vissza

Hamvas Béla:
A babérligetkönyv



Tartalom

A babérligetkönyv
Meditáció a hegytetõn
A virágszedés lélektana
Reggeli feljegyzés
Aranynapok
Antik és modern tájkép
Túlvilági kalauz
Paidokratia
Kierkegaard Sziciliában
Ízek
Téli terv
A magányos király könyve
A tamariszkusz alatt
A jövõ könyve
A konyhakert
Íróasztalkultúra
Imaginárius könyvek
Fák
Olbrin Joachim csodálatos utazása
Thoreau
Faragott fejek
Az utazótáska
A madarak éneke
Csillagok
Álom

A BABÉRLIGETKÖNYV

Déli szigetek között hajóztam s egy napon olyan helyre értem, ahol a fogadó babérligetben állt. Babérfát még keveset láttam. Úgy tudtam, ha természetesen fejlõdik, csak bokor. Itt szép, magas, lombos fa volt, a kertben legalább háromszáz darab. Ebéd és vacsora közben a mély, sötétzöld árnyékban fûszeres illatát szívtam. A frissen sült hal, vörösbor, szõlõ mellé babérillatú levegõ! Aki teheti, szánjon rá egy hetet, nem fogja megbánni. Az étkezésre korábban jöttem, csakhogy tovább ülhessek itt. A tengerre láttam, a kicsiny kikötõre, ahol munkások, halászok, fügét áruló asszonyok nyüzsögtek. Távolabb az öbölben apró szigetek, ciprusfákkal, a középen kolostor. Ott ültem az árnyékban tétlenül, mialatt kint a napfényben izzottak a fehér kövek és szikrázott a tenger. Ebéd után, mikor a török kávét megittam, a heverõbe dõltem, lábamat felraktam a székre és a nehéz, illatos dohányt élveztem. Többször elbóbiskoltam néhány percre, aztán ismét felnéztem. Csábított az alvás, de a szépség, amit láttam, nem eresztett. Nem tudtam választani az álom és az ébrenlét között. A déli napfény, a tenger felõl jövõ puha szél, a fûszeres levegõ inkább volt álom, mint amit álmodni tudtam volna. Egyszerre arra gondoltam, hogy nincs nálam könyv. Olyan könyv, amit most jól esne olvasni. A gondolat lassan támadt bennem, egészen lassan, ahogy a cigarettafüst lebegett a zöld árnyékban, sietség nélkül és megbékélten. Mi az, amit magammal hoztam? Vándorkönyv, hajófedélzetkönyv, alkonyati könyv. Egyetlenegy babérligetkönyv sincs. Tûnõdtem, ugyan melyik lehetett volna, ha elhoztam volna: kínai? francia? görög? angol? Akkor elhatároztam, hogy hasonló alkalomra, nem is másnak, csak magamnak, vagy nem is magamnak, csak másnak, egyszer, ha idõm engedi és a Múzsák, könyvet írok. Idevaló könyvet, amit azonnal le lehet tenni, ha hozzák a levest. Ujra föl lehet venni s mielõtt a szardella érkezik, még el lehet olvasni belõle ötven sort. Esetleg százat. Két korty bor között és feketekávé után. Két lapot vacsora elõtt. Olyan könyvet, amelyik nem sértõdik meg, ha olvasás közben az ember kinéz a partra és elbámészkodik valamin, amit a következõ pillanatban elfelejt. El lehet veszíteni és el lehet ajándékozni.

A szobában, itthon, vagy a könyvtárban semmit sem fog érni. Olvasása nem is ajánlatos. Csak fûszeres babérlevegõvel élvezhetõ. Legjobb kávé után, amikor az ember nyugvószékben hever,illatos cigarettát szív, elolvas belõle másfél lapot s utána édesen szundikál, mialatt a sirályok a kék víz fölött keringenek.

MEDITÁCIÓ A HEGYTETÕN ALKONYATKOR, VAGY AZ EMBERI CSELEKVÉS METAFIZIKÁJA

Szigetnek hívják azt a szárazföldet, amelyet minden oldalon tenger vesz körül. A meghatározás egzakt; mégis, amikor elõször voltam azon a szigeten, ahol a hegyre fölmentem és köröskörül mindenütt vizet láttam, megdöbbentem. Egészen más ez, mint a meghatározás; meg voltam illetõdve. Két hetet laktam ott és minden délután, mikor a hõség alábbhagyott, a hegyre mentem. A kis kápolna mellett a lépcsõn üldögéltem a sárga rozmaring bõvös illatában. Olvastam, a legtöbbször hangosan, hogy a tenger is hallja. S mikor felnéztem, szememmel a part szegélyét kísértem köröskörül, nevettem és azt mondtam: sziget. Délkeleten a láthatár szélén város feküdt. Nappal a párás levegõben elveszett, csak alkonyatkor volt látható, mikor a lámpák kigyúltak. A szigeten százötven halász lakott, a hajó kétszer egy héten hozott postát, s így a kultúrvilággal az egyetlen kapcsolatom ez a távoli lámpafény volt. Nem bántott és nem érdekelt; mindössze tudomásul vettem, hogy amott húsz, vagy hány ezer ember él és szokott emberi tevékenységét folytatja.

A halászfalu felé fordulok. A szélsõ ház elé ölfával rakott kézikocsi érkezik. Az ember az ölfát vállára veszi, tíz lépésre viszi és leteszi. Visszamegy, a másik ölfát is felveszi, elviszi, leteszi. Majd a kocsi megürül. Akkor az egyik szálfát újra felveszi s a bakra ráteszi. A fõrészt az ajtó mellõl a szögrõl leveszi és az ölfára ráteszi.

Mikor a hasábokat elfõrészelte, újra felveszi s a favágó-tönkre ráteszi, a fejszét elõveszi, a fát felaprítja s a fejszét leteszi. Az aprított fát felszedi, a kosárba beteszi, a kosarat felveszi s a házba beviszi. Röviden tehát: kiteszi, beteszi, felveszi, leveti, elviszi, leszedi, beviszi.

Egyszer azt néztem, hogy miképpen építik a nagy vashidat, amelyiken majd vasút megy, kocsi, autó, ember, hadsereg. A munkás a szöget felveszi és beveri. Az acéllapot a kocsiról leszedi, a hídra felviszi és leteszi. A másik munkás átveszi, felszedi, leteszi. A szöget a csomagból kiveszi. Tûzbe teszi. Mikor már tüzes, kiveszi, a hídra ráteszi és beveri. Csak azért, hogy a hídon keresztül az ember átvigye azt, amit kivett és betett és levett és átvett és letett.

Vagy elgondolom, hogy mit teszek reggel, amikor fölkelek: a lábamat a takaró alól kiveszem, a hálóinget leveszem, a kancsót felveszem, a vizet belöle kiteszem, a kancsót visszateszem, a szappant fölveszem, magamat bekenem, a vizet magamra teszem, a törülközót felveszem, leteszem, a poharat fölveszem, a fogpasztát a kefére ráteszem, a számba beteszem, aztán az egészet kiteszem, a cipõt és ruhát felveszem, a holmit a zsebembe beteszem. Röviden: felveszem, leteszem, kiszedem, beveszem, levetem, elviszem, leszedem.

Ezt ott a szigeten, a hegytetõn, alkonyatkor gondoltam el, különösebb melankólia, vagy káröröm nélkül, mialatt a kigyulladó lámpákat néztem s azon tûnõdtem, hogy mit csinál ott olyan szûk helyen az a sok ezer ember. Mit csinál? Szokott emberi tevékenységét folytatja.

S mi ez az emberi tevékenység? Fát rak, vagy hidat épít, vagy öltözködik. Más szóval: kiteszi, beteszi, felveszi, leveti, elviszi, leszedi, beviszi. Sokan már nem is szokásszerûen, hanem türelmesen, lelkesedéssel, komolyan, meggyõzõdéssel, sok tekintetben kiváló tanultsággal, begyakorolva, büszkén, hivatásosan, de kiteszik, beteszik, kiveszik, fölveszik, levetik, elviszik, leszedik, kiviszik, eviszik.

Annak, hogy ezt a tevékenységet folytatjuk, általában értelmet szoktunk tulajdonítani. Ha megzavarnak benne, képesek vagyunk megharagudni, ha kifogásolnak, igyekszünk helyesen megtanulni. A kisgyerek már az anyatejet kiszedi, gyomrába beteszi s a fölöslegeset kiteszi. A csörgõt felveszi s leteszi. Késõbb az iskolában a tollat felveszi, a tintába beteszi, a papírra ráteszi. Mindez hallatlanul fontos.

Irónia nélkül.

A VIRÁGSZEDÉS LÉLEKTANA

A vasbilincset eltépni könnyebb, mint a virágkoszorút

(Abbé Constant)

Ha majd életem végén a Halál Angyala elé jutok, azt hiszem, lázadás nélkül fogom tudni követni az ismeretlenbe. Elmulasztottál valamit? Azt válaszolom: Nem hiszem. De ha majd így szól: Sajnálsz itt hagyni valamit? Azt fogom mondani: A virágokat. Szívesen és könnyen lemondok arról, ami a földön él, de a virágok, a virágok!

Az Angyal azt mondja: Meglátod, a képek világánál az értelem világa gazdagabb. Ott majd belülrõl fogsz látni. Olyan ez, mint mikor mély meditációban elmerülsz. A földtõl elszakadva nincs más tapasztalatod, mint az anyagtalan zsibongás; boldogan és felszabadultan a határtalanságban lebegsz. A szerelem nagy pillanataiban, amikor a külsõ és a belsó világ között a fal leomlik, és nem tudod többé, hol a kint és hol a bent, a test lélekké válik és a lélek testté; a vallás nagy pillanataiban, amikor az itt és a túlnan közt a fal leomlik, és nem tudod többé, hol az itt és hol a túlnan; olyan állapotban fogsz élni, amelyben az önmagadról való külön tudatod megszûnik, és a szellemek Isten felé vezetõ fokait éled át, hogy végül elérj Hozzá, s akkor a célhoz elérkezel.

Én pedig: Szent Angyal! Még életemben részesültem abban a kegyelemben, hogy a lét törvényeinek önként engedelmeskedni tudjak. Alázattal mentem magamtól és nem kellett sem kényszeríteni, sem ráncigálni. Most is megyek, mert kell, mert örülök, hogy tudok engedelmeskedni, s mert tudom, hogy a világ, amelybe lépek, az elõbbinél magasabb. Semmi se fáj. Szívemben béke van. De a virágok, a virágok!

Még félig gyermek voltam. Emlékszem a helyre, domb tövén, a hûvös völgy bejáratán, romba dõlt ház mellett a falon ültem, elõttem az árnyékos helyen rózsaszín árvacsalán. Kicsiny koromban barátaimmal megegyeztünk, hogy az árvacsalánok a magyar katonák, a sárga gyermekláncok az ellenség. A gyermekláncot, ahol értük, irtottuk, de egyetlen árvacsalánt sem volt szabad bántani. Most, ahogy ott a falon ültem, erre gondoltam, s arra, hogy: mennyi honvédkatona, egész zászlóaljra való, táborba szállt, vagy talán ütközetre készül és a gyermekláncok csapatát hátulról megkerüli. Diadalmuknak örültem és gyõzelmet kívántam nekik.

Ugyanakkor, tizennyolc éves lehettem, különös dolog jutott eszembe. Miért szakítja le az ember a virágot és miért díszíti fel magát vele? Mi az a rejtélyes kényszer, hogy márciusban a patak mellé hóvirágot szedni mentünk, májusban gyöngyvirágot az erdõbe, júniusban pipacsot és búzavirágot a szántóföldek közé? Miért örülnek a leányok, ha virágot adok nekik? Miért vannak otthon vázák a szobában, s miért van bennük tavasszal orgona, õsszel krizantém? Eddig jutottam. Akkor elhatároztam, hogy gondolkozni fogok rajta, s csak akkor nyugszom, ha a titok nyitját megtalálom. Meg fogom írni a virágszedés lélektanát.

Akkor persze még sejtelmem sem volt a lélektanról, csak azt értettem, hogy a virágot a lélek szedi. Miért? Ma sem tudom. Nyilván valami rokonság van közöttük. Minél inkább lélek valaki, annál inkább virág. A nõ. Különösen a leány. A gyermek. Fõként a kisbaba. Nõi nevek: Ibolya, Rózsa, Viola, Piroska, de férfivirág is van: Nárcisz.

Azóta huszonöt év telt el, s ha eszembe jutott a kõfalon tett fogadalmam, éreztem, hogy tartozást kell egyszer lerónom.

A legelsõ, amirõl beszélni kell, a virág neve. A virágnevek a nyelvek legszebb szavai. Magyarban éppen úgy, mint az angolban, franciában, vagy latinban. Sok délutánt és estét töltöttem el, különösen télen, a kályha mellett, azzal, hogy a szótárakból elõkerestem a virágneveket és gyönyörködtem bennük. Sokszor önkényes képeket fûztem hozzájuk, néha egész történeteket találtam ki.

Csak egyet mondok el. Tavasszal egyszer, árnyékos, védett helyen, szakadék északi oldalán, fehér virágot találtam. Bár diákkoromban, s azóta is, szerettem növényhatározóval csavarogni, ezt a virágot nem ismertem. Gyöngyviráglevelek között nõtt, levele bolyhos volt, öt, hat, sõt hét puha, bársonyos fehér szirma között sárga porzóbóbita. Illata? Hogy is mondjam? Fõszeres és illanó, gyengéd, egy kicsit liliomszerû, de enyhébb és édesebb, finom, üde, és mintha nem is lenne anyagi. Fehér kökörcsin volt, németül Alpenrose, latinul anemona. Magamban Fehér Anemonának hívtam. Tudok egy helyet, ahol szobányi téren seregestõl nõ. Május közepén a helyet meglátogatom, s ebben a látogatásban alig van valami földi. Lehajolok föléjük s az az érzésem van, ha tizennyolc éves koromban találkoztam volna azzal a leánnyal, akivel egész életemben mindig találkozni szerettem volna, s a leány, még félig gyermek, szõke, bõre, mint az anemona szirma, fehér, hozzám beszélt volna, ajkáról ez az illat áradt volna. Szerelem, vallás, szépség, lélek együtt, mint a teljesülhetetlen vágy megvalósulása.

Ez az illat s ez a név akkor mindjárt, s azóta mindig Léthét juttatta az eszembe, a feledés vizét. Valami kapcsolatot éreztem az anemona neve, illata, fehérsége és a felejtés között: a boldogság, hogy van ital, amely hûvös varázsával minden emlékemet lemossa, s újra kezdhetek élni, mintha most születtem volna elõször.

Õsszel ismét arra jártam és különös, fehér gyapotba burkolt, egészen apró szemecskéket találtam. Olyan volt, mint a petébõl kikelt apró és nyüzsgõ kukacsereg, vagy még inkább a Fehér Anemona termése. Határtalan gyengédség, tûnõdtem, hogy a virág gyermekeit ilyen könnyû, meleg, puha fehér pólyába takarja, ha télen a földbe kerülnek, ne fázzanak.

Ha azt kérdezné valaki tõlem, kivel akarok élni, azt felelném: a Fehér Anemona-leánnyal. Ha ránéznék, rajta kívül mindent elfelejtenék, a Léthé bõbájos, hûvös vize nézne szemébõl, érintése bársonyos lenne, s úgy kellene vigyázni reá, mint a fehér bársony sziromra. Jung azt a nõt, akit a férfi születésétõl fogva szívében hord és akit tulajdonképpen és örök szerelemmel szeret, Animának hívja. Anima és Anemona. Lélekvirág. Boldogságvirág. A halhatatlan szûz virága.

Most azt kérdezem: meg tudom állni, hogy ne szakítsam le? Nem. És van ebben valami, ami magától értetõdik. Tudom, hogy helytelen, ha az ember állatot öl és megeszi. Helytelen, ha fát kivág, épít belõle, vagy eltüzeli. Helytelen, ha élõlényeket létüktõl megfoszt, csak azért, hogy jóllakjon, vagy kényelemben éljen. Csak egyetlen kivétel van: a virágszedés. Nem helytelen, ha letépem, hazaviszem, vázába teszem és félóránként megnézem, hogy milyen gyönyörû.

Egészen természetes, hogy az ember a virágot letépi, koszorút fon belõle, gomblyukába vagy kalapja mellé tûzi. Miért? Nem tudom. Az ilyen egészen egyszerû tényben, hogy az ember virágot tép, van a legtöbb titok. Gyermekek gondtalanul szakítják, leányok bolondulnak érte, kirándulók nagy csokrokat szednek, a kertekbõl bokrétákat vágnak, s mindez így a lehetõ legnagyobb rendben van és így kell lennie. A virág is élõlény, s a virágszedés ölés. De szabad. Senki sem állja meg, hogy ne szedjen ibolyát az erdõ szélén áprilisban.

Olyan misztérium ez, amely elõtt tehetetlenül állok és értetlen csodálkozással nézem. Könyvemben, amit szabadban olvasok, mindig virág van. Délen szívesen szakítom le a mirtuszt, a rozmaringot, a kicsiny lila sóvirágot, vagy a füge falevelet, a repkényt. Idehaza csaknem minden virágot, ami elém akad és kedvem van letépni. Régebben herbáriumom is volt, de elhagytam, mert ez inkább csak múzeum. Jegyzetfüzetemben most is állandóan hordok magammal néhány szál levendulát. A múlt õsszel szedtem, néha elõveszem, eldörzsölöm és illatával nem tudok betelni.

Van úgy, hogy az egyetlen mód az ember érintetlenségét megóvni, ha feladja. Az egyetlen mód arra, hogy tovább is ártatlan maradjon, ha bûnt követ el. Az egyetlen mód életben maradni, ha meghal. Ez a vallás, a szerelem, a mûvészet misztériuma. És a virágszedésé.

Minden férfi átélte, hogy a leányt, akit szeretett, menyasszony korában bûbájos, meleg, drága teremtésnek látta, s aztán a házasság alatt kitûnt, hogy tele van a házsártos, komisz, uralomra vágyó, kegyetlen, közönséges lélek hibáival. De ha nem is élte át, biztosan át fogja élni, mert ez a tapasztalat a férfi sorsának el nem engedhetõ, szükségszerû állomása. A menyasszony egyetlen méltó jelzõje: a virágos.

Ezért kell õt virággal elhalmozni, s ezért igaz, hogy a võlegény kedveséhez virág nélkül nem mehet. A férfi azt hiszi, hogy virágot vesz feleségül. De nem. Azt a felfogást, hogy a nõ és a virág rokon, sajnos, le kell rombolni, mert nemigaz. Különös, hogy a nõben levõ hamis, hazug, gyarló, bosszantó, leverõ és kiábrándító tulajdonságok eredete és gyökere nem az önzés.

Úgy értem: ha ezekkel a tulajdonságokkal saját létét tartaná fenn és magát velük, akár a férfival szemben is megvédené, akkor még lehetne virág. Mert nem áltatom magam, a növény sorsa sem eszményi, hanem keményen önzõ, mert sok, egészen vad és nehéz, kíméletet nem ismerõ feladatot kell megoldania. Elég a gyökerek munkájára gondolni: nem játék, ahogyan táplálkozik. Nem eszményi küzdelem az, amit a helyért, és a fényért folytatnia kell. De rendben van: saját létének fenntartása igazolja, hogy ébernek és önzõnek kell lennie. A nõnél azok a tulajdonságok, amelyek az embert felbõszítik, lehangolják, összetörik, s végül az élet második legnagyobb szépségétõl megfosztják, nem a nõ természetes létfenntartó ösztönébõl következnek. Itt van a legnagyobb különbség a nõ és a virág között. A nõ ezért nem virág. A merõ önzésbõl fakadó rossz mindig megbocsátható és megbocsátandó. Mert ebben mindnyájan egyenlõek vagyunk és nem vethetünk egymás szemére semmit. A nõben levõ gonosz, pusztító és ördögi, ami éppen olyan aljas és közönséges lehet, mint amilyen szépséges és elbájoló a nõ, az teljesen indokolatlan, értelmetlen, a természetes sorshoz nem tartozó, független gonosz. Nem énjében levõ szükségszerûség ez, hanem a lényén kívül levõ rossz Hatalmak szolgálata. Nem azt mondom, hogy másképpen lehetne, hanem azt, hogy így van.

Ennél megrendítõbb tapasztalatot egész életem folyamán egyet se tettem. Nem is egyszerre és hirtelen ébredtem rá. Daimónom megkímélt tõle, mert tudta, hogy nem lettem volna képes elviselni. Hiszen a nõ számomra, mint az egészen természetes és ahogy ezt minden férfi azonnal megérti, sajátmagamnál végtelenül fontosabb volt. Lassan, egész évek során keresztül, minden esztendõben csak egy cseppet. Úgy kellett végre megtennem ezt a belátást, akkor, amikor arra, hogy kibírjam, már volt bennem elég erõ és fölény.

A valóságos nõ pótlására, mint mondják, a férfi lelkében kifejlõdött az igazi. Animának hívják a férfi nõi lelkét, azt a nõt, akit magában hord, talán mint megszámlálhatatlan elõbbi életek során kialakult lényt, mint mondom, nem a valóságosat, hanem az igazit. Sokan tapasztalatilag is igazolták, hogy így van. A magam részérõl az ilyesmire nem sokat adok, mert idegenkedem mindennemû fogalomtól, amelyet tapasztalatilag állapítottak meg. Lehet, hogy az Anima a valóságos nõvel szemben fejlõdött ki, hogy a férfit a tökéletes összeomlástól megmentse és az igazi nõrõl való képet benne életben és épségben tartsa.

Shelley azt mondja: Néhányan valaha Antigonét szerettük, s ezért kevés a földi asszony.

Rilke véleménye más: szerinte a belsõ lélek-leányt meg kell hódítani, s õ az, akibe beleszeretni s vele élni a férfiélet igazi feladata.

Több vélemény van, több tanítás. Most ez a kettõ elég.

Azt, ami itt nyugszik, nem tekintem problémának. Nem is kívánom megoldani. Egyébként is, megoldási szándék hasonló esetekben szerénytelenség lenne. Amirõl beszélni kívánok, a nõ és a virág kapcsolata.

Biztosan emlékeznek arra a képre, hogy a fiatal nõnek virágot hoznak, s a következõ történik: a nõ a csokrot szíve fölé, a keblére szorítja, óvatosan, hogy a báj feltételeinek megfeleljen és tökéletes illúziót keltsen. Arcát féloldalt a virágok közé süllyeszti, az illatot szívja és mosolyog. Életben is látták legalább kétszázszor, fényképen még többször. Ez a nõ úgynevezett kollektív mozdulata. Soha még nem láttam, hogy másként történt volna, mint ahogy nem láttam macskát kétféleképpen mosakodni. Mindenütt ugyanaz a csaknem rosszhiszemû és kirakatba tett báj, ugyanaz a mosoly, az arcnak a virágokban való ugyanolyan elsüllyesztése s ugyanaz a hamis meghatottság, hogy a virágtól el van ragadtatva. Úgy akarja feltüntetni, hogy õ az igazi leány, az, aki a férfiben él, a virág, akinek a valóságos nõ csak elrontott alakja.

Ha szép nõt látok és mindig újra megbûvölten nézem, mert a szép nõ ellen örökre védtelen maradok, bármilyen elragadó és tündöklõen szép legyen is, már látom, hogy hol van benne az irigység, a bosszú és a méreg. Bübája már nem téveszt meg.

Nem virág. Bármennyire szeretném. Bármennyire szeretné. Rám mosolyog, de tudom, hogy e mosoly titka a ressentiment. Ebbe a gondolatba már nem fogok beleöregedni. Ezen kívül is van elég, amibe úgyis kell.

Nem vagyok Dante Gabriel Rossetti álláspontján, akinek a nõrõl nagyon rossz véleménye volt s csaknem vallásos tiszteletben részesítette, mert, úgymond: el kellett aljasodnia, hogy szépségét megmentse. "Néha úgy látszol, hogy nem vagy te magad, hanem értelme mindannak, ami: van." És azt sem hiszem, hogy a nõ éppen úgy, mint a virág, Kali istennõ, Magna Mater színes ruhája, Maja tarka varázslata. Nõk jól tudják azt, hogy hiába selyem, bársony, ékszer, hajviselet, pirosító, fehérítõ, feketítõ, mosoly, hiába az egész bolondító farsang, hiába és hiába. A nõnek az árulást csak azért kell megbocsátani - azon kívül, hogy minden ellenünk elkövetett rosszat meg kell bocsátani -, mert bár a férfit árulja el, de akinek sorsát ezzel tulajdonképpen megrontja, az õ sajátmaga. A férfi megússza. A nõ belebukik, belecsúnyul, belevénül. Éppen abban bukik el, amiért árulást követett el: a szépségében.

Szabályként ki lehet mondani: ha valaki másnak hazudik, árt, mást megrövidít, megcsal, lehet, hogy az illetõt, akit megcsalt, valóban az élet kincsétõl fosztja meg. Nem bizonyos. De számítani lehet rá. Az azonban holtbiztos, hogy a hazugsággal önmagát hazudja el, a megrövidítéssel önmagát rövidíti meg, a csalással önmagát csalja meg. Ez feltétlenül így van, és ez alól kivétel nincs. A más elárulása önmagamra visszaüt, s az esetleg elkerülheti, én magam soha. Aki másra kardot fog, nem biztos, hogy azt leszúrja, de önmaga biztosan kard által fog elveszni. Erre mérget lehet venni.

Még meg kell említenem. A virágnak valami kapcsolata van a halottakkal. Ezért kell, hogy a temetõ kert legyen. Minden virág vonatkozásban áll a halállal, de fõként a letépett virág, a csokor és a koszorú. Milyen sajátságos, ugye?

Csokrot kap a menyasszony és a halott. Vajon ki hal meg, amikor az esküvõt tartják, és hogyan van az, hogy a halál olyan, mint a nász? Schuler, aki errõl biztosan sokat gondolkozott, de örök kár, hogy olyan sajnálatosan keveset írt, azt mondja: a növény a nyílt lét szimbóluma. Nyílt lét? Mi az? Olyan lét, amely az élet látható határain túlterjed. Elsõsorban átterjed az élet elõtti és utáni létre, a születés elõttire és a halál utánira, olyan lét ez, amelynek az élet határa nem határ, nyílt, elõre és hátra, fel és le. Ez persze csak olyan embereknek szól, akik tudják, hogy a halál nem megsemmisülés.

A növény két világban él és kettõt köt össze: a föld alattit, azt, ahol a halottak vannak, ahol az anyag van és a föld felettit, ahol a lelkek vannak s ahol a szellem van. Ezért a növényi lét nyilt, olyan, mint a híd vagy a kapu, nyitva kifelé és befelé, felfelé és lefelé. Nyíltabb, mint az emberé, aki a földtõl már elvált és a földalatti sötétség felé tehetetlen. A virág, mint a növény szellemi szerve, lélekszimbólum. A sötét rész, a gyökér, a halottaké, akiknek teste lent van; a virág, a világos rész, a halottaké, akiknek lelke fent van.

Amikor az ember a sírra virágot tesz, áldozatot mutat be. És: "az ember minden esetben azt áldozza, aminek az áldozatot bemutatja". A virágot áldozni annyi, mint a virágot áldozni és a virágnak áldozni. A léleknek. A lélek feláldozza magát a léleknek. Lelkem érintkezésbe lép a halottak lelkével. Ez a menyasszony és a halott rokonsága. Mind a ketten a nyílt lét szimbólumai, akiken keresztül a lét szabadon jár onnan ide s innen oda, mint a hídon, akik itt vannak, de túl is vannak, akiknek léte az élet határán átnyúlik, s akik életüket az örök földöntúli forrásból merítik, mert lelkek.

Ahol az élet kitágul és átlép a merõ földi jellegen, ott mindig virágossá válik. Így válik virágossá a természet tavasszal, amikor túllép a határon, amelyet az anyag tele vont neki. Így a halott és a menyasszony. A mezõn virágot szedni túlvilági foglalkozás, realitásfölötti és veszélyesen nyugtalan. A lélek önmagát szakítja le és megnyílik a világ felé, ahol nincs határ. Önmagát fonja koszorúba. A koszorú, a csokor pedig a korona, az aura, a nap, a megdicsõülés, a lélek visszaérkezése az elíziumi boldog mezõkre, a paradicsomba, ahol újra virággá válik.

Az elõbbihez még egyszer visszatérve, az ember most már jobban érti, hogy a menyasszony, akinek a férfi virágot hoz, miért jelenti a nászt, a nyílt létet, ahol a férfi nõvé lesz, a nõ férfivá, s így nem áll meg a határnál, amelyet a természet szabott, olyan kerek, körszerû, mint a világ, mint a nap, mint a koszorú, együtt van élet és halál, férfi és nõ, ahogy a szerelemben együtt van az öröklét: a születés, az élet, a meghalás, és újjászületés. A virág az egyetlen jel, ami ezt a nyílt létet jelenti és jelentheti, s amikor a nõ a virágot elfogadja, a neki bemutatott áldozatra a kezét kinyújtja, így szól: Nyíljunk ki egymás felé és kössünk össze minden létet egymásban. Milyen különös, hogy az emberi nász csak azt nyitja meg, ami lent van. Ezért bújik elõ aztán a szörnyeteg. A szörnyeteg nem egyéb, mint a gyökér, amely csak gyökér, semmi egyéb, a sötétben él, nem hajt virágot és nincs is rajta virág.

Három évig olyan kerti házban laktam, ahol ablakom alatt jázminbokor nõtt, s a szomszéd kertben olajfa. Május végén, amikor a jázmin és az olaj virágzott, mintegy két héten át, a nyitott ablakon szûntelen dõlt a jázmin és az olaj illata. Néhány napig bódultan, az illattól a szó szoros értelmében mámorosan élveztem a halottak párolgását, a túlvilágról áradó lét észbontó erejét. Különösen hajnalban, a legnagyobb csend idején, egy és három között volt ez az áradat olyan lenyõgözõen erõs, hogy az ablakba ültem és átengedtem magam a képeknek, amiket ez az ittas állapot idézett.

Ligetekben jártam, félálomban, ahol fehér labdarózsabokrok álltak, s a tövükben piros pünkösdi rózsák nyíltak. Majd a mezõkön sétáltam: pipacs, margaréta és búzavirág nyít a széles lapályon.

Aztán kristályos patakok mellett lépkedtem, a földet nem is érintve, nárcisz nõtt a tisztásokon. Felettem virágzó meggy- és almafák ágai hajladoztak.

A virágzásnak ebben az esztelen pompájában végigszálltam a föld fölött és láttam a sok százezer kicsiny gyermek, állat, bogár, madár, hal és kétéltõ születését, mintha a földbe alulról egyszerre, számtalan helyet fúrtak volna és azon keresztül a sötétségbõl a fényre nyüzsögtek volna elõ. Minden hely, minden mód, minden alkalom elég jó volt ahhoz, hogy kibújjanak, szégyentelenül ártatlanul, mohón és életéhesen, ahogy a forrás a föld alól buzog. A sötét létnek ez a mérhetetlen fényvágya, s a földnek ez a leküzdhetetlen lélekvágya olyanná tette a földet, mintha felhabzana, s a homályból az élõlények meg nem számlálható faja, lénye bugyborékolna elõ.

A virágot a lélek szedi. A virág az egyetlen kép a földön, amiben a lélek önmagára ismer. Gyökerem a sötétben van, s a fény felé növök. S amikor virágot szedek, csokorba vagy koszorúba, gomblyukamra tûzöm vagy a kalapomra, magamat felvirágozom, annyi vagyok, mint a virág. Az illat, a szín segít abban, hogy átéljem e misztérium érthetetlen varázsát. Mert a léleknek van illata, s Hérakleitosz azt mondja: az anyagtalan lelkek a túlvilágon illatukról ismerik meg egymást - hai pszüchai oszmóntai kat' Haidén.

Hogy a virág lénye mi, nem tudom és nem fogom megtudni talán soha. De amikor virágot szedek, tudom, hogy virággá változom és ez olyan, mintha lelkem felszívná testemet, anyagtalan illattá és szépséggé válnék, mint az Anima, s ezt gomblyukamba tûzött, egyetlen szál kicsiny ibolya is idézi. Virágot szedni annyi, mint virágozni; s ez annyi, mint átmenni egy kapun az ismeretlenbe.

Amikor a virágot leszakítom, átmegyek a misztikus hídon. Hová? Nem tudom. De tudom, hogy megmagyarázhatatlan gyönyörüségben részesülök s a lét eddig titkos irányába megnyílok.

REGGELI FELJEGYZÉS

(Mialatt az ember a mólón ül, lábát a víz
fölé lógatja, s a tengerben a halakat nézi)

Az északi életrend a délitõl a következõkben különbözik: Északon az az ember, aki kezébõl a kezdeményt kiereszti, elveszett. - Délen viszont az veszett el, aki a kezdeményt megtartja, és nem tudja magát elereszteni.

A különbség lényeges. A kezdeményt északon az embernek kezében kell tartania, s ezért minden dolgok középpontja: az Én. Délen a kezdeményrõl le kell mondania, s ezért minden dolgok középpontja: az istenek. Aki délre jön, jól gondolja meg, tevékenységét fel kell adnia és magát el kell engednie.

Megrögzött hyperboreusnak nehéz. Nehéz, hogy ami benne a legerõsebb, azt kell kikapcsolnia. Sokan ki se bírják. A metamorfózis e fajtájától megbetegszenek. A betegség neve: unalom.

A szellemi ember a metamorfózisra különösen érzékeny. Éppen ezért, amikor Delet eléri, a határkõ mellé ásson gödröt, tegye bele Énjét. Ha fél, hogy valaki ellopja, tegye melléje névjegyét, vagy csomagolja papírba és jelölje meg nevének kezdõbetõivel, aztán nyomtassa le kõvel. Visszatértében újra vegye ki és tegye helyére. Ha a szertartást megteszi, meglátja, hogy Én nélkül is egészen jól meg lehet élni.

Az elsõ tapasztalat, amit az ember tesz, hogy a vagyok eltûnt. Kék ég van, napfény van, meleg van, szél van, sós víz van, hajó van, zaj van. És ez a sok van úgy egyszerûsíthetõ, hogy istenek vannak. Az embernek semmi dolga. A legfontosabbat, azt, hogy van, az istenek elvégzik helyette. Az ember nem csinál semmit.

És mert nem csinál semmit, nem fárad el. Ezért alszik az ember délen olyan jól.

A másik tapasztalat, hogy egyszerre elkezd nem sietni. Semmi sem sürgõs. Minél lassabban és minél kevesebbet. A déli ember úgy él, mintha állandóan szabadságon lenne. Az ember észreveszi, hogy az Én, aki állandóan kergette, nincs. Megnyugszik, és attól a pillanattól kezdve mindenre ráér.

A harmadik tapasztalat a legfontosabb. Nem kell gondolkoznia. Ha mindenáron akar, lehet. De nem muszáj és teljesen fölösleges. Gondolkozom, tehát vagyok? Ezt az északi ember találta ki.

Egyáltalában nincs így. Nem gondolkozom, mégis egészen jól megvagyok. Sõt nem is vagyok. Az istenek vannak és én itt csak lopom a napot. Sõt, nem is én, hanem valaki, aki könnyebb, világosabb, nyugodtabb, mint az Én, aki nyugodtan és szabadon lebeg a világban.

Gondolkozás helyett Délen az embernek a dolgok eszébe jutnak. Csak úgy, minden különösebb erõfeszítés nélkül, sõt minél kisebb az erõfeszítés, annál inkább. Íme, most is mi jutott eszembe.

Tegyük fel, hogy két nép egymással háborúba keveredik. Nem ritkaság, a történet hoz fel rá néhány példát. A bolondok egymásnak rohannak és ezerszámra halomra gyilkolják egymást. Amivel azt érik el, hogy a másik mindig dühösebb, és ha le is gyõzik, bosszút esküszik. Erõt gyûjt, néhány év múlva újra megrohanja a másikat, és akkor esetleg õ gyõz. Most az egész kezdõdik elõrõl.

Ha véletlenül valakivel háborúba keverednék, elsõ dolgom lenne: azonnal, a legmegalázóbb feltételekkel is, haladék nélkül békét kötni. Ígéretet tennék, hogy harminc éven keresztül az illetõ nép rabszolgája leszek. Minden erõmmel az õ javát fogom szolgálni. Vasútaimon neki szállítanám azt, amit földem terem, hajóimmal neki vinném a távoli földek nagy kincseit. Sok fûszert, édességet, selymet, aranyat, drágakövet, mind, mind neki adnám. Saját népeimrõl még az inget is leszedném s azt is odaadnám. Irgalmatlan lennék. Így elhalmoznám földi javakkal, hogy nem is érne másra rá, csak dõzsölésre. Hízlalnám, tömném, dicsérném. Ami gyümölcs, hal, hús, vad, rizs, gyapjú, kávé van a földön, mind eléje szórnám.

Százat egy ellen, hogy az a nép harminc évet sem bírna ki. Úgy meghízna, annyira ellustulna, olyan léha, buta, hájas, aluszékony lenne, hogy nem is kellene hadjáratot indítani ellene. Ha fegyverrel gyõzném le, megerõsíteném, mert növelném benne az elégtétel ösztönét. S a jólétbe eddig még minden nép belehalt. Ilyesmi jutott az eszembe. Nem tudom, helyes, vagy helytelen, nem is gondolkozom rajta. <

ARANYNAPOK

Ha csak néhány napra, vagy órára, van úgy, hogy egy hétre, sõt még tovább, de minden esztendõben visszatér az idõ, amit szeretnék úgy hívni, hogy: az aranynapok. A föld a nyárvégi esõktõl újra nedves és puha. A levelekrõl a víz a port lemosta, s a lomb újra zöld. A hajnalok frissek, de a nap még meleg. S a hegyeken alkonyatkor langyos a nyugati szél.

Aranynapoknak ezt az idõt azért neveztem el, mert a szeptember színe az arany. A levegõben apró ragyogó szemecskék tündökölnek, és ha az ember a hegytetõrõl a síkságra néz, úgy látja, hogy a tájat fénylõ aranypor vonja be. A ragyogó ködben, a csillogó párában a kertek lustán pihennek s ettõl a szendergõ lassúságtól érik meg a szõlõ, válik az alma habossá, ízesedik meg a dió, a mandula, az õszibarack és a szilva. Arany mézben úszik a föld és a napfény úgy fénylik, mint a sárga olaj.

Mikor a nyárvégi esõs idõ szûnik, az ég kitisztul és az idõre jellegzetes lágy nyugati szél megindul, tudom, hogy itt vannak az aranynapok, mindig találok valamilyen módot arra, hacsak kétszer, vagy háromszor huszonnégy órára is, de a hegyekbe menjek, és a kertekben töltsek el annyit, amennyit csak lehet. Nemcsak azért, hogy a szõlõtõkék alá üljek, sorra, lassan végigkóstoljam a fajták elragadó sokaságát. A Muscat Black Hamburg, a tojásdad fekete muskotály, omló mazsolaízével minduntalan visszatérésre csábít. De ott van a Muscat Ottonel, a Mézes Fehér, a Delaware, a Szõlõskertek Királynõje is. Közben mandulát rágcsálok, leülök a partra, friss diót hámozok, figyelmesen és gondtalanul. Ezekben a kései, érett napokban még a madarak is megszólalnak. Reggel korán rigót hallok, délután a fülemüle énekel néhány ütemet, mintha sóhajtana, s alig tudom a meghatottságtól könnyemet visszafojtani. Miért? Nem tudom.

Reggel tavasz van, délben nyár, este õsz, az akác virágzik, a cinke szól, az erdei pacsirtát egész éjjel hallom a völgybõl, olyan ez az idõ, mint az egész év összefoglalása, de kimondhatatlan békével és szelíden, mintha bölcs emlékezet képe lenne, s a bõbájos melankóliába feloldaná.

Kimegyek a kertek közé, hogy teleigyam magam az érettség illatával, szemem jóllakjon a dús káposzták, répák, érett paradicsomok, paprika, a nehéz tökök és dinnyék csodájával. A gyalogút fölé szilvafa hajlik, két szemet leszedek, a földre hajolok, hogy a lábam mellöl a négylevelõ lóherét leszedjem, mintha május vége lenne.

De kimegyek azért is, mert a múlandóságnak e bõvös napjaiban, inkább, mint a friss áprilisban, a lángoló júliusban, közvetlenül át tudok élni valamit: az élet megdicsõülését. Az az arany, ami az égen és a levegõben ragyog, nem természeti jelenség. A megdicsõülés aurája fénylik az érett föld körül. S ebben a világfölötti tündöklésben, a halál küszöbén, de az élet csúcsán, amikor érett, mézes békében már szenvedély s erõszak nélkül a természet önszántából szórja el egész vagyonát, ebben a megnyugodott szépségben minden alkalommal megérik belül is valamilyen rejtélyes gyümölcs.

Valahányszor az aranynapok elkövetkeznek, én elindulok, hogy létükben részesüljek, mindig kapok valamilyen belátást, mintha az év munkája akkor érett volna meg, és szüretelésre készen állna.

Az idén e napok aránylag késõn kezdõdtek és szokatlanul soká tartottak. Az ég szeptember huszadika körül derült ki, az arany az erdõk fölött október ötödikén még mindig ragyogott, az erdei pacsirta szüntelenül énekelt, és a nedves völgyekben ibolyát szedtem csokorba. Könnyõ nyári ruhában félnapokat kószáltam az erdõben, s amikor hazatértem, a szõlõskertek alatt nyíló levendulát találtam. Amit elmondok, személyes. Elsõ pillanatra úgy látszik, senkire se tartozik. Mégis elbeszélem, és tudom, nem vagyok indiszkrét, mert hasonló helyzet lehetõsége ma sokak számára nyílt. Következhet olyan idõ, amikor ebbe a helyzetbe kerülhet sok száz ember, s nem éppen értéktelen. Amikor délután a hegyoldalon hevertem, s lent a mezõn sarjút kaszáló parasztot néztem vagy két órája már, mialatt a könyv mellettem nyitottan és érintetlenül feküdt, akkor igen mélyrõl úgy éreztem, hogy jó, ha errõl más is tudomást szerez. Elvégre nem került volna különös fáradságomba vagy elhallgatni egészen, vagy a naplóba följegyezni, s ezzel más számára eltemetni.

Koradélután kezdõdött, odafenn a fenyõk alatt. Õszi kikerics nyílott a kicsiny tisztásokon s ott jártam e tündérek között, minden ízemben zsibongva, boldogan. Eltûnõdtem a magányos élmények határtalan gazdagságán és megértettem azokat, akik inkább választották a kertet, vagy a könyvtárszobát, mint a szószéket és a csatatereket. Ebben a percben a közösségi élet végtelen unalmát, a színház, a szórakozás ürességét elviselhetetlennek tartottam, a magányban élt élet gazdagságához képest sívárnak és tartalmatlannak láttam. A magányos élet eseményekben gazdagabb, mint a nyilvános. A bölcs többet él, mint a hõs. Ezekben az aranynapokban itt, hogy egy hét múlik el egyedül, szótlanul, most nagyobb életben van részem, mint mikor húsz éve hat hónapig háborúban éltem.

Mikor az erdõbõl lejöttem, a mogyoróbokrok tövében, a napos oldalon nyíló pipacsot láttam. Az aranynapok az embert mindig meglepik. Fent kikerics, itt lenn pipacs: egymás mellett õsz és június. A szó akkor jutott eszembe. Az agón. Görög szó, de Burckhardt, a történetíró értelmezte számunkra szépen. Annyi, mint: a görög világban csak annak volt jelentõsége, ami a nyilvánosság elõtt történt.

Mi ezt az agonális életrendet a görögöktõl teljes egészében átvettük, és általában csak azt vesszük számba, ami a nyilvánosság elõtt játszódik le. Fontos: a hír, a siker, a név, a dicsõség. Önmagukban ezeknek semmi értelmük sincs. Mit kezdek a hírnévvel erdei magányomban?

Azért olyan fontosak, mert agonálisak. Az embernek erejét kifelé, szereppé kell átalakítania, mert az egyetlen lényeges: mások elõtt kedvezõ színben feltûnni.

Egy perzsa király palotát akart építtetni, s két építómõvész ajánlkozott: kínai és görög. A tervet mindkettõ elkészítette, s a király mikor megnézte, így szólt: A görög szebb, kifelé, mert ha valaki e házat látja, rögtön tudja, hogy király lakik benne; de a szobák üresek és hidegek. A kínai nem ragyog úgy, de belül meleg, meghitt, lakályos, és ezt választom otthonomnak. Mert házamban magamnak akarok lakni, nem pedig a nyilvánosságnak.

A kínai életrend, vagy talán az egész keleti, szemben áll az agónnal. Ez a magánélet intimitása, mely a görögbõl s a miénkbõl hiányzik. Mikor itt most egyedül vagyok már több, mint egy hete, megértem a perzsa királyt, mert most magamnak élek, és nem a nyilvánosságnak. Az agonális élet egyszerûen komolytalan.

A füves domb oldalából gömbölyõ szikla bújt ki. Jól esett ráülni. Zsebembõl somot szedtem ki, bár félérett volt még csak, azt szopogattam, és a magot messze fricskáztam. A felismerés egészen elfoglalt. Éreztem, hogy döntõ perceket élek. Választanom kell. Vagyis: már választottam. Nem a cézári életet, nem az agónt, nem a hírt, nem a sikert, nem a nyilvánosságot, hanem az intim és meleg magányt, egyszerûen azért, mert ez a gazdagabb. A több.

Az embert nehéz becsapni. Nem lehet azt mondani neki, hogy eredj erre, itt kapod a többet. Egy idõ múlva rájön a csalásra, és akkor vége. Az ember pedig egészen elképzelhetetlenül életéhes lény. Mindig odamegy, ahol több életben van része. Még arra is képes, hogy beteg legyen, ha az egészség kevés élményben részesíti. Mindig a több kell, a ragyogóbb, a tüzesebb, az érdekesebb, a komolyabb, az izgatóbb, a hatásosabb, a megragadóbb. Még régen gondoltam, hogy az agónnal valami baj van, mert keveset ad. Most látom, hogy a bajon nem lehet segíteni. A kertet választom és a könyvtárszobát, a hallgatag sétákat, a szótlan imát és a csendes üldögélést. Miért? Mert így lemérhetetlenül többet kapok abból, amire szükségem van. A magányban élt élet a nyilvánosnál határtalanul gazdagabb. Életemben magamnak akarok élni, nem pedig a nyilvánosságnak.

Ezt a magatartást számomra kortársaim igen megkönnyítették. A szellemiség, amit szolgáltam, itt magyar földön ismeretlen volt. Ha egész a közönségességig, sõt a nyilvánosságig akarnám a dolgot egyszerûsíteni, azt kellene mondanom, hogy e szellemiségnek három lényeges pontja volt.

Az elsõ: az emberismeretet minden lehetõ módon, még kellemetlenségek árán is fokozni, mert csakis a jól megalapozott és helyes emberismeretbõl fakadhat az emberek között termékeny viszony, és csak azok vehetik egymást komolyan, akik egymást ismerik.

A második: felismerni annak a kornak, amelyben élünk, veszélyes válságtermészetét, és az idõ khiméra-lényével szembeszállni.

A harmadik: mystique au lieu de politique, ahogy Péguy mondja, vagyis elõnyben részesíteni a Szentírást a pártprogramok fölött.

Lehet, hogy ez a szellem nagyon is szembeszáll mindazok érdekével, akik itt éltek. Lehet, hogy Angliában, Franciaországban vagy Németországban el tudtam volna érni valamilyen befolyást. A feltételekrõl és a lehetõségekrõl tudomásom nincs és nem is lehet. Kétségtelen, hogy hazám határain túl élõ eszmék iránt mindig rendkívül fogékony voltam, talán azért is, mert itt eszméket egyáltalán nem találtam, csak programokat. Ami az egyetemes színvonalat és korszerûséget illeti, tehát nem volt szégyellni valóm. Ami azonban a lényeges produktivitást illeti, abban, õszintén szólva, nem vagyok biztos, mert nem tudhatom, hogy a dolgok menetébe termékenyen bele tudtam volna-e avatkozni. Magyar földön az eszméket bizalmatlansággal fogadták. A bizalmatlanság bizonyos százaléka természetesen mindig a személynek szól, s ezt aránylag korán észrevettem. De sem saját lényemet kiküszöbölni, sem õszinte érdeklõdésem körét megváltoztatni nem állt módomban.

Kénytelen voltam megelégedni azzal a sajátságos helyzettel, amely tulajdonképpen helyzettelen. Igazán otthon egy a valóságban meg nem lévö szellemi Európában lettem volna, ahol igazán otthon azok a szellemek voltak, amelyeket komolyan vettem és tiszteltem és barátaimul fogadtam, s az a tény, hogy reálisan itt éltem Magyarországon, szavamnak súlyát és élét elvette.

Azt hiszem, helyzetemet jól magyarázom, amikor azt mondom, hogy itt nem voltam otthon, mert nem voltam stílszerû, korszerû, népszerû; ott pedig, ahol mindez lehettem volna, ott egyszerûn nem voltam. Itt egyetlen emberrel sem találtam olyan, egész bennem élõ szellemiségre kiterjedõ kapcsolatot, amelybõl termékeny közösség keletkezhetett volna, s így legalább egy kicsiny körnek alapja lehetett volna. Ahol pedig rokon szellemû emberekkel találkozhattam volna, ott sohasem tartózkodhattam annyi ideig, hogy az érintkezést felvehettem és kimélyíthettem volna.

Röviden tehát: ahol élni számomra kedvezõ lett volna, ott alig, vagy egyáltalában nem éltem; itt pedig, ahol éltem, lényem és eszméim idegenek voltak és maradtak. Az, hogy ez miért történt: koromat megelõztem, eszméim újak voltak, lényem túl elvont, a gondolatok lehetetlenek, személyem túl radikális, a színvonal magas, vagy egyéb, most egészen mellékes. Az ilyesminek eldöntése úgysem tartozik reám, mert az ember ezekben a kérdésekben önmaga felõl nem mondhat kifogástalan véleményt.

Az ilyen helyzettelenség olyan embert, aki vezetésre és hatásra törekszik, lesújtana. S amíg azt hittem, hogy vezetnem és hatnom kell, engem is lesújtott. Késõbb, amikor a becsvágyról, késõn ugyan, de mégis önként lemondtam, és nem támasztottam többé igényt arra, hogy hatást érjek el, a helyzettelenséggel járó határtalan elõnyök iránt szemem egyszerre kinyilt. Ez volt az az idõ, amikor anélkül, hogy tudatosan mérlegeltem volna, az agónt mint számomra alkalmatlan és sekélyes életrendet elvetettem. Hogy az agón ellenoldalán mi volt, akkor még nem tudtam. Egyelõre csak: el a nyilvánosságtól! el a becsvágytól! el a szereptõl!

Egyáltalán nem ismerek olyan szellemileg jelentékeny embert, akinek véléménye valamiképpen ne jelentene csoportvéleményt. Az egyik szava mögött párt van, a másiké mögött baráti kör, a harmadiké mögött érdekszövetség, a negyediké mögött a tanítványok tömege. Minden komoly figyelemreméltó vélemény, amellyel találkoztam, persze itthon, többeké volt, s ezeket a többeket a vélemény megmozdította, s ezek a többek magukat a véleménnyel azonosították. Minden szó tulajdonképpen többek nevében leadott szavazat volt. Úgy vettem észre, hogy a szó súlyát általában úgy mérték, hány ember azonosította magát vele. Ezeket a szavakat igen kedvelték. Ha valakit megtámadtak, a támadó szó csoportszó volt, ha az illetõt megvédték, a védelem is csoport nevében történt. A gondolkozás, az írás, a küzdelem, a vélemény, a vita általában csaknem teljesen kollektív megnyilatkozás volt. A szellemiség szavai, amint mondtam, tulajdonképpen világszemléletek, állásfoglalások, érzelmi és érdek kapcsolatok szavazatai voltak.

Helyzettelenségem folytán nekem sohasem volt alkalmam ilyenképpen szavazni. Mindig csak a magam nevében beszélhettem. Mögöttem, mellettem, vagy velem, nem volt senki. Azzal, amit mondtam, senki sem azonosította magát. Inkább ellenkezett, vagy vitába szállt, vagy bosszúságot váltott ki, elvégre tényleg bosszantó, hogy amikor mindenki kollektív és csoportvéleményt vall, akkor legyen valaki, aki mindezekre fütyül, és csak a maga nevében szól. Helyzettelen voltam, idõszerûtlen, népszerûtlen, stílszerûtlen. Senki sem védett meg, magamnak kellett magam megvédenem. Senki sem felelt értem, magamnak kellett felelnem. A véleményért járó felelõsségekért a felelõsség egész súlya reám esett. Semmiféle csoportba nem tartoztam. S így lassan kénytelen voltam annyira önmagammá válni, még jobban talán, mint eredetileg szándékom volt, amennyire csak lehetett. Rendkívüli módon individualizálódtam. Kortársaim belekényszerítettek abba a teljes magányba és egyedüllétbe, amelyben az összes kollektív kapcsolattól elszakadva és elszakítva, csak azt mondhattam ki, amit tényleg és valóban én mondtam.

Kár a sok szóért. Kiléptem az agónról és outsider lettem. Illetve outsidernek néztek. Mert még mindig azt hitték, részt veszek a versenyben. Nem is tudták elképzelni, hogy legyen valaki, aki a többitõl annyira különbözik, hogy még csak nem is versenyez. Outsidernek hívják a legszélen futó lovat. Sejtelmük sem volt arról, hogy már nem vagyok agonális versenyzõ a sikerért a nyilvánosság elõtt, aki szerepérõl nem tud lemondani. A pályáról leléptem, és nézõ lettem.

De nem a verseny nézõje. Az egész versenyhistória, a sikerért való mindennap megújuló egészségtelen loholás végtelenül untatott. Igazán találtam különb néznivalót ebben a szép világban. Találtam különb gondolkoznivalót, különb élnivalót, különb írnivalót. Becsvágyam megnõtt. A versenyen aratható gyõzelem lehetõségét megvetettem. Így értem meg a nevezetes névtelenségre.

A nevezetes névtelenség az agonális életrend ellenkezöje. Olyan életrend ez, amelyben a nevezetes ember névtelen; éspedig azért, mert önmagát a nyilvánosságtól bizonyos óvatos távlatban tartja. Persze a távlat nem jelent negatívumot. A nyilvánosság néha igazán érdekel s a legtöbb esetben mindazt, ami ott történik, jóindulattal fogadom. De cseppet sem ragaszkodom hozzá s végeredményben az egész nyilvános életet bántóan eseménytelennek találom. Ha valaki fölkeres, szívesen beszélek vele, ha elfogadnak, semmi kifogásom ellene, ha hívnak, el is megyek. De ne kívánják, hogy az agonális verseny szenvedélyemmé legyen: ezt a kívánságot nem tudnám teljesíteni. Méltányolniuk kell, hogy érdeklõdésem köre egészen más.

A nevezetes névtelenség magatartása nem emberi. Nevezetes névtelenségben él a rigó éppen úgy, mint a tücsök, a bölcs, vagy a szent, a névtelen jótevõ s a magányos mûvész. A kifejezés egyébként annyit jelent: kozmikus helyzet jelentékeny betöltése. Az agón ellentéte, mert az agón éppen a nyilvánosság elõtt játszott szerep hatásos eljátszása. Nézetem szerint a nevezetes névtelenség egészen kiválóan alkalmas költõknek, gondolkodóknak, élvezõknek, bölcseknek, vallásos embereknek. S minthogy bennem mindegyikbõl van valami, számomra tökéletes. Aki nem akar elérni semmit kifelé, agonálisan, még nem jelenti, hogy nem akar elérni semmit egyáltalán. Az ilyen ítélet félreismerné az emberi becsvágyat. A becsvágy hallatlan erejérõl nekem is vannak tapasztalataim. Szörnyõ, amikor ég, de még szörnyõbb, amikor elfojtják. Meg kell adni neki azt, hogy az embert nevezetessé tehesse, ha már mindenáron azzá akarja tenni. Az ilyen irtózatos realitást, mint a becsvágy, büntetlenül elnyomni nem lehet. Az erõszakos kísérlet vége csak kedélybetegség.

De különbség van aközött, hogy az agónon, az emberi nyilvánosság elõtt küzdök a sikerért, és aközött, hogy nevezetes vagyok egy intim végtelenségben. A vallás azt mondja: Isten elõtt. S mivel ez a helyzetnek tényleg megfelel, a legjobb a kifejezést megtartani. A lények: virágok, fák, csillagok, madarak csak ezt az Isten elõtt való nevezetességet ismerik; egyedül az ember elégszik meg kevesebbel: az emberiség elõtt való nevezetességgel. Mintha az emberiség elõtt való múlandó hír több lenne, mint Istenben a halhatatlanság.

Ez a gondolat vége. Nem egy nap alatt jutottam ide. Mikorra megérett, a kertekbõl régen visszatértem, tél lett és újra tavasz. De valahányszor eszembe jutott és tûnõdtem rajta, mindig felmerült bennem az aurában tündöklõ hegycsúcs, a langyos erdõ, a sarjút kaszáló paraszt, a pipacs, számban a muskotály ízét éreztem s arcom a nyugati szél puha érintését kereste.

ANTIK ÉS MODERN TÁJKÉP

Az antik tájkép kezdetben igen egyszerü volt. Egyetlen hullámvonal s alatta egyetlen hal, semmi több, ez volt a tenger. Amint látszik, nem volt olyan kép, amilyen a mai felnött ember ízlésének megfelel. Jel volt mindössze. Jelkép. Mint az írás, a hieroglifa, amellyel rokonságot tartott.

De ha az ember a modern festményt jól megnézi, Corot, Van Gogh, Constable, vagy Claude Lorrain tájképét, meglepõdve fogja látni, hogy ez se más. Csak a jel változott meg. Megszoktuk, hogy a mûvész varázslatának engedünk és elhisszük, hogy amit elénk tesz, a friss reggeli erdõ vagy a levegõs olajfaliget hûséges utánzata.

Nem is olyan régen akadt egy pillanat, amikor észrevettem, hogy hol van az a rés, amelyen a mûvész keltette illúzióból ki lehet bújni. S amikor kibújtam - mert nem álltam meg, hogy meg ne tegyem - a táj és a festmény között semmi hasonlóságot nem láttam. Így azonban pontosabb: a hasonlóság nem volt nagyobb, mint az antik tájképnél, amikor a tengert a hullámvonal s a hal jelentette. Jelek ezek is mind, és nem is nagyon érthetetlenek.

Amióta ezt a számomra rendkívül fontos észrevételt megtettem, hónapokon keresztül nézegettem antik és modern tájképeket, ahol éppen hozzájuk jutottam. Megfigyeléseimrõl számos feljegyzést készítettem, amíg végül annyi lett, hogy nem esnék különösebben nehezemre könyvet írni. Most ez nem szándékom. Néhány gondolatot közlök csupán, lehet, a fontosabbakat.

Mindenekelõtt az elsõ európai költõi kép, az Odüsszeiából, Kalüpszo nimfa kertje: A házban elõtte tûz lángolt, és az égõ cédrusés citromfa füstjének kellemes illata messzire terjedt. Õ maga szépséges hangján éneket dúdolt, mialatt fürge kezével aranyorsóval ragyogó palástot szõtt. A barlang körül liget, csupa zöldelõ fa, éger és jegenyenyár és mélyen fekete ciprus. A lomb alatt laktak a szárnyaló madarak, baglyok és vércsék, a fecsegõ varjak, vízimadarak, melyek a parton a halakat fogják. A bejárat fölött pedig a sziklán felfutó szõlõ csüngött indás hosszú karjaival, bíborszínõ fürtöket érlelve magán. És négy forrás ezüstvize eredt itt csillogva, egymáshoz egészen közel, s itt kanyargott valamennyi. A rétek üdén ragyogtak, violával és zellerrel teleszórva.

Jól megfigyelték, hogy mi van itt? Hunyják be szemüket és képzeljék el a tájat. A kép olyasféle lesz, amilyet a görögök festettek, vagy amilyet Pompejiben látni a falakon. A dísz ellenére feltétlenül egyszerû. Mert egyszerû benne az érzés, a gondolat, s egyszerü az ember, aki festi. A hangulat legtöbbször idillikus. Még akkor is, ha a kép vihart ábrázol, vagy sötét.

Hadd állítsam szembe a modern költõi tájat. Verhaeren egy kötetébõl való s a következõ: Agg pásztorok, akikre mind egy-egy századév zuhant, s kutyáik szélhajszolt õsi rongyok a réten, gyakran látják a hangtalan sikon, az aranydünék árnyékában, csenben, éjszaka, a szörnyet vonulni, hogy a víz a posványban szégyellve lapul, a mezõ elsápad és elburkolózik, hogy minden falevél, cserje ágán figyel, s a haldokló nap tüze, melynek fénye, mint egy õrült tör elõ, megfullad sugaraiban.

Az ellentét elég jellegzetes. Íme a tikkasztó rémület, ami e szavakban reszket, mintha semmiben sem hasonlítana Kalüpszo kertjéhez. És tényleg nem is hasonlít semmiben. Olyan ez a kép, mint a lidércnyomásos vizió, valamilyen mély homályban elrejtett feszülõ mardosás, amely nem engedi, hogy a festõ egyenes vonalat húzzon. Elkínzott, görbe, szenvedõ vonalak, mint Van Gogh összetört és gonosz, elhagyatott, bûnös és zokogó almafái.

A kérdés, hogy melyik az igazi. Mi persze már tudjuk, hogy egyik sem. Az antik táj nem egyéb, mint jelkép. De a modern se más. Tudjuk, hogy a festmény soha nem is lehet más, mint a jel. De míg az antik tájkép festõjének eszébe sem jutott a ligetbe ülni s a fák állítólagos lemásolásával az igazság illúzióját kelteni, a modern festõ, mint mondják, természet után dolgozik. Az antik tájkép eredetijét az ember hiába is keresné. Sehol ilyen öböl, ilyen fa, ilyen barlang, ilyen kõ, ilyen virág nincs a földön, kivéve a festõ képzeletét. A modern tájkép eredetije, azt mondják, itt van, mindenki által megtekinthetõ, és hogy az ellenõrzés nagyobb legyen, le is fényképezhetõ. Az antik festõ képzelt, úgynevezett ideális tájat hoz elénk; a modern becsvágya nagyobb, vagy kisebb, nem tudni biztosan, de mintáját a természetbõl veszi.

A címszó tehát: a természet. Ez az a téma, amit az antik festõ vagy nem ismert, vagy figyelembe se vett. És ez az a téma, amelyen a modern festõ dolgozik.

Az egyetlen szerzõ, akire ebben a nehéz kérdésben számítani lehetett volna, John Ruskin. A Modern Paintersben az antik és modern tájképröl hoszszú fejezeteken keresztül beszél. Foglalkoztam vele, s ha egész vállalkozásomnak csak annyi haszna lett volna, hogy Ruskin könyvével mintegy két hetet meleg barátságban töltöttem, akkor is nyertem volna.

Az antik festménytõl a modern szerinte abban különbözik, hogy felhõs. A felhõ, magától értetõdik, nem mint a mûveletlen ember hinné, a levegõben úszó pára, amely a földre árnyékot vet s a napfényt felfogja. Aki ezt ilyen egyszerûen képzeli el, nem ismeri Ruskint. A felhõk szolgálata, service of the clouds, azt jelenti, hogy a képrõl a napfény leszorult. Ezzel életbelépett az az irányzat, amely a színek szent elemeit megalázza. Nincs több ragyogás. Nincs több felhõtlen kék ég. És amikor az ég felhõssé válik, a kedély belül is elborul. A szép emberbõl egyszerre csúf és nevetséges teremtmény válik. Az ember már nem vallásos többé, hanem tudományos. A búskomor Én-imádat - troublesome selfishness - a felhõs képeknek megfelelõ sötét lelkiállapot. Ez a modern ember unparadised - paradicsomból kitaszított - helyzete.

Amint látszik, Ruskin a tájkép moráljáról beszél. Amit õ sem tagad. Nem mintha nem lenne igaza. Gondoljuk meg jól, és látni fogjuk, hogy e dorgáló szavakból egyetlen egy sem igaztalan. A felhõnek ez a metafizikája minden vonatkozásában, száz százalékosan indokolt. Csak egy a baj: nem errõl van szó.

Azt mondják, hogy a természetet Rousseau fedezte fel. A magam részérõl ebben egyáltalán nem hiszek, éspedig azért, mert a németalföldi tájképfestõk már elõtte jó százötven évvel ugyanazt a természetet ismerték. Rousseau-t egyébként újabban mind negatívabbnak látom: ösztön- és természetimádata nézetem szerint nem egyéb, mint az értelem halálugrása. Rousseau-ban végzi ki magát a descartes-i raison. Ezért nála a súly inkább arra esik, hogy az ész nem, mint arra, hogy az ösztön igen.

A természetet a késõbb általánosult alakban elõször Dürernél találtam meg. Nem mint nagy képet, mint végleges és biztos megoldást. Olyan hangsúlytalan kis rajzai és vázlatai, mint a bogarak, virágok, füvek, a modern tájkép csirái. Természet után és úgynevezett hûséggel másolt. A modern illúziót, a természetességet itt látom felmerülni. Hogy északi és protestáns? Az. De hogy északi és protestáns, szintén jel, mint Ruskin felhõje, vagy a hullámvonal és alatta a hal.

Kassner közelebb van. De abban a megkülönböztetésben, amit a táj és a természet között tesz sem tudom megvetni lábamat. A kettõt persze nem szabad összetéveszteni. A természet egész, határtalan, amibõl a táj csak kivágott, önkényesen elkülönített rész. A táj kelléke a keret; a természetnek nincs kerete. Szép az, ahogy Kassner a korokat jellemzi. A görög ember s a táj között vannak az istenek. A középkorban több a szenvedély, mint a távlat. A renaissance a nagy szönyeg. A természet stilusa XIX. század elején jelentkezik, éspedig az angoloknál: Shelley és Turner. Az antik és modern tájkép között levõ különbséget feltételesen így fogalmaztam meg: az antik táj idea-kép, a modern pedig valóság-kép. Ez pedig közhely. Nem óhajtom, hogy nekem tulajdonítsák. Az idea-festésrõl, remélem, van tudomásuk. Nem akarom terhelni emlékezetüket azokkal az anekdotákkal, amelyek szerint az egész ókor, középkor, még a reneszánsz is a valóságot lenézte. Az élõ ember és táj csak alkalom volt, hogy a harmónia törvényeinek megfelelõ merõben fantázia-képet megfessék. Ez a kép a valósághoz nem is akart hasonlítani. A valóságos Lorenzo di Medicire halála után tíz évvel már senki sem fog emlékezni, szólt Michelangelo, de szobrát ezer év múlva is csodálják. Ki tudja, milyen volt a valóságos Akhilleusz? Csak az Akhilleusz-ideát ismerjük. Milyen volt Kalõpszo kertje? Csak az idillt ismerjük.

Különös, hogy az ideális táj milyen sokáig fennmaradt. Az arcképet már régen természet után festették, mint Gioconda esetében, de a mögötte levõ táj még ideális volt. A modern kor se tudott teljesen lemondani róla: Hodler, Puvis de Chavannes, Böcklin, Segantini képei tanúskodnak róla.

A kérdés azonban tulajdonképpen a következõ: kétségtelen, hogy az ideális táj nem kíván igaz lenni. De vajon a valóságos táj, amely reális kíván lenni, tényleg igaz? Az ideális táj ideális. A valóságos táj valóságos. De hogyan áll a dolog az igazzal? Megállapításom lényege, hogy a modern tájkép, amely a valóságot híven akarja ábrázolni, éppen olyan kevéssé igaz, mint az antik tájkép, amely az ideát akarja ábrázolni. Az a természet, amelyet a modern tájképen látni, éppen olyan kevéssé igaz, mint az, amit az antik tájképen látni. A régiek ideális tájat festettek, a valóságos táj természete azonban, amit a modernek festenek, az igaztól éppen olyan távol van, mint az idea.

Természet és igazság nem ugyanaz. Ezt nem lehet eléggé hangsúlyozni, és a továbbiak érdekében jól meg kell jegyezni: a modern tájkép emberábrázolásának az igazsághoz semmi köze. Jól van. A modern tájkép nem ábrázolja sem az ideát, sem az igazságot. Hát akkor mit ábrázol?

A természetet. A címszó: a természet. De mit jelent az, hogy természet?

Nem untatom a görög füszisz, a latin natura, a magyar természet szavak elemzésével. Csak annyit mondok, hogy e szavaknak eredetileg semmi közük sem volt az igazsághoz. Ami természetes, még nem kell, hogy igaz legyen; azért, mert természet, még nem kell, hogy igazság legyen. Természet és igazság egymást nem fedik. Hogyan mondjam még világosabban?

A feltevés tehát az: a valóság-természetben nincs több igaz, mint az ideában. Ezzel még távolról sem mondta senki, hogy a valóság-természet irreális. Hiszen az idea sem az. Mindnyájan tudjuk, hogy az ideának igen komoly és számításba veendõ realitás-tartalma van. Azok, akik az ideát a realitással szembeállítják, mondván, hogy a kettõ ellentétes, és sem a realitásban idea, sem az ideában realitás nincs, azok a dologhoz nem értenek. Az ideának igenis mélyen megalapozott realitása van. Mindenesetre van annyi, mint az úgynevezett természetnek. Végül is a helyzet az, hogy az igazat nem ábrázolja sem az idea, sem a természet-kép. Amit az újkor eleje óta naturalista festészetnek hívunk, s amelynek illúziója az úgynevezett hûség, éppen olyan kevéssé hasonlít az igazsághoz, mint az idea. Constable vagy Ruijsdael képei az igaztól éppen olyan távol állanak, mint Homérosz Kalüpszo-kertje, vagy mint a pompeji falfestmények és Verhaeren tája. Meg vagyok gyõzõdve arról, hogy az igazat, vagyis a tényleges helyzetet, ahogyan az, ami van, nem festette le senki, sõt nem is látta senki, és nem is festheti le senki, mert nem is láthatja senki.

Induljunk el valamely adott esetbõl. Corot mûvét ajánlom, amely erdei utat ábrázol, a háttérben néhány falusi háztetõ és egy templomtorony. A kép címe: Gyalogút a templomhoz. Nézzék meg a képet, és vallják be, hogy a legelsõ benyomásuk a következõ: nyár eleje van, vasárnap reggel, az éjszaka friss volt, és a nap meleg lesz, a levegõ azonban még üde, és az erdõben csend van, csak a harang szól. Most azt kérdem: hol látják önök a nyár elejét? A méregzöld lombon? Az ég színén? A felhõkön? Az úton? Hol látják a vasárnap reggelt? Hol látják, hogy az éjszaka friss volt? Hogy a nap meleg lesz? Nem tudnak rá felelni. Megvallom, én se tudok. De ha valaki azt merészelné mondani, hogy ez a kép szeptemberben készült és délután, kinevetném, és azt ajánlanám neki, foglalkozzék valami egyébbel, mert a képekhez nem ért. Egyébként még a templomi harangszót is megkockáztattam, sõt azt is tudom, hogy a mise csak negyedóra múlva kezdõdik, mert ez csak az elsõ harangozás.

A természet neve alatt néhány száz év óta az érzékelhetõ jelenségek összességét foglaljuk össze. Corot képe csupa ilyen jelenség. A levegõ, az erdõ színe, a napfény, a felhõ, a meleg, a pára, a harangszó, mind ilyen jelenség, ilyen érzékelhetõ és érzékkel felfogható és az érzékeknek szóló kép. Az egész pedig nem egyéb, mint a természet, mint jelenség, mint érzéki benyomás.

Nézzék meg Claude Lorrain, vagy Ostade, Theodore Rousseau, David Cox, De Wint, Rembrandt, vagy akárki más képét, és ugyanazt fogják találni. A tájkép minden esetben a jelenséget fogja bemutatni. A jelenséget és nem az igazat. Hogy a kettõ egymással nem egyenlõ, azt remélem, tudják.

Ezeken a képeken sajátságos érzékmisztika van, szemben az antik tájfestõ ideamisztikájával. Mind a kettõ misztika, és hogy az igazsággal milyen viszonyban áll, az nem állapitható meg, mert ha az igazról van is valamilyen homályos érzésünk, csak arra elég, hogy megállapíthassuk: a tájkép nem igaz.

Mindenképpen tényleges megkönnyebbülés ezentúl a modern tájképen többé nem a hasonlóságot keresni, hüséget, vajon a fa tényleg olyan volt, a nap tényleg úgy sütött, s a tenger színe tényleg olyan ibolya volt. Nincsen szó utánzásról.

A modern tájkép nem másol. A jelenséget ábrázolja. Spengler azt mondja, hogy az érzéki jelenség kozmikus érintés. Kosmischer Takt. Kozmikus ütem. Elmondani, hogy ez az érzéki jelenség milyen kozmikus mozzanat, annyi teret igényelne, hogy bele sem fogok. Karl Welkisch könyvét ajánlom, olvassák el, és meg fogják érteni, hogy az emberi szellem e magasrendû tevékenységét új értelmezésben kell látni. Más jó könyv erre vonatkozólag J. C. Powys: In defence of sensuality-je. Csak a sajnálatosan félreértett kereszténység és a tévesen magyarázott morális aszkézis fokozta le az érzéki jelenség szellemi értékét oda, ahol ma van, és tekintette kerülendõ bûncselekménynek.

Az érzéki jelenséget nem elutasítani kell, hanem egész mélységében áthatni, átitatni, átszellemíteni. A modern tájkép a természet átszellemítése. A szemet érintõ kozmikus érintés ábrázolása. Most már értik talán, hogy Corot képén a beavatott miért látja, és kell hogy lássa, mindenekelõtt a nyári reggelt, a friss levegõt, és hallja a harangszót.

A tájkép ezt az érintést ábrázolja. A világnak ezt az ütemét festi meg. Hogy az erdö, az út, a háztetõ, a templomtorony fontos? Az. Mert ezek a jelenségek azok, amelyeket ábrázol. Ezek azok a bizonyos jelek és hieroglifák, mint a hullámvonal és a hal. A modern tájképfestõt semmiért sem lehetne rávenni arra, hogy Kalüpszo kertjét megfesse. A kiállítás, ahol ma ideális tájak lennének, halálra untatna bennünket. A természetben levõ kozmikus érintést, az érzékeknek ezt a bizonyos misztikus mozzanatát keressük. Ennek a mozzanatnak az igazi természettel milyen kapcsolata van? A képek nem ábrázolják, ami van, hanem azt, ami - hogy is mondjam csak: "van", idézõjelben és aláhúzva, úgy gondolom, félreértették.

A természet, amit ma látunk, átélünk, csodálunk, amiben hiszünk, s amit a festõink oly hûséggel ábrázolnak, a jelenségeknek az érzékek számára való misztikus elmélyítése.

Most, hogy közvetlenül a gondolatmenet végére értem, engedjenek meg egy alapvetõ megkülönböztetést. Azt hiszem, az utolsó lépést meg fogja könnyíteni. Különbséget kívánok tenni a szakrális és a profán táj között. A szakrális táj korok szerint más és más. Kalüpszo kertje az, de Verhaeren tája is. A középkor Golgota-képein a fantasztikus hegyek, a reneszánsz arcképei mögé festett dekoratív ideális tájak, Burne-Jones vagy Marées festményein látható tájképek mind szakrálisak.

A profán tájakat nehezebben tudnám jellemezni, mégpedig azért, mert azoknak a festõknek nevét, akik ilyeneket festettek, vagy nem is hallottam, vagy azonnal elfelejtettem. Az esztétika azokat a festményeket, amelyek ebbe a csoportba tartoznak, giccseknek hívja. A profán táj a giccstáj. A mázolmány. Az értelmetlen és avatatlan és hitvány festékpocsékolás.

Ez így azonban egészen pongyola. Pontosabban szólva: a szakrális táj az, amely mögött igazság van s amelyben igazság van; a profán táj az, amely mögött igazság nincs. Az igazság nem ábrázolható. Nem is látható. Az igazság ideafölötti, valóságfölötti, természetfölötti, érzékfölötti, jelenség fölötti, az igazság az, ami az ideát, a valóságot, a természetet, a jelenséget tartja. Ez így van. A festõnek az érzéki jelenséget kell ábrázolnia, és tudnia kell, hogy az igazságot sohasem láthatja meg. A jelenség csak jel. Mint a hullámvonalak és a hal. Mindig a jelet kell ábrázolnia, de mindig tudnia kell, hogy jaj a képnek, amely csak jel és semmi egyéb, s amelynek a megközelíthetetlen és megláthatatlan igazsághoz semmi köze sincs. Elérhetetlen, de a képen ott kell lennie; láthatatlan, de látni kell. Nem érzékelhetõ, de ábrázolni kell, és csak ezt az egyet szabad és kell érzékelni és ábrázolni. Ha a képen nincs igazság, akkor profán, és be lehet vele fûteni. Csak akkor szakrális, vagyis csak akkor magas, ha az igazat ábrázolja.

Az újkor fölfedezése, hogy szakrálisan lehet ábrázolni szarvasbogarat is (Dürer) és az eldobott cigarettacsutkát is, nemcsak Mária mennybemenetelét; erre példa van ezer. Tudjuk, hogy egy fûcsomó, egy híd, egy virág, egy tál alma, ha az igazság jele, szakrális lehet, és az is. És ugyanakkor tudjuk, hogy profánul lehet ábrázolni Krisztus születését, a feltámadást is, ahogy erre is van példa ezer, sok cudar kontár komisz giccse, ha nem az igazság jele.

A modern tájkép hallatlan újítása, hogy elõtérbe állította a természet látszatát, s ezt a látszatvilágot arra tudta felhasználni, hogy a világ eddig jelentéktelennek látott jelenségében meg tudta ragadni a benne levõ megragadhatatlan igazat.

Mit ábrázol? Legyet? Esõcseppet? Kezet? Hegyet? Olajfaligetet? Mindegy. A gyaloghídról festett kép igazabb lehet, mint Veronika kendõje, ha a szakrális érzéki érintés benne van. A modern festészet az érzéki jelenségben levõ szakrális lehetõség megnyilatkozása.

Arra a kérdésre, hogy mit jelent itt a szakrális fogalma, felelni egyszerû. Szakrális annyi, mint szent. És szent annyi, mint az, ami van. Ami tényleg van. Ami nem felület, nem múlandó, nem tünékeny hanem lét, örök, halhatatlan. Szóval nem az, ami elmúlik, hanem ami: van. Ami igaz. Mindig igaz, és mindenütt igaz. Ami ténylegesen van. Az pedig, ami örök is, létszerû is, halhatatlan is, igaz is, ami szent, ami szakrális, ami van, az a világon csak Egyetlenegy.

TÚLVILÁGI KALAUZ
(Tévedés joga fenntartva)

Nagyon jól kell tudni lõni annak,
aki pontosan a cél mellé akar találni.

A túlvilág iránt való állandó érdeklõdés, ezzel szemben a túlvilágról szóló kevés, hiányos és ritka újabb kori feljegyzés a kiadóban felébresztette azt a szándékot, hogy ezt a kézikönyvet megszerkessze, s ezzel szolgálatot tegyen mindazoknak, akik a világon túlra utaznak.

A kiadást fõképpen az tette szükségessé, hogy azok a nagyszabású mûvek, amelyek errõl a tárgyról régebben keletkeztek, elavultak, vagy elvesztek. Állítólag a Toth által írt Halottak Könyvétõl kezdve a 18. században élt Swedenborgig nagyon sok ilyen irányú mû forgott közkézen. A könyveknek azonban, a mai ember szemével nézve, mind az a hibája, hogy irányzata merõben építõ és vallásos, s így egyáltalában nincsen tekintettel azokra a gyakorlati szempontokra, amelyek pedig a modern korban élõ embert a legjobban érdeklik.

Így például az a modern ember, aki a túlvilágra megérkezik, a földön tanultak nyomán elõször a Mennyország, a Tisztítótüz és a Pokol felõl érdeklõdik. Ezen a ponton az utazót mindjárt meglepetés éri. Azt hiszi, hogy a Túlvilág csak ebbõl a három részbõl áll. A való helyzet ezzel szemben az, hogy a Mennyország, a Tisztítótûz és a Pokol a túlvilágnak csak elenyészõen csekély része, olyan kicsiny és olyan jelentéktelen, hogy a legtöbben már sok ezer éve tartózkodnak ott, de sem az egyikben, sem a másikban még sohasem voltak. Hogy ennek mi az oka, azt az utazó azonnal megérti, mihelyt ezeket a helyeket meglátogatta.

A Mennyország a legjobb üdülõhöz, egyesek szerint Nizzához, hasonlít. A belépést eredetileg bonyolult eljáráshoz kötötték. Az embernek kérvényt kellett beadnia, amelyhez mellékelni kellett curriculum vitae-jét, keresztlevelét, erkölcsi bizonyítványát és halotti levelét. Ez utóbbira azért volt szükség, mert attól tartottak, hogy esetleg élõ emberek is bejutnak (lásd Odüsszeusz, Vergilius, Dante). Ezen kívül kötelezvényt kellett aláírnia, amelyben fogadalmat tett, hogy a legbensõbb meggyõzõdése szerint a Mennyországba tartozik. Az akta bizottság elé került, amely a kérvény felett döntött. Ha a döntés kedvezõ volt és az igényjogosultságot megállapította, az embert egy a katonai sorozáshoz hasonló eljárásnak, majd lelki vizsgálatnak vetették alá. Az alkalmas kimondása esetén az illetõt aztán beöltöztették, vagyis utasították a központi raktárt, hogy a halott járandóságait adják ki, fertõtlenítették, s aránylag egyszerû szertartás alapján, amikor is az embernek meg kellett esküdnie, hogy a Mennyországban minden erejével és igyekezetével stb., végül bibliai nevet választottak számára és beeresztették.

Az eredetileg elgondolt eljárás azonban sohasem lépett érvénybe. Ma a helyzet az, hogy aki be akar menni, annak egy már kész, sematikus blankettát kell aláírnia, melynek szövege szerint az illetõ lelke legmélyérõl érzi a Mennyországra való igény jogosultságát. Ezt a segédhivatali igazgató ellenjegyzi, s az ember fehér ruháját, zsoltároskönyvét, csajkáját és kulacsát azonnal megkapja. A mai helyzet kialakulásának oka az, hogy a Mennyország a túlvilág legrosszabbul menõ üzeme. Nemcsak azért, mert valószínütlenül unalmas hely, hanem azért is, mert egy sereg súlyos és kevésbé súlyos visszaélés az otttartózkodást csaknem elviselhetetlenné teszi.

A Mennyország ellátása rossz. A vezérigazgató az ügyekkel nem törõdik, a különbözõ tanácsnokok, igazgatók, felügyelõk úgy garázdálkodnak, ahogy akarnak. A szabályzat szerint az ottlakók csajkáját naponta kétszer színültig kellene tölteni mannával, és egy fél liter nektárt kellene kiadni. A fejadagokat azonban csökkentették, s ma már a halott alig kap egy fél csajkát. A minõség is teljesen leromlott.

Mindennapos jelenség, hogy nem friss, dohos, avas, penészes mannát szolgáltatnak ki, a nektár pedig savanyú, zavaros és sokak szerint olyan, mint az uborkalé. Feljelentésekkel semmit sem értek el. Az akta az adminisztráció útvesztõiben elsikkad. A vezérigazgatóhoz is elmentek kihallgatásra, és az meg is ígérte, hogy szigorú vizsgálatot indít, de semmi sem történt.

Ami aztán a Mennyországban való tartózkodást igazán tûrhetetlenné teszi, az a hurik viselkedése. Huri az olyan nõ, aki idekerült, mert a földön nem volt része szerelemben. A Mennyország tele van velük. Édeskésen mosolyognak, grácia, báj, melegség nélkül, a szajhaság és a kenetteljes morál legétvágyrontóbb vegyüléke, ahogy beszélnek, minden férfival azonnal szóba állnak, kikezdenekvele, hozzádörgölõznek, hamis hangon énekelnek. Nem lehet tõlük szabadulni. A nap egyik órájában sem bizonyos, hogy nem jönnek el, nem kezdenek el kihívóan viselkedni.

A helyzet nem nagyon csábító és nem is csábít. A Mennyország nagyon rosszul megy. Többször volt már szó arról, hogy az üzemet megszüntetik, vagy átalakítják valami egyébbé. Hogy ez eddig nem történt meg, annak oka: még nem találtak olyasmit, ami a Mennyországot helyettesíti.

Ha a Mennyország leginkább üdülõhöz hasonlít, akkor a Tisztítótûz kórházhoz, vagy szanatóriumhoz. A túlvilágon általában arról vannak meggyõzõdve, hogy ide azok az emberek mennek, akiknek nincs önbizalmuk, akik neuraszténiásak, szkizofrének, hipochonderek, mániákusok és önkínzók. Az eredeti szabályzat itt is elég szigorú volt. Az igényjogosultságot igazolni kellett, és akkor a Tisztítótûz-bizottság megjelölte a vezeklés módját. Ma már a halottak a felügyelõ közegekkel maguk beszélhetik meg a kúrát, sõt felügyelet nélkül is olyan gyógymódot használnaly amilyet akarnak.

A Tisztítótûzben az egész élet a betegség, bûn, vételõ hiba, szenvedés, nyavalya, görcs, fekély, nyomorékság körül forog. Az emberek minden idejüket azzal töltik, hogy bûneiket és betegségüket tanulmányozzák, nagy könyveket olvasnak a gyógymódokról, errõl beszélnek, egymást analizálják, tanácsokat osztogatnak, újabb és újabb igen nagy könyveket írnak a legkülönbözõbb nyavalyákról. A Tisztítótûz a betegség kultuszának helye. Az emberek ide azért jönnek, hogy vétkeiktõl megszabaduljanak, de a megszabadulás ebben a környezetben teljesen lehetetlen. Kúra, gyógymód, operáció, aszkézis, jód, kloroform, éter, bonyolult vágások, beavatkozások, kezelés, pakolás, masszázs, fürdõ, légzés, fogyasztás, hízlalás, hashajtó. A Tisztítótüzet az ápolónõk teszik tûrhetetlenné. Higiénikus hisztériájukkal senkit egy pillanatra sem hagynak nyugodtan. Egyébként egymást érik a bünbánati kurzusok és legújabban nyolcosztályú siralomiskolát állítottak fel, ahol igen híres szakértõk tartanak elóadásokat.

Amint látszik, a való helyzet egyáltalában nem felel meg a földi ember képzeletének, s így a túlvilágot ajánlatos szakszerüen, Baedecker-módjára ismertetni.

Útiköltség

Az utazás költsége az igények szerint rendkívül különbözõ. Luxusutazás, lassú úton, kényelmesen, hálókocsival és teljes ellátással 6.500 livorin. (Livorin a túlvilági pénzegység.) A kiszolgálás külön, átlagban tíz százalék. Az elsõ osztály 5000 livorin, a második osztály 4.500, a harmadik 3.000. Turistaosztály 2.650, a fedélköz 2.500. Ellátás nélkül 33 százalékkal kevesebb. Kedvezményes jegyért lehet folyamodni, de sohasem adják meg. Az utazás költségeit a túlvilágra való érkezéstól számítva egy éven belül meg kell fizetni. Részletfizetési engedélyt adnak.

Megérkezés

Már Aiszkhülosz írja, hogy a túlvilág kapujában az embert Telephosza fogadja. A görögök általában tudtak arról, hogy az embert, amíg tájékozódik, a Pszüchopomposz vezeti. A Pszüchopomposz, mai szóval, az idegenvezetõ, piros svájci sapkájáról könnyen felismerhetõ. Díjazása egy napra 2.50 livorin.

A határátlépés rendesen nem zajlik le símán. A vámvizsgálat szigorú, semminemû idegen tárgyat a túlvilágra bevinni nem szabad, még akkor sem, ha az ember hajlandó érte vámot fizetni. Ahogy Goethe mondta, útravalóul csak a kiképzett tulajdonságot szabad elvinni. Vannak, akiknek ilyesmijük egyáltalán nincs, s így ezek kénytelenek üres kézzel megérkezni.

A határon az elkobzott tárgyak múzeuma áll, s ezt érdemes megnézni. Mindenféle tárgy található itt: zsebkendõ, elszáradt virág, kis szalagocska, ami a földön maradt kedvesre, férjre, asszonyra, gyerekre emlékeztet; van itt jócskán pénz, fõképpen arany, ruha, testi szépség, vannak könyvek, van koldustarisznya, kutya, ló, kard, minden, amihez az ember ragaszkodott. A határõrség nem ismer irgalmat, mindent elkoboz, a tárgyakat le kell tenni, még azoknak emlékét is.

Köztudomású, hogy a túlvilág határa, a Sztyx folyó igen rohamos folyású és mély víz, amin a csempészet lehetetlen. A túlvilági oldalon egyébként állandó határrendõrségi járõrök cirkálnak, a partokat fényszórókkal világítják meg, s eddig még senkinek sem sikerült tiltott tárgyat, emléket stb. a határon átcsempésznie.

A földön némelyek tanításának hatása alatt az a nézet terjedt el, hogy az ember jó és rossz tulajdonságait a határon szétválasztják, a jók a Mennyországba, a rosszak a Pokolba kerülnek. Ebbõl egy szó sem igaz. A személyiség a maga egészében megmarad, csak azt veszik el, ami nem tartozik szorosan hozzá. Némelyek megkíséreltek protekciót igénybe venni, de ajánlólevelek, rokonságra, stb. való hivatkozás eddig minden esetben eredménytelen maradt.

Nyelv

A túlvilági nyelvhez hasonló a földön nincsen. Sajátságos hangzásban leginkább a közép-afrikai törpe népek csaholásához hasonlít, felépítése azonban ember számára elképzelhetetlenül bonyolult. Különös szerepet játszanak benne a félhangok, dupla hangok, torokreszelés, orrhang, nyávogás, és egy hang, amit ooo -val jelölnek, s ami úgy hangzik: prprpr, mintha az ember köpne.

A fõnevek ragozására szabály nincs. Minden fõnév ragozása a másiktól mindenben különbözik. A nyelv állandó ragokat és képzõket nem ismer. Némelyik fõnévnek kilenc esete van, némelyiknek hat, némelyiknek kettõ, másnak tizenegy, vagy pláne harmincnyolc.

Példa:

föld = mjachtorr
földnek = mjaturrnu
földet = mjachterke
földszinten = tamkovijj
föld fölött = kakap
föld alatt = imbarna

Bizonyos vonatkozásban azonban maguk a szavak is megváltoznak. ìgy ha valaki azt akarná mondani: föld alatt vagyok, ezt nem a nyelvtan szerint imbarnával fejezik ki, hanem azt mondják: nyujj konto torko broka prprpr. Az angyal szó ragozása:

angyalnak a = rrr
angyalt = cijjceõ
angyali = buhh
angyaltól = imlador

Megjegyzés: váratlan bonyodalmak is akadnak, böven. Pl. az említett imlador szó nemcsak azt jelenti, hogy angyaltól, hanem jelenti a következõ szavakat is: angyalszárnytoll, angyaltól származó félvér gyermek, angyalexcrementum, de azt is jelenti, hogy: bánatos.

Igeragozásra szabály éppen úgy nincs, mint a névszóragozásra. A személy mindig attól függ, hány személyrõl van szó. Ez a nyelvet hallatlanul megnehezíti. Mert van egyes szám, kettes szám, hármas szám, négyes szám, tizes szám, nyolcvanas szám, egészen ötszáz és negyvenhatig. Mindjárt hozzá kell tenni, hogy: a közönséges nyelvben. Mert az irodalmi nyelvben még tovább is van ezerszázhatvankettõig. Miért éppen eddig? Senki sem tudja, bár sok nagy könyvet írtak róla. Példa:

megyek = bet
ketten megyünk = bubini
hárman megyünk = ferkema
négyen megyünk = törtö
öten megyünk = tarkama
hatan megyünk = sázáj
százharmincketten megyünk = banakuloi
háromszázötvenketten megyünk = tömeleghamba
általában: sokan megyünk = nyamagaimõ
ötszáznegyvenhatan megyünk = ürülõprprpr

A dolgok azonban itt sem egyeznek. Mert ha valaki azt mondja: sokan megyünk a vásárba, ezt nem a nyelvtan szerint szabályos ürülõprprprrel fejezik ki, hanem azt mondják: nén ikunszju caft nyuló toffch.

Néhány közkeletû szólásmód:

jó napot = imemama jakurtuk
hogy van? = püpüpü
köszönöm = ija banakafur éskejte valahen xeszitijaprprpr
jól vagyok = sz
merre van? = üskükü
WC = pampipapszesz
jó éjt = uvauvau
kérek = ü ü
kenyér = buuchuu

Fontos megjegyzés: a túlvilági nyelv szavainak kiejtésében gondosan kell ügyelni a jellegzetes éneklõ hangsúlyra. A hangsúly elhelyezésére szabály nincs, és azt könyvbõl tanulni nem lehet. A helyes éneklésre az embert csak a gyakorlat taníthatja meg.

Írás

Az írás, úgy látszik, a görög, az ékírás és a kínai írás összetétele. Háromféle írást különböztetnek meg. Az elsõ a fonetikai, vagy hangírás, amelyben összesen száznegyvennégy hang szerepel. A második az úgynevezett szótagírás és ebben kilencvenezer szótag van. A harmadik a fogalomírás, amelyben egymillió és háromszázezer fogalomról tudnak.

Az elsõ írást a kereskedõk, iparosok és hírlapok használják. Ezt tanítják az elemi iskolákban is.

Példa:

_ X + ¤ 0 - ami olvasva: huirprprpr jamhaucs kairtimó. Jelentése: Õsszörnyeteg.

A szótagírást a középiskolákban tanítják és a magasabb irodalomban használják. A fogalomírás, az ún. scriptura inferna, a bíróságok, a törvény stb. nyelve és írásmódja.

A három írás nem mindig fedi egymást. Ugyanaz a jel a különbözö írásmódokon különbözõ szavakat jelent. ìgy pl. van olyan írásjel, amely az egyik írás szerint olvasva közbiztonsági ellenõrt jelent (így hívják a rendõrt), a másik írás szerint havas esõt, a harmadik szerint levéltetût.

Pénzegység

A túlvilág pénzegysége a livorin. Egy livorin ideális névértéke 44 örja, egy örja 16 sikiri, egy sikiri 252 bumm.

Arra a kérdésre, hogy ezek a számok miért ilyen szabálytalanok, senki sem tud kielégítõ felvilágosítást adni. A pénz helyzete éppen olyan zavaros és bonyolult, mint a nyelv és az írás helyzete. ìgy mindjárt: háromféle livorin van, arany, ezüst és papír. Az arany azonban a legkevesebbet éri (38 örja), utána a papír (42 örja), a legdrágább az ezüst (43,5 örja). Örja viszont négyféle van: arany, ezüst, papír és úgynevezett hitelörja, amelynek tözsdei árfolyama is van. Rendesen tizennégy-tizenöt sikiri között ingadozik. Sikiri azonban már hatféle van: arany, ezüst, papír, hitel, járadék és birodalmi sikiri. A bumm váltópénz. A forgalomban több mint a fele hamis. (A pénzrõl bõvebbet az Államügyek c. fejezetben.)

Idõszámítás

A túlvilág idõszámítása nagyon egyszerû. Az órák harminchárom percesek, a percek harminchárom másodpercesek, a napok harminchárom órásak, a hónapok harminchárom naposak, az évek harminchárom hónaposak. A hónapnevek: tironin, deva, gagori, cucame, bölön stb.

Az undecimáliák napnevei: tot, lot, bolot, lolot, tobolot, bolotot, lotobot, otobolot, botololot, tololobob, ké.

Minden hónap elsõ undecimáliájának elsõ napja, a másodiknak a második, a harmadiknak a harmadik, ünnep és teljes munkaszünet.

Fürdõ

A nagy szabad fürdõ közvetlenül az érkezési oldal mellett van. Belépõdíj 10 sikiri. Óriási területen egyszerre ezerhatszáz millió ember fürödhet. Ez az ún. Szexi. Kisebb fürdõk sok helyütt. Szállókban a szobákhoz ingyen fürdõ jár, masszázzsal és erotikával. A fürdés mindennemû ruha nélkül történik.

Kabinok a szabad fürdõkben nincsenek, mindenki ott teszi le ruháját, ahol akarja, és azt a ruhát veszi fel, amelyik jól esik neki. A túlvilágon a fürdõkultusz igen nagy, és divatos az éjszakai fürdés. A fényszolgáltatás állami monopólium (bõvebbet lásd az Államügyek c. alatt). Az éjjeli fürdés drágább (12 sikiri). Fürdõtársnak, illetve társnõnek bárkit fel lehet kérni utcán, a szállóban, az étteremben, s a nõk a meghívást egészen kivételesen tagadják meg.

Megjegyzés: férfi és nõ közös fürdése a törvény értelmében szigorúan tilos. Akit rajtakapnak, azt súlyos pénz- és börtönbüntetéssel sújtják. Tény azonban, hogy utcákon, tereken, kávéházakban, vendéglõkben, nyilvánosan és állandóan a közös fürdés állandó szóbeszéd tárgya, még hatósági személyek, bírák, rendõrök, miniszterek között is, és a Szexiben soha férfi vagy nõ egyedül nem fürdik és nem fürdött. Ez a jelenség szorosan összefügg a túlvilági társadalmi renddel.

Társadalom

A túlvilág társadalmi életében az érintkezés formáit megérteni, felvenni és megszokni a legnehezebb. De mindjárt hozzá kell tenni, a megértésre vonatkozó mindennemû kísérletet fel kell adni. Nem lehet abból semmit megérteni. A társadalom négyszázkilencvenhárom kasztra oszlik, minden kasztnak egyenruhája és címe van. A kasztok tagjai egymás között másképpen üdvözlik egymást, mint a felsõbb vagy az alsóbb kasztokat. Az úgynevezett sárgabetétesek (klistérozással foglalkozók) saját kasztjukat úgy üdvözlik, hogy balkezüket mereven elõretartják és fügét mutatnak. A felsõbb kasztokat úgy, hogy mind a két tenyerüket ülepökre teszik és egy helyben ugrálni kezdenek. Az alsóbbrendûeket viszont úgy, hogy jobbkezük hüvelykujjának körmét fogukhoz verdesik. A sárgabetétesek az alacsonyabb kasztokhoz tartoznak, és alattuk már csak tizennégy kaszt van. Ezek: a kutyamosók, kerítõk, utcai árusok, rikkancsok, szappanfõzõk, hullarablók, detektívek, névtelen levélírók, hivatalfõnökök, utcaseprõk, filmsztárok, parkettáncosok, árnyékszéktisztítók és hamis próféták.

A Címzésben a kasztot mindig meg kell jelölni. Három megjelölés van: nagyméltóságú, középméltóságú és kisméltóságú. (Méltóságosnál alacsonyabb címzéseket a demokratikus parlament eltörölte.) A zsebmetszõt pl. így kell szólítani: "Kisközépméltóságú, zsebmetszésben rendkívüli kiváló tevékenységet folytató, többszörösen méltán kitüntetett X. Y." A százhatodik kasztnál (denunciánsok) kezdõdik a középméltóság, a kétszázhuszonegyediknél a nagyméltóság. Persze van nagykisméltóság (sofõrök), nagyközépméltóság (csirketolvajok), nagynagyméltóság (markotányosok), nagyfõméltóság (pénzhamisítók) és fõnagyméltóság (hóhérok).

A túlvilágon a neveknek rendkívüli fontossága van. Akit halálakor egyszerûen Varga Ferencnek hívtak, az egy idõ múlva Vargha, majd Wargha, még késõbb Whargha, aztán Wharrgha, végül Wharrghaa lett, azoknak az okmányoknak segítségével, amelyet jó pénzért a hivatásos irathamisítók (négyszázharminckettedik kaszt, fõnagyfõméltoság) állítottak ki. Három nemesi elõnevet is szerezhet, s így most a következõképpen hívják: fegyverneki, bánatrazmakuti és felsõnemesharangozói Warghabéless-Wharrghaa Ferenc.

Ha valakit apagyilkosnak hívnak (száznegyvenhatodik kaszt), nem olyan sértés, mintha valakit nem a túlvilági viszonyoknak megfelelõen szólítanak.

Külön kell beszélni a kitüntetésekrõl s az ezekkel járó címekrõl. Kasztjából tulajdonképpen senki sem léphet ki, de ha valaki valamilyen téren kitûnt, magasabb kaszt tiszteletbeli tagja lehet, s akkor az összes címeket és jelvényeket használhatja, köszöntési módja is a magasabb kasztnak megfelelõ, csak közigazgatásilag marad az eredeti kasztban. A kasztból kiléphet, ha kitüntetésben részesül.

Négyféle kitüntetés van: hivatalos kormányzati, egyházi, félhivatalos kormányzati és kaszti. Hivatalos 118-féle van. A legmagasabb a Nagykakukk-rend (arany orrperec, fülbevaló, sisak, arany talár, hosszú kard, sarkantyú, térdig érõ álszakáll), a legalacsonyabb a túlvilági lovag címzése: alkisközépméltóságú kegyelmes fõvitéz; újabban életbe léptették a bán címet és rangot is (lila kaftán, fekete cilinder, nyaklánc, mellen és háton vérvörös bársonykör). Egyházi, félhivatalos és kaszti kitüntetés összesen 113689 van, de minden esztendõben több és több lesz.

Tudomány

A túlvilági tudományról könnyen fogalmat lehet alkotni abból a könyvbõl, amely a legújabban jelent meg, s rövid idõ alatt ezernégyszázhatvannyolc kiadást ért meg. A könyv szerzõje Arphanax Nathanael óperzsa származású botanikus, aki a túlvilág egy növényfajtájáról, az úgynevezett fekete bürcsönrõl monográfiát írt. A mûbõl eddig 29 kötet került nyilvánosságra, de ez az egésznek még csak nem is a fele. Jelentõsége az, hogy a tudományos szellemet egészen új alapokra fekteti. A fekete bürcsön sikerét szakszerûségének köszönheti. Az elsõ kötet (1288 lap) tartalomjegyzéke ízelítõt adhat belõle. Az alábbiakban közöljük:

Elsõ elõszó az elsõ elõszóhoz.
Második elõszó az elsõ elõszóhoz.
Harmadik elõszó az elsõ elõszóhoz.
Elsõ elõszó.
Pótlék az elsõ elõszóhoz.
Jegyzet az elõszóhoz.
Jegyzet a pótlékhoz.
Elsõ elõszó a második elõszóhoz.
Második elõszó a második elõszóhoz.
Bevezetés a második elõszó harmadik elõszavához.
Megjegyzés a bevezetéshez.
Elsõ jegyzet.
Második jegyzet.
Pótlék.
Utószó a pótlékhoz.
Jegyzet az utószóhoz.
Kommentár az utószó jegyzetéhez.
Második elõszó.
Elsõ jegyzet.
Második jegyzet.
Bevezetés a harmadik elõszó elsõ elõszavához.
Harmadik elõszó elsõ elõszavának jegyzetei, stb., stb.

A második kötet címe: Prolegomena. A harmadiké: Elõfeltételek. A negyediké: Nyolcjegyzet a prolegomenához és az elõfeltételekhez (döntö bizonyítékokat tartalmaz módszertani szempontból).
Az ötödik és hatodik kötet: Általános bevezetés. A hetedik-nyolcadik-kilencedik-tizedik kötet a részletes bevezetés. A tizenegyedik kötettõl a huszonnyolcadikig az eredményt összefoglalja és jegyzetekkel egészíti ki. A huszonnyolcadik kötetben fordul elõ elõször a fekete bürcsön kifejezés, a 864. lapon, alul, a kilencvenkettedik jegyzetben. Ez a kötet egyébként, mint címe is mutatja (Általános áttekintés az elsõ fejezet elõzményei és feltételei fölött) már a tárgyra tér.

Földrajzi fekvés

A túlvilág földrajzi fekvése, vagyis kozmikus helyzete, teljesen bizonytalan. Aki erre a helyre megérkezik, csodálkozva fogja tapasztalni, hogy az ott lakó nép állandóan azon vitakozik: vajon van-e túlvilág, avagy nincs? Sokan azt állítják, hogy van. Itt azonban sok nehézség merül fel, mert ennek az állításnak bizonyítására egyetlen adat sincsen. Az ellenpárt, amely a túlvilág nemlétezését állítja, bõven érvel. Be tudja bizonyítani, hogy ezen a helyen nincs mozgás, de nyugalom sincs: nincsen állandóság, de változás sincs; nincsen hang, de némaság sincs, és ahol valami nincs, de nincs meg az ellentéte sem, az a hely nemlétezõ hely.

Baj azonban itt is van, mert ha nincs, akkor hogyan lehet mégis tudni, hogy nincs? Erre Philip Harrison nevezetû gondolkozó, XVII. századbeli angol segédlelkész, akit templomrablásért felakasztottak, filozófiai iskolát alapított, és azt hirdette, hogy a túlvilág azért van, mert nincs, illetve azért nincs, mert van. A túlvilág ugyanis nem reális hely, amely tényleg létezik, amelynek kozmikus helyzete és kiterjedése van, hanem a meghaltak állapotának kényszerhelyzete, ami a meghaltságból következik. Ez az úgynevezett needs position, vagyis kényszerhelyzet-elmélet, másképpen Harrison-féle nonsens.

A harrisonisták, amint látszik, teljesen a szubjektív idealizmus alapján állnak, vagyis az emberbõl következtetnek a túlvilágra. Ezekkel szemben lépett föl Pelzwurm Archibald nevû német cipészlegény, aki a kritikai realizmus iskoláját alapította meg, és azt állítja, hogy a világ, akármilyen világ, ha túlvilág is, mégis csak világ, s így kell hogy legyen. Hogy mit tudunk felõle, az másodrendû kérdés. A pozitivisták mind a két elméletet elvetették, és azt mondták, hogy a metafizikai kérdések teljes háttérbe szorításával õk az élet szolgálatában állanak, és gyakorlati alapon keresik a megoldást.

Persze, mint a legújabban keletkezett iskola mondja, itt is baj van, mert hogyan akarnak õk az élet szolgálatában állni, amikor mindnyájan meg vannak halva, másodszor, hogyan akarnak gyakorlati alapon állni és megoldást keresni, amikor sem gyakorlat, sem megoldás nincs.

Ebbõl látszik, hogy a túlvilág kozmikus helyzete annyira bizonytalan, amennyire valami egyáltalán lehet. A helyzet a határokkal éppen ilyen. Számos expedíció indult már el, hogy a túlvilág határait megállapítsa, de mindegyik eredménytelenül tért vissza. A csillagászok véleménye is labilis. Az egyik iskola tanítása szerint a határ megvan, de végtelen távolságban, amit hozzávetõlegesen 123 milliárd elektro bramarbas-ra becsülnek. Egy elektro bramarbas értéke egyenlõ 1177,689 pert nád. Egy pert nád értéke egyenlõ 549 és egyharmad szextillió fényév.

Államügyek

A túlvilág államügyei azok számára, akik megérkeznek, eleinte rendkívül bonyolultak. A minisztérium állandóan ugyanaz, éspedig nem azért, mert a kormány még nem bukott meg, hanem azért, mert ha megbukott, újra ugyanazok a személyek foglalják el a miniszteri székeket, csak más sorrendben. Állítólag a kormány mögött álló érdekkör és a megszervezett hivatalnoki kar, amely a kormányzatot szolgálja, a minisztériumot szilárdan tartja.

Az õslakosság, az elsõ halottak, azt mondják, hogy az õ idejükben a helyzet aránylag egészen tûrhetõ volt, és semmiben sem szenvedtek hiányt. Adót ugyan kellett fizetni, és hogy-hogynem, költségvetési deficit is mindig volt. Késõbb a korrupció egyre nõtt, de idõ, tér, határ, forma, szín, fény, hang, nyelv, mûvészet, táj és más egyéb, ami a túlvilági lény számára is fontos volt, még mindig érintetlenül állt. Lassan azonban mindez csaknem észrevétlenül fogyott. A kancellár az államháztartás egyensúlya érdekében hol a fény-, hol a hang-, hol a térszolgáltatást csökkentette. Arról mindenkinek tudomása volt, hogy ezeket az õ kreatúrái tüntették el, vagyis vágták zsebre, csak azt nem tudta senki, hogy hová a fenébe rejtették, mert nyoma veszett.

A pénzforgalom a történeti idõk kezdetén, amikor a földön az elsõ dinasztia az elsõ államot Gondvánaföldön megszervezte, megszûnt. Minden pénz elfogyott és a túlvilág gazdasága kénytelen volt berendezkedni hitelkereskedelemre. De a miniszterek a hitelt is kezdték eltûntetni. Késõbb áttértek a fény-, majd a hangkereskedelemre. De a fény is eltûnt és a hang is eltûnt. Most már illúzió volt minden forgalom, de úgy, hogy a római birodalom keletkezése idején kezdett eltünni az illúzió is, sõt eltûnt maga a forgalom is.

A politikai helyzetben nyilatkozik meg elsõsorban a túlvilági lét sajátsága: a lét homálya. Egyes elméletírók szerint a teljesen felbomlott politikát a kormányzat kapitalisztikus szellemének tulajdonítják. Pártot alapítottak, amely az államéletet a szocializmus mintájára akarta berendezni. A való helyzet, úgy látszik, súlyosabb. A kormány magatartása kétségtelenül burkolt banditizmus; az összes felelõs és jövedelmezõ állást tényleg a kormány kegyencei töltik be, akik felelõtlenül és szabadon garázdálkodnak. A korrupció és a cinikus fosztogató szellem azonban nem a politikából fakad. A politikában a túlvilág lételfajulása tükrözõdik, és ennek okát nem szabad sem a kormányzatban, sem a népben keresni. Az elfajulás világfolyamat, vagyis: az élet alapállapota itt a homály.

Így támad aztán az a helyzet, amit az idegen tapasztal, s amit oly nehéz megszokni, hogy a túlvilágiak beszélnek olyan határozott tényekrõl, mint a szóba kerültek: megérkezésrõl, vámvizsgálatról, pénzrõl, idõrõl, szállóról, lakásról, fürdõrõl, férfiakról, nõkrõl, mindez azonban tulajdonképpen nincs sehol.

Tegyük fel, hogy a sajtóban cikk jelenik meg arról, hogy álarcos bakteriológusok a Yokohamából Cincinnatiba vezetõ országúton megtámadtak és kifosztottak egy csecsemõiskolát. Vagy pedig ilyen cím: Leszúrta gyilkosát és dalolva ment a halálba. Vagy a lapban támadó cikk jelenik meg, amelyik a kormányt a korrupció miatt felelõsségre vonja. A valóság ezzel szemben az, hogy nincs sem sajtó, nincs álarc, országút, gyilkos, halál, nincs támadás, sem korrupció, kormány sincs, nem jelenik meg újság, nincs nyelv és nem olvas senki. És az, hogy a hírlapírót a kormányzat megbünteti és lezárja?

Büntetés! Bezárás! Ezeket a dolgokat a túlvilág kinevetné, ha lennének, sõt, ki tudja, talán örömmel fogadná, abban az esetben, ha tudna nevetni, vagy örülni.

De csalódik, aki azt hiszi, hogy ez képzelõdés, vagyis, hogy a túlvilágiak tömegkényszerképzetek között élnek. Állítólag volt egy világ, de a kormányzat korrupt alakjai eltûntették. A történetírók állandóan errõl vitatkoznak, s az úgynevezett realista história azon az állásponton van, hogy elõször azt kell eldönteni, volt-e valaha a túlvilágnak tényleges világjellege, vagy sem.

A földi ember ezek után hajlandó azt mondani, hogy a túlvilágon a legelemibb valóság is bizonytalan, vagyis nem is érdemes beszélni róla. Ez teljesen téves. Nincs szó itt sem elemrõl, sem valóságról, sem bizonytalanságról. A dolgok valamiképpen vannak, de csakis, azt lehetne mondani: átvitt értelemben, más szóval: túlvilágra átvitt értelemben. Hogy mi ez az értelem, az a legnagyobb mértékben homályos és elveszõ és felbomló, ami a végtelen ellenõrizhetetlenségben eloszlik.

Rövid megjegyzés

Olyasvalami ez, ami csak az itt élõ ember számára fontos. A túlvilágra érve ugyanis, mint emléket - és nem szorosan az emberhez tartozót - le kell rakni és el kell felejteni. Túlnan senki sem beszél errõl, fel se tûnik. Nincs. Ez az, hogy a túlvilágon a nagy emberek nincsenek sehol. Se festõk, sem államférfiak, sem aszkéták, se filozófusok, se költõk, se szentek, se próféták, a túlvilági ember világképébõl a nagy ember teljesen és tökéletesen hiányzik. Hová lettek? Nem tudni. Talán egy helyre gyûltek? Valószínütlen. A túlvilág külön részén tartózkodnak? Nem. Talán saját túlviláguk van?

Teljesen ki van zárva. Az bizonyos, hogy abban a túlvilágban, amely - a dolgok bármiképpen álljanak is - mégis csak a túlvilág, abban a túlvilágban nagy ember egyáltalán nincs. Ez a felvilágosítás persze az ott levõ számára semmit sem jelent, mert hiszen odaérve el kell felejtenie. Az itt élõ számára esetleg valamit meg tud magyarázni.

PAIDOKRATIA

Üldögélõ így szólt Rózsapalásthoz:

- Az államok fölött rendetlenség lett úrrá. A dolgok annyira bonyolódtak, hogy a bennfentesek tudása csõdöt mondott. Mit kellene tenni?

- A régiek azt mondták, hogy a hatalmat ilyenkor egy parasztra kell bízni; a régebbiek azt mondták, hogy egy vademberre; a még régebbiek azt, hogy egy asszonyra.

- És mit mondasz te?

- Tekintet nélkül arra, hogy az államokban a rendetlenség, vagy a rend az úr, a hatalmat egy ötéves gyerekre bíznám.

- Miért nem vállalod magad?

- Mert még különbséget tudok tenni a jó és a rossz között; mert az embereket hasznuk, és nem arcuk szerint ítélem meg; mert kezem már a munkához szokott és elfelejtettem játszani; mert azt hiszem, hogy jó király lennék, ha az embereket boldoggá akarnám tenni; végül pedig, mert már tapasztalt vagyok.

- Öreg vagy és bölcs. De mondd, ha már tudsz, nem vagy-e tudatlan? Ha bûnös, ártatlan? Ha nem cselekszel, nem nyerted-e vissza a tevékenységhez való erõt? Ha már megértél, nem vagy-e újra gyermek?

- A mai embert a végzet elérte. Az államok fölött rendetlenség lett úrrá, s a dolgok már annyira bonyolódtak, hogy a bennfentesek tudása csõdöt mondott. Hogyan történhetett? Azt hitték, hogy a kis rendetlenséget a kis tudású ember szûnteti meg, a nagy rendetlenséget a nagy tudású, az igen nagy rendetlenséget az igen nagy tudású. Reálisnak hívták azt az embert, aki ravasz volt és elvetemült. Ebben az emberben, mint a régi mondás szól, egyesült egy angyal tudása és egy ördög tapasztalata. Gondolata mögött hátsógondolat van, hitében rosszhiszemûség. Senkiben sem bízik, minden szóban kételkedik. S amikor már tele van hátsógondolattal, rosszhiszemûséggel, bizalmatlansággal és kételkedéssel, mert mindenkirõl feltételezi, hogy hazug és tolvaj és hiú és szívtelen, akkor azt hiszi, hogy a világot tökéletesen és kívül-belül megismerté. Meg van gyõzõdve arról, hogy a kapzsi szerez vagyont, és komisznak kell lenni annak, aki tekintélyt kapott. Nos, szedd össze mindazt, amit mondtam: ravasz és elvetemült, rosszhiszemû és bizalmatlan, kételkedõ, és tele van hátsó gondolattal, mondd, milyen az ilyen embernek a világ? Egy sereg pimasz és nyegle gazfickó marakodása a hatalomért, a vagyonért és az élvezetekért. Ez az az ember, akinek nincsenek illúziói, s amikor valaki azt mondja: nemes, hunyorgatva válaszol: én tudom. Õ az, akit az élet megtanított. Õ az, aki az iskolát kijárta. Megtanulta azt, ami közönséges és aljas és alattomos. Fontos, hogy túltegyen a csalókon és a sikkasztókon és a hazugokon és az útonállókon és a terroristákon. S amikor az elsõ nemzedéken túltett, olyan gyermeket nevelt, aki rajta is túl tett. A következõ nemzedék ezen is túltett, és az erre következõ még ezen is. Végül a gazdagságban, piszokban, rondaságban és erõszakban mindenki olyan tapasztalt lett, hogy egymás eszén már nem tudtak túljárni, egymást nem tudták becsapni, és nem tudták egymást hátulról leszúrni. Most már egymásnak egyetlen szavát sem hitték el, egymásról csak ordenáré erõszakot feltételeztek, semmi mást. Az gyõz, hitték, aki nagyobb gazfickó, és elkövetkezett az idõ, amikor mindenki egyforma gazfickó lett. Így aztán az államok fölött úrrá lett a rendetlenség, és már a bennfentesek tudása is csõdöt mondott. Mindenki olyan reális lett, hogy semmit sem hitt el. Íme az ártatlanságát vesztett, bukott emberiség, amely azt hiszi, hogy a benne levõ romlottság értelem. Ezért mondják a régiek, hogy a hatalmat ilyenkor egy parasztra kell bízni, mert a paraszt még nem romlott; ezért mondják, hogy a hatalmat egy vademberre kell bízni, mert a vadember ártatlan; ezért mondják a még régebbiek, hogy a hatalmat egy asszonyra kell bízni, mert az asszony tapasztalatlan. A világot ismét a romlatlanra, az ártatlanra és a tapasztalatlanra kell bízni. S ezért mondom én, hogy az uralmat egy ötéves gyermekre kell búzni, mert a gyermek nem reális. A gyermek nem korlátolt, nincsenek elvei, nem tud se jóról, se rosszról, csak nevet és játszik. A játék pedig a legnagyobb misztérium: ez a szellem gyöngédsége. A gyermeknek van szíve és nincs elõítélete, nem ismeri a hatalmi viszonyokat, és az uralmat hamarabb unná meg, semhogy megbukna. Milyen megkönnyebbülés! A realitásban meghülyült szív után végre valaki, akinek nincs tapasztalata, hanem kedélye, akinek nem az élvezet a fontos, hanem az öröm, nem a hatalom, hanem az igazság, nem a vagyon, hanem a szépség. Láttál már gyermeket a homokban ülni és játszani? Nincs nála komolyabb lény. Több: nincs szakszerûbb. Amit tesz, azt jószívvel és odaadással teszi. Isten elemi alkotó szenvedélye még frissen él benne. Ha Isten reális lett volna, csak gyárat, bankot, hivatalt, tudományt teremtett volna, de sohasem: virágot, szép lányt és verseket. De hála legyen neki, Isten nem reális. A gyár, a bank, a hivatal, a tudomány nem egyéb, mint az elbukott emberiség alkotása, mert elvesztette, és nem érti a virágot, a szép leányt, az éneket és a verset. Nem hiszem, hogy Isten okos: ellenben tudom, hogy Istennek van szíve, hogy harmatos és üde és kedves, mint a gyermek. Isten játékai vagyunk, és az van hozzá legközelebb, aki játszik. Mi lenne, ha neki is elõítéletei lennének? Ha korlátolt lenne és elfogult? Ha ravasz lenne és rosszhiszemû és gyanakvó és bizalmatlan, és hátsó gondolatai lennének? Mi lenne, ha reális lenne? Gyermekkirályt választanék, és hozzá küldeném a bölcseket, a katonákat és a minisztereket, hogy tanuljanak tõle, nem tapasztalatot, hanem, hogyan kell a dolgokat komolyan venni. Különbséget tenni jó és rossz között? Nem. Örülni annak, ami van. Hasznot várni? Nem. Szépet csinálni. Dolgozni? Nem. Játszani. Boldoggá tenni az embereket? Nem. Szeretni õket. Tapasztaltnak lenni? Nem. Tapasztalatlannak maradni, és ártatlannak, irreálisnak és elfogulatlannak, gyengédnek és romlatlannak. Megõrizni az emberinél magasabb égi realitást: azt, amelyik nem itt tesz bennünket otthonossá, hanem ott, ahol még a gyermek él.

- Hol?

- Ahonnan jöttünk és ahová megyünk.

KIERKEGAARD SZICÍLIÁBAN

Az utazás elsõ élménye a lehetõségek rejtélyes kitágulása nemcsak arra, amerre valaki utazik, hanem minden irányba, és a hirtelen sokszorosára nõtt világban különös lélekjelenlétre van szükség, hogy az ember biztonságát el ne veszítse.

Az az elhatározás, hogy most Szicília felé halad, a lehetõségek egészen kolosszális méreteihez képest szegényes, és van benne valami komikus önkény. Miért éppen Szicília? Ez az egy? Mintha valaki a tál gyümölcsbõl, amely az egész kert kincsét az asztalra hozta, egyetlen szem cseresznyét választana ki, ahelyett, hogy az egészet megenné. Tulajdonképpen minden állomáson le kellene szállni; az épületbõl kilépve minden irányba el kellene indulni, egyszerre.

Fontosabb otthon maradni s még az ablakon se nézni ki; rövid és biztos út a világegyetemet körülhajózni. De ha már a küszöböt átlépte, ugye tükrök közé lép, s azon szórakozik, hogy állandóan elfelejti: mindabból, amivel találkozik, titokzatos módon eltorzulva saját magának arca néz?

Otthon a világot ismered meg, utazva önmagadat; mert otthon a súly magadra esik, az úton a világra, s mindig az marad ismeretlen, ahová nézel.

Úgy kellene utazni, ahogy a tûz terjed, a középpontból kündulva, minden irányba, s ahogy a tûz, elemészteni azt, amin az ember átment, hogy mikor az utat befejezte, mögötte ne maradjon más, mint rom és hamu. Ehelyett az ember ég el, és a világ tovább virágzik.

Már a legelsõ órák egyikében feljegyzést tett a mágikus utazásról. Mit jelent az, hogy utazom? Realizálódom. De azzal, hogy Szicíliába utazom, a megnyúló világnak csak egy részét realizálom, a határtalanból csak ezt az egyetlenegyet, a többi mind megvalósíthatatlan marad, egészen biztosan visszavonhatatlanul és mindörökké. Ha most Velencében leszállnék, Ravennába utaznék, onnan Páduába, a lehetõségek közül ismét csak egyetlenegyet valósítanék meg.

A sok élet közül miért élem ezt az egyet? A sok Én közül miért vagyok éppen ez az egy? Valamit akarok tõle, de azt akarni, hogy ez az egy megadja nekem mindazt, amit a többi elmulasztásával vesztettem, bolondság. Szegény utazó, szegény élõ, szegény Én.

Azzal, hogy átúszod az óceánt, még nem gyõzted le, csak a felszín egyetlen vonalán haladtál át egy ideig. S ha képes lennél száz mérföldes mélységben és szélességben úszni, csak most úszol, de hol vannak az évezredek, mikor még nem úsztál s mikor már nem fogsz! Ha már nem lehet egyszerre mindent, legalább annyit, amennyit lehet? Realizálódni ott, ahol tudok. A legjobb úgy, hogy kidobni magamat az ablakon, ráfeküdni erre a mágikus mozgásra, ami az utazás, és hagyni, vigyen ahová akar, és tegye, ami neki tetszik. Kapjon fel az út és repüljön velem.

Ekkor jött közbe a gyomorrontás. Mit evett? A reggeli már nem ízlett, de megitta. Baj volt? Talán. Kis keserûpálinkával próbálkozott, de sajnos hamisítvány volt, és csak a feje fájdult meg tõle. Gondolta, lefekszik aludni, de melankóliával ébredt. Este, bár semmi étvágya sem volt, mégis kávét ivott. Másnap reggel ismét. Akkor az az állapot következett, hogy gyomra a éhségtõl fájt, de étvágya csepp sem volt. Az egészet betetözte, hogy mégis megebédelt. Estére már émelygett és szédült. Így telt az utazás elsõ két napja.

A helyzet pontos tudatosításán sok múlik, így hát meg kell tudni: mi a gyomorrontás? A táplálkozás megszûnése oly módon, hogy az ember nem kíván enni. Lényegesen tehát a valósággal való kapcsolat megszakadása. Mint minden betegség. Enni annyi, mint tanulni, szól egy költõ. S mikor az evést visszautasítom, a tanulást utasítom vissza. Nem akarok tanulni. A gyomorrontás tehát nem más, mint a realizálódást megakadályozó tényezõk túlsúlya.

Közben a tengerparton ült és kedvetlenül a moszatos zöld vizet nézegette. A lassú szél nyirkos meleget hozott. Az egész környezet terhére volt. Holnap megérkezik Szicíliába.

Bárkinek bármi legyen is a véleménye ma Napóleonról, a történet tüzérhadnagyáról, aki francia császár lett és meghódította Európát, kétségtelen, hogy amikor élt, az emberek nem a történet alakját látták benne, hanem valami egészen mást. Az emberi élet korlátlan lehetõségének ez a példája a gyengéket elkábította. Az erõseket még inkább. De az ember már a kortársak elõtt is másodrangú szerepet töltött be. A fontos nem Napóleon volt, hanem a napóleoni sors. És ha nem is lehetett utánozni õt, a sors, amit élt, követendõ eszménnyé, sõt törvénnyé lett. Gyengékben és erõsekben felébredt az élet korlátlan lehetõségének napóleoni tudata: kitûnt, hogy mindent meg tudunk csinálni, mert az, ami bennünk él, határtalan.

Az utána következõ nemzedék csodája lord Byron volt. Kässner azt mondja róla: der zweite Traum deren, derer erste Napoleon war, azoknak második álma, akiknek az elsõ Napóleon volt. Byron nem volt Napóleon, de ha elõtte nem lett volna, senki sem értené azt a szenvedélyt, amely maga körül az összes határokat esztelenül feldúlta. Az irodalmárok ostoba emberek. Azt hiszik, hogy mindez irodalom. Azt hiszik, hogy romantika. A romantika eredete abban van, hogy az emberek a napóleoni lét nyomán fölfedezték magukban a végtelenséget. Byron romantikus volt, ami azt jelenti, hogy szabadjára eresztette az elementáris tûzvészt, amit az ember magában hord, s aminek neve: élet.

Byron volt a második álom, az összes hagyományos határokon áttörõ, az összes bilincseket lerázó, az összes szokásokat felforgató életszenvedély második megnyilatkozása, az élet kimeríthetetlenségének második megnyilatkozása s az élet daimonjának második felszabadítója. S nem állott egyedül. Hogy ne kelljen messzire menni, vegyük Stendhalt, aki saját becsvágyának óceánjába fulladt. Mert a becsvágynak Napóleon óta egészen más értelme lett, mint azelõtt volt. Régebben egy kicsit mindenki szégyellte, ha magában ilyesmit mértéken felül hordozott.

Stendhal elmondta véleményét, amikor Julien Soreljét a Vörös és Fekete hõsét megírta. Uralkodni, sóhajtotta, reggel és este, éberen és álmában, józanul és részegen; uralkodni, suttogta esztelen érületében és hajthatatlanul, mint egy hülye. Szegény bolond, egy bûbájos leány szívét eltaposva kívánt a világ trónjára lépni. De mit leány! Mit kegyetlenség! Mit õrület! Mit hülyeség! Uralkodni, uralkodni!

Ez volt a helyzet a második álom emberei között. Uralkodni! Byron és Stendhal, Napóleon apostolai s a napóleoni élet határtalanságának evangélistái kötelezõvé tették a végtelenség-szenvedélyt, az uralomvágyat, a hatalmi ösztönt, a szégyentelen becsvágyat. Ne higgye senki, hogy ez a romantika abban az idõben higgadtan megítélhetõ volt. Még ma sem tudja higgadtan megállapítani csaknem senki, hiszen magában mindenki úgy él: uralkodni, uralkodni! Min? Miért? Mindegy. Uralkodni. Lehetetlen volt ellenállni - nem a hõsnek, hanem a hõsi életformának. És ez alól Shelley éppen olyan kevéssé volt kivétel, mint Keats, Victor Hugo, Leconte de Lisle, vagy bárki más. Amirõl itt szó volt: a heroikus életnek új formája, mindenki a végtelent és határtalant, a tökéletest és az istenit látta benne.

Könnyü ma látni, hogy egyik se volt. Akkor bezzeg ugyan kinek kellett volna lenni, hogy a valóságot felismerje? Byron, Shelley, Stendhal, Keats, Hugo mégis csak idejüknek legkitünõbb emberei voltak. S ha õk megszédültek, hogyan lehet nagyobb józanságot követelni Humboldtól, Hegeltõl, vagy Fichtétõl?

Úgy látszott, hogy ezt már nem lehet fokozni. Az összes nagy érzés felszabadult, és az összes nagy szavakat kimondták. Byron és Stendhal nyomán olyan ember kezdett kialakulni, aki már csak rendkívüli pillanatokban tett különös erõfeszítésekben értette meg, hogy mirõl van szó. A felcsigázott emberi szenvedély olyan közszellemet alkotott, amely nagy szavakat csinált egy életõl, amely már nem volt sehol. Szent Ilonán maradt. Így vált az egész lendület irodalommá s lett a polgár szórakoztatója.

Mert a következõ lépést már nem tudta követni senki. A napóleonok elárasztották a biedermeier szalonokat, hõsi tetteket hajtottak végre a tõzsdén, a politikai gyûléseken és a hálószobákban. Byron elkezdett a gazdaságtannal foglalkozni, és Stendhal varrólányokat csábított el. Az epigonizmus teteje, amikor a hõs újságcikket ír. Ez következett el a negyvenes években, amikor propagandát csináltak egy heroikus életnek, de hérosz már nem volt sehol.

- Nem igaz, itt volt õ, de a világtól már elszakadt, s a padlásszobában lakott. A negyvenes évek manzard-Napóleonja, ez a keserû magányos, ez a nyomorult világhódító, a végtelenségnek ez a koldus uralkodója s a szégyentelen becsvágy toprongyos evangelistája Párizs és Koppenhága külvárosában élt, de nem adott fel semmit.

Az egyik Baudelaire. Etre un saint et un héros pour soi-méme, szent és hõs vagyok, de csak magamnak.

Saját korának: vicclapfigura és megbotránkozás. A kor neki: szégyen és utálat. Mikor mindenki nagy szavakat keres a kicsiny létnek, õ kicsiket talál a nagynak. A hódító, ezt a papoló zsivajt már le se nézi, csak mint egy értelmetlen kényszerhelyzetet viseli, s terhére van. A hódító már Stendhalnál befelé fordult, mert kívül a világot Napóleon felégette. A napóleoni becsvágyból pszichológia lett. A feladat most már nem Oroszországot legyõzni, hanem ott belül azokat a birodalmakat, amelyeknek se határuk, se nevük. Hõsnek lenni a pszichológiában egészen más, mint a csatatéren. Veszélyesebb. A heroikus élet egészen más síkra helyezõdött át. A korlátlan lehetõségek száma új világot nyit itt, miután az, amelyet Napóleon meghódított, poshadó trágyadombbá lett, és valamirevaló ember az utcán már csak az orrát befogva járt. Az élet daimónja megfordult, s a hódítás méltóbb terét kereste s találta meg, azt, amirõl e nagyszájú svihákoknak sejtelmük sincs.

Napóleon hozzá képest suhanc. A magányos hõs, aki az élet határtalan lehetõségeit pszichológiailag meglátta, s az elementáris tüzvészt befelé is szabadjára eresztette, volt az új fensõbbrendû ember. Az igazi gyõzõ, helyesebben az igazi legyõzött azonban nem Baudelaire volt, hanem Sören Aaby Kierkegaard. Mert nem lehet eléggé hangsúlyozni, hogy ennek az újfajta belsõ gyõzelemnek ára a külsõ legyõzetés. Ezt a világot csak az hódíthatja meg, aki zátonyra jutott; csak az összetört ember diadalmaskodhat. Kierkegaard a harmadik álom - der dritte Traum deren, derer erste Napoleon und zweite Byron war. A hódítás teljesen megszünt mint világi tevékenység. S erre a tevékenységre tényleg a legjobb a padlásszoba.

Kierkegaard hallatlan fölfedezést tett, olyan nagyot, amelyhez súlyra nézve a wagrami csata olyan, mint egy futballmeccs. Az élet, mondja, nem a jelenségen, nem a látható s érzékelhetõ képen, képzeten és alakon múlik: a belsõ aktivitáson, a pszichológiai tevékenységen, amely a külsõ világtól teljesen független. Az emberi lét nem jelenségekbõl, hanem elhatározásokból áll. Az egyedüli fontos, amiben az emberi lény közvetlenül él. Az egzisztencia középpontja nem a jelenség, hanem az elhatározás.

Ma még sokan azt hiszik, hogy a hõsben a látvány, a színpadi, megható és elragadó hatásos szerep a legfontosabb. Nem. A hõsben egyedül a megvalósuló álom és eszmény a fontos. Mert az élet nem a hírbõl, hanem az álomból táplálkozik. Az igény Napóleon óta megváltozott. Az újabb emberfajtát a császár nem elégíti ki. Elõnyben részesítette a padlásszoba lakóját, aki a fûszeresnek is tartozott, de a pszichológiai hõstett líráját meg tudta valósítani.

Amikor a hajó Szicília egy kikötõjében letette, lakást keresett, átöltözött és kiment. Gyomra rossz volt, s lehelletének szagát maga is elkerülte. Mindenekelõtt megfürdött a tengerben, aztán valahová le akart ülni pihenni. A házak között forró büdösség aludt, mint egy zsíros és nagyhasú szörny. Fát keresett, hogy árnyékában lehûljön, de csak bokrot talált. A melegtõl elkínzott ág a napsugarat nem fogta fel. Mégis leült és nézte a vizet. Étvágyrontó zöld moszatok úsztak benne, s a fenekén a kövek között elhasznált edények törmeléke hevert. Tovább indult, hogy alkalmasabb helyet keressen. A part mellett inogva lépdelt. A hegy felõl a lomha szél émelyítõ nehéz illatot hozott, amitõl minden tagja ellankadt. Csakhamar ismét leült. Csak úgy volt ott, semmi nélkül, könyv nélkül, gondolat nélkül, kívánság nélkül, kedv nélkül, öröm nélkül.

Azt gondolta, hogy itt a parton majd kedves, hosszú sétákat tesz. De út nem volt sehol, csak öszvérek taposta ösvény, tövises bokrok között az ingó köveken. A tenger cseppet sem volt barátságos, vízében a torzonborz hínárral és a nyúlos zöld moszattal. A nap meg annyira perzselt, hogy ha egy percre megállt, bõre égni kezdett.

Visszajövet a kövek között neszt hallott. Két lépésnyire tõle kígyó siklott el, nem is nagyon sietve, még vissza is fordult és sziszegett. Így hát, gondolta, a sétát is fel kell adni. Kár. De ilyen körülmények között öngyilkosság lenne. Minden bokorban mérges kígyó lehet. Talán rálép, vagy ráül, s akkor megmarja. Dermedten állt. A kígyó már jó ideje, hogy eltûnt, mozdulni sem mert. Késõbb óvatosan lehajolt, követ vett fel s odadobta, ahová a kígyó bújt. Még egy követ. Semmi. Elindult, a kövek alját remegve nézte, nem nyúlik-e el közöttük a vipera. Mostmár nemcsak a melegtõl izzadt. Ettõl a naptól kezdve csak a házak közvetlen közelében mert járni.

Gyomra még mindig nem javult. A hõség állandó volt, a lusta szél fûszeres illatot hozott a hegyekrõl, s olyan nyirkos volt, hogy a szobában is minden tárgy a párától ragadt. Néha felnézett a környezõ sziklákra, s árnyékosabb helyet, szabadabbat vélt felfedezni. De amikor indulni akart, eszébe jutott a kígyó. Inkább a forró fal tövébe ült, s nézte a vízbedobott cserepeket.

Sajátságos: ez a sûrû melankólia, mióta elindult, már több mint egy hete, szûntelen tart, rosszul alszik, izzad, fáradtan ébred, a reggeli nem ízlik, és borzadva gondol arra, hogy kimegy a napra fürödni, de mégis megy, mert a házak között a párolgó olajgáz és a foszló szemétszag elviselhetetlen.

A szélsõ háztól nem messze szokott fürödni. A parton haladt, inkább a vízben, gondolta, hogy a kígyó a tenger közelébe nem merészkedik. Száz lépés lehetett mindössze, legfeljebb százötven. A legyek itt már nem kínozták annyira. A vízbe gázolt, a világos kövekre lépett, elõször mindig óvatosan megnézte, hová. Néhány métert úszott kifelé, aztán hirtelen visszafordult, mert azt hitte, hogy valami bestia megtámadja.

Megérkezése után a hatodik napon, éppen délelõtt s fürdõben, a nyilt tengeren, kint messze a parttól, lehetett vagy három mérföldnyire, bukdácsoló nagy halat vett észre. A hal gyorsan úszott, farokuszonyát a vízból ki-kivágta, és hancúrozott. Cápa, gondolta, hiszen csak a cápa szokott egyedül vadászni. Szívdobogást kapott, mint amikor a kígyóval találkozott. Már ez is.

Más fürdõhelyet kell keresnie. Ez itt nem elég védett. A cápa könnyen idejöhet és megtámadhatja. Néhány méterrel odébb sekély vizet talált, ahol a sziklák medenceszerûen körülvették a fürdõhelyet. Ha bement, itt igazán védve volt. Fürödni ugyan nem tudott, mert a víz sekély volt, meleg, poshadt és kevés. Végül, gondolta, mi különbség van aközött, hogy otthon, abban a mosdótálban mosakszik, itt meg ebben? Mert az egész tényleg alig volt nagyobb, mint a mosdótál. A különbség az, hogy itt a nap eszeveszetten tûzött, és a legyek marták.

A tizedik napon elhatározta, hogy csak akkor megy fürödni, ha a nap már leszállt. Reggel és délelõtt a templom lépcsõjén állt, a falu egyetlen árnyékos és aránylag hûs helyén, s a legyeket hajtotta el magáról. Ha északi, vagy keleti szél volt, az idõ tûrhetõen telt, de a déli szél a házak minden bûzét idehozta. Dél felé aggódva gondolt az ebédre. Nem volt éhes, és gyomrában a realizálódás már két hete megállt. Mintha emészthetetlen massza ült volna benne, szivacs, vagy itatóspapír. Rosszkedvûen evett. A bor nem ízlett, de itta, mert legalább elálmosította. Délután ismét a templomhoz ment, lelapulva a falak között, nehogy a nap érje. Itt ült fél hétig. Akkor a nap már annyira lehajolt, hogy elmehetett a mosdótálig. Megmosdott, s idegesen nézte a nyílt vizet, vajon nem közeledik-e a cápa?

Az út igazán nem sikerült. Azzal indult, hogy a lehetõségek minden irányban kitágulnak elõtte, íme most úgy látszik, hogy ugyanazok a lehetõségek lezárultak, és még soha sem volt ennyire fogoly, mint most. Tágas nagy séták helyett ötven lépés a fal tövében a háztól a templomig és vissza; sok új íz helyett az állandóan émelygõ gyomor; ragyogó napfény helyett a kényszer, hogy az árnyékban üljön; a vidám és friss fürdõ helyett a kicsiny mosdótál. Ennyire szûkült a kitáguló világ? És ha történetesen arra gondol, hogy a fülledt szagoktól fuldoklik, hogy a legyek marják, és nyaka, karja, válla már csupa seb és hólyag, a nyirkos szél az agyára fekszik, akkor azt kell gondolnia, hogy mindazt, amit várt, negatívan élte át, vagyis éppen az ellénkezûjét annak, amit remélt.

A kérdés, amiért az utazást elhatározta s magát ebbe az elhatározásba belevitte, a következõ: próbára tette magát, vajon mindaz a szépség, amit e ragyogó világban sejtett, ki tudja-e csalni kolostorából, vajon elég erõs ahhoz, hogy a tündöklõ természet kisértésének ellenálljon? Elég erõs volt hozzá. Az Ént nem lehetett kicsalni semmivel. Csak még beljebb bújt. Csak szenvedett bele.

Amit tapasztalt: saját arca néz vissza rá. Az Én bent volt, de kívül se látott mást, csak õt. Amikor a tengerbe lép, kenõcsös moszat tapad rá, undorító legyek bosszantják, gyomra émelyeg, a forró párában fuldoklik, éjszaka izzadtan és álmatlanul, mint a kemencében az izzó kõfalak között hentereg. Utazva önmagad ismered meg. Ez vagyok én? Ez a harmadik álom? Ez a nyomorúságos féreg? Igazán nem hasonlít sem az elsõhöz, sem a másodikhoz.

Elõnyben részesítette a helyzeteket, amelyekben magát feszélyezve érezte, s aszkétikus szigorral védte meg magát attól, hogy a világgal békét kössön. Nem! Nem a világ! Az Én! Mit akar? Azt, hogy legyõzzék? Most aztán le van gyõzve. Tökéletesebben már nem lehet.

Ilyen vagyok? Így rettegek étvágyamért, így borzadok a szabad vízben úszni, menekülök a hüllõ elöl, amely talán nem is mérges? Így féltem magam a napfény erejétõl s a parazita legyektõl? Ez vagyok Én?

Elutazott? Nem. Tapodtat se mozdult hazulról, mert Énjébõl nem tudott kilépni. A mágikus mozgás, ami az utazás, nem tudta kicsalni belsõ kolostorából, ahol fogvacogva, dideregve valamit félt. Görcs. Gyomor. Fürdõ. Nap. Ami eléje lépett: étel, bor, gyümölcs, séta, víz, kövek, virágok, illatok - attól rosszkedvûen és leverten elfordult, mert nem talált velük viszonyt, és a világból nem tudott semmit megszeretni. Ahelyett, hogy az Én is olyan tág, szabad és levegõs lett volna, mint a világ, a világ is olyan szûk, sötét és szánalmasan kicsiny lett, mint az Én. A fürdõ szimbóluma: nem irtózatos, hogy az óceán helyett itt fürdik ebben a ronda pocsolyában? De az. Lavórban mosdik a tenger partján. Miért? Fél a poliptól, a cápától, a ráktól. Õ fél? Az Én. Mit félt? Önmagát. Csak hogy megmaradjon, senki se bántsa, meg ne sértse, jaj, el ne veszítse. S mit ért el vele? Rossz gyomrot, kínlódó izzadást, lapulást a fal tövében, unalmat, légycsípést.

Ehelyett belül bíbelõdik önmagával, túlzott, tiltott és tisztátalan mûvelettel belenyúl minden piszokba. Ez a pszichológiai hõs? Látni, beismerni, szenvedni, megalázkodni, bevallani. A lélekelemzés aszkétikus pátosza. Befelé utazik és fölfedezi magát. Piha! Elég.

Nem elég. Ha már itt vagy a pszichológiai líra mámorában, valld meg, hogy az egész kicsalás-elmélet gyatra és komisz önáltatás. Úgy tûnteted fel, mintha ez a világ itt azt akarná: egyél, igyál, fürödj, sétálj, szeresd a kockázatot, a szabadságot, a veszélyt, a napot, - végre szeress valami mást is önmagadon kívül, s te állhatatosan nem engednél neki, mert kitartasz. E gyakorlat pedig dicsõség. Hát azt hiszed, ha nem szeretsz semmit, magadat tudod? Önmagadhoz csak a világon keresztül vezet az út, és nem szeretheted magad, ha mást nem szeretsz. Az, hogy elbújsz elõle, nem jelenti, hogy elbújsz magad elõl? Nem kell a nap, más szavakkal: nem kellesz magadnak. Mi ez? Mindentõl félsz? Miért? Mind ellenedre van? Hal? Bor? Kígyó? Nap? Illat? Szél? Mind téged kínoz, nyomorult? Nem inkább az Én az, ami kínoz? Bolond!

A valóság lesújtóbb, mint hitted. A helyzet igen egyszerû: nem tudsz kilépni magadból. S ez az Én nem kolostor. Hagyjuk a vallásos illúziókat. Nincs itt szó semmiféle vallásról. Nem akar téged itt megkísérteni senki. Magad tetted próbára magadat, hogy ki tudsz-e bújni a sorvasztó önelemzés önzõ ájulatából, amely nem tud mást, mint önkínzó vádakat emelni, s fal mellé bújik, ha kisüt a nap.

Megbuktál szerencsétlen. Ezt akartad. Most elérted. Alkalmatlan vagy arra, hogy a világot szeresd. Ironikus érzelgõ. Megváltatlan szent. Önmagát nem tudja feladni. Be van zárva Énjébe. Állandó aszkétikus rendszabályokat alkalmaz, s amikor élveznie kellene, elrejtõzik saját öröme elõl, mert azt hiszi, bûn. A bûn, barátom, az, hogy bennemaradsz. Hogy Én maradsz, s képtelen vagy az utazás mágikus metamorfózisában tengerré, nappá, borrá, széllé válni. Ezért nem tudsz enni rendesen, s a narancsligetek illatában émelyegsz. Próbáld meg, nem a magad nevében élni a világot, hanem a világ nevében élni magadat. Próbáld meg magad lantnak élni, amin az elemek játszanak. Ki követeli tõled, hogy ha valami szépet látsz, elõbb leköpjed önmagadat? Ez neked a vallás? Ez a te vallásod? A világot lepiszkolni, hogy csak az Én maradjon épen? Nem vallás ez, barátom, hanem rossz kedély.

Fel kell adnod azt, amit meg akartál menteni. Hõsi életet örököltél, de az elsõ álom eltûnt, s utána eltûnt a második. Le kell mondanod a hõsi pátoszról. Amit tõled követelnek, az nem a megtanult szerep jól árnyalt elszavalása. Ne légy többé hõs. Tanulj meg élni úgy, mintha egyedül lennél. Mintha nem nézne senki. Mintha otthon lennél. Mit akarsz? Ugyanazt a szerepet játszod befelé, amit õseidtõl tanultál, de õk kifelé játszották. Hidd el, befelé nincs hõsi szerep, de hõs sincs. Jó embernek lenni. Próbálj meg õszinte lenni pszichológia nélkül. Szeretni Én nélkül, Istent látni vallás nélkül. Csak úgy, ahogy tényleg van. Valahogyan szívbõl és örömmel. A féreg nem igaz: ez a hõs másik oldala. A hõs sem igaz: ez a féreg másik oldala. Összetartoznak. Nincs Én; ez a világ másik oldala. Csak Isten van, õ ragyog itt a tengeren és a narancsligetek között, és ez a bûvös illat õ, a szél is õ, a kígyó is õ, a cápa is, a bor is. Ne számold, hogy hányadik álom vagy. Inkább álmodj magad.

ÍZEK

(Használati utasítás: ha a tenger mellett nyaralsz, reggel hatkor kelj fel, menj a sziklához, ahol jó mély és a víz ragyog, ugorj fejest, ússzál húsz percig. Száradj meg a napon, gyújts rá, olvass verseket és menj reggelizni. Nyolckor indulj az erdõn át a fürdõbe, lassan, ott napozz, fürödj, féltizenkettõig, szedj csigát, kagylót, úszkálj, ugrálj, lapos kaviccsal kacsázz a vízen, építs homokvárat, közben meditálj a világ nagy tételén: Jobb verõfényes nyáron a tengerben fürödni, mint hideg télen a sötét hivatalban dolgozni. Ha ezt is elvégezted, még egyszer merülj meg a vízben, törülközz meg, végy könnyû pizsamát, lassan menj a fogadóba, ülj asztalhoz, s akkor, míg a levest hozzák, olvasd a következõket:)

A kínaiakról azt olvastam, hogy a legkíváncsibb ínyú emberek, és amit nem ismernek, azt szeretik a szájukba venni, mint a pólyásgyerekek. Az ízlelést ez a tudósítás szabadította fel bennem. Figyelni kezdtem, és csakhamar azt tapasztaltam, hogy az, amit az úgynevezett lélektan az ínyrõl mond, az csapnivaló. A többi közt azt állítja, hogy az ízlelésnek nincs emlékezete. Aki ezt mondta, az botínyû ember volt.

Mondhatom, hogy nemcsak a kínaiak, akiket hallomásból ismerek, nemcsak én, aki esetleg kivétel vagyok, hanem egész sereg ember, akinek érzéki kultúráját nagyra becsülöm, ezt az állítást megcáfolták. Az íny nagyon is jól emlékszik még a harmincöt évvel ezelõtt megízlelt ételekre és italokra is. Az íny végtelenül intelligens érzék, amely bámulatos árnyalatokat tud megállapítani és csodálatra méltó színvonalra tud emelkedni. Végül az ínynek olyan fantáziája van, amelynek például a tapintás, vagy a szaglás nyomába sem ér, sõt még a hallás is csak ritkán.

A kínaiakról szóló értesülésem óta nem szégyellem bevallani, hogy kóstolási és torkossági ösztönöm minden idõben igen nagy volt. Ennek az ösztönnek sok élményt köszönhetek. Csak egyet mondok el. Ismerik a rügy ízét? Különösen két rügyet tudok ajánlani. Az egyik csak néhány napig szedhetõ, április közepén, mikor az egres virágzik. A virágrügyet, mikor még nem nyílt ki, az ember letöri. Nem nagyobb, mint egy gyufa feje. Frissebb nyers salátaízt nem ismerek. Tíz rügytõl az embernek egészen jókedve támad. El tudom képzelni, hogy milyen remek lehet olajjal. Olyan gyengéd, omlós, savanykás, pezsgõ, puha íz, aminek közelebbi megjelölésére a nyelv tehetetlen.

A másik rügy a kökény. Mikor az új hajtás még gyenge, májusban és júniusban, tehát egész hosszú ideig, korlátlanul élvezhetõ. A friss hajtást az ember lecsípi, a levelektõl megtisztítja és a mintegy másfél centiméternyi apró rudacskát a szájába veszi. Keserûmandula íze van, de jó leves, ropogós, üde és zamatos. Aki megszerette, nem tud lemondani róla.

Arra, hogy az ínynek van fantáziája, csak egyetlen példát említek. A fenyves szélén hevertem a napon, akkor jutott az eszembe. Fölöttem cinkék ugráltak és nem messze rigó énekelt. Idõnként a csomós ebír nevezetû fû szálait tépdestem és rágcsáltam. Ez az a fû, amit a kutyák annyira keresnek és szeretnek. Nem egészen ok nélkül. Semmiféle étel annyira nem hozza rendbe gyomrát, mint ez, és jobb, mint száz gyógyszer.

Azon tûnõdtem, hogy milyen íze lenne a szép nõnek. Nem annak, aki a villamosban az ember lábára lép és gorombáskodik. Nem a nõnek - hogy is mondjam? Azt hiszem értik. Nem arról van szó, hogy milyen lenne a nõ húsa, ha megsütnék. Hús lenne, és valószínûleg nem különösebben ízletes. A nõre gondolok, akit az ember, amikor szerelmes, szeret. Milyen lenne, ha az ember ezt a szerelmet és ezt a csókot és ezt a nõt a szájába tudná venni és meg tudná kóstolni?

Minden bizonnyal hasonlítana a csokoládéhoz, de nagyon finom, nemes, tiszta tejcsokoládéhoz, amiben valami különösen édes és kábító fûszer van. Anyaga biztosan olyan szétomló, hogy az ember csak a szájába veszi, s anélkül, hogy rágná, lassan szétfolyna. De a nõ íze, úgy képzeltem akkor, nem olyan vörösbarna íz, mint a csokoládéé, hanem inkább vajsárga, s van benne valami a kardolból is, fõként, ha tejfölös, nincs túlföve, de porhanyó. Egy kis aszúíz is van benne, ami az ember fejébe szállhat. Persze más a szõke és más a barna, más a vörös és fekete nõ íze. A szõkében van a legtöbb tej, a feketében a legtöbb szesz. A fehérbõrû kékszemû és feketehajú nõben ezen felül is van valami ritka fûszer, amihez hasonlót még nem ízleltem, s azt hiszem másutt nincs is, csak benne.

Még valamit el szeretnék mondani. Tudok arról, hogy az ízlésnek transzcendens ösztöne is van. Az íny néha természetfölöttirõl is tud és tapasztalatot nyújt az örök dolgokról. Hallottak már az élet vízérõl? Biztosan. Csak még nem ittak belõle. Nos, egyszer életemben, álmomban részesültem abban a kiváltságban, hogy ihattam belõle. Egy asszony kínált meg vele. Csak mikor már megittam és felébredtem, akkor tudtam meg, hogy az élet vize volt.

Rózsaszín volt, híg, mint a világos piros bor, de pezsgõ gyöngy szemek ültek az üveg falán. Illata kicsit sós volt, mint a tengeré, alig érezhetõen. Nagyon tiszta illat, mint egy ismeretlen virágé, vagy növényi nedvé. Ízében elõször az olajat fedeztem fel. Gyengébb volt, mint az olíva, enyhébb és lágyabb. Egy kicsit vérszerû is, forrásvízszerû, gyümölcslészerû, de anyagtalanabb, illanóbb, szelídebb s ugyanakkor mélyebb. Sem hideg, sem meleg, olyan langyos, amilyet még nem ittam, mintha a benne levõ élettõl lenne langyos. Úgy folyt le a torkomon, ahogy csak a tej, vagy a bor szokott, de még bizalmasabban. Mintha nem is került volna a gyomromba, hanem a torkomból egyszerre szétáradt volna. Egészen belepuhultam. S az erõ, amit felszívtam, nem ökölerõ volt, hanem csendes és lüktetõ ragyogás. Egyszerre elkezdtem belülrõl világítani. Azóta biztosan tudom, ha az élet megtisztul mindattól, ami nem élet, töménnyé válik, akkor ez a szótlan elragadtatás.

TÉLI TERV

Kifelé forduló emberek számoljanak lényük természetével. Ami azt jelenti, vegyék tudomásul, hogy kedélyük egyensúlyát csak úgy örizhetik meg, ha elegendö külsõ benyomást szereznek. A befelé fordult ember négy kopasz fal között, egyedül, évekig egészen jól elél. Elég ösztönzést nyer belülrõl. Mi európaiak erre képtelenek vagyunk. Nincs benne szégyellni való; így van. A tulajdonságokat nem lehet megváltoztatni, csak felhasználni.

A kifelé fordult ember számára ezért a tavasz semmi máshoz sem hasonlítható felszabadulás. A benyomások megszázszorozódnak és elmélyülnek. Az európai tavaszra mind meggyógyul, vagy meghal. És ezért a bánat ideje az õsz, amikor a benyomások száma hirtelen csökken, s még a kevés is egyhangúvá lesz. Ezt akkor vettem észre, mikor éveken keresztül, nyáron, fõként utazás és séta közben, feljegyzéseket tettem. Egyáltalán nem lényeges dolgokat. A legtöbb ilyen: "Részeg fürdõje a kikötõben", "kis leány szedret árul a piacon". A nyári feljegyzések kincsek lettek télen, annyira, hogy semmivel sem cseréltem volna el õket. Megtaláltam ázt a négy ütemnyi dalt, amit a folyóparton hallottam a fekete rigótól, vagy azt a nyolc sort, amit egyszer egy hajnali sétám alatt a virágzó jázminbokor tövében jegyeztem fel. Késõbb a benyomásokat egészen tudatosan gyûjtöttem, hogy télen elõvegyem. Néha terv is akadt közöttük. Olyan terv, amely fõként új benyomásforrások felfedezése volt. Mert mit tesznek a legtöbben, ha az idõjárás elromlik, a szobába kell vonulni és fel kell venni a télikabátot? Egy ideig társaságba, színházba, kávéházba járnak; közben munkával gyilkolják magukat, és arról vitatkoznak, hogy ez valami nagy dolog, talán érdem és erény. Végül, már úgy újév után, mizantrópiába esnek, ami elkerülhetetlen következménye annak, ha valaki a kelleténél többet van emberek között. Ne tartsuk az embert a virágnál többre; akkor tartjuk a legtöbbre. Aki három napig folyton orgonát szagol, meggyûlöli. Hogyan lehet hat hónapig folyton embert szagolni?

Az új benyomásforrások felfedezése nem könnyû. Ahhoz, hogy valaki teljesen kielégítõ forrást találjon, olyat, amely hónapokig szûntelenül mindig újabb és újabb benyomást ont, s ezzel kedélyét épségben és egyensúlyban tartja, ahhoz bizonyos fokú zsenialitás kell. Az emberek többsége ilyesmi fölött nem szokott rendelkezni. Ha regényolvasás, színház, társaság, hangverseny (közönségesebb embereknél esetleg még a mozi) elkopott, melankolikus lesz, vagy még ennél is több, ideges.

A következõkben egy télre való benyomásforrásomat van szerencsém elmondani. Nem volt szándékos és elõre kigondolt. Õszvégi sétám alatt a hegyoldalban vonzó kertet találtam és jól megnéztem, hogyan építenék benne házat, ha történetesen lenne pénzem rá. A hely felõl hamar döntöttem. A ház beosztása maga nem volt ilyen könnyû. Vázlatot készítettem, de csakhamar eldobtam. Egy hét múlt el, amíg a teljesen kielégítõ megoldást sikerült megtalálnom.

November vége volt és az esõ esett. Ha munkába vagy olvasásba beleuntam, képeket, muzsikát se kívántam, vagy ha csak úgy hevertem a langyos szobában, házamat építettem. A földszintre tettem az ebédlõt és a fogadót, nem nagy, de kellemes üvegezett verandával. A lépcsõ másik oldalára a konyhát és a kamrát. Az épület igazán lakályos volt. Etázsfûtést gondoltam el, az egész házat az ebédlõ nagy kokszkályhája, s a mögéje épített szerkezet (gõz-, vagy légfûtés) fûtötte volna. A lépcsoházat az ebédlõtõl nem választotta el fal. Szép volt, ahogy egybenyilott s a szobából látni lehetett nemes kõris, vagy tölgyfa lépcsõjét, amely az emeletre vitt.

Fent a lépcsõ tágas hallba nyílott. A hall nappali szoba is volt, kevés, de alkalmas és barátságos bútorral. Télen igazán jó itt reggelizni és vacsorázni. A hall egyik oldalán, keletnek, volt a háló és a fürdõszoba, a másik oldalon négy kisebb szoba. Az ebédlõben állt a zongora. A falakon képek, szõnyegek és néhány puha ülõhely. A második szoba volt a dolgozó. Ezt különös részletességgel gondoltam el, íróasztalával, polcaival. Aztán két még kisebb szoba következett a nyugati oldalon, egymás mellett; az egyik a kiskönyvtár, dohányzó, tele könyvvel és csak egy-két ülõhellyel. A másik délutáni pihenõ, vagy a másik hálószoba, egyetlen hatalmas ottománnal.

Nem tartozom azok közé, akik képességeiket könnyelmûen elhanyagolják. Kinevetnek, hogy légházat építek? Túl sokat kínlódtam azzal, hogy fontos tulajdonságaimat nem ismertem fel és nem foglalkoztattam eléggé. Sok bajtól kíméltem volna meg magam, ha régebben felfedeztem volna, hogy ezt nem szabad. A fantáziának meg kell adni helyét és tisztelni kell. A képzeletbeli ház építése hetekre csodálatos egyensúlyban tartott.

Arról persze, hogy a ház berendezése milyen volt, most nem beszélhetek. Ötszázlapos kötet se lenne rá elég. A részletes és szeretetteljes kidolgozásban odáig mentem, hogy még azt is elgondoltam, hány mázsa kokszot helyezek el a pincében, hány üveg bort, hány kiló rizst és hány halkonzervet. Mialatt a házon dolgoztam, észrevettem, hogy az ember, ha fantáziáját egészségesen foglalkoztatja, nem éli ki magát mindenféle kényszerképekben vagy füllentésekben vagy túlzásokban. Az ilyesmi nem egyéb, mint az elnyomott imagináció beteges áttörése. Fejem világos volt, ítéletem higgadt. Miért? Mert fantáziám a házat építette. S mondhatom, olyan házat épített, hogyha egyszer tényleg építeni fogok, csak ezt fogom megvalósítani.

Mikor a hó leesett, eszembe jutott, hogy házam kész, de sajnos egyedül vagyok. Ugy képzeltem el, hogy egy asszony jár hozzám, a kisvárosból, amely egy órányira feküdt, hetenként kétszer, a kedves Tóthné, aki jókedvû, jókonyhájú nõszemély, szorgalmas, tiszta, pontos, õ hozza fel idõnként a friss tejet, vajat, tojást, húst és ami kell. Fõzelék termett a kertben elég, a többi meg volt a kamrában fölösen. Fantáziám azonban ezzel nem elégedett meg, és én kénytelen voltam meghódolni elõtte. Kedvemre való történetet gondolt ki arról, hogy miképpen kerül hozzám az egyszerû származású, de hallatlan magas emberi és nõi képességû fiatal nõ.

Házvezetõnõnek alkalmaztam a téli hónapokra, de mint sejteni lehetett, nemsokára beleszerettem. Fantáziám nem volt türelmetlen. Több hétre terjedõ idõt engedett arra, hogy a szerelem kifejlõdhessen, mind a két részrõl, természetesen. Szép napok voltak ezek, künn a fagyos tél, hófúvások, nagy hidegek, és bent mi ketten a házban, biztonságban, mint az anyaméhben, csendesen és derûsen. Tudom, hogy a lélekelemzõk fölényesen ítélik meg ezt a képet. Biztosítom önöket, hogy annyit, amennyit a lélekelemzõk tudnak, nekem is van szerencsém tudni. A ház melege, szemben a hideg téllel, amely körülveszi, benne a szerelmes férfi és nõ, mindez nagyon átlátszó, sõt primitív. S nekem módom lett volna a telet lélekelemzéssel is eltölteni, ha történetesen ahhoz lett volna kedvem. Mégis a fantáziát és az anyakomplexust választottam. Egyszerûen azért, mert így sokkal jobban esett, és mert tudtam, hogy ez tényleg jobb. Egyébként úgy vettem észre, hogy csak kétféle komplexus között választhatok: az anyakomplexus és a lélekelemzõkomplexus között. Az elõbbi szórakoztatóbb, melegebb, költõibb, kedvesebbb, szívemhez közelebb álló volt. Ennyi errõl a kérdésrõl elég.

Karácsony táján a néma szerelem bája kimerült. Az elsõ csók után az ünnepi napok öröme azonban fantáziámat ismét feltüzelte. A szerelem regénye olyan volt, hogy egyetlen, sem átélt, sem olvasott regényhez nem tudnám hasonlítani. Tisztább, õszintébb, örömteljesebb és vidámabb, fõként sokkalta egyszerûbb. Képzeletem remekelt. Amit elbeszélt, az lélektanilag kifogástalan volt. Rögtön érthetõ és való. Azon csodálkoztam, miért nem történnek a dolgok a realitásban így?

Mint a ház leírásának esetében is, most is, sajnos, a részletekbe menõ mindennapi élet édes varázsát itt sem beszélhetem el. Hosszúra nyúlna, és fölösleges is. A cél itt nem a regény elbeszélése, hanem hogy az ember a regényt miképpen tudja élni, szótlanul, mert fantáziája belülrõl folyton a kellemes és szép képek tömegével táplálja s kedélyét egészségben tartja.

Mint elgondolható, a szerelem rendkívül szenvedélyes volt, de sem emberi, sem lelki színvonalát soha nem adta fel. A képzelet ösztönszerûen minden alkalommal gondoskodott róla, hogy ez így legyen, mert tudta, hogy merõ érzékiséget visszautasítanék. Nem mert prûd vagyok, vagy puritán. Ilyesmit kinevetek. Egyszerûen nem találom ízlésesnek. A leány pedig olyan volt, hogy õ sem találta annak. Érzéki szépségénél csak gyengédsége és méltósága volt nagyobb.

Hogy mi történt januártól márciusig, az nem gondolható el könnyen. Általánosságok meg éppen nem érintik. Az egymás iránt tanúsított szeretet csodáinak mindennapos megnyilatkozása volt. Nem is sejtettem, hogy ennyi figyelemre gondosságra, kedvességre, humorra képes vagyok, és nem hittem soha, hogy van nõi lény, aki mindezt érti, szereti, viszonozza.

Életünk egyszerû volt. Ébredés után ó elkészítette a reggelit, én a folytonégõ kályhát raktam meg, amit tizenkét óránként kellett feltölteni. Evés után rendesen dolgozni mentem szobámba, õ pedig ebédhez, vagy más munkájához fogott. Pont délben ettünk. Aztán kis pihenés, ami elragadó volt. Minden nap akadt valami kedves új szó, mozdulat, gondolat, amin szórakoztunk. Néha zongoráztam. Alkonyat elõtt a szabadba mentünk, hacsak nem volt nagyon hideg. A tea után ismét kis munka, hétkor vacsora. Ha volt kedvünk, nemes zenét hallgattunk valamely külföldi rádióállomáson. Tízkor ismét egy csésze tea, vagy kávé. Volt úgy, hogy lementünk a városba vásárolni. Mindig hoztam valamit, apróságot, vagy õ nekem. Remek gazdasszony volt, nagyszerûen fõzött, szeme mindenütt ott volt, port nem tûrt, és sohasem veszekedett.

Mikor a tavasz március közepén eljött és az elsõ rigófüttyre sétálni mentem, a házat lassan elfelejtettem. A leány még néhány hétig eljött szívemben, hogy szeressem. Aztán elhalványodott. Életemben sohasem volt szerelem szebb, sem igazabb.

A MAGÁNYOS KIRÁLY KÖNYVE

A magányos király kiment a partra, a legfehérebb sziklára ült és így szólt:

- Isteni tenger! Egyedül maradtam, s én, az örökké beszélõ, most már nem tudom, kinek beszéljem el beszélnivalómat. Jól van ez így? Ha elég bölcs lettem volna, mindjárt itt kezdtem volna nálad. Te még tudod, mi a mélység, és tudsz nevetni.

Királyságot akartam alapítani, de senki se hallgatott rám. Volt, aki csodált, volt, aki félt, volt, aki megbotránkozott; írigy és hitetlen és tolvaj is volt elég. De senkinek sem volt arra, amit mondtam, sem füle, sem esze, sem szíve.

Elhallgattam. Azt kérdeztem: érdemes? S mintha csak erre várt volna, eljött hozzám valaki, s hogy megtévesszen, ismeretlen alakot vett magára.

- A te királyságod, szólt, nagyon szép, de csak mitológia.

Úgy tettem, mintha nem ismertem volna meg, és azt válaszoltam:

- Mitológia? Csak mitológia? Hát nem tudják az emberek, hogy a mitológia a világ magánélete?

Az idegen alak a varázsszóra lehullott, s ott állt meztelenül az Én. Botot vettem és elzavartam. De bûze ott maradt, és ki kellett szellóztetni utána.

Az istenek elköltöztek a földrõl. De mielõtt elmentek, összegyûltek, és azt kérdezték: Valakinek, úgy illik, mégis illik itt maradnia?

Ha másról nem is, errõl az elökelõ gyengédségrõl meg lehet ismerni õket. Mert mi más istennek lenni, mint olyan erõsnek, hogy az már nem tud más lenni, mint gyengéd és elõkelõ?

Sokáig ültek a sziklahegyek csúcsán, az átlátszó ligetekben, az olajfák tövén, s a hûvös tavak partján, amíg a szépséges földtõl elbúcsúztak. Végül elhatározták, hogy az istenek közül nem marad ugyan senki, de új lényt teremtenek.

Maguk elé idézték a népek hatalmasait, és azt kérdezték: Milyen istent kívántok? A hatalmasok hunyorogtak és azt mondták: Legyen nemes.

A válasz értelme nem a szavakban volt, hanem a hunyorgatásban, mert az istenek látták, hogy a hatalmasok már annyira megtanultak hazudni, hogy nem tudtak igazat mondani.

- Jól van hát, szóltak, legyen olyan isten, aki hunyorgat, ahogy ti szeretnétek.

Aztán maguk elé idézték a gazdagokat és azt kérdezték: Milyen istent kívántok? A gazdagok elsápadtak, mert azt hitték, hogy ez vagyonváltságot jelent, és azt mondták: Legyen könyörületes.

A válasz értelme ismét nem a szavakban, hanem az elsápadásban volt. Az istenek látták, hogy a gazdagok annyira félnek, hogy már hazudni is elfelejtenek.

- Jól van, szóltak, legyen olyan szürke, mint a ti sápadtságtok.

Aztán magukhoz hívták a tudósokat, és azt kérdezték: Milyen istent kívántok? Mire a tudósok azt kérdezték: Isten, ki az? Még nem találkoztunk vele.

Az istenek ezt is megértették, és azt mondták: Jól van, legyen az új isten olyan nyúlós, mint a ti agyvelõtök.

Végül maguk elé hívták a szegényeket és azt kérdezték: Milyen istent kívántok? A szegények erre rémülten jajgatni kezdtek, és így kiáltoztak: Már megint új isten? Hát nem volt már elég belõlük? Végre szeretnénk úgy élni, hogy senki se uralkodjon rajtunk.

- Legyen kívánságtok szerint, szóltak az istenek, az új isten olyan lesz, mint amilyenek ti vagyok, és nem fog tudni uralkodni.

Akkor összerakták a hazugságot, a szürkeséget, a nyúlósságot, a nyomorultságot, és új lényt teremtettek. Ez volt a szennyes szörnyeteg, akit úgy hívtak, hogy: Takonykolosszus.

Hiszen, amire a legközelebbi idõben szükség lesz, az úgysem más, mint hunyorgatás, sápadozás, nyúlósság és nyomorultság.

Az emberek azonban a változást komolyra vették, leborultak a Szennyes Szörnyeteg elõtt és imádták. S örök törvény, hogy akit az ember imád, ahhoz hasonlítani kezd. Az ember napról-napra nyúlósabb, koszosabb, hígabb, nyálkásabb lett.

De senki, még az isten sem, léphet ki önmagából. S amikor a szörnyeteg istenné lépett elõ, csak azt jelenti, hogy fennhéjázva és dölyfösen még koszosabb és rondább lett.

A földön pedig elterjedt a Takonykolosszus vallása, amely nem egyéb, mint tisztelet annak, aki szürke, szennyes, nyúlós, hunyorgó és ragadós. És templomokat emeltek neki, és a gyermekeket hasonlóságára nevelték, és a takonyszellemet bevezették az államkormányzásba, a mûvészetbe, az erkölcsbe és a szokásokba.

Az istenek pedig látva ezt, édesen nevettek. Néhányan azt mondták: Mikor kezd már bele ez a szörny a nagytakarításba? Mikor fogja az elszaporodott férgeket kürtani? Mások arra ezt mondták: Ugyan, hagyjátok, hadd szórakozzék! Hadd tudja meg egyszer õ is, hogy mi az, istennek lenni!

Mikor az emberiség új vallásának titkát megértettem, nem beszéltem tovább. Akkor ismét eljött hozzám valaki, s hogy megtévesszen, más alakot vett magára, és így szólt:

- Ha nem beszélsz, legalább írd meg az "Igen Könyvét", majd hasznát fogják venni az emberek, ha az istenek a földre visszatérnek.

Mert a tárgy és a gondolat lehet üres is, ha üres sorsból fakad, hiába igen, ha a sors: nem.

Ki lenne alkalmasabb arra, hogy ezt a könyvet megírja, mint éppen te? A te sorsod saját helyére érkezett. Üres, folt és álarc nélkül áll. S ezért a könyv nemcsak tárgyánál fogva lenne igen, hanem azért is, mert az igenhez ott van a hozzávaló sors.

Nemcsak tárgya lenne, hanem Énje is, és mind a kettõ igen. A tárgy és az Én egyedül a te esetedben találkozott, és egybenõtt, kivételes pillanatban az egyik megtalálta a másikat. Senki se tudja, hogy melyik.

Elég volt a nembõl. Valaki irigy, és elkezdi magát nagylelkûnek játszani. Különös: hallott valaki már arról, hogy valaki nagylelkû volt, és elkezdte magát irigynek játszani? Miért nem? Mert a nagylelkûség az igen, s éppen ezért ez az elég, és ez a tele. Az irigy pedig a nem és a kevés és az üres.

Elég volt a nembõl. Elég volt a szónokokból, akik dadogókból lettek, és a nagylelkûekbõl, akik írigyekbõl lettek, és a bölcsekbõl, akik hülyékbõl lettek, és a hõsökbõl, akik gyávákból lettek. Elég volt az igen-könnyekbõl, amelyek nem-sorsokból lettek.

Jó a gondolatot, mielõtt az ember felszívja, megkopogtatni. Nemcsak azért, hogy megtudja: van-e benne valaki, hanem azért is, hogy ki van benne, és azt is, hogy miért van benne? Hátha a legnagyobb gondolat üres? És hátha, aki benne van, csak féreg? És hátha úgy van benne, mint az irigy a nagylelkûben, a hülye a bölcsben és a gyáva a hõsben?

Az az igen, amely a nembõl fakadt, még sohasem gyõzött meg senkit. Csak az az igen gyõz meg, ahol valaki van, aki igen, sõt az a valaki tényleg igen-valaki, és annak az igen-valakinek helye tényleg ott is van az igenben.

Nos, mondd, kicsoda alkalmasabb az Igen Könyvének megírására, mint éppen te, aki magad is igen vagy, és helyed tényleg ott van az igenben?

Ekkor már nem hallgattam tovább, hanem rárivalltam: Ki küldött ide, piszkos féreg? Egyenesen a Kolosszus papjaitól jössz? Azt akarod, hogy: igen? Azt hiszed, hogy: igen? Hogy igen nekem minden? A nyál, a szenny, a nyúlós? Hogy igen nekem a takony?

Erre a varázsszóra lehullott róla az idegen alak, és ott állott meztelenül az Én.

Elõvettem a botot, kizavartam, de bûze ottmaradt, és ki kellett szellõztetni utána.

Mikor a mérges kígyót elûztem, arcátlanságán még sokáig tûnõdtem. Vajon az istenek nyelvébõl a nem teljesen hiányzik?

Hiszen, ha nem nem lenne, akkor a dolgokat egymástól semmi sem választaná el. S ha minden igen lenne, isten lenne még a Takonykolosszus is.

A világot nemcsak IGENeimmel szeretem, hanem éppen úgy és még jobban NEMeimmel is.

Az istenek elmentek és itt hagyták a földet. Õk ma: nem. Királyságom elveszett, én vagyok benne egyedül az uralkodó, a nép, a pap, a nemes, a polgár, a paraszt. Királyságom is: nem.

De ez a nem éppen olyan igen, mint ahogy a Takonykolosszus: nem. És ki mondja meg, hogy micsoda igen és micsoda nem? Vajon nem ítél minden dolog és minden lény fölött sajátmaga azzal, hogy kimondja az igent, vagy nemet? És ha a mérték elveszett, nem az istenek elõjoga ez? S utánuk mindjárt nem a tengeré? S a tenger után mindjárt nem az enyém?

A TAMARISZKUSZ ALATT

Egy kicsit leültem ide, a tamariszkusz alá, hogy a frissen szedett sárga, mézes fügét az árnyékban illõ nyugalommal költsem el. Dél felé járt és az öbölben nem volt senki. Inkább metafizika volt, mint evés. Néha szabad így enni, mintha az ember imádkozna. S amikor a partra mentem, hogy az érett gyümölcs ragadós cukrát kezemrõl lemossam, vissza kellett térnem, az ünnepet egy cigarettával megszentelni.

Epiphoitészisz, gondoltam. Görög szó. Dionüsziosz Aeropagitának Isten neveirõl írott könyvében találtam, és annyit jelent: gyermeki viszony Isten iránt, aki az ember szívében megpihent és jóságosan az emberre mosolyog. Ha lenne valaki, emberi Mester, aki meg tud tanítani arra, hogy a szívében lakó isteni jóság arcát meglássam, a világ végére mennék hozzá gyalog. Aki megtanítana rá, hogy utazom, fürdöm, játszom, fügét eszem, cigarettára gyújtok, s mindez nem szükségképpen léha idõfecsérlés. Céltalan, bár kellemes, de felelótlen és hiú játék lehet, de lehet istengyermekség is.

Most nincs szó arról, hogy van szenvedés, betegség, zátony, bûn, halál. Mert van. Nincs szó a vergõdõ vezeklésrõl, amely évekig, mialatt egyetlen világos percet sem talál, kínokban ég. Az epiphoitészisz nem az, hogy az ember összetörve nyög és vacog a foga az iszonyattól, mert ezt a sorsot végig kell csinálnia. Kivételes pillanat ez, amikor olyan észbontóan boldog vagyok, hogy a határtalan isteni jóság felragyogó nagyságába beleremegek, és megértem, ha Õ ilyen közvetlenül megnyilatkozik, nem tehetek mást, mint megrendült örömmel szótlanul felfohászkodom: köszönöm.

A vallás nehéz, sötét, szenvedõ, aszketikus, önmegtagadó útját minden ember ismeri. De van úgy, pillanatokra, hogy a nap is felragyog. Religion is not our burden, but our privilege - a vallás nem teher, hanem kiváltság. S ez a kiváltság ilyen percekben, a legnagyobb vallásos idõkben: Isten gyermekének lenni. Néhány misztikus beszél róla, és volt valaki, aki ebben az epiphoitésziszben élt, Isten egyik legkedvesebb gyermeke: Szent Ferenc. Õ értette, hogy enni, aludni, fürödni, virágban gyönyörködni, szép lányra mosolyogni, sétálni, játszani lehet ima, és tényleg ima, ha az ember igazán Isten gyermeke, s megbékült szívében az isteni jóság az emberre néz.

Kedvesem, aki ezt olvasod, és azt hiszed, hogy káromlom õt, hidd el nekem, életemben egyetlen lényeges, komoly, döntõ, egész sorsomat megrázó élmény az volt, amikor azt mondtam: Uram, nem tudok keresztény lenni, mert nem tudom gyûlölni a világot. Erre a következõ választ kaptam: Nem a világot kell gyûlölni, hanem Istent szeretni, s aki Istent szereti, az nem gyûlölhet semmit.

Hidd el, kedvesem, húsz évnél hosszabb ideig a föld minden sarkát felforgattam, hogy Istent megtaláljam. Tu ne me chercherais pas, si tu ne me possedais, mondja Pascal: nem keresnél engem, ha nem lennék benned. Létemnek egyedüli értelme volt, megtalálni õt. Kerestem filozófiában, bölcsességben, mûvészetben, mitológiában, kerestem szerelemben, természetben, aszkézisben és nem vettem észre, hogy itt van a szívemben. Õ. Istenek sokan vannak, Isten csak egy. Miért volt fontos nekem mindig a vallás? Miért nem volt fontosabb Õ? S ha már megtaláltam, nem mindegy nekem, hogy milyen szavakkal beszélek hozzá, ha Neki mindegy? Mert Õ nem a szavakat hallja, hanem a szíveket.

Már hosszú ideje õriztem a titkot magamban, hogy megérkeztem a hitbe, amelyben születtem: Tief ist die Trauer, der mich umdüstert, eintrete ich wieder Herr, in dein Haus - mélységes bánat sötétlik körülöttem, belépek a házadba, Uram, megint. Házába visszatértem, de nem mertem bevallani senkinek. Szégyelltem magam. Azt fogják mondani rólam, amit én másról: megtört. Õszintén szólva, akkor éppen olyan kevéssé voltam megtörve, mint most. Sõt. Biztosan tudom, hogy akkor kisebb voltam, s azóta nõttem. Féltem, hogy rám olvassák azt, amit aposztata koromban én olvastam rájuk. Borzasztó dolgok voltak azok. Irtózat fog el, ha rágondolok. Nem tehetem jóvá többé soha? S az egyetlen lehetõség a következmények alól szabadulni, ha vállalom értük a felelõsséget még most is, amikor pedig abból, amit akkor mondtam, nem hiszek semmit. Azt hiszem egyébként, hogy a dolog nem a valláson múlik. Ami velem történt, nem a vallás dolga, hanem Istené. Amíg az egyedül igaz hitet kerestem, tévelyegtem. Egyedül igaz hit nincs. Minden ezen múlik: Istent megtalálni és megszeretni. Vagy: megszeretni és megtalálni. A többi csak teológia.

Ez a pillanat itt a tamariszkusz alatt erõt ad arra, hogy ne titkoljak tovább semmit. Még azok elõtt sem, akiket a hûtlenségbe én taszítottam. Az egyetlen, amit még tehetek, az epiphoitésziszrõl beszélek nekik, s arról, hogy az õ türelme és jósága végtelen. A visszatért fiú már beszélhet a még kint kalandozó tékozlóknak: gyertek, mert õ szereti a megtérteket. S aki megtér, az részese lehet az istengyermekségnek. Nem haragszik meg, ha megeszem a friss fügét, ha megiszom a bort, ó, a bort nagyon szeretem, különösen ezt a vöröset, ami itt terem! Haragszol érte Uram? Ugye nem teszed? Ha te itt élnél, innád, s hálát adnál, amiért van ilyen fenséges ital. Milyen jó gyermeknek lenni, fürödni, gyönyörködni, gúnyolódni az ostobákon, szabadszájúnak lenni, ajándéknak érezni azt, amit kaptam: bort, örömet, virágot éppen úgy, mint játékot, kacér, kihívó, hamiskás jókedvet és édes derût.

Ismét azt hiszed, hogy káromlást követek el? Azt hiszed, hogy a felelõtlen életre, amit a ragyogó tengeren itt élek, rafinált igazolást keresek, s az epiphoitészisz nem egyéb, mint a frivol élvezõ fokozhatatlan hazugsága? Elfelejted kedvesem, hogy a vallás nem morál. A morál beszélhet jóról, rosszról, bûnrõl, erényrõl, hazugságról, igazságról. A vallás nem beszélhet másról, csak Róla. S ha õ, kivételesen, most, ebben az órában, szívemben megnyilatkozott, felmentett a morál alól, mert gyermekének fogadott, és most nekem, mint a gyermeknek, mindent szabad. Mert most csak egyetlen fontos dolog van, hogy én szeretem õt, és õ szeret engem. S ez a szeretet megszenteli, hogy hetyke, gúnyos, csúfolkodó, egy kicsit falánk, torkos, jókedvû vagyok, aki szeretnék megsimogatni minden puha göndör hajat, karcsú nõi lábat, aki fecsegõ, szószátyár, csintalan vagyok. Ajándékok ezek. Az emberek többsége szenvedését még komolyan tudja venni, de örömét már nem.

Most, az istengyermekség e szent perceiben tudom, hogy a tiszta szívnek minden morál értelmetlenség. Isten veled örül, mert õ van a tenger méltóságában és a ragyogó égben, az illatos cigarettában és a cukros fügében. De csak gyermekei tudják ezt, azok a gyermekei, akik megilletõdnek, amikor a tengerbe lépnek és felhevült bõrükön a hûs víz megpezsdül. Ó, nevetve imádkozni, s a tündöklõ nyárba kiáltani: Milyen jó a Te gyermekednek lenni, - drága jó Atyám, hogy szeretnék a nyakadba ugrani, hogy szeretném, ha magadhoz szorítanál, és azt mondanád: Ha szíved túlárad és eléri a tisztaság perceit, nevess és örülj, s aztán eredj és beszélj a világnak errõl az örömrõl.

A JÖVÕ KÖNYVE

A jövõ könyve az abszolút térben külön a könyv õrizetére készült palotában van. A kapuval szemben hatalmas kupolacsarnok emelkedik, amelynek átmérõje tizenhétezer nyolcszáz és nyolcvankilenc mérföld. A kupolaterem közepén bazaltszikla van, s ide huszonháromezer lépcsõ vezet fel. Ezen a bazaltsziklán fekszik a könyv. Lapjainak hossza száznegyvennégy és egyharmad, szélessége száztizenkettõ és egy fél méter. Lapjainak száma még harminckét millió négyszázhatvanháromezer ötszáznyolcvanegynél is sokkal több. Tartalmazza az emberiség történetét az elsõ ember születésétõl az utolsó ember haláláig.

Ha az ember ebben a könyvben a legközelebbi jövõ felõl érdeklõdik, nem sok érdekes dolgot fog találni. Mindössze ilyesmit: a szivárványszínû nõi fehérnemû életbeléptetése; az elsõ keresztrejtvény-regény; a Csvricsek-féle fiziológiai forradalom; Bulakov kikiáltja a szovjetcsászárságot; az utolsó bálnát elejtik; nagyköveti konferenciák; titkos katonai és vámszerzõdések; ezerháromszázhatvanhat nagyobb és huszonkilencezer nyolcszáznegyvenegy kisebb háború; a néger irodalom térhódítása; a százhatvanéves matriarchátus, és hasonló.

Idõszámításunk 2608. évében kezd csak érdekesebb lenni, amikor Kaki Maru japán technikus az akkor már hétköznapivá lett atombontást új alapokra helyezi. Ez az ember elõször használ úgynevezett kongenitális módszert, ami abból áll, hogy az erotikus aktus alkalmával felszabadult vitális energiákat kondenzátor segítségével összegyûjti és rádiumedényben megfagyasztja. Ezzel az energiákat elraktározhatóvá teszi. Az eljárás rendkívül olcsó, mert egy gramm vitális energia nem kerül egy pennybe.

2616-ban H. F. Boernes angol mérnök veszi észre elõször, hogy az ólomatom felbontásából olyan erõ szabadul fel, amely a gravitációt megszünteti. 2629-ben E. Pörgsteller higannyal kísérletezve rájön, hogy a higanyban van a legtöbb mikroton. A mikroton az atombontás egyik mellékterméke, amit eddig cipõtisztításra használtak. Ez a szer perpetuum mobile-szerû csaknem állandó energiaközpont. Egy évvel késõbb megszerkesztik az elsõ mikrotonrepülõt, amely egy tized gramm higannyal öt óra és negyven perc alatt háromszor körülrepüli a földet. 2643-ban a tökéletesített mikroton-repülõ a Kaki Maru-féle vitális kondenzátorral és a Boernes-féle ólomnehézkedés semlegesítõvel, Hamu Bab arab ezredes 500 kilométerre kirepül a földrõl és visszatér. 2667-ben Chiabanolli hajóskapitány a spanyol kormány támogatásával ezen a repülõn a Holdba utazik. Ezzel az emberiség új idõszámítást nyitott. A holdbarepülés után az események a következõk:

1. Chiabanolli második útja a Holdba.
2. A Hold kérgének megolvasztása a Kaki Maru-módszer alapján.
3. Az elsõ holdlakó felfedezése.
6. A spanyol kormány gyarmatosítja a Holdat.
7. A holdenergia fölfedezése.
20. Chiabanolli a Marsba repül.
23. Chiabanolli a Vénuszba repül, de nem tér vissza. Két mentõ expedíciót küldenek utána, de egyik sem tér vissza. Furz német mérnök egy tartály holdenergiával a Vénuszba repül és visszatér. A holdenergiát átvezetik a Vénuszra, hogy megközelíthetõ legyen.
24. Furz a Merkúrba repül.
27. A belsõ bolygók gyarmatosításának kezdete.
30. A Jupiterbe repülnek.
34. A Szaturnuszba repülnek.
39. Az Uránuszba repülnek.
52. A Neptunuszba repülnek.
80. J. P. Walker hat nap alatt körülrepüli a naprendszert.
92. W. Rehmke megdönti Walker rekordját. Négy nap és öt óra alatt körülrepüli a naprendszert.
113. A foton felbontása.
131. Birriga chilei pilóta a Halley üstökösbe repül és elfoglalja. Átalakítja kormányozható üstökössé és elrepül vele a Sziriuszba.
140. Birriga visszatér a Sziriuszból. A Halley üstököst a Neptunuszhoz osztják be szolgálattételre.
168. I. Mulna pápua törzsfõnök világcsászárrá kiálttatja ki magát.
169. Az emberevés életbeléptetése.
172. Az európai emberiség fellázad Mulna ellen. Összeesküvés leleplezése. A fõbûnösök kivégzése.
174. Forrongás Európában. Mulna hadjárata.
180. A nagy puccs. Európa nem tud ellenállni Mulnának, s ezért szeptember 11-én éjszaka Európát az Uralnál levágják és átviszik a Jupiterre.
180. Október 13-26. Az európaiak sinolin-sugarakkal szétrobbantják a Jupiter második és negyedik Holdját, amelyeket Mulna csapatai megszálltak, hogy az európaiakat ostromzár alá vegyék. Négy millió és százhatvanhétezer halott.
180. November 1. Fegyverszünet.
181. Január 10. Európa és Mulna békét köt. Az elsõ marsi béke. Az európaiak szabad utazása a földre. A kereskedelem újra megindul. Egyelõre azonban Európa nem tér vissza a földre.
188. Március 4. A Szent Vince éjszaka. Az európaiak az összes jupiterbelieket meggyilkolják.
204. A genie-szérum feltalálása. Mindenki olyan szérummal oltatja be magát, amilyennel akarja. Visszaélés a szérummal. Zugkereskedelem kialakulása. Csempészet. Titkos oltások. Hivatalos rendelet az egyes szérumok ármegállapítására. Monopólium-kísérletek. A kísérletek bukása.
206. A szérum-drágaság. Egy király-szérum oltása 200 dollár, egy költõ-szérum oltása 180 dollár, egy festõ-oltás 160 dollár, egy zenész-oltás 155 dollár. Zavargások.
214. A genie-szérummal való kötelezõ beoltás életbeléptetése. Születéskor bizottság határozza el, hogy kit milyen genie-szérummal oltanak be.
220. A földön szintén életbe léptetik a kötelezõ oltást.
221. I. Mulna halála. II. Mulna császársága.
224. II. Mulnát december 30-án meggyilkolják. III. Mulna.
229. IV. Mulna, a rettenetes. Afrika is megszökik a földrõl és átviszik a Merkúrra. A Merkúr-Föld háború.
230. A Merkúrt megsemmisítik Ytra-szikrákkal.
241. IV. Mulna meggyilkolása. V. Mulna. Dekadencia. Európa hadat indít a Jupiterrõl a Föld el s gyõzelem, Európát ünnepélyesen visszaviszik a helyére. A babiloni fogság vége. Nagy sátoros ünnepek elrendelése.
253. A föld nagyon nélkülözi Afrikát, ezért a Vénuszból új Afrikát csinálnak és a földre hozzák.
265. A Mulna-dinasztia bukása.
267. A Wood-dinasztia. Rémuralom.
270. Wood bukása és számûzetése a Neptunuszra.
288. Wood halála. A föld, mint köztársaság.
319. A Szaturnusz-lakók felkelése. A Szaturnusz-gyûrûk elpusztítása Ytra-szikrákkal.
330. A Szaturnusz-lakók kiirtása.
363. A fekete év. A Mars és a Vénusz egyszerre lázad fel a föld ellen és Ytra-szikrákkal bombázza a földet. Augusztusban a veszteségek olyannyira megnõttek, hogy kénytelenek voltak a föld köré szikrasemlegesítõt vonni. A semlegesítõ azonban elzárta a fényt, s így a földön szeptember hatodikától december kilencedikéig vaksötét volt.
364. A föld lakói elhatározzák, hogy megszöknek a Jupiterre. A szökés tervét azonban Tarmakarja hindu tábornok a Mars és a Vénusz lakóknak elárulja. A szökést január tizenegyedikére tûzték ki. Az ellenség borzalmas pergõtüzet zúdít a földre. Egymilliárd hatszázötvenhat millió halott.
366. Február 10. T'ün kínai fizikus a földbelieknek felajánlja a kakaó-srapnellt. A srapnell ereje 127-ezerszeresen nagyobb, mint az Ytra-szikráé. A következõ napon egy srapnellt a Marsba és egyet a Vénuszba küldenek. Tíz és fél másodperc alatt a két bolygó megszûnik. A kakaó-nap. Nagy felszabadulási ünnep.
372. A földet 48 millió kilométerrel közelebb hozzák a naphoz, és állandó hõmérsékletét 26 fok Celsiusban állapítják meg.
390. Az Uránusz-lakók felkelése. A nagy Alfa-ütközet június 4-15. Az Uránusz leverése.
391. A békés fejlõdés korának kezdete.
402. A Neptunuszt áthelyezik a Mars vonalára.
410. A Halley üstököst átalakítják bolygóvá.
543. Megépítik a Külsõ-Napot. Az Arcturus egy darabját lefejtik, és úgy helyezik el, hogy hõ- és fénysugarai akkor is mûködjenek, ha a föld a naptól elfordul.
560. A Holdat, mint gazdaságilag nem rentábilis bolygót, felszámolják és az Andromeda-ködben helyezik el.
563. A rendszeres világegyetem-járatok megindulása. Az U. R. C. (Universal Railway Company) megalakulása.
692. Döntõ esztendõ. Lambam kongói vegyész megtalálja a psyché-atomot.
729. A psychatom átvitelének kísérlete. Sikerül.
788. A psychatom átvitelének tökéletesítése biokondenzátorral.
790. Az egészség-baktérium felfedezése.
806. Az életenergia elõállítása szénbõl.
956. Az életenergia elõállítása trágyából.
1004. Az életenergia desztillálása.
1030. A psychatomok fölfedezése az éterben.
1083. Az Orion-ködfolt kísérlet. A ködfoltba desztillált életenergiát ömlesztenek át. Az átömlesztés harminchat óráig tartott. A ködfolt rapid módon átalakul, naprendszerré fejlõdik, a bolygókon élet támad, elterjed. Mindez néhány óra alatt. Tizenöt perc alatt annyi történet játszódik le, amennyi a földön százharminckilenc millió év alatt. Az élet nyüzsgéssé változik. Végül a ködfolt felrobban.
1310. Az étert psychatomokká transzformálják.
1334. Az elsõ mesterséges lélek megszerkesztése és elõállítása hulladékból.
1455. Az életenergia és a mesterséges lélek kombinálásából új élõlényt szerkesztenek, amelynek neve: biomachine.
1460. A biomachine-ok szexusát feltalálják.
1463. A biomachine-ok terhességi idejét megrövidítik monosgen sugarakkal.
1464. Az eljárást meggyorsítják ultraperosgén-injekcióval. Másodpercenként már négy biomachine-t tudnak gyártani.
1501. Az emberek elkezdenek beleszeretni a biomachine-okba. Rendelet a machine-okkal való viszony ellen.
1510. Titkos szerelmek elharapódzása. A rajongás epidémiája.
1523. Az elsõ embermachine-viszonyból származó mulatt születése. A mulatt analízise. Teljesen idióta, tehetségtelen, moral insanity, tehetetlen, lusta, de hallatlan vitalitással és borzalmas erotikus éhséggel. A nõk rajongása a mulattokért.
1512. A mulattok terjeszkedése.
1518. Törvény az emberek és a biomachine-ok egyesülése ellen.
1520. Halálbüntetés az egyesülõkre. Razziák. Tömeges kivégzések.
1530. A machine-ok lázadása.
1531. A machine-ok számûzetése az Uránuszra.
1540. December 10. A Szent Ambrus éjszaka. Az összes machine-okat és mulattokat kiirtják Brown-féle lormona-gázzal.
1540-1544. A nagy lormona-járvány. A lormona gáz elterjedt a világegyetemben és az emberi szervezetet szétrombolta. Ellenszert nem találtak. Négyszázhuszonhat milliárd halott.
1545-1850. Az élet újjáéledése.
1581-1592. A kis lormona-járvány. Száztíz milliárd halott.
1593. Az antilormona fölfedezése.
1599. Pszellosz, késõbb Ápluszbé, elsõ hypermatematikai kinyilatkoztatása.
1600-1648. A matematikai próféták kora.
1650. Ixnégyzet megalapítja a hypermatematikai vallást.

A KONYHAKERT

Mindössze reggeli sétám olyan, mint egyébkor. Napkelte után jegyzetemet zsebre vágom, és felmegyek az erdõbe gondolatra vadászni. Hónom alatt könyv, és a harmatos füvön lassan lépegetek. A völgyben kékes pára úszik, s a fák között mátyásmadarak rikácsolnak. Nyolc órakor már nincs türelmem. Visszatérek, elõszedem a kapát, kosarat, és lemegyek a konyhakertbe. Zöldséglevest fõzök ebédre, s ez ilyenkor nyár végén olyan ünnep, amelynél nagyobbat nem ismerek.

A szemétleves fogalmáért az öreg arácsi parasztasszonynak tartozom hálával. Õ volt az, aki kosarával a kertbe ment, összeszedte, amit talált, és amikor azt kérdeztem, ugyan mi lesz belõle, azt mondta: a kert egész szemetjét belerakom. Azt a zamatot, amit az ételnek õ adni tudott, sohasem értem el. Pedig nyugodtan mondhatom, hogy évekig próbálkoztam vele. Nem a zöldség sokaságán és minõségén múlott. Az õ levese, ha valamihez hasonlítani kellene, olyan volt, mint a bor. Már illatától is kóválygott a fejem. De megvolt benne az a nyájas szelídség, aminek a jól elkészített zöldséglevest mindig jellemeznie kell. Színe rózsaszín arany, a vetemény sem puha, sem kemény, a répa magába szívta a káposzta, a paprika, a karalábé ízét, mégis répa maradt, mint ahogy az eszményi közösségben mindenki egyéniség, mégis mindenki együvé tartozik.

A legfontosabb a kellõ áhítat. Mint minden igazán nagy vállalkozást, ezt is fohásszal kell kezdeni. Az almafa alá ülök és a konyhakertet nézem.

Gyakran járkáltam piacon, s a legszívesebben ott álldogáltam, ahol a háztartás tárgyait árulták. Szép tiszta cirokseprõt, étvágygerjesztõ, símára gyalult gyúródeszkát, sodrófát, fakanalat. El voltam ragadtatva e tárgyak szerény egyszerüségétõl, hogy mennyire a haszon látszatába tudták rejteni szépségüket. Az emberek százszámra rohannak el mellettük, és mindegyik így szól magában: Milyen ordináré eszköz, fakanál!

Kedves fakanál, fehér kõrisfából készült nemes, karcsú kanál, te tudod, hogy alázatod engem sohasem tévesztett meg, amellyel oly egyszerû munka elvégzésére hûségesen felajánlottad magad. Mindig csodáltalak finom vonalaidért, kedves fejedért, amely olyan, mint egy virág. S hogy hasznos vagy, nem vezet félre, csak növeli hozzád való megmagyarázhatatlan ragaszkodásomat.

Az almafa alatt önkéntelenül a fakanál és a konyhakerti vetemény hasonlósága fölött gondolkoztam. A növény, amelyet csak a hasznos oldaláról néznek, elbájoló szépséggel van tele. De ezen felül olyan tulajdonságok fölött rendelkezik, amely ritkaság. Itt van mindjárt a fodros petrezselyem. Ha nem tennék ételbe, illatszer lehetne, s minden bizonnyal csodálnák a hölgyet, aki a délutáni teán petrezselyemillat-felhõben érkezne. De ugyanez a növény csodaszép lenne virágágyszegélynek. Sûrû és bozontos zöldje kellemesen fogná körül a petúnia, vagy a szalvia ágyakat. A zeller ugyanúgy. A kelkáposzta bátran dísznövény lehetne, a bimbókelröl, vagy a karfiolról nem is szólva. A paradicsom pedig? A paprika? Még cserépbe is szívesen ültetném, s az ablakban gönyörködnék benne. Mikor nyáron a paradicsomot fölös hajtásaitól megtisztítom, idõnként megpihenek, és a levelek csodálatos illatát élvezem. Minden vetemény olajának van ilyen egyéni és utánozhatatlan szépsége; hogy ez a szépség hasznos is, és hogy a növény bûbáján kívül ehetõ, ez az öröm ebben a pillanatban egészen eltölt.

Aztán lassan munkába fogok. Kibontom a sárgarépa ágyat, gondosan megkeresem a fejlett, vastag gyökereket. Két-három karottát is szedek, petrezselymet, gyökeret és zöldjét, paszternákot, amit nem engednék el semmi pénzért. Ezután jön a póré, a kelkáposzta, a zeller gyökere, zöldje, karalábé, egy kis karfiol. Hagymából a legjobb lesz az apró, dió nagyságú ezüsthagyma, elég belõle kettõ, a fokhagymából egy. Két szép zöldpaprika, egy piros paradicsom, s hogy az ünnep teljes legyen, egy marék frissen fejtett bab. A kútnál megmosom és megtisztítom. A csillogó ezüst vízben ragyog a sok levél és gyökér. Most már megrakhatom a tüzet.

ÍRÓASZTALKULTÚRA

A szép stílus adomány, amit nem lehet megszerezni. Az emberrel együtt születik, és az illetõ talán nem is tud róla. Van úgy, hogy méltatlan hozzá. Tudunk arról, hogy szép stílusa volt egy iszákosnak, egy rablógyilkosnak és egy félig idiótának. Szépen írhat az ember csomagolópapírra, az újság szélére vagy papírszalvétára, kölcsönkért ceruzával, vagy a postahivatalból lopott tollal. Mindez nem fontos, mert a stílus szép.

Amit mindenki megszerezhet, az a választékos stílus. A választékos stílus elsõ feltétele pedig a nemes papíros és íróeszköz.

Lehet, hogy nem részesültem a szép stílus adományában, de mindig súlyt helyeztem az emberileg elérhetõ legmagasabb fok, a választékosság elõfeltételeire. Az írás külsõségeire gyakran komikus gonddal ügyelek. Kedves foglalkozásom a papírkereskedések kirakatai elõtt álldogálni, lelkiismerettel az újabb írószerek fölött szemlét tartani. A civilizáció elõzékenysége számos esetben boldog percekben részesített. Ha újfajta ceruzavédõt, tollszárat, hordozható tintatartót láttam, fõként ha ízléses volt, ki kellett próbálnom. Az új papírminõségekrõl nem is szólva. Hogy a dosszié gyengém volt, az természetes. De nem kevésbé a tinta, s mindaz, ami az íróasztalon helyet találhat.

Ugyanakkor azt tapasztaltam, hogy az írással foglalkozók nagy részének eziránt érzéke nincs. Ismerek olyanokat, akik számottevõ szellemi képesség fölött rendelkeznek, és rotációs papírra firkálták mûveiket pocsékul hegyezett harmadrendû gyártmányú ceruzacsutakkal. Hogy aztán a szellem megnyilatközása kétes lett, vagyis a stílus minden inkább volt, mint választékos, azon cseppet sem csodálkoztam. Azon csodálkoztam volna, ha nem lett volna így. Rotációs papírra csak az firkálhat, akinek stílusa kezdettõl fogva szép, s így nem szorul a papír ihletére, és az, akinél az egész dolog semmit sem jelent, vagyis aki irodalmilag jelentéktelen. Közönséges ember, akinek becsvágya van, s aki a választékosság fokát el kívánja érni, annak ilyesmit elkövetni nem szabad.

Elhatároztam, hogy az olyanok számára, akik szeretnek írni, elbeszélem tapasztalataimat, és ezzel megindítom az íróasztal kultúrájának mozgalmát. Bizonyos tekintetben ettõl a stílus megnemesedését várom. Az íróasztal kultúrája, kérem, van olyan fontos, mint az étkezõasztalé. A magam részérõl inkább megelégszem egyszerûbb abrosszal, evõeszközzel, sõt nem ragaszkodom a tálakhoz sem különösebben, ha valamely okból csak úgy az edénybõl merik a levest és a fõzeléket. De ha íróasztalomon valami nem tetszik, még meg is haragszom. Ha pedig elmegyek hazulról, akár hosszabb utakra, akár csak néhány napi kirándulásra, ruhát, ételt megelõzi a gondolat: nos jó, hát megyek, de milyen ceruzát, milyen papírt és milyen füzetet vigyek.

A dolog nem olyan egyszerû, mint általában hiszik. Igaz, hogy eddig még minden esetben oly túlzott gonddal láttam el magam, hogy az útra vitt írószer tizedrészét sem használtam el. Tavaly két hétre nagy köteg papírt vittem, lehetett háromszáz ív, válogatott, vagy ötféle különlegesen fehér, elefántcsontszínû és merített bordás papír, ezenkívül hat vandonatúj ceruza, meg toll, tinta, két jegyzetfüzet, egy nagyobb és egy kisebb, és a napló. Az egész idõ alatt nem írtam többet száz sornál, s késõbb ennek felét is eldobtam. De ne higgyék, hogy bántott. Valahányszor szobámba léptem és az asztalon megláttam a kék faszcikulust a sok drága papírral, amint az erdõ szûrt zöld fényében feküdt, a színes ceruzákat, a tintásüveget, a tollat, különös megnyugvás fogott el.

A lét biztosításának elég primitív foka, tudom, mint minden halmozás, pénz, élelmiszer, ezüst, arany. De a biztosítás fölött volt célom: az írás legnemesebb eszközeivel magamat a választékosság színvonalán tartani. A sok papírt érintetlenül vittem haza, de nem bántam meg, sõt a legközelebb újra így teszek.

A nyugati embernek a test közvetlen használatára rendelt tárgyai iránt való bántó érzéketlensége, amely abban nyilatkozik meg, hogy súlyt helyez arra, ami maszkszerû, és a nyilvánosság felé néz, ellenben lompos és közömbös az intimitásban, az íróasztal kultúrájában is megnyilatkozik. Csak nézzék meg egy igazgató, egy miniszter, egy bankár íróasztalát. A tintatartó dekoratív pátoszát, a sokféle kelléket, amely nevétségesen pöffeszkedik, mintha gazdájától tanulta volna, mind a hatás kedvéért állították oda, s mintha mind valami nagyot lennének hívatva reprezentálni. De róluk nem beszélek, mert õk nem írnak, csak aláírnak.

A nyugati embert meg kell tanítani arra, hogy nem én olvasom a könyvet, hanem a könyv olvas engem. S ha így van: nem én írok a tollal, hanem a toll ír velem. Nem én írok a papírra, hanem az ír reám. Ha mindezt jól meggondolja, nagyobb figyelmet fog fordítani tollára és papírjára, nehogy koszos rongy papír írjon rajta lepattogzott és rozsdás tollszárral, nyikorgó tollal. Egyelõre nem füzök hozzá elhamarkodott reményeket. Az európainak az eddigieknél sokkal komolyabban kell vennie lényének abszolút intimitásait, hogy ezt a fokot el tudja érni. S ilyesmihez száz év nem sok.

A mûvész, a költõ, az író asztala más. De amit ilyen helyen láttam, az egy-két kivétellel reménytelen rendetlenség. Azt mondják, hogy bohém. De én tudom, hogy csak barbár. Nem kívánok pedantériát. Ebben a tekintetben az én esetem szélsõség, és korrektségemet senkire se kívánom ráerõszakolni. De, kérem, ezek a ronda tollszárak, ez a pocsék papír, ezek a cafatok szerteszét, a félig eltépett ívek, az olcsó ceruza, a rozsdás olló, nem eredményezhet mást, mint maszatos mondatokat, rendetlen, kapkodó gondolkozást. A figyelmetlenség itt fantáziátlanság és a meghittség hiánya és az írás kultuszának nem ismerete.

Az íróasztal nagy misztérium oltára. Írni annyi, mint emberfölötti kapcsolatba lépni a Logosszal. A Logosz pedig a Teremtõ Szó. Mocskos ruhában járó papot megvetünk, s azt, aki reggel az oltárról nem törli le a port, elcsapjuk. De ugyanakkor feltépett levélpapírra írjuk gondolatainkat és újságpapír alól kotorjuk elõ a fontos jegyzetet? Vegyék tudomásul, hogy akinek asztalán hírlapot találok, abban bizalmam végleg megingott. A sajtónak a Logosz oltárán semmi keresnivalója nincs. Ezt komolyan mondom.

Mikor annyi nemes papírt gyártanak! A halványsárga, bordás, félvastag merített papír a gyengém. De a kékesfehérnek se tudtam soha ellenállni s így felváltva kell használnom. A fontos, hogy famentes legyen. A vízjelekre különösen ügyelni kell. Ez a papírnak különös szépséget ad. Hogy milyen formára vágassák? A kérdés nagyon nehéz. A kvart, szerintem a tökéletes forma oly mûvek számára, melyek már készek. Írni nem szívesen írok ilyen alakra. Próbálkoztam már legalább harmincféle alakkal, de nem tudtam megállapodni egyiknél sem. Sõt bizonyos tekintetben szeretem a változatosságot. Helyesnek azt tartom, ha színes fedõlapokban nyolc-tíz féle papírfajta nyolc-tíz féle nagyságban ott áll szép rendben az asztalon, vagy a fiókban. Még látványnak is szép.

A ceruza puha legyen, vagy kemény? Mindenkinek ízlésére bízom, de azt kikötöm, hogy a gyártmány csak elsõrangú lehet. A Kohinoor, a Castell, vagy a Stádler ceruzákat találtam a legjobbaknak, és ezeket igazán tudom ajánlani. Egészen puha tintaceruzával szeretek írni, de ez nem szabály. Írhat, bárki, feketével is. Csak a hegyezésre kell ügyelnie. A figyelmetlen hegyezés kegyetlenség.

A toll az írás második nagy fejezete. Nemes papírra nemes tollal kell írni. Hosszú tapasztalat alapján a birminghami Hughes-gyár készítményeit ajánlhatom, fõként a gömbhegyûeket. Azt hiszem, ezek a világ legjobb tollai. Rézbõl és acélból készült, két fajta van, én inkább a rezet kedvelem, de szívesen írok az acéllal is, mert puha, símán fut és egyenletes. A tintafajták közül a legjobbak az igen finom töltõtoll tinták. A kéken maradók és az ibolyák, úgy vettem észre, a legfinomabbak. A hivatalos feketedõ kék tintát mellõzni kell, mert közönséges és durva. Van, aki panaszkodik, hogy írótollba a töltõtoll tinta híg. Ezt az észrevételt magam is megtettem. És ha utazom, tintaceruzából készített ibolyaszínû tintát használok, néha otthon is, mert évek óta bevált, ha kellõ sûrûségûre tudom oldani.

A magam részérõl elmondhatom, hogy szeretem a színes ceruzákat. Kedvelem, ha az asztalon sok az átlátszó és csillogó üvegtárgy, tál, ceruzatartó, tintatartó, nehezék, kocka. Legyen kéznél radirgumi, olló, papírvágó kés, akárcsak a fiókban. Ez a kultúrához tartozik. Ragasztóról sem szabad megfeledkezni. Az asztalon legyen öt-hat tollszár, mindegyikben másféle toll. Ez önkéntelenül alakult bennem ki, hogy jelezze: az írás minden alkalommal külsõségekben is teljesen új feladat elé állít. Más tollszár, más toll, más papír. A megszokás ellen tiltakozom. S eddig elmondhatom, hogy semmiféle szokást nem vettem fel, se jót, se rosszat. Csak egyhez ragaszkodom: az ízléshez és a színvonalhoz. Asztalomon semmiféle elhanyagolást nem tûrök. Miért legyen rendetlenebb, mint az ágyam, holott csaknem ugyanannyi idõt töltök vele, s ugyanolyan jelentékenyet.

Az asztalon kell legyen valami, ami fölösleges. Ami csak vonzó és kedves, de nincs értelme, hogy ott van, s ezért, ha az ember látja, megpihen. Korsó? Fénykép? Virág? Emlék? Szobor? Nem szólok bele. Magánügy, mint az egész íróasztal. Mint a nõ toalettasztala, mellyel rokonságot tart, mert kapcsolatban áll a halhatatlansággal.

IMAGINÁRIUS KÖNYVEK

Ezekben a könyvismertetésekben különös gondot fordítottam arra, hogy olyanok legyenek, mintha valódi könyvekrõl lenne szó. Mert nehogy tévedés essék: a nevet, a címet, a tartalmat, a nyelvet, az évszámot, a nyomdát magam találtam ki, s tudomásom szerint sem ilyen nevû szerzõk, semilyen mûvek sohasem jelentek meg. A nagyobb hitelesség kedvéért vitába szállok, helyeslek, néhol kifogásolok, másutt szabatosan követek egy állítólagos gondolatmenetet, nem egy esetben pedig a szerzõket keményen és ironikusan megleckéztetem. Azért, hogy az olvasót az orránál fogva vezessem s a végén a markomba nevessek? De azért is, hogy a könyvismertetést, mint magasrendû irodalmi mûfajt mûveljem és megszabadítsam attól az önkénytõl, amit a valóban megjelent könyv e mûfaj számára jelent. Példaképemül Walter Patert választottam, aki elviselhetetlennek tartotta, hogy a biográfia nemes mûfaját egy valóságos emberi élet értelmetlen szeszélyének szolgáltassa ki. Tényleg megalázó, hogy a komoly esszéista a reális élet fantáziátlanságának alá legyen vetve. Pater függetlenítette magát a valóságtól, és olyan életrajzokat írt, amelyeknek semmiféle történeti alapjuk nem volt. Az imaginárius arcképek így keletkeztek. Az õ nyomán kísérletet tettem, hogy imaginárius könyvekrõl írjak, és a recenziót olyan mûfajjá fejlesszem, amely a valóban megjelent mûvekkel nem kénytelen minduntalan megalkudni. A könyvismertetés területén, nézetem szerint, valakinek ezt a döntõ lépést elõbb-utóbb meg kellett tenni. A nyomtatásban valóban megjelent könyv e mûfaj számára, szerintem, nem elég szolíd. Nem habozok kimondani, hogy a tényleges könyv a recenzió számára méltatlan. Már évekkel ezelõtt gyakran megtörtént, hogy egyes könyvekkel kapcsolatban kénytelen voltam olyasmirõl beszélni, ami belõlük hiányzott. Legutóbb aztán sikerült magamról a labilis realitás oktalan jelenségeit tökéletesen lerázni. Az a jó recenzió, amikor a szerzõ a könyvet, amelyrõl ír, maga választja meg, éspedig teljesen függetlenül attól az elõítélettõl, hogy a mû megjelent, vagy sem, vagy soha nem is fog megjelenni.

JOURDAIN, Pierre Paul: L'individualité de I'artiste. 1936, Paris: Librairie Bon-court. 164 p.

Az unalom, amely a legtöbb német elméleti mûvet jellemzi, a franciák számára csak ritkán kötelezõ. Igaz, ritka az a könyv is, amely túlmegy a feuilleton jellegen. A francia elméleti mûvek nagy részét bámulatosan jól írták meg, az ember elragadtatva olvassa õket. De kiábrándultan teszi le, mert csaknem teljesen üresek. Nagynéha van csak olyan kivétel, amilyen Jourdainé. A mûvész egyéniségérõl három összefüggõ tanulmányt írt (Klasszikus és romantikus mûvész - A mûvészet realitása - Nézni és tenni). S a szellem, ami a könyvben él, tényleg szellem. Nagyobbára orosz és angol forrásokból merít, s talán a Guyau-Gide vonal az, amelybõl meg lehet érteni. Hivatkozása azonban nem adatszerû, hanem lényegbevágó. Nem idéz, az említettek jelenlétét inkább tapasztalatilag érezni. Látni rajta Darmstadt és az egzisztenciafilozófia nyomát, az orosz elméletírókét, s az új angol szellem befolyása is felismerhetõ. A szerzõ egyébként gondosan olvasott ember, járatos az antik irodalomban is, a mûvészettörténetben, a zenében, ismeri a primitíveket, foglalkozott pszichológiával és a standard esztétikai mûveket a kisujjában hordja.

Az ilyen szélesen, de bonyolultan, rendszeresen, de szétágazóan tájékozott szerzõt sem a szisztéma, sem az aforizma nem elégíti ki. Valahogy a kettõ között áll: rendszeres is, aforisztikus is. Gondolatai ugyanakkor kristályosak és ugyanakkor mélyek. Ezt a megfigyelést elsõ tanulmányában maga Jourdain teszi meg, amikor a mûvész egyéniségét inkább lélektani oldalról magyarázza. Van egyfajta mûvész, akinek erénye az arány, a világosság, az egyszerûség és a forma. Ez a cristal, kristálytípus. És van egy másik, akinek erénye a szuggesztivitás, az ébresztés, gyakran a megzavarás és felkavarás. Ez az abime, a mélységtípus. Így adódik a mûvészetben és minden mûvészben az ellentét a cristal és az abime között.

A kristályos mûvész a klasszikus típus: formaalkotó. Temperamentuma nyugodt, derült, sima, játékos. Ilyen Homérosz, Horatius, Corneille, Racine, Raffaello, Mozart. Abban, amit alkot, mindig van valami egyszerû ragyogás. Még akkor is megnyugtató, ha tragikus, és akkor is gyönyörködtet, ha megráz. Eleme a fény, számára még az éjszaka is tûndõklik, s még a káosz is tele van formával. Ennek az embernek öröme a kristályosodás, az élmények és tapasztalatok lerakódása, csiszoltan, szemléletesen, világosan és egyszerûen.

A másik a mélység-típus, a romantikus mûvész: temperamentuma nyugtalan, melankolikus, gyakran tele ressentiment-nal, nehéz, darabos és sötét. Ilyen mûvészek: Victor Hugo, Cervantes, Dosztojevszkij, Swift, Michelangelo, Shakespeare, Wagner. Abban, amit alkot, mindig van valami fenyegetõ szakadék. Még akkor is nyugtalanít, ha vidám, és kielégítetlenül hagy, ha nevet. Ami benne van, az nem derû, legfeljebb komikum. Eleme a homály, számára még a napfény is ködös. Ennek az emberfajtának öröme a mélységbe bámulás, a kavargás, az elemzés, a támadás, a gúny, még a leghatározottabb alakokat is felbontja, szétszedi és szétmarcangolja.

Az alkotótípusok magyarázatát a szerzõ most abbahagyja, és a mûvészi valóság kérdésére tér. Látszólag erõszakosan. Csak a végén derül ki, hogy helyesen tette, mert a lélektan szerepének vége, s a mûvészi valóság következik.

Az ember, írja, a mindennapi életben a józan ész realitásában él. Ebben a realitásban közös megállapodás alapján a dolgoknak mindenki számára egyforma értéke, elõjele, jelentõsége és alakja van. Reális ember, kereskedõ, tanár, politikus, ügyvéd, hivatalnok azonban kivétel nélkül mind improduktív lény. Nemcsak a szellemi alkotás szempontjából. Azáltal - szól Jourdain ; amit egy kereskedõ tesz, az emberiség egy milliméterrel sem nõ, a világról semmivel sem tud meg többet, és az élet nem lesz élvezetesebb és szebb. Miért van ez? Talán mert munka és alkotás között lényeges különbség van? Talán csak az alkotás produktív, a munka pedig nem? Talán a munka semmi egyéb, mint az improduktivitás rehabilitálása? A munka azoknak az életét igazolja, akiknek élete egyébként teljesen értéktelen. Ez így pontosan egyezik. De a probléma nem ez. A kereskedõ, az ügyvéd, a paraszt a realitásban él, és egészen, kívül-belül, szõröstül-bõröstül reális. Ez a realitás azonban tökéletesen terméketlen. Miért? Mert napokra, percekre, feladatokra, kötelességekre hull szét, valahogyan az életbõl hiányzik a kötõanyag, az összetartó, a formáló erõ. Mihelyt az élet kezd összeállni, formát nyerni, arculatot és karaktert fölvenni, az idõ kezd értelmet, az élet tartalmat, irányt, szépséget nyerni, abban a pillanatban az ember a józan ész reális világából kénytelen kilépni. Jourdain azt mondja, hogy vannak emberek, akik egy nagy élményhez érkeznek, ennél az élménynél megállnak, s mindaz, ami ezután velük történik, az eköré az élmény köré nõ, csoportosul, kristályosodik. Ezek az emberek nem reálisak többé olyan értelemben, ahogy reálisak az altisztek. Ezek a fantaszták, az álmodók. Ezek a mûvészek. És amíg valakinek ilyen - az egyéniség legmélyéig ható, szívet megrázó, nagy, középponti élménye nincs, s amíg eköré a germinális élmény köré az élet és a sors nem kezd el kristályosodni, amíg az ember nem kezd el mindent így és nem másként látni: mindent ebbõl az élménybõl, ehhez viszonyítva nézni, tapasztalni, addig nem produktív, nem formaalkotó, hiányzik belõle a nagy kötõanyag, az összetartó erõ, addig nem is mûvész.

Az úgynevezett józan ész a mûvész számára bosszúság. Nincs értelme annak, hogy a dolgokat úgy ítélje meg, mint egy ingatlanforgalmi ügynök. Ezért az ügynök a józan ész szempontjából mindig reálisabb lesz, de az igazi valóság szempontjából mindig irreális lesz. Az ügynöké a világ, a hatalom, a pénz, a kényelem, a mûvész pedig ebben a világban teljesen idegen, egyoldalú és bolond. De nincs mûvészet bolondság nélkül. Sõt produktív élet sincs. Mert most következik a legfontosabb: a mûvész irrealitása csak látszólag bolondság; valójában ez az igazi realitás. Az ügynök világa csak látszólagosan reális. Hogyan támadt ez a paradoxon? A következõképpen: realitása csak annak van, ami élményszerû. Természetes. Hiszen számunkra egyetlen valóság van és ez saját élményünk. A világ egyéb dolgairól nem tudunk semmit. Az ügynökvilágnak pedig nincsenek élményei. Ez mind csak látszat, ezért hull szét darabokra, ezért olyan, mintha morzsa lenne, vagy homok. A kép, amit az ügynök a világról magában hord, szintén olyan morzsás, formátlan, vagyis nem reális. A világot igazán nem a politikus és a kereskedõ ismeri valóságosan, valóságban, úgy, ahogy van, és olyannak, amilyen, hanem a mûvész. Miért? Mert a mûvész mint élményt ismeri, mint feszültséget, képet és drámát. A kereskedõ világa tele van illúziókkal és feltevésekkel, mert a kereskedõ valótlan életet él, mert élménytelen; a mûvész pedig, mert sorsát az átélésre, vagyis a valóságra építette, mindent lát.

Így jut a szerzõ a harmadik tanulmányhoz, ahol az élményrõl mondottak összekapcsolódnak a cristallal, az irrealitás világa pedig az abime-mal. A klasszikus mûvész az, akinek ilyen nagy élménye van, s a kristályon át a világot kristályosan, megformálva, a maga igazságában látja. A romantikus mûvész a morzsák alaktalan kavargását látja. Klasszika nem egyéb, mint: rend, kozmosz, szép. Romantika nem egyéb, mint rendetlenség, kavargás és káosz. Az, hogy az utóbbi látszik reálisnak, nyilván tévedés. A káosz nem reálisabb, mint a kozmosz. Sõt: világrendben élünk. Hogy a kaotikus lét a reális, ezt a megállapítást az ügynökök tették, akik azt hiszik reálisnak, amit õk vallanak.

A tanulmány még egy lépést tesz. Azt mondja: a klasszikus mûvészet a reális, a játékos, a derült, és ez a passzív. A romantikus a szenvedélyes, a szenvedõ, és ez az aktív. Ez az elõbbibõl következik. Majdnem így is meg lehetne fogalmazni: cselekvésre csak annak van szüksége, aki szenved. De csak az szenved, aki nem lát. És csak az nem lát, aki nem él a reális világban. Ez a romantikus mûvésznek a lehetõ legpontosabb meghatározása: irreális, mert nem lát tisztán; mert nem lát, szenved -, mert szenved, cselekednie kell. Ez a mérhetetlen aktivitás, futkosás, nyugtalanság, zûrzavar oka. A klasszikus ezzel szemben lát, ezért reális, nyugodt és nem kell cselekednie, passzív. A magasrendû ember nem az, aki cselekszik és gyõz, hanem, aki lát és mosolyog. Mert látni több, mint cselekedni. Mindig így volt és így lesz.

BRADSHAW, J. William: Play and art. 1933, London: Carpenter. 440 p.

Az ilyen mû elolvasása után az emberben kétség támad, vajon mindannak, amit komolyságban és mélységben az újabb idõben elértek, van-e maradandó jellege s a gondolkozás nem fog-e ismét visszatérni abba a tudományos laposságba, ahonnan a század elején nagy nehezen kimászott. Mert mi kell az ilyen mûhöz? Néhány fejezetben több-kevesebb rendszerezõi képességgel beszélni a játékról (gyermekjáték, tánc, állatok játéka, sport), néhány fejezetben a mûvészetrõl, végül a különbözõ és azonos vonásokból felépíteni valamely elméletet, ami olyan ostoba, hogy csak az aszkéta tudja elolvasni. Ez a pozitív tudomány. Ez az igazi, hamisítatlan, józan, unalmas, közömbös, végtelenül száraz és üres szópocsékolás.

Hogy a játékról a pozitivisták mit mondtak, az nagyobbára közismert. A játék, úgymond, elõkészület az élet komoly feladataira. Tréning a létért való küzdelemre. A gyermek falovon hintázik, s elõkészül arra, hogy a csatában paripán kezében karddal az ellenségre rohan. A kislány azért tologatja a gyermekkocsit, hogy az anyaságra trenírozza magát. Világos, a tologatás oly nehéz és felelõsségteljes feladat, hogy már hétéves korában is gyakorolnia kell. Mr. Bradshaw ezt hiszi, és ezt hitte az egész pozitivizmus.

Hogy a golyócskajátékot, a labdázást, a karikázást miképpen magyarázzák nem érdekes. Valamibe, aminek nincs iránya s értelme, abba utólag beleviszik mind a kettõt.

Frobenius játékelmélete többet mond, csak egy baja van: híres hasonlata a gyufaskatulyával játszó gyermekrõl, aki a skatulyában boszorkányt tart, nem egyéb, mint a pozitivista elmélet megfordítása. Szerinte nem az értelem és a cél az elsõ, hanem az értelmetlen és a céltalan.

Ez az elmélet még nem visz a dolgok közepébe. Biztos, hogy a játék primer és elementáris. Ezért jelentkezik mindig akkor, amikor az élet gazdagságában túlárad és saját kelyhébõl kicsordul, ezért játékos a gyermek, a szerelmes és a mûvész. Ahol játék van, ott mindig a több van jelen: több, mint amennyinek lenni kell ahhoz, hogy az ember pusztán csak legyen. A célszerû és a gyakorlati ebben a helyzetben alacsonyabb és meghaladott. Az ember saját létébõl kilépett. Több lett. Aki játszik, az tékozol, fölöslegét ragyogtatja és szétszórja. A játék öröm; ahová nézel, látod, hogy minden öröm; amit hallasz, meghallod, hogy öröm; amit megfogsz, tapasztalod, hogy minden öröm. És ezzel az örömmel átitatott fölösleg, ez a túláradó több: szabad. De nemcsak szabad: tiszta. Minden játék átlátszó, egyszerû. A játék a meztelenül tiszta élet, semmi más. Nincs lekötve tárgyhoz, célhoz, irányhoz, értelemhez, elszabadultan lebeg és táncol és ugrál és hintázik, dobálja magát és gurul. Játszik. Ki játszik? Aki független. A munka az, amikor az ember még nincs, csak erõfeszítést tesz arra, hogy legyen, ezért a munkában keletkezik az ember. A játékban túl van a befejezõdésen. Már kész.

A játék köre nem a reális világ. A játék a Semmiben van. Das Spiel ist das reine Leben im reinen Nichts - a játék a tiszta élet körülvéve a tiszta Semmitõl. Az élet minden kötöttségétõl, vonatkozásától, kapcsolatától mentes, teljesen szabad és teljesen tiszta. Az egyedüli állapot, amikor az ember nem az anyagban van, hanem az anyag fölött. A játékban az élet önmagával játszik. A játék legmagasabb gyönyöre túl lenni az anankén. Éppen nem a létfenntartásra való begyakorlás, hanem a létfenntartáson túl lenni. Ezért nincs és nem is lehet a játékban szenvedély, mert ahol szükségszerûség van, ott az emberbõl kiváltódik a szenvedély. A játék túl van a szükségszerûségen. Ezért nem lehet a játék szomorú: minden játék derûs.

Ehhez még a következõket kellene hozzátenni: a végsõ dolgok játékossága, a világfolyamat, mintjáték. Ha a játék az õscselekvés, a primer és szándéktalan, az elsõdleges alkotás játékossága, amelyben a lét a leggazdagabb, legegyszerûbb és legszebb, egyszóval amikor a lét a teljes lét, vajon fel lehet-e tételezni, hogy az, amit történetnek hívunk, az nem játék? A világtörténet az istenek játéka. S a Hatalmak megvetik azt, aki célszerû, okos, értelmes, irányított, mert tudják, hogy ez az ember nem kész, még gyenge, bizonytalan és szegény. Nem elég gazdag és nem elég erõs ahhoz, hogy játsszék. When a man arives what he will, the Gods are laughing - amikor az ember eléri azt, amit akart, az istenek nevetnek. Meg is érdemli a nyomorult, hogy hahotázzanak rajta, ha abban merül ki, hogy dolgozott és akart, és célokat, irányokat követett, és sohasem tudott nem akarni és eldobni minden célt és csak úgy játszani.

Téved, aki azt hiszi, hogy a világot irányító Legmagasabb: Ok, Cél, Értelem, Törvény. Nem. A Legmagasabb éppen ennek az ellenkezõje, vagyis annál is több: ami túl van okon és célon és értelmen és irányon. Ez az isteni: a szabad, a játék. Ez az egyedül méltó az istenekhez: játszani. S a világtörténetben nem szabad irányokat látni, hanem játékokat. A helyesen felfogott élet: játék. Isten játszik velünk, és milyen jó, hogy így van.

FLÜGEL, Hans: Kunst und Leben. Wien-Leipzig: Rassner Verl.1937. 288 p.

Az agyonbeszélt témát ismét elõvették. Ezúttal olyasvalaki, aki - mint egy eminens diák - ami a tárgyhoz tartozott, mindent elolvasott. Fõként biográfiai anyagot halmozott fel, vegyesen mindenfajta mûvész életébõl vett példákat mutat be, muzsikust, írót, költõt, építõt, szobrászt, leginkább festõt: két korszakból, a reneszánsz idejéböl és a XIX. századból. Lehet, hogy a szerzõnek eredetileg lehetett valami tehetsége, csak a gyûjtött anyag és adatmassza szétnyomta. Lehet az is, hogy disszertációra sem érett meg. Ez a mû mindenesetre hasonlít az olyan szemináriumi dolgozathoz, amely kerek, csinos, szorgalmas, de az ember már az olvasás ötödik percében ásít.

A minap egy angol könyvet írt, amelynek címe: Life as -, ami körülbelül annyit jelent, hogy: Az élet, mint -. Vagyis: life as art, life as business, life as work, as duty, az élet mint mûvészet, mint munka, mint üzlet, mint kötelesség. Csak egyet felejtett ki: Life as life, vagyis hogy az élet, mint élet. Pedig a megoldás valószínûleg ez. Az élet elsõsorban mégis csak élet, és ha mûvészetrõl van szó, akkor a mûvészet elsõsorban mégis csak mûvészet. Ez így, ahogy van, egészen bizonyos.

Az egész könyv arra jó, hogy az embert gondolkozásra késztesse valami felõl, ami már régen a levegõben lóg. A dolog nem egyszerû. A negatív oldal ez: elrontott élettel nem lehet jó mûvészetet csinálni. Tudományt, filozófiát lehet. A vallás pedig éppen arra megy ki, hogy az ember életét tökéletesen elrontsa. Ez az elrontás azonban sajátságos valami: ebbõl minden lehet és az élet elrontása azt jelenti, hogy ezt itt elrontom, de azt ott megnyerem. Ezt azonban most a legjobb elhagyni. A negatív tétel tehát ez: elrontott élettel nem lehet jó mûvészetet csinálni. A pozitív tétel pedig a következõ: jó mûvészet csak sikerült életbõl fakadhat.

A kiindulópont legyen az a mainapság közhiedelmû felfogás, hogy a mûvésznek szenvedni kell. Nagyot csak akkor alkothat, ha elõbb meghurcolták, megalázták, félreismerték, elnyomták, aki nyomorgott, szegény volt, rongyos, éhezett, akinek öngyilkosság járt a fejében. Az igazi festõnek, szobrásznak, költõnek elõbb össze kellett magát véreznie, hogy - mint mondják - elõbb az életet megismerje.

Ebben a hiedelemben a modern demokrácia hibrid szelleme könnyen felismerhetõ. Hiszen, ami ellen a demokrácia irányul, az tulajdonképpen a mûvész - a szabad alkotó. Demokrácia egyébként nem is egyéb, mint olyan társadalmi rend, amely az alkotót igyekszik egyszer s mindenkorra kikapcsolni. Ezért mondja, hogy a mûvésznek elõbb szenvednie kell. Semmi sem olyan baj, mint ha korán elismerik, ha gondtalanul élhet. Az életnek a mûvészt meg kell gyúrnia, s amíg nincs elborítva sebekkel, addig semmit sem ismerhet meg igazán. Az élet faragja, morzsolja, amíg elveszti alakját, és formátlan massza lesz belõle. Az egész sors kásává lett. Íme a modern mûvészet: Dosztojevszkij, Proust, Wagner, Sztravinszkij, Picasso.

Ezzel szemben a könyv beszél a reneszánsz mûvészeirõl, s még inkább beszélhetne az ókor mûvészeirõl. Abban az idõben a mûvésztõl a szenvedést egyáltalában nem követelték meg. És mégis, íme, egészen jó mûvészetet csináltak, valljuk meg, sokkal jobbakat, mint a XIX. században. Életük szabadon és tisztán alakulhatott. Ez a klasszikus mûvészet titka. Volt idõ kontemplációra, érlelésre, nem kellett sietnie. Mi ez a klasszikus élet? - Lassú, nyugodt, levegõs, nyít, távlatos, szóval ellenkezõje mindannak, amit ma egy mûvésznek élni kell, akár akarja, akár nem. A klasszikus ellentéte: ami zaklat, siettet, ideiglenes, elhamarkodott, lírizmus és zsurnalizmus. A klasszikus: jelenléte mindannak, ami: forma, nyugalom, végleges, kész, mélység és távlat. Klasszikus az a mû, amelyik kész. Hogyan is tudná a mûvész az alkotást befejezni, ha önmaga éretlen? Az az élet sikerül, amely kész mûveket tud alkotni: Homérosz, Szophoklész, Moliére, France. A bonyolult, ideiglenes, kapkodó: Balzac, Rodin, Hugo.

Klasszikus mûvészetet csak az csinálhat, akinek élete köralakúan befejezõdik. A modern mûvésznek ezzel szemben nincs is sorsa. Hiszen abból, amit akar, hogy vele történjék, semmi sem történik meg. Mindig széttörik azelõtt, mielõtt valami egyáltalában történhetik. Az "élet" ide-oda dobálja, meggyötri, összegyúrja, s nem is jöhet ki belõle más, mint ez az ide-odadobált, meggyötört és összegyúrt.

Ha most az ember a kiindulóponthoz visszatér, megérti, mit jelent ez: elrontott élettel nem lehet jó mûvészetet csinálni, és ezt: jó mûvészet csak sikerült életböl fakadhat. Hogy a megsértett, meghurcolt, megkínzott mûvész sorsa tökéletesen alakulhasson, az teljesen lehetetlen. És ezért lehetetlen, bármilyen trükköt, mesterfogást vagy csalást alkalmaz is, hogy mûvészete klasszikus, vagy ami ugyanaz, jó lehessen. Elrontott élettel nem lehet jó mûvészetet csinálni.

De végül meg kell nézni közelebbrõl, mit jelent ez a szó, hogy: teljesül. Elsõsorban annyit, hogy befejezõdik, kész, tele van; másodsorban azt, hogy megérett; harmadsorban annyit, hogy: van arca, formája és alakja. Valamije, ami végleges, mûvészetben és életben egyaránt. Nem lehet az életet összetörni és a cserepekbõl jó mûvészetet csinálni. Az embernek mindenütt véglegesnek, meg nem fellebbezhetõen teljesnek, alakszerûnek kell lennie. A mûvész befejezi életét, és a mû a kész monumentum, ami az emberiség elõtt áll. A nagy mûvek sorsminták. A teljes sors minden ember és idõ számára készen áll. Arcszerû és független attól, hogy látják, vagy sem, tudomást szereznek róla, vagy sem. A teljes sorshoz nem lehet hozzá tenni és belõle nem lehet elvenni. Kész és be van fejezve. Ez az, hogy: teljesül. Szobor, mûalkotás, remekmû, ami túllépett az emberi múlandóságon és átment az örökbe. Teljesülni annyi, mint eljutni a határhoz, ahová az ember egyáltalán eljuthat, betölteni a sors rendelkezésére álló egész teret és idõt. Megérni, vagyis átmenni azon a folyamaton, amikor az ember élete könnyû lesz és habos, édes, illatos, puha, omlós, tiszta, mikor az ember élete már nem is élet, hanem ennél több, s amikor az, aki az életet éli, nem is ember.

MATISSE, Joseph: Essai sur I'essai.- Trois idées. Paris: Concorde. 1936. 240 p.

A könyv azzal az alcímmel is ellátható lenne, hogy: az esszé, mint a szubsztanciális szellem mûformája.

A meghatározás alapja a mûfaj történetébõl is azonnal kitûnik. Különös, hogy sem a kínaiak, sem a hinduk, sem a görögök, sem a rómaiak esszét nem írtak. A nemes próza mint gnóma (Hérakleitosz, Démokritosz), vagy mint levél (Plinius, Seneca), vagy mint példa (Csuang-ce, Kung-ce), vagy mint zsoltár (babilóniaiak, hinduk) jelentkezett. Az esszé európai mûfaj, és elsõ íróinak (Bacon, Montaigne) megjelenésével együtt a szellemnek egészen különös helyzete alakult ki. Az esszéíró magatartásának legfontosabb ismertetõjele az iskolánkívüliség. Montaigne az elsõ ilyen iskolába nem sorolható gondolkozó. Magány, függetlenség, szuverenitás és autonómia. Ezeknek az összetétele adja azt, ami az esszé lényege: a szubsztanciális autonóm perspektívát (autonome et autochtone perspective substantielle). Az esszéíró mindennemû, már valahol, bárhol elhangzott véleménnyel szemben bizalmatlan, azért autonóm; a dolgokhoz sohasem lép olyan közel, hogy azoknak egész volta szeme elõl elvesszen, ezért van perspektívája; sohasem áll meg, hanem elõrehatol a germinális valóságig, ezért szubsztanciális.

Hogy ez a magatartás kialakulhasson és ez a szellemi helyzet felvehetõ legyen, szükség volt arra, hogy a közösségben és a világban az általános szellem autonómiáját feladja, perspektívájáról lemondjon és szubsztancialitását elveszítse. Körülbelül az újkor elején ez el is következett: Montaigne és Bacon megjelentek, az esszé mint mûforma és gondolkozói magatartás feltûnt.

Ebben az idõben a vallás és a tudomány harca a szellemet olyan két vagy-vagy közé állította, amelyben a választás egyik oldalra sem volt kedvére való. A montaignei esszé ettõl a történeti pillanattól kezdve a független sem ide, sem oda nem tartozó független ember mûformája lett. S minden alkalommal, amikor valahol, valamikor az esszé-írás fellendült, azért történt, mert a szubsztanciális szellem, hogy távlatát megmentse és autonóm voltát fenntartsa, a közfelfogásból kilépett és nem foglalt állást. Az esszé ott virágzik, ahol az iskolák, a skatulyák, a közvélemény, a hiedelem alacsony, közönséges. Ezért lett Franciaország és Anglia az esszé klasszikus hazája.

Az esszé nem csatlakozott sem a tudományhoz, sem a valláshoz. Hát akkor milyen viszonya van a mûvészettel és a filozófiával? Az autonóm szubsztanciális szellem a tudományt elveti. Miért? Mert a tudomány az okság elvén épült fel, "az okság szerint való gondolkozás pedig a gyengeelméjûség jele". Aki a kauzalitás szerint akarja megérteni a világot, úgy jár, mint az, aki a torony szûk lépcsõjén megy fel sötétben, és a zseblámpával a kezében csak éppen azt a lépcsõfokot világítja meg, amelyet éppen elhagyott, s azt, amelyre lépett. A kauzalitásból nem tud áttörni és kilépni, a következetesség eszelõse lesz.

Az esszé a valláshoz jobban vonzódik, mert a religiózus ember a világot nem tekinti olyan láncolatnak, amely végül is olyan, mint az üveggyöngyfüzér. A vallásos ember problematikája azonban a par excellence szubjektív emberé. "A tudomány az esszéista számára ostoba, a vallás lírai". Ebbõl következik, hogy az esszében egyenlõ mértékben fontos a látás emelkedettsége, a gondolat morális intaktsága, s az, hogy véleményei megegyezzenek a szép élet képeivel.

Az esszé a mûvészetet azonban nem fogadja el, mert az "az életet szebbé akarja tenni, mint amilyen, s ezért elrontja". Ez az idealizálás, vagyis elrontás, minden esetben a valóság rovására megy. Az esszé nem is filozófia, mert az mindig rendszer. Mi a rendszer? Az a gondolatvilág, amely úgy tünteti fel, mintha a bennünket körülvevõ misztérium fátylát minden vonalon sikerült volna felgöngyölítenie. Az esszé megelégszik azzal, hogy ahol alkalom kínálkozik, a fátyol résein átpislantson. S ez a valóság. A filozófusnak nem sikerül több és más, csak egyetlen pillantás. De szerénytelenül azt hirdeti, hogy az összes titkot megoldotta.

Minden esszének különben pontosan ugyanolyan koncepcióra van szüksége, mint egy filozófiai rendszernek. Így tehát minden esszébõl kellõ részletezéssel filozófiai rendszer készíthetõ, s fordítva, minden filozófiai rendszerbõl, a lényegtelent elhagyva, esszét lehetne írni. A különbség az esszéista és a filozófus között tehát az, hogy a filozófusnak egész életében csak egyetlen lényeges koncepciója van, az esszéistának pedig annyi, ahány esszét ír. A filozófus tehát eszmékben végtelenül szegényebb ember. Abból az egyetlen ihletbõl, amit kapott, egész életében éldegél. Hiába, nincs több neki. S ha mégis lenne, talán, fél komolyan venni, mert az elõbbit veszélyezteti. Esetleg újabb, az elsõnek talán ellentmondó intuíciókat a rendszer kedvéért kénytelen elhallgatni és elnyomni.

Az esszéista, mikor az egyik esszét a humanitásról befejezte, nyugodtan fog a másikhoz, amelyben a humanitást elveti. Mert bennünk éppen úgy élnek humanitárius, mint ellenhumanitárius erõk, s az egyiknek éppen úgy nincs igaza, mint a másiknak, jobban mondva az egyiknek éppen úgy igaza van, mint a másiknak, és a fontos nem az, amit megállapít, hanem a vélemény értelmes volta, de mindenekfölött az ihlet minõsége, a koncepció mélysége, a teremtõ gondolat szabad játéka és az emberi elhatározás az abszolútumban.

A rendszer-filozófus abból a meg nem bocsátható ügyefogyott elõítéletbõl indul ki, hogy csak egyetlen tökéletes, ellentmondás nélküli rendszer van öröktõl fogva az idõk végezetéig, minden ember és minden világok számára csak egy. Az esszéista tudja, hogy ez az egy rendszer Isten tudása. S alázattal megelégszik az ellentmondásokkal.

Önök ebbõl könnyen azt következtethetnék, hogy mert egyetlen véleménynél sem tart ki, s korlátoltnak bélyegzi azt, aki örök véleményeket kohol, az esszéíró nihilista. Tévednek. Az esszéíró nem az "egyetlen-vélemény-sem" álláspontján van, hanem a "minden-vélemény" álláspontján. S így a dolog megoldása éppen az ellenkezõ oldalon fekszik. Az esszéíró nem nihilista, hanem univerzalista. Már csak azért is, mert egyetlen véleménynek sem tulajdonít örök létet. A vélemény nem is fontos. Ami a fontos: a látás. A fontos: a teória. A fontos: a theorein, a szent látásban való részesülés. Így érthetõ az esszéista teóriagazdagsága, szemben a filozófus teóriaszegénységével. Egész sereg szent látványban részesül, s mindegyik látvány, teória, ihlet, koncepció, külön világot teremt. Egy ilyen világ egy esszé. A filozófus primitív esszéista, akinek egész életében csak egyetlenegy szent látványban volt része, s ezért csak egyetlenegy esszét tudott írni. Hogy ez az esszé tizenkét kötet? Otromba mentség, s jellemzõ arra, aki mondja.

Az esszé esztétikája nem egyéb, mint a próza esztétikája. Az esszé-nyelvben, vagyis a par excellence prózában vidámság, komolyság, tömörség, levegõs távlat, súly és könnyedség, mélység és világosság találkozik. Amikor az ember ezeket a szavakat felsorolta, a próza lényeges jegyeit már meg is jelölte. A vers lehet olyan könnyû, hogy tartalmatlanná válik, mégis jó vers. A próza ezt nem teheti. A dal, a dráma, a regény megengedhet magának homályt, mégis tökéletes lehet. Az esszé soha. Itt az értelemnek állandóan éppen úgy jelen kell lenni, mint a fantáziának és az érzésnek. Az eposz néhol a merõ leírásban kimerülhet: az esszé leírásának csak akkor van jelentõsége, ha a képnek filozófiai, morális, pszichológiai távlata van. Az esszé írójának szellemi helyzete a prózában realizálódik száz százalékban: a próza nem egyéb, mint az autonóm szubsztanciális szellem hangja.

Még egyet: a próféta, a tudós, a költõ, a filozófus a hosszadalmasságot megengedheti magának. Esszé azonban éppen az, hogy rövid és tömör, sûrített és szûkszavú. Az igazi esszéista theodiceát ír öt sorban és világtörténetet három oldalon. Harminc lapnál hosszabb mûvekre az embernek csak akkor van szüksége, ha nem egészséges, és száz lapon mindent el lehet mondani.

OAKLIJI, T. - READ, B. M: Poetry in East and West. 1938, London-Madras: World-press. 272 p.

Ha ez a könyv semmi egyéb nem lenne, csak papír, nyomtatás, cím és kötés, akkor is érdemes lenne róla beszélni. Szerény pompája s komolysága követelné. Milyen ízlés lehet az elefántcsontszínû bordás merített papírban, a bodoni betûk fegyelmezett szépségében, a címlap tisztaságában, s a sötétkék buckram vászonkötésben? A könyv mértéke, hogy az ember milyen könnyen barátkozik meg vele s milyen nehezen válik meg tõle. Van olyan, hogy egy idõre az asztalon kell hagyni, melegedjen, mert barátságtalan, és nehéz megszokni. Ez a könyv halála: a mûvet, amellyel szemben ekkora bizalmatlanságot érzel, sohasem fogod elolvasni. A másik olyan, ha ellopnám, a bíróság fölmentene, mert azt mondaná, ilyen kísértésnek nem lehetett ellenállni.

Oakuji a japán esztetikus az európai, Read, az angol a keleti költészetrõl ír, így a csere s a tükrözés kettõs: nemcsak kelet és nyugat költészete, hanem a keletirõl nyugati, a nyugatiról keleti beszél. Elég keveset. A mû fele idézet. S az egész könyvben olyan áhítatos csend van, mintha a közelben istenek ülnének.

A keleti költészet, szól Read, nem foglalkozás. Mindenki lehet költõ? Nem. Mindenkinek költõnek kell lenni. Verset írni annyira nem kiváltság, mint imádkozni. Olyasfajta költészettörténet, mint Europában, keleten hiányos lenne, és a valóságnak nem is felelne meg. Az igazi nagy versek szerzõje sokszor ismeretlen, sokszor egy asszony, egy szamuráj, egy pap, egy koldus, egy halász, aki talán írni sem tudott. Read azt hiszi, hogy az európai költõk nagy része a verset úgy írja, mint ahogy a szakácsnõ a gombócot gyúrja: nem egészen rosszhiszemûen és nem is ihlettelenül, de hivatásosan, és így a legtöbbször isteni áhítat nélkül. Nálunk a vers kivétel nélkül mindig munka. S ott?

Mint a folyó a tengerben,
a mû a semmittevésben
ér célhoz és teljesül.

Már ez is vers. Egy hindu költõ kínai legyezõre írta, s hogy a tea illatos volt, amit ivott, a legyezõ tulajdonosnõje szép, az természetes.

Költõnek lenni nem hivatás, hanem annyi, mint megérteni a lét örök és mély költészetét.

Tegyük fel, valaki Japánban látogatóba megy a bölcshöz. Be akar nyitni a kapun, de táblát lát kifüggesztve, s azon a következõ:

Ebbe a házba
túl sok idegen jár.
Terhemre van.

Milyen barátságtalan és goromba, szólal meg a látogató bosszúsan, megfordul és már távozni készül. A kísérõ elmosolyodik és mulatva nézi a kedveszegett idegent. Fordít egyet a táblán s a hátlapra mutat. Íme:

A felirat, kedvesem,
nem neked szól.

A kislány a kertben szaladgál s a fûben pihenõ állatkák felriadnak. A vers pedig:

Szegény béka!
Ne félj! Tudd meg,
Issza van itt.

Az öreg hadvezér halálos ágyán fekszik, papírt és ecsetet kér. Már érzi, az idõ elkövetkezett. Fejbólintással elbúcsúzik családjától, barátaitól, aztán azt írja:

Õszi szél.
A lomb fáradtan hull.
Hová? Ki tudja?
Vándor, ne légy szomorú.

Közhely. Mi benne a vers? Csoda, hogy az. Mégis az. Költészet a szerelem, a hold, a kakukk, a bánat, az itóka, ahogy költészet a kaputábla, a kislány futkározása és az élettõl való búcsúzás. Read azt írja: Ezeréves mondatok, és még mindig olyan melegek, mintha reggel ejtették volna ki. Aztán hozzáfûzi: Mi más a költészet, mint olyan szavak, amelyek, mint a nap, nem hûlnek ki soha?

Oakuji bevallja, hogy amikor elõször értett meg európai verset, olyan mámoros szédület fogta el, mint mikor elõször ivott bort. "Azóta - szól - számomra, a keleti teaivó számára az európai ember és lélek és élet és költészet jelképe a bor".

Az erõszakot és a szenvedélyt alig lehet megérteni: a költõ nem tûr más véleményt, más érzést, más szavakat, mint csak azt, ami az övé. Az olvasót legázolja és Énjébe tapos. Az európai költészet olyan, mint a szerelmes férfi, mikor kedveséért küzd. Ezért van szüksége lovagiasságra, mértékre, rímre, versre, strófára, szerkezetre. Erre a szabályra szükség van, mert enélkül az egész csak egy õrült tombolása lenne. A poétika a költészet morálja. Keleten ilyesmire alig van szükség. Ha nyugaton költészettan nem lenne, a versek helyett a költõk üvöltöznének.

A borszerû, félõrült, szenvedélyes erõszak a nagy szavak költészete. "Nálunk a legszebb szó: a kavics, a vízcsepp, a holdsugár". Az európai szavak titáni méreteit keleten általában senki sem bírja el kellõ hasonulás nélkül. Szerelem, sors, halál, sötétség, éter - a nyugati versekben található szavak, amelyek eleinte úgy hatottak rá, mint a bunkócsapás. Mikor Nietzschét japán nyelvre fordították, a fiatalemberek százszámra követtek el öngyilkosságot. A hatás olyan volt, mint amikor a fehér ember elõször adott pálinkát az indiánnak. Demoralizált. Eleinte Shelley, Keats, Wordsworth verseibõl nem hallottam mást, mint vad dübörgést, amely úgy hangzott, mint az ágyúdörgés. Késõbb tudtam csak meg, hogy ez a hang szívdobogás.

Aki egyszer a bort megízlelte, nem tud lemondani róla. Sokszor láttam, hogy amikor európai ember elõször olvas keletit, mintha bûbáj venne rajta erõt. Ugyanez történik velünk, azzal a különbséggel, hogy a bûbájba csaknem belehalunk. Azt, hogy a vers a szavak orgiája, sohasem fogom megszokni és sohasem tudok róla többet leszokni.

SCOTT, Bentley Robert: Life and fate in the English literature. 1939, London: Century. 320 p. Aesthetics and philosophy of art series, no. 2.

A világirodalom kitûnõ szerzõinek olvasása közben Bentley Robert Scott észrevette a különbséget az olyan mûvek között, amelyek regényesek és az olyanok között, amelyek költõiek. Karl Spitteler svájci költõ kijelentése a regény hibrid voltáról és pszeudo-mûfajszerûségérõl, végül arról, hogy ez tulajdonképpen félmûvészet, eléggé ismerõs. Scott hivatkozik is rá, de tovább megy, és a regény ellen való kifogásait esztétikailag és metafizikailag megalapozza úgy, hogy a regényest és a költõit egymástól egyszer s mindenkorra elválasztja.

A különös azonban nem ez. Scott észrevette, hogy kapcsolat van a mû és az életsors között, és az olyan szerzõ, aki regényes mûvet ír, annak élete is regényes, aki pedig költõi mûveket ír, annak élete is költõi. A regényesség és a költõiség nemcsak a mûvészetben nyilatkozik meg, hanem az életben is. Mert, mondja: a sors is mû, s a mûvészet szabályai reá is érvényesek. A sors esztétikai alkotás, és éppen úgy, mint egy táj vagy tett, vagy maga a kozmosz, esztétikailag értékelhetõ. Kell is értékelni. "A sikerült sors esztétikai értékeket valósít meg, a nem sikerült pedig esztétikai értéket sért". Az ember a sorsot értékeli is, de annak, hogy ennek az értékelésnek alapvetõ gondolatai esztétikaiak, nem ébred tudatára.

Három példából indul ki: Cervantesbõl, Goethébõl és Dosztojevszkijból. Közbevetõen beszél Victor Hugoról, Proustról és másokról is. Azt a megállapítást teszi, hogy a regényíró életének alapvonása a problematika. A bonyolult kérdésszerûséget beszéli ki, de anélkül, hogy megoldaná. A regényesség lényege a probléma, éspedig szándékosan megoldás nélkül. Megoldott és befejezett regény nincs: marék amorf bonyodalom, amelynek sem igazi kezdete, sem igazi vége. Don Quijote sorsa, ha az ember annyi kalandot eszel ki, hogy ne egy, hanem húsz, ötven, nyolcszáz kötetet töltsön meg, a határtalanba meghosszabbítható. A Wilhelm Meister, a Pickwick Papers, a Bûn és bûnhõdés vagy az Eltûnt idõ vagy az Ulysses ugyanilyen végnélküli kaland. A regénynek a folytatásra általában hajlama van. Miért? Mert a regényben az élmény, a gondolat, a kép - végeredményben az ember maga nem fejezõdött be és nem nyert végleges formát. A regény csak problémákból, bonyodalmakból, megoldatlanságokból, szóval a sors éretlenségeibõl és befejezetlenségeibõl készíthetõ. Ezért a regény a szekularizált újkornak, a demokráciának, a szocializmusnak, a világszemléleti anarchiának, a vallástalanságnak, az istentelenségnek par excellence mûfaja. S e kifejezésnek, amelynek gyökerében, alapjában, teremtõ magjában az emberi sorskoncepció nyugszik, a modern amorf Proust-Joyce-i regényhez kellett érkeznie. "Ez a jellegzetes élmény, amely csak élmény és semmi más, - nem értették meg, nem érett meg, nem öltött formát, nem fejezõdött be. Élet csupán, amely nem vált sorssá".

Íme a kiindulás: a regény és a költészet szemben áll. A regény témája: az élet. A költészet témája: a sors. Az élet az alaktalan élmény befejezetlen és befejezhetetlen tartama. A költészet témája a sors, a sors pedig a megformált és kész, befejezett és megoldott élet.

A szerzõ az angol irodalmon ezt az alapgondolatot vezeti végig. A Sterne-rõl, Byronról, Thackeray-rõl, Browningról írt fejezetek tökéletesek. És az elmélet alkalmazásakor érdekes újabb szempontok derülnek ki. Scott szerint nem az a regény, amit általában annak neveznek, a prózai elbeszélõ mûfaj, és nem az a költészet, ami versben írt líra. A regény és a költészet között levõ különbség nem a mûfajban van, hanem a mûvész sorskoncepciójában. Valaki írhat prózai elbeszélõ mûvet s az lehet költészet. Ilyen eset Voltaire-é. Írhat valaki versben lírát, és az mégis regényes lesz. Ilyen eset Byroné. Miért? Mert Voltaire sorsot élt, befejezett és kész életet, Byron pedig csupán befejezetlen élményeket. Az angol irodalomban Sterne vagy Thackeray költészetet írtak, bár mûfaj szerint a mû regény. "A mû karakterét az író által élt élet karaktere határozza meg". "A mû azt mondja el, hogy az alkotó életébõl mit csinál: regényt, vagy költészetet. Byron verset írt, de az élet, amit élt, regényes volt; Hardy prózát írt, de az élet, amit élt, költõi". Más helyen: "a mû hovatartozóságát azonnal elárulja, hogy az alkotó saját életét regényesíti, vagy költöiesíti". Regényesíti, ami nem egyéb, mint: impresszionisztikusan élményekbe oldja fel; költõiesíti, ami nem egyéb, mint: egyetlen nagy koncepcióba tömöríti és eszerint megformálja.

A regényesítés szélsõ formája az önéletrajz. Scott idézi Kässnert, aki szerint az önéletrajz a mítosz ellentéte. Ez az abszolút szubjektív élményszerû élet. Goethe, Dosztojevszkij, Proust. A költészet az élet poetizálása, hogy az élet végül is mü legyen, alkotás, kész, sors, ami nem hull szét, nem olvad el, hanem a befejezett dolgok szférájába emelkedik. Lehetne az "örök" szférájának is nevezni. Scott e körnek a "monumentum" elnevezést adja.

Scott könyvének jelentõsége, hogy a mû és a sors egységére hosszú idõ múltán ismét felhívta a figyelmet. "A tökéletes mû nem lóg a levegõben, de nem nõhet ki hamis, hazug és rosszul megépített" sorsból sem. "Az esztétikai értékek, mint amilyenek a harmónia, a rend, az arány, és mindenekfölött: a szépség, az elsõ megvalósulási területe maga az emberi élet. Csak innen, az életben megvalósult szépségbõl kerülhet az érték a mûvekbe". "A szép sors és a szép mû összetartozik". "Nem lehet alacsonyrendû életet élni és nagy mûveket alkotni". "A szépség egyetemes értékét a költészet tárja fel, akárhol is nyilatkozzék meg ez a költészet: a mûben, vagy a sorsban".

Az élet poetizálása lassú, kényes, finom és magasrendû munka. Csendes, magányos és nehéz. Amit irodalmasításnak szokás nevezni, az ennek éppen az ellenkezõje. Életüket a sznobok irodalmasítják s ezek a jellegzetesen regényesek. A poetizálás elsõsorban az egyre növekvõ valódiság és õszinteség s az ennek nyomán járó élesedés, világosodás, lelkesülés, magasodás, ami csak más szó arra, amit Shaftesbury nemes enthuziazmusnak hív. Ez az enthuziazmus a költõi élet koncepciója, ez a tiszta szenvedély, amely a magányban oly csendesen tud izzani, de amely az emberek között oly nagy tüzeket tud gyújtani. Nem feladni a szépet, keresztülvinni az élet minden vonalán: "legyen szép az ember ruhája, legyen szép a háza, legyen szép, amit gondol, s akkor szép, amit alkot, és szép, ahogy él".

FÁK

This is not an essay
this is a poem
from You
for You
and
to You

Talán nem éppen csak az emlékekkel való elteltség és nem a sóvárgott jövõre való várakozás, amikor az ember a maga egészében eltolódik a jelenbõl, a múltba süllyed, vagy még el nem érkezett idõben él, de nincs jelen sem a múltban sem a jövõben, éppen úgy, ahogy nincs a jelenben, alája merül, vagy ami ugyanaz, föléje emelkedik; van nap, hét, ennél hosszabb, egész korszak, hogy befogadásra képtelen, csak saját színültig teltségén ring, mint egy csónak. Egészen más tájban él; a félmámor egy faja, sokszor nem is fél. A bódultság oka sohasem tudott, sohasem tudható, talán nem is egy oka van, talán nem is ok kell hozzá, talán maga szerzi okait, talán maga okozza önmagát. Nincs benne fény, nincs homály, mert a tárgyak éjszaka is égnek, sûrû, tompa, mélyrõl jövõ ragyogással, a szín egyszerre a világ tulajdonsága lesz, nem felszíne, belülrõl árad a forma, az érzéki test kiterjedése nem kihûlt dísz. Az élet nem folyik, hanem árad, önmagában lüktet, lassú, nyugodt lüktetéssel, mint egy édes, sötét, kábító folyadékba merülve.

Érzékelés, képzelet elválaszthatatlan -man dichtet schon, wenn man erlebt, egyik a másikon szépül és gazdagszik. E mély kék színek nincsenek sehol, vagy csak voltak, vagy csak lesznek, - vörösek, mint a csillagtalan éjszakában távoli völgyekben égõ fáklyák, - a fekete olyan, mint egy bársony kígyó, amely az embert puha melegével befonja, képtelen hegyet, folyót, eget másképpen felfogni, mint ölelést.

Szüntelenül áramló hullámzás, de folytonosan emelkedõben, mint a dagály: mindig jobban elrejti, mélyebben borítja el azt, amit nem lehet annyira elfedni, hogy ne ragyogjon át. Cselekedni nem lehet, mert hiszen az, amit az ember cselekvéssel el akar érni, egy neme a megnyugvásnak, s ez éppen az, amit nem kell elérni, mert megvan. Befogadni képtelen, mert tele van, színültig tele. Mégis cselekszik és befogad, anélkül, hogy cselekedne, vagy befogadna, azzal, hogy cselekvõdik és befogadódik. Alkot, illetve alkotódik. Él, vagyis élõdik, azt teszi, amit az élet vele tesz. Növekszik. A nagy pátosz: a világ nagy elszenvedése, ahol már nincs szó szenvedélyrõl, mert lényét a mámor annyira át- és átitatta, hogy nem kell ellenkezést legyõznie, nincs benne semmi rohamos, semmi viharos, semmi erõszak, ugrás, szakadás, olyan élet ez, mintha az ember hõmérséklete egy fokkal emelkedett lenne s állandó láza lenne, de egészséges láza, lassan, lassan, mindig intenzívebbé válva, egészsége fölemelkedett volna, áttüzesedett volna, s ami azelõtt kivétel volt, ugrás és lendület, most állapot lett, állandó, a maga ritmusában lengõ, mélyen hullámzó áthatóbb állapot.

Ez a fák nagy pátosza: a nagy elragadottság. Ez bennük a színültig teltség hullámzó növekedése, alvó lüktetése, az áradás elszenvedése, ez bennük a fekete bársony kígyó meleg ölelése. Azt teszik, amit az élet velük tesz, ez a láz, és még eggyel több. Már nem is láz, már nem több abból, ami van, hanem kevesebb. Hûsebb, hígabb, csendesebb, egyszerûbb, kevésbé követelõ, elégedettebb és állandóbb. A magasabb hõfok, gyorsabb égés, nagyobb sorvadás. Az égés mérséklése, a láznak nem fel, hanem lefelé való fokozása, állandóbb s mélyebb elmerülés. Ez a hûvös láz. A fák az intenzitás fokozásában odáig jutottak, hogy alig melegebbek, mint a föld. A híg növényi vér fokozott intenzitása feladja a hõt, amelynek fenntartása állandó izgalomban tartaná. Leszállt a hûvös mámorba, egy nyugodtabb, egyszerûbb, mosolygóbb állapotba.

A fa állandó áradó növekedése, mélységekbõl való ömlése zavartalan, mert a táplálékkal egybenõtt. Ételével szakadatlan érintkezésben van. Növése szünet nélküli. A táplálék a föld. A fa a földet szívja, mindig mélyebbre és mélyebbre nyúl bele. De a fa nem parazita. Nem öli a földet, hanem alkalmat ad neki arra, hogy magát elajándékozza. A kötés kölcsönös, a gyökér belefúródik a földbe, hogy kaphasson, a föld magába húzza a gyökeret, hogy adhasson. Az, hogy valami van, még nem jelent semmit, minden, ami van, csak az adásban, az elajándékozásban nyer jelentõséget. Ez minden viszony alapja, s ebben a viszonyban az, aki ad, mélyebbrõl van kötve, mint az, aki kap, mert nem a szükséglet köti, hanem a bõség. Az igazi kényszer sohasem a hiányok betöltése, hanem a fölösleg elajándékozása. Aki ad, az elfogadóra jobban rá van szorulva, mint aki elfogad, az adakozóra. Hálája is mélyebb, büszkesége is, diadala is. Ebben az az adás elõkelõsége, az adás csendes elõkelõsége, ami a földé.

A fa lényének élõ és megnyugtató volta, a földdel való megszakíthatatlan együttélése és ebbõl következik a másik, még lényegesebb, a fa kétnemûsége.

Rómában van egy hellenisztikus szobor, széles csípõjû, gömbölyûtestû asszony; asszonyi mellel, mégis fallikus, vagyis férfi. Hermafrodita. A világ legnyugtalanítóbb szobra. Élõlény, aki nyíltságát megkettõzi, aki nemcsak a nõre várakozik, hanem a férfira is. Nõ is, férfi is. Kettõs izgalom, kettõs várakozás, kettõs vágyakozás, a vágy mindig két oldalról éri, kettõs zaklatottság. Mert az odaadás lehetõsége mindig és ugyanakkor az elzárkózás lehetõsége is, ez a szexus szörnyû veszélye, teljes feladást jelenthet, és teljes zártságot, egy isten szabadságát és életfogytiglani börtönt.

Ez az, ami a fa kétnemûsége: nem. A fában nincsen kettõs izgalom, hanem kettõs nyugalom. Mindkét nem egymás felé fordult. A fa a hermafrodita teljes ellentéte. A hermafrodita rosszul, a fa a jól megoldott és feloldott kétnemûség, a házasság. A fa együtt él a táplálékkal, a fában együtt él a két nem. A nemek állandó ölelésben vannak, éppen úgy, ahogy a fa állandó ölelésben van a földdel. Csak a fában levõ két nem ölelése szorosabb. A tápláléktól elválasztható, ha az elválasztás életébe is kerül, a fát ki lehet ásni, gyökerét ki lehet emelni, vagy tépni a földbõl. A két nemet egymástól elválasztani nem lehet, nem lehet kiásni belõle a férfit, nem lehet kitépni a nõt. A fa az életnek abban az állapotában van, ahol a nemek még nem szakadtak el egymástól. Már megvannak, nem úgy, mint a kõben, ahol a szexusnak nyoma sincs - már láthatók benne, a fáknak már van neme, de két neme van, egyben mind a kettõ, egybeolvadva, feloldhatatlan szorossággal egymásban. Minden fában egy életre kötött házasság van, elszakíthatatlan házasság, amely állandóan a tetõn úszik. A súly itt ismét az állandóságra esik, a szünetnélküliségre, minden rohamosság, szakadás, ugrás távollétére, megszakíthatatlanságára. A fa születése, a benne levõ két nem nászának kezdete. A nász megszakítás nélkül folyik. Hogy a nász a növekedés maga? Ez maga a táplálkozás? Csak ebbõl érthetõ meg teljesen a fa földhözkötöttsége? Ez a sötét mag, ami a fa személyisége? Ez a ragaszkodó kötöttség és kötés, amivel a táplálékhoz és a talajhoz tapad, amivel egymáshoz tapad a két nem. Csak ebbõl, még a fa számára is elérhetõen középpontból érthetõ meg a fa lénye? Ez az, amit úgy lehet mondani, hogy a egzisztenciája?

Kierkegaard a Csábitó naplójában beszél az odaadásról, amelyik nem erõszak, nem kábulat, nem részegség és összeroskadás, nem elõzi meg semmiféle krízis, és az odaadás nem ennek a krízisnek a megoldása. Ebben az odaadásban a férfi és a nõ már könyörög, adhassa oda magát, azon a ponton áll, hogy már csak az odaadás és az õrület között választhat, s az egész lény a másik után való tátongó és örvénylõ kiáltássá válik. Ez az, ami a fában levõ nemek viszonya: nem. Mert abban, amirõl Kierkegaard beszél, még megvan az ellenszegülés lehetõsége, hogy: nem, ha ez az eshetõség már egyenlõ is a teljes felbomlással és a magányba való összetört belezuhanással. Még megvan benne az, hogy nem lehet másként, hogy nincs más út, hogy csakis ez az egyedüli mód a továbbélésre, és hogyha nem teljesül, ez nem a halál, hanem, ami még a halálnál is megsemmisítõbb. De ez az odaadás túlságosan sakkban tartva saját ellentétével és a teljesülés ízét túlságosan a nemteljesülésre való oldalpillantás adja meg, túlságosan elmerül a megsemmisülés lehetõségében, és csakis a bukásra, az összetörésre, a lezuhanásra való tekintettel tudott ilyen kizárólagos, ilyen elemi erõvel elragadó szenvedély lenni. A nemteljesülés fenyegetõ veszélyének lehetõségére épített teljesülés. Perverzitás. A fában a nemeknek nincsen lehetõsége, hogy egymástól független életet éljenek, nincs lehetõsége, hogy ne adhassák magukat oda és ne adhassák magukat teljesen, mert nem merülhet fel az, hogy a kizárólagos egyesülés íze e nemegyesülésre való tekintettel legyen feltétlen és maradéktalan. Az egyesülés nyugodt belemerülés, a másik lénybe való elmerülés, beleszívódás és elmerülés, ahogy a folyók egymásba ömlenek és elkeverednek. A lény egzisztenciája kötve van a másik lényhez, ahogy Jaspers mondja. A közlésben jut kifejezõdéshez, hogy a lény, nem tud önmaga lenni, ha a másik nem tud önmaga lenni. Az ember csak akkor lehet teljes, ha az, akivel együtt van teljes. Olyan emberrel, aki nem tudja vagy nem akarja önmaga teljességét, az ember nem tudhatja vagy nem akarhatja önmaga teljességét. Ezért rettenetesen áldatlan olyan másik féllel való együttlét, aki nem sajátmaga. Megakadályozza az embert abban, hogy sajátmaga lehessen. Es ez az egzisztenciális fõtörvény sehol sem olyan mélyrõl kötelezõ, mint a nemek között. A nemek viszonyábari csak az a tökéletesen megnyugtató, ha az ember találkozik szembejövõ önmagával, elindul egy rejtett világ felé, és a feleúton megtalálja önmagát, mint aki közeledõben van onnan, találkozik és egyesül vele. Az ember csak önmagával egyesül teljesen szabadon, csak önmagának szolgáltatja ki magát teljesen, mert csak önmagától nem fél. Csak annak adja magát az ember teljesen, akitõl nem fél, ezért annak, aki onnan túlról jön, az embernek magának kell lennie. Minden egyéb odaadás részleges. Minden egyes egyesülés alkalmával marad a lényben belül egy rejtett õrség, felfegyverezve kirohanásra és ölelésre készen, tudja, hogy nem szolgáltathatja ki magát maradéktalanul. Van benne félelem, gyengeség, óvatosság, elõvigyázat, tartózkodás, gát, fal, merevség, távolság, szakadék. És ahol félelem, ott gyengeség, ott erõdök és falak épülnek titkon, megkeményedik a sejt, ott elkezd minden üvegesedni és törni, ott van az erõ:

a szilárd és az erõs a halálé,
a puha és a gyenge az életé,

ahogy Lao-ce mondja:

a gyenge legyõzi az erõset,
a lágy legyõzi a keményet,
mindenki tudja a földön,
de senki se mer eszerint tenni,

- csak a fa. A nemek megpuhulnak benne és meglágyulnak, örökké gyengék maradnak, gyengék, tele élettel, mint a rügy és a csecsemõ, oly gyengék, frissek, üdék, puhák, örökké egymás levében fõnek, egymásba izzadják nemük illatát, õk tudják, hogy nem az gyõz, aki kemény marad, hanem, aki meglágyul és enged és befogad és felad és feloldja önmagát, tudja, hogy az önfeladás nem a gyengeség, hanem az erõ jele. Tudja, milyen rettentõ õrület azt hinni, az a helyzet ura, aki kevésbé szeret, aki inkább megtartja eszét, aki hidegebb marad, aki távolabb tartja magát - ez a tévedés, amin minden sors összetörik: a gyõzelem azé, aki inkább szeret, aki elveszti erejét, aki jobban áthevül, aki közelebb van, aki fel tud olvadni, aki meg tud semmisülni. A gyermek annak a nemét kapja, aki mélyebben adta fel önmagát az ölelés pillanatában ez rajta a bélyeg. Ha az asszony tudott gyengébb és lágyabb lenni, a gyermek leány lesz, ha a férfi, fiú lesz, a gyermek neme az egyesülésben való megsemmisült odaadástól függ, annak a nemét kapja, aki gyengébb volt, mert az volt az erõsebb. Mindig az gyõz, aki fel tudja adni énjét.

A fa nem tudja ezt. Csak az tud, aki nem tud. Ez a fa egzisztenciája. Ez a fa személyisége. Ez benne a mindenekfölött megnyugtató. Minden élõlény közül az, akinek életterve az ölelésben való feladásra épül fel. Aki a földdel, az étellel ölelkezik s akiben a két nem állandó ölelésben tartja egymást s egymásba olvadja mézét. Ez a fa mélyen erotikus volta - ezért benne a csábítás, ezért a nyugalom, ezért a gyengeség, ezért az eró, ezért a csendes, puha tenyészet, az áradó élet - two ways and one will, két út és egy akarat.

A gyõzõ

Ez a hársfa a Bakony egy völgyében nõ, ahol a völgy megszûkül és a déli oldalon tíz-tizenkét tonnás sziklák a hegyoldalból merednek elõ. A mag két szikla közé esett. Amíg azt a vastagságot, amit a kövek engedtek, elérte, csaknem akadálytalanul nõhetett. De nem tartott soká. Akkor nekifeszült a köveknek és szétnyomta õket. Most felülrõl rázuhant egy háznagyságú szikla és eltakarta. A hárs kibújt alóla. Gyökereivel az alsó kövekbe megkapaszkodott és elkezdte a sziklát nyomni fölfelé. Amelyik kõ útjában állt, azt megrepesztette. Két helyen, közvetlenül a törzs mellett, asztalnagyságú tömbök zuhantak rá. A Fa rájuk borította kérgét, rájuk ömlött, mint az élõ láva, és a két tömböt egyszerûen megette. Az alatta levõ köveket szétmorzsolta úgy, hogy gyökereivel átölelte õket és szorította, mint az óriáskígyó, míg a kövek megfulladtak vagyis darabokra omlottak, évekig tartó halálos szorításban kinyomta belõlük az ellenállást. Most a hársnak három derékvastagságú gyökere van. Az egyik több kanyarulat után, amit a sziklatömbök között tesz, egyenesen belefúródik a hegyoldalba. A másik szétágazik negyven, vagy ötven szálra, ötvenujjú rettentõ marok, melynek fogásába belenyög a sziklagerinc. A harmadik gyökér félig meztelen, mert a kövek kigurultak alóla s a víz a földet kimosta, olyan ez a csupasz gyökér, mint a felvágott hasból kiboruló belek tömege. És fölötte három ember vastagságú, négyemeletes, egyenes törzs rohan bele a térbe, magával rántva ágainak és leveleinek roppant tömegét, él, mint egy halhatatlan nevetés.

Jó lenne tudni, mit gondolt ez a hársfa önmagáról, amikor még mag volt. Szabályos és arányos akart lenni, mint minden fa, ideális fa, mint minden lény, ideális lény. De nem volt álmodó. Egy álmodót a sziklák elnyomtak volna. Nem volt hóbortos. Egy hóbortos türelmetlenségében már megszökött volna. Megszökni annyi, mint a sorsot megtagadni. A sorsot megtagadni annyi, mint gyengének lenni. Gyengének lenni annyi, mint legyõzetni.

Lehet látni ilyet, álmodó fákat, amelyek behunyt szemmel gondolnak egy életre, ami nincsen sehol. Zaklatott arcú fák, elsüllyedve a titkolt elégtételekbe. Túl rossz nekik az élet, nem mert rossz, hanem mert könnyebb képzelõdni; mintha belemarná magát sorsába, ahogy a ragadozó belemarkol a húsba, ahogy a repkény sötét ölelésében megfojtja azt, amibe belekapaszkodott. Látni hóbortos fákat, amelyek mint a bolondok csavarják ágaikat, és ésszerûtlen mozdulatokat meredeznek, idétlen táncmozdulatokat tesznek, gúnyt ûznek magukból, mert nincsenek magukkal egy véleményen. Vannak patetikus fák, vannak komorak, magányosak. Vannak idióta fák, obszcén, perverz, buta fák. Elvégre a fák arculata félre nem érthetõ.

A koloskai hárs heroikus fa. Nem szép. De az élet erejének nagyszerûsége nincs ilyen sem Homérosznál, sem szoborban, sem beethoveni zenében, sem nietzschei filozófiában, sem caesari sorsban. Ez a néma küzdelem, amit egyedül küzdött százötven évig itt, kedvezõtlen hegyoldalon, rohamos esõk, marcangoló szél, lezuhanó kövek között, óriási tömbök alatt egy szûk völgytorokban. Meg kellett magát feszítenie, elvesztette minden formáját, meg kellett alkudnia, nem volt szabad könyörületet ismernie, pillanatra sem, kegyetlen nyugalommal, elõrelátással, kitartással és kitartással tudott csak szüntelenül nõni, s ma, mikor már gyõzött, harcán már túl van, ráncosan, megviselve, megnyomorítva tud ilyen egészséggel nevetni, nevetni. Mit tudnak még neki mondani az életrõl ezek után, amin õ nem nevet? Mivel fenyegethetik még? Mitõl félhet még? Történhetik még vele valami, aminél rettenetesebbet nem gyõzött le és nem élt át? Mi az, meghalni? Mi az, félni a haláltól? Már nem fél. Soha, egy pillanatig sem volt boldog, de nevet azon, aki ezért sajnálja. Nem ismeri, mi a bõség. Nem tudja, csak álmából, hogy mi a nyugalom. A béke idegen neki. A gazdagságról nem is tudja, hogy van. Kényelem? Mi az? Sovány, szikár, ínas, megércesedett lény. Egy gonosztevõ elvetemültségével és egy bölcs körültekintésével. Ha ember lett volna belõle, olyan életet élt volna, mint Attila, vagy Dzsingisz kán, de úgy evett volna, mint Gargantua és olyanokat nevetett volna, mint Falstaff, és olyan nyugodtan ölt volna, mint Borgia. Ha állat lett volna, meg lett volna benne az oroszlán királyisága, a tigris vérengzése, az óriáskígyó ereje, az elefánt nyugalma, a zerge izmossága és a sas biztossága. Ha költõ lett volna, olyan verseket írt volna, hogy meggyulladt volna a papiros. Ha zenét írt volna, olyan lett volna, hogy a hegyek táncoltak volna rá. Ha az emberben ma lenne érzék aziránt, ami fensõbbrendû, ennek a fának papja lenne, fiatal karcsú fiú, aki énekelne és áldozatot mutatna be neki, fényes nyári reggeleken megállna elõtte, meghajolna és visszanevetne rá.

Melankólia

Ez a fenyõ ott állt a forrás mellett Alsótátrafüreden, a volt Zichy-kastély mellett. Körülötte csupa kicsiny termetû fa, a környéken õ a legmagasabb. Ágait részben a kastély konyhaépületére borítja. Földje fekete, puha és termékeny. A mellette levõ forrás üde ömlése az egész vidéket tápláló nedvességgel árasztja el. Nincs benne semmi fáradtság, mert az az ernyedtnek látszó erõtlenség, amivel ágait elereszti nem fonnyadt és nem beteg. Az ott lakók úgy hívják, hogy szomorú fenyõ.

Környezetében nincs, ami szomorúságra okot adhatna, jó föld, védett hely, nedvesség, ellenfél hiánya. Magában a fában éppoly kevés az ok, háromszor olyan magas, mint a ház, törzse hibátlanul szép, kivéve néhány gyantacsomót, ami azt jelenti, hogy apróbb sebeket kapott - semmiség. Nincs benne még neuraszténia sem, mert hiszen ez a nyavalya mindig valamilyen elszürkülésben és elszíntelenedésben jelentkezik. A fenyõ sötétzöld, tehát jóvérû és jóidegû lény. Csak szomorú. Nem az égbe néz, hanem maga elé mered, vagyis azt a pontot nézi, amit a szomorú lények néznek. Keserûség nélkül, zaklatottság nélkül, indulat nélkül, csaknem szenvedélytelenül. Állatok szomorúsága nem látszik másutt, csak a szemükön. Vannak fogságban élõ majmok, néha megunják a pojácaságot és maguk elé néznek. Olyan nézés ez, hogy a ketrec elõl egyszerre minden nézõ eltûnik. Fáradt öreg lovak, az utcán, ha várakoznak, ebbe az irányba néznek. Dürer Melankóliája is ide néz.

Ez az ide, ez az itt, ez a hová nem belül van. A világban levõ hely. Az egész fa ezt nézi. Minden tûje, minden ágacskája, koronája, törzse, az élet végtelen szomorúságát nézi, talán azt, hogy milyen szörnyû a magány, de azt, hogy milyen árat kell fizetni, ha az ember feladja. Talán azt, hogy milyen jó érzéketlennek lenni, mert akkor legalább távol van. De milyen jó elmerülni a valóságban, mert akkor közvetlenül kap mindent, örömet, mámort, vidámságot, szenvedést, fõképpen szenvedést. Milyen jó mindez és milyen rossz. A fenyõ szomorúságában nincsen vád. Nem von felelõsségre senkit, tudja, hogy ez nem olyasmi, ami elintézõdik, ha azt mondja, ez az ok. Nincs ok. Egyszerûen így van. Nem magyarázza se vér, sem alkat, se jellem, sem emlék, se sors.

Van az életben valami megrendítõen szomorú, s az, akinek erre szemében könny gyûlik, nem tudja, ez a szomorúság milyen megváltoztathatatlan. Szeretne szenvedni, szeretné, ha mindez mélyen belevágna és fájna, szeretné, ha legalább belebetegedne, és milyen jó lenne belehalni. De annyira szomorú, hogy már nem is szenved, nem fáj semmi, nem beteg, nem sóhajt, nem türelmetlen, azt se tudja, akarja vagy nem akarja, azt se, hogy mindegy, vagy nem mindegy. Már nem is céltalan. Nem az öröm és boldogság hiány, mert hiszen akkor fájó ûr lenne, tér, amiben nincs semmi. Ez a szomorúság sûrû és masszív, égõ és áradó, egyfajta súly, amit elviselni tudni éppen annyi, mint szomorúnak lenni. Túl lenni síráson és kínokon, csalódáson, összetörésen, megalázáson, bukáson, magányon, betegségen. Túl lenni halálon -, szomorúnak lenni: itt lenni minden értelem nélkül, magában hordva azt, amibõl sohasem lesz semmi, belenõni a megsemmisülésbe, tudva, hogy minden öröm olyan gyümölcs, amely éppen ott, ahol a legédesebb ízt várja, ott benn, a közepében keserû.

Dehogy háborodik fel rajta! - dehogy dühöng érte! - dehogy lázad! Ha még ott tartana, hogy a menekülésnek ezeket a módszereit használni tudná, ha olyan módon tudna megszökni a szomorúságtól, hogy felháborodik, dühöng és lázad. Milyen fölösleges minden ellenállás, milyen szánalmas minden szökés. Ha még lenne kedve, vagy legalább kedvetlen lenne. Ha még hinne a keménységben, vagy legalább hinne. Ha még szeretni tudna valamit, vagy legalább szeretne, vagy ha tudna. Ez a mély sötét gödör mindent elnyelt, s õ belenéz, nyugodt és mozdulatlan, kavargás nélküli feketeség mered elótte, feneketlen és végtelen éjszakai mélység. Belenéz, s az ûr nem is vonzza, nem is húzza, éppoly kevéssé, ahogy nem riasztja el, nem fél tõle, nem örül neki, nem kéjeleg benne, nem akar túl lenni rajta, nem vágyódik utána, csak belenéz és szomorú és szomorú. Under all earth runs water, under all life runs grief, az egész föld alatt víz folyik, az egész élet alatt szomorúság. Az élet alatt nyugvó sötét és mozdulatlan tó, az élet megnézi arcát e tóban és szomorúságot néz magának és iszik belõle és szomorúságot iszik. Ha a fenyõ ágain átfúj a szél, ez az éjszaka-hangszer megszólal, ez a feketezöld hárfa, milyen mosolytalan hang ez. Hogy ég benne a sötétség. Milyen elviselhetetlenül nehéz hang, milyen puha, és hogy árad, elönti a forrást, a házat, a többi fát, a rétet, az egész erdõt, a sziklahegységet, bársonyos tollkezével megsimogatja õket szeretet nélkül, részvét nélkül, szánakozás nélkül, vigasztalás nélkül, öröm nélkül, s erre maga elé mered, a domb, a hegy, a patak, a szarvas, a fajdkakas, az egész táj alatt szétnylik a föld, s a világ arca megjelenik a sötét tükörben.

A szûz

Ha az ember a vasúti megállótól Porva felé megy a Hódosér völgyében, amelyik még a legszárazabb nyárban is zöld marad, a keleti hegyoldalban néhány nyírfa áll. A középen, a többitõl körülvéve nem a legmagasabb, de az a fa, amelyiket az ember elõször vesz észre, annyira elõször, hogy nézi, s csak egy idõ múlva jön rá, hiszen több is van, azaz nincs, mert a többi más.

Tulajdonképpen nem is fa, hanem virág. És mi a virágmorál? Virágzani. Édes mosollyal belenyílni a világba. Csak lenne az embernek száz szeme, hogy minddel nézni tudná.

Aki azt mondja, hogy a nyírfa leányos, okvetlenül tévedne. Sokkal inkább, nagyon ritkán, elvétve, üde és fiatal leány, aki nyírfaszerû. Olyan karcsú, és olyan harmatos csillogása van, olyan egyszerû, sugárzó, hogy csak egyféleképpen lehet megközelíteni, gyengédséggel. Szûzies. Távolról sem abban a bántóan immorális értelemben, ahogy a morálfilozófia, és nem olyan brutálisan irreális értelemben, ahogy az orvos használja. A szûziesség nem fiziológiai állapot, és nem függ semmiféle elváltozástól. Ahol szûziesség van, ott nem lehet elvenni és nem lehet elveszteni. Hogyan lehet a szerelemben elveszteni? Éppen akkor veszti el, ha nincs szerelem. Nincs szûzies szerelem? Amelyik üde és gondtalan. Egyszerû és tiszta. Olyan, mint a nyírfa. Nincsenek olyan szavak, amelyek olyan gyengédek, mint az ágak hajladozása? Nincs olyan mozdulat, amelyik olyan gyengéd, mint a levél hangtalan meglebbenése? Nincs olyan ölelés, amelyik úgy nõ tovább, ahogy a nyírfa kinõ a földbõl? S ez a szûzies szerelem, ezek a gyengéd szavak, ez az édes csecsemõmosoly, ez a nyírfaszerû ölelés, nem virágmorál? Virágzani? Belenyilni a világba néma fehérséggel, önmaga bájába beleremegve, mint a sima vízszínen csillogó fénysugár?

Tisztaság testi is lehet. Mert nem igaz, hogy az istenek márványból vannak, egész legbelsõjükig kemény, ragyogó fehér kõbõl. Az igazi szûzies nem a márvány tisztasága. Csak eleven hústest tud szûzies lenni, az, amibõl tiszta nedvek vannak, tiszta rostok, tiszta hús, tiszta vér, tiszta haj, tiszta bõr

reines Herzens zu sein:
das ist das höchste, was Weisen ersannen
und Weiseren taten

tiszta szívvel élni, ez az, amit bölcsek gondolnak, s a bölcsebbek tesznek. Megtartotta születésének tisztaságát, magába vette az anyatej tisztaságát, a rámosolygó arcok tisztaságát, a napét, a levegõét, a vízét, a kenyérét, kedvesének szerelmét, gyermekeiét, isteneiét és a halál tisztaságát. Ha valaki feltenné neki a kérdést, hogy mi az ártatlanság, úgy nézne az emberre, mint egy madár, vagy csillag. Ha a lények így néznének egymásra a földön, nem lenne más, csak tiszta szív. A világ olyan átlátszó, mint az üveg, csak ez az üveg puha és meleg és él, annyira él, hogy kibírhatatlan lenne, ha nem lehetne mosolyogni. Az élet ott, ahol fakad, tiszta és édes pleasure which there is in life itself, gyönyör, amely magában az életben van. Nem elmenni a forrástól annyi, mint szûziesnek lenni. Az etruszkok asszonyaik sírkövére virágot faragtak, se nevet, se mást, se kort, se rangot. Mit mond a sírkõ? Aki itt fekszik, virág volt, élni tudta azt, amit a bölcsek csak gondolni.

Áldás

Korcsula fölött, ha az ember túlmegy a temetõn, délkelet felé, nem nagy füves térségen áll a fügefa. Három vastag ága mindjárt a föld színén elválik háromfelé, azután fel- és visszahajlik. Augusztusban illatos, sötétibolya, zsíros, mézízû füge terem rajta. A füvet beárnyékolja, védelmébe veszi a teret s a lényt, aki a gyepre lép. Ez a nagy kotlóstyúk itt ül, szárnya alá bújhat mindenki, aki akar. Aki a fa közelébe jut, az anyai test közvetlen melegének terébe lép: védelemben áll, olyan védelemben, amit csak az tud megteremteni, aki az ember javát akarja.

Az ember önmagának is kívánhatja javát. S ez a kívánság, ha elég erõs, teljesül. Igen, a kívánság szemben áll a szükséggel. A Vágy szemben áll az anankéval. Többet akar. Ha csak szükség lenne, az egész élet a fizika, kémia, biológia törvényei szerint történne. De a vágy túlmegy rajta, többet akar, mint amennyit az ananké engedni hajlandó. A vágy; a lehetetlent akarja. És tud olyan lenni, hogy a szükség törvényeit áttöri. A kívánság olyan nagy lehet, hogy az anankét feloldja, a szükséget a szenvedély tüzében megolvasztja, s akkor a törvény eltûnik, a kívánság teljesül.

De a vágynak, ha az ember önmagának akar, kimondhatatlan veszélye van. Ez a veszély, hogy a vágy teljesül, s akkor az ember eléri azt, amit akart. Eléri és meglátja, hogy mi volt az, amit kívánt és követelt és vágyott. Megkapja, és meg kell hogy ismerje. Úgy látszik, mintha ajándék lenne. És száz eset közül csaknem százban: büntetés. Íme, megkaptad. Ez az, amit kívántál? Ez az. Itt van, használnod kell, élned kell vele és általa. S most derül csak ki, hogy a vágy hamis volt. Nem is ezt akarta. Fel kellene állítani azt a tilalmat: ne kívánj magadnak olyat, aminek teljesülése terhedre válik, mert vágyad teljesül, és amit akarsz, megkapod. Ezért nem jó, ha az ember önmagának kíván. Nem tudja és nem is tudhatja, hogy mi az, amire vágyódik. S amikor megkapja, csak bánkódik és kiábrándul. Az elõbb még kívánta, most már elkívánja, aztán megint visszakívánja.

Ezért jó, ha van valaki, aki az embernek maga helyett kíván: ha van pártfogója, barátja, apja, kedvese. Az ember saját életének áldását sohasem hordja önmagában. Ezért jó, ha van ilyen anyai lény, mint ez a fügefa, aki az ember javát kívánja. Ha védelme alatt állok, tudom, hogy fölösleges kívánnom magamnak bármit is: nincs szükség vágyakozni. Amit õ kíván, abban meg lehet nyugodni, s jobb, mintha én kívánnám. Jobban tudja, hogy mit akarok, mint én. "Ha a bolond az élet vízét nyújtja, kiöntheted, ha a bölcs mérget ad, idd meg nyugodtan". Mert a bölcs tudja, hogy a méreg jó. Az ember itt a fügefa bölcsessége alatt él. Mi az, amit nyújt? Mi az a jókívánság, amit nekem kíván? Mi az, amit helyettem jobban tud, mint én magam? Nem érdemes gondolkozni rajta. Majd megkapom. Valószínû, hogy nem lesz semmi látható jele. Az

ember a legnagyobb vágyak teljesülését nem is érzi. Csak azt érzi, hogy van mellette valaki, aki úgy odahúzódik az ember mellé. Érzi, hogy õ sajátmaga is fügefává lett: már nem magának kíván, hanem másnak; s a többiek odajönnek hozzám, alám bújnak, mert tudják, hogy helyettükjót kívánok. Leülnek az áldás sugárzásába, esznek az egyre édesedõ gyümölcsbõl, elnyúlnak a gyepen, és a fölöttük zöldelõ árnyékos ég alatt alszanak, mint egy embrió.

OLBRIN JOACHIM CSODÁLATOS UTAZÁSA

Napokra lenne szükség elbeszélni, hogy Olbrin Joachim hogyan akart elhelyezkedést találni; nagy kötetekre lenne szükség elbeszélni, hogy temérdek vállalkozását miképpen kísérte minden esetben keserves kudarc. Egyszer bizony kell majd rá idõt szakítani, és pontosan el kell mondani, hogy a szegény parasztfiút hogyan lökték ki hazulról, hogyan került a városba, volt inas, szolga, napszámos, munkás, de alighogy valamibe fogott, máris kénytelen volt odébb állni, és kenyerét vesztette. Haramiák közé került, majd katona lett, barát, zarándok, még azzal is megpróbálkozott, hogy király legyen, de abba is belebukott. Mialatt ki alulról fölfelé, ki felülrõl lefelé, ki csak úgy a maga körében megtalálta helyét, az egyik hírt szerzett, a másik vagyont, a harmadik megelégedett kis házikóval, vagy feleséggel és gyermekkel, Olbrin Joachim alighogy valamibe fogott, már abba is kellett hagynia.

Sokszor tûnõdött rajta országút szélén, árnyékos fa alatt, amikor ott pihent és jószívü emberek adományával gyéren telt tarisznyájából falatozott, ugyan micsoda átok lehet az, ami kíséri s nem engedi megnyugodni. Szíve nem volt sötétebb, mint másé, rosszindulatot senki iránt se táplált ; vajon elõbbi életében elkövetett bûnéért kellett lakolnia? A maga fejétõl nem tudott rájönni. Megkérdezni pedig? Sose volt barátja, sose volt leány, aki kedvesen szólt volna hozzá. Kit kérdezzen?

Igen, igen sok lapot kellene teleírni, hogy az egész történetet el lehessen mondani, elõbb azonban még sokat kellene keresni-kutatni, régi könyvekben, kéziratokban, feljegyzésekben, levéltárakat felhányni, amíg az ember Olbrin Joachimnak, ha nem is egész életrajzát, de sorsának legalább valamilyen kerek krónikáját meg tudja szerkeszteni. Mondom, egyszer idõt kell szakítani rá, mert nemcsak érdemes, hanem szükséges is, és meg vagyok gyõzõdve, hogy a krónika kiadója mûvével még hírnevet is szerezhetne.

Ezúttal a hõs történetének csak utolsó fejezete kerül nyilvánosságra. A fejezet Gran-Coissard de Plaine városka könyvtárában a XVIII. század közepérõl való kéziratban találtatott. A kézirat egy régebbi munka másolata, mert Olbrin minden bizonnyal sok száz évvel azelõtt élt. Ha nem is a legérdekesebb, de mindenképpen egyik legtanulságosabb fejezet ez. Olbrin Joachim amikor az emberi foglalkozásokat már igazán mind végigpróbálta, mindenütt kudarcot vallott, és úgy látta, hogy senkije sincsen, aki útba igazítaná, egy napon elhatározta, elmegy a világ fõkormányzójához, kihallgatást kér tõle és elpanaszolja neki baját.

Tanyákon, falvakon, kis és nagy városokon keresztül vitt útja, mindig csak észak felé. Napok, hetek, hónapok teltek el, amíg Joachim kietlen síkságon, sûrû sötét erdõn, mocsaras réteken, havas csúcsokon, folyókon, jégmezõkön át az északi tenger partjára ért. Itt aztán csónakba szállt, és ismét napok, hetek, hónapok teltek el, amíg viharban, szélben, havazásban, szigethez jutott.

A parton százöles cédrusok állottak olyan komolyan, mint a halál angyalai. Befelé szintén cédrusfasor vezetett, magas hegyre, százezer lépcsõvel. A hegy tetején irtózatos nagy palota állott, ezer ablaka volt, ezer emelet a föld fölött és ezer emelet a föld alatt. Valószínûnek látszott, hogy ez a világ fõkormányzójának palotája.

Három nap és három éjjel ment Joachim felfelé, mindig felfelé a százezer lépcsõn, amíg a palota kapujához ért. Mindjárt be is lépett, és azt mondta az ajtónállónak:

- A világ fõkormányzójával szeretnék beszélni. Hol találom meg õt ebben a rengeteg házban?

A kulcsár ezekre a szavakra megcsóválta a fejét, és azt mondta:

- Nem kis dolgot akarsz, te ember. Én bizony azt hiszem, nagy szerencséd lesz, ha kívánságod teljesül. Nagy úr ám a világ fõkormányzója. Nem áll szóba mindenféle jöttmenttel. De ha már itt vagy, eredj végig ezen a folyosón és keresd meg a titkárt, az majd elizgazít.

Megmutatta az utat, Joachim elindult, és csakhamar bekopogtatott az ajtón, amelyiken nagy betûk azt mondták: TITKÁRI HIVATAL.

- Azért jöttem, hogy elpanaszoljam bajomat, mert széles földkerekségen egyes egyedül csak a fõkormányzó tud segíteni rajtam.

A titkár ezekre a szavakra megcsóválta a fejét, és azt kérdezte:

- Hát mi bajod is van tulajdonképpen?

- Az én bajom, felelt Olbrin Joachim, hogy nem találom a helyemet a földön. Ezen kellene segíteni valahogy.

- Nem-e? - szólt a titkár. - Aztán hogyan történt a dolog?

Joachim elbeszélte, hogy mi történt vele, amióta megszületett, hogyan ûzték el hazulról, miként próbálkozott meg a városban mindenféle munkával, mesterséggel, de sehogyan sem akart neki sikerülni. Most már harminc éves, mindent megpróbált, amit tudott, de a végére jutott. A titkár hallgatta, hallgatta, csóválta a fejét, végül azt kérdezte:

- És miért nem találtad meg helyedet a földön?

- Hát ha tudnám, nem jöttem volna ide, de éppen, hogy nem tudom.

A titkár alaposan szemügyre vette Joachimot, felállt és azt mondta, hogy menjen vele. A folyosó sarkáig mentek, ott liftbe szálltak, fölmentek a tizedik emeletre. Ismét végig mentek vagy nyolc folyosón, és beléptek egy szobába, amelyre ezt írták: FELÜLVIZSGÁLÓ. A titkár néhány szót mondott egy fehérköpenyes embernek, aztán így szólt Joachimhoz:

- Vetkõzz csak le.

Joachim engedelmeskedett, mire a fehérköpenyes belenézett a köldökébe. Jó hosszú ideig vizsgálódott, nagyítót is vett elõ, a titkárnak is szólt, suttogtak, végül a fehérköpenyes kijelentette:

- Érthetetlen, de nincs.

- Hogyan lehet? - kérdezte a titkár.

- Nem tudom, - felelt a másik és vállat vont. - Rendes gyártmánynak látszik, de tény, hogy száma nincs.

Megtapogatta Joachimot, szemhéját lehúzta, belenézett a torkába, hóna alá nyúlt, kitépett egy szál szõrt, a világosság felé tartotta. Joachim azt kérdezte:

- Mi történik itt velem?

- Úgy áll a dolog, hogy minden ember itt készül ebben a házban. Mi csináljuk õket, és mindegyiknek van száma. A számot a köldökébe írjuk. Nálad ezt a számot nem találjuk. Olyan dolog ez, amit nem tudok mivel magyarázni.

Joachim eltûnõdött a dolog fölött, és még kérdezõsködni akart, de a titkár karon ragadta és kivitte. Újra liftbe szálltak és leutaztak a tizedik emeletre a föld alá, benyitottak egy ajtón, amelyen a felírás azt mondta: IKTATÓ.

- Mi a neved, és mikor születtél?

Joachim megmondta. Az ott levõ ember telefont vett fel, az adatokat bemondta, nem is egy perc múlva egy másik ember tolókocsin papírokkal telt acélszekrényt hozott. A titkár kinyitotta, kivett egy térképet, névsort, egy köteg papírt. Keresett, és egy idõ múlva így szólt:

- Nincs.

- Mire mondod, hogy nincs - kérdezte Joachim.

- Mielõtt az ember földi útjára indul, ilyen acélszekrénybe kerül a név, a szám, a születési hely, az idõ és a recept. Ez a térkép azt mutatja, hogy születésedkor hol születtek emberek. Itt a térkép. A te falud nincs bejegyezve. Recepted sincs itt. Nincs iktatva! Nincs száma! Példátlan, hogy itt mi történik! - Ezt kiáltozta a titkár. - Ha a fõkormányzó úr megtudja, az egész bandát el fogja csapni.

Joachimot újra karon ragadta, és kilépett vele. Végig a folyosón, be a liftbe, fel a föld fölött a négyszázhetvennegyedik emeletre. Itt a folyosón beszálltak egy kicsiny villamoskocsiba, kanyarogtak a kivilágított folyosón, végül elértek egy nagyobb térségre. Ott a kocsi megállt, és beléptek az ajtón, amelyen ez a jelzés volt: Y 1333.

A teremrõl azonnal látszott, hogy mûhely, éspedig a legeslegnagyobb mûhely, amit Olbrin Joachim életében látott. Lehetett ott vagy tízezer munkás. A falak mellett polcok állottak, olyanok, mint a patikában, fiókokkal és üvegekkel, benne színes porokkal, folyadékokkal, felírásokkal. A munkások elõtt kicsinyke mérleg volt, kémlõcsõ, próbacsõ, kenõcsésze, lombik, retorta, hajszálcsó, arany és ezüst kanálkák, kések, csipeszek, mindenféle ezernyi mûszer. A munkások úgy dolgoztak, hogy elõttük valami papírdarab feküdt, lenézték róla, hogy mit kell csinálniok. Aztán a polchoz léptek, levettek egy üveget, kinyitottak egy fiókot, méricskéltek, kevertek, megnézték a próbacsõben, megint kevertek, forraltak és kavartak.

Joachim ezt a munkát csodálkozva nézte, aztán odaállt az egyik asztalhoz és nézte, hogy a munkás mit csinál. Akkor látta, hogy a papírdarab tulajdonképpen recept, éspedig történetesen ilyen volt:

Hit   0,3331.419.880
Istenfélelem   0,0019.235.988
Komolyság   .0,0000.001.368
Pénzéhség   0,4412.688.342
Szeretet   12,3562.955.113
Önzés   0,0000.345.721
Részvét   33,0987.455.692
Szerelem   0,3452.674.116
Irigység   0,3567.922.137

A munkás tiszta próbacsövet szedett elõ, az egyik polchoz lépett, leemelte az üveget, amire az volt írva: HIT. Vízszerû folyadék volt, amikor a munkás kinyitotta, nagyon jó tiszta illat áradt belõle. A kellõ mennyiséget kitöltötte, aztán egy másik fiókba nyúlt, és az ISTENFÉLELMET vette elõ. Ezt kristály-alakban tartották. A kristály a folyadékban azonnal feloldódott és a folyadék forrni kezdett. Még jobban forrt, amikor a munkás a KOMOLYSÁGot tette bele. A komolyság mély sötétbarna olajszerû folyadék volt. Az üvegben levõ anyag gõzölgött és fõtt.

- Miért forr ennyire? - kérdezte Joachim.

- Mert ez mind éltetõ alkatrész - felelt a munkás. Azzal új anyagot vett elõ. Dobozba nyúlt, ahol sárgászöld, takonyszerû nyálka úszott.

- Az ostobaság - felelt a munkás. - Nézd csak, mi lesz ebbõl a jóillatú, forró anyagból, ha beleteszem.

Az ostobaságot lemérte és beletette. Egyszerre átható büdösség kezdett terjengeni, a lombik pattogott, mert az anyag hirtelen lehûlt, és az üveg falán köd csapódott le. A massza most fortyogni kezdett és nagy hólyagok pattantak belõle fel. A munkás ekkor bíborvörös port vett elõ, amit a tégelyben elõször megtört. Ez volt a PÉNZÉHSÉG. Mikor apróra és símára megtörte, az üvegbe szórta. Egyszerre megszûnt mozogni. Kemény lett, mint a szikla.

- Megfagyott - szólt a munkás; - mert ez a vörös por mindent megfagyaszt. Ha egy tonna hitbe egy grammot teszek belõle, tüstént jéggé válik.

Most egy kis üveget vett elõ, amelyben világoskék folyadék volt, és ez a felírás állott rajta: SZERETET. Lemérte, beletette, az rögtön feloldódott és párologni kezdett. A gõz minden színben játszott.

Most jött az ÖNZÉs. Ez kemény homokkõhöz hasonlított. A munkás ezt is megtörte, és a lombikba szórta. Az anyag megint fagyni kezdett, de nem keményedett meg egészen. A RÉSZVÉT olyan anyag volt, mint a foszfor, valamilyen vegyület alatt tartották, hogy a levegõn ne oxidálódjék. A munkás a jelzett mennyiséget lemérte és elkeverte. Most a massza elkezdett vonaglani.

- Ez azért van - magyarázta a munkás; - mert a részvét küzd a pénzéhséggel és az önzéssel.

A SZERELEM jelzésû üveget vette le. Aranyszínû folyadék volt, és úgy ragyogott, mint a nap. Illata kábító és erõs volt, úgyhogy Joachim egészen megszédült. A folyadék a masszát arannyal vonta be. Illatából és fényébõl ugyan sokat veszített, az egész mégis fénylett. Aztán a citromsárga nehéz kenõcsöt húzta elõ. Ez volt az IRIGYSÉG. Ez is azonnal beleszívódott az anyagba, és a szerelemtõl alig lehetett megkülönböztetni.

A recept be volt fejezve. A munkás a bunzenlámpa fölé tartotta és felforralta. Joachim külön érezte mindegyik tulajdonság szagát, amíg végül az egész áttüzesedett, s akkor az egész szag egybeolvadt.

Mikor így az anyag áttüzesedett, a munkás az üvegcse száját megolvasztotta és leforrasztotta. Ezután már csak az következett, hogy belegöngyölte a recept papírjába, egy kis bádogdobozba tette és félrerakta.

- Kész - mondta.

- Micsoda kész? - kérdezte Joachim.

- Az ember - felelte a munkás, és már vette is a következõ receptet.

Joachim ezen nagyon elcsodálkozott. Nem tudta mire vélni a dolgot, s ezért azt kérdezte:

- Hogyan, hát ebbõl ember lesz?

- Ebbõl még nem. Hanem majd ha keresztülmegy az összes mûhelyeken.

Ekkor odajött a vegyészmérnök, és azt mondta a titkárnak:

- Ma reggel kértünk tíz mázsa ostobaságot, mikor kapjuk meg?

- Már azóta hozzák - felelte a titkár; - de mondja csak, mire kérték? Kísérletre? Tegnap harminc tonna pénzéhséget küldtem. Feltûnt nekem. Rendkívüli mennyiség.

- Egyáltalán nem kísérletre - szólt a mérnök: - Mi most itt új beosztást kaptunk. Az európai városokba szállítunk. Holnap megint tíz tonna pénzéhségre lesz szükségünk. A receptek így vannak elkészítve. Nézze kérem, ilyen egy ilyen újszülött receptje:

Komolyság   0,000.000.001
Léháság   0,000.119.776
Kéjvágy   6,456.233.888
Ostobaság   5.349.222.592
Intelligencia   0.000.114.293
Kötelességtudás   0,010.566.574
Önzés   9,009.344.283
Hiúság   10,273.934.855
Pénzéhség   9888,438.945.665

A titkár megnézte a receptet és köpött.

- Nem szívesen vállaltam ezt a munkát - folytatta a mérnök; - de mit tegyek? Ez a recept itt miniszter, akadémiai tag, elnök, és más mindenféle lesz. El lehet képzelni, hogy a többi milyen színvonalon áll. Az elõbb a tûzföldieknél voltam. Az szép és komoly munka volt. De ez? Nagy masszák, kevés és alacsonyrendû tulajdonság. Semmi finomság és bonyodalom. Higgye el, uram, utálni kezdem foglalkozásomat, ha arra gondolok, hogy ilyen lelkeket kell gyártanom. Ha nagy szívességet akar nekem tenni, kedves titkár úr, szóljon az igazgatóságnál érdekemben néhány jó szót. Elvégre már a negyedik millió évet töltöm itt a vállalatnál, és sohasem volt panasz ellenem. Valami nemesebb és magasabb munkát szeretnék végezni.

- Szívesen - felelt a titkár. - Magam is azt hiszem, hogy sok fiatal gyakorlómérnök van itt, akik az ilyesfajta alacsonyabb rendû munkát egészen jól ellátják. Úgy látszik, a fõkormányzó úr ezeknek a városoknak elzüllesztését elhatározta.

- Nekem is az a benyomásom. Az ilyen embereknek az egész föld fejlõdése szempontjából már nincs jelentõsége.

Kezet fogtak és a titkár a munkafelügyelõhöz lépett. Elmagyarázta neki Joachim helyzetét, átnyújtotta a segédhivatali számot, és felszólította, hogy nevezze meg azt a munkást, aki Joachim lelkét készítette. Minderre a munkafelügyelõ csak csóválta a fejét. Alaposan végigmérte Olbrin Joachimot, aztán azt mondta:

- A mi mûhelyünkben ez az ember nem készült. Különben is, mi abban az idõben Patagóniába szállítottunk. Itt valami hiba lesz.

A titkár újra káromkodott, leszidta a felügyelõt, aztán indultak tovább. Újra felültek a villamoskocsira, elnyargaltak a liftig, ott fölmentek a nyolcszázhatvanadik emeletre, és benyitottak a TUW 480011/678 - XXIV. számú mûhelybe.

A belépõket itt megint egészen más látvány fogadta. Sok száz munkás dolgozott itt is, de a tégelyeknek, fiókoknak, fioláknak már nyomuk sem volt. Mindegyik munkás kicsiny asztalka mellett ült, és valami ötszáz különbözõ színû lámpácska volt elõtte. A lámpák közül néha csak egy égett, néha több, néha valamennyi. A munkások az asztal szélén valamit igazítottak, aztán meggyújtották a lámpákat és az üvegfiolákat nézték. Joachim azonnal az egyik munkás asztala mellé lépett.

- Mi történik itt, ezzel a fiolával?

A munkás az üvegcsét fölvette. Szakasztott olyan volt, mint amilyet az Y 1333 számú mûhelyben látott, de amint a receptbõl kiderült a K 471 számú mûhelyben készítették és egy hottentotta lelke volt.

- Itt a recept, - mondta a munkás, - itt van, hogy ennyi és ennyi HÓBORTOSSÁG. Most itt van az asztalon ez a mérõléc. A jelzett mennyiségre beállítom a hóbortosság lámpáját. Ez a sötétszürke itt. Most meggyújtom, és keresztülnézek az üvegcsén. Ha nem látok semmit, akkor rendben van. Ha túl sok, vagy túl kevés lenne a mennyiség, akkor szürke folt jelentkezne. Akkor a fiolát visszaküldöm a K 471 számú mûhelybe, hogy készítsék el még egyszer, mert rossz.

- Elõfordul gyakran? - kérdezte Joachim.

- Nagyon ritkán - felelte a munkás. - Én már tízezer éve vagyok itt, de még egyetlen rosszat se találtam. Nem is hallottam, hogy valaha is találtak volna rosszat. A fõkormányzó úr állítólag ilyenkor nagyon megharagudna, mert a végletekig pedáns ember.

- És aztán mi történik? - kérdezte Joachim.

A munkás megnézte a következõ számot. 00.318 volt, és a hiúságot jelentette. A mérõlécet beállította, aztán a sötét ibolyaszínû lámpát gyújtotta meg.

- Ez a hiúság? - kérdezte Joachim.

- Úgy van - felelte a munkás. - Nézz keresztül az üvegen, ugye nem látsz semmit?

- Semmit.

- Akkor pontos. Most jön az istenfélelem. Ez 138,941.566. Beállítom a lécet, meggyújtom a fehér lámpát. Nem látok semmit. Ez is jó.

- S ez az egész?

- Nem - válaszolta a munkás. - Most az összes mennyiséget beállítom, és itt, felül, tetszésszerinti számot. Mire vagy kíváncsi, ennek az embernek gyerekkorára, férfikorára, vagy aggkorára? Mondjuk, legyen harminc éves, hat hónapos és öt napos. Helyes? Itt van harminc, itt van hat, itt van öt. Most meggyújtom a lámpát, és nézz ide.

Joachim az üvegbe nézett, és nagy csodálkozására erõteljes fokföldi hottentottát látott, amint a szikkadt talajon ment valamilyen irányba.

A munkás eloltotta a lámpákat, és elõvette a következõ fiolát.

Ez volt a felülvizsgálat.

A titkár ezalatt megtalálta a munkafelvigyázót, elmagyarázta neki Olbrin Joachim esetét.

- Itt kell lenni a hibának - szólt mérgesen; - mert a felülvizsgáló felel minden hibáért.

- Kérem - szólt a felvigyázó; - ez ki van zárva. Szabálytalanságról nem tudok, és ez nem is lehetséges.

- Mindenki azt mondja - kiáltotta a titkár; - hogy nem nála történt. Mégiscsak példátlan dolog, hogy ilyesmi elõfordul, és akkor még le is tagadják.

Nem is köszönt, csak úgy intett Joachimnak, hogy jöjjön, és máris rohant ki. Újra villamos, fel a liftre, ott beszálltak, és meg sem álltak a föld alatti nyolcszázharminchatodik emeletig. Megint be a villamosba, dübörögtek a villanyfényes folyosókon, alagutakon keresztül, amíg megálltak a VIII-D IX-CV/43 számú mûhely elõtt.

Amint beléptek, nem láttak mást, mint rengeteg nagy kerekeket, villanyhuzalokat, hajtókarokat, mint szuszogtak, morogtak, sípoltak, eszeveszett sebességgel. Ott kanyarogtak a gépek között, amíg elértek egy tágasabb helyre, ahol számos kicsiny ezüstcsövecske futott valamilyen tálszerû porcelánedénybe. A munkás, aki ott állt, a már felülvizsgált üvegcsét az ezüstcsöbe tette, a csõ felkapta és beledobta valamilyen katlanba. A katlanban nagy nyomás alatt az anyag teljesen megolvadt, és mint alaktalan csepp a másik oldalon lehullott. Innen a gép újra felkapta, és a cseppet átalakította elõször légnemûvé, aztán elektromossággá, végül pedig lélekké. Mikor lélekszerûségét elérte, a gép automatikusan sztaniolba csavarta és egy dobozba tette. A másik oldalon álló munkás a sztaniolcsomagokat összeszedte és kazettákba helyezte el.

A titkár néhány szót szólt a felügyelõhöz, de itt sem tudott meg semmit. Azonnal sarkon is perdült, kifutott, újra a villamosba, a liftbe, és máris rohantak visszafelé a föld felé, ezúttal az ezredik emeletre a föld fölé. Itt a 2. F. R. / 817 CD VII. számú mûhelybe nyitottak be.

Tulajdonképpen ez nem is volt mûhely. Csupa kicsiny arasznyi platina ágyúcska állott, csõvel az ablak felé. Minden ágyúcska mellett munkás. A dobozból kivette a sztaniolcsomagot és beletette a csõbe. Alája valami töltetet dugott. A terem közepén óriási asztalon térkép terült el, és legalább ezer munkás vette körül. Mindegyik elõtt papír számmal sûrûn teleírva, és precíziós óra. A munkás leolvasta a papíron levõ számot, és odaszólt az ágyúnál szolgálatot teljesítõ emberhez:

- Északi szélesség 22 fok, 58 perc, 39 másodperc, keleti hosszúság 114 fok, 41 perc, 26 másodperc. Kész. Tizennégy óra hat perc nulla egész hattized másodperc.

Csengõt nyomott meg, s az ágyú abban a pillanatban elsült. Sziszegõ hang hallatszott, és kicsiny füstfelhõ jelentkezett a csõ nyílásán. Mikor a füst eloszlott, sor került a következõ sztaniolcsomagra.

Így folyt ez teljesen egyhangúan és csendben, ahogy csend és egyhangúság volt az egész épületben.

A titkár odaszólt a munkafelügyelõhöz, itt is kimérgelõdte magát.

- Magam állottam az Alfa Udt.147/639.541 számú ágyúnál - szólt a felügyelõ; - és emlékezem minden egyes lélekre. Ez itt nem volt közöttük.

A titkár káromkodott, és már újra a villamoson ültek. A liftbe szálltak és lerohantak a föld alatti ezredik emeletig. Itt voltak azok, akik a recepteket készítették. Receptcsináló csak az lehet, aki az egész lélekgyártást végigcsinálta és a legalaposabban megtanulta. Akkor ide a föld alá kerül, de itt is százezer évig csak gyakorolhat.

A receptkészítõk együtt vannak egyetlen teremben, nem úgy, mint a többi munkások. Tevékenységük három részbõl áll: elõször megtanulják az összes recepteket, amiket valaha is csináltak, aztán elkészítik a megfelelõ variánsokat. Ez az egyszerûbb munka, amihez nem kell ellenõrzés. Van aztán kényesebb is, amihez az igazgatóság tanácsát is igénybe vehették, és az igazgatóság révén kapcsolatban állottak magával a fõkormányzóval. Egyesek a lelkek fejlõdését és visszafejlõdését tanulmányozták. Az erre vonatkozó megfigyeléseket is felterjesztették az igazgatósághoz. Végül itt volt még a tulajdonságok feltalálása. Ilyesmi az eddigi tapasztalat szerint még nem történt meg. A fõkormányzó, amikor a gyárat megalapította, a tulajdonságokat meghatározta. Ennek már többszáz millió éve. Új tulajdonságokban a receptkészítõk nem hittek, de nem hitt az igazgatóság sem. Hogy a fõkormányzó véleménye mi volt, azt persze nem tudta senki.

A titkár parancsára egy munkás elkezdte keresni Joachim receptjét. Persze nem találták, mire újra kirohantak, villamosra, liftre, újra villamosra, a 407. emeleten az analizálóba.

A munkás kicsiny kést vett elõ, egy csepp vért vett Joachim karjából, üveglapra tette, azt belenyomta egy készülékbe, megforgatta és belenézett. Vállat vont és azt mondta a titkárnak:

- Nincs reakció.

A titkár is belenézett és olyan dühös lett, hogy már káromkodni sem tudott. Elrohant a föld alatti 102. emeletre, majd a föld fölötti hatszáznegyvenegyedikre, megint le a háromszázhuszadikra, megint fel, és így tovább, míg egy óra múlva visszatértek a földszintre, és a titkár szobájában kimerülten leültek.

- Várj egy kicsit, - szólt egy idõ múlva a titkár, mikor kifújta magát; - én majd elintézem a dolgodat.

Csengetett, a belépõ szolgának parancsot adott, hogy azonnal hívja össze az igazgatóságot, aztán kiment.

Joachim sokáig ült a szobában kimerülten a nagy hercehurcától, megszédülve a rengeteg emelettõl, de attól is, hogy íme most belepillanthatott az embergyártás nagy titkába. Végül eszébe jutott, hogy a titkár nagyon meg van akadva vele. A legjobban szerette volna, úgy tûnik, ha egyáltalán nem is lett volna. Látnivaló, hogy létezésében itt a házban senki sem hibás. Ezek után Olbrin Joachim meg mert volna esküdni rá, hogy nem is ebben a házban készült.

Egy idõ múlva aztán elunta magát. Benyitott az egyik ajtón, azt gondolva, hogy mégis legjobb lesz, ha magával a fõkormányzóval beszél, és azt hitte, hogy errefelé lehet. Nagy terembe ért, ahol sok mûszer hevert, de nem volt senki. Aztán ismét másik terembe, ahol magas támlás székek álltak sorban az asztal körül. Kiért a folyosóra, belépett a szemben levõ ajtón, de az lakószoba volt, ággyal, szekrénnyel, mosdóval. Most sorra ilyen lakószobák következtek, volt legalább háromszáz, egyik éppen olyan, mint a másik. A folyosó kanyarodott s a szobák folytatódtak. A folyosó végén nagy elõtér volt. A tér félhomályos terembe vezetett s itt hangokat hallott kiszûrõdni. Benyitott az ajtón és hatalmas kupolás teremben találta magát. A középen emelvény, itt állott egy ismeretlen ember, mellette a titkár. Köröskörül vagy ötszáz feketeruhás ember hallgatott. Joachim eleinte egy kukkot sem értett, de aztán közelebb húzódott a homályban, és hallotta, amint a titkár a következõket mondja:

- Amint látják, uraim, mindent elkövettem, hogy a dolog végére járjak és megfejtsem ezt a rejtvényt, amelynél nehezebbel még egyáltalán nem volt dolgom. Képzeljék el, egyszerre beállít egy pofa, hogy a fõkormányzóval akar beszélni, mert nem találja helyét a világban. Ostobaság, gondoltam. Most már tudom, hogy miért nem találja helyét. Hogyan bírhatja ki a földön olyan ember, akit nem mi készítettünk. Most van szerencsém az ügyet az igazgatóság elé terjeszteni. Vizsgálatot indítani fölösleges. Magam ejtettem meg és megállapítottam, hogy a házban senkit sem terhel felelõsség. Figyelmeztetem önöket, hogy azonnal kell intézkedni, nehogy a dolog a fõkormányzó úr fülébe jusson.

A titkár szavait csend követte, aztán egy hang szólalt meg:

- Elhallgatni a fõkormányzó úr elõtt?

- Erre szükség van. Olyan baj származhat belõle, amit drágán fizetnénk meg. Ezzel tisztában vannak. Vagy nem?

Újra csend lett. Egy harmadik hang szólalt meg:

- Nekem az a benyomásom, hogy ez az ember misztifikáció.

A titkár dühbe gurult:

- Ha ön kíváncsi arra a fickóra, fáradjon el a szobámba és nézze meg. Nincs iktatva, nincs receptje, nincs reakciója. A legjobban szeretném magam is, ha misztifikáció lenne.

Erre az egész teremben nyugtalanság támadt. Sokan felálltak és egyszerre beszélni kezdtek.

- Csend legyen - szólt a középen álló ember, nyilván az elnök, - ne zajongjunk. Van szerencsém a titkár úr elõterjesztésére a következõ indítványt tenni: szíveskedjenek figyelni. A módszer rendkívüli. De a helyzet is rendkívüli. Úgy áll a dolog, hogy az élet befejezését rendes körülmények között az emberre magára szoktuk bízni. Most azonban kivételt kell tennünk. Már csak azért is, mert ez az ember nem a mi készítményünk.

- Ön azt gondolja, - kiáltott egy hang, - hogy el kell pusztítanunk?

- Azt gondolom - felelt a titkár; - éspedig a lehetõ leggyorsabban.

E szavakra olyan csend lett, hogy Joachim saját szívdobbanását is meghallotta.

- Bizottságot küldenénk ki - szólt az elnök folytatólag; - amely végrehajtó hatalommal bírna. Tíz tag elég lenne.

Joachim azt gondolta, hogy ebbõl éppen elég, óvatosan kicsúszott az ajtón és megindult a fõkapu felé, hogy ha lehet, megszökjön. Alig ért a folyosó közepére, szembe találta magát tíz fekete emberrel. Tudta, hogy ez a tíz hóhér, aki õt ki akarja végezni. Futásra vette a dolgot, az egyik oldalfolyosóba ugrott. Elloholt a liftig, ott beszállt, és találomra megnyomta a gombot. De amint kinézett az ablakon, látta, hogy a tíz ember a másik liften követi. Meg akart állni; hogy kiugorjon. Észrevették. A liftajtók nál már fegyveresek állottak.

Éppen a kilencvenedik emeleten volt, amikor észrevette, hogy a liften van egy gomb ULTRA EXRESS jelzéssel. Megnyomta, és akkor mint a kõ, elkezdett repülni lefelé. A szomszéd lift egyszerre lemaradt. A föld alatti négyszáznyolcvankettedik emeleten nem látott fegyverest. Megállt, kiugrott, de a liftet tovább küldte, hadd üldözzék. Felült a villamosra és robogni kezdett a folyosókon. Hidakon, alagutakon száguldott által. Egyszerre csak látta, hogy szemben is jön a villamos. Megáll, kiugrik és be az ajtón. Omega XZH-836/ VII számú ajtó volt. Csupa zacskó és zsák, láda és üveg volt. Egyetlenegyet se bírt fölemelni. Pedig szerette volna eltorlaszolni az ajtót. A csomagokon ilyen felírások voltak: BUJASÁG, ERÕSZAK,TÉKOZLÁS. Tulajdonságok voltak por és folyadék alakban.

Joachim látta, hogy itt nem maradhat sokáig. Keresztülnyargalt vagy ötven termen. Mindenütt ládák, csomagok, zsákok, üvegek, hordók. Végül egy nagy terembe ért, ahol a tetõrõl zuhogott a víz és kerekeket forgatott. Turbinakészülék volt. Innen kell hogy kijárat legyen valamerre. Egyelóre azonban csak villamossíneket látott, mellettük inalt tovább. Alig futott száz lépést, mögötte felhallatszott a villamoskocsi dübörgése. El akarták gázolni. Szerencsére azonban ott volt a lift. Beugrott és megnyomta a gombot. Ezen azonban nem volt ultra express jelzés.

Meddig bírom? Tûnõdött Joachim. Az üldözõk liftje már közeledett. Felrohant a föld fölötti nyolcszázadik emeletre, aztán ismét vissza. Az lenne jó, ha a földszinten tudna kiszállni. Ha állna ott néhány gazfickó, azt leütné, s kiugrana valamelyik ablakon. Meg is állt a földszinten, de éppen a titkár volt az ajtónál. Újra vissza, felfelé. A háromszázötvenedik emeleten nem volt senki. Ki akart lépni, de éppen akkor állt meg mellette a tíz feketeruhás liftje. Gyorsan be megint. Felfelé. Most jól figyelt, hogy hol van ember, hol nincs. Az ötszázadikon nem volt senki. Gyorsan kiugrott, a liftet tovább eresztette. Vörös szõnyegek vezettek valamilyen nagy és széles elõcsarnokba. Az egész tér fényben úszott. Hatalmas, szépen faragott fakapu vezetett tovább. Vörös-arany terembe lépett. Padlója csillogó fával volt kirakva, gyönyörû bútorok álltak a fal mellett, képek a falakon. Joachimnak azonban nem nagyon volt ideje körülnézni, futott tovább. A másik terem talán még szebb volt. Kék színekben ragyogott a fal és a sok nemes bútor szövete. A harmadik terem zöld volt. Onnan hatalmas ajtó nyilt tovább. Ide is benyitott, és akkor meghökkenve állott meg.

Ilyen nagy termet még sohasem látott. Déli irányban szörnyû nagy egy darabból készült csiszolt ablaküveg volt. A szoba többi része két emelet magasságban megrakva könyvekkel. A középen dobogón fekete íróasztal, tele papírral és könyvvel. Az egész szoba képekkel és szobrokkal volt díszítve, éspedig olyan gyönyörüséges szépen, hogy Joachim meg se tudott mozdulni.

Az íróasztal mellett férfi állott, s amikor a belépõ zaját meghallotta, lejött. Magas, erõs férfi volt, negyvenhat-negyvennyolc éves lehetett, sûrû fekete hajjal, de már sok fehér szállal a fején. A legfeltûnõbb a férfin a keze volt, a csontos, iszonyatos akaratra és öntudatra valló keze, aztán a kékesszürke, villamosszikra-fényû szeme. Ez a szem, mintha állandóan áramot szikrázott volna, nem is szem volt, hanem hidegfényü hatalmas csillag.

- Mi kell, ember? - kérdezte.

Még nem tudott felelni, amikor az ajtó újra kinyilt, és belépett a titkár vezetésével a tíz feketeruhás.

- Uram ! - kiáltott a titkár, és mélyen meghajolt.

Nagy csend lett.

- Beszéljen, titkár úr - szólt a férfi csendesen, és hangjában egy kis érdeklõdéssel.

A titkár elmondta Joachim érkezését és esetét. Elbeszélte, miképpen kereste a hibát mûhelyrõl-mûhelyre, s hogyan vallott kudarcot mindenütt. Végül elmondta, hogy az igazgatóságnak mit kellett határoznia.

- A rend érdekében - tette hozzá alázatosan.

- Határozott tilalmam ellenére - szólt halkan és ellentmondást nem tûrõ hangon a férfi -, persze azzal a szándékkal, hogy elõttem elhallgatják.

A titkár erre lehajtotta a fejét.

A férfi egy pillanatig gondolkozott, aztán így szólt:

- A dolgot magam fogom megvizsgálni. Önöket majd kéretni fogom, ha véleményükre szükségem lesz.

- Igenis fõkormányzó úr - szólt a titkár. Mire mindannyian meghajoltak és elmentek.

Olbrin Joachim csodálkozva nézett a férfira. Ez az ember volt a világ fõkormányzója.

Mikor azok elmentek, a fõkormányzó az emelvényre lépett, széket tett az asztal mellé és azt mondta:

- Gyere és ülj le. Mi a neved?

Joachim leült és megmondta.

- Most mondd el, mi bajod.

Joachim elkezdte mondani. Elbeszélte egész élete történetét, nem takarékoskodott a szavakkal, mert látta, hogy a fõkormányzó figyelmesen hallgatja. Végigmondta, hogyan került el hazulról, mi mindent próbált meg életében, s hogy érlelõdött meg benne az elhatározás, hogy eljön ide. Aztán elbeszélte kalandjait ebben a házban.

- És mit akarsz tõlem tulajdonképpen?

- Elmondtam életem történetét - válaszolta Joachim -, és abból kitûnt, hogy bizony mindent megpróbáltam, amit csak lehetett. Most már nem tehettem mást, mint hogy eljövök ide és eligazítást kérek attól, aki az emberiség sorsát igazgatja.

A fõkormányzó egy kicsit hallgatott. Aztán felállt, a terem másik oldalán levõ szekrényhez indult, a középen kinyitott egy fiókot, kivett belõle valamit, visszatért az asztalhoz és leült.

Jó sokáig meredt maga elé, aztán kezét hirtelen megrázta és valamit az asztalra dobott. Joachim akkor látta, hogy kezében arany csésze van, s amit az asztalra dobott, az nem egyéb, mint két gyémántkocka. Szabályos játékkocka. Olyan, amilyennel a babilóniaiak, a rómaiak, a pápai zsoldosok, az angol tengerészek játszanak. Meg is volt számozva, fekete pontokkal, mind a hat oldalán. Csak éppen gyémántból volt.

- Mi ez? - kérdezte Joachim.

A fõkormányzó komolyan ránézett és azt mondta:

- Az emberiség sorsát intézem.

Joachim újra kérdezni akart, de a fõkormányzó nem várta meg:

- Azt, hogy az ember mibõl, hogyan készül, azt láttad ebben a házban. Recept, tulajdonság, összetétel, ellenõrzés, transzformáció, ágyú. Úgy-e? Mindent láttál, csak azt nem, hogy az emberiséget ki vezeti. Jobbra, vagy balra. Háborúra, vagy békére. Jóra, vagy rosszra. Szóval fel, vagy le. Most ezt is láttad.

- Ez a sors? - kérdezte Joachim, és a kockára nézett.

- Én vagyok - felelt a fõkormányzó; - és ez a kocka az én tudásom.

A két kockán levõ számok összege tizenkettõ volt.

A fõkormányzó a koekákat visszatette a csészébe.

- Nyertél - mondta -, így hát hallgasd meg, amit mondok. Van itt a földön, a déli sarkon, éppen a föld ellenkezõ felén egy másik épület. Nem olyan fényes és nagy ház, mint ez itt, az enyém. Nyomorult viskó, és egy öregember lakik benne. Ez az öreg is készít embereket éppen úgy, mint én. Ebben a házban azonban senki se tud róla. Titokban tartom. Az öreg lelkeit cseréptálakban kevergeti, a gyártás minden munkáját egymaga végzi, vegyületeit fakanállal kavarja, konyhamérleggel dolgozik, sokáig vizsgálgat, mégse tudja soha pontosan, hogy mit csinált. Vannak egészen hibás alkotásai, de vannak néha tökéletesek is, amiket nem tudok utolérni. Embereit nem pontos kiszámítható tulajdonságokból készíti, nem állandó mennyiségekkel dolgozik. Minden alkotásában van valami, ami még nem volt. Az öreg már nagyon lassan dolgozik. Embereit nem is a pontos ágyúval küldi a földre, hanem parittyával lövi. Régebben, amikor még fiatalabb volt, többet dolgozott, de akkor megépítettem gyáraimat és legyûrtem õt. Most már elmondhatom, hogy a föld az én embereimmel van benépesítve, mert az a néhány lélek, akit õ csinál, nem is számít. Ezerötszáz millió között ötven, vagy száz. Csepp az óceánban. A földön a különbséget észre se veszik, és ezeknek a lelkeknek, ha nincs bennük valami különös erõ, el kell pusztulniok.

Joachim, amikor ezt hallotta, felkiáltott:

- Engem is az öregember készített?

- Az készített - felelte a fõkormányzó -, és amikor megláttalak, azonnal tudtam. Rendesen figyelemmel szoktam kísérni az öreg gyártmányainak sorsát. Te valahogy elkerülted a figyelmemet. De nem avatkozom a világ dolgaiba. Ha az ember kész, éljen, ahogy akar és ahogy tud. A te dolgodba sem avatkozom. Menj vissza a földre.

A fõkormányzó felállt, lement a dobogóról, a széles nagy ablakhoz lépett, és intett Joachimnak, hogy jöjjön oda. Az ablak alatt terült el az egész föld. Ott látszott New York, London, Madrid, Párizs, az összes ország, sivatagok, hegységek, tavak, folyók és tengerek. Lehetett látni, amint a sok millió ember ott nyüzsög, él a maga módján. Joachim lába a földbe gyökerezett, amikor ezt a csodát meglátta, és szótlanul bámulta a világot, minden népével.

- Ez az egész föld - szólt a fõkormányzó -, és ott a déli sarkon áll ellenségem kicsiny háza. Nézz körül, és mutass arra a helyre, ahol élni akarsz. Neked adom és élj vidáman.

Olbrin Joachim erre gondolkodóba esett, aztán azt felelte:

- Emberséges dolog, amit ajánlasz, meg is köszönöm jóságodat. De bizony azt találom, ha nem te teremtettél engem, nem helyes, hogy elfogadok tõled valamit. Majd elmegyek az én öregemhez és annál fogom keresni igazságomat.

A fõkormányzó megráncolta homlokát, szeme szikrát vetett, és ebben a pillanatban nagyon hasonlított arra a képre, ahol Joachim a sátánt látta ábrázolva, amint az Urat kísérti. Az egész csak egy pillanatig tartott, aztán újra nyugodtan így szólt:

- Tégy, ahogy akarod.

Azzal csengetett, és a belépõ titkárnak azt mondta:

- Olbrin Joachim számára nyitva kell tartani az utat a földre, és oda, ahová menni akar.

Azzal kezet fogott Joachimmal.

Csakhamar leért a lifthez, a földszintre, és ki a kapun. Alig vette észre magát, megint a földön járt. Megindult egyenest délnek, mindig csak délnek, kietlen síkságon, sötét sûrû erdõn, hegyeken, völgyeken, sok napig, hétig ment éjjel és nappal. Tengerre szállt, evezett, evezett, amíg belefáradt, pihent, aludt, aztán megint csak evezett. Egyszer pirkadatkor, meleg nyári idõben, távoli szigetet vett észre. Nem nagy sziget volt a rengeteg kék óceánon. Néhány kis halom emelkedett rajta, sûrûn benõtte mindenféle szebbnél szebb növény, cserje és fa. Kicsiny tisztásokon ezernyi virág. Amerre tartott, az öböl kedvesen nyílott feléje. A parton egyszerû, szalmafedeles házikó, mellette kút, köröskörül jól megmunkált földön konyhakert és virágok, megint csak virágok. Kicsit hátrább istálló, talán tehénnek. Az udvaron tyúkok, libák, kacsák sétáltak, s még malac is röfögött. Joachim ki se szállt, máris megkedvelte a kis házat, a kertet és az egész szigetet.

Rövidesen partot ért. Éppen, amikor a csónak orra a fövenybe szaladt, a házból ember lépett ki. Öreg volt, de jól mozgott. Haja sûrûn nõtt a fején, szeme nyíltan és tüzesen égett. Jó volt belenézni ebbe a szembe; amikor az ember pillantásával találkozott, önkéntelenül elmosolyodott. Kedves, meleg, hamiskás arcán látszott, hogy a tréfát nem veti meg. Egészséges szája jó étvágyról beszélt, s arról, hogy szereti meginni délben, este a maga kis borát. Amikor beszélt, az ember még rengeteg ráncát is elfelejtette. Hangja pedig mélyen és huncutul csengett.

- Isten hozott Olbrin Joachim - szólt az ember és kezét nyújtotta.

Joachim kezet fogott vele aztán azt kérdezte:

- Ugyan kit tisztelhetek benned, aki nevemen szólítasz?

- Én vagyok az öreg, akirõl a fõkormányzó beszélt neked. Mert ez a sziget itt pont a déli sarkon áll.

- Úgy, hát akkor elérkeztem ahhoz, aki lelkemet csinálta.

- Eltaláltad. Gyere Joachim fiam, üljünk le, biztos megéheztél a nagy úton. Én magam úgy vagyok, hogy gondolkozni se tudok, amíg reggel nincs a gyomromban valami. Magdaléna!

A kiáltásra fiatal leány jött ki a házból. Joachim illedelmesen köszöntötte. A leány frissen fejt tejet hozott, jó barna kenyeret tett az asztalra, vajjal és mézzel. Nekiültek reggelizni.

- Aztán - szólt Joachim; - kinek szólítsalak, aki ilyen jószívvel látsz engem házadban?

- Szólíts csak János kertésznek - mondta az öreg -, mert az a nevem.

- És csakugyan kertész vagy?

- Amint látod. Állatokat is nevelek, de csak úgy a háznak. A legszívesebben növényeket. Azokból készítem az emberi lelkeket. Azt mondom teneked Olbrin Joachim, derekasan viselkedtél. Különösen a fõkormányzó palotájában. Becsületedre válik. Szerencséd, hogy jó adag szõlõnedvet tettem beléd. Anélkül már régen elpusztultál volna. Tudod - folytatta az öreg; - én nem úgy csinálom a lelkeket, mint az a gyáros. Nem haragszom rá, sokat tudó ember. De. Majd beszélünk még róla. Mikor a lélek összetételével készen vagyok, egy csepp vért eresztek magamból, a lelket abba olvasztom, és úgy küldöm a földre. A gyáros azt hiszi, hogy anélkül is lehet. Hát igaz, lehet. De az õ lelkei!

A kertész jót nevetett és ivott a tejbõl.

Felálltak és körülnéztek a kertben. Volt ott mindenféle virág, kék, sárga, piros, fehér, halovány, erõs, illatos, harangos, árnyékot és napot kedvelõ. János kertész elmagyarázta a nevüket és tulajdonságaikat. Aztán a házba mentek. Belül is olyan egyszerû volt, mint kívül. Az elõszobától jobbra épült a konyha, mellette a kamra és Magdaléna kicsiny hálófülkéje. Csak éppen aludni, mert itt a déli sarkon egész évben nyár volt, és a napot a szabadban töltötték. Balra volt a kertész szobája és a mûhely.

A középen símára gyalult asztal állott. A fal mellett a polcokon és kicsiny szekrényekben a tégelyek, forralók, mozsarak, mérlegek, különbözõ színû folyadékokkal telt üvegek voltak. Tiszta és csinos volt minden, és Joachim ezt a helyet is megszerette.

A kertész szépen faragott szekrénykéhez lépett, kinyitotta és nagy könyvet emelt ki.

- Látod - szólt, - itt vannak az én embereim. Nincsenek sokan. A fõkormányzó azt hiszi, hogy a sok több, mint a kevés. Nézz ide, jelenleg csak hatvannyolc emberem él, a napokban küldöm el a hatvankilencediket. Már csaknem kész. Ott van.

Az egyik polcról kis cseréptégelyt vett le. A tégely fenekén alig nagyobb, mint egy babszem, piros, kicsit még nedves golyócska feküdt.

- Azért piros, mert a vért már belekevertem. Most száradnia kell.

Az ablakba tette.

- Jó a napra tenni, mert a sugarak valamilyen rejtélyes, de nagyon kedvezõ hatást gyakorolnak rá. A fõkormányzó itt is téved. Láttál ott a házban napfényt? Villany és villany. A szegény lélek egyetlen természetes fénysugarat se kap.

- És aztán? - kérdezte Joachim.

- Aztán a babszemet beleteszem a parittyába és kihajítom a földre. Az utóbbi idõben ez már nehezemre esik. Majd segítesz nekem.

Joachim ott maradt az öreg kertésznél és segített neki. A kerti ágyakat gyomlálta, kapálta, magot vetett, virágot szedett, szárított, Magdalénának vizet húzott a kútból, füvet kaszált a tehénnek, moslékot készített a malacnak. Aztán, mikor az öreg elkészült egy-egy lélekkel, ketten együtt fölmentek a kis dombra. Errõl a dombról, éppen úgy, mint a fõkormányzó szobájának ablakából, az egész földet be lehetett látni. Még az északi sarkon álló rengeteg palotát is látták fekete cédrusfáival és százezer lépcsõjével. A dombon leültek, az öreg elõvette könyvecskéjét, a térképen megmutatta Joachimnak, hogy a babszemet hová hajítsa.

- Látod ott, az ázsiai pusztaságon azt a sátortábort? No jó, amott balról az ötödik sátor. Ott alszik az a tatár. Én csináltam. Oda hajítsd.

Joachim a babszemet a parittyába tette, jól megcélozta a tatárt, lendületet vett és elhajította. A kis babszem felrepült a levegõbe és abban a pillanatban füstölni kezdett, aztán meggyulladt és kicsiny lángocskával égve repült át a hatalmas téren.

- Ez a próba, - szólt az öreg kertész. - A jól készített lélek úgy száll a földre, mint az égõ láng. Jól van Joachim fiam, jó dobás volt.

A kis láng éppen eltalálta a tatárt.

Alkonyatkor gyakran felsétáltak ide kettesben, leültek a dombon a kõre és nézték a világ forgatagát, nagy városok sürgését, háborút, szerencsétlenséget, lakomákat, szerelmes lényeket, tûzvészt, ünnepeket. Joachim egyáltalán nem tudott jobbat, mint napi munka után ide jönni és nézni a világot, amíg csak besötétedik. Mikor az esti csillag feltûnt, újra felállt és lement a házhoz, ahol a nagy platán alatt Magdaléna már megterített. Ott állt a párolgó leves, a kupa bor és a kenyér.

Ez a sorsom? Kérdezte önmagától. Ez az a hely, ahol végre megnyugodhatok? Ide kellett jönnöm végül, és itt fogok meghalni, mikor éveim beteltek?

Volt ok arra, hogy ilyen kérdéseket intézzen önmagához. János kertész ugyan beavatta minden munkájába. Megérkezése után nem sokkal már ismerte a virágokat, és azt is sejtette, hogy az öregnek mi a titka. Talán nem is valódi virágok ezek itt, hanem - de csend! Ki tudja? Hátha minden virág lélek? Tudta, hogyan kell bánni ezzel, meg amazzal. Mikor kell öntözni, mikor kapálni, mikor szedni virágát, meddig szárítani, megaszalni, vagy csak fonnyasztani s megerjeszteni. Tudott volna már õ maga is lelkeket készíteni, és munka közben gyakran jutott eszébe olyasmi, hogy milyen szép lenne ilyen virágból és olyan virágból embert készíteni.

Meg is mondta az öregnek, s az így felelt:

- Látszik, hogy én csináltalak. A lelkek nekem is úgy jutnak eszembe. Nem pedig úgy, mint a receptek. Amint kapálgatok, egyszerre csak megnyilik bennem valami, és mintha képet látnék. Olyankor nagyon odafigyelek, a képet jól megnézem, mert tudom, hogy az lélek képe. Rögtön találgatni kezdem, ugyan milyen növénybõl tudnám megcsinálni. Elõveszem ezt a piros csengettyût, aztán azt a kesernyés magot, méregzöld levelet is teszek hozzá, jó illatosat, babért vagy mentát. Néha sokáig készül el. Van úgy, hogy egyszerre hármon, négyen is dolgozom. Bizony Joachim fiam, olyan ez, mint a mûvészet, nem pedig olyan, mint a fõkormányzó hiszi: tudomány. Sose fogok tudni annyit, mint õ. Sokkal, sokkal okosabb nálam. De szíve nincs neki. S hová jut az õ nagy okosságával? A kockához. Nekem ilyesmire nincs szükségem.

Így beszélgettek sokszor, a délelõtti napon, mialatt a kerti ágyak között dolgoztak. De arról, hogy mi lesz Joachimmal, nem esett szó. Pedig szegény Olbrin Joachim szerette volna tudni már, hogy megy, vagy marad. Már csak azért is, mert nagyon szeretett volna maradni. Nemcsak a kert, a munka, a kertész, a hely miatt. Úgy állt a dolog, hogy Magdaléna kezdett nagyon is a szívébe fészkelõdni. S akkor egy este, mikor fent ültek a dombon, Joachim megkérte az öreget, határozzon sorsa felõl.

- Megmondtam neked, fiam - szólt János kertész -, hogy nem csinálok senkinek sorsot. Nincs nekem kockám, és nem is lesz. Ha maradni akarsz, maradj, ha menni, menj. Tudom, szívesen vagy itt. Én is szívesen látlak. Sokat segítesz nekem, meg aztán kedveljük is egymást. Ami pedig a nyugtalanságot illeti? Miért nem beszélsz róla? Ne vágj közbe. Nem vagyok vak, te Joachim. Látom, hogy Megdalénával majd elnyelitek egymást. Keljetek egybe, építsetek házat az öböl túlsó oldalán, szép hely van elég. Én majd gondoskodom arról, hogy a házasságból derék, szép lelkek szülessenek, talán olyan lélek is megszületik majd, aki engem, ha kivénülök, helyettesíteni fog, és utódom lesz. Csak beszélj Magdalénával, hiszen máris egy kicsit maflának tart, amiért körülötte ólálkodsz és még csak a kezét se fogod meg. Kívánatos leány az. Sima, mint az olaj, illatos, mint a jázmin, és édes, mint az akác. Tavaszleány ez a Magdaléna, egészen neked való.

Mikor az öreg kertész így beszélt, Olbrin Joachim szemébõl bizony kipottyant az öröm könnye. Megfogta János kertész kezét és rátette az arcát. Így maradt sokáig, fejét az öreg kezében nyugtatta, mialatt a föld lassan az esti homályba süllyedt és a vacsoracsillag a nyugati égbolton kigyúlt.

THOREAU

Érett gyümölcs van
a fejed fölött.

- Ki a legelõre! Elég szénát ettetek!

Pont az én esetem, gondoltam, amikor ezt a mondatot olvastam. Thoreau, bár neve francia, Észak-Amerikában élt és angolul írt. Neve minden számottevõ katalógusban megtalálható, mert a Walden több száz kiadást ért. Méltán. El kell képzelni, hogy ez az emberjava férfikorában, bár komoly iskolákat végzett, egy napon hátat fordított a civilizációnak, kiment a vadonba, fatörzsekbõl házat épített, vadászott, halászott, fát vágott, szántott, és egyedül volt két álló esztendeig. Ez a Walden témája, s ebbõl látszik, hogy a világirodalomban alig van elragadóbb könyv. Õ igazán tudta, mit jelent: Ki a legelõre! Elég szénát ettetek!

Egyébként is csaknem minden lapján van valami, amin érdemes gondolkozni. Az egyik helyen azt mondja: "A tudomány hazudik. Minden dolog semmitmondó, ha mikroszkóp alatt nézik. Képzeld el az embert, a lovat, a madarat tízezerszeres nagyításban." Nem pompás? Vagy ez: "Minden méltóságban van valami a szférák hullámmozgásából." Aki ezt nem érti, nem tudja, mi a tenger és mi a szél. Aztán: "A nagy mûvek mögött végtelen semmittevés áll, mint a világ mögött a végtelen tér." Mintha nekem írták volna s nem mondanék le róla semmi pénzért. A mûvészrõl ezt mondja: "Ha meg tudod mondani, amit sohasem fogsz hallani, ha meg tudod írni, amit sohasem fogsz olvasni." Ugyanerrõl a témáról: "A mûvésznek könnyen kell dolgoznia, túl sok munka a mûvet elrontja."

Végül csak még kettõt: "A történetet éppoly kevéssé szabad kritikusan nézni, mint egy tájat." Ez az egyik. A másik még inkább kedvemre való: "Egészen csodálatos, hogy a hétköznap legjelentéktelenebb dolgaiban is hogyan van meg az utalás a természetfölöttire."

Két címszó alatt megkísérlem Thoreau-t utánozni úgy, hogy mûveibõl bizonyos szakaszokat, eszméket és szavakat átveszek. Kedvem telik abban, hogy most nem teszek különbséget a magamé s a másé között. Ezúttal, mondom, legyen teljesen mindegy, hogy ezt ki írta, Thoreau, vagy én.

Séta (Walking)

Egész életem során csak egy, vagy két emberrel találkoztam, aki a séta mûvészetéhez értett, ahhoz a sétához, amely zsenialitás, ahhoz, amely, hogy úgy mondjam, szent lõdörgés. Az angol sauntering szó, amely ezt kifejezi, régi származék. Abban a korban keletkezett, amikor - a középkorban - sokan az országutat rótták, könyöradományokból éltek, és a Sainte Terre-re, a Szentföldre zarándokoltak. A Szent Földre mentek ezek a szentföldezõk, ezek a sauntererek, a szent lõdörgõk.

Vannak azonban, akik a saunterert a sans terre-bõl magyarázzák, ami annyit jelent, mint földnélküli, hazátlan, jó értelemben, akinek nincs otthona, mert nincs is szüksége rá, mert minden helyen otthon érzi magát. Ez a sikeres lõdörgés titka. Aki egész ideje alatt otthon ül, még lehet a földön a legnagyobb csavargó; de a lõdörgõ kevesebbet csavarog, mint a kanyargó folyó, amely szorgalmasan a tengerhez vezetõ legrövidebb utat keresi.

Minden séta keresztes zarándoklat, mi sétálók szenvedélyes szívû keresztesek vagyunk. Ha el tudod hagyni apádat, anyádat és testvéreidet és feleségedet és gyermekeidet és barátaidat úgy, hogy nem látod õket többé, ha megfizetted minden tartozásodat, megírtad végrendeletedet, felszámoltad minden függõ ügyedet, szabad vagy, és készen állsz ahhoz, hogy sétálni menj.

Ismerõseim gyakran szeretnék, ha tudnának úgy lõdörögni, mint én. Ez a szabadság, gondtalanság, függetlenség semmiféle pénzen nem vásárolható meg. Hogy az ember sétálni tudjon, az adomány, éspedig az ég adománya. Ambulator nascitur, non fit. Csodálkozom, hogy délután, amikor már mindenki elolvasta összes újságját, az utcán nem tör ki az általános forrongás, és az emberek nem szélednek el a világ minden irányába egy kicsit csavarogni.

A sétának semmi köze ahhoz a higiénikus aszkézishez, amit az emberek egészségügyi okból tesznek. A mindennapi séta a nap kalandja. Az ember elmegy az élet forrásához. Amikor egy utazó megkérdezte Wordsworth inasát, hogy ura dolgozószobája melyik, így szólt: Ez a szoba itt a könyvtár, dolgozószobája azonban a kapun kívül van.

A séta a legjobb, ha az ember meg se gondolja, csak úgy elmegy kalap és kabát nélkül, este jön vissza, vagy éjszaka. Persze csak nyáron lehet, s ez a séta klasszikus ideje. Télen az elõkészületek, az öltözködés az egészet megkeseríti. Sokan sporttal próbálják egybekötni. Ilyesminek nem vagyok barátja. Nagy cipõ, meleg harisnya, vastag ing, kesztyû, szvetter, forró tea, vigyázni az idõre. Egy síkirándulás csaknem annyi körültekintést kíván, mint egy bankrablás.

Külön varázsa van annak, ha az ember kelet felé sétál, vagy ha nyugatnak. Ha kelet felé megyek, akkor közeledem ahhoz a helyhez, ahol a nap kel, ahol az eredet van. Nyugat felé az ember a Heszperidák kertje felé halad. Nyugat a misztériumok és a költészet égtája.

Az utakat a legjobb elkerülni. Az út végül is a politikához vezet. Ha az ember eleget sétál, vagy ha fölmegy a hegyre és körülnéz, csodálkozva látja, hogy a tájban milyen kevés az út.

Elv nélkül (Life without principles)

Ahhoz; hogy az ember szép életet éljen, kedélyének tisztának kell lenni; ahhoz, hogy kedélye tiszta legyen, jól kell emészteni; ahhoz, hogy jól emésszen, sétálni kell; ahhoz, hogy jól tudjon sétálni, elvek nélkül kell élni.

Thoreau az egész botor pénzhajszát, napilap-izgalmat, politikát nemcsak vétkes babonának tartja. Mindaz, szól, mint egy kínai, nem praktikus. Praktikus az, ami hasznos. Hasznos pedig szépen élni; ehhez a kedély tisztasága kell, ehhez azonban jó emésztés kell, ehhez viszont séta kell, s ehhez végül az kell, hogy az embernek ne legyenek elvei.

Az elvek a világon a legantipraktikusabb dolgok. Ha valaki azt mondja: az emberiséget a békéhez a demokrácia segíti, a világ azonnal felfordul. Persze akkor is, ha azt mondja: küzdenünk kell a demokrácia ellen. Akkor is, ha azt mondja: mindenkinek minden nap meg kell mosakodni, vagy: a világot csak a kopasz emberek kormányozhatják, vagy: módszeres ismeretbõl fakad a tudás. Az ilyen elv az embert a gondtalan séta örömétõl megfosztja, s ha nincs séta, nincs jó emésztés, ha nincs jó emésztés, nincs tiszta kedély, ha nincs tiszta kedély, a szép élet elveszett.

Régebben írtam valamit, ahol a leghatározottabb módon bizonyos belátást sürgettem. Röviddel utóbb kijelentettem, hogy a belátás fölösleges. Valaki azt kérdezte: hogyan lehet az, hogy elveimet olyan hamar megtagadom? Azt szerettem volna válaszolni: az elvek arra jók, hogy megtagadják õket. Csak azért nem válaszoltam, mert tudtam, hogy ez is elv, s a leghelyesebb még meg se tagadni.

Más alkalommal igen örültem Goethe egy mondásának. Így szól: nem elég, ha barátainkért életünket áldozzuk fel, elveinket is meg kell tagadnunk értük.

Azt hiszem az elv a modern városi, úgynevezett civilizált ember számára ugyanaz, ami az indián, vagy a néger számára a fétis. Lélekszurrogátum. Attól fél, hogy lelkét elveszíti. Meg kell õriznie valahol, és szilárd elvbe rejti, ahogy az indián a manába, a néger a fétisbe. Az elvek azért veszedelmesek s azért képesek még az emésztést is megzavarni, mert tele vannak manával, vagyis lélekkel. Csak primitív embernek van elve. Szegény, nem tudja, hogy lelkét bezárta valahová. Saját maga fosztja meg magát szabadságától. S hogyan tudjon a nem szabad ember sétálni? Legfeljebb körben jár, mint a fegyenc a fegyház udvarán. Így járnak az eznberek a városok utcáin folyton körbe-körbe saját elveik körül.

Az elvekrõl való leszokás radikális módja, hogy az ember kineveti õket. Kivétel nélkül minden elvet, minden elvhû embert, saját magát is. Az elvek mindent kibírnak, még a kínzókamrát is. Nemcsak kibírják, az elv gyõzelme éppen a máglya. Egyedül a nevetéstöl fél, de attól aztán nagyon. Ezért ha valaki valamit nagyon komolyan állít, a legjobb a szeme közé nevetni. Minden egyéb módszer csak félmegoldás.

Hogyan ismeri fel az ember az elvet? Ruhájáról. Az elv, kérem, fekete ruhában jár, papi talárban, méltóságteljesen mozog, kenetteljes hangja van, és mindig hirdet. Itt van például ez az elv, amelynek neve: "A munkás emberiség tartja fenn a világot." Tegyen a fejére gyermekláncfû koszorút, a nyakába akasszon csengõt, kezébe tegyen játékbabát, húzogassa meg a talár gombjait, és kiáltson rá: Kukucs! Te vagy a munkás emberiség? Meg fogja látni, hogy az elv a méregtõl el fog vörösödni. Tiltakozom az ellen, szól majd, hogy ilyen komoly urat kigúnyoljanak. Mire, kérem, nyugodtan fogjon krétát, a fekete talár hátára pedig szép olvasható betûkkel írja fel: Ez a szamár eladó! Az elv dühös lesz és ordítani fog. Ne ijedjen meg tõle. Tegyen ajánlatot neki, hogy játsszanak egy kicsit piros pecsenyét.

De hiszen ez nihilizmus! Nem, kérem, fogja mondani Thoreau, a nihilizmus is elv.

FARAGOTT FEJEK

A világ dolgait három csoportba tudnám osztani. Az elsõ csoportba tartozna általában minden; nincs a világon, amit meg ne tapasztalnék. Napfelkeltét vagy lyukas cipõt, sáros utat, vagy beteg kutyát, beszédet, képet, komolyan kell venni, bármilyen. Persze nem sokáig. Mert ez az érzékek világa.

A második csoportba tartozna minden, amivel kapcsolatba lépek, és az nem ereszt. Barátság fejlõdik ki közöttünk, s ez a barátság néha szerelem. Lehet ember, táj, könyv, kép, tárgy. Különösen sokra becsülöm öngyújtómmal való barátságomat. Gyakran beszélek hozzá, különösen amikor megtisztítom, megtöltöm, kedvesen nézek rá, s õ megérti. Ruhákkal is szoktam barátkozni; van egy nadrágom, a vele való kapcsolatom különösen mély. Mások zsebórájukkal vannak így. Ez a szimpátia világa.

Végül a harmadik csoport, az állandó, vagy legalábbis hosszú ideig tartó kapcsolat. Úgy hívom, hogy az ilyen dolog: meditációs objektum. Ez a szellem és a szeretet világa. A napnak vagy az éjnek nincs olyan perce, amikor ne idõznék szívesen annál, ami számomra ilyen meditációs objektummá lett. Persze itt a szépség vagy az érték szerepe majdnem semmi. A dolog lehet jelenség, éppen úgy, mint mûvészi alkotás, elvont gondolat, emlék, sõt lehet imagináció is.

Úgy vettem észre, hogy ezt a megkülönböztetést mások is megteszik, ha nem is tudatosan. A mûvészet általában olyan dolgokat teremt, amelyeket az ember szívesen megnéz, bennük kész örömmel gyönyörködik, de semmi több. Aránylag kevés olyan mû van, amely megragad és hosszabb ideig nem ereszt. Ezek a nagy mûvek, mint Raffaello Madonnái, a Divina Commedia vagy Homérosz. Meditációs objektum egészen kevés van. És különös, hogy ezek éppen nem a remekmûvek. Ilyen objektum a willendorfi Vénusz, ez a nagyhasú, hájas hölgy, alig ökölnyi, a neolit korból való, talán húszezer éves, csúnya, csaknem obszcén kis szobor, amely az emberiséget egészen mélyrõl foglalkoztatja.

A legmagasabb rang, amit nálam valami elérhet, hogy meditációs tárggyá lesz. Nem volt sok. Három-négy ember: Lao-ce, Nietzsche, Hérakleitosz. Néhány táj. Nõ? - Igen, nõ is volt, nem gyakran, és ritkán élõlény, a legtöbbször a fantázia paradicsomából jött hozzám. Igazi szerelmeim ilyen asszonyokhoz fûztek. Gondolatokkal és képekkel, könyvekkel és szobrokkal is megtörtént, hogy magányos szemlélõdésemhez modellt állítottak, csendesen, hûségesen és jóindulattal. Állandó, gyermekkoromtól fogva szûntelen meditációs tárgyam volt Isten, ami természetes, mert azt hiszem, hogy ez minden embernél így van, és szükségképpen így kell hogy legyen.

Most, hogy mindezeken így eltûnõdöm, sietség nélkül, csak jó lassan, kószáló sétalépésben, most éppen új meditációs objektumokat fedeztem fel, s az elsõ pillanatok megilletõdött áhítatában vagyok.

A hajó félötkor kötött ki. Lakást csakhamar találtam, kicsit rendbe hoztam magam, s elindultam a kicsiny, régi kikötõvárosban a bûbájos, nyári délutánt méltóképpen semmittevésben eltölteni. A parti kávéházban életem legjobb törökkávéját ittam, aztán szívemben édes gondtalansággal a szûk sikátorokban csavarogtam. Egyszerre csak a dóm terére érkeztem. A régi kicsiny tér éppen olyan meghitt volt, mint amilyen hazug és színpadi a mai. A modern életbõl a legkevésbé az épületeket viselem el. A dómhoz megyek az idegen sétáló kíváncsi bámészkodásával, s akkor észreveszem, hogy a sok oszlopfõ megannyi faragott emberi fej. Cseppet sem apostoli vagy ideális, angyali, tradicionális egyházi figura, nem, még fantasztikus szörnyeteg sem. Ha megszorítanának és hasonlatra szólítanának fel, azt kellene mondanom: a legközelebb Brueghel flamand parasztkarakter tanulmányaihoz állanak. Azzal a különbséggel, hogy nem karikatúrák. Egyszerûen szólva ezek a fejek: igazak. Ezek a fejek a mûvészetnek abba a csoportjába tartoznak, amelybe a willendorfi Vénusz. Nem szépek. Némelyik megdöbbentõen ocsmány. Másik elõkelõ, jól fésült és nemes. Egyikük sem hasonlít a másikukhoz. Mindegyik külön misztérium. Ezek a fejek meditációs objektumok.

Egy kicsit hátrább lépek, a kõkorlátra ülök, lábamat lógatom, cigarettára gyújtok és nézek.

Eleinte arra gondoltam, hogy egész sereg olyan mûvet írok, amelyek mindegyikében egy ilyen fej életrajzát kísérlem meg utólag rekonstruálni. Lehet, hogy egyszer meg is teszem. Ezúttal csak az egyikrõl beszélek. Nem éppen a legkiemelkedõbb, de minduntalan visszatért hozzám, s elbeszélem azt, amit a vele való érintkezés hosszú idején róla megtudtam.

(A tárgy.) Elõször is maga a fej: az arc kerek. Kétféle kerekség van: nap és hold kerekség. A nap telt, sugárzó, húsos. A holdé vak. Ez itt mindenesetre s azonnal felismerhetõen lunáris kerekség. Bamba és alattomos. A mûvész tüneményes emberismeretére vall, hogy az elsõ pillanatra sem lehet kétség felõle. A homlok nagyon kemény és alacsony. A haj sûrû, de vékonyszálú, csaknem selymes, cseppet sem hajlik sem a hullámra, sem a göndörödésre. Az arcbõr pergament anyagú, világos, kreolos, inkább sárga. Fogai bestiálisan erõsek és nagyok. A szeme feltûnõ, messzire világító gálickék, olyan szem, amelyben nincsen semmi emberi. Feltettem a kérdést: honnan kapta a szemét ez az ember. Angyaltól? Nem. Luciferi? Nem. Gyermeki? Nem. Éteri? Nem. Gonosz szem? Nem. Valahogyan ez a szem is, mint a holdkerekség, vak. Persze nem fiziológiai értelemben. Ez a szem a lényeget nem látja. Hát mit lát? Befelé fordult? Nem. Irreális? Nem. Fantaszta? Talán. Iszákos? Álmodó? Bolond? Lehet. Ezenkívül tehetetlen. Mégis erõszakos, bár szelíd, bosszúvágyó, s ha nem is irigy, engesztelhetetlen és sóvár. Többet nem tudok.

(A történet.) Antalnak hívták. Apja, a püspöki jószágkormányzó a kanonok házában kulcsár volt, s a kikötõvel párhuzamos harmadik utcában a templomtól ötven lépésnyire lakott. Anyja kicsiny gömbölyû asszony volt, aki a házat csak reggelenként hagyta el, hogy a húst vagy a halat meghozza. Mint a többi gyermek, Antal is a kicsiny homályos udvarban élt; mikor már járni tudott és a kapuba ment, anyja mindig rákiáltott. Négyéves korában gyakrabban elvitték a püspöki palotába, de nem ment szívesen, mert a sarokban kellett ülnie s hallgatnia. Ilyenkor apja eltûnt, aztán visszajött s anyjával sokat és hadarva beszélt. A szomszéd házban volt néhány gyerek, akiktõl hallotta, hogy a halakat a vízbõl fogják ki. Ezt egyszerûen mesének tartotta.

Mindig többször bízták meg apróbb feladatokkal. Hol a püspök úrhoz kellett mennie, hol a kanonok úrhoz, fel a házba. Itt a sok tiszta bútor szép volt és a csend. A kanonok úr szigorú volt és kövér.

Aztán õ járt le a partra s kosárban hozta a halat. Segített az olajszüretnél is a bogyót szedni. Barátaival többször ment fügét lopni a kertek közé. Megtanult horgászni, és nyáron, jó idõben az öbölbe kicsónakáztak.

Télen volt, amikor egy napon nyugtalan beszédet hallott. Nem értette, de megijedt. Otthon is ugyanazt a szót mondták, mint az utcán. A kanonok úr lejött, és ismét ugyanazt a szót mondta. Nemsokára sok temetés volt a városban. Anyja is ágynak dõlt. A házba hagymát hoztak, megvagdalták és a falra akasztották. Nagyon erõs szaga volt. Anyja meghalt, és akkor nagyon különöset érzett. Olyan volt, mintha a tengeren lett volna s a csónak alatta hullámzott volna. Kiáltozott és megfogta a széket, hogy el ne essen. Apja nem törõdött vele, mert sírt.

Nemsokára dolgoznia kellett. A templomot seperte, az udvart feltörölte, a pékhez járt kenyérért, a piacra húsért, a pincébõl bort hozott. Mikor ruhát mostak, segített a vizet kiemelni a ciszternából. Csak estefelé tudott megszökni a vízhez horgászni vagy csónakázni.

Négy, vagy öt tél múlt el így. Már csaknem olyan magasra nõtt, mint az apja. Megtanult fõzni, eljárt harangozni, és a templomban ministrált a kanonok úr mellett. Ilyenkor pénzt is kapott, s apja új ruhát vett neki. Szép ruha volt, a nadrág egyik szára sárga, a másik barna. Cipõje bõrbõl volt, kabátján csillogó rézgomb. Sapkáját félrecsapta, s a toll a szélben lengedezett, amint a parton járt.

Tavasszal megint azt a szót kezdték emlegetni. Ugyanakkor nagyon sok idegen hajó jött a kikötõbe, a kanonok úr sokat járt a lépcsön le és fel, a házba rengeteg idegen jött, furcsa nyelven kiabáltak, ami olyan volt, mint a szamárüvöltés. Eleinte nevetett rajta, de egy idegen rámordult, s akkor elhallgatott.

Megint sok ember halt meg, és apját is eltemették. A kanonok úr azt mondta, hogy most a kis kamrában fog lakni, az udvar végében. Idegen házaspár jött oda s attól kapott enni. Nem volt jó.

Talán õsz volt, talán tavasz, nem tudta biztosan, a városban megint nagy riadalom támadt. Egy barátja eljött érte, és azt mondta, hogy menjenek a nagy térre, mert ott fegyvert fognak kapni. Fegyvert? Ugyan minek? Azt nem tudta senki, de tényleg a kezébe nyomtak egy íjat, sereg nyilvesszõvel, és egy kardot. Másnapra a kikötõ mellé hívták õket és ott megmutatták, hogyan kell az íjjal bánni. Egy deszkára lõdöztek célba, és a kardjukat egy szalmabábún próbálták ki.

Otthon, amikor egyedül volt, magára öltötte kardját és a pengét kihúzta. Az ablaküvegben látta önmagát és el volt ragadtatva. A pengét villogtatta, közben vigyorgott. A lándzsával döféseket intézett a levegõbe és hadonászott. Lekushadt, úgy csúszott az ablakban álló önmaga felé és valóságos párbajt vívott.

Egy idõ múlva a zaj elcsendesült, és a fegyvereket ismét elvették tõle. Néhány napig elég szomorú volt. Csak akkor vigasztalódott meg, amikor a második utcában este egy nõ megszólította. Egészen halkan beszélt hozzá, és finom szavakat mondott. Valamiért hízelgett. Ugyan miért? Másnap ismét arra ment, és a nõ azt mondta, hogy menjenek be és egyenek valamit. Sok húst kapott, bort ivott, és egy ételt evett, amit nem ismert, de nagyon ízlett neki. A nõ fekete volt, és titokzatosan viselkedett. Nevetnie kellett, ha ránézett, de kellemesen érezte magát.

A barátság egész télen tartott. Többször egész éjszaka ott volt a nõnél, akit Marijának hívtak. Egészen megszerette, bár nem volt különösebben csinos. Csak jó volt vele aludni. Barátaitól megkérdezte, hogy történt-e velük is hasonló eset. Mire azok hangosan röhögtek és azt mondták neki, hogy hülye. Sokat ebbõl nem értett.

Tavasszal megint jött az izgalom. Sok hajó jött fegyveresekkel, a kanonok úr megint járt-kelt, a városban mindenki hangosan beszélt, és a fegyvereket nekik megint kiosztották. Egy reggel valaki bekiáltott hozzá, hogy siessen a térre. Odament, és még délelõtt elindultak a városból kifelé, fel a hegyre, ahol még sohasem volt. A tenger eltünt szeme elõl. Egész nap mentek a sívár kövek között, csak este pihentek meg a ritkás tölgyerdõben. Másnap tovább. Végül magas hegyre értek, és itt várakoztak. Mi lesz itt? Kérdezte. Az ellenség jön, felelték.

Itt vesztegeltek vagy egy hétig. Sok ennivalójuk nem volt, a falvakból szedték össze, amit találtak, tyúkot, tojást, egy-egy juhot vagy kecskét. Aztán azt mondták, hogy visszafelé kell menniök. Délután egy másik hegyen sok embert láttak. Felugráltak és elbújtak. Az ellenség volt. Õ ottmaradt, kivonta kardját, hadonászott és vigyorgott. Bal kezében a lándzsa, jobbjában a kard. Ott állt, lekushadt és az ellenség felé akart kúszni. A csapat vezetõje rákiáltott és az erdõbe parancsolta. Leült és szomorú lett.

Másnap megint csak visszafelé mentek. Az ellenséget többször látták. Sokan voltak és minden irányból nyüzsögtek. A vezetõjük izgatottan kiáltozott, hogy siessenek, mert el kellett bújni a kövek között és onnan leskelõdni. Néha nyilak repültek feléjük.

Így tartott vagy egy hétig. Akkor egy reggel néhány barátjával a közeli házhoz ment, mert éhesek voltak, és úgy látták, hogy ott még volt egy kecske. Azt akarták levágni. A házból azonban hirtelen egész sereg ellenséges katona ugrott elõ. Társai elfutottak. Õ nem is látta. Összehúzta magát, lassan, kúszólépésben, vigyorogva elõresurrant. Baljában a lándzsa, jobbjában a kard. ùgy volt, pontosan, mint otthon, amikor az ablakban nézte magát. Csak most igazi ellenséggel állt szemben. Az ellenség rákiáltott. Nem értette, hogy mit, de nem is törõdött vele. Körülvették és megint rákiáltottak. Ekkor fölegyenesedett és körülnézett. Társai nem voltak sehol. Elbámult és megállt. Ebben a pillanatban egyszerre két lándzsa is keresztüldöfte.

(A kommentár.) A történet eddig tart. Engedjék meg, hogy még néhány szót mondjak, nem a történet igazolására, mely, mint elõrebocsátottam, szín fantázia, hanem a faragott fej mûvészi voltának magyarázatára.

Ma, mint tudják, a különbözõ lélektani antropológiák, pszichológiák és karakterológiák egyöntetûen azt vallják, hogy az emberi egyéniség nagyon kései jelenség. Mielõtt az ember egyéniséggé vált, hosszú évszázezredekig olyan kollektív létben élt, amelyben önmagáról külön tudata nem volt. Az ember legnagyobb teljesítménye nem az, hogy repül és tíz kilométerrõl házakat tud szétlõni, hanem, hogy ebbõl a kollektív lélekbõl egyéniséggé tudott lenni, saját Én-tudattal rendelkezik, ahogy mondják: individualizálódott.

A dolgot valahogyan úgy kellene elképzelni, hogy eleinte volt a nagy és sötét lélekóceán, amelyben mindnyájan benne úsztunk, mint a halak. Mikor individualizálódtunk, akkor az óceánból kiszálltunk, és a tenger fölött önálló életet kezdtünk élni. De halálunk után újra visszamerülünk s az õslélek sötétségében egyesülünk, aztán megint kiszállunk és megint vissza, aszerint, hogy a lélek az élet, vagy a túlvilág birodalmában tartózkodik.

Most nem beszélek arról, hogy ez a modern felfogás miben rokon a keletivel, hogyan kapcsolódik a reinkarnáció gondolatához. Mindössze csak annyit jegyzek meg, hogy ez a kollektív lélek elmélete. Az elmélet azonban szemben áll egy másikkal, amely távolról sem olyan híres. Ez az ellenkezõt vallja. Szerinte nem a lélekóceán volt elõbb, elõbb voltak az egyéniségek és az Én-ek és a személyek. A világ legelsõ ténye az individuum. Fontosságban és idõrendben is a szubjektum a világegyetem legelsõjelensége. A kollektivizálódás már kései dolog. A lélek legfóbb sajátsága, hogy Egy, hogy Én, semmihez és senkihez nem hasonlítható szubjektum.

Most ismét nem beszélek arról, hogy ez a felfogás miben rokon a kereszténnyel, hogyan kapcsolódik az evangéliumi gondolathoz, hogy nincs újraszületés, mindenki egyszer, egyetlenegyszer születik, él és hal meg, hogy végül valamennyi lélek Isten akaratára feltámadjon és ítélet elé járuljon. Tény, hogy ez a két felfogás alapvetõ módon különbözik. A kollektív lélek felfogását általában tudósok vallják. Az egyéni lélekrõl azonban közvetlen tapasztalata van két embernek: a vallásosnak és a mûvésznek. Ne vegyék zokon, ha bevallom, hogy rokonszenvem az utóbbiaké. S ebben az esetben szükségem is van rá.

Antal fejét önök sohasem fogják megérteni, ha a tudományos alapon állnak, vagyis ha azt hiszik, hogy ez a kollektív lélekbõl individualizálódott. Ha jól megnézik, be fogják látni, hogy ilyen fej egyszer volt, soha többé nem lesz, és ez az Egyszer, ez az Egy Én, ez benne a lényeg és az abszolút. Miért? Mert ez itt, kérem: arc. Nem típus (kollektív lélek), és nem mint Kässner mondaná: karikatúra. Ami nem egyéb, mint arc, de individualitás nélkül. Amint, hogy ez az arc nem lehet maszk. Mert az arc éppen az, hogy: Egy. Nincs belõle több. Amennyiben másra hasonlít, az nem reá jellemzõ, hanem a lélek tehetetlensége, hogy nem tudja magát elég élesen megkülönböztetni, és utólag beleolvad a többibe, holott eredetileg külön állt. Sohasem a hasonlóság (kollektív lélek) a fontos, hanem mindig a különbség. Mert ez az Egy Én.

Antal élettörténete két mozzanatot hangsúlyoz különösebben: a maflaságot, amellyel mint egy vak éli sorsát, másodszor az idióta vigyorgást, amikor hatalmi tébolyában, kezében a fegyverrel, a világ urának hiszi magát. Mindnyájan ismerjük ezt az uralmi ösztönt, amit a fegyver kelt bennünk, mindnyájan egy kicsit idióták leszünk, ha puskát veszünk a vállunkra. Ennek így kell lenni. A mûvész tudta, hogy alakját itt kell megragadni. S ez a fej tényleg mafla, és tényleg úgy vigyorog, mint a született idióta. Hogy ezt a holdkerek arccal, a pergament bõrrel, a gálickék szemekkel miképpen fejezte ki, arra csak az tud kielégítõ választ adni, aki a fejet látta. Nos, én láttam, és tudom, hogy az ábrázolás tökéletesen sikerült. Ha elõbb voltak is kételyeim az emberi lélek abszolút Én-szerüségét illetõen, és ingadoztam abban, hogy a legelsõ világtény a szubjektum volt, a fej fölött való meditációim ezt a kételyt eloszlatták. Eredetük nem a kollektív lélekóceán, hanem a szubjektív Én szelleme. Nézzék meg jól a fejet és tûnõdjenek fölötte.

AZ UTAZÓTÁSKA

Az ilyen embernek, amilyen ez is itt velem szemben, vonatra se szabadna ülnie. Az imént utazótáskáját kibontotta. Nem az volt a kiábrándító, hogy rendetlen, és nem az a szégyenletes, hogy célszerûtlen. Nélkülözte a kicsinnyel szemben való tiszteletet, és mindjárt láttam, hogy ez az ember szerencsétlen, mert hiányzik belõle a dolgok iránt való elemi kegyelet, ami nélkül senki sem lehet boldog. Almát vett ki, a szegény, egy összegyûrt zsebkendõ mellõl, papucsában fogpaszta volt, melléje gyûrve a hálóing, fölötte konzervdoboz, és elszórva néhány keksz, gyürött papír és morzsa. Ennek az embernek nem lenne szabad utazni, mert nem ismeri az utazótáska költészetét.

Mikor az utazás napja már biztos, a pénz megvan, az útlevél kész, az ember egy órára magányba vonul, papírt, ceruzát vesz elõ és mély meditációba merül. Mindenekelõtt az utazók nagy õsére, Robinsonra gondol, s elismételgeti azt a listát, amit a halhatatlan hajótörött a magányos szigeten készített. Ezután lassan jegyezni kezdi: cipõ, harisnya, nadrág, ing, hálóing, pizsama, kesztyû, nyakkendõ, s így tovább. Külön az élelmiszert. Külön a könyvet és írószert. Ha valamije nincs meg, más papírra írja fel, s azt be kell szereznie. Amikor a jegyzék kész, letisztázza, többször elolvassa, s tûnõdik, hogy mit felejtett el. Ilyenkor az ember már utazik s ez egyike az út legzavartalanabb perceinek.

A csomagolás már nem kontemplatív foglalkozás. Körültekintõ és bölcs tevékenység ez, amelyet szintén nem lehet fohász nélkül kezdeni. A táskába legalulra olyan tárgyak kerülnek, amelyeknek a gyûrõdés nem árt, de nem kemények. A hézagokat nem szabad zsebkendõvel kitölteni. Ezt csak barbár teszi. A zsebkendõ szépsége a vasalás. A réseket a kegyeletes utazó trikóholmival tölti ki: úszónadrággal, pulóverrel, harisnyával. Gyûrni ezt sem szabad.

Minden utazótáskában legyen valami, éspedig minden utazás alkalmával, ami teljesen fölösleges, és amire az ember csak úgy hirtelen gondolt. Ilyen lehet egy alumíniumpohár, vagy egy kis csomagban szárított levendulavirág.

A mosdócikkek célszerû elhelyezése a kis bõrtok. Egészen különös figyelem szentelendö a szappannak, mert nem szabad elfelejteni, hogy az úton a szag a ruhába szívódik. Kellemesnek és finomnak kell lennie. Nem szabad elfelejteni az öngyújtóbenzint, a tûzkövet, a hashajtót és a kis üveg konyakot. Úton az ember általában csak ásványvizet igyon, és hajnalban egy kevés igazán jó pálinkát.

A toalett-neszesszert csavarja törülközõbe és tegye könnyen megtalálható helyre, ha reggel a vonatban vagy a hajón a mosdóba indul, kéznél legyen. Kölnivíz kell. Mosdás után nélkülözhetetlen. Egyesek sósborszeszt ajánlanak, én megpróbáltam, és bevált, a magam részérõl azonban nem a mentolosat szeretem, hanem az erõsen alkoholosat.

A csomagolás elõszörre ritkán sikerül. Lehet, hogy van olyan képességekkel rendelkezõ utazó, akinek mindjárt minden egyezik. Nekem még nem sikerült. Nem baj. Kirakom és újra kezdem. A tervszerû és logikus gondolkozást az intuíciónak kell kiegészítenie. Ha a csomagolónak nincs ihlete, vagy egyébként kihagy, halassza másnapra, mert a merõ szisztematika kevés, sõt az embert nagy tévedésekbe is hajthatja.

A legalul elhelyezett ruhadarabok fölé ajánlatos a könyveket rakni. Ez külön igen fontos fejezet. A könyv-probléma kell hogy az utazás idejét hetekkel megelõzze. Ha nyáron utazom, akkor már karácsony táján készítek feljegyzéseket. Ilyesmit: Cowper, Oxford, nyár. Annyit jelent: William Cowpert az Oxford középsõ kiadásában megszerezni, és nyáron olvasni. A feljegyzések persze mindig túlméretezettek. A könyvek felét sem vihetem el, mert nincs értelme, hogy négy hétre többet vigyek, mint öt-hat kötetet. S ez újabb kemény feladat. Cowpert vigyem, vagy a metafizikus költõket? Gyakran a könyv alakja segítségemre siet: oly szép, kellemes és alkalmas, hogy javára választok.

Magyar könyvet a legritkább esetben viszek. Az ok egyszerûen az, hogy amit szívesen vinnék, az papírban, kötésben, kiállításban, betûben olyan ízléstelen, hogy visszariadok. Egyetlen nagy költõnk sincs meg olyan kiadásban, hogy útra lehetne vinni. A többi meg? Hagyjuk. Az Oxford, különösen a kis Worlds Classics, az Insel, a Pléiade útra született. Éppen ezért az antik szerzõket is kénytelen vagyok mindig angol vagy francia kiadásban magammal vinni.

A könyveket az ember a gondosan megválasztott jegyzetpapirossal, esetleg naplóval és írószerrel együtt a táska belsejében helyezi el, és csak egy mûvet hagy kint, amit felülre rak, s egyet, amit zsebre tesz. Zsebre a legalkalmasabb valami abszolút szórakoztató, mint amilyen az Eckermann-beszélgetések, vagy a Boswell-féle Johnson élete. A legjobb kinyitni, a tájat nézni, és tízpercenként elolvasni egy-egy mondatot. Láttam embert, aki nyári útra könyvtári könyvet vitt. Az ilyen embert, szerintem, semmi sem választja el a gonosztevõtõl. A könyv szeret utazni, az út szellemét magába szívja, barátommá válik, és olyan meghittségben van része, amit köztulajdonban levõ könyvre pazarolni bûntény. A könyvtári könyvek egyébként is a könyvek hetérái, akiket mindenki megkaphat. A könyv, amellyel utazom, a házastársam.

Húsz-huszonnégy óránál tovább tartó útra élelmiszert vinni legalábbis ajánlatos. Az étkezõ-kocsi ugyan a civilizáció legmagasabb teljesítménye, s nincs érzés, amely ahhoz hasonlít, hogy az ember ebédel, s mellette egy arasszal a táj száz kilométerrel rohan. Egy darab sonka, keksz, csokoládé s valami gyümölcs mégis kell. Vannak, akik rövidebb utakat sem tudnak megtenni citrom nélkül. A citrompárt ízlését méltányolom, de nem ragaszkodom hozzá. Ha azt kérdeznék, hogy mi az, ami nélkül nem szívesen indulok, különösen éjszakai útra, azt válaszolnám: a termoszban a forró tea.

Nem hiszek azoknak, akik az utazás aszkézisét tanítják, és azt mondják, hogy úton sok mindenrõl le kell mondani. Nem igaz. Az utazótáskába minden belefér, s nem is kell, hogy a táska nagy legyen.

Legjobb, ha olyan, amit az ember akár egy órahosszat maga is elvihet. Egyébként se jó másra szorulni, úton meg éppen nem. A táskát felkapom, karomra dobom a felöltõt és a plédet, és mindenemet magammal viszem.

A MADARAK ÉNEKE

Hallottam valakirõl, akinek az a feltevése, hogy a túlvilágra került emberek kedves foglalkozása egymásnak életükbõl történeteket elbeszélni. Ez a helyhez illõ egyetlen komoly tevékenység, amely örökké tart és mindig érdekes. Elvégre évszázadokig lehet beszélni arról az egyetlen eseményrõl is, hogy amikor valaki nyáron a délutánt az öreg halásszal a tengeren csónakban töltötte, mit látott és mit élt át.

Hivatkozással az illetõre mindenkit arra kérek, hogy ezúttal az elõzményektõl tekintsen el. Majd a túlvilágon méltó részletességgel és a tárgyat megilletõ igazsággal mindent el fogok beszélni. Ilyen hallatlan jelentõségû, tüneményesen gazdag és bonyolultan sokszerû történetek számára itt nincs elég tér és idõ és alkalom.

A madarak énekérõl van szó.

Azután nemsokára, hogy a nap a Bak jelébe lép s a téli mélypont után ismét emelkedni kezd, január elsõ napjaiban, a cinke szólal meg elõször. Van úgy, hogy a napfényre szól, van úgy, hogy az olvadásos idõre. Ugyanakkor a szarka is elkezd csörögni. A cinege késõbben kezdi, de gyertyaszentelõkor már hallani. Sokszor hetekre újra elhallgatnak. A tavasz elsõ jelére, a márciusi langyos esõre már a rigó is elkezdi. Eleinte csak a hangját köszörüli. Sajátságos halk, de éles hangja van ilyenkor, mintha valaki fejhangon rövidet ásítana: csõrét kitátja és aprót sikolt. Rendesen olyankor, ha a levelek közt ugrál, kukacot keres, megáll, megélesíti torkát és eszik tovább. Március végén a rigó nõk Perzsiából visszatérnek férjeikhez és võlegényeikhez, akik a telet itt élték át. Akkorra a rigó, ha nem is kifogástalanul és folyékonyan, de már énekel. A fülemile csak áprilisban kezdi, néha csak gyümölcsvirágzás után.

Azt mondják, hogy az énekesek július elején hallgatnak el, amikor a kicsik a tojásból kikeltek. Nincs idõ énekelni, az apróságoknak kosztot kell gyûjteni és hordani. Csakugyan július elsõ tíz napjában elhallgat a fekete, az énekes rigó, a fülemile, a kakukk, a tengelice, a cinke. Nem is szólal meg már, csak néha, szeptember közepe táján. Az erdei pacsirta kivétel. Néha egész nyáron hallani, de szeptemberben biztosan, még október elején is. Akkor beáll a csend és az erdõ néma.

Májusban történt, hogy egy napon a hegyek közé mentem. A völgyben, ahol laktam, a sûrû bozótban, a nyirkos vízmosásban, sok madár lakott. A madarak énekét elõbb is csodáltam, de csak úgy, mint a virágos rétet, amelyen elbûvölt az egész, de az egyes növényeket nem láttam. Abban az évben, jól emlékszem rá, egy rigóra figyeltem fel. Ugyanazt a dalt többször énekelte. Három ütem volt az egész, félig önkívületben énekelt szenvedélyes és diadalittas hangokat. Ez volt az, ami megragadott. A ház lépcsõjére ültem és figyeltem. Csakugyan, most ismét ugyanazt mondja. Hõsies kiáltás volt. Valamilyen heroikus szimfónia fõmotívuma lehetett volna. Lekottáztam. Ez volt a döntõ pillanat.

Megértettem. Megértettem a madár énekét, és megértettem, hogy Orpheusz dalára a madarak miért figyeltek, és megértettem, hogy Szent Ferenc a madaraknak prédikált. Egyszerre magától értetõdõ lett számomra, hogy a madarak éneke nemcsak mûvészet és zene, hanem értelmes beszéd és gondolat is, mint az emberi nyelv, csak szebb. A kis Akhilleusz, ahogy a fekete rigót magamban elneveztem, három ütemben elmondta nekem hõsi szívének minden titkát, sorsának heroikus misztériumát, s nagy tette elragadtatását, a szenvedélyes és önfeláldozó lendület természetfölötti szépségét.

Sohasem hittem volna, tûnõdtem akkor, mint akit váratlanul mélységes tudásba avatnak be, sohasem hittem, hogy egy fekete rigó ezt tudhatja. Azóta tudom, hogy tud mást is, különbet is. Hallottam egyet, a víz partja mellett a füzesben lakott, aki olyan mozarti gráciával énekelt olyan mozarti dalt, amilyen bûbájosan gyengéd és könnyü Mozart nem volt soha, s talán nem is tudott volna lenni. Hallottam azt, akit "Elíziumi madár"-nak neveztem el; azt a biztos, személyes tapasztalati élményt, amit az õ mûvészetében az Üdvözültek Kertjérõl kaptam, sehol másutt nem találtam. Dante Paradicsomában Beatrice vállán énekelhettek így a madarak. Az Édenkertben a bûnbeesés elõtt, mikor az õzek a tigrisekre hajtották fejüket, és úgy aludtak, ott énekelhettek így a madarak. A világ teremtésének hajnalán, az angyalok dicsõítõ égi éneke lehetett ilyen átszellemülten tündöklõ s ilyen boldogan elragadtatott. S végül hallottam egyet, aki nevetett, hangosan, énekelve, csillogva nevetett, ahogy csak az tud nevetni, aki olyan, mint a nap, egész egyszerûen lényének közvetlen értelme és tartalma volt ez a nevetés.

Szenvedélyesen kerestem a fekete rigókat. De közben megismerkedtem a tengelicével, a vörösbeggyel, a cinegével, a sárgarigóval, a mezei pacsirtával és az erdei pacsirtával. Itt ismét meg kell állanom.

Ugyanott a völgyben, bár egy, vagy két évvel késõbb, egy éjszaka történt, hogy a madár hangjára felébredtem. Mintha még álmomban hallottam volna, mert nem volt benne semmi valószerû. Egészen anyagtalan, kimondhatatlanul mély és fájdalmas ének volt. Nem is hittem el, hogy hallom. Másnap keresni kezdtem. Nem találtam. Csak õsszel hallottam újra. Ott ült a szõlõkarón, és ugyanazt énekelte. Késõ délután volt, szüret elõtt. Azóta ismerem. Rendesen hat hangot énekel, hangsorszerûen lefelé, de kromatikus trillákkal, egyre süllyedõ sorban, ahogy a vízcsepp az egyik kõrõl hull a másikra. De hogy ebben az egyre mélyebbre hulló kromatikában milyen szívet tépõ fájdalom van, s e fájdalomban milyen édes, álomszerû szépség, azt csak akkor lehetne elmondani valahogyan, ha az ember a földre tudná magát vetni, és keservesen elkezdene sírni, keservesen, értelmetlenül, a fojtogató fájdalomtól elárasztva, felszabadultan és boldogan.

A fülemilét értettem meg a legkésõbb. Minden madár csak metafizikusan, vagyis az emberen túlról érthetõ. Onnan, ahonnan Orpheusz vagy Szent Ferenc értette meg õket. A fülemile megértéséhez még egy kis lépéssel tovább kell menni. Wordsworth vagy Shelley vagy Keats, vagy a többi költõ fülemile-költeménye a valóságot nem fedi. Aki a békét nem ismeri, az a fülemilét nem értheti. Ezért fiatal ember csak csodálhatja. Csak ha a szenvedélyek kiégtek, s már az öröm és a szenvedés kora teljesen elmúlt, csak, ha az ember már nem akar önmagától és önmagának semmit, és fejét megbékülten Isten tenyerébe hajtotta le, csak, ha az emberben felébredt a honvágy az Én-telen világba végleg visszatérni, csak akkor hallja meg, hogy a fülemile mit és miért énekel.

A dalban nincs fájdalom vagy szenvedés, nincs hõsi erõ vagy nevetés, nincs öröm, nincs diadal. Amikor az ember az életen túljutott, s már nem akar semmit, az egyetlen, ami még foglalkoztatja: várakozom, amíg hívnak, s addig imádkozom. A várakozásnak ez a nyugodt, csendes, megbékült imája, ez a fülemile dala, ez a mártírdal, kristálytiszta várakozás a halálra és a túlvilágra, - búcsú a szépséges földtõl, az édes élet mámorától, és kérés az éghez, hogy eressze be.

Sokáig csak a búcsút hallottam, és nem ment a fejembe, hogy miért van. Az ember elõször, rendesen, a negatívumot érti, és nem tudja elgondolni, mi ez, amíg nem ismeri meg a hozzátartozó pozitívumot. Tudtam, hogy búcsúzik, azt is tudtam, hogy mitõl. Szomorúnak találtam, és egy kicsit indokolatlannak. Aztán egy nyáreleji délután, már ahhoz az idõhöz közel, amikor egészen elhallgat, egyetlen hangjából megértettem. Ez a kicsiny madár a túlvilágra kéredzkedik. Nem valamilyen tudós indokolással, ahogy még a legtisztább szívû ember is tenné. Úgy kéredzkedik, ahogy egy kisgyerek az anyja ölébe, de még egyszerûbben, mert nem védelmet keres, nem boldogságot, nem örömet és nem megnyugvást. Olyan egyszerû ez, amilyen egyszerû csak egy madár lehet, amikor énekel. Nem halálvágy ez, egyáltalán nem. A fülemile nem tudja, mi a halál. Az élet után nem a halál következik, hanem a túlvilág. Honnan tudja? Milyen jó lenne Istent ilyen közelrõl és bizalmasan ismerni, mint ez a kis madár.

CSILLAGOK

Ez a dolog tökéletesen alaptalan. Semmi realitása sincs, és elõdként senkire sem lehet hivatkozni. Ennek ellenére így gondolom. A tapasztalat meggyõz, hogy egyáltalán nincs így. Hiába gyõz meg. Ezenfelül magam is belátom. Nem használ.

Itt van mindjárt a Vega. Nagy és kék csillag a Lantban. Márciustól júliusig uralkodik, amikor a madarak énekelnek. Egy meggondolatlan pillanatban azt mondtam, hogy ez a muzikális csillag. Ha valami alapja lenne, törvényszerûen mindenkit zenei tehetséggel ajándékozna meg, akire kedvezõen néz. Megtörténik, hogy így van. Több esetben, ha egy horoszkóp nyolcadik házában, a halál, az újjászületés, az okkult kapcsolatok és a muzikalitás terében, a Vega hangsúlyos helyzetben áll, zenei képességet hoz. De az esetek nagy részében nem teszi. Asztrológiai szempontból az intuíció helytelen. Más szempontokról nem is szólva. Az asztrológiában egyébként nem hiszek jobban, mint a természettudományban. Kinek van szüksége a csillag vezetésére? Annak, aki az éjszakában eltévedt. Aki a napfényben él, annak nem kell csillagvezetõ. Hogy mit szól hozzá a tudomány? "Csillagászati tudományunk - szól Thoreau, s én minden szavában megerõsítem -, néhány jó anekdota, néhány imponáló számítás, de a csillagokról, amennyiben az ember számára jelentékeny valóságok, semmi. A csillagászattan megtanít arra, hogy miként kell hajót vezetni, de nem arra, hogy miként kell vezetni az életet. Lehet fantazma, képzelet, ötlet, kénszerképzet, mindegy. Mindenki hívja, ahogy akarja. Én a magam részérõl e képeket tisztelni fogom, mert tudom, hogy számomra végtelenül fontosak. Mindjárt meg is mondom, hogy miért: Aminek van alapja, ami mások gondolatára is támaszkodik, ami bizonyítható, ami tapasztalatilag ellenõrizhetõ, az az úgynevezett Kis Valóság. Novalis írja, hogy amíg valaki valamit egyedül mond, bolond, ha már ketten mondják, kezdõdik a bölcsesség, mert azt mindenki mondja. Minden nagyon is bizonyítható és ellenõrizhetõ, közhitbe átment dolog, akár a zsemlye, ami most elõttem van, akár a pohár víz, akár az égõ cigaretta, vagy az erkölcsi tétel, könyv, lámpa, gépkocsi, hajó, híd, vasrács, törvény, háború, mindez a világnak lényegesen kisebbik fele. A nagyobbik fele csupa olyan alaptalan és irreális kép, olyan bolondság, amint Novalis írja, mint az, hogy a Vega a muzikális csillag. Vagy hogy az Arcturus a nagy szenvedély csillaga, a Gemma Ariadné. Nem helyezek súlyt arra, hogy ezek a dolgok a Kis Valóság világában igazolhatók legyenek. Arra sem, hogy elhiggyék. Azért mondtam, hogy mindez teljesen alaptalan. Az viszont, hogy a Nagy Valóság

világában mindez így van, nem is fontos. Ott a dolgok értéke nem abban van, hogy alaposak, vagy alaptalanok. A Nagy Valóságban, kérem, a dolgok kérdezés nélkül vannak. Bizonyítatlanságuk ellenére, igen, néha még azt is hajlandó vagyok feltételezni, hogy a dolgok mindennemû alap nélkül vannak, és az, hogy reálisak, vagy irreálisak, ez csak tulájdonságaiknak egy dimenziója.

Így áll a dolog a Vegával, a muzikális csillaggal.

Mindenki jól teszi, ha nem fogadja el. Én se teszem. Ennek ellenére fel fogom adni a zsemlyék, a cigaretták, a hidak, a poharak egész világát, a képhez ragaszkodni fogok, és azt fogom mondani: értelmes józanságom, fegyelmezett kritikám csõdöt mondott, és a képek erõsebbek, mint akár a józanság, akár a kritika. Persze a többi csillaggal is így vagyok. Néhányról elmesélem, hogy mit gondolok. A Spica a Magna Mater. Mint minden állócsillag, ez nem dinamikus. Nem az erõben, hanem az állhatatosságban nyilatkozik meg. A Spica, a Világanya, nem élõlényeket szül, hanem lét- és gondolkozásformákat, képzeleteket, költészeteket, filozófiákat és mûvészeteket, vagyis egész univerzumokat. A Capella Astarte csillag. A démonikus szerelem úrnõje. Õ az ég hetérája, ragyogó és bûbájos, gonosz, hitvány és aljas, de senki sincs, aki szépségének hatása alól magát ki tudja vonni. Csábító, kacér, kihívó, tündöklõ, hazug, buja, kevély és romlott. De mindez nem fontos. A fontos, hogy szép. Ellenállhatatlanul szép, amilyen csak egy csillagasszony lehet.

A Sirius a nagy világosság Angyala. A görögök Apollón-csillagnak tartották. Egyiptomban azt hitték, hogy az égnek három ura van: a Nap, a Hold és a Sirius. A tiszta szellem, az éleslátás, az abszolút igazság csillaga. A matematika, a magas zene, a jóga, a jóslat, az öntudat, és az egzaktság. Mindig értelmes, logikus és elvont. De ugyanakkor támadó és aktív, mert üldözi a sötétet, a kövérséget, a húst és a hétköznapot. A fényesen lángoló kard: metszõ, éles, folttalán és halálos.

Aztán itt van az Arcturus. Valamennyi csillag közül a legkorábban ismertem. Fiatal koromban hosszú ideig úgy éreztem, hogy hatezer évig éltem ott, és csodálatos körülmények között kerültem a földre. Akkoriban Hatezernek is hívtam magam. Késõbb a nyár csillagának hívtam. Türelmetlenül lestem, hogy januárban, már úgy tíz óra után északkeleten felbukkanjon, és melankóliás lettem, amikor szeptemberben nyugat felé lassan letûnt. Melég vörös színe olyan, mint a nagy, legyõzhetetlen, egész életre szóló szenvedélyé. A caesari, vagy napóleoni becsvágy. Forró, de kitartó. Talán a vérbosszú csillaga is. Erõt ad annak, aki nagy vállalkozásokba kezd, évekig tud valakit üldözni, akár késsel, akár szerelemmel. Az arcturusi szenvedély képes lenne harminc évig a gordiuszi csomó mellett ülni, és éjjel-nappal - hogy körmével kibogozza. Az Arcturus kedvezése nélkül, azt hiszem, egész életre szóló feladatot megoldani nem is lehet. A fáradhatatlan kitartáshoz a tüzet õ adja. Dante és Petrarca szenvedélyében ott van õ, mint Kolumbusz vállalkozásában, vagy Amundsen és Stanley utazásaiban. Néha úgy tûnik, hogy még filozófus sem lehet meg nélküle. Bár úgy tartom, hogy az arcturusi tûz tevékeny és harcias és hódító. A vérrel mindenképpen rejtett kapcsolata van.

A Gemma az Északi Korona középsõ, legfényesebb csillaga. A görögök koszorúnak hívták, s a koszorú tulajdonképpen Ariadné volt. Amíg ezt nem tudtam, addig a Gemma számomra a Kis Öröm volt. Mint ahogy van Kis Valóság és Nagy Valóság, Kis Világ és Nagy Világ, Kis Én és Nagy Én, éppen úgy van Kis Öröm és Nagy Öröm. Ilyen Kis Oröm, ha az embert megdicsérik, ha születésnapjára kedves ajándékot kap, ha talál valamit az utcán. A Gemma volt számomra a Kis Öröm úrnõje.

Amióta tudom, hogy a Korona Ariadné koszorúja, sõt Ariadné maga, más arcát is látom. A krétai királyleányba gyermekkoromtól fogva szerelmes voltam. Története számtalanszor hosszú és bûvös álmodozásba ringatott. Nevének puszta említése az édes képek egész sorát idézte bennem. Thészeusz megérkezése, a nagy vállalkozás a labirintusban, a Minotaurusz megölése, a fonal elragadó meséje, a nõi zsenialitásnak ez a felülmúlhatatlan csodája, Thészeusszal való szökése, végül házassága Dionüszosz istennel, mindez közvetlenül olyan ismerõs volt, mintha én éltem volna át, és Thészeusz is, Dionüszosz is én lettem volna. Többször elhatároztam, hogy szerelmemet - talán görög tragédia alakjában - megírom. Bele is fogtam, de csak egyetlen dialógus készült el belõle.

Akkor már ismertem Nietzsche Ariadné-misztikáját, és a fonal rejtélye állandóan foglalkoztatott. Bûbájosan szépnek képzeltem el, olyan ellenállhatatlanul szépnek, hogy azt legfeljebb csak külön e szépség számára teremtett tökéletesen új szóval lehetne kifejezni. Ami azonban az igazi varázs benne, az a benne levõ nõ. Ariadné szenvedése addig tartott, amíg a nõ mellé nem talált megfelelõ férfit. Lényének tündöklõ, határtalanul meleg, puha és illatos volta megsemmisítéssel fenyegette õt magát is, és e súly alatt csaknem összeroskadt. Azt hitte, Thészeusz a férfi. De úgy látszik, Thészeusz ennyi nõt nem tudott elviselni. Isten kellett hozzá. Azért jött el érte Dionüszosz, aki aztán feleségül vette és az égre emelte.

Emberi nõkben azt találtam, hogy nem annyira odaadták magukat, mint inkább rám ültek és rám tehénkedtek és nyûgösek voltak. Az odaadásnak ez éppen az ellenkezõje. Emberi nõknél azt tapasztaltam, hogy mindenüket odaadták, kivéve önmagukat. Lehet, hogy a mindent odaadás ürügy volt, nehogy magukat kelljen odaadni. Ariadné szerelme olyan, mint az alvás. Nincsen benne fenntartás. Amikor odaadja magát, nem marad benne semmi. És egész élete odaadás. Vak, tudattalan és ellenállhatatlan. Itt nincs teher és nehézség és nyûg. A nõi lény igazi megvalósulása. S mert az emberi nõ nem tudja magát odaadni, azért válik olyanná, mintha az ember nyakába egy zsák korpát akasztanának, amit most már ezentúl cipelni kell. Nem varázs ez, hanem kereszt. Persze így kell lenni, és belenyugszom, mert mit is tehetnék. De nem adom fel az ariadnéi szerelem álmát, és a Gemmából Ariadné elbûvölõ kék szeme néz reám.

ÁLOM

Sokan aludni szeretnek sokan szenderegni, csak úgy az alvás és ébrenlét között lebegni. Álmodni kevesen. Az álmok között, igaz, kevés a kellemes. De mindig van benne valami a misztériumból. Jung, az álmok mai mestere megtanított arra, hogy tiszteljük az álmokat, mert sokkal többet tudnak, mint mi. Néha még költészet is. Vagy vallás. Esetleg mind a kettõ.

Ezt álmodtam: Kora hajnal van. Zárt helyre kerültem, és tudom, hogy méhes, de mûhely is. Méheshez tartozik, de itt vannak a méheshez szükséges eszközök és szerszámok. Éppen szürkül, és az ablak mellett levõ asztalnál egy ember foglalatoskodik. Féloldalt áll, arcát nem látom tisztán. De ahogy mozog, néz, kezét emeli, fõként ahogy fejét tartja, de legfõképp ahogy ott van, közvetlenül tudom, hogy a méhész Õ.

Az ablakhoz nyúl és kinyitja. Az ablak elõtt színtelen, lágy, üvegszerû, de végtelenül puha, érzékeny, kocsonyás anyagból készült sajátságos repkedõ lények gyûltek össze. Olyan nagyok, mint a pogácsa, kétoldalt szárnyuk van, félig lepkék, félig madarak, nesztelenül szállnak be a szobába. Tudom, hogy ezek a lelkek. A méhész azért nyitotta ki az ablakot, hogy az éjszaka folyamán a ház köré gyûlt lelkeket beeressze.

Ekkor Õ a szoba hátsó részébe megy, ahol a falon ajtók vannak. Az ajtókon belül a falban, kasok. Kicsit hasonlítanak a kemencéhez. Belül sötét van, és nem látni semmit, de érezni, hogy valamilyen elektromos melegség lehet. A meghaltak lelkei ezekben a kasokban, vagy kemencékben pihennek, és különös rejtélyes változáson esnek át, hogy a földre visszatérhessenek.

Az újonnan érkezett lelkek a kasokba szállnak. Láthatóan rendkívül fáradtak. Némelyiknek éppen csak utolsó erejével sikerül a titokzatos kasba vergõdnie. Õ pedig nézi õket azzal a leírhatatlan és végtelen türelemmel és jósággal, ami éppen Õ.

Mikor már mindegyik lélek berepült, a kemenceajtót lassan bezárja. Az utolsó ajtónál megáll, tûnõdik, aztán mélyen benyúl a kasba és keresgél. Kivesz egy lelket, az ablakhoz viszi és megnézi.

Mintha a lelkek innen az életbe ragyogó gyémántfényesen indulnának el, átlátszóan és tündöklõ tisztán, amilyen napfényes tiszta lélek a kicsiny gyermeké. És mintha ide minden lélek zavarosan, megtörten érkezne. A puha, lágy, kocsonyás, kristályos, átlátszó, madárszerû, a szivárvány színeiben égõ meleg kis lélek, mikor az életböl ide a kasba, a méhészhez visszatér, megtört, foltos és homályos. Némelyik egészen piszkos és szürke.

A méhész kezébe veszi a kasból kiszedett lelket. Aléltan piheg szegény, attól a rejtelmes változástól félájultan, ami ott benn történt és történik vele. Bizony elég szurtos. Úgy látszik, modern korból való lélek. Nem mondják nekem, de az álomban megérti az ember a dolgot akkor is, ha senki se magyaráz. A méhész sokáig nézi, fejét csóválja, végül azt mondja:

-Te szegény, nemsokára vissza kell menned, mert itt lesz az idõ, s még mindig ilyen zavaros vagy? Mikor fogsz megtisztulni végre?

Azzal a lelket óvatosan visszateszi a kasba, és bezárja.