sem menti, és nem menti azokat sem, akik ezt az elméletet hirdetik. Az elnyomatást azonban nem állam, és nem osztály gyakorolja, és fõképpen nem tudatosan. Az elnyomás a társadalom egyik tulajdonsága. Az organizáció egyik sajátsága. Az organizáció felülrõl, a hatalmi aktivitással együtt gyakorolja, úgy látszik, a közigazgatással együtt, és attól nem elválaszthatóan úgy, hogy valami ebbõl a diktatórikus terrorból a legegyszerûbb közigazgatási tevékenységbe is belekeveredik. Pillanatnyilag úgy látszik, hogy ezt a structure oppressive-t (elnyomó szövevényt) a közigazgatás tartja fent. Mondhatjuk úgy is, hogy az elnyomást a hivatal gyakorolja.

Saint-Oran azt állítja, hogy amíg az állam élén a király állott, a gyökeres megoldásra lett volna lehetõség. Az államnak volt természetes centruma, amelybõl az organizációt meg lehetett volna változtatni. Amióta a népek demokratikus köztársaságban élnek, centrumtalanok, és a társadalom elnyomó tehetetlensége semmiféle ellenintézkedéssel nem küszöbölhetõ ki. A köztársaság jellegzetesen lefejezett társadalom, már nem organizmus, csupán organizáció. A demokrácia a terrorisztikus kisebbségek jellegzetes államformája. Ez az állam azzal az alaphazugsággal tartja fenn magát, hogy a kisebbség terrorját a többség szabad választásának tûnteti fel. Ebben a tudatos megtévesztésben a kisebbségnek elengedhetetlen szüksége van olyan organizációra, amely ezt a megtévesztést fenntartja, vagyis, amely hazudik, de ha hazudik, már terrorizál, és ha terrorizál, már kizsákmányol. Más szóval, a kisebbség életfeltétele a hivatal. Ezért a demokráciákban soha nem sejtett elhivatalosodás indult meg, és ez a társadalom minden területére kiterjed. A monarchiák elnyomása általában kétféle: vagy fegyverrel, vagy pénzzel történik. A köztársaság azonban az elnyomást funkcionálisan gyakorolja, mint normális és törvényszerû közigazgatási tevékenységet. Ez a hivatal jelentõsége és feladata a köztársaságban. A hivatal a politikusok erõtlenségét és megbízhatatlanságát helyettesíti. Azelõtt az volt a kérdés, hogy miképpen éljünk kegyelem nélkül, most az a kérdés, miképpen éljünk igazság nélkül — írja camus. Most teljesül jaurès gondolata, újabb és véglegesebb megfogalmazásban: a nihilisták ma a trónuson ülnek. Les nihilistes aujourd'hui sont sur les trônes.

9.

W.C. Thorndyke egyik fontos elvi fejezete Saint-Oran elméletéhez kapcsolódik, és azt építi ki. Az organizmusra vagy az organizációra épített társadalom úgy viszonylik egymáshoz, mint a család egy szakasz katonához. A család az abszolút közösség. Ilyen közösség a törzs, a falu, sok esetben a város, mindenesetre az õskori polisz, a városállam. Úgy is mondható, hogy ez a reális életközösség. Ez az organizmus, amelynek egységes és közös életmûködése van, az ember ezen belül az egészbe természetesen és természettõl fogva odatartozó és felcserélhetetlen szerv. Ami az organizmusra jellemzõ, hogy a szervek tevékenységében az alárendeltség és az önrendelkezés összhangban áll. Szerves társadalmon belül a közösség és az egyén között feszültség nincs. Az ember egy idõben szociális és autonóm, a társadalom tagja és individuum. A szerves társadalom unanimitásban[30] él.

Az organizációra jellemzõ, hogy nem szerves, hanem, mint mondják, racionális. A racionalizmust nem szabad összetéveszteni az ésszerûvel. A racionalizmus az, amely Európában az újkorban általánossá vált, és amelynek az értelemhez semmi köze. jung azt mondja, hogy az embernek tömeglénnyé való degradálását a tudományos racionalizmus teremtette meg, amely az ember autonóm tevékenységét megakadályozta, és az organizációban merõ statisztikai adattá tette. Az organizáció nem belülrõl növekszik, hanem kívülrõl rakják össze, éspedig sohasem azért, hogy abban az emberek közvetlenül együtt éljenek, hanem abban a hiszemben, hogy õk azt jobban tudják. Az organizáció az unanimitás ellen keletkezett. A szervezet a szervesség elpusztítása. Ez a társadalom irreális, mert az organizáción belül nincs közösség, de nincsenek egyének sem. Ez tulajdonképpen a nemlétezõ társadalom. Másképpen utópiának is mondják. Ez csak az állam látszata, közösségen kívül, és közösség nélkül, az absztrakcióban. Ez a hivatal[31].

Más szóval ez a gombnyomáselmélet. Az a tény, hogy az elméletet azok, akik kormányzással foglalkoznak, komolyan tudják venni, jelzi azt a sajnálatosan lealacsonyodott színvonalat, amelyen ezeknek az embereknek gondolkozása mozog. Gombnyomásra még birkák sem terelhetõk. E hivatalnokok azonban abban az álomvilágban élnek, hogy õk, mint egy gépi üzem vezénylõjében, különbözõ gombok és karok mellett ülnek, és aszerint mûködik több millió ember, hogy a falon milyen színû lámpa ég. A technika-eszmény hatása, vagyis a racionalizált társadalom. Megnyomja a gombot, és az egész országban mindenki vigyázzba áll. Mint Bismarck, akitõl megkérdezték, milyen a német közoktatás, azt válaszolta: Most tíz óra harminc perc, Németország összes iskoláiban azt tanulják, hogy a világtörténelem legkitûnõbb hadseregét Nagy Frigyes szervezte meg. Egyetlen helyrõl, egyetlen mozdulattal az egész népet irányítani lehet. Mindenki egyszerre lép, ugyanazt gondolja és ugyanazt mondja. Ha kétféle vélemény van, már itt a baj. Politikai tehetetlenség. Ez a modern kormányzat eszménye. Többre nem telik.

A család és a törzs tagjai nem emelhetõk ki és nem helyettesíthetõk, mert az az összetartozó elemek harmonikus egysége. A valódi közösség azon nyugszik, hogy az azon belül élõ ember egyszeri és egyetlen. A hivatalt pedig éppen az jellemzi, hogy az ember csupán funkció, egyik helyrõl a másikra rakható, mert az a nem összetartozó elemek egymáshoz kényszerített kollektív mechanizmusa.

Van szerves állam, és van szervetlen állam. A szerves állammal Mr. Thorndyke nem foglalkozik, mindössze azt mondja, hogy ez az archaikus állam. Arra a kérdésre, hogy az õsi szerves államot miképpen rontották meg, fölösleges válaszolni. A régiek megmondták. „Amit az emberek kormányzásnak neveznek, az nem kormányzás, hanem rombolás". „Aki az állam természetes életébe belenyúl, és aki megkísérli azt kívülrõl irányítani, elpusztítja". „Nem beleavatkozni, hanem õrködni fölötte". „Nem jutalmazni és nem büntetni és nem igazgatni". „Ha a felsõbbség hatalmat gyakorol, az állam tönkremegy". „Minél több a tilalom és a szabály, a nép annál szegényebb, minél több a fegyver, a nép annál nyugtalanabb, minél több a rendelet, annál nagyobb a felfordulás, minél több a törvény, annál több a tolvaj és a rabló" (lao-ce).

A szerves és a szervezett állam között azonban a történetben az államnak olyan sajátságos alakja él, amelyben ugyan már van közigazgatás, vagyis Lao-ce szavaival a felsõbbség már gyakorolja hatalmát, és meghozza törvényeit. Ennek a közigazgatásnak tevékenysége azonban mégsem olyan értelemben életrontó, mint amilyenné késõbb lett. Ezzel a formával teljesen külön kell foglalkozni. Mr. Thorndyke feltevése, hogy abban a nem eléggé tisztázott eredetû, de visszatarthatatlan romlási folyamatban, amelyet a modern korban — nem tudni miért — fejlõdésnek neveztek el, sikerült olyan szükségmegoldást teremteni, amely a kormányzati aktivitást nagy általánosságban a minimumra csökkenti, és elviselhetõen végzi. Ez az a megoldás, amikor a közigazgatást a lovagi-kormányzói kaszt gyakorolja. Biztosíték arra, hogy a kaszt tevékenysége, amennyire csak lehet, pozitív, kettõs: elõször, hogy a ksátrija (vagyis a királyi kaszt) természettõl fogva elõkelõ, erkölcsi rangját komolyan veszi, másodszor, hogy a szellemi (brahman) kaszt felügyelete és befolyása alatt áll. A tradicionális államban ilyen módon a kormányzat René guénon szerint a szellemi autoritás (autorité spirituelle) és a végrehajtó hatalom (pouvoir temporel) közös feladata. A hagyományos államnak ez a félig szervezettsége, félig szervessége, különbözõ népeknél egészen különbözõképpen mûködött, de tényként kimondható, hogy helyzete mindenütt már csak abban az idõszakban vált kritikussá, amikor a brahman kaszt ereje lehanyatlott, és a lovagi-kormányzói kaszt végrehajtó hatalma szellemi autoritás nélkül maradt. A történetnek ez a fázisa látható Athénban a királyság megszûnése után. Hiába teszi erõfeszítéseit Platón, hogy az államot megmentse. Platón ksátrija, és nem brahman, ezért gondolatai, ha meghatóan szépek is, naivak, nem életképesek, és ezért nem megvalósíthatók. Soha még ksátrija egymagában, szellemi autoritás nélkül nem tudott államot vezetni, még kevésbé tudta azt a romlástól megmenteni. Athén az egyéni és a kollektív önkény (türannisz és demokrácia) martaléka lett. Más népeknél a tradicionális állam még élt, a legtovább Japánban, de már többnyire külsõségekben, nem tradícióban, hanem konvencióban, a szervesség felbomlott, és mindenütt organizációvá alakult át.

Az egész közigazgatás-irodalom mindenütt azonos megfogalmazásban beszél hivatalról és hivatalnokról, mint a civilizáció egyikjelenségérõl. Egyetlen szerzõ tartja csak szükségesnek, hogy éppen a tradicionális államra és a ksátrija kasztra való hivatkozással bizonyos nagyon megszívlelendõ megkülönböztetést tegyen. Mr. Thorndyke ezt a megkülönböztetést különös hangsúllyal át is veszi, és nem gyõz eléggé figyelmeztetni arra, hogy ezen a téren az általánosítás mennyire veszedelmes. R. sassou[32] kifejti, hogy a társadalom felbomlása és a kasztok összekeveredése következtében a közigazgatás hivatal-jellegét ugyan megtartotta, és eredeti életrontó természete az idõk folyamán csak növekedett. Az egyre súlyosbodó válságban azonban, legtöbbször merõben megélhetési okokból sok olyan ember is kénytelen volt hivatalt vállalni, akire a hivatalnok elnevezés nem alkalmazható, mert vérmérséklete szerint tulajdonképpen ksátrija, és kasztjának elõkelõségébõl és erkölcsi korrektségébõl sokat megõrzött. A ksátrija lovagi és királyi jellem. Az értelem nem erõs oldala, de önfeláldozó és hõsies, mindig tisztakezû, legmagasabb erénye pedig mindig a becsület volt. A ksátrija ideálja a hérosz. Ezért a közigazgatásba sodródott lovagot, aki hivatalát nem a népgyötrésben való gyönyörûségbõl, hanem jóhiszemûen, vagy kenyérkereseti ínségében választotta, nem szabad összetéveszteni a „fanatique obscur"-rel, ahogy R. Sassou a hivatalnokot meghatározza. Ezzel a kivétellel az ember elszórtan és egyre ritkábban találkozik. A kivétel sorsa csaknem minden esetben szomorú. Ha a ksátrija erõtlenebb, elnyomják és kiközösítik. Ha tevékenységét jóhiszemûen nagy energiával folytatja, a hivatallal összeütközik, és tragikus sorsra jut. A történelem sok ilyen esetet jegyzett fel. Elég, ha az ember Miltiádészre, Themisztoklészre hivatkozik. Az ilyen nagy karakterek késõbb egyre ritkábban jelentkeznek, és intakt jellem a hivatalban naiv és komikus Don Quijote lesz. Ez a Don Quijote a modern hivatalban a tradicionális szerves állam utolsó képviselõje.

10.

Az állam eredeti közigazgatása nem személytelen hivatali organizáció volt, hanem a királyi kasztnak a társadalom rendje érdekében szerves fenntartó tevékenysége. A történetben jól látható ponton, Európában akadt valaki, aki a fejedelmet hivatalnokká tette. Késõbb már az uralkodók maguk hencegtek azzal, hogy õk az ország elsõ hivatalnokai. Ez a valaki macchiavelli volt, aki a reneszánsz alatt meginduló demoralizálódást az állam elméletére is kiterjesztette. Bármilyen atrocitás is történt az államon belül, addig nem volt hivatali, csupán politikai aktus, vagyis nem volt rendszer, hanem kivétel és önkény. Ettõl a perctõl kezdve az atrocitás a hivatali funkción keresztül törvényessé vált. Macchiavelli a fejedelmet a hatalom gyakorlásának új módszerébe avatta be. Mindazt engedélyezte, amit azelõtt valamire való uralkodó messze elkerült, és amit csak despota használt. Macchiavelli a fejedelmet beavatta a népnyúzás fölött érzett gyönyörbe, és felszabadította minden gátlás alól, ami ennek a gyakorlatnak az útjába állt. A macchiavellizmust ezért fordított taoizmusnak lehet nevezni. Ez az, amikor a király nem õrködik, hanem beleavatkozik. Amikor már nincs igazság, csak jutalom és büntetés. Az állam most már az, ahol a tilalmak és a szabályok uralkodnak, ahol fegyvereket halmoznak fel, és rendeleteket hoznak. Az állam az, ahol a nép szegény és nyugtalan, és ahol egyre nõ a felfordulás, és ahol az uralkodó legfontosabb tevékenysége a nép kínjában való gyönyörködés.

A fejedelem, akit Macchiavelli tanít, szemmel láthatóan ksátrija, aki még jóhiszemû lovagi és királyi jellem, és aki elõkelõségébõl és erkölcsi korrektségébõl semmit sem követne el, ami heroikus életeszményével ellenkezik. A fejedelemnek sejtelme sincs arról, hogy mi a hivatal. Ha tudná, valószínûleg azt minden erejével megszûntetni igyekezne. Macchiavelli most megtanítja arra, hogy a király a hivatalfõnök. Az államot hivatallá kell tenni, akkor hatékonyabban kormányozható. A fejedelem ostoba ember. Többször volt arról szó, hogy a királyi kasztnak az értelem nem erõs oldala. A lovagok nem jó gondolkozók, hanem kimagasló jellemek. Ezért a fejedelem nem vette észre, hogy amikor Macchiavelli az államról beszél, tulajdonképpen a hivatalt gondolja. A becsapás fokozatait a történetbõl már ismerjük. Az elsõ lépés, hogy a királyt a nép iránt bizalmatlanná tegye. Beleoltotta a néptõl való félelmet. Megtanította a büntetésre és a jutalmazásra. Felébresztette benne a rossz lelkiismeretet. Kioktatta arra, hogy csak szolgát ismerjen, és a szabad ember iránt bizalmatlan legyen. A népet ellenõriztesse, kémeket bízzon meg, akik beszámolnak arról, hogy a nép mit csinál, és mirõl beszél. Úgy tûnteti fel, mintha az ország gyarmat lenne. Tulajdonképpen állandóan belháborúban él, mert a nép a forrongásra minden pillanatban kész. Egyetlen fontos van, felismerni a bûnösöket, és azokra lesújtani. Meg kell erõsíteni a rendõrséget és az adóhivatalt, és ügynököket kell fogadni, akik az uralkodóról szóló kedvezõ híreket terjesztik.

11.

Régebben, mondja Mr. Thorndyke, a kérdést úgy tették fel: vajon mi az oka annak, hogy az individuumnak megtiltanak valamit, például azt, hogy embert megüssön, és ugyanez a kollektívumban hivatalból elkövethetõ? A dolog maga kétségtelenül immorális, és éppen ezért közösség felbontó tény. Immorális akkor is, ha individuum, akkor is, ha kollektívum hivatalból követi el. Az aktus maga nem változik. A megvert ember megvert ember — akárki veri meg. Hogyan lehet, hogy egyébként törvényileg tilos cselekményt a közösség állítólagos érdekében el lehet követni? A hamis tanúzást büntetik, ugyanakkor közérdekbõl hivatalból hamisan vallanak valaki ellen, és el is ítélik. Tudjuk, hogy az árukapcsolás és árdrágítás tilos, hivatalból mégis elkövetik. Az élelmiszer hamisítást súlyosan büntetik, ugyanakkor egész hivatalokat állítanak fel, amelyek hivatásszerûen élelmiszer hamisítással foglalkoznak (természetesen élelmiszerkémiának nevezik). Hamis mérlegelést, rágalmazást, tudatosan hamis bírósági ítéletet közérdekbõl nemcsak elkövetnek, hanem azt hivatalból el is kell követni. A kínzó eszközök alkalmazását általában állatiasnak tartják, de a rendõrség azt állandóan alkalmazza. A tanítót megbüntetik, ha a rakoncátlan kölyköt megfenyíti, de a rendõrség az elfogott ember kihallgatását azzal kezdi, hogy véresre püföli.

A kérdés igen régi. Már Platón engedélyezte az államnak, hogy közérdekbõl hazudjék. Azt pedig tudjuk, hogy hazugság soha sincs egymagában és együtt jár a kizsákmányolással és az erõszakkal. Annyit mindenesetre sikerült elérni, hogy az államot a közigazgatástól elválasztottuk. Az államot a hivatallal nem szabad összetéveszteni, mert az állam a nép organizmusa, a hivatal pedig hatalmi organizáció. Az állam természetes unanimitás (unanimité — egylelkûség), a hivatal pedig az uralkodás megkönnyítése érdekében közösség-felbontó és életellenes kollektív szervezet. Amikor tehát arról van szó, hogy állítólagos közérdekbõl bûncselekményt követnek el, már tudjuk, hogy azt a hivatal követi el, és atrocitás és zsiványság, csalás és mérgezés, emberkínzás és hazudozás és rablás, olyasvalami, amit a hivatal hivatalból követ el, mint mondja: közérdekbõl, de mi most már tudjuk, hogy hivatali érdekbõl, ami a közérdeket egyáltalán nem fedi, hanem éppen ellenkezõleg mindennemû közösség ellen van.

A kérdést ezeknek ismeretében most már így kell feltenni: Milyen módon lehetséges a stupiditás alapjának felderítése, amely egyetlen lehetõség arra, hogy az embert a felülrõl jövõ közösségrombolással szemben megvédelmezze? Vagyis miképpen paralizálható a társadalmon belül mûködõ autonóm deszocializáló szervezet tevékenysége, és annak életpusztító hatása miképpen tehetõ ismét az életrõl való gondoskodássá?

12.

Mr. Thorndyke a modern államnak három típusát különbözteti meg. Az elsõ a politikai, a második a részvénytársasági, a harmadik a hivatali állam, aszerint, hogy az állam bázisa inkább az erõszak, vagy a kizsákmányolás, vagy a hazugság.

A politikai állam paradigmája a II. Frigyes-féle állam. Burkoltan, vagy nyíltan, de mindig diktatórikus. Élén egyetlen személy áll, de néha hatalmi szervezet, párt vagy egyéb összeesküvõk. Erre az államformára jellemzõ, hogy eszmékben igen szegény, a közáltatással nem sokat törõdik, a gazdasági kérdések is másodrendûek. Van benne bizonyos puritán jelleg, egyszerû és nyers, ellenvéleménnyel nem törõdik, ellenségeivel nem alkuszik, nem békülékeny, tanácsot nem fogad el, ahhoz túl korlátolt. „Az ember a természetbõl az erõszakba lép, az erõszakból az erkölcsbe". Az erõszak állama mindig és feltétlenül morális, vagy ami ugyanaz, hipokrita. A politikai állam egy idõ múlva olyan sivár lesz, hogy az uralkodó maga is ásítani kezd. Je suis las de régner sur les esclaves — szörnyen meguntam, hogy rabszolgák fölött uralkodjam — mondja II. Frigyes halálos ágyán. A fõhivatal ebben az államban a rendõrség. Minden hivatalnokrendõr. A közigazgatást csak hajszál választja el a rémuralomtól.

A II. Frigyes-féle államrend nem politikai eszme, hanem lelkiismereti meghatalmazás önkénye. Huzamos ideig egyetlen nép sem bírja ki, mert a hatalom csak egyfajta kollektívumot ismer, a kaszárnyát, és egyfajta individuumot, a diktátort. A felülrõl ható demoralizáló hatalom azonban olyan durva és nehézkes, hogy otromba mozdulatai elõl az ember megtanul kitérni. Sok búvóhely persze nincs. De ami a legfontosabb, megmarad: a privát. Mert ez az államforma nem annyira az individuum destrukciója, mint inkább a közösségé. Ami privát, az a kuckóban megmarad. A hivatal legfontosabb feladata, hogy az összes szociális és szerves szálakat elvagdalja, mert legitim társadalomnak csak a mesterségesen összerakott organizációt ismeri el. A természetes kaszthierarchia eltûnik, és helyébe a szamárlétra lép, amelynek rendfokozatait a rendõrök láthatóan viselik. Lásd: Peru, Bizánc, Kína, Japán, Oroszország. A kitûntetéseknek hallatlan jelentõsége van. A politikai államban a valódi élet magát a suttogásban tartja fenn. A nyilvános nyelv merev és élettelen, szürke, szomorú, szigorú, szillogisztikus.

Ez az államforma új fogalom bevezetését teszi szükségessé. Ez a fogalom a politikai klerikalizmus. Klerikalizmus alatt olyan rendszert értünk, amelyben a világi hatalmat szellemi eszközök pressziójával akarják biztosítani. Ilyen eszközzé degradált szellemi valóságok lettek az állami közigazgatásban az eszmék és a vallások. A diktátor az atrocitásért nem vállal felelõsséget, és intézkedéseit a vallásra és az eszmére hárítja, és azokat teszi érte felelõsség. Ezért a politikai állam igen fontos tényezõje a papság, persze fordított rangsorban, mint a tradicionális államban volt. Itt nem a brahman (a szellemi autoritás) vezeti a kormányzói kasztot (a végrehajtó hatalmat), hanem a politikai kaszt utasítja a szellemi embert eszmei szolgálatra. A politikai állam mindig bitorlás. A diktátor a hatalmat államcsíny útján szerzi meg és a politikai klerikalizmus feladata, hogy a csínyt utólag eszmeileg és vallásilag igazolja.

Az organizált állam másik típusa a részvénytársasági állam. Ami a politikai államban a terror, az itt a korrupció. A politikai állam õsképe a laktanya, a részvénytársaságié a bordély. Itt aztán nem kell suttogni. Mindenki szónokolhat, amennyit csak akar. A politikai állam a közösséget védi, ami annyit jelent, hogy az destruálja. A részvénytársaság az egyént védi, vagyis az egyént destruálja. Újabb idõben jaj annak, akit megvédenek. Nincs itt semmi, ami ne lenne megvehetõ vagy eladható. A részvénytársaságban egy idõ múltán olyan zsivaj lesz, hogy az embernek szanatóriumba kell vonulnia. A legfontosabb hely az adóhivatal. A közigazgatást csak hajszál választja el a zsibvásártól. Huzamos ideig ezt egyetlen nép sem bírja ki, és fáradalmait a politikai terrorállamban piheni ki. Sokan azt mondják, hogy a fegyház kellemesebb, mint a bordély. A magánélet és a közélet között nagy különbség nincs, mindenki állandó hajszában van. Az emberek egymáshoz való viszonyát a konkurencia szabja meg. Mivel minden megvásárolható, a politikai befolyás is az. Az ember ebben a társadalomban elveszti individuálisjellegét és gazdasági funkcióvá lesz. Ez az állam minden esetben köztársasági, éspedig demokratikus. A demokrácia azt jelenti, hogy minél több pénze van valakinek, annál szemtelenebb.

A hivatali államot (office state) a történet aránylag ritkán valósította meg teljesen, mintha ezt a kiváltságot a huszadik század számára tartotta volna fenn. Peruban, pontosan nem tudni mennyi ideig, Kínában és Japánban bizonyos császárok alatt, Bizáncban már Jusztiniánusz után csaknem Konstantinápoly elestéig, a cári államban csaknem folyamatosan az ember ennek az államnak többé-kevésbé realizált alakját láthatja. A teljes megvalósulást akadályozta a társadalomban még aránylag sok életszerû elem, amely a demoralizáló aktivitást irritálta. Mr. Thorndyke azt mondja, hogy a társadalmat azokban az idõkben a vallásos-metafizikai eszmék még annyira telítették, hogy a közösségen a romlásnak ez a fajtája nem fogott. Csak a modern korban lehetett chance-aa hivatal-államnak, amikor az állam kialakulását az értelemnek az az egyre fokozódó elhomályosodása elõzte meg, amelyet késõbb hivatalosan felvilágosodásnak neveztek. A hivatal-állam csak a racionalizmustól, vagyis a szcientifizmustól megrontott gondolkodás nyomán valósulhatott meg. A felvilágosodás intellektuális és morális demoralizáló hatásán kívül a macchiavellista állam eszeveszett terrorja és a politikai klerikalizmus által teremtett sûrû hazugságszövevény után a társadalomban a csömörnek és a tiltakozásnak és az utálatnak az az állapota vált uralkodóvá, amely a közösséget rendesen elárasztja, amikor elhatározza, hogy „jöjjön bármi, csak ez ne", és amely állapot a történetben a legsúlyosabb ballépéseket meg szokta elõzni. A hivatal-állam a moralitástól és értelmétõl megfosztott társadalom kétségbeesésébõl bontakozott ki. Ezt az állapotot egyébként nihilizmusnak is hívják.

A politikai állam a kollektívumot helyezte elõtérbe, és az individuumot elnyomta. A részvénytársasági állam fordítva. Persze mindegyik azt tette tönkre, amit támogatott. A hivatal-állam sem individuumot, sem kollektívumot nem ismer el, csak mesterségesen organizált rajokat, amelyeknek semmiféle organikusjellegük többé nincs, és nem szervesen, hanem pragmatikusan-racionálisan tartoznak csak össze. A hivatal negatív szociális funkció, vagyis azt rontja meg, amit támogat. Az egyéni és a közösségi élet teljesen felbomlik, és az egész állam egyetlen kolosszális hivatallá alakul át.

A nihilizmustól eddig nem féltünk, mert azt hittük, hogy nihilista állam nincs, és ilyenben nem lehet élni. Most látjuk, hogy nihilista állam van. Ez az, ahol semminek sincs többé szankciója. Nincsenek végleges elvek. Látszólag van valami hivatalos világnézetféle, de valójában az erõsebb önkény hatalmaskodik, amíg lebuktatják és akkor a nála erõsebb önkény hatalmaskodik. De végül a rend az erõszakban, a hazugságban, a kizsákmányolásban is felbomlik és cseppfolyóssá válik, ahol senki sem vállal többé semmit. A szavak és a tettek személytelenül és süketnémán mûködnek, felelõs pozíciókban rendesen pojácák ülnek, de senki sem tudja, kinek pojácái, de ezek is hirtelen eltûnnek a süllyesztõben, mások jönnek, és azok is eltûnnek. Semmi sem állandó, csak a hivatali rettenet.

A régebbi gyerekes, úgynevezett szellemtörténeti felfogás, természetesen anélkül, hogy ennek az organizációnak valódi természetét felismerte volna, abban a gondolatban tetszelgett, hogy az individuumot és a kollektívumot szembeállította, mondván, a társadalom egyik szervezete az egyiket, a másik a másikat kedveli. Ma már tudjuk, hogy van olyan államforma is, amely egyiknek sem kedvez, és amely magát a humánumot demoralizálja. A hivatal-állam sem nem individualista, sem nem kollektivista. Erre az államra tulajdonképpen már a hivatal jellemzõje sem illik, amelynek egyetlen gyönyöre a nép megkínzása. A hivatal államában ennek a gyönyörnek csak kivételes ember a részese, és egyre kivételesebb és egyre ritkább. Már csak azért is, mert minél magasabb pozíciót tölt be valaki, helyzete annál labilisabb. A hivatali aktivitást bizonyos fokon még valamiképpen erkölcsileg igazolni kellett. Ebben a kései alakban ilyesminek már nincs jelentõsége. Úgy tûnik, hogy a közigazgatás a maga egészében permanens bûncselekménnyé alakult át.

Lorenz teig, aki olyan elképesztõ szorgalommal gyûjtötte egybe minden nép és kor és államforma hivatalnokdalait, csalódottan állapítja meg, hogy a hivatalállamban a költészet még egy ideig pislákol, de különös alakban. A költészet közhivatali funkció. A költõ is hivatalnokká válik, és nem mer mást írni, mint ami a hivatalnak kedvez. Egy idõ múlva a költõ megundorodik és abbahagyja, és a költeményeket csak a legszervilisebbek írják, többnyire olyan mûveket, amelyek még propagandának sem nagyon alkalmasak. A propaganda pedig a legelsõ lépés a pokol felé, mint camus írja: le premier pas vers l'enfer.

R. Ingersoll amerikai vezérkari tiszt, aki az 1944-es partraszállás történetét írja meg, elmondja, hogy Németországban a legsötétebb jelenség nem a koncentrációs tábor volt. Az olyan, mint a nagy szemérmetlen õrület szimptómája. Nem, a legsötétebb jelenség a behódolás volt. A behódoltak rendes ételt és lakást kaptak. Ezek az alkalmazkodó és hunyász emberek, valamely elõnyért, jobb állásért, jövedelemért, pénzért. Hivatásos szociológusok talán meg tudják magyarázni azt a folyamatot, ahogyan ez az erkölcsi elkorcsosulás végbement. Az emberi arc elaljasodása e társadalompolitikai rendszerben hajmeresztõ. Viszont R. Ingersoll mindezt háborúban látta, rendkívüli körülmények között. Sejtelme sem volt akkor arról, milyenek a behódoltak a pacifikált környezetben, már mint elpolgárosodott lények, kimosakodva, jól szabott ruhában, jó jövedelemmel. Sejtelme sem volt arról, hogy milyenek lesznek az emberek, ha a viszonyok megenyhülnek, és mit jelent az, ha a stréberség és a hízelgés konszolidálódik, és a behódoltra elkezd hullani a kiváltságok és a jutalmak és az ajándékok és a nagydíjak aranyesõje, amikor az árulás konvencionálissá lesz, amikor az már az élelmesség és az ügyesség és rugalmasság és a jó szimat eredménye, és mit jelent az ilyen konszolidált gonosztevõ a társadalomba beépítve. De az elaljasodásnak még ennél is van mélyebb fokozata. Ez az, amikor a stréber hunyász a szolgaságban nyögõ és elárult emberek között rossz lelkiismeretbõl úgy tûnteti fel, mintha azokkal együtt szenvedne, mintha õt is üldöznék, összesúg velük, és sopánkodik és kezét tördeli, hogy igazság és becsület és szabadság, fõképpen szabadság.

Ebben a helyzetben mindig azzal kell számolni, hogy a becstelenség a hivatal-állam részén van. Amióta az egyének által elkövetett életrontó cselekmények az állam által elkövetett általános hazugságok, szervezett rablások, önkény, elhurcolás és orgyilkosság mellett számításba sem kerülhetnek, azóta a nehézségek mértéke egészen más. Más azért is, mert a történet folyamán ugyan bõven akadt gonosztevõ, aki akár mint király, akár mint egyházi méltóság, akár mint bitorló, az életrontás bûncselekményét nagyban elkövette, de ez mindig az egyéni eltévelyedésjegyében állott. A hivatal-állam nem eltévelyedés, hanem rendszer, éspedig ahogy önmagáról vallja, az egyetlen helyes rendszer, és azt elméletileg teljes erejével igazolni és bizonyítani igyekszik. Tudják a hivatal legfõbb vezetõi, hogy ez így van? Egy ideig nem tudták és addig volt mentségük. A helyzet mai állása szerint azonban már tudják, és még mindig van mentségük. Nem képesek arra, hogy másképpen csinálják. Éppen ezért, aki nekik behódol, bármely okból teszi is, rosszabb, mint a hivatalnok. A hivatal nem tehet mást, mint amit tesz, az ember azonban tehet, legalább annyit, hogy nem áll melléje. A színleges melléállás is melléállás. És azt, aki a hivatal mellé állt, már messzirõl és hátulról is fel lehet ismerni, kabátján és cipõjén, mozgásán és lépésein és fejtartásán, és azon, ahogy az utcán a kirakatba néz. Nem lehet tévedni.

A hivatal-államban közigazgatási aktussá válik mindenekelõtt a legérzékenyebb közösségi szerv, a bíráskodás. A törvényszéki eljárás leegyszerûsödik, minden bûnt a hivatal ellen követnek el, és egyetlen bíró van, a hivatal. A hivatal ítélete nem megfellebbezhetõ. A törvényesség látszatára ügyelnek, de mindenki tudja azt, amit tud. Ha az igazságszolgáltatás elveszett, az egész nép elveszett. Néhány hivatali aktus, ügyirat, és akire csak akarják, kész a vád, az ítélet és a végrehajtás. A bíró nem rendõr, mint a politikai államban, nem korrupt, mint a részvénytársaságban, hanem hivatalnok, aki ítéleteit felsõbb utasításra személytelenül hozza.

Közigazgatássá válik a gyógyítás. Az orvos hivatalnok, aki ûrlapokat tölt ki. A lakosságot rayonok szerint intézetekhez osztják be. Itt a rendelõkben tömegesen várakoznak, amíg az orvos elé kerülnek, akinek hivatali kötelessége naponként munkaideje alatt bizonyos számú beteget meggyógyítani. A kórházakat és szanatóriumokat kötelezik, hogy havonként és évenként mennyi beteget kezeljenek. Az ember, ha megbetegszik, nem gyógyintézetbe kerül, hanem hivatalba. De, ha iskolába jár, akkor is hivatalba. Ha vásárol, az üzlet is hivatal. Ha utazik, a vasút hivatal. A vendéglõ hivatal. A pincér hivatalnok, mint a kalauz, vagy a kiszolgálólány. A színház hivatal, a színész hivatalnok, a zenekar hivatal. Hivatal a tudomány, és természetesen az irodalom. Az írói mû hivatali aktus. Amit szolgálni kell, a hivatal, amit bizonyítani kell, hogy jólét van, igazság és szabadság, fõképpen szabadság.

13.

A hivatal-államban az érzületeknek különös alakja valósul meg, amit körülbelül a bûncentrizmus fogalma határoz meg. Hogy az emberek rossz lelkiismeretben élnek, annál ilyen körülmények között nincs természetesebb. Bármely pillanatban bármely cselekményért vád alá lehet õket helyezni, elfogni, vallatni, és addig kínozni, amíg — csak hogy végül ne gyötörjék õket tovább — nemlétezõ bûnöket vallanak be, és jön az egzekució. De hogy a hivatalnoknak is rossz lelkiismerete van, annál sincs természetesebb. A hivatal lelkiismerete kezdettõl fogva rossz és sohasem tiszta. Az élet centruma a bûn, az emberek egy része behúzott nyakkal és lesütött szemmel jár, más része folyton azt figyeli, hogy a többi mit mond, és mit csinál. Az egyik éppen úgy, mint a másik, ugyanarra gondol, hogy ki a bûnös, mikor kapják el, miért, és ennek mi lesz a következménye. Az egészséges társadalom egylelkûségben (unanimitás) él, ami azt jelenti, hogy minden ember lényének önkifejtésében és tehetsége gyakorlásában nemcsak szabad, hanem a közösségben tevékenységéhez támogatást is nyer. Ez most itt valamilyen alakban a teljes lelketlenség (személytelenség), egyöntetûség abban, hogy mindenkinek hazudnia kell, és félni és rejtõzni és gyanakodni nemlétezõ, de bármely pillanatban reáfogható bûnök miatt, amelyek a társadalom dominánsai, s amelyek ellen az ember kénytelen állandóan védekezni. A tisztátalan és morbid közérzület a hivatal számára a legalkalmasabb arra, hogy bárkire lecsaphasson. Mindenki be van szennyezve. Ez a kollektív kriminalizmus atmoszférája, ahol már csaknem lehetetlen, hogy valaki tisztaságát megõrizze, vagy azt már csak egészen különös jógával tudja megtartani.

Az ember azt hinné, hogy a társadalom közérzülete ilyen körülmények között nyomott és szürke. Nem, a közhangulat ingerült és indulatos. A hivatal a belsõ békét nem kedveli. Csak ha tolakszanak és marakodnak, gyûlölködnek és bõszülnek. Csak ha viszály van és felfordulás. A cél, hogy békétlenség legyen, hogy bárkire bármikor le lehessen sújtani. Csak ha mindenki bûnös, be van mocskolva és a mellette járót el akarja taposni. Az ok mellékes. Okot késõbb mindenki talál. A fontos a primer gyûlölet. Hogy akik találkoznak, egymás szemébe ne nézzenek. Hogy az emberek egylelkûen ne éljenek. Hogy közösség ne legyen.

14.

A könyv egyik elvi fejezete Osborne westinghouse két mûvére utal. Ez a szerzõ a hivatalnok tudományban jelentékeny helyet foglalt el, és a kutatás elmélyülését rendkívüli erõvel befolyásolta. Az író az életnek két kategóriáját különbözteti meg. Az egyik éppen olyan szükséges, mint a másik, de a kettõ között mégis alapvetõ különbség van. Az elsõ kategória a have or not to have (bírni vagy nem bírni) jegyében áll, és vonatkozik mindenre, ami tulajdon és tulajdonság, tárgy és birtok, vagyis mindenre, ami az embernek van és lehet. A második a to be or not to be (lenni, vagy nem lenni) és csak egyetlenegyre vonatkozik, az embernek minden tárgyi jellegtõl független egzisztenciális létezésére. Ez a második az ontológiailag primer, az elsõ a biológiailag szükségszerû. Az elsõ az, hogy legyek. De ahhoz, hogy legyek, biológiai bázisra, táplálékra, ruhára, védelemre, biztosítottságra, és sok más ezer dologra van szüksége. A két kategória (amit egyébként Gabriel marcel être et avoir szavakkal már régebben megmagyarázott), a normális emberi életben egymást kiegészíti, mert az egzisztenciális létezés az elemi életfeltételekkel természetszerûen rendelkezik. Mihelyt a társadalomban a legkisebb zavar támad, sajátságos eltolódás keletkezik, az ember kénytelen életrendjét inkább vagy az ontológiai létezésre, vagy inkább a biológiai bázis megteremtésére építeni. A kettõ együtt nem megy. A stupid pozitivizmus azt állítja, hogy csupán a biológiai bázis a lényeges, sõt megkísérli az ontológiai létezést letagadni. Ezzel szemben meg nem változtatható tény, hogy az emberiség számtalan esetben dobta el ontológiai létezéséért a biológiai alapokat, sõt minden magasabb rendû emberi élet azon nyugszik, hogy családért és eszméért és hazáért és meggyõzõdésért az ember szegénységet, üldöztetést, fogságot, halált is hajlandó elviselni. A humánum egyik leglényegesebb jellemvonása, hogy az ontológiai kategóriát magasabbra értékeli, mint a biológiait, sõt, hogy azt, aki az ontológiai kategóriát adja fel a biológiaiért, azt hitvány és immorális embernek tartja.

A közigazgatásban az erõszak és a kizsákmányolás, szól O. Westinghouse[33], mindig könnyebben elviselhetõ volt, mint a hazugság. Azt, hogy a hivatal az embert kirabolta és börtönbe hurcolta, sokkal könnyebben el lehet viselni, mintha hazudott. Erõszakkal a hivatal hatalomhoz jutott, kizsákmányolással vagyonhoz. Hatalom is, vagyon is a biológiai kategóriába esik, ha a társadalom elemi életfeltétele is, de csak feltétele, nem maga az élet. Abban a pillanatban, amikor a hivatal nemcsak a hatalomra és a vagyonra, hanem az igazságra is szemet vet, az embert nemcsak biológiai, hanem ontológiai életlehetõségétõl is meg akarja fosztani. A hazugság ilyen merénylet az ember ontológiai létezése ellen.

A közigazgatás modern fázisa éppen az, hogy az embert nemcsak kifosztja és fegyházba zárja, hanem hogy elméleteket kohol, amelyek szerint ez így az igazság, a jövõ, a fejlõdés, az emberiség java, jog, szellem, kultúra. A történetbõl tudjuk, hogy kapzsi és hatalmaskodó, pénzéhes és vérengzõ uralkodó volt éppen elég. Ez azonban sohasem tudott rendszerré válni, és éppen ezért az ember ontológiai igazságát érintetlenül hagyta. Hasonlítsuk össze Dzsingisz kánt, vagy Szulejmánt, vagy egy reneszánsz herceget, vagy XIV. Lajost a modern hivatallal. A történeti zsarnoknak elég volt a pénz és a hatalom. A modern hivatalnak az igazság is kell. A vagyon és a hatalom az igazsághoz képest tulajdonképpen absztrakt. Az igazság mindig konkrét. A kizsákmányolás és az erõszak csak az ember bõrére megy. A hazugság a lelkiismeret kérdése. A hivatalból hirdetett mindenkire kötelezõ hazugság bevezetésével néhány kínai császár is kísérletezett és azt a középkor végén az inkvizíció is alkalmazta. Ezekben az esetekben azonban ez még nem volt szisztéma. Ezen kívül régebben az ilyen hazugság mögött még volt a jóhiszemûségnek kicsiny szikrája. Csak amikor a politikai klerikalizmus megerõsödött, és az idõk folyamán a XIX. században adminisztratív klerikalizmussá vált, és amikor elméletírók több diktatórikus hazugságrendszert részleteiben kidolgoztak, végül amikor a hivatali aktus nyilvánvaló bûncselekmény volta leleplezõdött, és nem lehetett többé csak tudatosan és rossz lelkiismerettel hazudni, akkor mérgesedett el a helyzet annyira, hogy abból a jóhiszemûség minden morzsája eltûnt. Ilyen módon az igazság a közigazgatás hatáskörébe került, és azt, hogy mi az igaz, a hivatal állapította meg.

Minden részlethazugság egyetlenegy alaphazugságra épül. Ez pedig, amint már szó volt róla, hogy a kisebbség terrorját a többség szabad választásának tûntetik fel. Eszerint minden intézkedés a nép akarata. A hazugság ebben a társadalomban nem mint kivételes intézkedés, hanem mint beépített funkció mûködik. Ezért mondja Camus, hogy régebben csak kegyelem nélkül éltünk, most az a kérdés, miképpen éljünk igazság nélkül.

O. Westinghouse[34] másik könyve a modern közigazgatás intern kérdését veti fel. A hivatalnok diktatúra már hosszabb idõ óta nehéz helyzetben van. A szerzõ ezt question of the absolute punishmentnek, vagyis az abszolút büntetés kérdésének nevezi. A közigazgatás megrendülésére kiderült, hogy az eddig alkalmazott legszigorúbb büntetések a hivatal magas igényeinek nem felelnek meg. Két ilyen végsõ büntetést ismerünk, a munkatábort és a kivégzést. Akár az egyik, akár a másik: már nem elég súlyos. A kettõ együtt, sajnos, nem alkalmazható.

Kísérletek történtek arra vonatkozólag, ha valaki ellen vád merült fel, annak családját is eljárás alá vonták, és a személynek a hivatal ellen elkövetett vétkét a rokonokon is megtorolták. Ezért közigazgatási jogszokássá lett, ha valakit elítéltek, a családtagok közül senki sem kaphatott munkát, vagy a rokonokat is internálták. Fõbenjáró esetekben a vád alá vont személy szeme láttára megkínozták az illetõ feleségét és gyermekeit. Mindezek az esetek azonban csupán alkalmi megoldások, amelyek nem lehetnek az adminisztráció véglegesen kodifikált tételei. A modern közigazgatás erõfeszítése arra irányul, hogy az abszolút büntetés terén végleges eredményt érjen el.

15.

A hivatalnok-dalok bevezetésében Lorenz Teig foglalkozik ugyan a közigazgatási nyelvvel[35], ebben a tárgyban azonban a legrészletesebb kutatásokat Arnold Besserholm végezte[36]. A már említett B. B. Hollowbarde szintén folytat elemzést, és a kérdésnek C. Charpente is lényeges fejezetet szentel, úgyhogy a talajt Mr. Thorndyke számára eléggé elõkészítették. Lorenz Teig elméletét ismerjük. A hivatal nyelve kifelé érzeleg, valójában bestiális[37]. A hivatalos fogalmazvány úgy tûnteti fel, mintha azt az ember érdekében hozták volna, de hivatalilag csak akkor korrekt, ha az embert meggyötri. Ennek a nyelvnek azonnal felismerhetõ jellege van. A totalitárius tanítások sajátos nyelve, mondja camus, mindig skolasztikus vagy hivatali. (Le langage propre aux doctrines totalitaires est toujours scolastique ou administratif.)

Besserholm a kérdést egészen másutt fogja meg. Nézete szerint a nyelv õsforrása a múzsai nyelv. Ezért mondják, hogy az emberiség anyanyelve a költészet. Anélkül, amit kitûnõ gondolkozók (R. pannwitz) múzsainak neveztek el, semmiféle magasabb szellemi megnyilatkozás nincs. Tudjuk, hogy az emberiség szentkönyvei, a Thora éppen úgy, mint az Upanisádok, vagy a Tao te king, ilyen nyelven íródtak. Ilyenek a legrégibb metafizikai rendszerek, és a legnagyobb törvénykönyvek, mint Mózes vagy Manu, vagy Chamuragga. Ha valaki nagy törvénykönyvet akart szerkeszteni, annak a nyelv különös nemességét kellett alkalmaznia, és mint utolsó kísérlet, erre az esetre a Code Napoléon példa. Semmi sincs távolabb ettõl, mint a skolasztika és a hivatal.

A hivatalnok nemcsak a nem múzsai, hanem éppen az ellen-múzsai egzisztencia. Az eddig elmondottakból, a többszörösen és jól megalapozott gondolatokból már régen kitûnik, hogy a hivatal ellene van annak, ami a legközönségesebbnél valamivel magasabb és elõkelõbb, tisztább és esztétikusabb. A hivatalos közigazgatási nyelvet külön jellemezni nem kell. Mindenki tudja, hogy ez durva és száraz. A legfontosabb azonban az, hogy mondanivalóját nem tudja kifejezni. A hivatal sohasem tud valamit nevén nevezni. Cirkalmaz és kerülget, rengeteg szót halmoz, tárgyát mellékmondatok seregével igyekszik megfogni, de valahogyan mindig melléje sikerül, és az egzakt megfogalmazás szándékából valami sületlenség derül ki. Ez az otromba ízetlenség a hivatalos fogalmazvány ismertetõjele. Bárgyú kedélytelensége lehangoló és bosszantó. Ha egészséges ember öt percig hivatalos nyelvet hall, ellenállhatatlan kényszert érez, hogy valami jóízû trágárságot kiáltson bele.

Abban a társadalomban, amelyben a hivatalos nyelv elhatalmasodott, de a népben van még ellenállás, kifejlõdik a szociális vicc-atmoszféra. A vicc a hivatal hatalma alól felszabadult nyelv. Mindig szabadszájú, derült, élesen kritikus, igényes, objektív, elfogulatlan és humánus. Terror alatt a valódi közvélemény a viccben él. A vicc múzsai foka, természetesen, elég alacsony, vagyis szellemi kvalitása az aktualitás jegyében áll. Mint a szatíráé. Egy hónap múltán már ostoba. De az elnémult közösségben az élõ dialógust fenntartja, és a sivataggá vált kollektivitásban az élõ kommunitás halvány jele.

Amikor a közigazgatás egyeduralkodóvá válik, a hivatal nyelve a proklamáció. Errõl a tárgyról ortega y gasset Prononciamiento cím alatt nevezetes tanulmányt írt. Ez a kiáltvány. A plakátírozott parancs. A hivatal azt hiszi, hogy vezényszavakkal kell kormányozni. Csak ki kell mondani, s akkor már nincs egyéb dolga, csak végrehajtani. Ezért a hivatal a társadalmat a maga szerves alakjában nem hagyhatja meg. Amit kommunitásnak (családközösségnek) neveznek, az falragaszokkal nem kormányozható. A társadalmat át kell építeni rajokra és szakaszokra és századokra. A parancsnok adja ki az utasítást, és a szakasz gépiesen mûködik. Ezért ahol a közigazgatás az állam bázisa, a nyelv vezényszóvá lett.

16.

A közigazgatás nyelvérõl szóló beszámoló nem lenne teljes, ha az ember nem említené meg M.C. Exeter[38] tanulmányát, amelyet a hivatalnok-tudományi kongresszuson ismertetett, s amely az év-könyvben meg is jelent. A szerzõ abból indul ki, hogy a rádió a sajtószolgálat terén új korszakot teremt. A közigazgatás eddig az emberhez csak a betûn, s így csak a szemén keresztül jutott el, a szemet azonban le lehet hunyni. A rádió lehetõvé tette azt, hogy az embert sokkalta érzékenyebb szervén keresztül közelítse meg, és az ember fülét nem hunyhatja le. Az egyes államok rádiójának merõben a hangjából holtbiztosan megállapítható a hazugságnak az a fokozata, amelyet az állam kormányzata hirdet. Az egyszerûbb és szárazabb, objektívebb és nyugodtabb hang arra vall, hogy az állam bizonyos valóságos tényeket hajlandó komolyabban venni. Ettõl a merõben informatív, egy kicsit szürke és monoton, de egzaktságra törekvõ hangtól a legkisebb eltérés a pátosz és a retorika, vagy akár a líra felé, azt jelzi, hogy az államnak rossz lelkiismerete van. Az érzelmek megjelenése mindig gyanús. A rádióhang minél lelkesültebb, annál többet hazudik. Ezúttal nem szavakról és stílusról beszélünk. Azt már régen és mindnyájan tudjuk, ha egy rádió emberiességrõl és kultúráról, békérõl és barátságról beszél, az mit jelent. Ez itt most a sajtó rejtett zenéje. A tónus minden egyébnél konkrétebb; Vannak államok, amelyek szpíkernek különös elõszeretettel alkalmaznak nõket. A nõknek a közigazgatásban való szerepérõl már volt szó, és hallottuk, hogy az elaljasodás bizonyos igen magas valõrjeit csakis nõk tudják kielégítõen megvalósítani. Nõk találékonysága az embernyúzás területén csaknem kimeríthetetlen. Nõk lágyabb és muzikálisabb hangja a rádióban bevált. Vannak államok, amelyeknek szpíker-nõi azt a kívánalmat, amelyet a hatalom támaszt, el is érik. Édes hangjuk egyre sûrûbben száll a légen át. Ez a hang hízeleg, a meghatottságtól egy kicsit ingadozik, mintha attól, amit mond, el lenne bûvölve. Mintha nem is tudná elhinni egészen mindazt a tüneményes és ragyogó valóságot, amelyet most elérzékenyülten közöl. Mint a boszorkány, aki a mesében a mézes-kalács házikó elõtt Jancsit és Juliskát csalogatja andalító szavakkal. Mint az óvónõ, aki az apróságokat csitítja, mindjárt megkapják a mézes-vajas kenyeret, és akkor minden jó lesz. A hang remeg és fojtott, megihletve attól, amit mond. Van ennek a hangnak valamilyen kábító illata, valami rafinált bódulata. Banánkrém tejszínnel és malagával. Olyan illedelmes. hogy az ember szeretné leköpni. Csupa áhítat és megrendülés, amikor bemondja, hogy a bûnösök elnyerték méltó büntetésüket. Amikor arról beszél, hogy a minisztertanács felemelte az árakat, csaknem könnyezik. Édeleg, de vigyáz, hogy érzelmei el ne ragadják, és hogy az üdvözült gyönyörtõl csuklásba ne fulladjon. Mindezt a vidéki tanítónõ vagy a ripacs színinövendék szentimentalizmusával, és a megvénült kéjnõ kiszámított cinizmusával. Ez a hang közli a legújabb híreket minden ünnepélyes gazságról, énekelve és puhán, mint megnyugtató örömhírt, hogy végre, végre ezt is elértük, jó sok cukorral, részre nem hajló elvetemültséggel, ez az a hang, amely nem tud tárgyilagos lenni, s amely túláradó emócióval mondja el az inkvizíció legújabb rémtetteit, kicsit talán a boldogság könnyei között, de tudja, hogy hallgatói neki ezt megbocsátják. Ahol a rádióban ez a hang szól, tudjuk, hogy az államban nincs hajmeresztõ rémség, amit ne követnének el. Ez a hang, amely altató tónusával minden borzalmat ki tud mondani és üdvözültségnek tud feltûntetni. A serdülõ gyermek egyszerûségével és könnyû zavarával beszél, azzal a bölcsõdal-hanggal, amely nem tartalmával gyõz meg, hanem szimfonikus hangzatával. Elhiteti, hogy az élet, amelyben itt most részesülünk, már nem is valóság, hanem a költészet egy neme és ha ez a kormányzat fennmarad, az édenkert valósul meg. A hangban lévõ elfogódottság mindenkit meggyõz. Ennek a hangnak nem lehet nem hinni. Ez több, mint objektív. Ez a hazudozás enthuziazmusa. Ez a szodomai hang. Amíg az ember értelmére hivatkoznak, nincs különösebb baj, mert az a galádságon keresztüllát. A szív romlottsága ellen nem lehet védekezni.

17.

Mindazt, ami most következik, — szól könyvének kiemelkedõ fejezetében Mr.Thorndyke[39] — nem lehet eléggé egyszerûen mondani. A fejezet címe minden valószínûség szerint alluzió John keats sorára, ahol a költõ a halhatatlan örömrõl (joy for ever)beszél. A költemény ilyen elmúlhatatlan öröm forrása. Minden mûvészi alkotás célja, hogy a világnak egy pohárral ebbõl az örökké tartó örömbõl nyújtson. Errõl beszél Schiller az örömhöz írt ódájában, és ezt zengi Beethoven kilencedik szimfóniájának kórusa. Nietzsche azt mondja, hogy minden, amivel találkozunk, az elmúlásba siet, csak az öröm akar örökké élni — will tiefe, tiefe Ewigkeit. Az Upanisádok tanítása, hogy méz ez az élet minden lény számára. Életünkben ez az egyetlen pozitívum. Minden egyebet azonnal elhagynánk, csak azt nem, ami a nyíló virág, a napfényes tenger, a szép leány, a jó ital bor, a gyermek, a barátság, a dal, a festmény, a szeretet, a derû, az édes szõlõ. Az öröm bennünk az adüton, a legrejtettebb szentély. Az öröm nem az ész dolga, hanem a szívé. Ezért a régiek számára az emberben a legmélyebb nem az agyvelõ volt, hanem a szív. A mézet, a madhut nem az ész sóvárogja, hanem az a szív, amely tudja, hogy van aranykor és paradicsom és üdv, ahogy van langyos szél és érett gyümölcs és ének és nevetés. A legnagyobb, amit az ember tehet, hogy örömet szerez, és az egyetlen helyes élet minél több embernek örömet szerezni, és minél nagyobbat. Ezért az emberi létezés legmagasabb foka a megváltó, aki az ember számára meghozza az örök üdvösséget, aki a haragvó Istent az emberrel megbékíti, és aki az emberi szívbe a büntetéstõl való félelem helyett a szeretet örömét ülteti el. A szíveket felderíteni. A khasszidok azt tanítják, a mennyekben lévõ imacsarnok kapui aszerint nyílnak, vagy záródnak, hogy az ember milyen mélyen imádkozik, de amikor az öröm imája száll fel, a csarnok minden kapuja sarkig kitárul. És az ember bûnbeesett életének legnagyobb átka, hogy maga az élet, amely maga a méz, a madhu, elvesztette tiszta örömvoltát, hogy keserû és megtört tud lenni, zavaros és erjedt, sötét és mérgezett. Ezért még százszorosabb és ezerszeresebb jó örömet szerezni. És az embernek így és most még sokkalta inkább azért kellene élnie, hogy örömet szerezzen, és csak örömet. Mintha nem is lenne rossz és bûn, csak szenvedõ, aki már nem tud örömet szerezni sem másnak, sem önmagának, különösen, mióta az Istenember az öröm forrását a szenvedés sivatagjában mindenki számára felfakasztotta, és mindenki annyit ihat belõle, amennyit kíván. Mintha csak egyetlen vétek lenne, nem örülni, és nem örömet szerezni. Egyetlen szentségtörés az élet szakrális örömét megtörni, és szenvedést ébreszteni a szívekben, és a benne lévõ mézcseppet megkeseríteni. Életünk szövete lélekszövet, és erre, mint a kristályrácsra nõtt rá testünk misztériuma, és a test nem egyéb, mint a lélek öröme, de mindaz, ami a testet megérinti, a lelket érinti, és ezért ami szenvedést ébreszt, az a lélek szentségét sebzi meg.

18.

Az öröm megrontását, ha azt egyes ember teszi, kivételnek kell tekinteni, és kivétel is, minden esetben, még akkor is, ha azt valaki elõre megfontoltan, sötét indulatból követte el. A következõ pillanatban az ember tettét megbánja, és néha jóvá is teheti, Mint ahogy a legtöbb esetben meg is bánja, és néha jóvá is teszi. Az intézményes örömrontásra nincs mentség. Senki semmiféle felmentést nem adhat olyan szervezett tevékenységre, amelynek célja: az ember életébe avatkozni, azon a címen, hogy azt megkönnyíti, vagyis, hogy örömet szerez, de azzal az elhallgatott szándékkal, hogy az embert tudatosan megkínozza. A népgyötrés gyönyöre nem közönséges bûncselekmény, amit az emberi rangról való leszédülésében valaki elkövet. Lassan és higgadtan kieszelt szisztematikus munka és gyakorlat, találékonyság és intuíció eredménye, sok nemzedék tapasztalatán nyugvó rendszer. Olyan ember még nem akadt, aki a kínzások történetét megírta. Marquis de Sade valamelyik modern tanítványához méltó és illõ feladat lenne, aki leírná, a hatalmasok miért alkalmaztak elõszeretettel kínai hóhérokat, és azok milyen tudás fölött rendelkeztek. Aki múzeumokból összegyûjtené a kínzóeszközöket, a nürnbergi menyasszonyt és a szöges padokat, a forró köveket és a kerékbetörést, és számba venné az ólomkamrákat, a szibériai bányákat, a koncentrációs táborokat és a gázkamrákat. Lehet, hogy a hatóság ilyesmit nem látna szívesen, mert bepillantást nyújtana a kormányzat módszereibe, és a gyanútlanokat felvilágosítaná, hogy a fennen hirdetett humánus eszmevilág milyen praxist takar. Tudjuk, hogy a mi tudományunk sohasem aludt, és tárolta tapasztalatait, és az inkvizíció megszégyenülten venné tudomásul, hogy a modern korszak õt mennyire túlszárnyalta. Semmiféle középkori fantázia, amely a pokol ördögeinek kínzásával foglalkozott, egyetlen egyet sem talált ki a huszadik század rendõrségének módszerei közül. Ez nem hivatal. Ez a hivatal féltve õrzött titka, amit elrejt, és amibõl minden hivatalban, még a legártatlanabbnak látszóban is van valami, mert mindenütt kérhetnek valami papírt, és máris felmerülhet valami gyanú, és nincsen hivatal, ahol bárki ellen ne merülne fel bármilyen gyanú. Az örömrontó démoni embernyúzásban azonban a pokol hivatalnokai, az ördögök tisztességesebbek, mert ezek bevallottan azért vannak, hogy a bûnösöket meggyötörjék. A hivatalnokokra azonban az emberek seregét bízták, akiknek ügyeit kivédhetetlenül és gonoszul rafinált közigazgatásban el kell intézni. Ha a bizánci kancellária írnokának mûve, a „Várakozás az elõszobában" magában álló vagy csak ritka és kivételes eset lenne, az ember mélyen hallgatna. De tudjuk, hogy minden nap sok ezer városban és faluban sok százezer ilyen elõszoba van, ahol öreg emberek és asszonyok és gyermekes nõk és házasulandó fiatalok ülnek, és várakoznak, és a falak tele vannak tilos-táblákkal, és kijön a hivatalnok, és körülnéz, hatásköri pátoszának teljességében, és elégedetten látja a várakozás tortúrájában megaszalt arcokat, és emberi voltukból kivetkõzött szürke szemeket, összeroskadt örömtelenségükben, és látja, hogy az unalom õrületében fuldokolnak, és tudja, hogy bent a hivatalnokok ugyanabban az unalomban egyetlen falat kenyérhéjat lemérhetetlen idõkig rágcsálnak csak azért, hogy az elõszobában lévõket várakoztassák. — Odamegy az asszonyhoz, aki gyermekeivel várakozik, és olyan hangon figyelmezteti, hogy a gyermek megretten és elsírja magát, mire a hivatalnok az asszonyt kiutasítja. Nem a bizánci írnok kiváltsága. Sok millió elõszobában folyik az emberi örömnek ez a beszennyezése. Beszélhetsz neki mézrõl és virágról, a szerelemrõl és a csillagokról, és az öröm imájáról, amely elõtt az égi csarnoknak minden kapuja kitárul. Ez itt hivatal, itt nem szabad beszélgetni, és nem szabad kopogtatni, és várni kell, amíg az írnok bent a kenyérhéjat rágcsálja, és az ablakon kibámul, és el kell merülni az unalom nyirkos ürességében, és el kell merülni a béna és sötét nemlétezésben, és tûrnie kell, hogy az örömre szomjas szívet megpörköljék, mindezt meg nem fellebbezhetõ hatalommal, évezredes hagyománnyal, a magasabb közérdek nevében, mint rendet és fegyelmet és törvényt és jogot és igazságot.

19.

A hivatal fekete regényének utolsó fejezetében Mr. Thorndyke azt mondja, a rendkívüli nehézség nem az, hogy a közigazgatási rendszer olyan mérhetetlen módon elhatalmasodott, sem pedig az, hogy a hivatalnok embertípusa számban annyira megnõtt. Minden csupán kvantitatív hatás, amely ha komoly is, nem leküzdhetetlen. A nehézség nem a rendszerben, és nem a képviselõk számában, hanem abban van, hogy a hivatal archetipikus létezési kategória, és az ilyen kategóriákban humánus eszközökkel nincs módunkban változtatni, mert az a magasabb realitásban van megalapozva. A magasabb realitással szemben, ha már tetteinkkel és gondolatainkkal megidéztük, tehetetlenek vagyunk. Az egyéni ember életét megrontó magasabb realitás befolyását bûnnek nevezik. Az individuum életében a bûn ellen van orvosság. Ezt az orvosságot általában vallásnak nevezik. A társadalomban azonban nincs mód bûnbánatra és megtérésre, imákra és aszkétikus életre és gyónásra és a vallás szakrális gyakorlatára. Ez az alapvetõ különbség volt és lesz az egyéni és a társadalmi lét között. Életünk minden magas értéke egyéni érték, minden magasrendû gondolata és aktusa egyéni gondolat és aktus, mert az üdv az egyén üdve, nem pedig a társadalomé, és a társadalom van az emberért, nem az ember a társadalomért. Ezért, amíg nem jelenik meg az az emberi lény, aki különös képességeivel a közösség életét magára veszi, és a magasabb realitás életrontó hatalmát önmagában megtöri, ezzel a népet felszabadítja, és az életrontást az emberi közösségbõl gyökerestõl kitépi, addig a társadalom a megrontásnak ki van szolgáltatva.

 Amit hivatalnak neveznek, az ilyen demoralizáló életellenes és életromboló archetipikus létezési formának megjelenése az emberi társadalomban, vagyis ilyen — az egész emberiségre kiterjedõ — közös bûntett. A meghatározás: a hivatal az élet meggyötrésének bûne. Ez az, amit Hamlet insolence of office-nek (a hivatal packázásának) nevez. A hivatal konstellációjánál fogva személytelen. Soha hivatalnok nem hajtott végre semmit a maga nevében, a maga felelõsségére, önmagát kockáztatva, vagy belevetve, tudatosan és személyesen. A hivatal üzemi aktus. Emberben nem megfogható. Az intézkedés maga, üresen és személytelenül. Aki hivatali szolgálatban van, az személytelen és megfoghatatlan. Valakinek nevében cselekszik, aki nincs. Absztrakt „rend", „fegyelem", „szervezet", „eszmény", „jog", „igazság". A hivatalnoknak nincs világnézete, és nem lehet eléggé óvakodni olyan emberektõl, akiknek világnézetük nincs. Azoknak nincs magatartásuk, nincs moralitásuk, nincs mértékük. A felelõsség az egyik emberrõl a másikra, az egyik hivatalról a másikra siklik át. Mégis. Mégis ez a személytelenség valakiben kulminál. Abban, aki ezt a személytelenséget vállalja, aki ezt az archetipikus létezési formát magában realizálja. Ez az ember az inkvizitor. Maga a hivatalnok. Tudjuk, hogy Dosztojevszkij miképpen rajzolta meg. Nem minden elõzmény nélkül. Az inkvizítorban a hivatal már elmosódik, mintha túllépne rajta. De a csírában még jól látható. Ez a revizor. Ez az az alakzat, amelyben állandóan itt él közöttünk. õ az, aki mindent revideál. Az inkvizitor ritka, inkább csak irodalmi formula. A revizorral mindenki minden nap találkozik. Nem éppen Gogol revizora ez, hanem a merev és a kegyetlen, a fagyos és a közömbös, fõként azonban az inhumánus funkcionárius, a rendelet, a paragrafus, a jogszabály. Igen sok van benne az antikrisztusból, különösen úgy, ahogy Szolovjev elképzeli, akiben az értelem blaszfémia, és a tudás szakrilégium. Õ az, aki elûzi az örömet és a nevetést és a kényelmet és a szépséget, a szabad játékot és a derût. Felépíti és fenntartja a vezényszót és a fegyházat, a terrort és a munkatábort. A valóság itt érvénytelen. Csak amin bélyegzõ van, és aláírás. És õ az, aki — mikor a szentek szentje megjelenik és a nép szíve dobban —, a szentet a börtönbe veti. Õ az, aki aztán a szentnek megmagyarázza, hogy a legjobb, ha visszatér a mennybe. Ha nem tenné, kénytelen lenne kivégeztetni, mint ahogy kivégeztette egyszer és tízezerszer, és ahogy a szenvedõ igazságot ki fogja végeztetni mindig, valahányszor testet ölt és megszólal.

Ez az, ami a hivatal fennhatósága alatt folyik, felülrõl, hatalmi szóval, a személytelenítés, hogy az ember funkcióvá lesz, helyettesíthetõvé és felcserélhetõvé, és egyszeriségét elveszti, és minõségtelenségben és névtelenségben elmerül, a közösség felbomlik, és az emberiség katonai és munkásbrigádok szervezetévé alakul át, amelyeket gombnyomással vezényelnek, dolgokat dolgok, az értelmetlen és céltalan és örökké örömtelen mechanizmusában.

20.

A gépesített társadalom gazdasági helyzete külön tanulmány nélkül közvetlenül nem érthetõ, éspedig nem bonyolultsága, hanem abszurd volta miatt. A szakember lépten-nyomon olyan helyzetre talál, amely minden józan értelemnek ellentmond, és elálmélkodik azon, az állam miképpen tud fennmaradni, Már maga az a tény, hogy a hivatalállam gazdasági felépítése a terven nyugszik. A terv absztrakció, mert egyáltalán nem számol az állam gazdasági teljesítõképességével, vagyis azzal, ami „van", hanem megkonstruálja azt, ami „kell", éspedig tekintet nélkül arra, hogy az tényleg kell, vagy pedig az valami rögeszmébõl pattant ki. A terv csaknem teljes egészében a levegõbe épül. Ez a hallatlan különbség, sõt ellentmondás, ami az értelmes és az ésszerû között van, sehol sem tapasztalható ilyen közvetlenül. Amíg régebbi, akár monarchikus, akár köztársasági korszakból az állam készletekkel és gazdasági tartalékokkal rendelkezik, addig különösebb baj nincs. De a hivatal-állam parazita organizációja sehol sem leplezõdik le kétségtelenebbül, mint az ökonómia területén. Mihelyt a régebbi korszakban egyéni tõkével létesített beruházások teljesítõképessége kimerül, és az állam mindent eltulajdonított és eltékozolt, amit józan idõkben gyûjtöttek, a hivatal válságba kerül, mert kiderül, hogy gazdasági teljesítõképessége minimális. A hivatal gazdasági rendszere nonsens. A hivatal egyetlen termelõ ereje a munkaerõ kizsákmányolása.

E. D. Hull néhány példával igazolja, hogy azokban az államokban, ahol a hivatal szerepe kisebb, a munkabér magasabb, az iparcikk ára alacsonyabb. Az olyan államban pedig, ahol a hivatal szerepe nagyobb, éppen ellenkezõleg, mint ahogy a propaganda hirdeti, a munkabér az alacsonyabb, az iparcikk ára a magasabb. Hiába zsákmányolja ki a munkást, hiába jut ingyen a nyersanyaghoz, az állam tulajdonképpen állandóan csõdben van.

A szerzõ felteszi a kérdést, hogy mi ennek a jelenségnek az oka. Ez a könyv legfontosabb fejezete. Mivel a hivatal-államban minden termelõeszköz és a nyersanyag nagy része államtulajdon (nem köztulajdon), a kereskedelem és az ipar és a mezõgazdaság pedig hivatalos üzem, a hivatal anyagát és a munka menetét ellenõrizni kénytelen. Ez a kontroll mindent megelõzõ fontossága. A kizsákmányolás minél kizárólagosabb, az ellenõrzésnek természetesen annál hatékonyabbnak kell lennie. Az ellenõrök száma, és a hatáskörük szélessége a gyanútlanabb nemzetgazdászok számára elképzelhetetlen.

E. D. hull[40] számítása szerint egy penny tényleges államjövedelmet öt penny ellenõrzési költség terhel. A négy penny deficitet a munkás munkájával keresi meg, természetesen azzal, hogy minden öt pennyt érõ munkájáért csak egy penny munkabért kap, de minden pennyt érõ élelmezési- vagy iparcikkért, vagy szolgáltatásért öt pennyt fizet[41]. Ez a munkabérek elképesztõ alacsonyságának, és a közszükségleti cikkek még elképesztõbb magasságának nemzetgazdasági magyarázata.

Az ellenõrzést természetesen maga a hivatal gyakorolja. A szerzõ számítása szerint két fõ gazdasági termelõre egy fõ ellenõr esik, vagyis két ember dolgozik azért, hogy egy ellenõrizze. Ez a hivatal-államban a revizionizmus hallatlan jelentõsége. Azt mondják, hogy a hivatal az ellenõröket nem jószántából tartja fenn. Az államban a hivatali demoralizálás következtében az erkölcsi színvonal annyira alászáll, és a munkabérek alacsonysága következtében egyes rétegekben az ínség olyan nagy, hogy lopás, rablás, sikkasztás, csalás, de fõképpen a munkakerülés és a naplopás nagyszámú és nagyhatáskörû revizorok nélkül olyan arányokat öltene, hogy a termelés teljesen megszûnne[42].

Az egyik fejezet novellisztikus, és az események egész seregét sorolja fel. E történetek a tulajdonérzék teljes felbomlására vallanak. Például vasúti szállítmány tûnik el, fõként télen, tüzelõ. Az élelmiszerüzletekben a mérlegeléssel a vevõt rafinált trükkökkel becsapják, és a vásárló, ha látja, vagy patáliát csap, aminek semmi értelme, vagy vállat von, mert tudja, hogy a kiszolgáló bére alacsony, és lopnia kell. De a csalás legtöbbször hivatalos. Hatóságilag hamisítják a tejet, a kenyérlisztet, a konzerveket, a sajtot, selejtes pótanyagokkal hígítják felvágottakat és a süteményeket. Fõképpen importcikkekben, és az úgynevezett minõségi árúkban a haszonkulcs ötszáz és nyolcszáz és ezer százalék. Ennek ellenére a rendszer a legnagyobb nehézségekkel küzd.

 Az ellenõrzési költségek elemzésérõl szóló rész a hivatalrendszerbe bepillantást nyújt. Az átlagos revizorok javadalmazása nem nagy. Ezek tulajdonképpen szintén a kizsákmányolt réteghez tartoznak. A tehertétel azért olyan súlyos, mert a revizorok száma rendkívüli. A revizort azonban szintén ellenõrzik, és ezeket a fõellenõröket is ellenõrzik, és fokozatosan egyre nagyobb hatáskörrel felruházott ellenõrök következnek. Vannak ezen kívül repülõ ellenõrzési bizottságok, amelyek rajtaütésszerûen jelennek meg, és inkvizítori magatartással lépnek fel. A rendõrségnek szintén gazdasági ellenõrzési joga van. Ez nemcsak azt jelenti, hogy a rendõr a hatáskörébe utalt üzletekben korlátlan hatalommal rendelkezik, és így az üzletvezetõ kénytelen a rendõrnek állandóan különbözõ kedvezményeket nyújtani, hanem azt is, hogy a rendõr és az üzletvezetõ összejátszik a vásárló ellen, és a közönséggel szemben egységes frontot alkot. A kizsákmányolás ott kezdõdik, hogy az ember egy pohár tejet és egy zsemlyét vesz. Mivel a folyamat az államba beépült, annak inkább súlyosbodásával, mint csökkenésével lehet számolni[43].

A fõellenõr már fõhivatalnok, és törzsjövedelmén kívül prémiumban és jutalomban részesül. Ez a rendes jövedelemnek többszöröse is lehet. Hozzávetõleges számítás szerint egy ilyen fõrevizor jövedelmét harmincöt-negyven munkás keresi meg, a kivételezettekét még több. A repülõbizottságok kiszállásának élelmezési és utazási költsége egy kisebb üzem félévi gazdasági produktivitását emészti fel.

Mindez persze statisztikai játék, és sejtelmet sem nyújt a hivatali munkabér-önkénynek és ár-önkénynek hatása alatt keletkezett közérzületrõl, amely ezeket az adatokat nem ismeri, de azokról homályos sejtelme van. A hivatal errõl a közérzületrõl tud, és az elnyomást növeli. A presszúra azonban a kizsákmányoltban még nagyobb elkeseredést szít. A társadalom a részvénytársasági államban lévõ kereseti viszonyokról álmodozik. A bordélynál is van rosszabb, a bordélyra való sóvárgás.

Amikor aztán az egész rendszer recsegni kezd, körül-belül egy-egy tervperiódus után, amikor a gazdasági kimerülés beteljesedik, a hivatal a pénzt felértékeli, a munkabéreket leszállítja, és tabula rázát óhajt teremteni, ami annyit jelent, hogy az államcsõdöt papíron megoldja. Most egy ideig megint megy. Rendesen a következõ tervperiódus végéig. Új jövedelmeket eszel ki, természetesen azzal, hogy a gazdaságilag produktív réteget még jobban megterheli, vagyis a gyarmatrendszert kiterjeszti.

21.

Mr. Thorndyke könyve, mint a többi governológiai mû, nem nyújt megoldást. Az embernek a farkasok és a barbár horda ellen sikerült védelmet találnia, és felépítette a civilizációt. A kívülrõl és az alulról jövõ ellenséget legyõzte. A felülrõl való életrontás ellenszerét nem sikerült megtalálnia. Minden valószínûség szerint ebben az esetben a dolog sokkal nehezebb, mint az elõbbiekben volt. Az ember fölfelé természettõl fogva védtelen. Ezen kívül az, ami fent, az ugyanakkor bent is van, vagyis centrális. Mit jelent az, kérdezi Mr. Thorndyke, amikor a felbomlás belülrõl kezd hatni, vagyis, amikor az élet elpusztítása magában a szervezetben folyik? Ez, mondja, nem egyéb, mint amit betegségnek hívnak. Tudjuk, hogy betegség, meg kell csinálni a diagnózist. Ez is elkészült. A betegség természete komoly szerzõk egész sereg könyvében kétségtelen megállapítást nyert. És a gyógyszer? Mint oly sok esetben, rengeteget tudunk bajainkról és sejtelmünk sincs arról, ami azokat megszûnteti.

Tudjuk, hogy a hivatalnok lábát a nép és az uralkodó között támadt résben vetette meg. A hivatal a kölcsönös bizalmatlanságon nyugszik, és tudjuk azt is, hogy a hivatalnoknak egzisztenciális érdekbõl ezt a rést tágítania, és ezt a bizalmatlanságot fenntartania és táplálnia kell. A hivatalnok a hiszékeny népet meggyõzte arról, hogy az uralkodó erõszakot gyakorol, kizsákmányol és hazudik. A hiszékeny uralkodót meggyõzte arról, hogy a nép lázongó, és kapzsi, és bûnözõ. Mindebbõl egyetlen szó sem igaz. Az erõszak, a hazugság és a kizsákmányolás nem a hatalom tevékenységét jellemzi, hanem a hivatalét. A közvéleményre csak olyan szerzõk gyakoroltak hatást, mint Machiavelli, aki a bizalmatlanságot szította. És azután következett Sorel. Mr. Thorndyke igen részletesen foglalkozik George sorelnek a modern hivatal-állam kialakításában játszott egyedülálló szerepével. Sorel a modern állam apja. Õ volt az, aki kifejtette, hogy a kormányzásban nem világnézeti és elvi és politikai magatartás dönt. Ez mindössze propaganda és szemfényvesztés, csak az ellenfélnek szól. A lényeges egy olyan jogforrás megalkotása, amely a kormányzást politikai elvektõl függetlenül gyakorolja. Ez a hivatal. A hivatal tulajdonképpen a felszabadult, sõt a jogilag szankcionált erõszak korlátlan gyakorlata. A modern állam három stádiuma: Platón engedélyezte a hazugságot, Machiavelli engedélyezte a kizsákmányolást, Sorel engedélyezte az erõszakot. Különös, hogy senki sem volt, aki a folyamatot észrevette. Senki sem akadt, aki az uralkodót és a népet a való helyzetrõl felvilágosította.

A bizalmat nem sikerült helyreállítani. Az uralkodó és a nép között lévõ szakadék egyre nõtt, és itt telepedett meg a hivatal, amely egyre nagyobb befolyásra tett szert fölfelé és lefelé, amíg végül a hivatal-államban önállósult, és már nem tartozik felelõsséggel sem fölfelé, sem lefelé. Fölfelé nem, mert uralkodó nincs, lefelé nem, mert a nép szervezetét szétrombolta, és helyébe mesterségesen racionalizált kollektívumot tett.

Amit a hivatal-államban népnek neveznek, irreális közösség, nem is társadalom, hanem absztrakt racionális kollektívum. Az emberi tevékenység dehumanizált gépesített szervetlen funkció. Ebben az irreális kollektívumban az embernek nincs többé pszichológiája, csupán reflexológiája. Régebben a kollektívum két fajtájáról, a néprõl és a tömegrõl beszéltek, amikor még a pozitív szociológiai módszerekkel a való helyzetet csak homályosan tudták felismerni. Kétségtelen, hogy népen az organikus közösséget, tömegen a dezorganizált gyülevészt értették. A tömegben a szocialitás meglazul, késõbb teljesen felbomlik. A tömeg nem szociális egység, hanem valódi társadalomból kiválasztott excrementum-szerû valami. Végsõ állapota a csõcselék. Hierarchiája nincs, kaszttalan és osztálytalan, amit a hindu hagyomány avarnának nevez. A mechanizált kollektívum kísérõjelensége a biológiai, morális, értelmi, esztétikai színvonalcsökkenés. Az élettevékenység civilizációs nívója leszáll. Az ember azonban nem állati színvonalra süllyed, hanem a démon sajátságos fajtája lesz, bosszúval és méreggel, irigységgel és vérengzõ, rabló és kapzsi ösztönökkel. A múlt században a naiv szociológia egyik szerzõje, le bon, azt tanította, hogy az ember a kollektívumban értelmi és morális és ízlésbeli kvalitásait elveszti, és lefokozódik. Le Bon nem tudta, hogy nem minden kollektívumban fokozódik le. A szerves életközösségben az ember otthon van, és kvalitásai tisztulnak és fokozódnak. Az ember csak a depravált kollektívumban veszíti el értékeit.

A mechanizált kollektívumban a természetes életmûködéseket feloldják, és mesterséges funkciókkal helyettesítik. Ezt az aktust A. camus crime rationelnek hívja, mert a ráció az emberi értelembõl kiszakított képesség, éspedig az a tulajdonság, amely életellenes mûködést fejt ki. A hivatal és a ráció elválaszthatatlan. A hivatal racionális alapra épül. A hivatali szervezet a racionalizmus paradigmatikus megnyilatkozása. A ráció sem szerves szocialitást, sem autonóm individuumot nem tûr meg. Beidegzett szólamokban és rövidítésekben beszél. A szerves életrend végsõ menedékét, a családot felbontja, az asszonyt munkába kényszeríti, vagyis funkcionalizálja, a gyermeket a racionalizált pedagógia mechanizmusába kényszeríti, és ott a homunkulusz-létezés robotos fegyelmére kondicionálja. De bizonyos fokon már a munka sem fontos többé. A hivatal a korrekt munkást nem kedveli, inkább a csavargót és az iszákost, a prostituáltat és a bûnözõt, vagyis nem kedveli azt, aki erkölcsileg magát a racionális gépezettõl függetlenítette, csak azt, akire bármikor le lehet csapni. Nem hû szolgákra van szükség, aki hûséges, az már erényes, és ezért gyanús. Az kell, akit bármikor bezárhat.

A hivatal keletkezésével a társadalomban szerves hiba történt, amely betegségként elhatalmasodott, és e percben úgy látszik, hogy kijavíthatatlan. Ez az a pont, amelyen az emberiség saját felülrõl és belülrõl áradó felbontó erõinek következtében a pusztulásba sodródik. Annál is inkább, mert a történet modern fokán a hivatal autonóm organizációvá lett, és az államot is felbontja. Ez a végsõ pont. Az állam eredetileg organizmus. Most a szervetlenségnek ezen a fokán meg kell hogy szûnjék. Az állam morális és történeti és nyelvi és hagyományos egység. A hivatalnak az államot is fel kell õrölnie, és amikor az államban minden funkció, a nevelés, gyógyítás, kereskedelem, mûvészet, utazás, étkezés, gyermekszülés, technika, földmûvelés, sport közigazgatássá alakul át, a politika is adminisztratív reszort lesz, a nép becsapásának gyakorlata. Mint az igehirdetés, az operaelõadás, és nincs szükség másra, mint közigazgatásra. Ma ott tartunk, hogy a hivatal az államon már túlnõtt. Ami egy népbõl látható, az a meztelen organizáció. A kormányzati aktust nem elõzi meg elvi megfontolás. Üzemi mozzanat, egyéb semmi. Azt, hogy mi a helyes, nem az értelem dönti el, de már nem is az önkény, de már nem is a többség nevében összeesküvõk kis, terrorisztikus csoportja, hanem a racionalizált személytelen mechanizmus. Ilyen körülmények között a gyakorlatban az államot tulajdonképpen megszûntnek lehet tekinteni.

22.

Még a fájdalomban is van sajátságos fény. Ez az, ami az életben magában van. A létezésnek abban a szférájában, amelyet földi életnek nevezünk, az öröm a spiritualitás legmagasabb foka. Ez az emberben a legmélyebb, mint wordsworth mondja, too deep for tears. Olyan mélyen van, hogy a könnyek nem érik el. Joie, joie, pleurs de joie, — szól pascal. A Midrás azt írja, a Messiás csak akkor jön el, ha minden könny felszárad. Az örömben szabadul fel az ember teljesen és tökéletesen, az embernek semmi egyéb nem kell, semmi, csak ez, csak az öröm.

A hivatal-államban pedig meghamisítják a kenyeret és a bort és az ételeket, és a rendnek egy süketnéma és béna rögeszméjével meghamisítják az újsághíreket és a történelmet, a jelent és a múltat és a jövõt azzal, hogy ebben a hazug eszményekkel bemocskolt valóságban semmi sem igaz többé. Az iskolában a gyermeket erre a korcs és sötét valóságra tanítják, kötelezõen ezt hirdetik a beszédekben és könyvekben. Ehhez képest minden háború és forradalom semmiség. A háború démoni brutalitása legalább nem hazudik, hanem tisztességesen õrjöng és mészárol halomra, és kelt éhséget és járványt, nyomort és ínséget. De ez itt hangtalanul és tervszerûen mérgez, racionális és programatikus tudatossággal, és rendeletekkel, és tevékenységének eredményeit statisztikával igazolja. Senki nem moccanhat, és száját ki nem nyithatja. Mindenkit megbéklyóztak a feltétlen engedelmesség kötelezõ parancsával, és a proklamált tétellel, hogy ez az egyetlen helyes. Ez a békés megsemmisülés. Az emberiség sohasem volt közelebb a külsõ sötétséghez, ahol nincs más, mint sírás és fogcsikorgatás.

Sokat beszélnek a világpolitikai válságról, túl sokat, mialatt a népeket az egész földön a legnagyobb veszély nem az ellenség felõl fenyegeti. Az egyre növekvõ katasztrofális nehézségek oka belsõ. Nem a szegény-gazdag ellentét. Nem az osztályharc. Nem hatalom és elnyomás. Nem államforma. Minden államban a népek életét észrevétlenül belsõ organizáció irányítja egyre kizárólagosabban, amely a népre parazitaszerûen telepedett, és mialatt ez tenyészik, a nép sorvad.

A moralitás és az ízlés, a becsület és az igazság, az értelem és a tisztesség erõtlenségét nem lehet klinikailag gyógyítani. A szellemi organizmus fertõzésének terápiája? A bonyodalmak sûrûsödnek, és rapid ütemben a telítõdés felé haladnak. Egyetlen megoldás marad —

FÜGGELÉK A KÖZÉPSZERÛSÉGRÕL

Ha a gyermekben, írja plótinosz, semmiféle tehetség nem jelentkezik, és az komolyabb pályára alkalmatlannak látszik, a szülõk azt mondják, hogy legjobb lesz mesterségre adni. Ma is úgy csinálják, mint ezerhétszáz évvel ezelõtt. Azzal a különbséggel, hogy a mesterségeket ûzõ ember középszerûségével akkor tisztában voltak. Ma azonban a tehetségtelen, nem annyira számbeli túlsúlyával, mint inkább a modern civilizáció természeténél fogva, önmagát az emberiség fenntartó elemének tartja. Ebben a percben nincs szó Bernard shaw megjegyzésérõl, aki a tõle megszokott ötletességgel, és a tõle megszokott komolytalansággal a sofõrtípust a jövõ emberének tartja. E pillanatban a technika hatalmánál fogva az diktál, akit általában mûszakinak neveznek. Ami a mesterembernek csak másik neve. Az emberi szellem képviselõi között a mûszaki nem szerepel és sohasem is fog szerepelni. De a zsúfolt iskolák ma a technikumok és mûegyetemek, mert a képességek nélküli ember az itt tanultak nyomán a legkönnyebben jut jól jövedelmezõ foglalkozáshoz. Ez az ember szabja meg a gondolkozás színvonalát és az életstílust és az ízlést és a morált és a kedélyt. Az életjavait a legkönnyebben éri el. Ennek az embernek van úgynevezett sikere.

A technikáról most nincs szó. Amirõl szó van, a technikus. A. perron[44] azt mondja, hogy a technika puerilis, jellegzetesen a serdülõ gyermek képzeletének terméke. Mindenkinek van többé-kevésbé fejlett technikai korszaka, de a tizennyolcadik életévvel a normális embernél ez elmúlik. A technikai képzelet a szellemi érettség elérése után csak a magasabb kvalitásokkal nem rendelkezõ embert foglalkoztatja. Kár, mondja A. Perron, a technikával kapcsolatban különösebben nagy értékek realizálásáról beszélni. Az egész mûszaki civilizáció mögött az a Jules Verne-eszmény áll, amely szeretné a világot úgy berendezni, mint Nemo kapitány a Nautilust. Ha a száz személyes lökhajtásos repülõgépet szellemileg valorizáljuk, be kell látnunk, hogy nem ér többet, mint a ringlispil. Inkább kevesebbet.

A technokrácia irodalma nagy, de használhatatlan, szól E. B. Wallace[45]. Minden szerzõ véleményét valamely szimpátia vagy averzió dönti el, mintha érdektelen álláspontot elfoglalni ebben a kérdésben lehetetlen lenne. A technika a világszemléleti feszültségek gyújtópontjába került. A spiritualisták principálisan és feltétel nélkül éppen úgy elvetik, mint ahogy a materialisták magasztalják. Az európai gondolkozás azzal az elfogulatlan mértékkel, amely a technika jelentõségét preokkupáció nélkül meg tudja határozni, nem rendelkezik, és azzal sohasem rendelkezett. Néhány kivételtõl eltekintve gondolkozóink a történet szenvedélyeit csupán jól-rosszul megformálták, de senki sem volt, aki azokat felülrõl tudta volna látni. Az európai gondolkozás a tehetséges személyiség, de nem az abszolút szellem jegyében áll. Az igazsághoz több kell, mint érdekes embernek lenni.

Mircea eliade azt állítja, hogy a föld chtónikus ritmusa elég lassú, és a technika ennek a ritmusnak meggyorsítása. Az ember átveszi az idõ szerepét. Amit a föld fizikai-geológiai-kémiai élete több ezer éven át teremt, azt az ember technikájával esetleg percek alatt meg tudja tenni. Az ember fémet olvaszt ki, azt az oda nem való elemektõl megtisztítja, vagy más elemekkel célszerûen keveri, megformálja és eszközöket készít. A természetes folyamatokat lerövidíti, és amit elér, mindig a rövidebb idõ alatt a több.

Íme az európai ember érdekes elméleteinek egyike, amely amilyen szellemes, éppen olyan komolytalan. A legfontosabbat ugyanis a szerzõ nem mondja meg. Mi ennek a lerövidítésnek a célja? Miért veszi át az ember az idõ szerepét, és a folyamatokat miért gyorsítja meg?

Az ember magatartása a természettel szemben háromféle lehet. Az elsõ a metafizikai, amely a természet minden porszemét fel akarja emelni, és meg akarja nemesíteni. Ezt a primordiális magatartást számunkra, miután a történeti vallásokból is tökéletesen eltûnt, az alkímia hagyománya õrzi. Az alkímia a világot arannyá akarja változtatni, vagyis minden atomjával a romolhatatlan és az elmúlhatatlan szellem világába akarja emelni.

A második magatartás az embernek a természetrõl való apai gondoskodása. Az archaikus kultúrák ebbõl a gondoskodásból fakadtak. Ahol a földmûvelés és az állattenyésztés még érintetlen, ott ez a szellem él.

A harmadik magatartás az archaikus korszak letûnésével általánossá vált, és ez a természet kirablása. Ha az ember ma a bányákat, a letarolt õserdõket, a kifosztott tengert, a legyilkolt állatokat és primitív népeket, és a milliárd civilizált robotos rabszolgát látja, nem lehet kétsége afelõl, hogy itt mi történik. A múlt században rövid idõre úgy látszott, a szocializmus tökéletes életrendváltoztatást fog teremteni, és mindenki abban a hiszemben volt, hogy ezt a kizsákmányolást meg fogja szûntetni. Az ellenkezõje történt. A szocializmus éppen olyan európai elmélet, mint a többi, nem válságmegoldás, csak válságtermék, vagyis a dolgokat nem tudja felülrõl megragadni, csupán a nehézségeket nagy kínnal megfogalmazza. Ahelyett, hogy radikális megoldást teremtett volna, a kirablást csak fokozta, s bûncselekményét ezenfelül még ostoba ideológiával igazolta.

Vannak, akik a technika életpusztító természetét a túlnépesedés kényszerkövetkezményének tartják. Ennek az eszeveszett rablógazdaságnak egyébként semmi értelme sem lenne. A szerzõ[46] a szokásos rémstatisztikában gyönyörködik, amelyeket mindnyájan ismerünk: hányan voltunk a földön 1800-ban, hányan 1900-ban, hányan leszünk 2000-ben. Titokban reménykedik abban, hogy az atomháború, vagy valamely járvány sorainkat meg fogja ritkítani. Ha ilyesmi nem történne, a helyzet reménytelen lenne. Néhány száz év múlva a földön egy négyzetméterre négy ember jut majd, vagyis éppen csak annyi helyünk lesz, ahol meg tudunk állni, mint a zsúfolt villamoson. Ezeknek az embereknek, mondja G. B. balling, olyan magasrendû szocialista ideológiájuk lesz, amelyhez képest a mai egyszerû barbarizmus. Csak éppen nem lesz mit enniök. A technika rablójellege kétségtelen. Ez a rablás azonban kényszer, amit folytatni kell, mert sokan vagyunk. Ha normális gazdálkodást folytatnánk, az emberiségnek több mint fele éhen veszne. A találmány, szól a szerzõ, a népsûrûség függvénye. A szorongás, amit az egyre szaporodó lakosság kelt, az embert arra kényszeríti, hogy egyre újabb rablási lehetõségeket teremtsen, és az adott lehetõségeket egyre gyorsabb és hatékonyabb módszerekkel zsákmányolja ki. Ha a föld népessége az 1800-as színvonalra csökkenne, a technika nyolcvan százalékban megszûnne, már csak azért is, mert nem lennénk elegen ahhoz, hogy a rengeteg embert foglalkoztató ipartelepeket, és a sûrûn rétegezett foglalkozási ágakat fenntartsuk. A kibernetika éppen úgy eltûnne, mint a nylon és az ananászkonzerv.

Persze a dolgokat meg is lehet fordítani. Egyáltalán nem olyan bizonyos, hogy a rablás rendszeresítését a túlnépesedés okozta. Könnyen lehet, hogy az általánossá vált kizsákmányolás, vagyis a tudatos rabszolgatenyésztés — csak hogy minél több munkás, és a munka minél olcsóbb legyen —, idézte elõ a népességnek ilyen horribilis megnövekedését. Úgy látszik az, hogy a szervezett rablógazdálkodást a népsûrûség kényszerével akarják magyarázni, silány mentegetõzésnél nem több. Az ember nem lehet elég óvatos olyan elmélet iránt, amely valamely válságos életjelenséget külsõ okoknak tulajdonít, és az embert a kötelezõ felelõsség alól fel akarja menteni. Az elsõ ok mindig az ember. A felelõsséget nemcsak tisztességbõl kell vállalni, hanem mert ez így értelmes, így van lehetõség arra, hogy az ember a helyzeten, amelyet felidézett, a maga akaratával változtasson.

Olyan szerzõ is van[47], aki megkíséreli a technikát és a hivatalt közös nevezõre hozni. Az életrontó gépesítésben a kettõ között tényleg van valami közös. Azt is mondhatná valaki, hogy bürokrácia és technokrácia, mind a kettõ a modern utópizmus mellékterméke. A szerzõ a régibbnek a hivatalt tartja, de kártékonyabbnak a technikát. Demoralizáló hatásukban ma csodálatos összhangban mûködnek együtt, mintha mind a kettõnek az élet kiirtása lenne célja. G. W. allington egyébként elmésebb fajta zsurnaliszta, akinek a két modern jelenség élet-pusztító hatása feltûnt, de aki a hivatal és a technika között levõ funkcionális különbséget nem vette észre. A hivatal mindig a humánum kérdése, az organizmus és az organizáció feszültsége. A technika az élõ és az élettelen kérdése, az organizmus és a mechanizmus feszültsége. A hivatal célja az örömet megrontani. A technika öngyilkossági kísérlet

Az ember tevékenységének, hogy rövidebb idõ alatt többet szerezzen, természetes következménye kettõs: az egyik az, hogy az élet meggyorsul, a másik, hogy egyre üresebbé válik. E. B. wallace ezt a jelenséget loss of life-essence-nek[48], vagyis az élet-tartalmak elveszésének nevezi. Mindig rövidebb idõ alatt mindig többet. Egyre rövidebb idõ alatt, minél messzebbre. Minél rövidebb idõ alatt futni vagy úszni száz métert. Minél messzebbre dobni a gerelyt. Minél távolabbra, minél magasabbra ugrani. Minél nagyobb súlyt fölemelni. Ez a modern hérosz. A sztahanovista hány téglát rak fel egy óra alatt. A gépkocsik óránkénti sebessége kétszáz kilométer, a vonatoké szintén, a repülõgépek hangsebességgel járnak. Egy ember harminc gépet kezel, a másik negyvenet. Meg kell gyorsítani a növények fejlõdését sugárzással. Kisebb területen többet kell termelni. Kevesebb helyen több embert kell elhelyezni. Emeletes ágyak, kétemeletes ágyak. Területet, idõt, anyagot, erõt, energiát kihasználni. Ezt a grandiózus idiotizmust hívják racionalizmusnak. A racionalizmus az élet kirablásának metafizikája. Minél gyorsabban fut valaki száz métert, az egésznek annál kevesebb értelme van. Van olyan teljesítmény, amely teljesen abszurd. A racionalizmus remek példa arra, hogy miképpen lehet valami észszerû, s ugyanakkor teljesen értelmetlen. Minél kisebb területen minél több cukorrépát ültetni. Ez az ésszerû. Kihasználni. Minél gyorsabban. Még senki sem tette fel a kérdést, mi történik azzal az idõvel, amit az ember megtakarít, amikor valamit gyorsabban megcsinál? Erre a jelenségre megtévesztésül a termelés szót használják. A napnál világosabb, hogy rablásról van szó. Évenként kétszer vetni. Ötkilós krumplit nevelni. Az északi sarkkörben meghonosítani a narancsot és a banánt. A gyártási eljárásokat lerövidíteni. A leggyorsabb idõ alatt a legrövidebb út. Ez az, amit Mircea Eliade úgy hív, hogy a természet ritmusának meggyorsítása, amikor az ember átveszi az idõ szerepét, és gyorsabb tempót diktál. Hamarabb akarja úszni a száz métert, de nem tudja, hogy mit kezdjen azzal az idõvel, amit megtakarított. M. Eliade minden bizonnyal nem muzikális ember, és nem tudja mi a különbség a ritmus és az ütem között. A természetnek, az életnek, a gondolkozásnak, a mûvészetnek ritmusa van, az élettel együtt adott érverése. A mechanika pedig ütemes. A gép automata. Soha ritmust és ütemet nem lehet összetéveszteni. Ha a ritmus helyett ütemet alkalmaz, az eredmény loss of life-essence, az élettartalmak elveszése. Ritmikus a tánc, ütemes a katonai lépés. Ritmikus a szívdobogás, ütemes a metronóm, akkor is, ha a kettõ számértéke azonos. A racionalista gondolkozás olyan lerövidített és meggyorsított gondolkozás, amelybõl az életesszenciák eltûntek. A racionalizmus az egy helyben való észtvesztõ ütem, amelynek semmi néven nevezhetõ értelme nincs. Ez a modern hajsza és a rekord és a teljesítmény, a sebesség, az életmohóság, és sietni, és a habzsolás és a loholás és a szédület és az esszenciák eltûnése, amikor az ember már csak az egzisztencia a Semmiben.

Minden civilizációban, mondja Perron[49], van egy fok, amit a spiritualitás minimumának lehet nevezni, és minden jel arra vall, hogy ez a minimum minden civilizációban ugyanaz. Termékeny élet csak ezen felül lehetséges. Ha az ember a fagypontot eléri, életét nem szellemi erõk irányítják, hanem pszeudospirituális kényszerek, amelyeket a gyengeelméjûek, a serdületlenek, a primitívek, a pszichopaták lélektanából ismerünk, és amelyeket a köznyelv rögeszméknek nevez. A rögeszme spirituális tartalom nélkül való merõ pszichológiai jelenség. A. Perron azt állítja, hogy ha az ember a spirituális minimumra leszáll, mert a kontrollt önmaga fölött elveszti, minden abnormitás szabad zsákmánya lehet. Az abnormitás éppen az, hogy az embert az értelmes szellem helyett a rögeszme kormányozza. Általában véve a tehetségtelen ember arról ismerhetõ fel, hogy élettartalmai pszeudo-spirituálisak. A tehetségtelenség tulajdonképpen a szellemi minimum egy fajtája. A társadalom élete a benne levõ tehetségek gazdagságán múlik. A társadalom felbomlása a tehetségek eltûnésével kezdõdik.

A racionalizmus tulajdonképpen rögeszme, amely az európai civilizációnak az újkor elején támadt spirituális minimumából keletkezett. Ennek a pszeudospirituális kényszernek szülötte a technika, un rêve défaillant, ájult álom. Mit álmodik ez az álom? Jules Verne-regényeket. Léghajókat és repülõgépeket és drótnélküli távírót és rádiót és televíziót, rakétát és holdbarepülést, utazást a tûzfolyamon a föld középpontja felé, a levegõbõl kivont elektromagnetizmust, és dobozokban tárolható napenergiát. Nemo kapitány Nautilusában ül, tizenkétezer méterre a tenger színe alatt, egyedül. A tengeralattjárónak saját erõmûve van, mindenfelé ragyogó fény. Saját fûtése van. Saját oxigénfejlesztõje. Megnyomja az egyik gombot, és a láthatatlan orgona Bach h-moll miséjét játssza. Megnyomja a másik gombot, és a televízió eljátssza a Hamletet. Közben megéhezik, megnyomja a harmadik gombot, és begördül az asztal, nyolcfogásos ebéddel és portói borral. Megnyomja a negyedik gombot, és a teleszkópon közvetlen közelbõl látja a Holdat és a Vénuszt és a Jupitert. Más gombot nyom meg, a tengeralattjáró megindul, és fölemelkedik a tenger színére, ott megint gomb, a Nautilusnak szárnya nõ, a levegõbe emelkedik és felszáll a Mount Everest csúcsára. Nemo kapitány a fedélzetre ül és pipázik, nézi a hegységen tomboló orkánt, közben gombot nyom meg, és az asztalon terem egy pohár friss grape-fruit leve. Mindig csak azt kell tudni, hogy melyik gombot nyomja meg. Nemo kapitány nagyon vigyáz arra, ha a Westminster Abbey-ben a vasárnapi prédikációt akarja meghallgatni, ne azt a gombot nyomja meg, amely az automatikus gyorstüzelõ ágyúból percenként negyven gránátot lõ ki. Nemo kapitány kolosszális ember, mert õ mindezt hallatlan komolyan veszi, és a gombnyomáselméletre esküszik. Mindezt õ maga találta ki és építette meg. Ha ez a tizenhat éves sihedert elbûvöli, érthetõ, mert ez annak a világa. Ha érett embert, akkor un rêve défaillant. Ha azonban egész civilizációvá lesz, akkor kollektív elmebaj. Ha pedig ez a kollektív elmebaj háborúra készül, és taktikai fegyvereket készít, akkor ez az, amit öngyilkosságnak lehet nevezni. Nemo kapitány veszedelmes ellenfél. Nem azért, mert okos, hanem éppen, mert hallatlanul korlátolt és eszelõs és tehetségtelen. Mert középszerû. Mert serdületlen, és a humánum értékeirõl sejtelme sincs. Õt egyedül az érdekli, hogy melyik gombot nyomja meg. Ha diák lenne, még lenne lehetõség arra, hogy megérik. De felnõtt férfi, s így a helyzet reménytelen. Nemo kapitány a spirituális minimum alatt él, és nincs is tisztában azzal, mit csinál, mint a diák, aki megrészegszik attól, hogy sikerült klórt fejlesztenie — és megmérgezi az egész házat.

A középszerû ember számára újabban a homo faber nevet találták ki. Homo faber annyit jelent, mint mesterkedõ ember. Ez az, akirõl Plótinosz azt mondja, hogy komolyabb pályára alkalmatlan. Ha valaki ezt az embert meg akarja érteni, a héber hagyományhoz kell fordulnia. Ez a hagyomány azt tanítja, hogy az alkotás csak akkor tökéletes, ha négy fokozaton halad át. Az alkotás a potenciák (aziluth) szférájában születik, mint lehetõség és gondolat. Innen a virtuális világba lép át (berijah),ez a realizálás elsõ lépcsõje. Ezután meg kell formálni (jezirah), végül pedig fizikailag el kell készíteni (asszijah). A homo faber csupán és csakis ebben az utolsó, negyedik körben él. Csak azzal foglalkozik, amit kézzel és fizikailag meg kell csinálni. Amit általában ma találmánynak neveznek, az ilyen korcs alkotás, amely a szellemi fázisokat nem érinti, ezért olyan ügyefogyott csinálmány. Ezért a gépek legnagyobb része furcsa és groteszk. A gép nem azért készült, hogy örökké tartó öröm (joy for ever) tárgya legyen, mint a mûvészi alkotás. Minden gép gnómszerû, mert csupán fabrikáció. A homo faber ilyen pancsoló ember. A gép mûködése ijesztõ, ugyanakkor komikus. A gép buta. Alig van nevetségesebb, mint az örökké ismétlõdõ mozdulatokat nézni, ahogy ontja magából a bádogelefántot. Mivel minden dolog nemcsak önmaga, hanem ugyanakkor jelképe és jele valami másnak is, fel kell tenni a kérdést, hogy a gép minek a jelképe? A gép a racionális funkció jelképe, annak a bizonyos spirituális minimum alatt levõ emberi képességnek, amelyrõl az imént volt szó, hogy ez a középszerûség, vagyis a tehetségtelenség. Mivel a gép csak a csinálás körében mozog, csak olyasvalamit csinál, ami csinálható, ezenfelül semmit. Ezért minden technikai alkotás csak csinálmány, mint a hanglemez, a fénykép és a reprodukció. A gép nem alkot, hanem ismétel. Ez az, ami benne olyan hallatlanul komikus, mert az élet mindent tud, kivéve egyet, ismételni. A gép idõn kívül áll. Nincs metafizikája. És ha valaki azt kérdezné, mi ennek a metafizikátlanságnak a metafizikája, azt kellene válaszolni, hogy itt az idõtõl való félelem jelenik meg. Az embernek sikerült valamit alkotnia, aminek az elmúlásról nincs tudata. Ez az alkotás azonban, sajnos, idióta, és nem tud egyebet, mint idõtlen idõkig ugyanazt mondani. Ami nem ismeri a halált, az nem él. A gépnek nincs bûntudata, nincs lelkiismerete, nincs vallása. A technika, mondjuk, az ineptia mysterii. Ezért végeredményben okkult jelenség.

 A gépet az ember azért kedveli, mert engedelmes.

A gép elõnye az ember fölött, hogy nincs szabadságigénye. A diktátor eszményképe a gép.

A gép csak gyakorlat, mindennemû elmélet nélkül. De tudjuk, hogy a gyakorlat depravált elmélet.

A gép a manifesztált ráció, a technika a manifesztált racionalizmus. A természet folyamataiba való gyorsító és rövidítõ beleavatkozás. Egyfajta mesterséges- és ellentermészet, ahol a dolgok kiszámíthatók, mert nincs életidõ.

A technika kísérlet arra, hogy az ember áldozat nélkül éljen. A gépet az az ember kedveli, aki abban a hiszemben van, hogy a földön van otthon.

Gépszentimentalizmus (villamosszék).

A technika a külvilág diadala, vagyis a technika bizonyíték arra, hogy a legvadabb fantazmának is nagyobb realitása van, mint a külvilágnak.

Aki a külvilágra épít, a humánumot lefokozza.

A technika az emberi munka deszakralizálása.

A technikai civilizáció megnyugtató volta kiküszöböli a tragikumot. Már csak baleset van.

A szakrális és a profán munka. Nincs termékeny munka valeur liturgique (M. eliade) nélkül. Nincs külön szakrális és profán munka. A munka az álmok realizálása. Középszerû álmok (Verne-regények, technika).

A technika, mivel az idõtõl való félelem ihlette, az elmúlás ellen való biztosítás. Illúzió. Ez a mechanikus halhatatlanságeszmény.

Soha el nem képzelt dologiság.

A technika a szellem ájultsága.

A technika feltalálás nem produktivitás.

A technika védelem a zsenialitás veszélye ellen. A mesterember a mesterségbe bújik, nehogy komoly dolgokkal kelljen foglalkoznia. Ezért a mûszaki ember spirituális süketsége.

A mûszaki ember korcs valóságérzéke.

Technika és nemtelenség. Hermafrodita gép, se nem nemz, se nem szül. Excrementál. A gépek infernális karaktere.

Technikai civilizáció, és a narkotikumok.

Gépek improduktivitása.

A gép annak a szubspirituális rétegnek projekciója, ami az ösztön és a reflex, a gép bázisa a Pavlov-világ.

Mechanizált rémlátomás, mint az utópia.

THREE POINTS

Belling mûve, a Hármashangzat, a kilencszáztizes években, az expresszionizmus korában készült, de vonalainak tisztaságával tulajdonképpen az ötvenes évekhez tartozik. Ez volt az elsõ olyan szobrászati alkotás, amely után Max bill Hármasan tagolt egysége (Dreigeteilte Einheit) és Henry moore Three Points-a(Három pont) következhetett. Mind a három szobor formai tárgya a plasztika, a geometria és a matézis határterületérõl való, és a hármas számnak az egységbe való közvetlen visszahajlását ábrázolja. A kettõ a megbontott egy. A három a megbontás után olyan új alapon keletkezett új egység, amely, úgy látszik, az eredetinél véglegesebb. Az egy és a három között a különbség az, hogy az egyben az egyen kívül nincs semmi; a három olyan egység, amely az egy szerkezetét is megmutatja. Az egyben az egy mindössze egy; a háromban rendszer. A legegyszerûbb rendszer, olyan értelemben, hogy ténylegesen a leginkább egy-szerû.

Belling mûve annyira zenei, hogy aki a szobor címét nem ismeri, az sem tud egy pillanatra sem másra gondolni, mint a hármashangzat akkordjában a szétnyíló hangok után a hangok új találkozására, oly egyensúlyban, amely ettõl a pillanattól kezdve megbonthatatlan.

Max Bill koncepciója inkább pszichológiai. A Három részre tagolt egység egyfajta centroverziót ábrázol; a kifelé és a befelé fordult magatartás (extraverzió és introverzió) a széthajló kettõsség jegyében áll; a centroverzió (a középpont felé való fordulás) a megbomlást a harmadikban új egységbe foglalja.

Henry Moore Three Points-a három tûhegyben végzõdõ geometriai alakzat egyetlen pontban való összehajlása. Az egyesülés pontja nem látható. A három tûhegy között áll az üres térben úgy, hogy három irányból mind a három hegy erre a pontra mutat. Ez az. Ez a pont. Annyira, hogy a szobor neve Három pont helyett Egy pont is lehetne. Ez az egy, ahol a három találkozik és eggyé válik. Ez az ábrázolhatatlan. A Three Points tulajdonképpen a legközelebb a sixtusi kápolnában levõ Teremtés képéhez áll. Ádám teste már készen fekszik, de még élettelen; az Úr karját kinyújtja és mutatóujjával Ádám ujját csaknem megérinti. Az életszikra a teremtó Isten lényébõl az emberi testbe most pattan át. Ahogy platón a szellemet érti, mint a megfoghatatlan és végtelen létbõl kipattanó szikrát, amely az emberi lény értelmébe ugrik át, és ott világosságot gyújt. A szellemet, amelyrõl plótinosz azt írja: „magában foglal mindent, ami halhatatlan, az egész istenséget, a lélek egészét; magába foglalja pedig, mint örök nyugalmat, mert miért keresse a változást, amikor benne minden helyén van, és miért keressen, amikor minden fölött rendelkezik? Növekvést nem kívánhat, hiszen tökéletes... és mivel nincsen benne semmi, amit nem gondol, gondolkozása nem keresés, hanem birtoklás. A szellem üdve nem kiküzdött eredmény, mert öröktõl fogva a minden és az egész, a valódi örökkévalóság... A szellem az, ami van; és mindig az, ami van, soha nem az, ami lesz, mert a jövõben is van, és nem múlik el, mert benne minden elmúlhatatlan".

Michelangelo a Teremtésben a szellem szikráját az Úr mutatóujjából pattantja ki. Az Úr ujja Ádám kezét nem érinti. Ez a feszültség. Ami a Teremtõbõl az emberbe átpattan, láthatatlan. Moore Three Points-ában a három tûhegy találkozásából kivillanó szellem sem érzékelhetõ, de mindenki tudja, hogy mi történik. Ez az, amit Platón mond, az emberi értelemben a fény kigyullad. A Three Points helye mindenesetre külön a szobor számára épített köralakú kupolás márványteremben lenne, ahol a mûvet a középre kellene helyezni, és ha valaki életében döntõ elhatározás elõtt áll, a szoborral szemben leülhetne, nézésében elmerülhetne, és részesedhetne abban, ami halhatatlan, aminek nincs szüksége sem változásra, sem növekedésre, ami mindig az, ami, és amiben minden elmúlhatatlan.

V. J., VAGY A MEGVALÓSULÁSS

"Nosza hûséges és jó szolga, eredj be a te urad örömébe. Mert hû voltál a kicsiny dolgokban, minden javamat reád akarom bízni."

Máté 25:23

V. J. tizennyolc éves korában szülei házát elhagyta, de a tékozló fiútól valószínûleg senki sem állott távolabb. A bibliai fiatalember az élet élveit kereste, és az õsi életrend ellen hûtlenséget követett el. Ez itt éppen az ellenkezõ, a család és a környezet vált hûtlenné, és a fiatalember ezt az életet nem folytathatta. A század elején ez a lázadás nem volt ritka, csak a magatartás, amit V. J. választott. A lázadók többnyire forradalmárok lettek. V. J. úgy gondolta, hogy egy osztállyal leszáll, és földmunkával tartja fenn magát. Ez az egyetlen munka, amely még tiszta maradt. És nincs fontosabb, mint a tiszta életbázis. Ki van zárva, hogy a tisztátalan munkával fenntartott élet sikerülhessen. V. J. a földmunkából akart elindulni, hogy jelentékenyebb életet valósítson meg.

A hagyomány és a vallás között csak aránylag késõn tudott különbséget tenni, és ezért abban a hiszemben volt, hogy vallásos ember. A két alapállás között lévõ különbség azonban nagy. Vallás sok van, mert történeti képzõdmény, korok és népek életrendjének alakja, sok esetben mentség és hazugságszisztéma. A vallás természeti produktum. A hagyomány az ember status absolutus-a, minden korban és népben egy és ugyanaz és elmúlhatatlan.

V. J. eleinte azt hitte, hogy fent és lent, kint és bent elárult kereszténységben az eredeti evangéliumi életet kell keresnie és megvalósítania. De már igen korán gnosztikus teóriák foglalkoztatták, érintkezést keresett, talált és tartott fenn a schmitt Jenõ Henrik szellemében folytatott kepes-féle mozgalommal. A század húszas éveiben mindenki, akiben komoly becsvágy élt, és akit az akkor uralkodó irányzatok nem elégítettek ki, a gnósztikusok felé mélyebben orientálódott, mint a hivatalos irodalom felé, az egyetemrõl nem is szólva. A karrieristákat kivéve e nemzedék a Schmitt-féle gnózistól jelentékeny hatást fogadott el. Az okot magyarázni fölösleges. Mindaz, amit az ember, különösen a fiatal tájékozódó ember a huszas években talált, és amit az egyetem, a hivatalos tudomány és irodalom és gondolkozás nyújtani tudott, vagy eszelõsen korrupt politika, vagy még eszelõsebben szellemtelen szcientifizmus. V. J. ugyanekkor lemondott a húsevésrõl, egy ideig csak nyers ételekkel táplálkozott, és lélegzési gyakorlatokba kezdett.

Az étkezési és a lélegzési és az egyéb fegyelmezõ gyakorlatnak jelentõsége Európában egészen más, mint Keleten, különösen, mint Keleten régebben volt. Elenyészõen csekély kivételtõl eltekintve az aszkézis célja itt nem az emberi élet színvonalának emelése és a magasabb létezés értékeinek megvalósítása volt. Az európai emberen uralkodó erõ a görögöktõl kezdve az életszomjúság. Ez az, amit a hinduk kámának hívnak, ez Buddha trisnája, böhme Suchtjaés Gierje, és ez az, amit C.G. jung libidonaknevez. Az ember élvezni jött ide. És az európai ember egész élete a libidon belül zajlik le. Szomjúság és mohóság és keresés és hajsza és rablás, és az ember minél többet fal és szerez és emészt, csak annál éhesebb. Az életszomjúság ezer és ezer alakot ölthet és ölt. A görög mítosz Proteusza. De mindig sóvárság és mohóság és éhség. A libido mindig libido marad, mindig Sucht és Gier és trisná és kámá. Bármilyen gyakorlatot folytasson, sohasem lesz más, mint életszomjúság. Ezért Európában az aszkézis nem az a módszer, amely az életnél magasabb erõket megszerzi, és az emberi egzisztenciába a szellem hatalmát bevezeti. Európában sohasem voltak mesterek, legfeljebb misztikusok és filozófusok. Misztika és filozófia merõ elmélet, amely nem tudja önmagát realizálni. Többnyire nem is keresztülvihetõ. Európában az aszkézis az életszomjúság szembefordulása önmagával, más szóval önámítás. Nem aszkézis, hanem önsanyargatás. Nem a szellemi erõk megszerzésének módszere, hanem az élet meggyötrése. Ugyanaz az életéhség, amely kifelé a háborúkban és a vérengzésben és az erõszakban és az inkvizícióban, befelé az aszketikus önemésztésben nyilatkozik meg. Ez az életmohóság dühe önmaga ellen. A következmény nem az ember megtisztulása, hanem az élet értelmetlen megnyomorítása. A libido proteuszi képessége, hogy önmaga ellen forduljon, de akkor is életéhség, csak önmagát senyveszti. Libidoból sohasem lesz spiritualitás. Ha valaki a szomjúságon belül marad, halálra kínozhatja magát bármilyen rafinált módszerekkel, csak a libido gyötri a libidot, és nem lesz belõle semmi. Az emberek nagy számában az életszomjúság úgy él, hogy önmagát óvja és ápolja és dédelgeti és kényezteti, és éveket gyûjt, és biztosítja önmagát, és gyönyörökre vadászik, legfeljebb még a többit ezekbõl a gyönyörökbõl — hogy neki több maradjon — iparkodik kizárni. De ha az önmegtagadás útjára lép, az életéhségét önmaga ellen fordítja és gyönyörét leli abban, ha önmagát megkínozza. Amíg az ember az élet körében marad, a libido minden alakot felvehet, és fel is vesz, még az önmagát sorvasztó alakot is, csak azért, hogy életszomjúságát csillapítsa, ha nem a kellemesben, legalább a kínzásban, ha nem a gyönyörben, legalább a fájdalomban, ha nem a jóban, legalább a rosszban, ha nem az örömben, legalább a szenvedésben, ha nem a mást-kínzásban, legalább abban, hogy bevádolja önmagát, ha nem az inkvizícióban és a vérengzésben, legalább abban, hogy önmagát gyötri.

A hagyomány azt mondja, hogy amit szellemnek nevezünk, az életnek nem ellensége, hanem természetes ura. Mint Zarathusztra tanítja, az élet apja, aki az életet nem gyötri, hanem aki az életrõl gondoskodik, aki az életet neveli és fölemeli és rendezi és megtisztítja és átvilágítja, és aki az életbõl virágzást fakaszt, minden kínzás nélkül, azzal, hogy áthatja. A hagyomány aszkétikája nem azt írja, hogy az életet meg kell fosztani örömétõl, hanem hogy át kell emelni abba a körbe, ahol az életnél nagyobb hatalom fensõbb tudásával az élet szépségérõl gondoskodni tud.

V. J. eleinte az önkínzás és a valódi aszkézis között nem tudott különbséget tenni. Ami magától értetõdik. Nem volt mestere, aki az életszomjúság és a szellem között lévõ küszöbön átsegítette volna. A mesterek (hagyomány) hiánya Európa egész történetére, és minden ember sorsára vonatkozólag végzetes. V. J. önmegtagadó mozdulataiban is mindig volt pervertált fölösleges sanyargatás. Ezért egész életében azt kereste, mi az, ami még élet-szomjúság, és negatív, vérengzõ és destruktív fegyelem, és mi az, ami már szellemi erõ, gondoskodó és átvilágító és fölemelõ hatalom. Csaknem negyven évig tartott, amíg azt a tudást megszerezte, hogy az élet megnemesítését a kártékony és önfertõzõ önkínzástól meg tudta különböztetni. V. J. sokáig azon az úton járt, mint mindenki elõtte és vele. A rosszul alkalmazott önfegyelemtõl felbõszített életösztönöket végül megfékezte. Beavató mester vezetése nélkül minden bizonnyal az egyetlen realizáló módszert találta meg, éspedig azt, hogy az ember a legkisebb dolgokon kezdi. A legeslegkisebbeken. Ilyen egészen kicsiny dolog az étkezés elõtt mondott fohász. Az ember leül, a fohászt magában elmondja, és ezzel a spirituális erõkkel kapcsolatot teremt. Az ilyen kapcsolat pozitív eredménye, hogy a test és a lélek megnyugszik. Az ember megereszkedik, izmai és idegei és szervei feszültségükbõl fölengednek. Semmi sem fontosabb, mint hogy a gyomor étkezés elõtt megnyugodjék. Az ember az ételt nem habzsolja fel, és a gyomrot nem kényszeríti olyan feladatra, amelyet rosszul, vagy egyáltalán nem tud teljesíteni, a savak munkáját megkönnyíti és egyenletessé teszi. A zabálás következménye a rendetlen savkiválasztás. Az ember jól teszi, ha ebéd elõtt néhány percig csendesen ül, lábát megpihenteti, gerincét megoldja, vállának feszültségét elengedi, kezét ölébe vagy az asztalra teszi, és néhány mély lélegzetet vesz. Ez az evés elõtt való megnyugvás egészen kicsiny dolog, amelyet, ha az ember elmulaszt, annak az emésztésben, s éppen ezért a kedélyben, mint minden sietségnek és elhamarkodottságnak, súlyos következménye lehet és van. Kicsinynél is kisebb dolog, hogy az ember a kapát miképpen fogja, miképpen lép, vagyis munka közben lábával miképpen támasztja meg magát, miképpen öltözködik vagy mosdik, a mosdást hol kezdi, fején, gyomrán, vagy lábán, a fejen hol, nyakán, homlokán, arcán vagy szemén. A mozgásnak nagy jelentõsége van. Soha nem sietni. Nincs durvább dolog a sietésnél — mondja emerson. Túlzás nélkül. A hevességet mérsékelni. Semmi izgalom. Mindig a legegyszerûbb dolgokból kiindulni. A tekintet és a fejtartás. Aki a legkisebb dolgok fölött úrrá lett, az a szentség egy nemét valósította meg.

A beavatás — dosztojevszkij szavaival —, amikor egyetlen fókuszban összecsap az élet minden lényegessége. Ugyanekkor a spirituális erõk az élet körébe behatolnak, az emberi egzisztenciában a szellemi erõknek a kedélytõl és a gondolkozástól, egész a sejtképzõdésig, folyamatos befolyást biztosítanak, és így az emberben a spirituális értékek megvalósításának lehetõségét megteremtik- V. J. az ilyen egyszeri beavatás megrázkódtatásán nem esett át Viszont életét egyetlen beavatási folyamattá tudta tenni, mert a legkisebb dolgokban újra meg újra a szellemi erõknek önmagát megnyitotta. Életét a legmagasabb létezési értékek megvalósulási helyének fogta fel. Az egyszerû dolgok. Hogyan és mikor és mit egyek, hogyan és mennyit és hol aludjam, mikor menjek napra, és mikor árnyékba, mennyire fûtsek, milyen vízben mosakodjam, hidegben, állottban, langyosban, melegben. Mindez életem szolgálatában áll. Az életéhség (libido) nem panaszkodhat, mert nem rövidítik meg. De nem az életéhség uralkodik az emberen, hanem az ember az éhségen. Az embernek nincs dühösebb ellenfele, mint a gyomor, amelynek ínségtõl kell rettegnie, és nincs mérgesebb ellenfele, mint izma és idege és bele és veséje és kedélye és szexusa és tüdeje, amelynek a helytelenül alkalmazott aszkézis természetellenes rendszabályaitól kell tartania. Ha az ember a szellemi erõk számára befolyást biztosított, minden aszkézisrõl nyugodtan lemondhat. Ha az emberi lény önmagát a spirituális erõk protektorátusa alá helyezte, megnyugodhat. Meg is nyugszik.

Az európai aszkézis hallatlan veszélye, hogy csaknem minden esetben individuális üdvkereséssé válik. Az életszomjúság ebben az esetben az üdvszomjúság alakját ölti fel. Mint a vallástól elsötétített értelem gondolja, hogy minden földi lemondás az ember túlvilági pozícióját biztosítja. Mintha kétféle létezés lenne, földi és túlvilági. A hagyomány számára egyetlen létezés van, és ez abban a pillanatban nyílik meg, amikor az ember arra feleszmél. Neon a földi dolgokról kell lemondani, hanem az életnek a szellemi erõk által való rendezését kell megvalósítani. A valódi aszkézis nem a túlvilági boldogság megszerzésének módszere, (vallás — Európa), hanem az embernek a szellemi erõk számára való megnyitása, itt és most és örökké. Az aszkézisnek az individuális üdvhöz semmi köze. Az egyetlen, ami a fontos, hogy önmagán keresztül a természetet és az életet és a világot spirituális tartalmakkal minél mélyebben áthassa.

V. J. világhelye az a veszélyes és szûk határterület, amely a test és a lélek, a lélek és a szellem közt a hajszál. Mindig a határterületek a fontosak. A helyek, ahol a dolgok átváltanak, ahol transzformálódnak és inqualálódnak (böhme), vagyis ahol egymást közösen áthatják, és ahol a testbõl lélek lesz, és a lélekbõl szellem, és a szellembõl lélek és test. Egyetlen szabály van: azt, ami lent van, fölemelni, és azzal, ami fent van, áthatni és átvilágítani. A bázist spiritualizálni, és a szellemet a gyökerekig bevezetni. Ez a tevékenység nem mágia és nem misztika. Egyszerû mesterség, vagyis tudás és gyakorlat (ars — techné). Abban, amit V. J. tesz, nincsen semmi titok, semmi rejtély, mert az, hogy az ember miképpen eszik és alszik és jár és ül és kapál és gyomlál és kaszál és mosdik és pihen és olvas, cseppet sem rejtélyes. A dolgoknak csak akkor van jelentõségük, ha megvalósultak. Vagyis, ha tényleges életgyakorlattá lettek. Azt, ami van, nem az dönti el, hogy morálisan jó vagy rossz, hanem hogy lényeges, — ténylegesen itt van, vagy lényegtelen, — vagyis nincs itt. Lényeges pedig akkor lesz, ha a fensõbbet ide le tudom hozni, és itt alkalmazni tudom, és életet tudok belõle fakasztani, — viszont ahhoz, hogy a magasabbat le tudjam hozni, elõbb az alsóbbat föl kell emelnem.

Ehhez vezetett V. J. esetében a növényevés, a lélegzési gyakorlat és az életrend szabályozása. Ebbõl fakadt a megnyugodott kedély, lemondás a javakról, az életéhség felszámolása, a szelídség, a türelem, a béke, a csend. Ami ebben a nehéz, hogy ne legyen kihívó és korlátolt és agresszív, vagyis ne legyen szekta és prédikáció és hittérítés.

Tele vagyunk mások iránt támasztott teljesíthetetlen követelésekkel. Öröm olyan embert látni és olyan emberrel élni, aki nem mást akar szabályozni, hanem saját dolgait kívánja rendbe szedni.

Tiszapalkonya, 1961. VII. 23.

ORPHEUSZ

1.

Orpheusz, Hésziodosz és Homérosz a hagyomány három lépcsõje lefelé, tekintet nélkül arra, hogy a három költõ hogyan következett idõben egymás után. Ezért mallarmé megjegyzése, hogy Homérosz Orpheuszhoz képest már eltévelyedés, esetleg történetileg nem egyezik, de lényegben annál inkább. A hindu hagyomány a Mahabharátában a három lépcsõt együtt õrzi. Az elsõ az õskori szellemi kaszt himnusz-költészete, amely a görög orfikus költészetnek felel meg. A második a mítosz, amely a hésziodoszi mûvek analógiája, a szellemi és a lovagi kaszt átmeneti fokozatából. A harmadik a merõ éposz, a lovagi hõsköltemény, elsápadt lét-metafizikájával, és az élet dicsõítésével. Az elvilágiasodott lovag a Mahabharátában az olyan részletet, mint a Bhagavadgíta, az Anugíta, vagy a Moksadharma, és mindazt, amit a brahmani õskorból átmenthetett, át is mentett. Görögországban Orpheusz, Hésziodosz és Homérosz között szakadék volt, annyira, hogy az egység felismerhetetlen. Könnyen meglehet, hogy a görögség a Balkánra vándorolva vagy szellemi kaszt nélkül, vagy a brahman kasztnak csupán csökevényével érkezett, és az orfika nem egyéb, mint a görög népnek már a letelepedés után történt kísérlete, hogy szellemi kasztot teremtsen. Egy késõbbi feljegyzés Orpheuszt a görögök között az elsõ teológusnak nevezte. Hogy ez a kísérlet miképpen folyt le, aligha deríthetõ fel. Egyiptomi és fõníciai, káldeus és iráni, esetleg még távolabbi hatások valószínûek. alexandriai kelemen azt állítja, hogy az egész görög gondolkodás keleti eredetû. Ami körülbelül annyit jelent, hogy a görögség ázsiai befolyás alatt próbált meg szellemi kasztot alapítani. Az orfikát mindenesetre nem a modern értelemben vett költészetnek, hanem hagyománynak kell tekinteni. És minden idegen hatás ellenére az orfika magja, annak ellenére, hogy analógiája csaknem minden hagyományban megvan, tökéletesen eredeti. guénon azt írja, hogy az orfika az emberiség egyik legrégibb és legmélyebb hagyománya,

A szellemi kaszt megteremtése Orpheusznak nem sikerült. A világidõ túlságosan kései volt ahhoz, hogy ilyen vállalkozás — akár számára, akár utódja, Püthagórasz, Empedoklész számára — eredményes lehetett volna. Orpheusz az emberiség egységét a müsztérion-okban akarta megalapítani. Mert az, amit orfikának hívnak, tulajdonképpen brahmani beavatás. Amit Orpheusz neve alatt — és az õ nevéhez fûzve, költeményeket és fragmentumokat — összegyûjtöttek, teljes hagyomány, ezotériával, metafizikával, üdvtannal, kozmogóniával, antropológiával, mítosszal, társadalomtannal, aritmológiával. Számunkra mindez töredékes. Ez a hagyomány univerzális szellemiségként Görögországban sohasem terjedt el. Késõbb Püthagórasz ugyanezt másként kísérelte meg. Empedoklész sok tekintetben visszatért Orpheuszhoz, de a korszak természetébõl következett, hogy csak a magas síkokban maradt, az alacsonyabbakig nem ért el, vagyis dicsõsége volt, de sikere nem.

Az utolsó kísérlet, Platóné, egészen modern. Már nem alapítani akar, hanem menteni, és nem emberiséget, hanem államot. Platón nem archaikus személyiség, olyan arányokkal, mint amilyenekkel Orpheusz rendelkezett, és nem olyan divinális fénnyel, mint amilyen Empedoklészt övezte. Az utolsó orfikus pedig Plótinosz, Orpheusz világához minden elõdjénél szûkebb, de annál mélyebb kapcsolattal. Plótinoszon keresztül került az orfikus koncepció Dionüsziosz Areopagitához, és rajta keresztül a középkori kereszténységbe, Scotus Eriugenához és Cusanus-hoz, — és került a szufiba, vagyis az iszlámba, és a kabbalába, a spanyolországi héberekhez, és e szellemiségeken keresztül az európai újkorba, egészen az orosz Szolovjevig, Bergyájevig, és az angol-amerikai logisztikáig.

2.

Orpheusznak harminchárom mûvérõl tudunk, mindegyikbõl azonban csak fragmentumokat ismerünk. Ezek a mûvek költemények, éspedig van, amely a növényekrõl szól, van fizika és asztronómia, asztrológia, erkölcsi tanítás és eszkatológia. Az egyik a Hadészba való leszállást írja le, a másik a lélek megtisztulását. Orpheuszt magát anaxnak, vagyis megváltónak nevezték. A késõbbi nemzedékek szerint költõ és muzsikus volt, orvos és csillagász, próféta, gondolkozó, matematikus és vallásalapító. Lénye valószínûleg igen hamar mítosszá vált, más szóval történetiségét elvesztette, és a történetinél magasabb realitásban ontológiai helyet foglalt el. Ez tulajdonképpen az eredet, vagyis a centrum felé való fejlõdés jele, amikor az ember az aktuális világból mélyebbre, a virtualitásba, a virtualitásból még mélyebbre, a potenciák világába lép át. Hogy Orpheusz ezt az utat megtette, arról a túlvilágba való leszállása tanúskodik. Minden katabázisz a potenciák világába való leereszkedést írja le.

Az archaikus korban nem ritka, hogy emberek, akik történeti lényükön felülemelkednek, archetipikus alakokká lesznek. Egzisztenciális valóságukat elvesztik, és esszenciális jelképekké válnak. A késõbbi generációkban ezért az a gyanú ébred, hogy az ilyen emberek nem történeti, hanem költött alakok, és nem is éltek. Orpheusz történeti létét már Arisztotelész kétségbe vonta, ami azt jelenti, hogy már Arisztotelész sem értette, hogy élõ emberbõl miképpen válhat emberfölötti jelkép. Hogy a modern tudomány ezt nem érti, az természetes.

Ha az ember és mûve mítosszá válik, elveszti személyes jellegét, és különös folyamat indul meg. Minden mûvet, sõt minden tettet és minden gondolatot, amely az emberfölötti jelképpel valami rokonságot tart fenn, a mítosz magához vonzza. Amíg a mítosz él, addig növekszik. Amit magába olvasztott, és ami a mítosz tartalma, annak kritériuma többé nem az, hogy valóban megtörtént, hanem hogy mennyire gazdagítja és bõvíti a mítosz egyetlenségét. A mítikus hitelesség más, mint a történeti. A történet számára az egyetlen fontos, hogy megtörtént, vagy sem. A mítikus realitás azt nézi, hogy igaz, vagy sem. Könnyen lehet, hogy a fennmaradt mûvek egy részének szerzõje nem Orpheusz, viszont jellege miatt mindenki orfikusnak tartotta. Mert bizonyos, hogy ha a mûvet ténylegesen nem is Orpheusz írta, az ihlet és a koncepció orfikus. Hogy ez Lao-ce, Csuang-ce, Mózes, a próféták, Buddha, Zarathusztra esetében így történt, azt mindenki tudja.

3.

Az orfika meghatározása nem azért nehéz, mert megnyilatkozása olyan elképzelhetetlenül gazdag. Orpheusz nem õskori polihisztor, akinek sokszerû ismerete volt. Mindabban, ami orpheuszi, egyöntetûség van. Ez az egyöntetûség az, ami meghatározhatatlan. Ez az, ami azonos a görög építészetben és a költemények versmértékeiben és a szobrokban, de sehol sem kézzelfoghatóbban, mint a geometriában és a tragédiákban és a filozófiában. Egyetlen gondolat ez, amit a görögök megiszté muzikének,vagyis a legmagasabb zenének neveztek el. Ha a görögségben a nagyság csírája minden bizonnyal természettõl fogva meg is volt, tudjuk, hogy a tehetség, amit a természet ad, egymagában nem elég. Mindig az a döntõ, amit az ember a természetbõl csinál. És azon, amit a görögség csinált, az egységes bélyeg, az emberbe és a világba épített centrális rend gondolatának fölfedezése, azé a rendé, amit kanónnak hívtak. A pont, ahol mûvészet és mítosz és tudomány találkozik. De az orfika ezt az egybeesést nem a dolgok mögött látja. Az egység a dolgok középpontjában van, vagyis a dolgok felszínén. Ez a felszín a forma. Ez a metaxü tuton (mindennek közepe), az arché — messzé — telé (kezdet, középpont, végcél). Ez a nomosz, a törvény. Ez a logosz, — az értelem. Ami a dolgok felszínén van, az bennünk a legmélyebb. Az arc a láthatatlan megjelenése. A világ értelme a világ arcáról sugárzik. Ez a senki által nem felfedhetõ mélység (borborosz), és a mindenki által érzékelhetõ felszín (panteleia)egysége. Ennek a látásnak és tudásnak legpregnánsabb megnyilatkozása a geometria, amely minden létezõ alapvetõ rendjének egzakt jelképrendszere. Egyben lényeg és ábrázolás. Mert a geometria nemcsak a világban van. A világ abszolút voltának megfelelõ emberi gondolkozás is geometria. Pascal is látta, amikor geometriai észrõl beszélt. Ezért a forma pura, a tiszta forma, a tiszta kép nem egyéb, mint a tiszta idea, és ez a geometria. Az ember, ha helyesen gondolkozik, geometrikusan gondolkozik, mert a geometria megnyitja a létezés rendjének alapvetõ jelképeit. Platón szerint az istenek geometrizálnak. Az emberi gondolkozás lényege, hogy szimbolizál. A szellem tapasztalatait jelképekre fordítja. Minden fogalmunk jelképe valaminek, amit valóságnak hívnak, vagyis centruma valamely felszínnek. Ebben van az õskori orfika és a modern logisztika rokonsága. A különbség azonban lényeges. Az orfika — közvetlenül és primordiálisan — a költészetben, a morálban, az építészetben, a szobrászatban azonos és univerzális és primerjelképekkel gondolkozik. A logisztika pedig kísérletet tesz arra, hogy a modern gondolkozást szekunder módon orfizálja, ezért mindaz, amit a modern ember csinál, felületes és ideiglenes.

Az orfika alapállása másra vissza nem vezethetõ emberfölötti tudás, methé aióniosz öröklét-mámor, aminek jelenlétérõl minden hagyomány azonnal felismerhetõ. A logisztika mámortalan és absztrakt és racionális, nem közvetlen, hanem a gondolkozás történeti helyzetére visszavezethetõ, amirõl viszont mindaz, ami modern, azonnal felismerhetõ.

4.

Szellemi, anélkül, hogy azt hangsúlyozná, és anyagi, anélkül, hogy azt elõtérbe helyezné. Örömet kelt, anélkül, hogy ez benne külön szándék lenne, és anélkül, hogy a szenvedés mélységeit megérintené. A legkisebb tárgyban meg tudja látni a legnagyobbat, egyetlen kézmozdulatban a bolygók keringését. Az emberbe és a világba épített meg nem változtatható rend és szabály tudatában van, és tudja, hogy a rend, még ha a legszigorúbb is, soha az életet nem sérti, mert nem a kényszer, hanem a szabadság jegyében áll. Mûvészi, anélkül, hogy ez benne külön szándék lenne. Egzakt tudása van, anélkül, hogy azt külön akarná. Amit csinál, azon a szépség bélyege van, de ez azért történik, mert azt emeli ki, ami a dologban a legmélyebb. Mindig arány és összhang, de sohasem a gazdagság és a feszültség rovására. Mindig a valóság teljes sokszerûségében, de mindig egységben. Egyéni, de nem önkényes. Egyetemes, de nem közönséges. A rész és egész viszonya számszerû, de nem élettelen, mert a szám benne ritmus. A világban semmi sincs, ami csupán önmaga lenne, mert minden létezõ jelképe valaminek, ha másnak nem, saját ellentétének és azt magába rejti. Úgy látszik, úgy növekszik, mint a kristály, vagy a fenyõ, de minden mozdulata tudatos. Semmi hasznot nem hajt, mégsem lehet meglenni nélküle. Ha azt mondja, nincs kevésbé természetes, mint természetesnek lenni, azt gondolja, hogy természetellenesebb, mint természetellenesnek lenni. Derûje komolyságában, és komolysága derûjében van. Amit lát, minden jelkép, megismételhetetlenül egy. Egyetlen cseppben megvalósítani az örökkévalóságot, egyetlen gondolatban a mindentudást, és egyetlen alkotásban a világteremtés mindenhatóságát. A mûvész gondolkozó, a gondolkozó mûvész, mert a gondolat a szellem érzékisége, ahogy az érzékiség a szellem legmélyebb gondolata. A lények testet öltött istenek, ahogy az istenek szellemet öltött lények. Nincs külön lét és élet, nincs külön föld és túlvilág. Az öröklét az élet minden pillanatában jelen van, és minden pillanatban elmúlik, hogy újra itt legyen. Az élet minden nap újra keletkezik és újra elmúlik, és ez a minden nap újra kezdõdõ és bevégzõdõ élet örök változása a változatlan és mozdulatlan egyetlen Egy.

5.

A héber hagyomány a teremtésben négy mozzanatot különböztet meg. Négy korszak és négy világ. A világ szó héberül olam, amely sajátságosképpen helyet és idõt jelent egyszerre, de jelenti a világszférát és az örökkévalóságot, mint a görög aion. Az elsõ az olam ha aziluth, a primordiális megnyilatkozás, az emanációk világa, mindennemû manifesztáció elõtt, a legelsõ kisugárzás. Az aziluth ateremtõ állapota a teremtés elsõ pillanatában, mielõtt kimondja a szót, hogy L e g y e n. A második mozzanat az olam ha berijah, a tiszta õsképek, az idealitás, a tökéletes világ megteremtése, vagyis a szellemvilág. A harmadik az olam ha jezirah, ez a megformálás, a konstrukció, az arány, az alak, a szám világa, az elsõ teremtés, a paradicsom, a fény, a rend, a bázis, az elemek, az egység. Végül a negyedik az olam ha asszijah, a cselekvõ megvalósítás, az anyagi realizálás, a kikészítés, a technikai megoldás, a tett világa.

Az aziluthról semmit sem lehet mondani. Ha minden teremtõ mozdulat az emberben nem a világ teremtésének analógiájára történne, és ha mikrokozmikus arányban nem annak az elsõnek megismétlése lenne — és így, ha tapasztalatilag nem szereznénk közvetlen tudomást felõle, azt sem tudnánk, hogy van. Az aziluth a potenciák, éspedig a nemlétben nyugvó potenciák aionja, amely a létezés küszöbét a berijahban lépi át, és a fényben válik. virtuális ideává. Ezzel azonban az ember az olam ha berijahról mindent, amit tudhat, elmondott.

E két világot minden hagyomány ismeri. De mindegyik csak utal rá, már csak azért is, mert az aziluth, a berijah, a jezirah és az asszijah nem csak egymás után van, hanem egymásban is, és soha az egyik a másik nélkül nincs. A harmadik mozzanat a jezirah pedig minden hagyomány középpontjában áll. Ez az, amit a Thora úgy mond, hogy Jahve a világot szám, mérték és súly szerint alkotta. Errõl beszél a Yi-king és a szánkhja és a Kabbala és Egyiptom és Irán. Ez a világ Orpheusz világa. Ez nála a káosz és a kozmosz feszültsége: az alkotás az aziluthban nyugvó nemlétezõ, a kozmosz viszont a rendezett világ. A rendezettség ideája a szám. Minden hagyomány magva az arithmológia. Orpheusz a számhoz himnuszt ír és azt mondja: arithmoi de te pant'epeoiken. A szám minden létezõ apja. Erre a gondolatra Orpheusz a legnagyobb szabású arithmológiát építi fel. Arithmológia annyi, mint a szakrális matézis. Szakrális matézis pedig az, amelyben a szám eredeti kvalitása és kvantitása még nem vált el egymástól úgy, mint ahogy az a modern szekularizált számfogalomban megtörtént. De a többi hagyomány és az orfika kõzött lényeges különbség van. Orpheusz azt mondja, hogy triasz kata panta metrusza, — a három minden dolgok mértéke. Az egész számsoron a hármas uralkodik. Pantón archei ton arithmon hé trias. Ezért a számnak is három oldala van, a mennyiség, a minõség és a harmadik: a ritmus. Az orfikus szám keletkezése pillanatában már alak is. Az orfikus matematika születése pillanatában már geometria is. A geometria születése pillanatában már tánc is. Már mozgás és élõ test, szobor és épület, ritmikus beszéd, vagyis költészet, ének és zene, sõt gondolkozás, ami a legmélyebb zene, a megiszté muziké. Amit végül a héber hagyomány asszijahnak nevez, az Orpheusznál annyi mint poiézisz. Ez a készítés, a csinálás, a realizálás, ez a mérték (logosz) megvalósítása. A poiézisz fejezi be a teremtést. A poiétész az istenek gyermeke (hoi theon paidész poiétai). A szót csak késõbb foglalták le a költõ számára, eredetileg mûvészt jelentett, azt az embert, aki a mûvet megcsinálja.

Az orfika, mint ahogy azt Orpheusz meghatározza „a számok lényegérõl és erejérõl és tetteirõl szóló teória". De a teória itt nem elméletet jelent, hanem valóságlátást. Késõbb a theoreint csak Plótinosz használja ugyanebben az értelemben. Imagináció, —életképzelet, —lényeglátás. Az orfika, mint minden õskori hagyomány a világ primordiális koncepciójából indul ki, de egyedül Orpheusznál bomlik ez az eredeti világegység szivárványszíneire, matézisre, geometriára, táncra, zenére, építészetre, szobrászatra, üdvtanra, morálra, színházra, mítoszra, egészen a földmûvelõ munkáig és a legegyszerûbb ipari mesterségig, és itt válik minden emberi tevékenység világteremtõ szakrális mûvé. És egyedül Orpheusznál épül egységes és értelmes rendbe mindaz, amit az ember alkot, és nála utal minden emberi alkotás vissza az eredetre, a világarányra, a szabályra, az egyetemes és egyetlen rendszerre.

A modern matematika hallatlan zavarban van, mert, elõször is, a számot nem is tudja definiálni, ami még nem lenne baj, de nem is tudja, hogy mi a szám, másodszor a számkontinuum problémájával nem bír, harmadszor a számot csak ábraszerûen tudja felfogni, arcszerûen nem. Az orfikus teóriából már tudjuk, hogy a szám principiális mérték és értelem, (logosz), amely a létezés minden mozzanatába kezdettõl fogva be van építve, sõt, amelyre minden létezõ, mint a fundamentumra rá van építve. Nem az, aki valaha zenét hallott, vagy épületet látott, hanem aki megértette, hogy mi az edény, amit a tûzre tesznek, mi a bot, amit a fáról metszenek, mi a kristály, mi a növény, mi az atom és a világrendszer, az tudja csak, hogy a világon uralkodó legnagyobb törvény ez a mérték, ez az arány, amely a dolgok határát megszabja, és ezért forma, ugyanakkor az egymástól legtávolabb fekvõ dolgokat is összeköti, és ezért ritmus. A modern matematika a szekularizált számmal dolgozik, amely csak a szám mennyiségérõl szerez tudomást. Ennek a számnak kielégítõ meghatározása nincs, mert a reális számnak csupán fragmentuma, és tulajdonképpen nonsens. A szám nemcsak formális mérték, hanem tartalom is, és nemcsak tartalom, hanem mozgás is, mert a szám nemcsak a tér mértéke, hanem az idõé is. Ezért fejezhetõ ki a világ számban, mint ahogy Maxwell, vagy Einstein megkísérelte azt kifejezni. A szám mennyiség és minõség és ritmus. Aki valaha táncot látott, tudja, hogy a láb és a kéz és a fej és a derék geometrikus vonalakban mozog, ívekben és háromszögekben, körökben és parabolákban, és e geometrikus ábrák megfelelnek a zene geometriájának, és az arányok számokban nemcsak mindig kifejezhetõk, hanem az ember, amikor táncol, ugyanúgy számol, mint a madár, amikor énekel, és a növény, amikor a világba beépített primordiális számrendet követve bizonyos arányokban növekszik, és bizonyos számrendnek megfelelõ színárnyalatban festi meg virágját, és a számrendnek megfelelõ illatskálából veszi illatát. Tudomásul kell venni, hogy a világ nem véletlen, hanem értelmes és tudatos alkotás.

A modern matematika, mivel merõ mennyiségi számkoncepcióval operál, a számok között levõ kontinuitást nem érti. Ez a szofisztikussá tett szám természetes következménye. Az egyik számból a másikba átmenet nincs, mert a kettõ között van a fél, ennek ismét fele, ismét fele, és így tovább, és a matematika az egybõl a kettõbe sohasem jut el. Ezt már a görögök tudták, de nevettek rajta. Amíg az ember a számot statikus és racionális kvantitásnak tartja, addig az egybõl a kettõbe nem is fog eljutni soha. A szám kvantitás és kvalitás és ritmus, forma és tartalom és mozdulat, vagyis matézis és geometria és tánc.

Ezzel az ábra és az arc feszültsége is érthetõvé válik. Az ábra a geometrikus forma. A szám a világ formáló erejének (annak az erõnek, amit a héberek jezirahnak neveztek) legelsõ testetöltése. De a szám újra testet ölt, éspedig a geometriában, úgy. ahogy a geometriai ábrán keresztül közvetlenül visszalátni az eredetre, a számra. A geometria azonban még a tiszta ideák (jezirah) világában tartózkodik. Ahhoz, hogy élõlény legyen, el legyen készítve (asszijah), kristály vagy növény, állat vagy ember, még egyszer testet kell öltenie. Ez a harmadik inkarnáció az arc. Ez Orpheusz enszómatózisza. Az orfika olyan számkompozíció, amelyben az alak benne van, vagyis, amely számnak értelme a forma. Ha az arcot lefejtem, marad az ábra (tüposz), ha az ábrát lefejtem, marad a szám. Viszont egyik sincs a másik nélkül. A szám nemcsak önmagát szabályozza, hanem a szám és ábra, sõt az ábra és az arc viszonyát is, és az inkarnáció idejét is. Arithmoi de te pant'epeoiken, vagyis mindeneket a szám szabályoz. Az arcnak éppen úgy van geometriája, mint a geometriának száma. Nincs a világon semmi, amit ne a szám irányítana. A zene számolás, és a morál számolás. A hierosz arithmosz, a szakrális szám minden atomban jelen van. Valamely tett minél érvényesebb, és minél nagyobb távlatban jó, vagyis minél közelebb van az egyetlen és az örök tetthez, morálisan annál magasabb rendû, a hierarchiában annál magasabban áll, és ezért annál közelebb áll ahhoz, ami az Egy. Az Egy a szám alapállása. Az Egy az a szám, amely az aziluthban született, és változatlanul jelen van a berijah és a jezirah és azasszijah birodalmában, és helyét mindenütt megtartja, és mindenütt egy marad. A monasz, mondja Orpheusz, az autothen nusz. Az mindenek felett való értelem. Az Egy minden létezõ fölött áll, írja más helyen. És a morálban a jó minél pillanatnyibb, annál elfoszlóbb és mulandóbb, annál értéktelenebb, annál kisebb száma van, annál parányibb, és közelebb áll a nemlétezõhöz. Ezért van, mondja kassner, a zenének morálja. De van a morálnak zenéje. Ezért az, ami arc, lefordítható ábrára, mivel mindaz, ami mûvészet, lefordítható morálra, és a morál lefordítható mûvészetre, ezért van kapcsolat a szépség és az erény, a szépség és a bûn között, vannak szép tettek, és az igazság szép (beauty is truth, truth is beauty, amint keats mondja), mert a számon keresztül minden létezõ viszonyban áll, a szám a metaxü tuton, mindennek közepe.

6.

Az orfika brahmani beavatás. Amibe beavat, az a világ, mint image pure, folttalan és transzparens és tiszta kép. A számkristály e világához a legközelebb a hindu hagyomány áll. A modern világból alig valami, néhány Bach- és Beethoven-mû, néhány absztrakt kép (Kandinszkij, Mondrian), vers (Mallarmé, Guillén). Keleten a jantra. Az orfika a paravidja egy neme, vagyis emberfölötti forrásból merített tudás arról, ami az élet és a világ és az idõ kanónja. Kanón az a rend, amely nem megbontható, és ilyen kísérlet a világot nem érinti, viszont az ember számára, aki azt meg akarja bontani, végzetes, a felbontás kísérlete reá visszacsap, léte törvénytelenné válik, morálisan lezüllik, és szellemben lesüllyed, értelemben elsötétedik, és a nyomorultságban elmerül. Valahányszor ennek az egyetlen rendszernek szabályait az ember és az emberiség áthágta, a folttalanul tiszta nem a valóságban zavarodott meg, hanem az emberben. Legutóbb ezt a feldúlt képet annyira megszokták, hogy azt hiszik, a világ mindig ilyen image confuse volt, amilyennek ma látják, a törvénytelen tudomány, a törvénytelen mûvészet, a törvénytelen társadalom. Kanón annyi, mint egyetlen rendszer. A hinduk kali-jugának, sötét korszaknak, az orfikusok vas-korszaknak nevezik azt az idõt, amikor az ember számára a világ és saját maga elhomályosul, és ahol még a létezésben a legtisztább, a szám és a lélek is megzavarodik. A modern világ ilyen image confuse, az ember akár a természettudományba néz, akár a zenébe, akár a matematikába, a logikába, a társadalomba, a festészetbe, vagy a gondolkozásba, amely a legmagasabb zene, a megiszté muziké. Vannak orfikus egzisztenciák, akik önmagukban és mûveikben a folttalan képet õrzik, nem sokan, van egy-két költõ, festõ, szobrász, aki talán inkább véletlenül és szerencsével, a kanón törvényeit látja. Van néhány gondolkozó, talán csak kettõ, pannwitz és kassner, aki lénye és látása szerint orfikus. Pannwitz az egyetlen, aki a modern korban lényének gyökeréig ható világossággal látta és fejtette ki az orfika, vagy az õ nyelvén: a múzsai világ rendjét. Pannwitz nem tévedt meg a természettudománytól, sem a modern mûvészettõl, sem a filozófiától, még Nietzschétõl is csak alig, és felépítette azt a rendszert, amely Orpheusz világába az egyetlen pszüchopomposz. Kassner egyetlen homálya az, (nem dönthetõ el pontosan, hogy ábrázolási technikából, vagy látásának jellegébõl), hogy lényegbevágó határvonalat húz a szám és az arc között, amely az archaikus azonosság-világot és a modern személyiség-világot kettétöri, és az egységet megbontja. Kassner abban a hiszemben van, hogy image pure nincs image confuse nélkül, és egyik a másiknak háttere és értelme és árnyéka és misztériuma. Kassner számára a teremtés és a megváltás világa két világ.

7.

A brahmani beavatás második lépcsõje a lélek sorsa a világban, és ez úgy is mondható, hogy az âme pure zuhanása és beszennyezõdése, aztán megfordulása (metanoia) és megtisztulása (katharzisz), éseredeti folttalan és tiszta állapotába való visszatérése. Orpheusz mûveinek nagyobb része a lélek sorsával foglalkozik.

A kezdetek kezdetén a lélek, amikor a nemlét sötétségébõl (nüx) a teremtés küszöbén át a világra lépett, és testet öltött, életének törvényét követte, mert a testetöltés nem jelentett zuhanást. Különös, hogy Orpheusz a hülé szót, amelyet késõbb durva és nehéz anyagnak fordítottak, egészen más jelentésben használja. Hülé a testiség elképzelhetetlenül gazdagon árnyalt fogalma, amelynek felsõ fokán a nektár, az égi és isteni anyag áll. Az iráni haoma, a hindu szóma, a héber manna. Az aranykorban az ember ilyen nektártestben élt, az anyagok legnemesebbikében és legtisztábbikában. Ez az âme pure-nek megfelelõ matière pure, a folttalan test, és a folttalan anyag. Az idõk lehajlásával azonban az anyag egyre nehezebbé és sûrûbbé vált, és a testetöltés a lélek számára egyre inkább büntetés lett. Az aranykorban nem volt szükség olyan emberekre, akik a megtisztulás útját ismerték. Mindenki kezdettõl fogva tiszta volt. Az emberiség minél mélyebbre merült a vaskor felé, az elsötétedésben annál nagyobb jelentõsége lett az olyan lényeknek, akik a megszabadulást tanították. A lélek lényege, hogy szám, az élõ, önmagát mozgató szám. Ez az élõ szám, amely a világról és önmagáról való tiszta és folttalan képet õrzi, mert abba az egyre értelmetlenebb zûrzavar-körforgásába (küklosz geneszeósz)került, amit a hinduk szamszárának neveztek. A lélek csak önmagára számíthat, a benne levõ szellemre, a megismerés tüzére, (pneuma noéton pür). Ha az ember megvárja, hogy az élet belõle elfogy, és tisztátalanságával a túlvilágra lép, vissza kell térnie, és egészen addig kell mindig és mindig újra testet öltenie, amíg felébred. Mert a halál után a Hadészben Momosz, a Vádló, nem ismer irgalmat, és a szamszárába visszaûzi. Csak a megismerés szabadít meg. Dnyána moksa, mint Indiában mondják. A léleknek katharziszon kell átesnie. Le kell szállnia az alvilágba saját lelkéért, ahogy Orpheusz leszállt Eurüdikéért, lelkének a nehéz és a sötét anyagban elmerült feléért. Ez az orfikus misztérium lényege. Aki saját lelkét a Hadész hatalmából megszabadítja, aki az éjszaka, a sötétség, a bûn, a szenny erõit a fény szenvedélyes akaratával legyõzi, az alkalmas lehet arra, hogy más tévelygõket is a világosság útjára vezessen. És aki Phanész, a világfölötti istenség, a Fény jegyében újjászületett, az még emberi testében és életében is megszabadulhat (mint Indiában a dzsivan-mukta). Aki pedig ezt nem éri el, de a tisztaságot megvalósította, halála után, mint ahogy a Vedanta is tanítja, a tiszta lelkek közé kerül a Holdba. A Hold az üdvözültek paradicsomának jelképe.

8.

Amit a legnehezebb megérteni, hogy az ember a számnak olyan metafizikai koncepciójával kell operáljon, amelyben társadalomtan és lélektan és erkölcs is elfér. A zenével és a tánccal, a mûvészetekkel és a fizikával nincs nehézség. Mindenki azonnal belátja, hogy e körökben a szám uralkodik, vagyis a kanón, az egyetlen rendszer. Az anarchiának helye nincs. A kozmológia könnyen arithmologizálható. Az antropológia kevésbé. A morál, a társadalom számelméleti megértése nehezebb. Nehezebb azért, mert itt magasabb számelméleti mûveletekkel kell dolgozni. Valószínû, hogy a lélek alapszáma a hét. A mozgás száma. És valószínû, hogy a társadalom alapszáma a négy. A négyet az orfikusok az igazság számának tartották, máskor azt mondják, hogy ez az anyaszám. Arithmológia tulajdonképpen annyi, mint a szám alapkvalitását megtalálni. Van egyes egység, kettes, hármas, négyes egység. A négyes az utolsó. Az öt már sok. A négyes az emberiség egysége. A négyen belül két ellentétpár van, az anyag és a szellem, az egyén és a közösség ellentéte. Ezek azok a feladatok, amelyeket a közösségben élõ embernek meg kell oldania. Vannak, akik a négyes számot összefüggésbe hozzák a hagyomány négy kasztjával. Ezért van négy korszak, aranykor, ezüstkor, rézkor és vaskor. Megfelel a szellemi, a lovagi, a gazdasági és a szolgáló kasztnak. A dolgok matematikai struktúrája, mondja egy modern gondolkozó, az a forma, amellyel a hatalmak alakját és mozgását a mértéktelen anarchiában meg tudjuk ragadni, és meg tudjuk érteni. Hozzá lehet tenni, hogy az ember az egyetlen rendszert meg tudja valósítani. A természet nem tesz ugrást, de a természet folyamatosan sem mozog. A természet aritmológiai mozdulatokat tesz, és ezek a mozdulatok leginkább a tánchoz hasonlítanak. A tánc ugrás is, folyamatos is, mert ritmikus és geometrikus egy idõben. Semmi nem táncszerûbb, mint az a mozdulat, ahogy a rügy kibontakozik, a levél, vagy a virág kihajt. Semmi nem táncszerûbb, mint az ásványok kristályképzõdésének mozdulata. Az óceán hullámainak tánca. A napsugár tánca a víz fodrain. A tánc fegyelme és morálja. Ez benne a rend és a szabály és a kanón. Mert mindennek, ami szabatos, hatalma van a rendetlenség fölött. Jaj az idõnek, amikor a rendetlenség erõsebb, mint a rend. A rend, a dolgokat létrehozó erõk rendje, amely nem gépies, hanem táncszerû, ahogy a lélek mozgása sohasem gépies, hanem ritmikus. A tél és a nyár, a jobb és a bal, a fent és a lent, a nappal és az éjszaka.

Aki államot alkot, annak kanónja lényegesen más, mint azé, aki templomot épít. Az állam vezetése mindig hasonlított arra a zenei tevékenységre, amit a karmester tölt be az orkeszter, vagy az énekkar élén. A partitúra az egyetlen rendszer. Az államvezetés abban a pillanatban bukott el, amikor a karmester nem az egyetlen rendszert vezényelte, hanem saját önkényét. Ebben a percben a politika és az erkölcs kettészakadt. Vagy ami ugyanaz, a karmester a kanónt elárulta. Ettõl az idõtõl kezdve államot vezetni annyit jelentett, mint a nép rovására immorális csínyeket egymásra halmozni, agyafúrtan hazudozni, a polgárok zsebét kiforgatni, és azok számára, akik ez ellen tiltakoznak, hatalmas börtönöket építeni. A politika a kriminalizmus egyik fejezete lett. Ez az egyetlen rendszer nyílt megtagadása. Államot vezetni éppen olyan múzsai tevékenység, mint költeményt vagy zenét írni. Éppen olyan orfika, mint a geometria és a színház. Múzsák nélkül a világ vak, mondja Pindarosz. Államot vezetni annyi, mint az igazságot realizálni. Az igazság és a hatalom egysége a közös élet alapja. A hatalmas ember az, aki az igazságnak érvényt szerez, mondják Kínában, mert az igazságnak a hatalom nélkül nincs érvénye, de a hatalomnak igazság nélkül nincs világossága. És tovább: Azt hiszed, hogy a világosságért a hatalmasnak agyon kell magát dolgoznia? Függõágyából fel sem kell kelnie. A világ rendben van, és ha a rend megbomlik, az a hatalmas hibája. A legmagasabb erkölcs nem tevékeny, és a világban minden helyére kerül, mint ahogy a legmagasabb zenének nincs hangja, és mindenki békében él.

Megértettem. A nagy útban nincsen semmi rejtély. Az ég hatása: jónak lenni, a föld hatása a bõség, az ember hatása a rend.

Mindenkinek csak egyetlen dologra van szüksége, igazan élni.

A legkülönbözõbb kapcsolatok egyesítése fájdalom nélkül, ez a zene lényege. Igazságosan és egyszerûen élni, ez az erkölcs lényege.

A sötét korszak végsõ fázisa akkor kezdõdött, amikor a politika és az erkölcs kettévált, vagy ami ugyanaz, a hatalom igazság nélkül maradt. Azóta a hatalom nem a nép javát akarja, Macht ist böse, ahogy burckhardt mondja, a hatalom gonosz. Nem az egyetlen rendszer szerint cselekszik többé, nem a világ folttalan õsképének jegyében áll, és nem geometrikus, hanem zavaros, önkényes, szabálytalan és beszennyezett, nem múzsai többé, tehát vak, igazságtalan, ezért kell viszályt és boldogtalanságot és gyûlöletet ébresztenie.

9.

Az esztétikai egzisztencia az orfikusnak nem okvetlen ellentéte, vagy alacsonyabb foka. Kierkegaard az esztétikai stádiumról úgy beszél, hogy az szellemi kiskorúság, amely a morális és a religiózus stádiumot megelõzi. Normális embernél, legkésõbb a harmincadik életévvel befejezõdik. Az esztétikai egzisztencia agglegény, nem egyetlen asszony férje, hanem valamennyinek udvarlója, Don Juan, a csábító, divatos ember, aki a közönségestõl irtózik, és semmit sem visz végig, nem kell egy pohár, csak egy csepp, nem eszik, csak torkoskodik. Nem szabad összetéveszteni a hétköznapi emberrel, aki nem tud mást, csak zoológiai ösztöneit kielégíteni. Az esztétikus igényes ember, és minél korruptabb, annál igényesebb. A komolytalanság nála esztétikai valõr, mert szeretné, ha az élet játék, és õ a játék virtuóza lenne. Ezért dandy és erotikus, ínyenc és anarchista, könnyed és tudatosan immorális. Valójában mohó, de csak nyalakodik, ez benne az aszkézis. Ez az elõkelõség. Rendesen porcelánt gyûjt, szõnyeget vagy bronzot, de mindenesetre bibliofil, és azzal hízeleg önmagának, hogy ízlése van, pedig mindössze finnyás és hisztérikus, hiú és feminin. Valódi érzékenysége nincs. Amirõl elszántan nem vesz tudomást, és amit tudatosan elkerül, y hogy mindazt, ami életélvezetében megakadályozhatná, észrevegye. Mert csak azért van itt, hogy élvezzen. Tulajdonképpen semmirõl sem lehet vele beszélni, csak az õ élményeirõl. De semmitõl sem fél annyira, mint attól, hogy valamit komolyan kell venni. Megzavarná õt langyos mosolyában. Ezért nem a szépség kell neki, hanem a kellemes. Nem a tenger, hanem a kádfürdõ, lehetõleg illatosítva, de ez nála nem civilizáció, hanem perverzió. Mindig másodlagos, tükör, reflex, eklektikus és epigon. Sóvárság csak abban keletkezik, aki az élettõl fél. Irtózik mindattól, ami végleges és egyértelmû. Imádja az aperitívet és a divatlapot és Oscar Wilde-t. Ezért akár élet, akár mû, semmire sem kötelez, és az egésznek semmi következménye. Világképe a jellegzetes image confuse. A világtörténetet összenyalakodja, és semmit abból életében realizálni nem tud, és csak konferanszié marad. Nem szabad, csupán önkényes. Nem fölényes, a dolgokat csak elvicceli. Esztétikai egzisztenciát élni annyi, mint az élet veszélyének nem tudatában lenni. Nem önszeretet, csupán önzés. Az esztéta a mámort összetéveszti az ájultsággal. És ez az ájultság (az orfika pathénak nevezi), ami a kései görögségben és Rómában a rafinéria, de még ízlés maradt. Az esztétikai egzisztencia csak a polgári XIX. században lett a hitetlenség kétségbeesésének jellegzetes alakja, aki a világiasság felfokozásával akar még menteni az élet összetört szépségébõl néhány cserepet. Khiméra volt, de egyre kisebb és kisebb lesz, még virtuozitása is erõtlen. Csak hisztériája nõ. Perverziójában nincsen többé stílus, ezért igazi vonzóerejét elvesztette, és amoralitása már egy neme a moral insanity-nek. A huszadik században anakronizmus, és komikus a finoman öltözött úr, aki a barbarizmusért rajong, a néger szobrokra esküszik, és élete a káprázat anarchiájában, a mellékutcák udvari lakásában lassan és terméketlenül elpárolog.

10.

Japán fiatalember esti kalandozása közben barátjára akad, egymásnak megörülnek, elhatározzák, hogy együtt térnek haza az egyik kocsiján. A két fiatalember felül, és anélkül, hogy külön megbeszélték volna, mind a kettõ elõveszi fuvoláját, és mialatt a kocsi hazafelé halad, kettõst játszanak. A kocsi a ház elõtt megállt, és a zene hangjára a ház megmozdul. A nõk lantjaikért és citeráikért sietnek, hogy a muzsikát muzsikával fogadják, felzendül a sok hangszer, a kitárt ablakokon és ajtókon árad a zene. Az öreg családfõ felfülel, szekrényébõl kiveszi a fuvoláját, és nem állja meg, hogy ne vegyen részt a hangversenyben. A két fiatalember fuvoláján játszva belép az ajtón, és zeng a ház, minden szoba minden sarkából zene szól, anélkül, hogy az egyik a másikat bíztatta volna, elragadtatásból és örömbõl. Mintha ezen a helyen és ebben az órában megvalósult volna, amit Orpheusz hirdetett, a kozmosz aoidész, az éneklõ világegyetem.

A világtörténet egyik legragyogóbb orfikus egzisztenciája Echnaton fáraó, akinek, mint a feljegyzés írja, háza virágzik, házában minden élõlény virágzik, minden oszlop és szobor virágzik és a kertben minden porszem virágzik. Echnaton a földrõl egyszer s mindenkorra el akarta ûzni mindazt, ami sötétség és zavar, mindazt, ami szegénység és szenvedés, mert tudta, hogy ahol szépség van, onnan a démonok menekülnek. A boldogság birodalmát akarta megvalósítani. Meg akarta teremteni itt, a földön, a létezés folttalan képét, visszaállítani az aranykort, felépíteni az egyetlen rendszert. Soha senki nem élt, akiben a kanón enthuziazmusa mélyebb és szenvedélyesebb lett volna. Vallást és törvényt, erkölcsöt és ruházatot, szokást és étkezést, épületet és rítust az egyetlen folttalan kép mására akart elkészíteni, az õsi poézis jegyében. Echnaton a világtörténetben az az ember volt, írja breasted, akit a legmagasabb szellem érintett, és akinek törekvése volt, hogy a teremtés legkisebb részecskét is a végleges rend örök szépségébe helyezze el. Nem élet volt ez, hanem mámor, methé, mint Orpheusz mondta, methé aiónios, a világ mámora.

A világon minden a szépségért történik, mondja dionüziosz areopagita. A szépségben minden létezõ találkozik és egyesül. A szépség a dolgoknak az örök rendben való egybehangzása. A világ ragyogásának elsõ oka, és ez az a szó, amely a dolgok sokaságát magához szólítja. Nem ismeri a keletkezést és az elmúlást, a születést és a halált, örökké egyforma és változatlan, és a világ kezdetén ott állott, és a világ végén ott fog állni, mint a világ mértéke és õsképe (paradeigma). A szépség teremti az összhangot és a barátságot és a közösséget.

Orfikus egzisztencia most, a történeti órában: Dante Gabriel rossetti, William morris, John ruskin, és a köréjük gyûlt festõk és költõk és építészek és gondolkozók. A lehetetlent kísérelték meg, amikor a modern indusztrializmus kellõs közepében az embert vissza akarták vezetni az egyszerûséghez, a társadalmat a rendhez, meg akarták nemesíteni az ízlést, fölemelni az igényt, megtisztítani a gondolkozást. Az angol preraffaelita gondolat nem terjedt el, de biztos, hogy nem a mozgalom volt az, amely a korszakon megbukott, hanem a korszak volt, amely megbukott a preraffaelitákon. A mai ember számára ez sok volt, és erõs. Nem a szépség iránt való érzéketlenségbõl. Ez itt már túl alacsony és rendetlen, elhanyagolt és lompos, durva és tompa, fegyelmezetlen és tisztátalan. A múzsai rend még egyszer tüzet gyújtott. A preraffaeliták voltak az utolsó emberek, akik a világ isteni jelenlétét látták a fakanálban is, és a harisnyában, a kulcsokban és a fazékban.

11.

Orpheusz a szellemi kasztot akarta megalapítani, vagy ami ugyanaz, az emberi létet az egyetlen rendszerre akarta építeni, de a sötét korszak kései volta miatt szándéka már nem sikerülhetett. Az orfika azonban túl nagy volt ahhoz, hogy a világból nyomtalanul eltûnjék, és kisugárzása még háromezer évvel késõbb is érezhetõ, ha egészen másképpen is, mint ahogyan azt Orpheusz eredetileg elgondolta. Mert nemhogy nem valószínû, hogy Orpheusznak ez a következmény szándékában volt, de ezt egészen biztosan nem akarta. Mint minden õskori hagyomány, az orfika sem kíván semmit felépíteni. Minden brahmani beavatás elsõ és utolsó szava, hogy az emberi világot mulandónak tekinti, hídnak, amelyen át kell menni, a hús állapotának, amelyet minden léleknek meg kell próbálnia, de itt nem lehet végleg letelepedni. Az orpheuszi költeményekbõl, és késõbb Empedoklészbõl tudjuk, hogy a testet (szóma) börtönnek (séma) tekintették, és azt tanították, csak az a lélek kerül a földre, aki megzavarodik, és az öröklétrõl leszakad. Itt nincs mit alkotni. Az egyetlen feladat Indiában és Kínában, Tibetben és Egyiptomban és Arábiában, leépíteni. Egyetlen irány van, vissza.

Mégis, az orfikából sajátságosképpen kibontakozott valami, ami aztán egész Európa, végül pedig az egész lakott föld létének alapja lett. Ez a valami a hit a mû szakrális és megváltó voltában. Hit a mû-halhatatlanságban. Hit abban, hogy a mû (poiézisz - alkotás) bizonyos és lényeges szempontból az életnél több (metapoiézisz). Valami, amibe az ember azt, ami lényében a legnagyobb és a legdrágább, legmagasabb és legtisztább, beledolgozza. Különös õrület. A mû megalkotása, ez az egyetemes készítés (jezirah), az emberiségnek ez az univerzális poiétikus tevékenysége, amellyel alkot zenét és államot, épületet és tudományt, gépeket és eszközöket, ez az, ami az orfikus hagyományból, mint a szándékolt szellemiség akaratlan következménye kibontakozott, és amely a történet folyamán a görögöktõl kezdve a mai napig Európa életének jellegét meghatározta.

Európa azóta a mû szakrális és megváltó hitében él. A mû a karma-jóga egy fajtája lett, egy neme a mû érdekében való önmegtagadásnak és önfegyelemnek, és világlemondásnak a mûért, csak a mûért és egyedül a mûért, és ennek alapszabálya, hogy az elsõ a mû, és az ember maga csak ezután következik. A mû lett az emberi élet mértéke. Az, amit csinál. De ami elõtt õ maga is meghódol. Ami az embernél több, és ami az embert magához emeli és átvilágítja és felszabadítja. Mûvet alkotni annyi, mint katarziszon átesni, mert az ember megfordul (metanoia), és a káprázatnak hátat fordít, és a valóságba néz. Az ember a mûben mélyebben él, mint önmagában. Az esztétikai egzisztencia számára a mû tükör és kiélés, hiúság és ájultság, ösztön, mohóság, szofizma. önkény. Az orfika részére valami. amiben önmagát magasabb fokon valósítja meg (metapoiézisz). Mindenkinek imádnia kellene, ha nem lenne észvesztõ õrjöngés. A mûvet megalkotni. A kétezerötszáz éve tartó züllésben és fegyelmezetlenségben a rend egyetlen és utolsó bázisa, hogy az ember mûvének mámorában él, és az egyetlen és az utolsó, amiben még hisz, és amiért az ember még félig kihûlt szívének maradék hevével fel tudja magát áldozni. A mû az öröklét egyik alakja. Lehet, hogy az utolsó. A mû a dicsõség. A mû a szakrális lét legeslegutolsó morzsája.

A poiéziszrõl tudjuk, hogy a világteremtés harmadik és negyedik fokozatának felel meg, annak, amit a héber hagyomány formálásnak (jezirah) és elkészítésnek (asszijah) nevez. Ennek a két fokozatnak az elsõ kettõ (aziluth és berijah) nélkül semmiféle értelme nincs. Tényleg nincs. Annak a káprázatos produktivitásnak, amit az emberiség e mû-õrületben alkotott és alkot, értéke csaknem semmi. A megszámlálhatatlan festmény és szobor, épület és gép, dal és költemény és elmélet és zene végeredményben, ha a világteremtés felsõ két fokával nem kapcsolódik, tökéletesen jelentéktelen, mindössze civilizáció, mintha nem lenne, mert az emberiség létezésének abszolút kérdéseit meg sem érinti. Ami az orfikus hagyományban poiézisz, az csupán a hagyomány exotériája. Ami az életet esetleg kellemessé és szociábilissé és kényelmessé, leginkább esztétikussá teszi, de mindez a külsõ kör dolga, és az ezotériához semmi köze. Nem áll a megváltás szolgálatában. Megváltás, amit Orpheusz tudott és kimondott. Amit mûvészetnek és költészetnek, tudománynak, filozófiának és vallásnak nevezünk, az orfikus hagyomány külsõ köre. Az egész mû-megszállottság az orfika egyik, nem is biztos, hogy legkedvezõbb, de másodlagos következménye. Ez már csak abból is látható, hogy a mû-mánia milyen arányokat öltött, és milyen színvonalra került, és végül is milyen mûveket hívott létre.

Orpheusz félreértése és meg nem értése már Platónnal kezdõdött. Platónnak majdnem egész gondolkozása a külsõ körben mozog, és ezt semmi sem árulja el inkább, mint az Állam és a Törvények két grandiózus khimérája. Plótinosz visszatér az eredethez, de erre akkor hangoltság már alig volt. Ami ezután következett, a magányosok egyre ritkább felbukkanása, de mûvek, és ismét csak mûvek. Az egyéni becsvágy teljesítményei, esztétikai és gondolati bravúrok, kivételek és egzotikumok. A világ nem változik. A világ alapja az egyetlen rendszer volt, és sohasem lesz más. De ha az emberben az egyetlen rendszerrõl alkotott tiszta kép látványa meghomályosodik, a kanón, a szabatos lét mértéke benne megbomlik, a következmények kiszámíthatatlanok, az ember lezüllik, ízlését elveszti, szokásban elvadul, értelemben elsötétül és ha nem eszmél fel, — mint ahogy Empedoklész mondja, bûneibõl nem józanodik ki, — mint ahogy ismét Empedoklész mondja, a sötéthajú zûrzavarban és a véres viszályban elmerül.

1960 áprilisa.


[1] W. C. Thorndyke: The Insolence of Office (A hivatal packázása). London, Salvator Press. 1931.

[2] Konrad Pysch: Prinzipien der Beamtenwissenschaft (A hivatalnoktudomány alapelvei). Wien-Zürich-Berlin, 1948. I-II.

[3] Internationale Gesellschaft zur Förderung der Beamtenkunde (A Hivatalnokkutatás Nemzetközi Tudományos Társasága).

[4] Vierteljahrsschrift für Soziologie der Behörden (A hatóság szociológiájának negyedévi folyóirata). Wien-Zürich-Berlin.

[5] Kongress der Geselschaft zur Förderung der Beamtenkunde (A Hivatalnokkutatás Társaságának Kongresszusa). 1948. 1950. 1952.1955.1958.

[6] W. C. Thorndyke: The Anatomy of the Government (A közigazgatás anatómiája). London, Salvator Press. 1960. 895 p.

[7] W. C. Thorndyke: id. mû: The Definition of the Official Act (A hivatali aktus meghatározása).

[8] Lorenz Teig: Beamtengesänge. Amtslyrik in der Weltgeschichte (Hivatalnok dalok. A hivatal lírája a világtörténetben). Berlin, 1955. I-III.

[9] Constant Charpente: Essai sur l'outrage (Tanulmány a gyalázatról). Paris, Ed. Colin, 1952.

[10] Bernard Oussard: La falsification par le haut (A felülrõl való hamisítás). Paris, Chapelle. 1942.

[11] Lewis Hudson: Brigands in the Sacristy (Zsiványok a szentélyben). London, Sandy and Son. 1948.

[12] B. B. Hollowbarde: The Public Document (A közokmány). Oxford, Household Library. Number 6.

[13] B. B. Hollowbarde: I. m. 127. p.

[14] Titus Paragon: Behörde und Fledermaus (Hatóság és bõregér). Heidelberg, 1955.

[15] Paragon: I. m. 88-95 p.

[16] P. P. Souie — B. Capaud: La sociologie de l'employé subalterne (Az alárendelt hivatalnok szociológiája). Paris, Montmartre, 1957.

[17] Lorenz Teig: Abgrund der Geschichte (A történet szakadéka). Vierteljahrsschrift für Soziologie der Behörden. XIII. kötet.

[18] W. C. Thorndyke: I.m. 230 p.

[19] W. C. Thorndyke: I.m. 237 p.

[20] Pierre Paul Savetier: Le Coprophage. Paris. Presse Uoite. 1958. (Németül is: Der Dreckfresser).

[21] Pierre Paul Savetier: I.m. 231 p.

[22] L. Teig: Beamtengesänge. I. köt. 650-657 p.

[23] A. C. Rain: Analysis of Hundredtwenty Autographs of High Officers (Százhúsz magasrangú hivatalnok névaláírásának elemzése). Kongresszusi évkönyv. XI. kötet.

[24] C. Charpente: Servitude, terreur, mensonge. 206-207 p.

[25] Mark-Aurel Schulze: Der Ursekretaer (Az õstitkár). Vierteljahrsschrift. IX. köt.

[26] Erre a tárgyra vonatkozólag lásd még a Hivatalnoktudományi Társaság kongresszusának V. kötetét, amely az õstitkárral több elõadásban foglalkozik.

[27] W. C. Thorndyke: I.m. The three big monsters (A három õzszörnyeteg). 340-366 p.

[28] G. Bookseller: Community and Collectivity (Kommunitás és kollektivitás). London, Chatam, 1952.

[29] Louis Saint-Oran: La législation à rebours (A törvényhozás fonákja). Paris, Taplas, 1954.

[30] G. Bookseller: Community and Collectivity. A kommunitás közös egylelkûségben, a kollektívitás szétesett soklelkûségben él.

[31] W. C. Thorndyke: I.m. The office-state (A hivatalállam). 461-509 p.

[32] Rudolphe Sassou: Le fanatique obscur. Paris, 1953.

[33] Osborne Westinghouse: How to make truth in the modern society? (Hogyan csinálják az igazságot a modern társadalomban?). London, Chief and Comp. 1957.

[34] Osborne Westinghouse: Guillotin or Concentration Camp? The great question of the modern government (Nyaktiló vagy munkatábor. A modern közigazgatás nagy kérdése). London, Chief and Comp. 1959.

[35] L. Teig: I.m. 88-96 p.

[36] A. Besserholm: Das Nilpferd in der Konditorei. (Viziló a cukrászdában). XXX. The Public Document, Zürich 1956.

[37] T. S. Brooch: The sentimental officer (Az érzelmes hivatalnok). Kongresszus — XIX. kötet.

[38] M. C. Exeter: Sweet voice flies through the ether (Édes hang száll a légen át). Kongresszusi évkönyv, 1958.

[39] W. C. Thorndyke: I.m. Suffering for ever? (Örök szenvedés?) 580-622 p.

[40] E. D. Hull: Economic statement and structure of the bureaucracy (A hivatalnok-uralom gazdasági alapja és struktúrája). London-Capetown-Sidney. World-crisis Series, Vol. 27.1959.

[41] E. D. Hull: I.m. 139 p.

[42] E. D. Hull: I.m. The Control police (A hivatalos ellenõrzés). 168-207 p.

[43] E. D. Hull: Not-Boccaccio-stories of an economic nonsens (Egy abszurd nemzetgazdaság nem-Boccaccio-történetei). 288-377 p.

[44] Arnold Perron: Un Rêve défaillant (Az ájult álomkép). Paris. Metteur. 1957.

[45] E. B. Wallace: The World of the Mediocrity (A középszerûség világa). London. Pencil and Stone. 1959.

[46] G. B. Balling: Malthus and Edison. Books of the recent times (Malthus és Edison. Legújabb idõk könyvei). No.12. London. 1955.

[47] George William Allington: Technocracy and Bureaucracy. Diseases of the modern human life (Technokrácia és bürokrácia. A modern emberi élet betegségei). New York, Ontario. 1956.

[48] E. B. Wallace: I.m. 188-216. p.

[49] A. Perron: I.m. 127-141. p.

 VISSZA