TARTALOMJEGYZÉK
I. KÖTET
1. Időszámításunk előtt a hatszázas év
2. A Nagy Közösség és a Kicsinyke Jólét
3. Zarathusztra és Henóch
4. Az aranykor valósága
5. Nyílt lét és zárt élet
6. Ítélet alatt
1. A vidja
2. Aszklépiosz kakasa
3. A csiszti
4. Az Isa-upanisád elemzése
5. Éberség és kábaság
6. Éberség és tudás
1. Nyíltság és zártság
2. A tudat
3. A varázslat
4. Sors és elhatározás
5. Közvetlenség és reflexió
6. A közösség felbomlása
1. A szakrális szubjektum
2. A Tao te king XV. versének értelmezése
3. A könyv
4. A szutra stílus
5. Az univerzális nyelv
6. A könyv a történeti időben
1. A három forrás
2. Az archaikus szintézis
3. A zseniális ember
4. A misztikus intuíció
5. A lappangó hagyomány
6. Az újkor ébredése
1. A hagyomány egysége
2. Metafizika és mítosz
3. Az őskori egységek
4. Vallás és hagyomány
5. Az alkalmazás
6. Éberség, látás, tudás
1. A lélek
2. A második
3. A buddhi, az ahamkara, a manasz, az öt indrija
4. A takarók
5. A szellemi őstermészet és az anyagi természet
6. A Taittirija-upanisad részlete
1. Kinyilatkoztatás és hagyomány
2. Adam Kadmon. A zuhanás
3. A bűnbeesés. Prakriti. Henóch
4. Az első ébredők. Ádám
5. Felülről és alulról jött ember
6. Primér és primitív
1. Az istenek sorsa és a természet körforgása
2. A tükörkonstrukció
3. Az analógia
4. Ellentét és különbség
5. Az őskép
6. Kép és szó. A logosz
1. Az ősállapot
2. A bűn
3. Az ébredés
4. Az ismétlés
5. A külső sötétség
6. A megszabadulás
1. Prakriti, Májá, Éva, Tai Jih
2. Szophia
3. Szépség és bűbáj
4. A szamszára női mivolta
5. Testiesség, a külső sötétség
6. A megszabadulás. Sakti
1. Puggala Pannatti
2. Állomások a tévelygés és a megszabadulás között
3. A lélek világhelyzete a lényeges
4. Primér élmény: a lét egysége
5. További példák
6. Akinek tudása tiszta. Aki megnyugodott. Akinek szíve olyan,
mint a gyémánt
1. Az intenzív művelés
2. Az újkori emberiség életének jellemvonása: a szellem realizálatlansága
3. Mi a következménye annak, ha az élet értelme elkallódik
4. Az ember a természetnek vagy apja, vagy elrablója
5. A szakrális életrend
6. Az őskor intenzív művelésének célja nem a kultúra, hanem a földet
paradicsommá változtatni
1. A mese és elemzése
2. A tevékenység metafizikája
3. Mi dönti el a tevékenység értékét?
4. A kultusz szakrális tevékenység
5. "Hogy a világosság isteneinek rejtélyes módon segítsenek"
6. Az anyagi természetről való gondoskodás szakrális tevékenység
1. A haoma-kultusz Iránban
2. Az asa szó magyarázata
3. Az archaikus kultusz értelme az asa
4. Az őskori kultusz és az emberi tevékenység
5. A frasa mint új szó - egybevetése az asával
6. Aranykoralkotás
1. Előzetes ismeretek
2. Az elemek tana
3. Az alkimista tevékenység
4. Az aranycsinálás és a bölcsek köve
5. Nem tárgyi kultúrát alkotni
6. A közös üdv színvonalát emelni
1. A jóga fokozatai
2. A jóga-tevékenység értelme
3. Ember-kultusz
4. Szakrális művelés
5. Személyes üdv és a Szahu
6. Heroikus lélek, önmegtagadás és a jóga
1. A perui aranykert
2. Földművelés, táplálkozás, tanulás
3. A világot aranykertté tenni
4. Elohut, kavanna, sekína
5. A cselekvés metafizikája
6. A megváltás
1.
Az
emberi történet időszámításunk előtt körülbelül hatszáz esztendeig folyamatosan
összefügg; ekkor egy vagy két, de semmi esetre sem több mint három nemzedék
alatt az idő megváltozik. A hatszázas évet megelőző és követő kort csaknem kézzel
kitapintható függöny választja el; hogy mi az, ami a függöny előtt, mifelénk
van, világos; azt, ami a függöny mögött van, találgatni kell. Az emberi személyek
rohamosan valószerűtlenné válnak. Az események körvonala elmosódik. A lét érthetetlenné
lesz. Konfu-céről magánéletéig terjedő részletes értesüléseink vannak; az egy
nemzedékkel idősebb Lao-ce alakja homályba vész. Hérakleitoszról sok lényeges
adatot tudunk; a nála néhány évvel idősebb Püthagorasz lénye csupa legenda.
Az ember a talajt annyira elveszti maga alól, hogy azt hiszi, nem is a földön,
hanem idegen csillagzaton jár. Az elemi dolgok bizonytalanná lesznek; az eseményeket
és személyeket nem lehet megfogni; a lét rejtélyes és az idő derengő.
Időszámításunk előtt körülbelül hatszáz évvel élt Kínában Lao-ce és Konfu-ce,
Indiában Buddha, Iránban az utolsó Zarathusztra, Kis-Ázsiában Hérakleitosz,
Egyiptomban az utolsó Toth, Itáliában Püthagorasz. A változást ma mint egy függöny
leeresztését látni.
Akkor azonban nemcsak tapasztalták, minden jel arra vall, hogy azt, ami történt,
akkor jobban értették. És különös, hogy bármilyen távol fekvő területekről és
bármennyire egymástól független emberekről van szó, a változást csaknem egyértelműen
és csaknem ugyanazokkal a szavakkal ítélik meg.
"Hosszú és nagy változások folyamán - mondja Buddha - van idő, amikor a
világ befelé fordul,... ilyenkor a lények, mint fénylő csillagok fordulnak befelé.
Kristálytiszta szellemből vannak, zavartalan örömben élnek, önmaguk fényében
ragyogva keringenek a térben, és szépségükben végtelen időkig élnek. - Hosszú
és nagy változások idején van kor, amikor a világ kifelé fordul, és ilyenkor
a lények az életbe süllyednek. Még kristálytiszta szellemből vannak, zavartalan
örömben élnek, önmaguk fényében ragyogva keringenek a térben, és szépségükben
végtelen időkig élnek. Akkor még nincs Nap és Hold és csillag, és nincs nappal
és éjszaka, nincsenek hetek és hónapok, nincs férfi és nő. És akkor hosszú idők
folyamán egyszerre csak kiemelkedik a jóízű föld, lágy, mint a tejszín, és színes,
mint a szivárvány, és illatos és édes, mint a méz. Az egyik lényt elfogta a
kívánság és megkóstolta; ízlett neki, de szomjas lett tőle. A többiek is sorra
kóstolták mind a jóízű földet, és mindegyiknek ízlett, és mindegyik szomjas
lett tőle. Mikor pedig a földet megkóstolták, a lények saját fényüket elvesztették.
És mikor belső fényük elveszett, keletkezett a külső fény, a Nap, a Hold és
a csillagok, és keletkezett a nappal és az éjszaka, és keletkeztek a hetek és
a hónapok. - És a lények minél többet ettek a földből, kristálytiszta szellemlényüket
és szépségüket annál inkább elvesztették. És akkor eltűnt a jóízű föld, és a
földből rügyek nőttek, mint a gombák, és a lények ettek a rügyekből, és minél
többet ettek, testük annál durvább lett, és szépségük annál jobban elveszett.
És akkor eltűntek a rügyek, és a földből bogyók nőttek, és a lények ettek a
bogyókból, és kristálytiszta szellemlényük egyre durvább lett, és szépségük
egyre jobban elveszett. Akkor még a gabona vadon termett, fehér volt, mint a
liszt, nem kellett megőrölni, édes volt, nem kellett megsütni. Amit este leszedtek,
reggelre kinőtt, amit reggel leszedtek, estére kinőtt. A lények a gabonát ették,
és akkor egy részükön láthatóvá lett, hogy nők, más részükön, hogy férfiak.
És amikor egymásra néztek, égő szenvedély fogta el őket, és megölelték egymást.
A többiek megbotránkoztak, s ezért a lények elkezdtek házakat építeni, és szégyenükkel
oda rejtőztek. - Egy napon az egyik lény így szólt: Miért megyek a gabonáért
reggel is, meg este is? És reggel leszedte az estére valót. A gabona akkor már
nem nőtt ki másnapra egészen, csak feleannyira. A többiek is úgy tettek, s a
gabona sehol se nőtt ki már egészen, csak feleannyira. Ismét máskor az egyik
lény azt mondta: Miért megyek mindennap gabonáért? És egy nap leszedett két
napra valót. De a gabona akkor már csak negyedannyira nőtt, s amikor a lények
egyszerre egy hétre leszedték, már csak nyolcadannyira nőtt. - Mi lenne, szóltak
a lények, ha a földet felosztanánk magunk között? A földet felosztották, és
akkor a lények közül néhányan a másokéból szedtek. Mikor a többiek észrevették,
azt mondták: Válasszunk magunk közül valakit, aki vigyáz, hogy mindenki csak
a maga földjéről szedjen. És akkor már volt uralkodó, és akkor jött utána a
pap, a harcos, a polgár, a paraszt és a kézműves."
2.
Időszámításunk
előtt a hatszázadik év körül Kínától Itáliáig a változást egyértelműen úgy ítélték
meg, hogy az emberi történet a sötét korszak végső szakaszába lépett. A lét
elveszett; ami maradt, csak az élet. Az egész valóság kettészakadt; a teljes
nyíltság lezárult; a nagy összefüggések megszakadtak. Egészen rövid néhány év
alatt elképzelhetetlen megvakulás és elbutulás következett el. Hérakleitosz
haragra lobban, kesereg és dühöng a "tisztátalanok" ellen, akik vérrel
mocskolják be magukat és vérrel akarnak megmosdani; akik, mint a disznók, a
sárnak örülnek; akik, mint a szamarak, inkább választják a szecskát, mint az
aranyat. - Püthagorasz felkiált: "A boldogtalanok! Nem látják és nem értik,
hogy a jó közvetlen mellettük van! Kevesen tudják, hogy szerencsétlenségüktől
miként szabaduljanak! Mint otromba gombócok gurulnak ide-oda, és örökké számtalan
bajjal ütköznek. Születésüktől fogva végzetes zavar üldözi őket mindenütt, hajtja
őket fel-alá, és senki sem érti".
Amikor az istenek nagy ünnepe után hazatértek, Jen Hui Kung mestertől azt kérdezte:
"Miért sóhajtottál az ünnep alatt?" Kung mester így szólt: "Amikor
a nagy uralkodók még itt jártak, nem éltem, de a róluk szóló hagyományt ismerem.
Midőn a tao a földön volt, a világ mindenkié volt; vezetőnek azt választották,
aki arra a legalkalmasabb volt; az igazat mondták és az egyetértést ápolták...
Hazugságot, csalást nem ismertek; tolvaj, rabló nem volt. A házakon nem volt
kapu, de senki sem surrant be. Ez volt a Nagy Közösség ideje. De a tao elrejtőzött,
s a világ már nem közös, hanem egyéni tulajdon. Falakat és tornyokat építenek,
hogy a városokat biztosítsák... Megjelent a csalás és a hazugság, és megjelent
a fegyver... Ezt az időt úgy hívják, hogy Kicsinyke Jólét".
Lao-ce pedig azt mondja:
A taót az emberek elhagyták:
így támadt az erkölcs és a kötelesség.
Keletkezett az okosság és az ismerés:
így támadtak a nagy hazugságok.
A vérrokonok eltávolodtak egymástól:
így támadt a gyermeki kötelesség és szeretet.
Az államok fölött úrrá lett a zavar és a rendetlenség:
így támadtak a hű szolgák.
3.
Az
ősidőkre vonatkozó tudás rohamosan elvész. Csak homályos aranykor-emlék marad
meg; honvágy, amely az élet egyre növekvő elvadulását ellensúlyozni kívánja.
És nem a részletek vesznek el, amelyek a történet folyamán mindig elvesznek.
A tudatból az esett ki, ami a legfontosabb, és ami meg szokott maradni; eltűnt
az érzék, amely a létet és az életet meg tudja különböztetni; és eltűnt az ösztön,
amely a létet az életben meg tudja valósítani. A lét az, amiről Buddha úgy beszél,
hogy a lények mint a fénylő csillagok fordulnak befelé. Ez az, amit Konfu-ce
a Nagy Közösség idejének nevez. Még nem volt sem erkölcs, sem kötelesség, sem
okosság, sem ismerés, a vérrokonok még nem távolodtak el egymástól, s az államok
fölött még nem vált úrrá a rendetlenség.
A lét lezárult. Egyszerre itt volt: a határ. A lét életté süllyedt. Sorra jelentek
meg az élet tünetei: a passzivitás helyett a tevékenység, a lágyság és a jóllakás
helyett az edzettség és az aszkézis, a nyugodt tenyészet, a szeretet, az önkéntelen
vonzalom, a kedély helyett a munka, az akarat, a kötelesség, a fegyelem. A lények
már őröket választottak, mert egymás gabonaföldjét lopkodták. Ez volt, ahogy
Konfu-ce mondta, a Kicsinyke Jólét ideje. A taót, az őskor nagy útját az emberek
elhagyták, és keletkeztek a nagy hazugságok.
Azt a különbséget, amit időszámításunk előtt a hatszázas év jelent, nem elég
azzal megjelölni, hogy ami előtte volt: a lét, ami utána következik: az élet.
Ez elvégre csak két szó. Az abból a korból való két idézet világosabban fog
beszélni.
Az első idézet a Zend Avesztából való, s a következő: "És Dzsamsíd íme
felépítette a tágas, nagy birodalmat, amelyet Vernek nevezett, és benépesítette
az udvar és a rét és az erdő állataival, emberekkel, szárnyasokkal, kutyákkal,
és elhozta ide a vörösen lobogó tüzet és minden élő állatok magvát és minden
fákat és a táplálékot. A víz széles folyamokban ömlött és Ver birodalmának magas
várát körülvette. Itt voltak a sokféle madarak, a termékeny aranyföldek dúsan
teremtek, a szégyenlős ifjakban szerénység élt és tisztelet, a gyermekek erősek
voltak, és étvágyuk jó volt. A birodalom kies volt és tiszta, mint az égiek
lakóhelye, szépséges, és a magaslatok felől édes illatok szállottak alá. Az
asszonyos fák dúsan nőttek a földből, és a gyümölcsöt gazdagon érlelték. És
Ver birodalmának áldott lakói között nem voltak uralkodók, akik szigorú törvényeket
hoztak; nem voltak koldusok, csalók, nem volt sötétben leskelődő ellenség, nem
voltak erőszakosak, akik az embereket bántották, nem voltak marcangoló fogak.
Az emberek között nem volt különbség, és az asszonyok a gyermekágyban nem kínlódtak.
És az ország közepén Dzsamsíd kilenc hidat épített, hat nagyobbat és három kisebbet.
És a hegység tetejére hatalmas palotát emelt és körülvette falakkal és szobákra
osztotta és nagy ablakokat vágott."
A második idézet Hénok könyvéből való, és így hangzik: "Esküszöm nektek
itt, a bölcsek és a bolondok színe előtt, még sokat fogtok látni a földön! Megrakjátok
magatokat ékszerrel, mint az asszony, és tarka ruhával, mint a fiatal leány.
Úgy járnak fel-alá királyi méltósággal, hatalomban, ezüstben, aranyban, bíborban,
tiszteletben és jólétben dagadva, mint a szétáradó tenger. De nincs a fejükben
semmi, amit megtanultak, semmi bölcsesség, és ezért el fognak pusztulni vagyonukkal
együtt, hatalmukkal együtt, méltóságukkal együtt, és szellemük szégyenben és
halálfélelemben és szegénységben a tüzes kemencébe vettetik. Esküszöm nektek,
bűnösök, ahogy a hegy nem válik szolgává, ahogy a domb nem válik cseléddé, a
bűnt nem küldték a földre, az emberek voltak azok, akik a maguk énjéből azt
megteremtették, és átok sújtja azokat, akik részeseivé lesznek... Esküszöm nektek,
bűnösök, esküszöm a szentre és a nagyra, hogy gonoszságtokat az égben számon
tartják, és nem történik a földön erőszak, amit el lehetne rejteni... s az erőszakot
feljegyzik, s annak jele megmarad, amíg az ítélkezés napja elkövetkezik. Jaj
nektek, bolondok, mert a ti bolondságtok lesz a ti vesztetek... és tudjátok
meg, hogy érettek vagytok a pusztulás napjára, és ne reméljétek, hogy életben
maradtok... És azokban a napokban a föld népei fel fognak lázadni, és a romlás
napjaiban a nemzedékek forrongani fognak.
És azokban a napokban olyan szükség lesz, hogy az emberek gyermekeiket fogják
széttépni... És istentelenségbe fognak süllyedni, mert szívük elveszti értelmét,
és szemük a rettegéstől és a szörnyű álomképektől megvakul... És azokban az
időkben az apákat és a fiúkat egy időben fogják agyonverni, és a testvérek együtt
fognak elveszni, mialatt a vér a földön úgy ömlik, mint a széles folyam... és
a lovak szügyig fognak a vérben járni, és a szekerek tengelyig süllyednek a
vértől átitatott sáros földbe. És azokban a napokban leszállnak a földre az
angyalok és egy helyre gyűjtik a bűnösöket, és nagy szörnyű ítéletet tartanak
fölöttük."
4.
A
részletes magyarázatra ezúttal még nincs kellő alkalom. Meg kell elégedni azzal,
hogy a Zend Aveszta idézett részletében szereplő Dzsamsíd az az őskori király,
akit a kínai hagyomány Huang-ti (Nagy Sárga Úr) néven, a hindu hagyomány Manu,
az egyiptomi Menesz, a görög Minosz néven ismer. Dzsamsíd a többi nép hagyományaiban
szereplő uralkodókkal együtt nem más, mint az Ember, éspedig az ősi Szellem-Ember.
A héber hagyomány ezt az embert Ádámnak mondja. Ez az Első és az Eredeti ember.
Dzsamsíd megalapítja a béke, a szépség, a rend, a termékenység birodalmát. A
birodalom kies volt, és tiszta, mint az égiek lakóhelye. Ez a Ver volt az, amit
a görög hagyományban aranykornak neveztek, a héber hagyományban pedig Édenkertnek.
Ami a legfontosabb lenne, arra most még csak néhány szóval lehet utalni. S ez:
van-e az aranykornak realitása? Feleletül elég ennyi: Zarathusztra kortársaival,
Lao-cével, Buddhával, Hérakleitosszal együtt olyan emberi személyiségek voltak,
akikhez mérhetőket a történet azóta hiába keres. Ez a tény most, kétezer-ötszáz
éves távlatból még jobban látszik, mint akkor látszott. Az olyan kifejezések,
mint szellemi erő, mélység, emberfölötti nagyság, ezeknek a személyiségeknek
igazi jellegét még csak meg sem közelítik. Ezek a személyiségek az aranykort
valóságnak mondták, s így ezt még akkor is el kell fogadni, ha azóta s ma minden
szcientifikus kutató ellene szól.
Mi az, ami Dzsamsíd birodalmát aranykorrá teszi? A válasz egyszerű: a kilenc
híd. A Zend Aveszta azt írja, hogy az Ember az ország közepén kilenc hidat épített,
hat nagyobbat és három kisebbet. Hogy a hidak hová vezetnek, arról ezen a helyen
Zarathusztra nem beszél. A szent könyv egyéb részeiből azonban kiderül, hogy
a kilenc hídból nyolc az aranykor végén leomlott, és csak egy maradt meg. Ennek
az egynek neve Csinvat. Ezen a hídon járnak át a lelkek, akik a földről elköltöztek
és a láthatatlanba visszatérnek. A Csinvat köti össze a látható és láthatatlan
világot; az Eget és a Földet; az anyagi és a szellemi teremtést. Ver birodalmát
az teszi aranykorrá, hogy a Földet és az Eget kilenc híd köti össze; az, hogy
a létnek szabad és sokszoros lejárata van az életbe, és az életnek szabad és
sokszoros feljárata van a létbe. Az életből a létbe kilencszeres átmenet van.
A kilenc nem egyéb, mint a tízes számrendszer első kilenc száma, Egyiptom nagy
Kilence. Az aranykor az az idő, amikor az élet a lét felé nyílt, amikor az angyalok
lejártak a földre, és a szellem az anyagi világba kilencszeresen áramlott.
E vázlatos kommentárhoz még csak egyetlen megjegyzést kell fűzni: az aranykor
a béke, a szépség és a termékenység ideje, a földön megvalósult tényleges realitás.
Amikor a szellemi és isteni erők az emberi sorsba, a közösség életébe, a természetbe
és az anyagba szabadon és bőséggel áramlottak, mindazt, ami a földön élt, átvilágították,
megszentelték és teljessé tették. A látható világ természetes módon kiegészült
a láthatatlannal. Ez tette az életet létté; ez tette egésszé, teljessé, egységgé.
Ez az aranykor jellege: a lét.
5.
A
kilenc híd közül nyolc leomlott, s az egy Csinvat csak azért maradt meg, hogy
a lelkek a láthatatlan szellemvilágba vissza tudjanak térni. Ez a hang már nem
a Zend Avesztáé, hanem Hénoké, az apokaliptikus prófétáé. Ez a hang, amely még
azóta is szól, mintha ma írták volna: a megtört és megtépett ember szenvedő
és kétségbeesett kiáltozása. "Ahogy a hegy nem válik rabszolgává, esküszöm,
a bűnt nem küldték a földre, az emberek voltak azok, akik a maguk énjéből megteremtették,
és átok sújtja azokat, akik részeseivé lesznek." Nincsen hang, amely a
Zend Aveszta Ver-fejezetétől annyira különbözne. Az a lét hangja volt; ez az
életé. Az a nyílt lété; ez a zárt életé. A világ egésze kettétört, s az ember
az egyik tört felében vergődik. Dzsamsíd birodalmában az áldott lakók között
nem voltak uralkodók, akik szigorú törvényeket hoztak. A lények mint fénylő
csillagok fordultak befelé. Kilenc híd kötötte össze a Földet és az Eget. Ez
volt a Nagy Közösség ideje. Ez volt az aranykor. Ez pedig itt most az apokalipszis,
amikor az erőszakos hatalmasok ékszerrel megrakva, királyi méltósággal járnak-kelnek,
bíborban és jólétben, aranyban és tiszteletben, dagadozva, mint a tenger. De
a próféta tudja, hogy ennek az időnek mi lesz a vége. Mi lesz? Az ítélet. "Esküszöm
nektek, hogy azokban a napokban a földre leszállnak az angyalok, a bűnösöket
egy helyre gyűjtik, és nagy szörnyű ítéletet tartanak fölöttük." "A
tisztátalanok vérrel mocskolják be magukat, és vérrel akarnak megmosdani. A
boldogtalanok... végzetes zavar üldözi őket, és hajtja fel-alá." Hénok,
Hérakleitosz, Püthagorasz. És Lao-ce: "Az államok fölött úrrá lett a rendetlenség...
és feltámadtak a nagy hazugságok."
Az aranykor nem egyéb, mint a lét. Ez a teljes egész, együtt a látható és a
láthatatlan. A Föld és az Ég, az Isten és az Ember. Ez a Nagy Közösség. Együtt
pedig azért, mert ez így összetartozik, és egyik a másik nélkül csak fél, csak
tört.
Az apokalipszis ez a tört. A tört lét, amely csak anyagi, csak földi, csak:
élet. A tört lét, a zárt lét, amelyet "esküszöm, nem küldtek a földre,
az emberek voltak azok, akik a maguk énjéből megteremtették". És a tört
lét miatt felelősségre vonják őket az idők végén, amikor az angyalok "nagy
szörnyű ítéletet tartanak fölöttük". - Íme a hatszázas év jelentősége:
előtte az aranykor, mögötte az apokalipszis.
6.
Ezek
után azt állítani, hogy az aranykornak nincs realitása, nem lenne józan. Az
aranykor az apokalipszis feltétele. Az apokalipszis aranykor nélkül nem is érthető.
Minden szenvedés, minden bűn, minden zavar azért szenvedés, bűn és zavar, mert
az emberben az aranykor tudata, Ver birodalmának kies, tiszta szépsége ébren
él. Minden szenvedés csak a boldogsággal összehasonlítva szenvedés. Minden negatívum
csak a pozitívummal összehasonlítva negatívum. Minden zavar csak a renddel összehasonlítva
zavar. Az apokalipszis csak az aranykorral összehasonlítva apokalipszis. Mindennemű
élet ősképe és ideája: a lét, amelyre az anamnézis segítségével mindnyájan emlékezünk.
A két szóban azonban, amely úgy mered egymásnak, mint két kard, nem szabad egyebet
látni, mint két többé-kevésbé szerencsés képet, amely a hatszázas évet két oldalról
óhajtja megvilágítani.
Ez a két szó nem más, mint két fogalom, a lét és az élet, képszerűen kifejezett
és tudatosan megformált alakja, két életrend, a nyílt lét és a zárt élet között
levő alapvető különbség.
Most már világosabban lehet beszélni. A hatszázas év kérdése nem az, hogy volt-e
aranykor, hanem az, hogy lehet-e az aranykorba visszatérni. Ez az élet állandó,
rejtett, de egyetlen kérdése azóta is: lehet-e az elvesztett, drága Ver birodalmát,
ahol nincsenek marcangoló fogak, visszanyerni. Vagy ha nem, meg lehet-e valósítani
újra. Mert az aranykor nem egyéb, mint az élet ősképe. Ez a megoldott élet,
a befejezett, megformált, kész, tökéletes, hiánytalan lét. És mert az aranykor
a lét, nem más, mint az állandó és szüntelen sóvárgás tárgya minden emberben
és minden időben. Az apokalipszis pedig megbomlott és felbomlott élet, az élet
folyós állapotban, alaktalanul, megoldatlanul. Az aranykor a teljesülés, az
apokalipszis a lehetőség. S amióta az aranykor elveszett, az emberiség apokalipszisben
él.
Apokalipszis szó szerint azt jelenti, hogy: revelatio, megnyilatkozás, ítéletszerű
kinyilatkoztatás. Aranykor szó szerint azt jelenti: üdvözült boldogság. A két
kifejezés a lét két végső helyzete.
Amióta az emberiség az aranykorból kilépett, a megformált, kész, megnyugodott,
boldog és egész lét csupán lehetőséggé zsugorodott. Kétségtelen realitását elvesztette.
Ez a hatszázas év jelentősége. A létnek ettől a perctől kezdve nincs többé megoldása,
csak lehetősége; nincs alakja, csak lehetősége; nincs nyugalma, hanem ismét
csak lehetősége. Az apokalipszisben minden egész és befejezett forma folyékonnyá
válik: ez a folyékonnyá vált forma a lehetőség. S ez a lehetőség az összes többi
lehetőséggel együtt éppen apokalipszisben van. Mert az ítélet, amiről itt állandóan
szó van, a szellem-isten ítélő szavának megnyilatkozása. Ítélet és bírálat az
élet fölött, amely a léttől elszakadt. Ez Hénok könyvének végső értelme, s ez
az azóta felhangzó apokalipszisek jelentősége. Az élet a léttől elszakadt, de:
ítélőszéke előtt áll. Lao-ce, Buddha, Hérakleitosz, Püthagorasz minden szavának
megvan ez az apokaliptikus éle. Az aranykor utáni emberiségnek apokaliptikus
jellege az, hogy: ítélet alatt áll.
1.
A
történet előtti őskor szellemének őre India szent könyve: a Véda. A Véda szó
a vidja származéka, és kapcsolatban áll a latin viderével, vagyis körülbelül
azt jelenti, hogy nézni és látni. Mindaz, amit a Véda mond, elsősorban látvány
és kép. Nemcsak az a kép, amit az ember nappal lát, hanem az is, amit álmában
és képzeletben; de úgy látszik, nemcsak a dolgok képe, hanem a dolgok értelme
és jelentősége is; az is, ami a dolgokkal történik, ami a dolgokat egybefűzi
és elválasztja. Ezért azok a magyarázatok, amelyek szerint a vidja annyi, mint
nézni és látni, szűknek bizonyultak. Helyesebb, ha az ember azt mondja, hogy
a vidja jelentése: tudás. Ezen az állásponton van Guénon. Azt írja, hogy a Véda
a világ minden dolga felől való tudás, éspedig az ősidők örök és szakrális tudása.
A dolgok eredeti értelmének tudása.
Ez így nagyobbára egyszerű és érthető. A valóság azonban ennél végtelenül egyszerűbb
és határtalanul fontosabb. A Véda (vidja) tulajdonképpeni jelentése: éberség.
A Véda az éberséget őrizte meg, őrzi és adja tovább; és ez az őskor szelleme,
a történet előtti idő lényege. A Véda egyedülálló feladata, hogy felébreszt,
éberséget hoz és ébren tart. Nem nézni és nem látni tanít, még kevésbé tudni.
A tudáshoz az kell, hogy az ember lásson; de ahhoz, hogy az ember lásson, ébernek
kell lennie. A Véda felébreszt abból az álomból, ami az emberi élet itt az anyagi
földön; a zárt életet áttöri és megnyitja; a dolgok eredeti értelmét megmondja,
az ember szemét felnyitja és a világ autentikus értelmét közli. Mert annak hatása,
amit mond, nem az, hogy az ember a világ képét látja és tudja, hanem az, hogy
a látványtól felébred.
2.
Amikor
Szókratész a méregpoharat kiitta, tagjai kihűltek, és a dermesztő halál szíve
felé közeledett, még annyit mondott: Ne felejtsetek el kakast áldozni Aszklépiosznak.
E hely értelmére vonatkozólag régebbi kommentár fölött nem rendelkezünk; az
újabbak pedig nem nagyon értik. Megpróbálkoznak azzal a magyarázattal, hogy
Aszklépiosznak a meggyógyult betegek szoktak áldozni, és Szókratész halála pillanatában
arra céloz: az élet nagy betegségéből gyógyult meg. Ez a megfejtés persze nem
egyéb, mint Schopenhauerrel megfoltozott Szókratész.
A kakas, amit Aszklépiosznak fel kell áldozni: az éberség. Ez a kakas az, amely
a templomok tornyán forog. Ez a szélkakas a házak tetején és a nemesi címerekben.
Még mielőtt a kakas megszólal, szól az Evangélium, háromszor fogsz elárulni
engem. Értelme: mielőtt a lét teljességére felébredsz és egész valóságában megérted,
hogy mi az, ami veled történik, nem teszel mást, mint permanens árulást követsz
el Isten és önmagad ellen.
Az Olajfák hegyén, amikor az Úr imádkozni vonult, így szólt: "Virrasszatok
és imádkozzatok". S mikor visszatért, a tanítványok aludtak.
Iránban a kakas neve Paroderes, és ő hozza az embereknek "a kötelességek
buzgó teljesítését". Amikor reggel megszólal, az Aveszta szerint azt jelenti:
"Keljetek fel és imádkozzatok, mert eljön Busjaszta, az álmosság démona,
aki azzal hiteget: - Csak aludj, ember, aludj, a te időd még nem érkezett el".
Éberség nem annyi, mint ébrenlét. Nem annyi, mint az érzékeket tevékenységben
tartani, látni, nézni, cselekedni, mozogni, tudatosnak lenni, tudni. Az ébrenlét
sem egyéb, mint az alvás egy neme: az érzéki világban levő alvás. És az a kakas,
amelyre Szókratész céloz és amelyről az Evangélium beszél, és Paroderes, az
az éberség, amely éppen az érzékek világából való felébredésre hív. Az az éberség
ez, amely látja és tudja, hogy az érzéki világ is álomkép. Szókratész, amikor
a méreg szívéhez közeledik, ebből az álomból ébred fel. Ezért kell Aszklépiosznak
kakast áldozni hálából, hogy - felébredt. Szókratész azért kérte, hogy nevében
kakast áldozzanak, mert az egyetlen dolog, amit magával akart vinni, az, ami
a lét minden állapotában és minden lehető világban, itt az anyagban, ott a szellemben,
amott az istenek között és azokon túl az örök megváltozhatatlanban, az egyetlen
fontos: ez a kakas ébersége. Ezért van a templomok tornyán kakas. És aki, mint
a tanítványok az Olajfák hegyén, alszik, az nemcsak álmos. Az nem is tud semmit
és nem is lát semmit. Az vak és tudatlan; mert tudás-látás-éberség összefügg
úgy, hogy az éberség minden látás és tudás feltétele. Aki pedig vak és tudatlan,
az bizonytalan és ingatag és gyáva és áruló. Háromszor fogsz elárulni engem.
Aki vak és tudatlan és kába, és akit az álmosság démona megtéveszt, azt hiszi,
hogy az ő ideje még nem érkezett el, egész életét átalussza érzékeinek és képzeletének
álomképei között. A földi életnek végzetes lehetősége, hogy az ember benne tökéletesen
elalszik. Ha nem lenne kakas, mindenki aludna.
Az éberség az ember metafizikai érzékenysége. Meta ta phüszika pedig annyit
jelent, hogy: túl a természeten. - Természetfölötti érzékenység, amely néz és
lát és tud olyat is, ami az érzékek számára hozzáférhetetlen. Az éber, aki az
érzékek, az értelem, az érzések, a szenvedélyek jelenségein túl lát. Buddha
állandó jelzője: a tökéletesen felébredett. De a buddha szó maga is szellemi
éberséget jelent. A felébredt álmodó. Aki az álmosság minden faját levetette,
nem alszik többé sem érzékeiben, sem szenvedélyeiben, sem értelmében, sem vágyaiban,
sem zárt emberi Énjében.
3.
Iránban
az Aveszta Mitra istent így szólítja meg: "Fenséges Mitra, ezerfülű, ezerszemű
isten, te, aki messze távolba, a világ minden irányába egyformán látsz, te,
aki sohasem alszol, hanem örökké éber vagy!" Mitra a nap és a fény; mert
minden nap- és fényistenség egyszersmind az éberség istene is: Ozírisz, Apollón.
Az éberség isteneinek visszatérő jelzője Iránban: jogaurvah, amely állandóan
ébren levőt - ahvafna, amely álomtalant jelent. A hvafna-álom, ugyanaz a szó,
ami a görög hüpnosz, a latin somnus és a szanszkrit szvapna. Álmot jelent, de
ugyanakkor álomképet és képzeletbeli látomást. Egészen szoros kapcsolatban áll
a májá varázsképeivel. Mert Busjaszta, az álmosság nőnemű démona nem más, mint
a Sötét Kali (India) és a Jin (Kína) egyik arculata.
"Az éberség minden létező között a legjobb" - írja az Aveszta. "Lássatok
égő lelketekkel!" Amikor a lélek a földről eltávozik, semmit sem vihet
magával, csak éberségét. Zarathusztra csisztinek, emberfölötti látásnak hívja,
és azt mondja, hogy az ég legfelségesebb istennőjének ajándéka. Ha a lélekben
a csiszti erős, az élet határát könnyen átlépi. Miért? Mert éber. És mert éber,
megvan benne a tudás ahhoz, hogy minden helyzetet lásson és felismerjen.
A tibeti Halottak könyve azt írja, hogy a halál pillanatában a legmagasabb mennybe
való belépés minden ember számára megnyílik, nem hosszabb időre, mint amennyi
alatt valaki megebédel. Az elköltözött lelket olyan irtózatos fény fogadja,
hogy beleszédül és belenyög. De jaj neki, ha megretten és félni kezd! Jaj neki,
ha nem ismeri fel, hogy ez a fény nem egyéb, mint az emberi éberség isteni ősképe:
az örökkévaló Éberség. Ha nem elég éber, és ha reszketni kezd, összehúzódik,
elfordul, ha álmos és kába, akkor elveszett. Nem léphet be az örök fénybe, az
isteni Éberségbe. Mert: "az éberség minden létező között a legjobb".
Akkor az aluszékony és tudatlan és gyáva lélek lezuhan, és az álomképek végtelen
körforgásába ismét belekerül. A kakas ébersége nem volt elég erős benne. Nem
tudott felébredni.
Egyiptomban a lélek túlvilági útján felváltva borzasztó szörnyetegekkel és elbűvölő
isteni lényekkel találkozik. Aki nem éber, az a szörnyek elől elrejtőzik és
a bűbájos isteneknek megörül. Az álmos és tudatlan lélek, aki nem tudja, hogy
a túlvilágon eleinte az érzéki világban szerzett képek kísértetei között jár,
örök időkre ott fog bolyongani saját képzeletének és álmainak képei között,
az igazi túlvilág előcsarnokában, az árnyak között, a Hádeszban, ahogy a görögök,
a Seolban, ahogy a héberek mondták. Elszenvedi, hogy a krokodilok szétmarcangolják,
hogy a túlvilági bíró ítéletet tart fölötte, s tűzre vetik. De aki éber, az
leborul a képek előtt és imádkozik: "Nagy krokodilus, tudom, hogy te én
vagyok! Nagy, ragyogó Hórusz, én vagyok Hórusz!" S aki felismeri, hogy
képek között jár, az elérkezik Ozíriszhez, és beléphet a világosság országába.
"Az éberség minden létező között a legjobb."
A csiszti szó szerint látási képességet jelent. De a látást átvitt értelemben
kell venni, éppen úgy, mint ahogy a vidja is átvitt értelemben jelent éberséget,
s ez az éberség átvitt értelemben az a képesség, amely a metafizikai érzékenység.
Szpenta Mainju, a Jóságos Úr állandó neve: ahvafna, éber. Iránban ez éppen úgy
a nagy világosság-isten jelzője, mint Indiában a buddhi és Judeában a zebaoth.
Mind éberséget jelent.
A földről eltávozó lélek az anyagi világot elhagyni készül, és át akar lépni
a szellemi világba. Az őskorban szabadon választhatott a magasabb világokba
vezető kilenc híd között; de a kilenc híd közül nyolc leomlott, s csak az egyetlen
Csinvat áll. Amikor Csinvat hídjához érkezik, a túlsó oldalról tündöklően szép
leány közeledik feléje. Ez a leány a daéna, nem más, mint az ember földi Énjének
igazi párja, az isteni Én. A földi Én legmagasabb tulajdonsága a csiszti, az
éberség. És amikor a daénát megpillantja, felismeri, hogy ő viszont az isteni
Én ébersége. A ragyogó leány a halhatatlan éberség. Ugyanaz a fényesség az,
amiről a tibeti könyv beszél. Abban a pillanatban Csinvat hídján az ember földi
Énjéből kisugárzó éberség és az isteni Énből kisugárzó éberség találkozik.
4.
Ilyen
előzmények és párhuzamok után, most már eléggé felkészülten a lényegre, vissza
lehet térni a Védára, s a döntő elemzést meg lehet kezdeni. A Véda idevágó fejezete
az Isa-upanisád. Ennek néhány része a következő:
"A világ s mindaz, ami él, isteni létbe süllyedt. Aki lemond, azé az öröm.
Ami másé, azt ne kívánd.
A tömeg hadd nyüzsögjön, hadd kívánjanak maguknak száz év életet. Az igazi öröm
azért a tiéd. Ne ragadjon rád földi kívánság.
Ezt a világot démoni erők lepik el és vak sötétség takarja: ide merülnek el
mind haláluk után, akiknek lelke meghalt.
Aki az élőlényeket mind önmagában tudja tartani, mint Énjének részeit, s önmagát
mindabban, ami él, az nem ismeri többé a félelmet, sem a haláltól, sem mástól.
Mert akinek minden élőlény Én lett, az felébredt; s hol marad a bánat és hol
marad a gond, ha az Egyet látni tudod?
A tudatlanok a vak sötétségben bolyonganak, de még sűrűbb sötétségben járnak
azok, akik tudást tudásra halmoznak.
Az út máshová vezet, mint ahová a tudás, vagy nem tudás. Így tanították az őskor
nagy mesterei, akiknek szava reánk maradt.
Aki tudja, hogy a tudás és tudatlanság, mindkettő elégtelen, és e kettős felismeréssel
lépi át a halált, csak az halhatatlan.
Sűrű éjszakába lép, aki azt hiszi, hogy semmivé válik; de még sűrűbb éjszakába
lép, aki azt hiszi, hogy valamivé válik.
Más az, mint valamivé, más az, mint semmivé lenni. Az ősidők mesterei így tanították,
s így maradt reánk a hagyomány.
Aki tudja, hogy nincs valamivé levés, de megsemmisülés sincs, és e kettős felismeréssel
lépi át a halált, csak az halhatatlan."
Mindenekelőtt a másodrendű részeket le kell választani. Ilyen az első mondat,
amelynek általános meditációs jellege van, és az első két szakasz, amely erkölcsi
tisztaságot követel. Beszennyezett lélek a felébredéssel hiába próbálkozik.
A harmadik szakasz már fontos bevezető kép: a világ sötétsége. Ez a sötétség
az, amiről az előbb szó volt, Kali istennő, jin, májá. Sötét az, ami nem fényes.
A fény pedig a Nap, Ahura Mazda, jang, Ozírisz, Apollón, Brahman, az éberség
istene. Az emberi lélek a sötétségben szunnyad vakon és tudatlanul, álmainak
rémképei vagy bűbájos jelenségei között. De rémkép vagy bűbáj egyre megy: mind
a kettő varázs-májá. Ez a veszélyes szakadék, ahol az emberi lélek teljesen
elalhat, éberségét úgy elvesztheti, hogy sohasem ébred fel többé. Ezt érti a
szöveg akkor, amikor így szól: "lelkük meghalt". Ez nem a fizikai
halál, hanem az, amit a misztikusok második halálnak neveznek, amikor a lélek,
mint az egyiptomi halotti könyv mondja: örökre az álomképek között bolyong,
amikor, mint a tibeti könyv írja: a lélek visszamerül a varázsképek örök körforgásába.
Ezek az álmosak, akik Busjaszta bűvölete alatt állnak és abban a hiszemben élnek,
hogy: csak aludj, aludj, a te időd még nem érkezett el. S ezeknek az ideje sohasem
fog elkövetkezni. Ezek a tanítványok, akik, mialatt az Úr imádkozik, alusznak.
Ezek, akik azt hiszik, hogy vágyaik, szenvedélyeik, akaratuk, gondolatuk, képzeletük,
érzékviláguk valóság. Ez az az állapot, amit a Véda úgy jelöl meg, hogy: avidja.
Az avidja nem vakságot jelent, nem tudatlanságot, hanem kába álmosságot. Lefokozott
létet. Zárt létet. Aluszékonyságot. Az avidja a legnagyobb veszély, ami a lelket
érheti: a bűvös Busjaszta sötét istennő képei között örökre eltéved és saját
látomásai és csalódásai között bolyong, amíg ébersége egyre fogy, s aztán teljesen
kialszik. Saját képei között megfullad.
Az avidjának a Véda szerint három foka van: a mély, álomtalan alvás, az álom
és az ébrenlét. A mély alvásban az ember nem lát és nem tud semmit. Ez az élet
leginkább lefokozott volta. Amikor az ember álmodik, lát, de nem tud. Ez már
egy fokkal éberebb. Az ébrenlétben az ember lát is, tud is, de még nem éber.
Éberség csak a negyedik (turijam).
Az avidja tudatlanság, aluszékonyság, álmosság, lefokozott élet, vakság: az
anyagban, a földi Énben és az érzékekben elbódult kába állapot. A Véda ezt az
állapotot varázslatnak (májá) nevezi. Az elvarázsolt lélek, aki azt hiszi, hogy
ideje még nem érkezett el. A képeket valóságnak tartja. A képek az érzéki világ
látványai, az érzések és érzelmek, gondolatok, szenvedélyek, vágyak, a külső
és a belső világ különbsége, az élet és a lét különbsége, a földi és a szellemi
lét különbsége, az Én és a Te és a Mi különbsége. Az ember ebbe a varázslatba
be van zárva. S ebben a zártságban kiközösítve, külön individuumnak, Énnek hiszi
magát. Ez a kába lét a Hadész, az alvilág egy neme. A világ középpontjában,
mint Orpheusz mondja, ül Perszephoné, a királynő, a lélek, sötét fátyollal borítva,
s homlokán mákvirágból font koszorú a kábulat jelképe.
Hérakleitosz mondja, hogy az álmosak közül mindenkinek külön-külön világa, az
ébereknek egyetlen közös világuk van. Ez a külön-külön világ az Én. Ennek az
Énnek külön álomképe, személyes sorsa, személyes gondolata, cselekvése, világszemlélete
van. Minél mélyebben alszik valaki, minél mélyebben merült el a kábaságban,
annál elszigeteltebb és magányosabb, individuálisabb és egyénibb.
Az avidja jellegzetes állapota az érzéki világot, a tapasztalati tényeket valóságnak
látni; azt hinni, hogy az anyagi világ varázslata realitás; nem tudni, hogy
amit valóságnak hisz, az az elvarázsolt lélek álomkóros látomása. Soha nem felébredni
tudni, és mindig csak azt hinni, hogy ideje még nem érkezett el. Soha nem is
sejteni, hogy a természeten túl, meta ta phüszika, van valami, és ha néha álmában
megbotlik, és úgy van, hogy szemét most aztán ki kell nyitnia, újra tovább álmodik
valamit: életcélt, eszményt, szenvedélyt, becsvágyat, mindig valamit, ami az
Énből jön, s aminek az Én a célja. Az igazi valóságot csak úgy látja, ahogy
a barlangban a kijárat felé háttal megkötözött ember, aki a szemben lévő falon
az elsuhanó árnyakat nézi. S az alvás mélysége attól függ, kicsoda mennyire
tartja valóságnak álomképeit; csalódásait, káprázatát mennyire tartja igaznak;
homályát mennyire tartja világosságnak. Mennyire tudja igaznak azt, ami csak
Énjében van, soha másutt: gondolatait, érzéseit, világszemléletét, elveit, ítéleteit.
Annál hiúbb, kevélyebb, elbizakodottabb, magabiztosabb, gőgösebb, önteltebb
- annál inkább vak, tudatlan, irreális, képzelgő, alvó, annál kábább, tompább
és álmosabb.
5.
Az
Isa-upanisád fordulata, amikor a Mester azt mondja, hogy a tudás nem éberség.
A tudás szanszkrit szóval vidnya. A vidnya nem vidja. A vidnya szó szerint halmozható
anyagi tudást jelent. Ellentéte az avidnya, a nemtudás. A szöveg így szól: "A
tudatlanok vak sötétségben bolyonganak, de még vakultabb sötétségben járnak
azok, akik tudást tudásra halmoznak."
Vidnya és avidnya, értelmi tudás és tudatlanság, az álmosság két változata,
mind a kettő teljesen alkalmatlan arra, hogy az ember a valóságot megértse és
lásson. "Tudás és tudatlanság, mindkettő elégtelen."
A tudatlanok vak sötétbe jutnak. Annál inkább, mert ott vannak. Ők a tanítványok,
akik alszanak. Ők azok, akik azt hiszik, hogy az ő idejük még nem érkezett el.
Ezeknek azonban még van reményük. Kaphatnak ütést, elkövethetnek botlást és
szemük megnyílhat. De még sötétebb rabságban vannak azok, akik tudást tudásra
halmoznak. Értelmi tudásról van szó. Az értelmi tudás a legveszedelmesebb alvás.
Ami csak a tudás anyagi mennyiségét növeli, nem pedig a látás minőségét és világosságát
emeli, az csak tudomány (vidnya). Ez pedig nem ébreszt. Éppen ezért lényegtelen;
haszontalan és veszedelmes. A tudás az, amiben a lélek még sokkal véglegesebben
elszunnyadhat, mint a tudatlanságban.
Ezután következik az első lépés a vidja - az éberség felé. A három kába fokozat,
a mély alvás, az álom és az ébrenlét utáni következő fok: a negyedik (turijam).
Ez a negyedik fok az éberség. Az első háromtól tökéletesen különböző világos,
tiszta látás. Ez a "felébredt álmodó", ez a buddhi. Ez a mahatma -
nagy lélek -, a lélek elérhető legnagyobb és legmagasabb állapota. Ez az igazi
látás, az igazi tudás, nem a vidnya, amely anyagi és értelmi tudás, hanem a
vidja, amely az éberség.
Az éberség első jele, hogy az emberben homályos gyanú ébred: a májá, az érzéki
világ varázslat. Mé on, ahogy Platón mondja. Nemlétező. Az érzéki világ olyan
álmosság varázslata, amely minden élő emberével közös. Aki elkezd az érzékeken
túl látni, az meta ta phüszika, a természeten túl kezd valamit sejteni. A metafizikai
érintés az éberség első állomása.
Ezután következik a két fontos állomás, amikor a leglényegesebb álomkép, az
individuális Én álomképe foszlik szét. A Véda ezt a két állomást úgy jelöli
meg, hogy: etad vai tat és tat tvam aszi. Az előbbi azt jelenti, hogy: ez nem
más, mint az; az utóbbi pedig: ez vagy te. "Aki az élőlényeket mind önmagában
tudja látni, mint Énjének részeit, és önmagát mindabban, ami él." Az ember
elkezdi látni és tudni, hogy a világban meg nem változtatható azonosság van.
Ez nem más, mint az, és ez vagy te. Az individuális Ének érzékileg tapasztalható
sokasága és sokszerűsége álom. A valóság az, hogy ez nem más, mint az, és ez
vagy te. Aki a sötétségből, amely a világot takarja, kilép, az a sokaság varázslatszerűségét
felismeri.
Az ember ebben a percben nem individuális Én többé, hanem univerzális személy.
S ez az univerzális személy már nem az életben, hanem a létben tartózkodik.
A létben való tartózkodás ismertetőjele, hogy a világ: Egy. Hen pantn einai,
amint Hérakleitosz mondja. Az álmosak közül mindenkinek külön-külön világa van,
az ébereknek egy közös világuk van. Az álmosak mind külön-külön Énekben, szenvedélyekben,
vágyakban, világszemléletekben szenderegnek; az éberek ugyanabban a valóságos
világban élnek. Az ember nem látja és tudja magát többé a többi lénytől külön:
saját magában látja a világ minden lényét, de minden lényben ott tudja saját
magát is - etad vai tat. Ez nem más, mint az. Minden lény, állat, növény, kő,
föld, rovar, madár, embertárs, anya, testvér, démon, isten - ez mind Én. Tat
tvam aszi. Ez vagy te. Persze nem a kába (avidja) individuális Énről van szó
most már, hanem az éber (vidja) Énről, aki tudja, hogy mindez májá - mé on,
nemlétező. Az álmos kábaság a zárt életben külön-külön él, az éberség a nyílt
lét, és minden lény ugyanabban a világban él. Aki felébredt, az a zárt életből
kilépett: lénye számára hirtelen minden kapu megnyílt, minden tudás elérhető
lett, mint látvány láthatóvá. Ez a Véda értelme.
6.
Európában
azt hiszik, a Véda azt tanítja, hogy a megváltás a tudás. Ez a hit olyan ostoba
és lapos, mint a tudomány, amely terjeszti. Tudásról szó sincs. A vidja nem
tudást jelent, hanem éberséget. "Az út máshová vezet, mint a tudás vagy
nemtudás." - "Aki tudja, hogy tudás és tudatlanság, mindkettő elégtelen,
és e kettős felismeréssel lépi át a halált, csak az halhatatlan." - A tudás
nem vált meg. Egyedül az éberség. Mert mi a megváltás? Nem egyéb, mint az individuális
Ént levetni és univerzális személlyé lenni. Nem egyéb, mint a zárt életből kilépni
és a nyílt létbe felemelkedni. Nem egyéb, mint az álmos kábaságból a valóságban
felébredni.
Az éberség megértéséhez vezető utolsó és döntő lépés a következő: a Véda alapszava
az atman. Az atman az individuális lélekkel szemben az egyetemes lélek. Az emberi
Énnel szemben az isteni Én. Ez a lélek és Én az, aki minden lényben él, aki
"ez nem más, mint az", és "ez vagy te". Ez a lét-lélek,
az egyetemes, időn és téren túl levő örök, halhatatlan szellem-én. Az atman
olyan szoros kapcsolatban áll az éberséggel, hogy a Véda nem egy helyen Ébernek
mondja. Ő az Éber. Az atman az örök isteni lélek, aki nem született és nem hal
meg, a mindenütt jelenvaló, mindent tudó, mindent látó lélek, maga az Éber.
És amikor az ember kicsiny, zárt egyéni Énjéből kilép és a nyílt létben elkezd
látni tudni, ez az atmanban való részesedés nem lehet soha erőfeszítés vagy
tanulás vagy szorgalom vagy akarat eredménye. "Csak az éri el, akit ő maga
kiválasztott", mondja a Katha-upanisád. Semmiféle aszkétikus gyakorlat,
jóga, tudás, morális fegyelem, bűntelenség még csak nyomába sem ér. Az éberség
az atmannal, az isteni lélekkel való azonosulás, az atman kegyelme.
Az éberségnek vallásos-metafizikai jellege van. Az éberséggel az ember a halhatatlanságot
éri el. Ezért az éberség vallásos állapot. Az éberség az istenség legmagasabb,
legszellemibb jegyével való azonosulás. Az istenséget az teszi mindenhatóvá,
mindentudóvá, örökkévalóvá, hogy: Éber. Az éberség pedig nem tudás, hanem érzékenység.
Az éberség a lét intenzitása, éspedig a legmagasabb intenzitása. Az ember által
elérhető legnagyobb éberség az atman éberségéhez úgy viszonylik, ahogy a gyertya
lángja a villámhoz. Az ember legfeljebb a gyertyaláng erejével éber, az atman
a villám erejével éber. Az éberség a lélek abszolút világossága. A tökéletes
éberség a tökéletes lélekszerűség, s ez a tökéletes világosság: Apollón, Ozírisz,
Brahman, Ahura Mazda. A lélek önmagában álló, az életen túlemelkedett, létté
vált intenzív érzékenysége, amely mindent lát, mindent tud, mindent érez, mindent
átél, teljesen szabad, teljesen világos, ez: buddha, a felébredett. Ezért mondja
Zarathusztra, hogy az éberség minden létező között a legjobb. Ezért a napistenek
a föld minden népénél az éberséget jelentik, ezek az istenek a szüntelenül ébrenlevők,
az álomtalanok, akik, mint Zebaoth, Ahura Mazda, Brahman, Ozírisz, Apollón,
az alvást nem ismerik. Az éberség jelentősége vallásos, mert nem az emberi életre,
hanem a lét minden lehetőségére, vagyis az egész létre vonatkozik. Az éberség
halhatatlan, mint maga az atman, a halhatatlan lélek.
A túlvilágra a lélek nem vihet mást, mint ezt az éberséget. Az éberség az, ami
átviszi, átvezeti, ott is vezetője, ami az istenséghez emeli. A lélek, ha felébredt,
vagyis ha metafizikai, természetfölötti érzékenységét elnyerte, túl van ismerésen
és tudáson. Az ismerés, a tudás kifelé irányul, az éberségnek nincs iránya:
érzékeny kifelé, befelé, felfelé, lefelé, az élet és az életfölötti lét jelenségeire.
Mert a felébredő lélek, amikor egyre intenzívebben érzékeny, egyre intenzívebben
önmagává lesz, egyre világosabban és éberebben önmaga. Egyre inkább leveti a
zárt Én életét és azonosul a nyílt létben élő isteni atmannal. Ezért mondja
az Isa-upanisád, hogy amikor az ember tökéletesen felébred, az más, mint lenni
valamivé, más, mint semmivé lenni; "aki tudja, hogy nincs valamivé levés,
de megsemmisülés sincs, csak... az halhatatlan". A lét nem egyéb, mint
a lélek intenzív érzékenysége. És ez a lét az egyetlen valóság; ez a realitás;
ez a to on, mint Platón mondja. A többi álomkép, varázslat, májá, mé on, nemlétező.
Csak a lélek: van. De nem az egyéni Én-lélek, amely alszik, mindegyik saját
külön börtönében, illetve világában, hanem az atman-lélek, ami éberen tudja
és látja, hogy egy közös világ van: ez a közös nagy világegyetem, a nagy egyetemes
isteni lélek. Ezért mondja a Véda, hogy a megváltás: az éberség.
1.
Az
aranykori és az apokaliptikus emberiséget időszámításunk előtt a hatszázas év
választja el. Ez az idő a két emberiség határán áll, függöny a nyílt lét és
a zárt élet között. Amikor a hagyomány aranykorról beszél, a nyílt létben élő
emberiséget gondolja; amikor az apokalipszisről beszél, azt gondolja, hogy ez
a lét elveszett, és az emberiség zárt életbe süllyedt.
Ehhez az egyszerű tényhez még a következőket kell fűzni: a zárt élet egymagában
nem állhat meg. Ha az élet teljesen lezárulna, megszűnne; nem kapná meg felülről
a minden élethez feltétlenül szükséges metafizikai levegőt. Éppen ezért a nyílt
létnek a zárt életbe állandóan be kell törnie; nyugtalanítania kell, jeleket
kell adnia; folytonos tevékenységet kell kifejtenie, hogy az alvajárókat felriassza.
A nyílt lét világa állandó, de titkos, és a kábaság számára érthetetlen tevékenysége
az, ami úgy nyilatkozik meg, hogy: ítélet. A lét szüntelenül ítél az élet fölött.
Az apokaliptikus emberiség ítélet alatt áll úgy, hogy ezt az ítéletet magában
hordja és életével idézi. Az aranykor az ember ősi és természetes állapota.
Az apokalipszis nem egyéb, mint a teremtés utolsó mozzanata, ítélet az élet
fölött.
Hogy az ember az aranykori és apokaliptikus emberiség között levő különbséget
megértse, a lét néhány fontosabb helyét közelebbről meg kell néznie. E helyek
között a leglényegesebb: a lélek.
2.
Az
éberség, amelyről eddig szó volt, metafizikai fogalom. A lehető legszorosabb
viszonyban áll a világ szakrális szubjektumával, a halhatatlan és isteni Énnel.
Az az éberség, amelyről itt szó lesz, pszichológiai fogalom. Így kell nevezni,
mert más szó reá nincs. Az iráni hagyomány a két fogalmat pontosan, két egymástól
különböző szóval tudja megjelölni. A metafizikai éberségről már szó volt, ez
a csiszti, az élet intenzív érzékenysége, az isteni Én legfontosabb tulajdonsága
és lényege, a megváltás ugrópontja. A pszichológiai érzékenység ezzel szemben:
a zaéman; ez az ember éber lelkiállapota. Ezen a helyen a széttársítást szintén
meg kell tenni, a pszichológiai éberséget ugyanis a tudattól a lehető legélesebben
és leghatározottabban el kell választani.
A tudat a pszichológiában úgy szerepel, mint az emberi lélek nappali szerve.
A tájékozódás, a gondolkodás, az észrevevés, az elhatározás, a szándék, a tett,
ha tudatos, mint mondják, világos. A tudat rejtett módon azonosult az éberséggel,
és általában ebben az értelemben használják. Sok esetben a két kifejezést egymással
fel is lehet cserélni. Amikor arról beszélnek, hogy az embernek tudatosodnia
kell, tetteit, ösztöneit tudatossá kell tennie, akkor a tudat nem egyéb, mint
az éberség szó szinonímája, vagy az éberség nem egyéb, mint a tudat állapota,
az az állapot, amikor teljesen világos és nyílt.
Az újabb pszichológiában e felcserélhető szóhasználat ellen csak néhányan szólaltak
fel. Ezek a gondolkodók azt hangsúlyozták, hogy a tudatosítás és a tudatosság
egyáltalán nem az a lelki tevékenység, amely az intenzív érzékenységhez, vagyis
a magasabb rendű élethez közelebb visz, más szóval, amely a zárt életet megnyitja.
Többen igen meggondolandó élmények egész sorának meggyőző súlyával éppen az
ellenkezőt állították. A tudatot életzavarnak mondották. Olyasvalaminek tehát,
amely az életet nemhogy megnyitja, hanem ellenkezőleg, egyre jobban lezárja.
A kérdés az apokaliptikus emberiség menthetetlen zavarából való jellegzetes
kérdés, s e zavar nem szavakon múlik; nem fogalmakon; nem elveken; nem álláspontokon.
Első pillanatra felismerhetően ez az éberség hiányának, vagyis az elégtelen
világosságnak zavara.
A helyzetet nagy vonalakban ilyen módon lehetne tisztázni: a történeti emberben
- a történeti csak más szó arra, hogy apokaliptikus, mert a történet az az ítélet,
amit az aranykorból kiesett emberiségnek el kell szenvednie -,is van éberség.
Ez az érzékenység az ébrenlét állapotában nem valósulhat meg. A történeti, különösen
pedig az újkori ember az ébrenlétben nem érzékeny, hanem ideges. Az idegesség
pedig: az irritált kábaság.
A léleknek van intenzív érzékenysége: a tiszta látásra és tudásra való tehetsége,
a nyílt létbe való fölemelkedési képessége. Ez az éberség azonban a zárt életben
le van zárva. Ezt a lezárt és elmerült éberséget hívja a lélektan újabban tudattalannak.
Ez az emberi lélek éberségi szerve. Ez az a képesség, amely a természetfölötti,
vagyis a valóságban létező (ontosz on) léttel kapcsolatban áll.
A pszichológusok nem győznek eleget csodálkozni azon, hogy a tudattalan mindenről
tudomást szerez, minden tevékenység fölött ítél, ellenkezik, helyesel, vezet,
ellenszegül, fenyeget, figyelmeztet, tanácsol, lebeszél, ösztönöz, az emberi
élet minden mozzanatáról tudomása van, az egész életet hallatlan távlatból állandóan
figyeli, a sors eseményeit számon tartja, megérti, éspedig csalhatatlanul, sajátságosképpen,
biztosan és: metafizikusan, vagyis az úgynevezett külső világ álomképeit semmibe
véve: azt májának, mé onnak, nemlétezőnek tekintve.
A tudattalan a történeti ember ébersége. S ez az, ami az emberi ész és munkája
fölött állandóan ítéletet tart. Bizonyos életrendet nem tűr; zavart támaszt;
bizonyos gondolatokat az emberről ledob; befolyásolhatatlanul csak saját törvényének
engedelmeskedik; ami e törvényt csorbítani kívánja, azt eltünteti. Ha az ember
életrendjében következetesen mellőzi vagy semmibe veszi, veszedelmes válságokat
idéz. Képes az embert szétrombolni. Magatartása és ítélete pedig a tudattal
szemben kivétel nélkül minden esetben feszült. Miért? Mert a tudattalan által
követelt életrend a tudat életrendjétől különbözik. A tudattalan magatartása
abszolút metafizikai: az éberség minden lényeges jegyével az. A tudattalan őrizte
meg a történeti emberben az ősi éberség vallásos jellegét. Miért kell ezt a
jelleget vallásosnak nevezni? Ugyanazért, amiért vallásosnak kellett nevezni
az éberséget. Mert Istenhez való hasonlósága van. Sőt ennél több: isteni. Még
ennél is több: isten. Ez az összes lelki képesség minden lehetőségének szabad
és nyílt kibontakozási ösztöne, ami éppen a lét, isteni fokra emelve. Ez az
éberség az az intenzitás, amelyben az egész világegyetem minden egyes pillanatban
teljes egészében jelen van, amely időfölötti, természetfölötti, térfölötti,
életfölötti. Metafizikai. Vallásos. Isteni. Ezért éber és világos és nyílt.
Ezért tud mindent, lát mindent és nem téved, nem ül fel a varázslatnak és a
látszatnak és a csalódásnak.
Ez az éberség az emberben elmerült és lezárult és elsüllyedt. A történeti ember
fordítva él: éberségével lefelé, azért fordítja az éberséget lefelé és befelé.
Ezért vált az éberség tudattalanná. A történeti emberben az éberség az álmosság
légkörébe merült.
Ilyen körülmények között most már érthető, hogy a léleknek melyik tevékenysége
és tulajdonsága az, amit tudatnak hívnak. A tudat tulajdonképpen a kábaság szerve.
A kábaság az éberség helyébe emelkedett. A tudat eredetileg a zárt anyagi lét
felé való kapcsolat volt. Ez az a tulajdonság, amelynek helye tulajdonképpen
"lent" és "bent" lenne, az anyagi természet, a sötétség,
az álomvilág felé. A tudat az ember jin-szerve, a Kali-szerv, az éjszaka-szerv.
A történeti emberiségben ez a szerv és képesség került felül, a világosságra.
A történeti ember magában hordja az éberség állandó lehetőségét, de nem jut
hozzá, hogy saját éberségét felébressze. Ezért az igazi éberség homályba merülve,
félálomban, derengő állapotban, sok esetben teljes sötétségben él, mialatt az
embert a tudat, az éjszaka-szerv vezeti. Ez az apokalipszis pszichológiai jellege.
A végső megfogalmazás tehát ez: a tudat az elmerült ember lefokozott Énjének
a varázslat-világra vonatkozó szerve; a tudat az individuális Énhez tartozik.
Az éberség a nyílt létben élő univerzális személyeknek a valóságra vonatkozó
intenzív érzékenysége; az éberség az univerzális Énhez tartozik. Ez az őskori
hagyomány tanítása a pszichológiai éberségről és a tudatról a Védától Platónig.
3.
A
tudat olyan, a zárt élet körébe tartozó mechanizmus, amely természete szerint
a májá-világgal, a mé onnal, a nemlétezővel kapcsolódik össze. Ezt a világot
hívják egy idő óta külső világnak, értve ezen az érzékek természetvilágát, az
időben és térben megnyilatkozó sokszerűséget. Az éberség viszont olyan, a nyílt
lét körébe tartozó mágikus képesség, amely lénye szerint a valósághoz, az ontosz
onhoz kapcsolódik; ezt ugyan az utóbbi időben belső világnak hívják, de nem
az, ha az érzékek természetvilágától, az időben és térben megnyilatkozó sokszerű
élettől különbözik is.
A helyzet világosan körülbelül ez: a lét teljességéből és nyíltságából kiesett
ember Énje lefokozódott; lezárult, kábaságba süllyedt, individuális Énné szűkült;
ennek a lefokozott Énnek a lefokozott valóságban lefokozott valóságérzéke van:
ez a tudat. A lefokozott valóság az, amit minden őskori hagyomány a Védától
Platónig nemlétezőnek nevez. A tudatban szereplő és tevékeny elemek nem valóságok,
hanem álomképek. A tudatban a májá-világ él. Ez a lefokozott lét töredékes,
széthulló - ezért sokszerű és egybefoghatatlan.
A reális Én a lét teljességében és nyíltságában él; ennek az éber Énnek reális
valóságérzéke van. Ezt jelzi az éberség. Ebben az összefüggésben mindig pszichológiai
éberség értendő. Az éberségben szereplő tevékeny elemek valóságok. Létezők.
Platón nyelvén: ideák. Ősképek. Istenek. Mert az éberségben a valóságos világ
él. Ez a valóság szellemi. Mert a világ az isteni szellem megnyilatkozása. Ez
a reális élet egységes, teljes, nyílt és Egy.
Időszámításunk előtt a hatszázas év körül történt fordulat következtében a helyzet
lélektanilag a következő: a lét intenzív érzékenysége lezárult, tudattalanná
lett; a sötétség felé megnyíló álomérzékenység pedig alulról felmerült és az
éberség helyét elfoglalta. Ez az utóbbi az, amit tudatnak hívnak. Az éberség
is, a tudat is érzékenység, mert a lét legmagasabb foka nem a tudás, hanem az
érzékenység.
A tudat azonban a nemlétező érzéki világra irányuló, így is mondható: az álomvilágra,
a varázslatra, a májára, a káprázatra irányuló érzékenység. Az éberség viszont
a létező ideavilágra: a valóságra, a nyílt világra vonatkozó és irányuló érzékenység.
A tudat és az éberség között mint a kettő mértéke és kérdőjele és vizsgája áll:
a májá, a varázslat-világ, az érzéki világ. A tudat a varázslatban gyönyörködik.
A gyönyörködést nevezhetik művészetnek, érzéki élvezetnek, becsvágynak, tudománynak,
mindegy. Akárminek nevezzék is, semmi egyéb, mint a varázslatban való elmerülés.
A varázslatban való szándékos elmerülést hívják tudatosságnak. Mértéke: a varázslatban
lenni életre-halálra.
Az éberség a varázslatban nem gyönyörködik, hanem azon keresztüllát. És nem
gyönyörködik, hanem a felébredést keresi. A gyönyör és varázs világa tulajdonképpen
az aiszthészisz világa. Ezt hívják tévesen extraverziónak. Az éberséget nem
hívják semminek. Az, aki fel akar ébredni, az nem úgynevezett bölcs, nem filozófus,
nem aszkéta. Lehet bárki, bárhol, bármikor. Miért? Mert minden közelebbi megjelölés
már külsőséges, vagyis varázslatszerű, s az ember, aki akár éber, akár felébredő,
az már a varázslatból kilépett. Az aiszthészisznek van története, mert történeti,
vagyis apokaliptikus jelenség. Ez a művész, a tudós, a hérosz, a filozófus.
Az ébernek nincs története, csak folytonos születése-ébredése-szenvedése. Ezért
kell, hogy akik nem a gyönyört és a varázst akarják, elvonuljanak: azok, akik
nem tudatukkal élnek, hanem éberek. Mert az éberség a történetben nem egyéb,
mint a tudatnak mint életzavarnak felszámolása.
4.
Aki
a kínai őskor könyvét, a Ji kinget hagyományhoz szokott szemmel olvassa, lehetetlen
észre nem vennie, hogy a könyv szelleme és a szellem alkalmazása között hasadás
van. A Ji king a sors könyve volt. A sors fogalma a hagyományban is, azóta is
azt jelenti, hogy a világ élete a lét erőibe ágyazva. Az emberi élet is a lét
erőitől függ. Amint azóta sokszor mondják: az élet Isten kezében van és Isten
akaratától függ. Ez a sors.
Magától értetődik és természetes, hogy a történet előtti időben az ember sorsát
a lét erőitől függőnek látta. Ébersége más szemléletet nem is tűrt volna el;
a történet születésének percében azonban fellép valami, ami az embernek a lét
abszolút voltába vetett bizalmától lényegében eltér. Ez a valami az ember egyéni
elhatározása. Éspedig az ember tudatos, egyéni elhatározása. A kínai szent könyvben
csaknem lépésről lépésre követhető, hogy a létbe vetett passzív bizalom hogyan
válik aktív és tudatos elhatározássá (t'uan). Miként vész el az éberség, amely
a lét teljességét, nyíltságát világosan látja. A történet küszöbén az ember
már nem tudja magát átengedni a létbe vetett bizalomnak; intenzív érzékenységét
egyre jobban elveszti. Egyre sötétedik és szürkül és fokozódik lefelé. Már azt
kezdi hinni, hogy az Én elhatározása a sorsnak biztosabb irányítója, mint a
lét erőibe való belesimulás. Az apokalipszis egyik jellemvonása azóta, hogy
az ember sorsának irányítását Isten kezéből kivette és önmaga irányítására bízta.
Ennek az irtózatos válságnak terméke a görög tragédia, amely éppen és sohasem
más, mint az elhatározás lázadása a sors-isten akarata ellen. Így áll az ember
ítélet alatt, vagyis nem látja, hogy a sors Isten kezéből kivehetetlen, s az,
aki az isteni akarattal szembeszáll, az maga ellen az ítéletet hívja ki.
A fordulat pszichológiai következménye az volt, hogy a tudat és az éberség helyet
cserélt. Végeredményben nem egyéb ez, mint az isteni és az anyagi Én helycseréje.
A nyílt lét középpontjában az isteni Én áll; a történet középpontjában az individuális
Én áll. Ennek a fordulatnak következménye az is, amit ma történetnek hívnak.
A történet alakjai individuális Ének, és a történet eseményei éppen ezért a
májá-világ látomásai. Ez a fordulat az emberi lét egész területén ugyanazt a
helycserét eredményezte: a kívül került belül, s az alul került felül.
A lét nyíltságának négy fő iránya van: az első, amely a természeten túl fekvő
természetfölötti világ felé nyílt; a második, amely az életen túl fekvő túlvilági
lét felé nyílt; a harmadik, amely a lélek misztériumai felé nyílt; a negyedik,
amely az összes élőlények, elsősorban a másik ember felé nyílt. A nyíltság első
iránya a metafizika; a második a halottak világával való kapcsolat; a harmadik
a misztériumokban való otthonosság; a negyedik a közösségben való közvetlenség.
Az élet ugyanezekben az irányokban zárt. Az érzékelhető természeten túl nem
lát; érzékenységét a természeten túl fekvő világ felé elvesztette; éppen ezért
a természetfölötti világot tagadni kénytelen. És mivel tagadni kénytelen, az
igazi valóságra soha fel nem eszmél. A történeti emberiség mérhetetlen többsége
a valósággal soha szemtől szemben nem állott. Amit látott, amit tanult, ami
ellen küzdött, amit kívánt, amiért élt és meghalt, saját képzelgése volt, legfeljebb
korának kollektív álma. Szellemi épülete, amiben lakott, világszemlélet volt,
de ez a külön-külön világ volt az, amelyről Hérakleitosz azt mondja, hogy: benne
az emberek szenderegnek. A világszemlélet vagy világnézet nem egyéb, mint az
individuális, más szóval, a lefokozott valóságban élő Én képzelgése, amelynek
a valósággal csak egy-egy pontban és kivételesen van kapcsolata. Az individuális
Én itt, a világnézet közepén szunnyadva éli életét. Hite az Én-hit: a hiúság;
védelme: az önzés; féltése: az aggodalom.
Az élet nem lát túl a természeten és nincs metafizikája. De nem lát túl az életen
sem, és a túlvilágban való tájékozottsága merő homályos, úgynevezett hitté fokozódott
le. Ez a hit a legtöbb esetben, különösen az úgynevezett felvilágosult ember
számára, szégyellnivaló, primitív babona. Meg kell hagyni, mert a túlvilágtól
való félelem bizonyos tekintetben jótékonyan hat és a szenvedélyeket megfékezi.
Az emberiség a legutóbbi korszakban életét a túlvilág felé hermetikusan lezárta.
A lélek misztériumai felé való zártság abban az időben érte el tetőpontját,
amikor a lélek egész világát maradéktalanul az anyag tevékenységére kísérelték
meg visszavezetni.
5.
Az
élet negyedik irányban való zártsága, a lezárulás az élőlények, elsősorban az
ember felé. Ez a közvetlenség elvesztése. A gondolat jelentősége olyan mélyreható
és döntő, hogy körültekintő értelmezést kíván. Nietzsche kései feljegyzései
között van egy, amely a lélek születéséről szól. Abban a percben, mondja a feljegyzés,
amikor az addig szabadon, aktivitásban élő ember legelőször társadalomban, a
közösség ellenőrzése alatt s a többi ember kényszere alatt tudta magát, a világba
gátlástalanul kisugárzó ösztön visszafordult. Ez a pillanat az, írja Nietzsche,
amit a lélek születésének nevezek.
Ez a minden szavában figyelemre méltó gondolat bármely őskori könyvből idézet
lehetne, ha az ember a lélek szót az Én szóval helyettesítené. Mert ez az individuális,
anyagi, természeti, határolt, egyéni, lezárt Én az univerzális személytől éppen
abban különbözik, amiről Nietzsche beszél. Az éber univerzális személy az ember
halhatatlan súlypontja. Ennek a súlypontnak jellegzetessége, hogy mivel nyílt,
nincs az ember anyagi természetébe zárva. Szabadon lebeg és leng, mialatt sorsának
szálai az istenség kezében vannak. Ez az, amit minden hagyomány az ember halhatatlan
lelkének, örök Énjének, isteni lényének tud, tart, lát és ismer.
Az individuális Én sem nem halhatatlan, sem nem örök, sem nem isteni. Éppen
ezért nem is szabad. Nem lebeg és leng a nyílt világban. Az isteni Én középpontja:
Isten. A benne levő erők vonzásánál fogva pedig Istenhez tér meg. Az individuális
Én anyagi súlyánál fogva mindig önmagába roskad vissza. S ami a legfontosabb:
az isteni Én, ahogy a Védától Platónig minden őskori könyv tartja, örök lény.
Az individuális Én pedig itt az anyagi természetben keletkezett. Keletkezett
pedig olyan feltételek és körülmények között, ahogy azokat Nietzsche megjelölte.
Az individuális Én nem egyéb, mint a kitörni nem tudó ösztönök állandó gátlása.
Amikor az őskor és a történet küszöbén a közvetlenség elveszett, vagy ahogy
Konfu-ce mondja: a Nagy Közösség helyébe a Kicsinyke Jólét lépett, az élet súlypontja
az individuális Én lett. A történeti életben azóta is, szüntelenül a súlypont
és a központ az individuális Én. Míg az őskorban hatásos módszerekkel és rendszeres
eljárásokkal az individuális Ént vagy teljesen felszámolták, vagy körét leszűkítették,
most, a történeti időben, az éberség elvesztése folytán, a kába álmosság megjelenésével
ez az Én az élet középpontjába került, minden jelentékeny mozzanat kereszteződésébe.
Röviden: az Énből isten lett.
A kitörni nem tudó állandósult gátlások székhelye, az Én lett az élet középpontja.
Természetes, hogy ez a fordulat az élőlényekkel, főként az emberrel, a Tevel
való viszonyt és társulást azonnal felfüggesztette. A közvetlenség megszűnt,
és helyébe lépett: a reflexió.
A reflexió az individuális Én jellegzetes életrendje: az önmaga felé visszahajló
és visszatérő, önmagába visszazuhanó és irányuló mozzanat, amely önmagának beszél,
cselekszik, élvez, gyűjt, örül és él. Az isteni Ének természetes életköre a
lények nagy közösségében a közvetlenség. Az individuális Ének életköre a magányos
reflexió. A nyílt létben a lények életközösségben élnek; nincs tulajdon, törvény,
becsvágy, önzés, hiúság. A zárt életben a lények magányban élnek; minél zártabb
az élet, a magány annál nagyobb; és annál hatalmasabb a tulajdon ösztöne, a
törvény hatalma, a becsvágy és a hiúság ingere és az önzés aktivitása.
De annál nagyobb a félelem, a tájékozódás annál bizonytalanabb, a kábaság annál
súlyosabb és sötétebb. Az őskorban a világ volt az ember mértéke, most a dolgok
mértéke az ember lett. Az államok vezetésében a szellemi uralmat a szellemtelen
hatalmi tevékenység váltotta fel. A létet megtagadták, és azt kezdték hinni,
hogy csupán légüres tér. A sorsot Isten kezéből ki akarták tépni és az egyéni
elhatározásra bízni. Szabadon eláradt a földön az, amit a szánkhja szamszárának
hív: ami nem egyéb, mint az individuális Ének értelmetlen és zűrzavaros nyüzsgése.
6.
A
reflektáló ember a nagy életközösségből kiszakad. A fegyelmet, az illemet, a
társulást, de főként a közlékenységet nem viseli el.
A reflexióban a dolgok és a személyek és az élmények realitásukat elvesztik.
Sajátságos eltolódás következik be, s ennek eredménye, hogy úgy tűnik, mintha
a valóság értelmét valaki meg nem engedett trükkel elsikkasztotta volna - mialatt
az ember állandóan abban az önvádszerű gyanúban tartja magát, hogy a sikkasztó
ő maga volt.
Az ember vagy cselekszik, vagy szemlélődik. A cselekvés, ha egyértelmű és közvetlen,
a szemlélődést elmélyíti; a szemlélődés, ha egyértelmű és közvetlen, feszültséget
ad a cselekvésnek. A reflektáló a cselekvés és a szemlélődés között áll, a kettő
körén kívül tartózkodik, de a helyzet tényleg: tartózkodás, mert a cselekvéstől
is, a szemlélődéstől is tartózkodik, mintha önmagát holtponton tartaná, miközben
az a kétes feltevés kísért, hogy e terméketlen inaktivitást saját szándéka ellen
önmaga koholja, s ezzel az árulásnak beillő gánccsal senki sem vádolható, csak
ő maga.
A reflexióban az a visszás bonyodalom támad, hogy a dolgok, személyek, élmények
értelmét rejtett mozdulattal elcseni úgy, hogy önmagát a közvetlenségben hátulról
elgáncsolja. A reflektálásról azt lehet mondani, hogy semmihez sem jut nyíltan
és egyenesen - ha egyáltalán azt lehetne mondani, hogy valamihez hozzájut. Mert
nem jut semmihez. Mindig meg kell állnia, anélkül azonban, hogy elindult volna.
Csak egy helyben forgolódik, s amit lát, s amivel foglalkozik, nem egyéb, mint
önmagának forgolódása.
Kierkegaard, akit e tárgy alapszerzőjének lehet tekinteni, mert a reflexió élménye,
lélektana, leírása és bírálata életének fő témája volt, ezt az állapotot, szemben
a szimpátiával, autopátiának mondja. Ez a "hipochondriális hajlam, hogy
az ember önmaga kéme legyen". Szüntelenül ebben az önmaga ellen irányuló
erőszakolt "intrikában él". Kifejezéséről azt mondja: "az, hogy
közvetlen kifejezést találjak, egészen ritkán, az, hogy indirekt kifejezést
találjak, minden mértéken felül sikerül".
Ez az életrend, amelynek lényege: "egy lépés előre, kettő hátra".
Kedvét leli az önámításban, de szándékosan elfelejti, hogy árulásról van szó,
s aki ámít, az saját maga. Nincs egy véleményen önmagával, de úgy, hogy véleményeinek
értelmét észrevétlenül kiforgatja, s amikor ezért felelősségre vonja magát,
szemtelenül ártatlan képet vág.
Az élet a létnek nem ellentéte, hanem lefokozott és zárt állapota. Az életnek
van azonban olyan helyzete, amikor negatívvá lesz. Ez a negatív lét nem a halál,
nem a passzivitás, nem a megsemmisülés, hanem a közömbös holtpont. Ez a reflexió.
A reflexió az élet absztrakt helyzete, az elkülönülés, a magány, a zártságnak
az a fajtája, amikor az ember ezt a zártságot mint az önmaga körül való szüntelen
keringést az élettörvény rangjára emelte. Hogy ezzel az absztrakcióval realitását
elveszti és lefokozódik, természetes; hogy ébersége kialszik és elkábul, magától
értetődik; hogy légüres térben van, bizonyos. Ez a szamszára, az álomképek között
eltévedt kábaság. Ez a lét negatívuma. Ez az irreális absztrakciók között való
bolyongás, amelynek szimbóluma a gordiuszi csomó és a labirintus.
A reflexió a lét negatívuma; ebben az állapotban a lét teljes egészében felbomlik
és lezárul. Más szóval: összebogozódik és megoldhatatlanná lesz, mint a gordiuszi
csomó, vagy ismét más képpel: útvesztőben való reménytelen tévelygéssé válik,
mintha valaki labirintusba kerülne.
A reflexió a lét negatívuma, mert a lét forrása és középpontja a nagy isteni
éber Én. A reflexióban pedig az ember ennek ellentétévé lesz: individuális anyagi
Én. A létből teljesen kiesett és tulajdonképpen megszűnt - lenni. Élete merő
látszat, legfeljebb: lehetőség, mint Kierkegaard mondja. A léthez sohasem ér
el; sorsát nem tudja követni - hiszen egész erőfeszítése abban merül ki, hogy
önmagával a sors megelőzését hitesse el, s abba bukik bele, hogy ezt el is hiszi,
nem is, vagyis önmagát hitetlen kételkedésben tartja.
A negatív lét következménye, hogy a közvetlenség megszűnik. Nincs kapcsolata,
érintkezése saját valóságos lényével, s ezért a közösségen is kívül kell élnie.
Az apokaliptikus emberiség ilyen reflektált, közvetlenségét vesztett, közösségtelen
negatív létben tartózkodik. És mikor homályos sejtelem támad benne, hogy ebben
a helyzetben létét, sorsát, életét elveszti és megkísérli, hogy feleszméljen
- akkor az ítélet beteljesedik rajta: elkezd tudatosan reflektálni. Ezt a tudatos
reflexiót nevezik újabban introverziónak. Ez a közvetlenség elvesztése után
a pont: amikor az ember a magányos kábaság börtönére a kulcsot ráfordítja. Ez
a labirintus.
A közösség élete ilyen körülmények között merő látszat. Tulajdonképpen nincsen
szó egyébről, mint arról, hogy sohasem történik igazi találkozás, csak a sötétségben
véletlen karambol. Nincs találkozás, nincs ismeret, nincs látás, nincs felismerés
- így tehát nincs sem barátság, sem házasság, sem szerelem, sem közvetlenség,
sem beszéd, sem visszhang, sem vonzalom, sem együttérzés, sem szeretet. Ha a
közvetlenség elvész, a közösség abban a percben heterogén elemek zűrzavaros
kavargásává lesz. Törvényen kívül álló mozgási pályájukon tévelygő lények vakon
egymást elkerülik, vagy egymásnak rohannak, de az elkerülés éppen olyan értelmetlen,
mint az összeütközés.
A reflexió az az állapot, amikor az ember mindenen kívül áll: kívül az életen,
kívül a léten, kívül a közösségen, kívül a valóságon, kívül az éberségen, kívül
a létezőn. A reflexió éppen ezért metafizikátlan és vallástalan és ezért közösségtelen.
A reflexiónak egyetlen tartalma van: az illúzió. Ez az: individuális Én. A Véda
ezt az állapotot abhimánának, őrületszerű megzavarodásnak hívja, amikor az ember
önmagát az anyagi világ képei közé teljesen belesüllyeszti és látszattá fokozza
le, akinek célja, vágya, szenvedélye, kívánsága csak anyagi, akinek sorsa csak
az élet végéig terjed, aki csak az anyag határáig lát, s akire a lélek és szellem
nélküli élet után a megsemmisülés vár.
1.
Időszámításunk
előtt a hatszázas év körül, az őskor küszöbén egész sereg olyan ember áll, mint
amilyen Kínában Lao-ce és Konfu-ce, Indiában Buddha, Iránban az utolsó Zarathusztra,
vagy, hogy ne kelljen olyan messzire menni, Görögországban: Hérakleitosz, Püthagorasz,
Empedoklész. Ennek az embernek a képe már az első pillanatra is lenyűgöző. Határtalan
öntudattal mozog; úgy látszik, olyan tudás birtokában van, amely a földmérésben,
a csillagászatban, a vallásban, a tanításban, a gyógyításban, az állam kormányzásában,
a metafizikában, a költészetben egyaránt érvényesíthető. Az utóbbi időben az
őskori nagy ember e sokoldalúságával szemben eléggé bizalmatlanok lettek, és
a történet előtti alakok sokszerű képességét legendának minősítették. E bizalmatlanságra
nincsen semmi ok. Püthagorasz tevékenysége a történeti idők határára esik, Empedoklészé
még későbbre. Minden jel arra vall, hogy ez az ember, ha nem is volt egészen
köznapi jelenség, nem volt legendaszerű. És ha ezt az embert a történeti időkben
csaknem szemünkkel láttuk, nincs ok feltételezni, hogy azelőtt száz-kétszáz
évvel hasonló nem élhetett. A mai specialista és szakember leszűkült világhelyzetében
a kozmikusan tág és univerzálisan levegős emberi egyéniséggel szemben persze
önkéntelenül szkeptikus.
A görögök ezeket az embereket ősi teológusoknak - palaioi theologoi - hívták.
Hogy mindjárt a dolog lényegére lehessen térni, ennek az embernek világhelyzetét
úgy lehet megjelölni, hogy: szakrális szubjektum. Mert sem Püthagorasz, sem
Empedoklész, sem Orpheusz, sem Szolón, sem ennek az embernek valamelyik keleti
vagy távol-keleti megjelenése nem abban jelentékeny, hogy csaknem egyforma biztonsággal
intézte az állam ügyeit, írt költeményt, gyógyított, nevelt és tett matematikai
fölfedezéseket. A jelentékenység nem az egyes képességek gazdagságában, hanem
abban van, amit a görög elnevezés is mond. Ezek az emberek szakrális személyiségek
voltak. Univerzalitásuk értelme az emberfölöttiség. Az a biztos és öntudatos
ragyogás, amely szavaikban és tetteikben megnyilatkozik, s amely személyükből
még a gyakran ostoba anekdotákon keresztül is árad, ezt az emberfölöttiséget
csaknem érzékileg tapasztalhatóvá teszi. Az ősi teológus az az ember, aki a
történet előtt sem lehetett gyakori, de ténylegesen volt. Azóta pedig éppen
ez a szakrális szubjektum veszett el. Az utolsó nagy megjelenés, Platón óta
a történet ilyen emberfölötti személyiséget nem ismer.
A modern időkben az őskori szakrális személyiség ellen még egy kifogást szoktak
emelni. Abban az időben - szólnak - az élet olyan primitív volt, a viszonyrendszer
olyan kidolgozatlan, az életben oly kevés elem volt együtt, a tudás anyaga oly
kevés, a közösség oly kicsiny, hogy bizonyos tekintetben lehetetlen volt egyetemesen
lenni.
Hogy ez a kifogás éppen olyan tévedésen alapszik, mint az előbbi, azt nem is
kell különösebben hangsúlyozni. Az egyetemesség ugyanis nem enciklopédikus tudás
és nem polihisztorság. Mind a kettő merő anyagi tudás, csak mennyiség. Tudás
és nemtudás, mindkettő elégtelen, szól a Véda. Hérakleitosz pedig: a sokat tudás
semmire sem tanít meg. Csuang-ce csaknem ugyanezekkel a szavakkal mondja ugyanezt.
Az őskor emberét ennél igazán érettebbnek lehet tartani. Az univerzalitás nem
anyagi tudás, hanem szellemi kvalitás. És nem az élet primitív voltából fakad,
hanem a szellemi erőknek számunkra elképzelhetetlen erejéből, közvetlenségéből
és mélységéből. Valószínű, hogy az őskorban a szakrális szubjektum megjelenése
és tevékenysége egészen természetes volt; és valószínű, hogy ez az ember az
őskori létről még az írásbeli feljegyzéseknél is biztosabbat, élőbbet, valóságosabbat
és többet tud mondani. Szerepe, helye, feladata körülbelül abban jelölhető meg,
hogy ő volt az Élet Mestere. Államokat békített ki, mint Biasz? Társadalmi viszályokat
szüntetett meg és törvénykönyvet írt, mint Szolón? Költő volt, jós, pap, misztikus,
szent, mint Orpheusz? Igen. De tevékenységének lényege nem abban merült ki,
hogy egyes életterületeken képzettnek mutatkozott, hanem abban, hogy univerzális
képességeit egyes területeken alkalmazta. Ezenfelül azonban még valami.
Századokkal később, amikor az őskori lét még egyszer feltörni látszott, Julius
Caesar idejében, úgy tűnt, hogy ez a szakrális szubjektum ismét megjelenik.
Egy pillanatra mintha az ősi lét nyíltsága ismét visszatérne, írja Schuler,
és az élet ellentétei elsimulnának; mintha benne ismét jelentkezne a kvintesszenciális
lét; mintha személyével az őskor isteneit ismét megidézte volna. A pillanat
azonban elmúlt, és az őskorból nem tért vissza semmi. Caesar nem volt szakrális
szubjektum. A nyilvánosság és történet felé forduló emberfölöttisége mögött
sötét és démoni magánélet súlyos szennye rejtőzött. Empedoklész vagy Püthagorasz
kristálytiszta, éterien átlátszó élete mellett Caesaré olyan, mint az iszapos
víz. Caesar csak történeti nagyság volt, de nem szakrális szubjektum, nem az
Élet Mestere. A caesari élet középpontjában már az Én állott, nem az isteni
lét.
A szakrális szubjektum azért lehetett és volt az Élet Mestere, mert Schuler
szavaival élve, személyével megidézte az isteneket, mert benne a kvintesszenciális
lét nyilatkozott meg, mert univerzális lénye az ősi lét éberségét sugározta.
Az a kozmikus lét, amely az őskorban realizálódott, benne megsűrűsödve, az őskor
letűnése után is még néhány száz évig fennmaradt. Ezek az emberek azért szakrális
szubjektumok, mert személyükben az őskori lét isteni-szakrális voltát megőrizték.
2.
A
Tao te king versei között van egy (XV.), amely az őskori Mesterről szól.
"A régi Mesterek meg tudták nyitni a lezárt rejtélyeket" - mondja
mindjárt bevezetésül. A mondat a létről és az életről, a nyíltságról és a zártságról,
az éberségről és a kábaságról megbeszéltek után különösebb nehézséget nem nyújt.
Az Élet Mesterének legfontosabb tevékenysége és hivatása a megnyitás volt. Ahol
az élet lezárult, ahol elkezdett merő élet lenni, semmi más, csak biológiai
folyamat, ott a Mester, mint a nép vezetője a sivatagban, amikor a kősziklából
vizet fakaszt, az életet a lét számára ismét megnyitja. A helyet, ahol a lágy,
a passzív élet elkezd megkövesedni, ismét felszabadítja és a lét spirituális
erői számára hozzáférhetővé teszi. Ez volt a Mester tudása. Mert az életnek
lágynak, passzívnak kell lenni - érzékenynek -, intenzíven érzékenynek, hogy
a lét isteni erőit be tudja fogadni. Lágynak kell lenni, mint az asszony vagy
a csecsemő. "Ami a földön a leglágyabb, legyőzi azt, ami a földön a legkeményebb."
- "A lágy legyőzi a keményet, a gyenge legyőzi az erőset." - "Ha
az ember erősödik, öregszik."
"A dolgokat fel tudták ismerni és meg tudták érteni" - mondja a vers
tovább. "Erejük az éberség volt." A helyzet mindig világosabb lesz.
Lao-ce már a második sorban kimondja, hogy egyetlen emberi képesség van, amely
a dolgokat fel tudja ismerni és meg tudja érteni, s ez az éberség.
A harmadik sor így hangzik: "Az élet erejének éberségében lettek nagyok".
Nyíltabban már nem is lehet szólni. Mi az Élet Mesterének szakrális szubjektivitása?
Megtanulhatatlan és átadhatatlan, egyetlen személyhez kötött, soha ebben a minőségben
meg nem ismétlődő tehetség az isteni lét iránt való intenzív érzékenységre.
Az a képesség, amely az egész őskoré volt, a Mesterben azonban esszenciálisan
élt. Ez a képesség a szubjektivitás egy neme; az éberség szubjektivitás; intenzív
és szakrális szubjektivitás. Az a tehetség, hogy maga az idő, maga a nép, sorsával,
tevékenységével, kultuszával, életrendjével a lét isteni erőit idézi, hívja,
fogadja, leköti, velük s általuk él - ez a tehetség passzív szubjektivitás,
lágyság, alárendelés, szolgálat: ez a szubjektivitás a Mesterben, a szubjektumban
intenzív sűrűségben megjelenik.
"Megkísérlem elmondani -szól tovább Lao-ce -, hogy milyenek voltak. Vonakodtak,
mint aki télen átmegy a folyón. Éberek voltak, mint aki lappangó ellenségtől
fél. Józanok, mint aki más országból jött. Hátráltak, mint az olvadó jég. Nyersek,
mint a megmunkálatlan anyag. Mélyek, mint a szakadék, rejtélyesek, mint a megzavart
víz."
A Mester nem aktív. A Mester eszköz. A személyében és személyével megidézett
isteni erők eszköze. Szakrális lény, aki által az univerzális lét nyilatkozik
meg. Ő maga, az emberi Én, vonakodott, hátrált, nyers volt, józan, mély, de
mindenekfölött éber. Nem cselekedett: "a világ szellemi dolog, amivel nem
lehet cselekedni. Aki cselekszi, elrontja." Passzívan engedett az erőnek,
amely rajta keresztül működött. Óvatos volt, józan, tartózkodó: saját magában
nem bízott, szüntelen éberségben élt, hogy az erők természetét figyelje és felismerje.
Áttekinthetetlen volt: rejtélyes, mint a megzavart víz. Mert az erők állandóan
küzdöttek benne, és sohasem lehetett tudni, milyen erő az, amely megszállta;
csak az volt kétségtelen, hogy: isteni erő.
"Ki tudja ma éberségével Énjének kábaságát eloszlatni?" Ki tudja ma
a léttel emberi Énjének életét újra létté emelni? Ez a kérdő kiáltás az őskor
határáról hangzik. Az aranykor elmúlt. Az Élet Mestere elnémult. Senki sincs,
aki a népet a kábaságból felriassza. Hiszen az ember saját kábaságát sem tudja
eloszlatni. Senki sincs többé, aki az életet lezárult és megkövesedett részein
fel tudja törni és meg tudja nyitni. Senki sincs, aki az isteni lét erőit személyében
meg tudja idézni. Az emberek ma már csak Ének. Az Én elmerül a kábaságba, vagyont
gyűjt, hatalomra éhes, élvezetet hajszol. Az Élet Mesterének ilyesmire nincs
szüksége. "Aki ezen az úton jár, nem kíván gazdagságot." Hiszen: "Aki
gazdag, még lehet értéktelen."
A Mester nem volt tökéletes ember. A hibátlanság és tökéletesség az ostoba ember
álomképe. A Mester ember volt, az emberi lét minden jelével.
A szép, nagy, világos, megnemesedett élet nem a tökéletességen, hanem a megszenteltségen
múlik. Ez a vers befejező mondata: "Tökéletlenségükben felismerték a tökéletességet."
Ez volt bennük a vallás, a pietás, a komolyság: tudták, hogy emberek, de éppen
ebből tudták és érezték maguk fölött a végtelen isteni lét tökéletességét. És
szemüket nem saját Énjükre függesztették, hanem arra, ami az Én világán túl
van. Személyük, sorsuk, életük súlypontja és tartalma nem is a kicsiny Én volt,
hanem a Nagy Láthatatlan. Ezért voltak az isteni lét megnyilatkozásai. S ezért
vonzódott hozzájuk a nép. Ezért voltak szakrálisak. Ezért voltak az Élet Mesterei.
"Aki a Láthatatlan nagy képét magában tartja, az egész világ ahhoz sereglik."
3.
A
görögök az Élet Mesterét azért hívták ősi teológusnak, mert a Mester eszköze
a theosz logosz, az isteni szó volt. A logosz persze nemcsak szó, hanem értelem,
ige, szellem, szabály, mérték, jel, jelkép, törvény, ítélet, s még egyéb is.
Hérakleitosznak van mondata, ahol a logosz egyenértékű fordítása az, hogy: éberség.
Amikor azt mondja, hogy mindenkinek van logosza, de a többség nem él vele, akkor
itt a logoszt az éberség csaknem teljesen fedi. Egy másik töredéke ezen az alapon
így is fordítható: pszükhész eszti logosz heauton auxón - a léleknek önmagát
növelni tudó ébersége van.
Az őskorban a szó láthatatlan volt; az Élet Mesterének tevékenységében észrevehetetlen
és megfoghatatlan. Láthatóvá a történeti kor határán lett, amikor leírták. Amikor
a szakrális szubjektum letűnt, a szót átadta utódának: a könyvnek.
A szó a könyvben nyerte el végleges alakját. Itt lett tényleges jelkép; itt
lett idea. Itt lepleződött le, hogy a szó minden dolgok mátrixa, mint Baader
írja: minden létező princípiuma, amely a szellemet és a természetet összeköti
és mind a kettőt realizálja. Mert a szó nem kifejezés; ezt csak az individuális
Én gondolja így, aki magát törvénytelenül a lét középpontjába helyezte, s abban
a csalódásban él, hogy a világ körülötte forog. A szó megnyilatkozás, éspedig
az isteni lét teremtő megnyilatkozása. Ezért ébresztés, ezért riasztás, ezért
megnevezés, ezért mágikus uralom. S ezt a képességet a szó minden időben és
minden nyelvben megtartotta még akkor is, amikor a nyelv már elromlott, szakrális
jellegét csaknem teljesen elvesztette és az individuális Ének kifejező eszköze
lett. A szó a szakrális és univerzális lét jelképe.
Időszámításunk előtt a hatszázas év fordulatának két nagy jelentősége, amely
az emberiségen azóta uralkodik: a szakrális szubjektum és a könyv. Ez a kettő
az Élet Mestere. Az előbbi az őskori létnek felel meg: mert élő, oldott, nyílt,
szabad, közvetlen, személyes, abszolút, intenzív és reális. Az utóbbi a történeti
létnek felel meg, mert tárgy, kötött, formált, közvetett, személytelen, viszonylagos,
extenzív és reflexív. Az őskorban az Élet Mestere az élő szakrális szubjektum
volt, a történeti korban az Élet Mestere a könyv, a szakrális objektum.
4.
Az
őskori könyvet szutra-stílusban írták. A szutra szanszkrit szó, grammatikailag
csaknem összefüggéstelen szavakból álló rövid mondat, csaknem rejtvény. Szógyökökből
álló titkosírásnak is nevezhető. Az összefüggést az olvasónak kell megtalálnia.
Az ilyen szutrában a feljegyző a szavakat úgy használja, mint a jelképeket.
Ezért az őskori India vagy Irán szavakkal írt könyve a jelekkel írt kínai könyvtől,
a hieroglifákkal írt egyiptomi papirusztól, a kőbe vésett babiloni írástól vagy
a mexikói azték, a perui csomózott kiputól lényegében nem különbözik.
A stílus hatása az összes szent könyveken, a halotti papiruszokon, a héber Biblián
éppen úgy, mint a Kabala régi iratain, Hérakleitoszon, Püthagoraszon, Hermész
Triszmegisztoszon és a gnosztikus műveken is érezhető.
A szutra-stílus abban az időben keletkezett, amikor a szájhagyomány még élt,
de a hagyományt a Mester írott jelekkel is továbbadta. Erre emlékszik az az
elbeszélés, amely elmondja, hogy Lao-ce nyolcvanéves korában elhagyta hazáját,
de a határon a főhivatalnok kérésére néhány rövid versben egész tudását leírta.
Ahol jelek nem voltak, vagy ahol a hagyományt a szellemi kaszt leírni vonakodott,
mint igen sok esetben, például a keltáknál, akiknél azt, aki bármit le mert
írni, a druidák halállal büntették, ott idők folyamán az ősi hagyomány részben
elveszett, részben az új hagyományba olvadt. Ahol az ősi hagyomány szutráira
az új hagyomány szervesen rátelepedett, ott gyakran a geológiai rétegekhez hasonló
konglomerátum keletkezett; ez az eset a tibeti Bardo Tödolnál és az egyiptomi
Hermész Triszmegisztosznál.
A szutra-stílus feloldása a kínai Ji kingben csaknem lépésről lépésre követhető.
Az, ami most könyv, eredetileg nem volt egyéb, mint az egy hosszú és a két rövid
(jang és jin) csontpálcikák nyolcas csoportjának hatvannégyféle kombinációja.
A csontpálcikáknak bizonyos összefüggéseikben más-más jelentésük volt. Hatszor
egy hosszú volt a Teremtő princípium jelképe; hatszor két rövid volt a Befogadó.
A jelképeket később a cickafark nevű növény (achillea millefolii) szárából készült
vesszővel jóslásra használták. Az egész rendszer zárt világképet jelentett.
Ez a rendszer egy az archaikus szintézisek közül, mint amilyen volt a héber
Kabala, az aritmológia vagy az asztrológia.
A csontpálcikák jelzette képek és jelentések írásba való foglalása forradalmi
tett volt, s ellene a kínai szellemi kaszt nagy része a végsőkig tiltakozott.
Ez volt a történeti idők nagy válságai közül az első. A képek értelmének írásban
való feljegyzése szutra-stílusban készült. A könyvet egy aránylag kései alakban
Konfu-ce megmentette. A Ji kinghez Ven császár és fia magyarázatot írt, s így
a szöveg egyre bővült és egyre folyamatosabbá vált. Az utolsó archaikus kommentár
Konfu-ce műve. A könyv akkor már olyan formát nyert, hogy grammatikailag a nem
különösebben beavatottak számára is érthető lett.
Valószínűleg így keletkezett a Védanta, a Brahmanasz, a Bundahisn, a Szánkhja
is. Eredeti alakját nagyon kevés könyv tartotta meg, s a többi közt ilyen Patandzsali
Jóga-szutrája, vagy a nagy Szánkhja-karika.
A szutrában a szavak látszólagos összefüggéstelenségének olyan mágikus érintése
van, mint amilyent a történeti emberiség a gnómában, a szentenciában óhajtott
megvalósítani, - a legtöbb esetben igen kevés szerencsével. Mert a szutrához
képest még a minden fölöslegestől megtisztított La Rochefoucauld-szentencia
is fecsegés. A különbség ugyanis nem a formai jellegben van. Tömörségben, súlyban,
komolyságban és erőben a szutránál többet írott nyelv adni nem tud. A szutra
végső titka pedig az, hogy amit nyújt, az nem fogalom és nem kép, tehát sem
az értelmi tudáshoz, sem a mítoszhoz semmi köze sincs. A szutra elemi metafizikai
érintés, amely felébreszt. Ez az Élet Mesterének közvetlen érintése. Az őskori
hagyományból az éberség megértése nélkül semmi sem látható. A szutra primer
éberségi aktus jele úgy, hogy kellő kulccsal ez az aktus az olvasót is elkapja
és felriasztja.
A legtöbb esetben a szutra, akárhány szóból áll is, a teljes mondatnál egy szóval
kevesebb. Ha a felriasztáshoz hat szó kell, csak ötöt mond ki. A hatodik a kulcs,
amit vagy a Mester ad meg, vagy meg kell találni. Esetleg enélkül is érthető,
de esetleg tévesen, esetleg az ellenkezője. Amíg a megértést a felébredés villanása
nem kíséri, addig a szutrát az ember nem fejtette meg. Mert ez a villanás a
primer. Ez a kipattanó szikra, amiről Platón hetedik levelében beszél. A szutra
legmélyebb tartalma mindig metafizikai és abszolút. A mitikus tartalom, a kép
már másodrendű. Az ésszerű értelem pedig harmadrendű. Grammatikája pedig egyáltalában
nincs. Néha úgy hangzik, mint a jóslat, néha mint a hallucináció. Püthia beszélt
így, költők írtak így, istenek nyilatkoztak meg így.
5.
Az
őskori könyv modern európai nyelvre nem azért lefordíthatatlan, mert ennek grammatikai
akadálya van, hanem azért, mert az őskori könyv szavai az európai nyelvekből
teljesen hiányzanak. Hiányzanak pedig azért, mert az őskori nyelvek egyetemes
jelrendszerek voltak, az európai nyelvek pedig az individuális Ének kifejező
eszközei.
Európában ma az összes egyetemes jellegű és jelentésű szavakat kivétel nélkül
minden nyelvnek az utolsó két univerzális nyelvből, a görögből és a latinból
kell átvennie. A szellemiség minden magasabb rendű szava görög vagy latin. A
metafizika minden lényeges szava görög vagy latin. Az általános jellegű szavak
mindegyike görög vagy latin. Ezen a két nyelven a hagyomány univerzális szellemisége
kifejezhető. Az európai nyelvek ezt a képességüket elvesztették. A nyelvek legnagyobbrészt
csak az individuális Ének közlési eszközei. Guénon a hagyománytalanság korszakát
attól a pillanattól keltezi, hogy a reneszánsszal a latin nyelv helyébe az univerzális
tartalmak megjelölésére alkalmatlan nemzetiségi nyelvek léptek. A modern tudomány
által támogatott nézet persze az ellenkezőt mondja. Feltevése, hogy kezdetben
a népek primitívek voltak, és így a nyelvek is, minél régibbek, annál kezdetlegesebbek.
Ennek éppen az ellenkezője az igaz. Minél régibb a nyelv, annál metafizikaibb.
Ha nem így lenne, nem lennénk kénytelenek minden univerzális szavunkat a kínai,
a szanszkrit, a görög, a latin nyelvből venni.
A latinban az archaikus nyelvek rejtett, végtelen képessége az összes lehetséges
dolgok megjelölésére még megvolt. Az univerzalitás a görögben még fokozottabban
élt. Példára nem kell hivatkozni, mert ez a képesség nem az adatokon, hanem
az általános színvonalon múlik. De ha valaki hamarjában nem talál szót, amelynek
idő és tér korlátain túl értelemgazdagsága kimeríthetetlen, nyúljon a logosz
felé. A logosznak több száz európai szóból álló szótárra lenne szüksége. A logoszból
képzett szavak szótára ezerre rúgna, de újabb képzések mindennap felmerülhetnek,
és fel is merülnek. Az a szellemi tér, amelyet megnevez és feltár, kimeríthetetlen.
A metafizikai kép- és értelemgazdagság a szanszkrit és kínai nyelvekben még
ennél is fokozottabb mértékben él.
Az európai nyelvek a latinhoz és göröghöz viszonyítva olyanok, mintha ezek lennének
a civilizált, művelt és szellemi kaszt nyelvei, román és germán utódaik pedig
tájszólások. Csaknem konyhanyelvek. A magasabb rendű valóságok és magasabb rendű
élettevékenységek és a magasabb színvonalon tartott gondolkozás ezeken a nyelveken
kivétel nélkül csak a latin és görög szavak állandó segítségével tartható fenn.
E szavak értelemgazdagsága, grammatikai bősége és metafizikai színvonala az
utódnyelvek számára elérhetetlen. A mesterkélt és erőszakolt nacionalizálás
pedig, amellyel e szavakat le kívánják fordítani, azt éri el, hogy értelem,
színvonal és gazdagság elvész; - mert a szavak nem választhatók meg önkényesen.
A nyelvek közül a legtöbb idealitás kétségtelenül a szanszkritban van. A hozzánk
közelebb álló nyelvek közül pedig a görögben. Ez az a nyelv, amely a világtényeket
a maguk abszolút voltában, más szóval: egzaktul meg tudja nevezni. Amit a görög
megjelöl, az jelképszerű.
A gondolkozás nem az individuális Én, hanem az univerzális szellemi Én dolga.
S ha az individuális Én gondolkozik, abban merül ki, hogy önmagát a dolgoktól
elvonja. Azt hiszi, ha bizonyos távolságba húzódott el és onnan néz, már az
igazságot látja. Pedig csak elvontan - absztraktul lát. A gondolkozáshoz távlat
és színvonal és éberség kell. Csak ha valaki éber, láthatja meg a lényeget;
és csak ha valaki a lényeget meglátta, lehet egzakt. Az egzaktság csak univerzális
szintetikus látásból fakadhat. A metafizika jelei, a mítosz képei egzaktak.
Egzakt látás az, ami Platón idea-metafizikájában megnyilatkozik; ilyen egzakt
látás van Püthagorasz számelméletében; a kaldeus asztrológiában; a Ji kingben;
az alkímiában; Böhme vagy Baader gondolkozásában; néhány nagy európai költő,
mint Shakespeare, Moliére, Keats, Hölderlin, George, Rilke művészetében. Ami
ezeken a körökön kívül fekszik, az legfeljebb absztrakt, az esetek többségében
pedig csak zavaros. Nem jelek és képek ezek, mindössze fogalmak. A fogalmak
alapja az absztrakció; absztrakt pedig annyi, mint elvont: az igazságtól, a
lényegtől, a teljességtől, az egésztől, a léttől is elvont.
6.
Az
őskönyv formai jellege szerint beavatás, tartalma szerint metafizika volt. Az
emberi közösségben való szerepe pedig az őskori szakrális szubjektum tevékenységének
fenntartása: az ébresztés. Az őskori könyv, amikor a szakrális szubjektum már
nem volt többé, az Élet Mestere lett. A könyv lett a kormányzó, a gondolkozó,
a próféta, a szent, a pap, a tanító, az orvos. A lét teljessége már nem az élő
emberi személyben szólal meg, hanem a könyvben. A könyv őrzi a szakrális szubjektivitást;
adja tovább a hagyományt. Az emberi ajkakon elnémult theosz logoszt mondja ki.
Nehogy e ponton egy percre is félreértés támadjon: azáltal, hogy a könyv az
őskori szakrális személy élő szavának utóda lett, a megszenteltséget nem minden
könyv örökölte. Az apokalipszisnek sajátsága éppen az, hogy bár a szó ítél,
maga a szó is ítélet alatt áll. A megnyilatkozás és elnevezés is válságban van.
A krízis megoldhatatlan nehézsége, hogy a megnyilatkozás lehetősége megvan,
de a lehetőség soha nem lesz más, csak lehetőség, vagyis nem valósul meg. Ezért
az igazi szakrális könyv csakis és egyedül az, amely az őskorból maradt, vagy
amely az őskor szelleméből közvetlenül él. Az apokalipszis legmélyebb sajátsága,
hogy a megoldás előtte fekszik, de azt nem ismeri fel; a kibontakozást állandóan
elmulasztja; nem éber - alvajáró. Sőt a megmentés és a megmenekülés eszközeit
is maga ellen használja fel.
Az őskorban a könyv is úgy beszél, mint az ember, azóta az embernek is úgy kell
beszélnie, mint a könyvnek. Az őskori könyv szankciója az ember volt; ma az
embert a könyvnek kell szentesíteni. Az őskorban a beszéd mondta meg, mit; kell
tenni és írni; azóta az írás mondja meg, mit kell mondani.
1.
A
történet korszakában a kábaságba süllyedt embert nem a szakrális személy riasztja
fel. A személy szakrális volta elveszett, és az a sok kísérlet, amely azt visszaszerezni
kívánta, mind kudarccal végződött. A történet korszakában az Élet Mestere nem
az ember, hanem a könyv. Az a közvetlen kinyilatkoztatás, ami az őskorban a
szakrális ember volt, most a könyv lett. A könyv a riasztó. A kakas, aki megszólal,
hogy: Ébredj, ember, nehogy az álmosság démona elaltasson! A könyv létfeltétele
az, hogy az emberi személy néma. Szólni, tevékeny és cselekvő szó fölött rendelkezni,
az ébredésre a jelet megadni a történet ideje alatt egyedül a könyv képes. Az
emberek egymással csupán individuális viszonyban állanak és állhatnak; az univerzális
viszonyokat az írott szó mondja ki.
A történet korszakában a könyv éberségének három forrása van:
1. Az archaikus szintézis. Az őskori egységek minden faja és minden alakja.
Ezek az őskori egységek a lét egyetemességének jelei és képei. Az, aki csak
egyetlen ilyen szintézist is megért és asszimilál, világosabban lát, s főként
éberebben él.
2. A zseniális ember. A történet zseniális embere az őskori szakrális szubjektum
apokaliptikus változata. Ritkábban tevékeny lény; nagyobbára a szó, éspedig
az írott szó embere. Csak egészen kivételesen filozófus vagy tudós; túlnyomó
többségben misztikus vagy költő vagy művész.
3. A misztikus intuíció. A misztikus intuíció az őskori éberség (zaéman) történeti
alakban. Csaknem sohasem jelentkezik szemmel láthatóan és kizárólagosan; a legtöbbször
csak egy-egy ponton tör át. A tudományból és a filozófiából majdnem teljesen
hiányzik. Sajátos területe: a vallás, a misztika és a költészet.
E pontok felsorolására azért van szükség, mert a történet párhuzamos jelenségei
felé a határt lehetőleg élesen meg kell húzni. Meg kell különböztetni a tudományt
az archaikus szintézistől; az átlagembert a zseniális embertől; a szcientifikus
észt a misztikus intuíciótól. Sem a tudomány, sem az átlagember, sem a szcientifikus
ész nem ébreszt és nem ébreszthet, s így a hagyományon kívül állna akkor, ha
a hagyományon kívül egyáltalán állni lehetne.
2.
Az
archaikus szintézis univerzális metafizikai jelképrendszer, mint amilyen az
újabban ismertek közül az aritmológia, az asztrológia, a Ji king, a taoizmus.
Van úgy, hogy egy-egy őskori népnek egyetlen őskori egysége volt; így a kaldeusok
egysége az asztrológia, az egyiptomiaké a Hermész Triszmegisztosznál nyomokban
megmaradt tanítás. Egy népen belül azonban több egység is élhet; így Kínában
egymás mellett Lao-ce és Konfu-ce; Indiában a többi közt a szánkhja és Buddha;
Tibetben a bön és a buddhizmus. Van úgy, hogy a két egység összeolvad; így Iránban
Mitra és Ahura Mazda vallása; Görögországban Orpheusz és Püthagorasz, később
a harmadik, Platón tanítása.
Az archaikus szintézis csaknem sohasem fűződik egyetlen névhez. S ha igen, a
név maga is univerzális, mint az indiai Manu, az egyiptomi Menesz, a kínai Vang.
Az egység univerzális. Ez az egyetemesség a kollektivitástól minden ponton a
lehető legélesebben elválasztandó. A történeti kor küszöbén, amikor Kis-Ázsia
partján és Európában Thalész, Parmenidész, Hérakleitosz fellépnek, és az őskori
egységeknek egyéni filozófiákban való szekularizációja megkezdődött, az egyetemesség
és a közösség között levő különbséget jól meg lehet ragadni. Thalész és kortársai
abban a tévedésben éltek, hogy az egységes metafizikai jelrendszer felállítása
individuális feladat is lehet. A nyílt lét lezáródása ebben az időben öltött
egyre nagyobb méreteket. Az individuális egység, amit később filozófiának neveztek
el, az univerzális egységgel ugyanolyan viszonyban áll, mint az individuális
költészet az univerzális költészettel.
Az őskori költészetben, a görög Homéroszban, a hindu Mahábháratában és Rámájanában,
és általában az őskori nép mítoszában a lényeges vonás nem az, hogy kollektív,
hanem hogy: univerzális. Szóval nem az, hogy: közös, hanem hogy: egyetemes.
A súly nem a szerzőre esik, hanem a jelképek értelmére és tartalmára. Hogy ez
az univerzális teremtő folyamat a népben miképpen szükségszerű, arra jellemzésképpen
elég annyit mondani: abban a történeti percben, amikor a nép az univerzalitást
elveszti, nem tud többé mítoszt teremteni, sőt mítoszában többé nem hisz. Népen
természetesen az ősi univerzális emberi közösséget kell érteni, és el kell választani
a történeti kor közösségétől: a tömegtől. A történet küszöbén az univerzalitás
elvész; ezzel párhuzamosan elvész a mítosz, és a nép tömeggé válik. A nyílt
lét lezárul és életté lesz.
Az Iliász, az Odüsszeia, a Gilgames, a Rámájana univerzális költői művek. Ahogy
a tao, az asztrológia, a Bön, a szánkhja univerzális metafizikák. Ezek az univerzális
metafizikák az archaikus szintézisek. Az univerzális metafizikával és költészettel
szemben nem a kollektív metafizika és költészet áll. A kollektívum sem költészetet,
sem metafizikát teremteni nem tud. Ezért él költészettelen és metafizikátlan,
vagyis zárt életet. Ezért nincs mítosza. Az univerzális őskort az individuális
történeti kor váltja fel; a költészet és a metafizika is az egyes emberek kezébe
kerül. Lezárul. Individuálissá lesz. Középpontja nem az isteni egyetemes lét
többé, hanem a személyes emberi Én. Az egyén azonban csak egyéni költészetet
és egyéni metafizikát tud teremteni; egyénit, ami azt jelenti, hogy töredékeset,
sekélyet, esetlegeset és önkényest. Az ilyen önkényes, esetleges, töredékes
és sekély metafizika a görög Thalész, Parmenidész metafizikája, de így válik
a metafizika Platón után, akiben az őskor utolsót lobban, azzal, hogy mindig
individuálisabb lesz, egyre töredékesebbé, önkényesebbé, sekélyebbé.
Az archaikus szintézis univerzális jelképrendszer. Magja ki nem fejezhető és
valódi természete meg nem határozható. Minden őskori egységnek más logosza van;
de minden egység középpontja logosz. Ez a különbség az őskori egység és az egyéni
filozófia között: az utóbbinak csak Énje van, logosza nincs. Ezt a logoszt elég
együgyűen később princípiumnak nevezték el, abban a hiszemben, hogy itt értelmi
elvről van szó. A logosz nem elv, hanem spirituális teremtő aktivitás. Hérakleitosz
nyelvén: a lét tüze, amelyben a természet világa ég. A hindu Agni és az iráni
Atar, a héber hagyományban Isten nevei közül az első, Mexikóban Tezkatlipoka,
a ragyogó tükör, a hermetikusoknál a csúcsával felfelé álló háromszög, Böhménél
a sulphur, Baadernél a villám.
Az őskori egységben a lényeg a jelképek rendszerében megnyilatkozó logosz, mert
ez, Schuler nyelvén szólva: a kvintesszenciális lét jelenléte. Hogy a jelképek
teljes világmagyarázatok, az már másodrendű. Az a tény, hogy az őskori egység
alakja szerint kozmogónia is, csillagászat is, orvostudomány is, morál is, politika
is, misztika is, szociológia is, pszichológia és karakterológia is, a középponti
logosz egyetemes voltából természetszerűen következik. Ezek a részek külön meg
sem állhatnak és egymástól függetlenül semmi értelmük sincs. A történeti ember
nem érti a zavart, ami tudományának diszciplínái között állandóan fennáll; a
zavar nem egyéb, mint az egymástól törvénytelenül elszakított részek autonóm
tevékenysége, holott ezeknek a részeknek egymás, főként azonban a középponti
logosz nélkül semmi értelmük és jelentőségük sincsen.
Az orvostudománynak szoros kapcsolatban kell lenni a lélektannal, a lélektannak
az anatómiával együtt a fizikával és kémiával, és ennek a morállal, a szociológiával,
ennek viszont az életrenddel (táplálkozás, magánélet, nevelés), ennek viszont
a metafizikával. A részek külön zártak, absztraktak, s mivel irreálisak és élettelenek,
légüres térben állanak.
Az őskori egységet a történeti idő úgynevezett tudományától az különbözteti
meg, hogy az archaikus szintézis metafizikai jelrendszer, ugyanakkor megvalósítandó
gyakorlati életrend. Mert az egység középpontjában álló logosz teremtő szubsztancia,
amely az életet alakítja és vezeti. Minden őskori egységben, legyen az aritmológia,
vagy taoizmus, asztrológia, vagy a szánkhja, vagy a Bön - tevékeny szellem él,
ami más szóval azt jelenti, hogy a jelképet megadja és az embert a jelképre
alakítja. Amikor a történet küszöbén az archaikus univerzális egységet az individuális
tudomány és filozófia váltja fel, a logosz elvész; de a logosz elvesztése annyit
jelent, hogy elvész az a teremtő szellem, amely az emberiség életére állandó
tevékeny metafizikai hatást fejt ki és gyakorol; a gondolat a tettől elszakad.
A gyakorlat és az elmélet különválik. Ez a tragikus szakadás Európában Platónnál
következik el. Az életben az aktivitás és a kontempláció elszakad - ahogy elszakad
az aktív és a kontemplatív kaszt: a szellemi ember (brahman) és a kormányzó
(ksátrija). A történeti időben a gondolkozás és a cselekvés egymást nem ismeri
fel többé. Filozófiát vagy spekulatív tudományt és technikát egy nevezőre hozni
nem lehet. A kettő nem függ össze. A középponti teremtő logosz eltűnt, gyakorlat
és elmélet összemérhetetlen. Az elmélet absztrakt marad; megtartott valamit
az őskor idealitásából, viszont reflexív; a gyakorlat szellemileg tartalmatlan,
lefokozott, profán; mind a kettő pedig: individuális, lezárt és egymás nélkül
irreális.
3.
A
zseniális ember a történeti korszakban az őskori szakrális szubjektum utóda.
A kettőt azonban soha, egyetlen pillanatra sem szabad összetéveszteni. A zseniális
ember a szakrális szubjektumhoz nem úgy viszonylik, mint az absztrakt és reflexív
tudomány az idealitással rendelkező és éber őskori egységhez. A zseniális ember
a szakrális személytől annyira, mint az archaikus szintézistől a filozófia,
nem távozott el. A kettő között levő legfontosabb különbség az, hogy a zseniális
ember a történeti időben él, ami azt jelenti, hogy nem a népben, hanem a tömegben,
vagyis nem univerzális létben, hanem individuális életben, s így nem életközösségben,
hanem magányban. Az életközösség hiánya lezárja, lefokozza, absztrakttá, elméletivé,
irreálissá teszi. Az emberiséggel való kapcsolat megszakadása mindig a lét egészével
való kapcsolat megszakadását jelenti s fordítva; mert a kettő nincs külön. A
zseniális ember szakrális szubjektum, de az alvajáró létben szakrális volta
nem a nép dicsősége, hanem személyének tragikuma. Ez a tragikum a közvetlenséget
darabokra töri. Ezért kénytelen reflexív lenni. A reflexió persze egy percre
sem elégíti ki, hiszen nagyon jól tudja, hogy a benne levő aktivitás nem saját
Énjének ügye saját magával; ebben az esetben terméketlen, magányos tudat lenne,
vagyis életzavar. De ahhoz, hogy ezen a homályos zavaron áttörjön, nincs hite:
Énjét feladni nem tudja, sorsát a létbe hajítani nem meri, életét nem tudja
maradéktalanul áldozatnak tekinteni. Éppen ezért a lét egysége igazi lényét
nem érinti, s éppen ezért lényének szakrális volta titok marad, a legtöbb esetben
még önmaga előtt is. Később, életének lezárulásával e titok némely része megoldódik,
ezért a történet zseniális emberének igazi élete halálával kezdődik. Élő és
személyes hatást tenni csak egészen kivételes esetben tud, s a legtöbbször éppen
nem létének természetfölötti, zseniális magjával, csupán individuális képességeivel,
külsőségekkel, szerepekkel és merő tárgyi mozzanatokkal.
A zseniális ember megnyilatkozása a történetben egészen kevés kivételtől eltekintve:
az írott szó, a könyv. Még ha nem is kifejezetten költő, író vagy gondolkozó,
feladatát még akkor is csak könyvben teljesítheti. A közvetlenséget vesztett
életben csakis a közvetett, vagyis az írott közlésnek van igazi jelentősége,
mert a logosz töredékeit ez őrzi.
Minden zseniális emberben korszak, idő, nyelvi, faji, műveltségi különbségen
kívül és felül rejtett, de annál mélyebb rokonság van. A közelmúltból vett példán
ezt mindenki könnyen ellenőrizheti. A múlt század második felében Kierkegaard,
Dosztojevszkij, Tolsztoj, Nietzsche közül mindegyik egészen más előzmények után,
más feltételek között, más népben, felekezettel, irányban lép fel. Ennek ellenére
nemcsak hogy van bennük valami közös, hanem az, ami gondolkozásukban a legfontosabb,
az tökéletesen azonos. Csak az elvek, a világszemléletek - röviden: a korlátok
és előítéletek mások. E gondolkozásokat mássá tenni látszik, hogy az egyik antimoralista
és keresztényellenes, a másik démonikus misztikus, a harmadik hívő keresztény.
Ezek a külsőségek, az elvek, a világszemléletek. Van egy pont, ahol mindegyik
találkozik, s ez az, hogy a történetben lezárt életet a lét erői számára ismét
meg akarja nyitni. Mindegyik metafizikát akar és mindegyik ugyanazt a metafizikát
akarja. Mindegyik életközösséget kíván -, szemben áll a tömeggel és népet akar
-, szemben áll a reflexióval és közvetlenséget akar -, szemben áll az absztrakcióval
és idealitást akar -, szemben áll az alvajárással és éberséget akar.
A zseniális ember nem szakrális szubjektum; a szakrális szubjektum a lezárt
életet éberen és közvetlenül megnyitja, és a lét erői számára szabaddá teszi.
A történet alakja nem szakrális, hanem zseniális; tevékenységének jelentőségéről
a legtöbbször sejtelme sincs. Ébreszt és riaszt, de nem tudja, miért. Rejtélyes
kapcsolatban áll zseniális elődeivel és kortársaival, tanul tőlük és megegyezik
velük. Az univerzalitást valamilyen alakban, bármilyen álmosan és révetegen,
mindegyik magában hordja. Érzi, hogy olyan ősök művét folytatja, akikről sohasem
hallott; olyan munkát kell végeznie, amelynek súlyával nincs tisztában. Időfölötti
vonzalmaival szemben tehetetlenül áll: sem Nietzsche, sem Tolsztoj, sem Kierkegaard
nem tudott volna beszámolni arról, hogy miért ragaszkodott Zarathusztrához,
Hérakleitoszhoz, illetve Szókratészhez, illetve a kereszténységhez. A hagyomány
szelleme, az éberség, a történeti idő hordaléka alatt lappangott. De ez a szellem
volt az, amely összekötötte őket egymással és a történeti időben megjelent többi
zseniális emberrel, de mindenekfölött az őskori, vagyis a valóságos emberi léttel.
A zseniális embert szellemének univerzalitása - individuumfölöttisége, világnézetfölöttisége,
elvfölöttisége teszi zseniálissá. Minden zsenialitás valamilyen módon kapcsolatban
áll a léttel: a világ egészével - a létezővel, az ontosz onnal, az ideával;
minden zsenialitás az intenzív érzékenység egy neme. S éppen ezért minden más
ember számára a zseniális ember műve az ébredés lehetősége.
4.
Az
éberség harmadik forrása a történeti időben: a misztikus intuíció.
Az első forrás, az archaikus szintézis, természete szerint nehezen elérhető,
s nehezen érthető. A második forrás, a zseniális ember, idegen lehet és maradhat.
A harmadik forrás, a misztikus intuíció az őskori egységben és a zseniális emberben
is a tevékeny képesség. Ezenfelül azonban minden élő emberben él, akármilyen
kába, álmos, alvajáró, lefokozott, reflexív, individuális legyen.
A misztikus intuíciót, amit Guénon intuition intellectuelle-nek nevez, nem szabad
összetéveszteni azzal az intuícióval, amelyről a modern filozófia vagy lélektan
beszél. Ez ugyanis semmi egyéb, mint a tudományos ész ellentéte és kiegészítése,
végeredményben azonban racionális mozzanat. A misztikus intuíció észfölötti
képesség. Egészen szoros kapcsolatban áll azzal a tehetséggel, amit a szánkhja
buddhinak nevez, amit Guénon intellect supérieurnek fordít. A buddhi az ember
par excellence metafizikai képessége, amely sohasem individualizálódik és nem
individualizálódhat, amely soha az Én zárt világával nem keveredik, hanem az
egyetemes lét körében marad. Ezt a tényt nem lehet eléggé hangsúlyozni. A misztikus
intuíció az embernek az a legmagasabb szellemi képessége, amelyet az egyéni
élet nem homályosíthat el, s éppen ezért ezzel a képességgel s ezzel a tehetséggel
önmaga fölé tud lépni, az individuális Ént át tudja törni és a nyílt létet el
tudja érni.
Néhány szó a misztikus intuíció és az iráni csiszti kapcsolatáról a helyzetet
közelebbről meg fogja világítani. A csiszti a metafizikai látás és éberség,
amely, mint a szanszkrit vidja az igazi realitás világában, más szóval a teljes
és egész létben való intenzív érzékenység. A csisztit azonban még kivételesen
sem szabad a látás szóval fordítani, mert ez nem a közönségesen élő, hanem az
éber lélek látása. Vizionárius látnokság (clairvoyance), amely a természetfölötti
valóságra vonatkozik. Pontos megfelelője a görögben az epopteia, amely az elragadtatott
állapot: az ember a dolgok örök ősképeit, az ideákat látja. Az epopteiát Apollón
és Dionüszosz hozzák. Apollón hozza a jóslatot, a jövőbe látást, az értelem
emberfölötti megvilágosodását, a világ jelképeinek villámszerű megértését, a
matematika, a csillagászat, a lélektan, a közösség törvényeinek fölfedezését.
Dionüszosz azt az epopteiát hozza, amely ugyanaz, mégis egészen más: a mámor
elragadtatását, a világ egységének vizionárius látomását, az emberiség egységének
mély önkívületét, a szerelem önfeledtségét. De az epopteia akár apollóni, akár
dionüszoszi, legmagasabb foka mindenképpen már a szón is túlcsap. Ennek a szón
túláradó önkívületnek jele: a muzsika. Tudjuk, hogy az őskori vallásokban, Kínában,
Indiában, Iránban, Egyiptomban, Görögországban, Júdeában a muzsikának, az éneknek,
a kardalnak milyen szerepe volt. Csak azt nem tudtuk, hogy a zene mit jelentett.
A zene az epopteia, a csiszti, a vidja kifejezése volt úgy, hogy az intenzív
érzékenység a zenében és a zenével és a zene által nyilatkozott meg. Apollóni
- ütemes, világos, értelmes, püthagoreus zenében; vagy dionüszoszi - elragadó,
olvadó, szenvedélyes, orpheuszi zenében, teljesen mindegy. A fiatal Nietzsche
intuíciója Apollónt és Dionüszoszt, az álom és a mámor isteneit, a zene isteneit,
az epopteia isteneit, a léleknek az önkívületben a zárt életből való kitörését
és a létbe való felemelkedését csalhatatlanul meglátta.
A buddhi, vagyis az intuition intellectuelle, más szóval a misztikus intuíció
az a képesség, amely az emberi lelket az életből kiragadja és a létbe átemeli.
Ez az epopteia, más görög szóval az eksztázis, az álom vagy a mámor, a jóslat
vagy a prófécia, a vízió vagy az önkívület, az ihlet vagy az elragadtatás. A
misztikus intuíció vezet az álomba, a mámorba, az életfölötti létbe, a halottak
világába, az istenek közé. A misztikus intuíció kiragad a lezárt Én köréből
és felszabadít, és a valóságok ősképeinek körében a lélek szemét megnyitja.
Ez történik a magányos meditációban, az ihlet pillanataiban, a mámor idején,
a halál órájában, a szerelmi ölelés pillanatában, és amikor zene szól - amikor
az emberi lélek intenzíven érzékennyé válik. Amikor reflexióját levetette, tudatát,
absztrakt értelmét, kábaságát ledobta - és közvetlen lett, nyílt és éber. A
misztikus intuíció, amely az éberséget hozza és az emberi lényt felriasztja,
nem értelmi képesség. Azok az erők, amelyek a meditációban, az ihletben, a vízióban,
a mámorban megnyilatkoznak, s amelyek az Én falait áttörik, hogy az embert a
lét teljességére ébresszék, nem a személyes értelem körébe tartoznak, hanem
az egyéniségfölötti, egyetemesen létszerű, természetfölötti erők. Ezért lát
az ember ihletben, mámorban, önkívületben, elragadtatásban nem absztrakt fogalmakat,
hanem egzakt jelképeket. Az eksztázisban az emberiség és a világ egysége közvetlen
realitás. Ezért a zenében az álmos Én felriad és a lefokozott életet ledobja.
Ezért mindaz, ami a misztikus intuíció körébe tartozik: prófécia, jóslat, epopteia,
eksztázis, meditáció, a tények világából kiragad, az időből kiemel, a racionális
értelmet faképnél hagyja, a szűk Ént megrepeszti. A káprázat irreális köréből
az ember az erők időfölötti valóságának egyetemes világába lép. Megérti a közösséget,
közvetlenné lesz, megnyílik; ami csak más szó arra, hogy valóságos lénnyé válik;
s ami ismét csak más szó arra, hogy éber.
5.
A
történet korában az idő minél jobban előrehalad, az őskori egységek hatása és
jelentősége annál inkább csökken. A középkorban még virágzó asztrológia és alkímia
mindig sápadtabb és üresebb lesz; a XVIII. században a püthagoreizmus kései
emlékeként a szabadkőművesség rövid virágzásnak indul. A misztikus intuíció
azonban napról napra erőtlenebb, az asztrológia és az alkímia tudatlanok és
rosszhiszeműek kezére jut; a szabadkőművesség pedig, ahelyett, hogy a szellemi
uralmat tartotta volna fenn, egyre inkább a politikai hatalom szolgálatába áll.
A zseniális ember és a misztikus intuíció tevékenysége metafizikai egységekben
megszűnik, ugyanakkor a misztikában és a költészetben előtérbe lép. A misztika
Európában egyébként is csaknem kezdettől, de mindenesetre a XIII. századtól
kezdve a metafizikai szellem par excellence megnyilatkozása lett. Ezzel az a
kérdés, amely a középkori vagy újkori misztikusok és az őskori metafizika vagy
a keleti gondolatok rokonságával, sokszor teljes azonosságával felmerül, magyarázatot
nyer. A kölcsönhatás vagy az ázsiai befolyás némelyik olasz és spanyol misztikus
esetében esetleg feltehető; német, francia és angol misztikusoknál biztosan
a lehetőség körén kívül fekszik. Ezek a gondolkozók a hagyományból legfeljebb
néhány gnosztikust vagy hellenisztikus művet (Dionüsziosz Areopagita) ismerhettek.
Ennek ellenére a hagyománynak jelentékeny és alapvető gondolatait mondták ki.
A misztika Európában az éber metafizikai szellem őre lett. Egységessé persze
nem tudott kialakulni. Ebben az új ezredévben egyre növekvő metafizikaellenesség
megakadályozta. Mindössze egyéni hatást tettek, a legtöbbször titokban és üldöztetve.
Az újkorban a misztika helyzete egyre súlyosabbá vált, és már csak az egyes
zseniális embernél törhetett át. Ilyen ember volt Paracelsus, aki az asztrológia,
alkímia és az európai misztika elemeiből figyelemre méltó egység alapjainak
megvetését kísérelte meg. A XVIII. században ilyen zseniális megnyilatkozás
volt Swedenborgé, akinél egészen ősi orphikus-egyiptomi misztériumok ütnek át.
Az egységes metafizikai éberség Európában sehol sem jelentkezett. A vallásos
szellem a misztikában élt rejtett és törvénytelen életet. A vallástól a világi
éberség teljesen elszakadt, s ezt az újkor óta a költészet fejezte ki, egyéb
semmi. Aki majd egyszer az újkori európai emberiségnek az őskori hagyománnyal
fenntartott kapcsolatát ki akarja elemezni, annak azt kell mondania: az igazi
európai hagyomány, s így az éberség, a misztikában, és a költészetben élt.
A költészet, mint ez magától értetődik, individuálisabb, önkényesebb, töredékesebb,
összefüggéstelenebb, rapszodikusabb, elszigeteltebb volt, mint a misztika. Ezzel
szemben hatásosabb, jellegében gyakran egyetemesebb. Vonatkozik ez természetesen
a költészet virágkorára, Olaszországban Dante idejére, a spanyol drámára, Angliában
Shakespeare idejére, a francia tragédiára, Moliére-re és a moralistákra, a XIX.
században pedig az orosz regényírókra. A költészet azonban még jelentéktelenebb
népeknél és szerzőknél is tulajdonképpen és lényegében mindig a lét megnyitását
célozta. Európa történetében csak egyetlenegy, az archaikus szintézisekkel majdnem
minden vonatkozásban egyenrangú egység keletkezett, s ez Jakob Böhme misztikája.
Böhme angol, francia, német és orosz tanítványaival nemcsak az európai misztika,
az alkímia, az asztrológia, az aritmológia elemeit építette egybe. Alapvető
intuíciói visszanyúlnak India, Kína, Irán, Egyiptom abszolút és ősi kinyilatkoztatásaira.
Tanítványai: Pasqualis, Saint-Martin, Baader, ez utóbbin keresztül Szolovjev,
Bergyajev és Dacqué gondolatait a mai napig elhozzák. E tanítványok között a
legjelentékenyebb Saint-Martin és Baader, akik Böhmével egyszelleműek, s akik
tanításukkal az újkori Európában a metafizikai éberség legmagasabb fokát jelentik.
6.
A
XX. században az apokalipszis olyan megrázó fordulathoz érkezett, hogy ez a
Nyugat emberiségének javát felriasztotta. Az őskori hagyomány ébersége és a
felriasztott modern ember feszültsége között rejtett hangoltság támadt. Ebben
az időben többen, különböző helyen, különböző előzmények után és irányból, az
őskori hagyomány jelentőségét felismerték. Az új század nem teremtett az archaikus
szintézishez hasonló egységet, mint azt Böhme tette. Baader, amikor azt kérdezték
tőle, gondolataiból miért nem épít rendszert, azt válaszolta: az idő erre még
nem érkezett el, mert az ember még nagyobb felében alszik. A modern embernek
először fel kell ébrednie. S ezért vissza kell nyúlnia az őskorba, hogy az archaikus
hagyomány segítségét kérje.
A hagyomány jelentőségének felismerése ma csak néhány névhez fűződik. E nevek
közül jelentékenyek René Guénon, Giulio Evola és Leopold Ziegler. Guénon, a
tulajdonképpeni fölfedező számottevő francia elődök nyomán (Abbé Constant, Eduard
Schuré stb.) először tisztázta véglegesen azt, hogy mi a hagyomány. Evola könyvei
a hermetikus hagyományra, az abszolút individuumra vonatkozóan döntő jelentőségűek;
azok a művek (Rivolta contro il mondo moderno; Imperialismo pagano), amelyekben
a hagyomány szellemét alkalmazni kívánja, az elhamarkodottság benyomását keltik.
Ziegler munkájának döntő hiánya, hogy az újkori tudománnyal még nem tudott leszámolni;
a mű így nagyszabású vitairat, amelyben a tudományt vak szellemtelenségéről
igyekszik meggyőzni. A három szerző közül a valódi éberséghez Guénon áll legközelebb.
1.
Régebben,
ha Egyiptomban és Görögországban egymáshoz hasonló szokást, életrendet vagy
épületet találtak, az első kérdés az volt: melyik nép vette a másiktól? melyik
a régibb? melyik volt a feltaláló és melyik az utánzó? Voltak egészen kézenfekvő
esetek, mint amilyen Egyiptomé és Görögországé, vagy Indiáé és Iráné, ahol a
hely közelsége értelmes feltevésekre is jogot adott. Távol fekvő esetekkel szemben,
mint amilyen a kambodzsai és perui vagy az egyiptomi és azték kerámia vagy építészet
rokonsága, vagy tehetetlenül állottak, vagy közös forrást vettek fel. Azt mondták,
az egyiptomi és közép-amerikai épület is arról az Atlantisz szigetéről ered,
amelynek elsüllyedéséről Platón a Timaioszban ír. Vallások, szellemiségek, gondolatok
ugyanolyan nyomozás tárgyai voltak, mint az élet tárgyi tényezői. A fontos volt:
megtalálni a feltalálót, az eredetit.
Régebben, a szcientifizmus korszakában azt hitték, az építészetben, a szokásokban,
a vallásokban levő hasonlóság csak úgy képzelhető el, hogy a népek egymástól
átveszik. Ma tudjuk, hogy a hasonlóságot, néha az azonosságot nem kell éppen
külső hatással magyarázni. A föld minden népe között láthatatlan egyöntetűség
van, s az ember minél ősibb időkbe ereszkedik vissza, ez annál nagyobb. A hasonlóság
nem úgy értendő, hogy minden építészet egyetlen ősépítészetre, minden vallás
egyetlen ősvallásra vezethető vissza. Ilyen ősépítészet, ősvallás, ősszellem
soha nem volt, ahogy nem volt ősnép, ősfaj, ősnyelv. A történet előtti időben
a föld minden népe a lét ősforrásából merített. Azért voltak egymáshoz hasonlóak,
mert mindegyik ugyanabból a szellemből élt. Egymástól függetlenül, egymáshoz
néha közel, néha egymástól távol, hasonló fajú népek, hasonló nyelvűek vagy
különböző fajúak és nyelvűek, de végső gondolataikat mindegyikük ugyanabból
az ősi szellemi megnyilatkozásból vette. Ez az ősi szellemi megnyilatkozás volt
az államok rendjének alapja; ez volt a vallások, az életrendek, a társadalmak
hasonlóságának alapja. Tisztaságát magas nemzedékek őrizték és adták át egymásnak.
Ez volt a föld minden ősi népének azonos metafizikája. Kelták, aztékok, hinduk,
tibetiek, héberek, görögök ugyanabból az ősi szellemből merítettek és éltek.
Ezt az őskorban minden nép között levő azonos kinyilatkoztatásszerű metafizikát
hívják hagyománynak.
Hagyomány egy van; mint ahogy egy emberiség, egy szellem és egy Isten. Ez az
egy azonban, bár mindenütt ugyanaz, időkre, népekre, nyelvekre alkalmazva jelentkezik.
Guénon azt mondja, hogy az őskinyilatkoztatás, a metafizika, amely minden hagyomány
gyökerében van, az indiai Véda. De akár úgy van, akár nincs, az egyetlen hagyomány
a hagyományok sokszerűségében jelentkezik, pontosan úgy, ahogy az egyetlen emberiség
az emberek, a fajok, a népek sokszerűségében jelentkezik. Egy ilyen hagyomány
neve: őskori egység. Ez az archaikus szintézis több esetben korhoz, fajhoz,
néphez kötött; megesik, hogy egyetlen népen belül több hagyomány van. A hagyomány
az emberiség szellemének, a lét értelmének, a logosznak, a tudásnak, az éberségnek
őre. A hagyományon kívül szellemiség nincs. Amennyiben a szellemiség a hagyománytól
eltér - mint az úgynevezett tudomány az újkori Európában eltérni látszik - végül
is kénytelen visszakapcsolódni, kénytelen a hagyomány csökevényeiből élni. A
hagyomány az ősszellem kinyilatkoztatása, az egyetlen autentikus tudás. Egyetlenegy
van, és az archaikus szintézisek ennek az egynek a változatai. A történeti idő
filozófiái metafizikájukat vesztett residuumok, amelyek nem éber tudást hoznak,
hanem kába álomképeket gondolnak el.
2.
Az
őskort újabban állandóan a mitikus jelzővel szokták ellátni, s ezzel azt állítják,
hogy az őskor eredeti alakjában mitikus volt, sőt hogy az emberiség primer szelleme
a mítosz. Ennek a tévedésnek még olyan kitűnő s éber gondolkozó is felül, mint
amilyen Leopold Ziegler, aki nagy könyvében, a hagyományról írt Überlieferungban
rítust, mítoszt és doxát különböztet meg olyanformán, mint egymás után következő
három fejlődési fokot. Mások egymástól élesen elválasztják a mítoszt és a gnózist,
ismét mások a mítoszt és a teológiát, a vallást és a dogmát, éspedig úgy, hogy
a mítoszt és a vallást ősi alapnak tekintik, a gnózist, a teológiát és a dogmát
intellektuális elfajulással magyarázzák.
A kérdés ilyen formában szcientifikus jelentőségű, s éppen ezért érdektelen.
Rítus, mítosz, doxa csak az olyan ember számára jelent összemérhetetlenséget,
aki sem az egyiket, sem a másikat, sem a harmadikat nem érti. Más szóval: ellentét
itt csak az olyan ember számára van, aki az ellentét egyik oldalát sem látja
tisztán. Az illető gondolkozása sem nem mitikus, sem nem gnosztikus, sem nem
vallásos, sem nem teológiai, hanem mindössze szcientifikus. Ellentmondás az
őskori szellemiség elemei között csak az ilyen tudomány szempontjából van.
Arra a kérdésre azonban, hogy mi az ősibb, a metafizika vagy a mítosz, egész
határozottsággal azt kell válaszolni: a metafizika. Az őskor primer voltában
nem mitikus volt, hanem metafizikai. A mítoszt későbbi kor teremtette meg. Hogy
a metafizika az idealitásban előbb volt, mint a mítosz, az mindenki számára
tüstént érthető lesz, ha elgondolja, hogy melyik az emberi szellemnek az a tehetsége,
amelyből az egyik és melyik az, amelyből a másik fakad. A metafizika szerve
a buddhi, az intuition intellectuelle, a misztikus intuíció; ez az Énfölötti
képesség, amely sohasem individualizálódik, s amely nyitva csak az univerzális
valóság felé áll. A misztikus intuíciónak nincsenek fogalmai, nincsenek képei;
a metafizika ideákban gondolkozik. Az ideák pedig a természetfölötti realitás
ősvalóságai. Az ősvalóságok nyelvre lefordíthatatlanok és szóval kifejezhetetlenek.
Ma is úgy van, és minden időben úgy volt, hogy minél döntőbb jelentőségű dologról
van szó, a pontos megfogalmazás reménye annál kisebb; ezért van az, hogy a legfontosabb
dolgok megfogalmazása a legkevésbé lehető, s amikor abszolút dolgokról van szó,
ezeknek megfogalmazása teljesen lehetetlen. Az egyedüli lehetőség arra, hogy
az ideákat meg lehessen ragadni, a jelkép. A jelkép azonban rejtve van, rejtvény,
amelynek megfejtéséhez éppen misztikus intuíció kell, epopteia, csiszti, vidja,
éberség. A metafizikában jelkép és látás és valóság mindig metafizikai marad,
vagyis a metafizikai körből nem lép ki. Az idea nem szekularizálható. Ezért
mondja Guénon, hogy a hagyomány lényegét soha népszerűsíteni, feloldani, terjeszteni
és általánosan tanítani nem lehet.
A metafizika azonban nemcsak az idealitásban volt előbb, hanem az időben is.
Az időbeli elsőbbségnek, bár különös elvi jelentősége nincs, számos jele van.
Az események adatszerű meghatározása lehetetlen. Más szóval, az események lényege
az adatszerű meghatározástól független. Ismét más szóval, egészen más az adatszerűség
és más a dolgok lényege. Például szolgálhatnak a modern adatok, amelyekből a
lényeg teljesen hiányzik. A metafizikai ősvalóságokban való gondolkodás azzal
az idővel esik egybe, amikor a vallások templomot és isteneket, rítust és egyházat
még nem ismertek. Ez az idő pedig egybeesik a nyelvnek azzal a korszakával,
amikor az még sem fogalmakat, sem képeket nem ismert, csak egyetemes jelképeket.
Ez az idő pedig egybeesik azzal a korszakkal, amikor a művészet még nem ismerte
a természeti formákban való teremtés lehetőségét és a művészet úgynevezett archaikus
geometriai művészet volt. E művészet kései alkotásait, az ógörög, az óegyiptomi
szobrokat és a kései neolit kor kerámiáját ismerjük.
Az ősi létben párhuzamosan jelentkeznek a geometrikus művészet, az univerzális
nyelv, a külsőségek nélkül való vallás és a misztikus intuíció primer emberi
képessége. Ezekhez még egy lényeges vonás kerül. Ez a vonás, hogy az emberiség
ősidők óta alapvető különbséget tett a négyzet és a kör között.
A négyzet és a kör természetesen jelkép abból az időből, amikor az ember jelképekben
gondolkozott. E jelképek minden hagyományban megtalálhatók, az egyiptomiban,
az aztékban, a keltában, az indiánban, a görögben, a pitagoreusoknál, az alkímiában.
A kör az eget jelentette, a négyzet a földet. Az égi megjelenése a földön a
geometria törvénye szerint történik, a mérték szerint. Nem szabad elfelejteni,
hogy a májá, a megnyilatkozás, a mater, az alakot szülő princípium és a méter
szavak egygyökerűek. A látszatvilág égi törvénye a mérték, ez az értelme annak,
hogy "ami fent van, ugyanaz, mint ami lent van", mert a mérték égi.
És ez az oka, hogy négyzet alakban épült a hindu Brahma-pura és az Apokalipszis
Új Jeruzsáleme. A négyzet a föld ideája, égi és természetfeletti formája, a
felemelt föld, ami a négyzet alakú templomok és síremlékek építésében jut kifejezésre.
Ez az isteni törvény megbonthatatlan szabályos rendjének értelme. Az ősi misztikus
jel a kör négyszögesítéséről semmi egyéb, mint az élet átalakítása és felemelése
létté: divináció, a lélek istenülése. Így érti ezt az asztrológia, a számelmélet,
az alkímia és minden archaikus szintézis. Mellékesen érintve a számelméletet:
a tíz az örökkévaló isteni szám, amely a világegyetem Egy-Egész-Minden-ét jelenti;
a tizenkettő a kozmosz, az idő, az időbeli világegyetem száma. A kör és a négyzet
egymáshoz úgy viszonylik, mint a tíz és a tizenkettő: ahogy az öröklét és az
időben való élet, a szellem és a természet, az ideák és az anyagi világ.
Abból a tényből, hogy az ősi geometrikus művészet egyetemesebb, mint a naturális,
az univerzális nyelv kifejező erőben az individuális fölött áll, a tíz megelőzi
a tizenkettőt, természetszerűleg következik, hogy a metafizika is előbb való,
mint a mítosz. Erre céloz Lao-ce, amikor azt mondja: "Míg a tao az örökben
van, nincs neve. Csak, ha a cselekvés megkezdődik, támad a név." A metafizikában
a tao még az örökben (idealitásban) van; a mítosz már a nevek megnyilatkozása,
már képszerű, individualizált; teljes egészében a pitagoreus tizenkettő körébe
tartozik. A mítosz a metafizikához úgy viszonylik, mint a kép a lényeghez, a
jelkép a jelkép értelméhez, mint a számsor az Egyhez.
3.
A
közvetlen kinyilatkoztatás, amit a különböző hagyományok őskori egység alakjában
őriztek és továbbadtak, eredetileg nyílt volt. Ez volt az az idő, amit a hagyományok
egyöntetűen aranykornak neveznek. A kinyilatkoztatásnak minden ember részese
volt. Kasztokat, osztályokat, műveltségi különbségeket, tehetségbeli minőségeket
nem ismertek. A kinyilatkoztatás közvetlen volt, és abban minden ember részesült.
Ez volt az egyetemes vidja vagy csiszti vagy éberség ideje, amikor lét és élet
között elválasztó határ nem volt. A hagyományban ez az idő az, amikor ég és
föld egybeolvadt. Indiában azt mondják, hogy ebben az időben mindenki a Véda
birtokában volt. Ez volt a metafizikai ősidő, az idealitás kora, amikor az emberiség
életközösségben élt és az ősvalósággal közvetlen kapcsolatban állt.
A következő korszakban a közvetlen kinyilatkoztatás fölött már nem az egész
emberiség rendelkezett, hanem csak egyetlen kaszt. A kasztok keletkezésének
értelme is ez: a közvetlen kinyilatkoztatásnak minél közvetlenebb részese valaki,
annál magasabb helyet tölt be a kasztok hierarchiájában. Most a metafizika idealitásában
már csak a szellemi kaszt él. Indiában a brahman, Egyiptomban a Toth, Iránban
a Zarathusztra, Görögországban az orphikusok, akiknek utódai a történeti kor
küszöbén az ősi teológusok, palaioi theologoi. A szellemi kaszt a metafizika
körében élt, a harcos-kormányzó kaszt (a szanszkrit ksátrija) a kinyilatkoztatás
szellemének tevékenységével érvényt szerzett; a gazdasági kaszt (vaisja és sudra)
az anyagi élet fenntartásáról gondoskodott. Aki a kinyilatkoztatást nem ismerte,
az szellemtelen, kitaszított volt (avarna).
A történeti korszak határán a kinyilatkoztatást a kaszt már nem tudta őrizni.
A metafizika jelentőségét már csak egyes kivételes személyek, a szakrális szubjektumok
értették.
A történeti korszakban pedig a kinyilatkoztatás közvetlenül már csak emberi
képességekben, a misztikus intuícióban él.
Az archaikus hagyománynak azok a részei, amelyek az ember mai tájékozottságának
fokán szóba kerülhetnek, a következők:
Kína: az öt szent könyv
a tao (Lao-ce, Csuang-ce, Lie-ce)
a négy klasszikus (Konfu-ce, Meng-ce)
Tibet: a bön
a Bardo Tödol
a tibeti buddhizmus
India: Véda, Védanta (Upanisádok)
a szánkhja
Patandzsali jóga-szutrája
a Mahábhárata bölcseleti költeményei
Buddha, (szanszkrit és pali kánon)
Irán: Mithras
Zarathusztra (Zend Aveszta)
Egyiptom: Pert em heru
Hermész Triszmegisztosz (Toth)
Héber: ótestamentumi hagyomány (héber sruti)
héber szmriti: Kabala (mágikus hagyomány)
Talmud (filológiai hagyomány)
Kelta: druida hagyomány
Amerika: azték, maja, inka hagyomány
Görög: Orpheusz
Hérakleitosz
Püthagorasz (Platón)
Alexandria: gnózisz
Káldea: asztrológia, alkímia (arab?) és aritmológia (számelmélet, számmisztika)
Mohamedán: Korán
szufi
4.
Az
őskori egység legtöbbje vallással egybeszőve maradt fenn, él tovább és hat.
Ezért az archaikus szintézis és a vallás kapcsolatát néhány szóval meg kell
világítani.
Minden őskori egység olyan metafizikai koncepció, amelynek elemei más őskori
egységekben is megvannak. Ha az archaikus szintéziseket párhuzamba állítanák,
az analógiákat pontosan ki lehetne elemezni. Az analógiák nyitja teljes tömörségben
és sűrűségben, minden metafizikátlan elemtől megtisztítva, igaz, hogy a kezdődő
mítosz képeivel, a Védában van meg. Ezért mondja Guénon, hogy az őskinyilatkoztatás
hiteles szövegének a Védát kell tekinteni. Minden metafizika ennek az egynek
változata.
A Véda olyan metafizika, amely valláselőtti és vallásfölötti. A kínai és az
egyiptomi hagyományokkal, a pitagoreizmussal, az asztrológiával, a számelmélettel
és az alkímiával együtt a Véda és a szánkhja olyan szellemiség őre, amely a
vallást idealitásban is, időben is megelőzi. Ezek egyébként azok a hagyományok,
amelyek között az analógia a legszembetűnőbb, és amelyek a párhuzamokra a leginkább
alkalmasak, főként ha az ember természetüket - mint pl. a Ji king-kommentárok
lunáris voltát, szemben Püthagorasz, Egyiptom és a Véda szoláris voltával -
ismeri és figyelembe veszi.
A dolgok világos elhatárolására elég ennyi: az univerzalitás egészen másképpen
nyilatkozik meg a metafizikában, egészen másképpen a vallásban, és egészen másképpen
a mítoszban. Az univerzalitás teljes és tiszta megnyilatkozása a metafizika;
ez a népi és faji különbségek fölött álló, vallási, nyelvi, időbeli korlátok
fölött álló, műveltségi, osztálybeli határok fölött álló, abszolút univerzális
szellem megnyilatkozása. A vallás és a mítosz szintén egyetemes, de már vegyül
bele más elem is; ennek az elemnek neve: a kollektív. Ezért a hagyomány nép-
és faj- és időfölötti; a vallás és a mítosz a kollektívhez, vagyis a néphez,
a fajhoz, az időhöz van kötve.
Ugyanakkor, amikor az univerzális hagyomány az egyik oldalon kollektív elemeket
vesz fel, vallásokká és mitológiákká oldódik, a másik oldalon elkezdődik az
individualizálódás, s ez az egyéni szellem megnyilatkozásában jut kifejezésre.
Az ilyen egyéni megnyilatkozás az a filozófiai és világnézeti gondolkozás, amely
Európában Thalésszel, Parmenidésszel kezdődött és folytatódik a mai napig.
Történetileg természetesen a vallás nemcsak univerzális elemek kollektivizálódása,
hanem, mivel igen sok egyéni filozófiai és világszemléleti elemet vesz fel,
individualizálódás is. A vallás teljes egészében történeti képződmény, mert
az egyetemes emberi metafizikát a nép, a tömeg, az idő, a faj, a filozófia,
a világnézet szellemében oldja fel. Magába szívhatja a mítoszt, és teszi is.
Nincsen olyan vallás, amelynek gazdag mítoszkincse ne lenne. Ez alól még az
újkori eredetű, rendkívül kevés univerzalitással rendelkező, s így csaknem teljesen
individuális-kollektív elemekből álló protestáns vallások sem kivételek. Buddha
a mítoszt és a vallást tökéletesen fel akarta számolni, tanításából mégis vallás
lett, sőt erősen mitikus vallás.
A vallások gyökere az egyetemes hagyományban van, és viszonyuk a hagyományhoz
nagyobbára ugyanaz, ami a mítoszoké; a sok vallás úgy aránylik az egyetlen ősmetafizikához,
mint a kép a lényeghez, a jelkép értelméhez, mint a számsor számai az Egyhez.
Vallás igen sok volt és van. Hagyomány csak egy volt és egy van és egy lesz,
és nincs lehetőség rá, hogy több legyen. A vallások és a hagyomány természetének
és lényegének nem ismerete a történet folyamán több goromba félreértésre adott
alkalmat. A metafizika időfölötti egységét látva többen azt hitték, hogy mivel
egy hagyomány van, meg lehet alkotni az egész emberiséget összekapcsoló egyetlen
vallást is. A perzsa Manitól kezdve néhány gnosztikuson és a középkori Scotus
Eriugenán keresztül a mai teozófusokig ebben a szörnyszülöttben elég sokan hittek,
mint ahogy hittek a világnyelvekben. Megkísérelték a világvallást megcsinálni,
abban a hiszemben, mintha vallást csinálni lehetne. Az erőszakolt és mesterkélt
világvallás persze egyáltalában nem vált univerzálissá, sőt még kollektív jellegét
is elvesztette; légüres térben levő absztrakt khiméra vált belőle, mint az eszperantó.
A törekvés egyébként nemcsak hogy a hagyomány szellemével ellenkezik, hanem
azt tökéletesen félre is érti. Az emberi élet feladata nem az egység megteremtése,
hanem a sokszerűségben az összhang megvalósítása. Így tanítja ezt a Ji king,
a tao, a Véda, Toth és Püthagorasz, és az egész őskori metafizika.
Az egységet, Püthagorasz monaszát nem kell megteremteni, mert az: van. Ez az
egység az, ami van, és amit szellemi kinyilatkoztatás alakjában az őskorban
az emberiség egészen közvetlenül az isteni létből kapott. Ez a hagyomány. Ez
az Egy azonban az életben mint sokaság jelentkezik, mint sok ember, sok istenség,
sok mítosz, sok vallás. A feladat nem valamennyiből egyet csinálni; csak a kába
individuum merészelhet arra vetemedni, hogy a végtelen számsort az Egy-be újra
felszámolja. A vallások sokasága történeti szükségszerűség. És ha az emberiség
az őskorban még a tiszta univerzális metafizika szellemét őrizte, ez nem azt
jelenti, hogy egy vallása volt, hanem hogy vallásfölötti állapotban élt; ha
pedig a jövőnek lesz olyan szakasza, amelyben az univerzális metafizika szellemi
uralma visszatér, az emberiség nem egy vallásra tér, hanem ismét vallásfölötti
állapotba lép.
5.
A
hagyomány teljes egység, s így kivétel nélkül minden esetben nemcsak gondolható,
hanem alkalmazható is. Az alkalmazhatóság néhány esetben olyan könnyűnek látszik,
hogy több újabb áramlat a csábításnak nem tudott ellenállni. Ez történt a szánkhja-jóga,
az asztrológia és az alkímia esetében.
Részletes áttekintést adni ezekről az újabbkori jelenségekről fölösleges. Elég
annyi, hogy az eltudományosított szellem, ahogy Ziegler nevezi, csődbe jutott,
és új orientáció vált szükségessé. Néhány egyéni és csoportos törekvés az őskori
egységekben rejlő szellemi erőket kellő elmélyedés nélkül kezdte felváltani.
Elsősorban az asztrológiáról, illetve ennek praktikus karakterológiai alkalmazásáról,
a horoszkópiáról van szó; de nem utolsósorban a szánkhja alkalmazásáról, a jógáról,
az analitikus lélektan egyes árnyalatairól, amelyek az őskori iniciációt óhajtják
megvalósítani, s végül a különböző körökről és iskolákról, kezdve Annie Besant
és Mme Blawatsky teozófusaitól egész a darmstadti iskoláig, amelyek pitagoreus
vagy a hindu risiket másoló ezoterizmust játszanak.
Ezek az irányzatok nagy általánosságban éppen úgy, mint időszámításunk elején
az alexandriai és hellenisztikus gnózisz túlnyomó része, nem megújulási, hanem
felbomlási jelenségek, és nem szintetikusak, mindössze szinkretikusak. Valamennyi
modern törekvés, amely az alkalmazáshoz túl korán nyúl és a lényeg valódi megértése
nélkül az egyes őskori egységekben levő szellemi energiát kizsákmányolni törekszik,
ugyanabból a végzetes tévedésből fakad. Ez a tévedés a következő: az alkalmazók
az őskori egységekhez az eltudományosított szellemmel és tudósi kézzel nyúlnak.
Az őskori egység karaktere azonban nem tudományos, hanem metafizikai-vallásos;
a tudományból a vallásba pedig semmiféle út nem vezet. Az eltudományosított
ember hozzászokott ahhoz, hogy a szellemi erőket lehetőleg azonnal és alaposan
kiaknázza: technikára felváltsa. Ez a törvénytelen aktus Európában már egyszer
Püthagorasz és Platón idejében keserves kudarccal végződött. Akkor is arról
volt szó, hogy az ősi hagyomány szellemét túl korán alkalmazták. Pedig a nép,
amelyre alkalmazni megpróbálták, a görög, emberi minőségben a mai európainál
határtalanul magasabban állt. Püthagorasz és Platón egyiptomi és keleti hagyomány
alapján a görög embert meg akarta változtatni. Mind a kettő elbukott. Ez az
eset azóta többször ismétlődött, és ma epidémiává lett.
A modern ember kezében az őskori egységek szellemének alkalmazásai merő mágikus
technikává alacsonyodtak. Nem értették, hogy az őskori egység felbonthatatlan,
amelyet az egység metafizikájának tökéletes asszimilációja nélkül alkalmazni
nem lehet, és ha mégis, abból csak a tudatlan kontár bűvészinas mutatványa derül
ki. Az ilyen meggondolatlan mágikus aktivitások, amelyeket a modern ember primitív
éretlenségében merő technikáknak tart, már eddig is sok emberi sorsot vezettek
szellemi megzavarodásba, sőt a sötétségbe, és nem egyet a teljes felbomlásba.
Az alkalmazás a metafizika ismerete nélkül az őskori egységben levő egész emberfölötti
tudással egybefoglalt erő- és szellemvilágot felszabadítja. Egyszer s mindenkorra
tudomásul kell venni, hogy Európában az ember ma egyáltalában nem él olyan spirituális
életet, hogy ezeknek a szellemi erőknek felszabadítását el tudná viselni, nem
is szólva arról, hogy az erő felszabadításával tökéletesedjék.
Több száz éven keresztül az anyagban való vakságra oktatott nemzedékek, amelyek
megvetéssel és gúnnyal fogadtak minden metafizikát, idealitást, egzakt valóságot,
misztikus intuíciót és az intuíció minden megnyilatkozását, és az őskori hagyományban
nem tudtak egyebet látni, mint a saját "haladó" emberiségüket megelőző
komolytalan meséket, ezek a nemzedékek ma, mikor a több száz éves absztrakt
és irreális kábaság következményeit keservesen tapasztalják, beavatatlan lélekkel
és megszenteletlen kézzel, de sötét mohósággal nyúlnak az őskor szakrális hagyományának
titkaihoz és fel akarják használni - de már itt van az idő, amikor beavatatlanságuk
súlyos következményeit tapasztalni kezdik a szerencsétlenségbe taszított sorsok
láttán, és saját életüknek esetleg végzetes összetörésén. Több kirívó példa
figyelmeztetés volt; de számtalan eset maradt titokban, és az emberi sorsok
összetörésének valódi oka sohasem fog kiderülni. Amíg csak olyan ártalmatlan
elméleti játékról volt szó, mint amilyen a Bölcsesség Iskolájának vagy a Theozófus
Társaságnak úgynevezett beavatása, addig az ember e mozgalmakat szánakozással
nézhette, s arra is gondolhatott, hogy van olyan, akit esetleg felébreszt. De
ha a horoszkópia sorselemzéseit, a tömeges jóga-gyakorlatokat, a lélekelemzést,
az álomfejtést látja, nem hagyhatja szó nélkül. Ezek az eljárások mind igazak
és végtelenül hatásosak a kellően előkészített és nevelt emberiségben, és főként
kellő szellemű Mester kezében. De számításba kell venni, hogy még soha a világon
a mai európai embernél az anyagi zárt életbe jobban elmerült lény nem élt, beleszámítva
az őserdő vademberét is. Ennek az embernek a kezében a magasrendű eljárások
olyan mágikus technikává lesznek, amelynek hatása kiszámíthatatlanul veszedelmes.
Az európai ember feladata ma nem éretlen szellemmel mohón a gyakorlati alkalmazáshoz
nyúlni, türelmetlenül a módszerek hatására szomjazni, hanem az őskori egységek
szellemének megértését megkísérelni. E barbár tömeg azonnal a szentélybe akar
törni és ezoterizmusra éhezik, pedig még a kezét se tudja megmosni. Az első
lépés az őskor hagyománya felé nem lehet más, mint a tanítványi alázat: mert
az embert nem a technika alakítja át, hanem a szellem. Az alkalmazás ideje és
módja, ha a szellem arra megérett, s arra szükség van, önmagától elkövetkezik.
6.
Metafizikailag
a hagyomány éberség, semmi egyéb. Az éberséggel együtt jár a látás; aki pedig
lát, az: tud.
Az őskori hagyomány a tudást leírta; ennek a tudásnak őre az őskori könyv, a
szakrális objektum, az úgynevezett Szent Könyv, mint amilyen a Véda, a Ji king,
a Tao te king, a Bardo Tödol, Hermész Triszmegisztosz, a Pert em heru, a Bundahisn,
a Zend Aveszta, a Zohar, a Széfer Jecira.
A tudás megtanulható. A látás nem. Még kevésbé mindkettőnek előfeltétele: az
éberség. Aki a látást és az éberséget az újabb nemzedékeknek továbbadta, az
őskori szakrális szubjektum volt és elveszett. Reánk csak a tudás maradt; ebből
a tudásból kell megtanulni látni; s e látásból kell megtanulni ébernek lenni.
A hagyományban levő tudás őskori kinyilatkoztatás. Ez az őskori kinyilatkoztatás
végtelenül világos és egyszerű: az ember eredete isteni, és az emberi sors egyetlen
feladata, hogy Istenhez való hasonlóságát megőrizze. Az emberi életnek más feladata
nincs. A hagyomány pedig: az emberi és az isteni világ között levő kapcsolat
állandóságát tartja fenn. Mindaz, amit a hagyomány a különböző archaikus egységek
alakjában tanít, ebből az egyetlenegy őskori kinyilatkoztatásból indul ki és
ide tér vissza. Ez a hagyomány tudásának magja.
A látás, amelyet a tudás fejleszt, akkor reális, ha az ember a kinyilatkoztatást
látja és egyre jobban látja. Mikor már nem lát egyebet, csak ezt az egyetlen
ősvalóságot, akkor az éberségre megérik. Az éberség intenzív érzékenység, amely
nem csak az érzékeké és a léleké, hanem az intellektusé, az ösztöné, a szellemé
is. A legmagasabb éberség azonban: a legintenzívebb érzékenység ennél több.
Isten ébersége nem érzéki és nem lelki és nem szellemi, hanem ez: a szeretet.
Lao-ce mondja: "Akit az ég meg akar óvni, azt szeretettel őrizteti."
Isten a világot szeretettel óvja és szeretettel őrzi. Az Istenhez való hasonlóság
legmagasabb foka az emberben nem a szellem, hanem a szív ébersége: a szeretet.
1.
Az
éberség alkalmazása következik.
Mindaz, ami fény, a lélekhez képest halvány. Mindaz, ami finom, a lélekhez képest
durva. Mindaz, ami könnyű, a lélekhez képest nehéz. Mindaz, ami élet, a lélekhez
képest halál. Mindaz, ami van, a lélekhez képest nincs. Ezért mondták a régiek,
hogy a lélek a fényes, az anyagtalan, az élet, az egyetlen létező, s az egyetlen
valóság.
Ez a láthatatlan, anyagtalan, élő, ragyogó valóság azonban tehetetlen. Ez a
fényes, örökéletű, halhatatlan élet azonban mozdulatlan. Túl a természet legmagasabb,
legfinomabb, legfényesebb világán él a lélek, akinek nem volt kezdete és nem
lesz vége, nem született, nem hal meg, az örökéletű, aki nem cselekszik, nem
alkot, nem teremt, nem változik, nem mozdul. Ahhoz, ami nem ő, nem nyúl; azt,
ami nem ő, nem érinti; mindattól, ami nem ő, mérhetetlen távolságban és különbségben
él. Mégis nincs, amit ne látna, ne hallana, ne ismerne, ne tudna. Ez a világ
olyan, mintha a lélek gondolta volna, s önmagából alkotta volna. Saját álma
lenne, saját képe, saját varázslata. Ezért mondták a régiek, hogy a világ nem
létező, csak a lélek varázslata: álom, káprázat, valótlan.
Hiába mondja valaki, hogy a lélek tehetetlen, lágy, engedékeny, érinthetetlen,
nyugodt, megbonthatatlan, csak jelzőket mond, amelyek a végtelenségig folytathatók.
Hiába mondja valaki meg azt is, hogy önmagának kiszolgáltatva, mérhetetlen tündöklő
ragyogásában ártatlan, mindenütt jelenvaló, mégis megfoghatatlan. Nem tulajdonságokat
mondott, csak jelzőket. Hiába mondja valaki még azt is, hogy nyílt, tiszta,
egyszerű. A lélek szubsztancia. Éspedig hozzá képest minden egyéb nem szubsztancia.
Ezért mondták a régiek, hogy a lélek az egyetlen létező, mindaz, ami van, belőle
van, az egyetlen szubsztancia, de érthetetlen, megfoghatatlan, megjelölhetetlen
és láthatatlan. Ha mégis valaki, nem közvetlenül, hanem közvetve azt, amit a
lélekről mondani lehet, meg akarja mondani, így kell szólania: a lélek érzékenység.
Ez az érzékenység lehet éber és lehet álmos, aszerint, hogy a lélek éber vagy
álmos. Jól meg kell jegyezni: a lélek éber is és álmos is és érzékeny is és
kába is. A léleknek nincs tulajdonsága, mert a lélek az egyetlen létező, az
egyszerű, az egyetlen szubsztancia. De ha mégis valaki közvetve valamit mondani
akar, az egyedüli, amit mondhat, hogy a lélek nem tevékeny, nem alkot, nem mozdul,
nem változik, hanem éber. Ezért mondták a régiek, hogy az emberi lélek életének
mértéke az éberség. Az éberség nem cselekvésre irányuló készség, nem a gondolkozás
tulajdonsága, nem az érzékek élessége, nem az erők megfeszült készenléte, nem
intelligencia. Így az éberség már abban a világban nyilatkozik meg, amely nem
lélek, hanem csak a lélek káprázata. Az éberség nem tevékenység, nem tudatosság,
nem megértés, nem látás, nem tudás. Így az éberség már csak a másodlagos világban
nyilatkozik meg. Az éberség a lélek önkéntelen és legyőzhetetlen érzékenysége
mindarra, ami lélek, tehetetlen vonzalma ahhoz, ami lélek, lágy odaadása mindennek,
ami lélek, ellenállhatatlan kapcsolódása mindenhez, ami lélek. Ez az önkéntelen
és legyőzhetetlen érzékenység tehetetlen vonzalom, lágy odaadás, ellenállhatatlan
kapcsolat a lélek iránt, ez a lélek ébersége, az igazi éberség, a szeretet.
Ezért mondták a régiek, hogy a nagy és szép emberi élet nem az, amelyik tevékeny,
hatalmas, erős, tudós, gazdag, hírneves, dicsőséges, hanem az, amelyik éber;
az éberség pedig nem tudás, nem hatalom, nem erő, tevékenység, hanem szeretet.
A lélekhez képest minden halvány, durva, minden nehéz, minden nemlétező. A lélek
az egyetlen valóság, az egyetlen szubsztancia, láthatatlan, megfoghatatlan,
megjelölhetetlen, amiből ez az egész nagy világ van, s aminek ez az egész nagy
világ csak káprázata. A lélek önmagában nem látható, meg nem fogható, meg nem
érthető. Az egyetlen, amit a lélekről mondani lehet, közvetve, hogy milyen a
lélek a lélek iránt. A lélek a lélek iránt éber. Ez az éberség érzékenység mindarra,
ami lélek, és önkéntelen elutasítás mindarra, ami nem lélek, csak káprázat.
Ami nem lélek, ami álom, ami nem valóság, ami nemlétező, ami csak varázslat,
ami elmúlik, ami változik, ami nem örök, az iránt a lélek közömbös, tehetetlen;
s az a lelket nem is 6 érti, nem látja, nem tudja, nem foghatja meg, nem érintheti.
De a lélek a lélek iránt éber, vagyis érzékeny. Érzékeny a lélek lágyságára,
fényére, engedékenységére, vonzalmára, tisztaságára, egyszerűségére, szépségére,
nyugalmára. Ez a léleknek a lélek iránt való érzékenysége: a szeretet.
A szeretet nem valóság. Egyetlen valóság van, egyetlen szubsztancia: a lélek.
Ami nem lélek, az varázslat. Az első varázslat a szeretet. A lélek: Egy. Egy
lélek van. Egy a létező, egy a szubsztancia. Egy a valóság. Az első varázslat,
amikor a lélek kettőnek és háromnak és tíznek és soknak és számtalannak káprázatában
él. Amikor e káprázat elfogja, a tehetetlen lélekben ellenállhatatlan szeretet
ébred, hogy a sokat százzá, a százat tízzé, a tízet kettővé, a kettőt eggyé
egyesítse. Nem egyesíti, mert a lélek nem egyesít, mert a lélek nem tevékeny,
nem cselekszik, nem mozdul; de nem is egyesítheti, mert a kettő, a tíz, a sok,
az varázslat, nemlétező, nem valóság. Ezért a szeretet nem valóság, hanem káprázat.
Ez az a káprázat, amikor a lélek a varázslatban azt hiszi, hogy sok lélek van.
Ilyenkor a sokat ismét eggyé akarja olvasztani, és az Egyben ismét egybeszeretni.
A szeretet az, ami a káprázatban sokká lett lelket egyesíti; de a szeretet az,
ami nem engedi, hogy az egyetlen lélek a valóságban sokká legyen. A szeretet
az, ami a lelkeket lélekké teszi; lélekké, vagyis hogy mindahány van, mind Egy,
elválhatatlanul, örökké, változatlanul Egy. Ez az egy lélek az egyetlen létező,
az egyetlen valóság, a megfoghatatlan, halhatatlan, örök, változatlan, egyszerű,
amihez képest minden halvány; durva, nehéz és nincs.
2.
A
létnek egyetlen titka van, de ez nem a lélek, hanem a nemlélek. A lélek a valóság,
a létező, az Egy, az örök elmúlhatatlan. A titok az, hogy a változatlan hogyan
teremtette meg a változót, az elmúlhatatlan a mulandót, a létező valóság a varázslatot,
az Egy a Kettőt, és hogyan keletkezett a Teremtés.
"A teremtés titkán tűnődve - írja a Zohar -, a tenger partján jártam fel-alá,
amikor hirtelen megjelent előttem Illés próféta és azt kérdezte: Ismered a MI
BARA ELE szavak értelmét? Így feleltem: E szavak azt jelentik: Isten teremtése
az Ég minden serege. - Illés pedig így szólt: Amikor a Megnevezhetetlen először
meg akart nyilatkozni, keletkezett a Valami, Egyetlen Pont, amelynek nem volt
kiterjedése, amely azonban a világ nagyságának kezdete volt. Ez a Pont volt
az idea, amivel a Teremtő azt, amit meg akart alkotni, megalkotta. Az ideából
pedig keletkezett a nagy világegyetem, s ennek neve volt: MI - a megnevezhetetlen
Lény, aki a világot teremtette. Amikor a Teremtő egész valóságában meg akart
nyilatkozni és teljes nevét ki akarta mondani, ragyogó fénysugarakból szőtt
palástot öltött, s e sugarakból alkotta: Ezt, ami annyi, mint: ELE - a világ
minden dolgát. A MI és az ELE pedig egyesült, mint ahogy a szóban a hangok egyesülnek
és a Megnevezhetetlen Lény a Természetbe leszállt."
A titok az, hogy miképpen keletkezett a kiterjedés nélküli pont, a valami. Ez
a valami nem az anyagi természet. Megfoghatatlan és láthatatlan. Csak kép. Ez
az idea. Nincsen kiterjedése, mert csak kép. De már nem valóság, hanem káprázat.
Ez a kép az őskép: a világegyetem ideája. "Ez a pont volt az idea, amivel
a Teremtő azt, amit meg akart alkotni, megalkotta." S ebből a valamiből
keletkezett a Nagy Világegyetem. Ez a világegyetem természet volt, de nem megfogható
és nem anyagi. Az őstermészet káprázat, idea, ami a Teremtő ragyogó fényéből
szőtt palástjából sugárzott elő. Ez a világ olyan volt, mint az égbolt, mert
az égboltozat a fényből szőtt palást tündöklése. A varázslat azonban akkor még
anyagtalan volt. Így szállt le a Teremtő a természetbe, s ezt jelenti a MI BARA
ELE.
A lélek első álma a világegyetem ideája. Ebben a megfoghatatlan képben, kiterjedés
nélküli egyetlen pontban, egyetlen valamiben nyilatkozott meg. Ez a titok -
a lelken kívül az első Valami. Már volt valami, ami nem lélek. A pont. Már nem
egy volt, hanem kettő. S a kettő külön világgá lett, olyan világgá, ahol minden
kettő: éjszaka és nappal, fény és sötét, férfi és nő, én és te, élet és halál,
álom és ébrenlét, igen és nem. Kínában jangnak és jinnek mondják; Indiában Purusa
és Prakriti; Iránban Ahura Mazda és Ahriman; Egyiptomban Ozirisz és Széth. A
kettő világa nem az örök nyugalom, hanem a szüntelen mozgás; nem a változatlanság,
hanem a szüntelen termékenység és teremtés; nem a tehetetlenség, hanem a tevékenység;
nem a béke, hanem a feszültség; nem a szeretet, hanem a vonzás és taszítás;
nem az egyszerű, hanem a sokaság; nem a valóság, hanem a káprázat.
3.
A
lélek egyetlen valósága: a lélek. Ez az Egy. A lélek káprázata: a világ. Ez
a Kettő.
A világ az őstermészet. Nem anyag, nem látható. A létnek csak elenyésző kicsiny
része és felületen levő legkülső burka látható, az anyag. S a létnek határtalanul
nagyobb része belül anyagtalan és láthatatlan.
Az őstermészet varázslat, idea, kép, káprázat. S amilyen néma, tehetetlen, mozdulatlan
a lélek, az őstermészet éppen olyan tevékeny, teremtő és termékeny. Minden varázslat
belőle származik; mindaz, ami ragyog, az belőle káprázik. Az őstermészet első
megnyilatkozása a gondolat. A gondolat értelem is, intelligencia is, az őstermészet
legtermékenyebb teremtő tevékenysége, a megállíthatatlan és szüntelen teremtő
tevékenység. Ez a gondolat az, amit a Véda buddhinak hív, amit a görögök logosznak
mondanak, ez a megnyugvást nem ismerő folytonos termékenység. A lélek az Egy,
az őstermészet a Kettő, a gondolat a Három.
A gondolat láthatatlan és anyagtalan, mert a létnek határtalanul nagyobb része
láthatatlan és anyagtalan. És a gondolat nincs kötve semmihez: szabad és általános
és egyetemes.
A Három után következik: a Négy. A Négy mindazt, ami szabad, megköti, mindazt,
ami általános, meghatározza, mindazt, ami egyetemes, egyénivé teszi. Ezt a Négyet
a Véda ahamkárának, éncsinálónak nevezi. Az őstermészet és a gondolat nem ismeri
az Ént. Az őstermészet is, a gondolat is szabad, általános és egyetemes, nem
tud korlátokról, alakról, megkötésről. Sem az őstermészetnek, sem a gondolatnak
nincs Énje. Az Én nem valóság. Éppen olyan varázslat, mint a természet és a
gondolat. A természet és a gondolat teremtette: anyagtalanul és láthatatlanul,
anyagtalannak és láthatatlannak.
Az ahamkára, az éncsináló határt szab, egyénivé tesz, megköt. Azt, ami van,
maga felé fordítja. Ezt a maga felé fordító belső képességet hívja a Véda manasznak.
Rossz fordítása az, hogy: belső érzék. A manasz érzés, érzelem, figyelem, látás,
tapasztalat, éberség, érzékenység. De mindez befelé, az Én felé. A manasz az
őstermészettől, a gondolattól, az éncsinálótól különböző új fokozat. A manasz:
az Öt. A Hat: az indrija, a külső érzék. Kétféle külső érzék van: az egyik észrevevő,
a másik cselekvő. Az észrevevő érzékek: a látás, a hallás, a tapintás, a szaglás,
az ízlelés; a cselekvőek: a járás, a fogás, a beszéd, a nemzés, a kiürülés.
A látás és a beszéd kapcsolódik az őstermészet tűz eleméhez; a hallás és a járás
az éter eleméhez; a tapintás és a fogás a föld eleméhez; a nemzés és az ízlelés
a víz eleméhez; a kiürülés és a szaglás kapcsolódik az őstermészet levegő eleméhez.
4.
Az
őstermészet is, a gondolat is, az éncsináló is, a belső és külső érzék is anyagtalan
és láthatatlan. Láthatatlan pedig azért, mert nem az élet, hanem a lét körében
van. Mindegyik tevékeny és termékeny és teremtő, s ezért valamennyit tevékenységnek,
teremtésnek és termékenységnek is lehet nevezni. A változatlan, mozdulatlan
és tehetetlen lélek megnyilatkozásai.
A megnyilatkozásokat öt burok veszi körül. A Véda a burkot kosának nevezi, ami
szó szerint takarót jelent. Minden megnyilatkozásnak egy-egy takaró felel meg.
A legfontosabb az első, az őstermészet takarója: a májá.
A májá az első káprázat első burka; az első idea első takarója; a világegyetem
eszméjének fátyla; a ragyogó fénysugarakból szőtt palást, amiről a Zohar beszél.
Az ember a máját leginkább a csillagos ég látványából értheti meg. A tündöklő
mennybolt elérhetetlen, megfoghatatlan, végtelen, egyetemes, fenséges ragyogás.
Ez az őstermészet palástja. Ez a tiszta, merő káprázat, amelynek sem létéről,
sem nemlétéről soha senki meg nem győződhet. Ez az elérhetetlen és kifürkészhetetlen
nagyság, amelynek megértése a lény képességein messze túl fekszik. Az őstermészet
első takarója nem anyag. A létnek határtalanul nagyobb része anyagtalan és láthatatlan.
Ez az első takaró, az Idea burka, Májá, Ízisz fátyla, felfoghatatlanul gyengéd,
ugyanolyan felfoghatatlanul áthatolhatatlan; fátyol, amely mindazt, amit az
őstermészet végtelen termékenységével teremtett, letakarja. A lét titka nem
a lélek, a lélek az egyetlen valóság és az egyetlen létező. A titok a nem-lélek,
az, hogy van valami a lelken kívül, a nem-valóság, a nem-létező, a varázslat.
Ez a titok az őstermészet; s ezt az őstermészetet fátyol takarja, mint minden
titkot, rejtélyes burok veszi körül, eltéphetetlen, fölemelhetetlen fátyol és
megoldhatatlan titok. Válasz arra, hogy miért van a valóságon kívül valami,
miért van a létező lelken kívül valami, nincs. Káprázat, varázslat - s ezt a
káprázatot tündöklő fátyol takarja.
A Véda az első burkot anandamájá-kosának hívja, olyan takarónak, amelyet az
üdvözült gyönyörűségből szőttek. Hogy ezt az ember megértse, ismét a csillagos
ég felé kell fordulnia. Miért kelt a mennybolt gyönyörűséges áhítatot? Miért
érez az ember üdvözült megborzongást? Ez az ananda az emberfölötti boldogság
érzése, a végtelen béke és a határtalan megnyugvás. Oka, értelme, miértje ennek
nincs, vagy ha van, fátyol takarja. Ez maga a fátyol; a fátyol boldogságból
van és ragyogásból.
A májá a legbelső takaró; az őstermészetet, a gondolatot, az éncsinálót, a belső
és külső érzékeket közvetlenül és legbelül a májá-fátyol takarja le. A májá-takarón
fekszik a gondolat-takaró. Ez a burok a buddhinak felel meg. A májá-fátylat
boldogságból szőtték, a gondolat-fátylat a tudás és az értelem világosságából.
A Véda ezt a burkot vidnyána-kosának hívja. Dnyána, mondja Guénon, ugyanaz a
szó, mint a latin cognoscere, a görög gnószisz, eredeti értelme: teremtő tevékenység.
A második takaró az értelem és a tudás tevékenységének világossága. A harmadik
takaró a manomájá-kosa, megfelel a manasznak, a belső érzéknek. A belső érzék
nem pontos kifejezés. A manasz mindazt jelenti, ami az Énnel kapcsolatban történik:
eszméletet, tapasztalatot, érzékenységet, érzést, érzelmet, emlékezetet, képzeletet,
vágyat, kívánságot, mérlegelést, elhatározást - mindazt, ami személyes, énhez
kötött, s ami láthatatlanul a manasz sajátos körében játszódik le és él. Ebből
az érzékeny, érzésszerű, emlékekből, vágyakból álló fátyollal szőtték a manasz-takarót.
Az őstermészet, a gondolat, az Én, a belső érzék együtt az ember könnyű teste;
ez a szellemtest. Ennek a könnyű, anyagtalan és láthatatlan szellemtestnek takarója:
a lélegzet. A lélegzetben rejtőzik legfelül a manasz-fátyol, aztán a gondolatfátyol,
legbelül a májá-fátyol. A lélegzet csak külső takarója; benne van az Én minden
érzelme, vágya, érzése; benne van a gondolat világossága; benne van az őstermészet
ragyogó palástja. Ha a lélegzetet meg lehetne fogni és késsel fel lehetne fejteni,
az ember megtalálná benne az anyagtalan könnyű szellemtest burkait egymás alatt.
Ezt a lélegzet-fátylat a Véda prana-májának, lélegzet-takarónak hívja. A nyelv
tudja, hogy ez a láthatatlan lélegzet-burok a lélekkel rokon és a lélekből káprázik;
minden nyelvben a lélegzet és a lélek csaknem azonos szó. A szanszkritban is
a prana az élet lényegét jelenti.
Az ötödik kosa a könnyű szellemtestet veszi körül, az ötödik takaró: a nehéz
anyagi test, az anyagi természet. A létnek csak elenyésző kicsiny része és a
felületen levő legkülső burka látható, és anyag. Ez az a takaró, amelyet a külső
érzékek, az észrevevés és cselekvés érzékei tapasztalnak, ez a látható, hallható,
tapintható - ez a járó, beszélő, megragadó nehéz test, amit a Véda annamájá-kosának,
táplálék-buroknak hív.
5.
Az
anyagi természetben élő, nehéz anyagi testben lakó ember hajlandó a világot
anyagi természetnek és nehéz anyagi testnek látni. Ez az, amit érzékeivel tapasztal;
ez a felszín és legfelső réteg, amit lát, hall, tapint; amin jár, amit megfog,
amit megeszik. Énjéről azt hiszi, hogy ez a nehéz anyagtest; érzéseiről azt
hiszi, hogy a test állapotát jelzik; gondolatairól azt hiszi, hogy a test életének
tapasztalatai és elhatározásai; a természetről azt hiszi, hogy megfogható, felforgatható,
megtanulható, eltehető, szétszedhető, megehető. A tévedést a fátylak káprázat
volta idézi. A káprázat valóságnak látszik; s az, hogy valóságnak látszik: varázslat-májá.
A tévedést a Véda viparjajának nevezi. A szó valódi értelme az, hogy: a valóságos
helyzet megfordítása. Jelenti pedig azért, mert aki ebben az elkápráztatott
csalódásban van, az a valóságos helyzetet megfordítja, az anyagi természetből
származtatja az érzékeket, az érzeteket, az érzéseket, a gondolatot, a gondolatból
a lelket, holott a valóság: a lélekből káprázik a gondolat, a gondolatból az
érzés, az érzésből az érzet.
Annak, hogy az anyagi természetben élő ember a valóságos helyzetet megfordítja,
s annak, hogy a látható káprázatot a láthatatlan valóság elé helyezi, két bizonyítéka
van: az egyik az, hogy a nehéz anyagi világ káprázatára fel kell eszmélni és
fel is eszmél, és az anyagi természet varázslat voltára fel lehet eszmélni és
ébredni - ezt hívják éberségnek; a másik bizonyíték, hogy amikor az ember nehéz
anyagi testét leveti, meghal, minden megnyilatkozásával és takarójával együtt
tovább él, csak az anyagi burkot vetette le.
A való helyzet megfordítása kényszerhelyzet, aminek a neve a szánkhja hagyományában
a szamszára, a görögöknél pedig ananké. Ez a szükség, amibe az éberségét elvesztett
kába ember jut, hogy a világot fordítva látja: a káprázatot nézi valóságnak
és a valóságot káprázatnak. A szamszára és az ananké oka az emberi tudat hibás
beállításából származó kényszer, amit az ember bizonyos fegyelmezéssel felszámolhat.
Ha a tudat e hibás beállítására az ember feleszmél, s a beállítás megszűnik,
amikor az ember meditál, eksztázisba kerül, ihletben van, misztikus intuíciója
előtérbe lép, a viparjaja, a természetes helyzet megfordítása ismét saját helyére
fordul. A meditáló, az eksztázisban levő, az ihletben levő: felébred. Azonnal
feleszmél arra, hogy a nehéz anyagi természet nem valóság, csak a káprázat legkülső
burka.
Amikor pedig az ember a nehéz anyagi testet leveti, visszahúzódik a könnyű szellemi
testbe. Ez az ember halála után való állapota, a prana-májá, a lélegzet-test.
Erről mondja Hérakleitosz, hogy az emberi lélek a Hádeszben illatokkal táplálkozik.
A tibeti tanítás azt írja: "Ez a test az összes érzékszervekkel rendelkező
könnyű test, amelynek minden képessége megvan ahhoz, hogy a lét síkjáról, amelyen
él, újra leszálljon és megszülessen. Mozgásában teljesen szabad; csak az anyaölbe
nem tud belépni. Rendelkezik a csodálatos képesség fölött, hogy a világegyetemet
a gondolat gyorsaságával átrepülje. Az Átmeneti Állapotban csak azok látják
egymást, akik az éberség azonos fokán állanak... Az Átmeneti Állapotban lakók
az anyagi természet illatával, vagyis esszenciáival táplálkoznak."
6.
Aki
meditációban, ihletben, intuícióban a valóságról tapasztalatot szerzett, vagy
valamely tanítást erre vonatkozólag megértett, s így az első lépést a felébredés
felé megtette, az megtanulta, hogy az eloldásnak, megváltásnak egy útja van:
a megkülönböztetés. Meg kell különböztetni a létezőt és a nemlétezőt, a valóságot
és a varázslatot, a lelket és a káprázatot. Aki megtanult megkülönböztetni,
az nem fogja többé elkövetni a legnagyobb tévedést, hogy igazi lényét az anyagi
testtel összetévessze. Ez az összetévesztés (adhjasza) minden hiba forrása.
A kábaság nem egyéb, mint hogy az ember magát anyagi testnek gondolja.
A felébredés útját a Taittirija upanisád a következőképpen írja le: "Ez
az élő ember táplálék-test; táplálékból van a feje, ebből van a jobb oldala,
ebből van a bal oldala, ebből van a törzse, alsóteste és lába.
Táplálékból született minden lény, aki csak a földön él, táplálék tartja fenn
életüket és táplálékká válnak.
Ettől a táplálékból való embertől meg kell különböztetni azt, aki lélegzetből
van; az emberi test lélegzettel telt; amannak emberalakja van, s ezért ennek
is emberalakja van. Lélegzetből van a feje, lélegzetből van jobb oldala, lélegzetből
van bal oldala, ebből van törzse, alsóteste, lába.
Az élet leheletét kívánják az istenek is, az emberek és az összes állatok. A
lélegzet az élet lényege, s ezért hívják életleheletnek.
Ettől a lélegzetből való embertől meg kell különböztetni azt, aki érzésből és
kívánságból van; az emberi test érzéssel és kívánsággal telt; amannak emberalakja
van, s éppen ezért ennek is emberalakja van. Érzésből és kívánságból van a feje,
ebből van jobb oldala, ebből van bal oldala, törzse, alsóteste, lába.
Ettől az érzésből és kívánságból való embertől meg kell különböztetni azt, aki
gondolatból van; az emberi test gondolattal telt; amannak emberalakja van, s
éppen ezért ennek is emberalakja van. Gondolatból van a feje, gondolatból van
jobb oldala, abból van bal oldala, törzse, alsóteste, lába.
Ettől a gondolatból való embertől meg kell különböztetni azt, aki ragyogó boldogságból
van; az emberi test ragyogó boldogsággal telt; amannak emberalakja van, s éppen
ezért ennek is emberalakja van. Ragyogó boldogságból van a feje, ragyogó boldogságból
van jobb oldala, ebből van bal oldala, törzse, alsóteste, lába.
Aki nem tudja, hogy a lélek a létező, az maga nemlétező. Aki tudja, hogy a lélek
az egyetlen élő, az maga is életre ébred."
1.
Indiában
az őskori hagyománynak kétféle fajtáját különböztetik meg. Az egyik: a kinyilatkoztatás.
A kinyilatkoztatás a világgal együtt keletkezett. Ez a Véda. Az Első Lény, a
Személyes Brahman őrzi és tartja fenn. Kétségbevonhatatlan, érinthetetlen és
érvényes. - A másik: a tulajdonképpeni hagyomány, az, ami kezdettől fogva emlékezetes.
Ez az istenek létére vonatkozó képek és az emberi életre vonatkozó törvények,
szabályok, történetek, vélemények, tanítások gyűjteménye. Az elsőt srutinak,
a másodikat szmritinek hívják.
Sankara a Védanta-szutrához írt kommentárjában azt mondja, hogy jelentősége
csak a srutinak van, a szmritinek csak amennyiben magyaráz és kiegészít. Ha
a hagyomány a kinyilatkoztatástól eltér, minden feltétel nélkül elvetendő. Mert:
"a sruti a lét okait nyilatkoztatja ki". "A szmriti létének jogosultsága
pedig egyedül az alkalmazás, a magyarázat és a kiegészítés; az, hogy például
ez és ez a kaszt, ebben és ebben az időben milyen módon viselkedjék, hogyan
kell az emberi életet és tevékenységet szabályozni, kinek a kezébe szabad adni
a Védát, mikor tekinthető valaki tanultnak, s a tanult embernek milyen szerepe
legyen a törvényhozásban."
A kinyilatkoztatást és a hagyományt az őskorban mindenütt elválasztották. A
sruti több helyütt elveszett, így a keltáknál, részben az egyiptomiaknál, ahol
feljegyzése tilos volt. Palesztinában burkolt alakban megmaradt, éspedig úgy,
hogy a kinyilatkoztatást a mítosz és a törvény hagyományának szövegébe rejtették.
Az elrejtés úgy történt, hogy az egyes szavaknak és eseményeknek titkos értelmezése
volt, amit csak a beavatott ismert. A héber szent könyvben három réteget helyeztek
egymás alá. A legfelső, szemmel látható rétegnek nem volt különösebb jelentősége:
ez volt a mítosz és a törvény. A költői és a társadalmi réteg alatt feküdt a
titkos kozmogónia; ez alatt a pszichológia; ez alatt pedig az uralomról szóló
tanítás. A kozmogónia és a pszichológia a tanítványok számára hozzáférhető volt.
A harmadik réteget csak a főpap és a király ismerte.
A szent könyvnek azonban negyedik rétege is volt. A Misna azt írja: "A
teremtés teljes történetét egy nemzedékben csak két embernek szabad elmondani;
a Merkabát pedig csak egyetlenegynek, de csak olyannak, aki elég éles gondolkozású,
s az utalásokból és célzásokból saját maga kitalálja." E titkos értelemhez
írt kommentár az őskorból a Zohar, későbbi időből Maimuni könyve, majd Jakob
Böhme Mysterium Magnuma. Ezekből a művekből az ember a kinyilatkoztatás rejtélyét,
ha nem is könnyen, de megértheti.
A kinyilatkoztatást mindenütt titokban tartották. Püthagorasz tanítványai között
is voltak exoterikusok, akiket a Mester csak kívül az udvarban, és voltak ezoterikusok,
akiket házának szobáiban tanított. Hieroklész Püthagorasz mondásait e két fokozat
szerint gyűjtötte egybe. Az első fok a jó ember megalkotása volt, ez a szép
és helyes emberi életről szóló tanítás. A második fok célja az volt, hogy a
Mester a jó emberből isteni embert alkosson. Ez a szellemi és isteni lét tanítása.
A beavatásnak e két fokozata között Egyiptomban, Tibetben, Peruban, Kínában
is különbséget tettek.
Arra a kérdésre, hogy a Merkaba titkát miért volt szükség ilyen féltve őrizni,
s miért volt rejtély az, amit az ezoterikusoknak tanítottak, vagyis végeredményben
miért kell a srutit, a kinyilatkoztatás értelmét elrejteni, a válasz egyelőre
a következő: annak az életnek, amit az ember az anyagi természetben él, intenzitása
igen csekély. Olyan csekély, hogy egészen kevés tudás, egészen kicsiny erő,
az anyagi természetnél csak alig nagyobb intenzitás is megzavarja, sőt pályájából
ki is veti. Az igazság beavatás nélkül veszély. Mert a kinyilatkoztatás tudása
a világ teremtésének erőit részben felszabadítja, s kellő előkészítés nélkül
ezek az erők a be nem avatottat és fel nem ébresztettet elemésztik.
Csuang-cét egyszer valaki meglátogatta és a tao titkát kérdezte. A Mester elmondta
tudását, s mikor az ember elment, az egyik tanítvány így szólt: a legnagyobb
titkokat még soha ilyen egyszerű szavakkal nem magyaráztad meg. Csuang-ce elgondolkozott
és azt válaszolta: egész életére szerencsétlenné tettem.
Azt a jelenséget, amikor a nehéz anyagi természetbe a magasabb világ betör,
a természetet megrázza, ennek ellentmond, ezt magához ragadja s a természet
rendjét egy pillanatra saját magasabb rendjének erejével megváltoztatja, hívják:
csodának. A csoda az anyagi világnál magasabb és mérhetetlenül erősebb világ
megnyilatkozása, amelyben a durva és nehéz anyagi rend egyszerűen megolvad.
A kinyilatkoztatás szavaiban rejlő értelem ilyen, az elő nem készített ember
számára életveszélyes intenzív erőkkel telített lét megnyilatkozása, s ez csak
akkor elviselhető, ha a tanulás és gyakorlat az embert befogadására alkalmassá
teszi. Egyébként kibírhatatlan.
2.
Az
archaikus emberről szóló tanításból kinyilatkoztatás csak az első ütem: az,
ami a lélekről és a lélek varázslatáról szól. Ez a Véda tanítása. Mindaz, ami
a buddhira, az ahamkárára, a manaszra, a takarókra vonatkozik, csak szmriti,
vagyis kezdettől fogva emlékezetes. A Véda magyarázói, a többi közt a leghitelesebb
Sankara, a hagyományt elfogadják, mert ez a kinyilatkoztatással nincs ellentétben.
Erre a kinyilatkoztatásra támaszkodik minden hagyomány az őskortól kezdve Platónig.
Az archaikus ember igazi lénye a lélek; ami ezt a lelket, ezt az igazi lényt
elfedi, az burok, takaró, varázslat. A lélek a létező; ami takarja, az mulandó
varázslat.
Ez a kinyilatkoztatás minden őskori népnél más és más magyarázó kiegészítésben
feloldva él. A hagyományos magyarázó kiegészítés akár mítosz, akár nem; a hindu
szmritivel végeredményben azonos. Arra a metafizikára, amit a Véda nyomán kiépítettek,
valamilyen alakban minden hagyománynak vissza kell térnie. A buddhi, ahamkára,
manasz, indrija, a burkok tanítása Hermész Triszmegisztosznál éppen úgy megtalálható,
mint a tibeti Bönben, Kínában, Iránban és az archaikus Görögországban.
A különböző népek kezdettől fogva emlékezetes hagyományai azonban bármilyen
egymástól eltérő képvilággal éljenek, egymással ellentétben sohasem állanak.
Az egyik a másik mellett nemcsak hogy fennáll, hanem sajátságosképpen az egyik
a másikat alá is húzza, meg is támasztja, megerősíti és megvilágítja. Miért?
Mert mindenütt ugyanarról a létről, ugyanarról a megrázkódtatásról, ugyanarról
a változásról van szó. A perui és a héber hagyomány bármilyen távol van egymástól
képekben és térben és időben, egymást nem rombolja le. Mindegyik ugyanarról
beszél.
Azt a pillanatot, amikor a halhatatlan örök lélek misztériumában elkövetkezik
a fordulat, amit a Véda májának hív, a népek úgy hívják, hogy: a világ teremtése.
3.
Az
ember a teremtés utolsó alkotása. Utolsó és összefoglaló teremtmény, a természet
ura, lényében világfölötti, a teremtő Lélek mása, minden lényen uralkodik, s
az egyetlen, akinek a Teremtővel közvetlen kapcsolata van. Az emberi lény mindazt,
ami a teremtésben előtte történt: a szellemi erők kisugárzását, a kozmikus Hatalmakat,
az ég és a föld lényegét, a világegyetem gondolatát, a lények tulajdonságait
- magában egyesíti.
A természet nem volt anyagi. Anyagi teremtés a világban sohasem is volt. S így
az első természet sem volt anyagi természet. A világ átlátszóan tiszta szellemi
gondolat, és az ember ennek az erőkből álló szellemvilágnak ura volt. A világ
részei és lényei az isteni lélek tulajdonságainak megnyilatkozásai voltak, s
az ember valamennyinek csúcsán állt. Az ősember az isteni értelem. A nyílt,
szabad, ragyogó szellemvilág ura: Adam Kadmon, az ősi ember, az első ember,
az Egy, a halhatatlan lélek legmagasabb képessége, az értelem.
Az ember a Hatalmaknak is ura volt. A Hatalmak, görögül arkhai vagy dünameisz
- a személytelen erők, amelyek fölött az uralkodott, aki azokat nevükön tudta
szólítani. A Hatalmak némák, de ösztönük és szimatuk annál élesebb; beszélni
és szólni nem tudnak, ezért nem tudnak uralkodni, csak engedelmeskedni. Nincs
bennük a szó ereje s ezért nem ismerik a kezdeményt. A hatalom azonban erejüknél
fogva az övék. A hatalom az uralom szava nélkül néma és tehetetlen. Ezért, bár
a Hatalmak az embernél mérhetetlenül erősebbek, az ember szavának engedelmeskednek
és fölöttük az ember uralkodik.
A Hatalmak között volt a Rossz. A teremtés tökéletes egész, s így ennek is itt
kellett lennie. Ez volt a negatívum; de a negatívumnak is itt kellett lennie.
Ez volt a fényességben a sötét pont; de a ragyogásban a homálynak is ott kellett
lennie, a tökéletességben a tagadásnak is ott kellett lennie. Ez volt az egyetlen
zárt atom. De a teremtés tökéletes volt, s ennek is ott kellett lennie.
Ez a néma sötét pont, ez a tagadás, ez a zárt atom volt az egyetlen hely a Teremtőn,
a Teremtésen és a Természeten kívül. Az egész világ a Teremtőben nyugodott;
a Rossz volt az egyetlen rajta kívül álló negatívum. Ez volt az, amit később
úgy hívtak, hogy: Gonosz.
A Gonosz személytelen volt, mint minden erő, mint minden Hatalom. A szellem
azonban ezt személyében felfogta: önmagát a sötét ponttal, a tagadással, a zártsággal,
a negatívummal azonosította. S azzal, hogy személyével azt, ami a teremtésen
kívül állt, csak esetleges volt, személytelen volt, felfogta - személyessé,
alkotóerővé, tevékenységgé tette. Így vált a gonosz, a sötét, a tagadás, a zártság
aktív Hatalommá. Így adott a szellem a Gonosznak önálló erőt, arcot és kezdeményt.
A Védanta-szutrához írt bevezetésében Sankara erőteljesen hangsúlyozza a léleknek
(atman) azt a képességét, amelyet azonosításnak, más szóval átvitelnek vagy
összetévesztésnek hív (adhjasza). Ez az átvitel: "szükségképpen téves...
ez az, amikor a személy önmagát tárgyra viszi át... a létező önmagát a nemlétezőre
viszi át... a szubjektum önmagát az objektumra viszi át". Hogyan lehetséges
ez az átvitel? - kérdi Sankara. A válasz: "Valami előbbinek valamikor máskor
történt eseményét az emlékezet a jelenre viszi át." - "Az illető a
dolog és az idő között levő különbséget nem érti meg, s így az előbb történtet
átviszi."
Mi ez? Adhjasza. Avidja. Kábaság. Álmosság. Lefokozott lét. Az átvitel, amellyel
önmagát valaki, létező személyes voltát valami nemlétező tárgyra átviszi, nem
egyéb, mint az éberség hiánya.
A szellem a lélek teremtő varázslatát, a teremtést átélte. S amikor a teremtés
az ember megalkotásával befejeződött, kábaságában az előbb történt eseményt
önmagára átvitte. A teremtés az volt, hogy a lélek önmagát a világgal azonosította.
A szellem erre emlékezett, s önmagát a gonosszal összetévesztette. Ebben a pillanatban
a Hatalmak ereje felforrt, és magukat a személytelen erőkre vetették. Kik voltak
ezek a Hatalmak? Görög nevük: Phthora, Thanatosz, Erisz, Penia, Hübrisz, Hamartia
- Elmúlás, Halál, Viszály, Szükség, Kevélység, Lázadás. Az átvitel a világ egyensúlyát
megbontotta, a teremtés egy része leszakadt, különvált és önmagában lezárult.
Az egység megszűnt. A világ kettétört.
Ez volt a világkatasztrófa, amit az őskori hagyományok a lelkek lázadása néven
ismernek.
4.
A
bukott szellemek lezuhanásának helye: az anyag. Az anyag nem teremtés. Az anyagi
természetet soha nem alkotta senki és semmi. Ez az a zárt hely, ahová az ősi
és első szellemteremtésből kitaszított Hatalmak hullottak. Abban a pillanatban
keletkezett, amikor a világ egy része a nagy teremtéstől különvált.
Az isteni értelem a szellemvilágban maradt, de a bukott Hatalmak kísértésének
nem tudott ellenállni, s az anyagi világba zuhant. Ez az a katasztrófa, amit
az őskori hagyományok a bűnbeesés nevén ismernek.
Az ember az anyagban teljesen elmerült. Az isteni értelem elveszett; az uralom
szavát is elfelejtette; megnémult, s belőle rangjának még homályos emléke is
eltűnt. Ébersége kialudt, s az anyag nehéz, kába, súlyos állapotába merült.
Hasonló lett a bukott Hatalmakhoz: látásának középpontjában már nem az isteni
Teremtő halhatatlan fénye állt, hanem saját sötét pontja, a világon kívül fekvő
zárt pont: az Én. És az ember, mivel a természet ura volt, magával rántotta
a természetet. A természet ősi, első alakjában szellem volt; az ember által
lesüllyesztett természet anyagivá lett: az eredetinek csak mása.
Ennek a kezdettől fogva emlékezetes hagyománynak vázlatos elbeszélése nemcsak
azért fontos, mert a föld minden ősi népe így ismeri és így tudja. Lényeges
azért, mert az ember kettős származását drámai alakban feltárja. Isteni származású
az ember? Igen. Anyagi származású? Igen. Az Ember Adam Kadmon, a Teremtő Intelligencia;
de ugyanakkor az ember az anyagi természet lénye. A Véda kinyilatkoztatása így
szól: "A lélek azt gondolta: világokat akarok teremteni. S a világokat
megteremtette. Azokat a világokat, amelyeknek külön létük, a lélektől elválasztható
valóságuk nem volt. A világok a lélek májái. S az ember eredetileg a teremtő
értelem; az egész teremtés befejezése, koronája és összefoglalása." A bukás
következtében azonban az anyagba süllyedt. Illetve: lesüllyedt, és keletkezett
az anyag.
A szmriti nyelvén szólva: elbukásakor az ember ugyanazt a téves átvitelt követte
el, amit a szellem, amikor magát a világon kívül fekvő negatív, lezárt sötét
ponttal azonosította. Az ember önmagát a Hatalmakkal, amelyeknek ura volt, összetévesztette.
Éspedig összetévesztette magát a Hatalmak egész seregével: nem az egyetlen sötét
ponttal, hanem a sötét pontok száz- és százmilliónyi tömegével. Így tette önmaga
fölött úrrá a Hatalmak seregét: a szükséget, a halált, az elmúlást, a viszályt,
a kétséget, az éhséget, a fájdalmat, és így tovább. De ennél sokkalta lényegesebb:
így vált az Egyetlen Teremtő mása, az Egyetlen Ember, Adam Kadmon, vagy ahogy
a hinduk hívják: Manu, ahogy a kínaiak: Vang, ahogy a mexikóiak: Kecalkoatl
- az egyetlen, ősi, első, isteni ember így vált: sokasággá. Ez a katasztrófa,
amit a középkorban individuációnak hívtak. Az egyetlen Egy ember az emberatomok,
az individuumok, az Ének milliárdjaivá törött. És mivel az ember a természetet
is, amelynek ura volt, magával rántotta, a természetben is a megszámlálhatatlan
sokaságot idézte fel. Ez a sokaság a csillagok sokasága, az állatok sokasága,
a növények, a kövek sokasága, a számok, a képek, a sorsok sokasága. Az Ének
sokasága.
Amikor aztán az ember az anyagi természetbe zuhant és felébredt, nem mint egyetlen
ember ébredt fel, hanem mint emberiség. Ennek az emberiségnek elseje már nem
az ősi ember, Adam Kadmon, hanem a természeti ember, Ádám. Ádám már a földből
született. A Teremtő - mondja a kezdettől fogva emlékezetes hagyomány agyagból
formálta és lelket lehelt bele. Ez a földi ember az első, az égi embernek csak
mása és töredéke volt. Ádám után ébredtek fel sorra mind az emberek, ébredezett
lassan az emberiség sokasága.
A szmritinek még egy vonatkozásában tisztán kell látni, s ez az: idő. Az őskorban
is, azóta is egyes magyarázók a kozmikus metafizika eseményeit úgy értelmezik,
hogy ezek nem percek és pillanatok, hanem évszázezredek alatt játszódtak le.
A zuhanás tartama évmilliókig tartott; az anyagban való elmerülés szintén százezer
évekig; de az ébredés több százezer éve tart.
A Véda az időre vonatkozólag nem nyilatkozik. A kinyilatkoztatás közli, mint
Sankara mondja, a lét okait. Egyebet semmit. Hogy a teremtés, a lelkek lázadása,
a bűnbeesés, az elanyagiasodás hosszú vagy rövid ideig tartott, az végeredményben
közömbös és mindegy. Miért mindegy? Miért kell, hogy mindegy legyen? Sőt: miért
mindegy tényleg?
A felelet egyszerű: a bűnbeesés óta az ember magát a világon kívül fekvő sötét,
nemlétező pontokkal, az úgynevezett Énekkel összetéveszti. Ez a téves átvitel
(adhjasza); az ember minél mélyebbre zuhant, annál erősebb és annál bonyolultabb.
A magába vetített Ént az ember a világba ismét visszavetíti, s így a megszemélyesített
erőknek önmaga fölött egyre nagyobb hatalmat engedélyez és biztosít. Ez a téves
átvitel lejátszódhat az időben is, az időn kívül is: elképzelhetetlenül hosszú
évezredek alatt, de egyetlen másodperc tört része alatt is. A valóság az, hogy
átvitelről, tévedésről van szó; mi ez a tévedés? - Az éberség hiánya. Káprázat.
Nincs sok Én, nincsenek évmilliók. Mert az ember minden azonosításon túl és
belül, igazi lényében Lélek és Egy. Az emberiség sokasága káprázat, éppen úgy,
mint a világtörténet sok ezredéve. Májá: varázslat. Az éber, aki a valóságot
látja, tudja, ha itt arról beszél, hogy a dráma hosszú vagy rövid idő alatt
játszódott le, csak a káprázatban élt élet bonyodalmait növeli. A hosszú idő
éppen úgy májá, mint a rövid. A felébredt emberi lélek számára ezért az, hogy
a teremtés, a lelkek lázadása, a bűnbeesés hogyan és mennyi idő alatt és mennyi
ideig történt, mindegy kell hogy legyen.
5.
A
héberek szent könyvének tanítása szerint a Teremtő az első anyagi embert földből
formálta és lelket lehelt bele. Peruban azt mondják, hogy Pacsakamak végigment
a földön, a köveket felélesztette, s e feléledt kövekből lettek az emberek.
A maniheusok szerint Mani volt az, aki az anyagba merült embert ismét felébresztette.
De ez az ember már nem az első. Az első az ősi ember, Adam Kadmon, az égi ember.
A második az anyagba süllyedt, kába lény. A harmadik ember az, aki az anyagból
felébredt: Ádám.
Ebben az emberben a hagyomány által tanított fokozatok és takarók együtt voltak:
a lélek, a lélek első takarója (anandamájá), az intellektuális intuíció (buddhi),
az Én (ahamkára), a külső és belső szétválasztása (manasz), az érzékszervek
(indrija) és a nehéz anyagi test (annamájá).
Az őskori népek hagyománya azonban kétféle emberről tud: az alulról és felülről
jött emberről. Káinról és Ábelről. Olyan emberről, aki az idők elején, a bűnbeeséskor
lezuhant, s most alulról, a sötétségből, az anyagból tápászkodik fel, és olyanról,
aki mint Adam Kadmon, felülről, az isteni értelem megnyilatkozása. És az őskori
népek hagyományának - annak, ami kezdettől fogva emlékezetes - egyetlen tanítása
sem olyan döntő, mint éppen ez. Az égi ember, a szellemember, Toth, Zarathusztra,
a brahman - Hénok Felvigyázónak, egrégorosznak mondja - uralmától függ a világ
rendje. Amíg ez az ember a felülről jött sugárzást a földön érvényesíteni tudja,
addig az emberiség élete rendezett, világos és törvényes. Ha az alulról jött
ember az anyag alsó sugárzását érvényesíti, az emberiség a sötétség martaléka
lesz. A hagyomány több olyan megrázkódtatásról tud, amely az alulról jött emberiség
elhatalmasodása következtében a földi élet végzetes katasztrófáját idézte. E
katasztrófák között a legnevezetesebb az özönvíz. Az özönvízről a Húsvét-szigeteken
lakó pápua éppen úgy tud, mint a perui csimu, a mexikói tolték, a héber szent
könyv, Manu vagy a Bundahisn.
A kétféle emberről szóló tanítás a hagyomány legrejtettebb és legtitkosabb tanításainak
egyike volt. A beavatásoknak minden hagyományban középponti gondolata: a felülről
jött ember az Égi Ádám királyi természetével - ez állott az egyik oldalon; a
másik oldalon pedig: az alulról jött ember a Hatalmak által elrontott létben
tévelyegve. A felülről jött ember a rejtélyes faj, mint Evola írja, a "tökéletes
ember, akit az őskori nemzedékek mind ismertek" -aki előtt az anyagi ember
mindig meghódolt. Az égi ember titka sokkal nagyobb, semhogy az eddig szerzett
tudással hozzá lehessen nyúlni és meg lehessen érteni.
Tájékozásképpen és egyelőre legyen elég ennyi: a lezuhant embernek az égi emberrel
minden kapcsolata nem szakadt meg. Az égi ember és a természeti ember Egy maradt,
csak az Egység olyan mélyre süllyedt, hogy a legtöbb anyagi emberben sohasem
világosodik meg. A felülről jött ember az, akiben az egység tudata világos.
A felülről jött ember az Örök Ember útjának az az állomása, amely a felülről
jött erőket az alsó rétegekbe sugározza, és az alsó világot fölemeli. Ez az
őskori szakrális szubjektum, a szent király, a költő, a főpap, a jós, a próféta,
az aszkéta titka. Ez az az ember, akit a történet küszöbén éppen csak hogy még
meg lehet pillantani, anélkül, hogy lényének teljessége a történeti ember számára
elérhető lenne: Orpheusz, Püthagorasz, Empedoklész, Zarathusztra, Toth, Buddha,
Lao-ce, Konfuce, s az utolsó, már sápadt alakban: Platón.
6.
A
hagyomány különbséget tesz primér és primitív ember között. A primér ember az
ősi ember, akinek természete a szakrális szubjektum alakján felismerhető: ez
a szellemi lény, a király, a pap, a költő, a próféta. Az isteni ember. A primitívet
ezzel szemben több hagyomány erdei embernek nevezi; más hagyomány állatnévvel
jelöli meg. A történeti, főképpen a modern korszak itt ismét elköveti azt a
viparjaját, amit egyebütt: a dolgok eredeti értelmét megfordítja, s azt hiszi,
hogy a szellemi ember őse a primitív vadember, a vadember őse pedig az állat
volt. A való helyzet, amint Evola mondja: "a primitív nem a mai ember őse,
hanem igen régi szellemi állapot elfajult csökevénye". Ez a kései "visszasüllyedt"
lét. Wallace így szól: "A történet előtti és az őskori ember nem vadállat,
nem a fejlődés alacsonyabb fokán álló lény volt, hanem a fényesség lénye, s
a mai primitív, akiben ez a fényesség kialudt." Baader pedig: "Az
ember elsődleges állapota nem az állati vadság, az elvadult állapot a visszamaradt
és visszazuhant emberre jellemző." "Nincsenek természettől fogva vad
emberek, csak elvadultak." Végül: "A világegyetem is tele van olyan
lényekkel, amelyek lemaradtak és az úton nem képesek továbbmenni."
"A primitív nem az ember ősállapota; amit ma primitívnek neveznek, az kései
visszasüllyedés, és a lélek visszaképződésének eredménye."
Az idézetekből elég. A hagyomány az ilyen lelki visszaképződésekre és lemaradásokra
vonatkozó őskori tudást néha egészen világosan megőrzi.
Az iráni hagyományból könnyen kiolvasható, hogy vannak kollektív katasztrófák,
amikor egész "emberiségek" leszakadnak és az anyagba visszazuhannak.
Az anyagból, a sötétség elfeledettségéből való felébredés világosságát nem bírják
el, egy helyen megtorpannak, és az ébredéssel ellentétes folyamat, a lassú elsötétedés
az emberiséget visszaképzi. Az iráni szent könyvek a hangyaállamokat ilyen visszaképződött
emberiségnek tartják. A hangyaállam az abszolút racionális és gyakorlati államrendben
megállott és visszaképződött emberi lélek. Ez az a helyzet, amikor a munka szellemi
jellegét teljesen elveszti, merő gépiességgé válik. Rend van, de a rend az emberből
minden szellemet kiöl.
A szent könyv azt mondja, hogy van egyéni visszaképződés: individuális elanyagiasodás.
A kígyó ilyen egyénien elvadult és visszasüllyedt ember - más szóval: ilyen
visszasüllyedt isteni intelligencia. Az egyiptomi hagyomány a majmokban, különösen
a páviánokban a csoportok, ma azt mondanák, hogy a fajok, a nemzetek elmerülését
látja. A pávián is ember volt - isteni intelligencia volt ; de az éberség útján
lemaradt és a világosságot ismét elvesztette. Ma már csak a fénynek egyetlen
kicsiny szikrája él benne, s ennek a szikrának jele, hogy amikor a nap felkel,
a fény felé fordul és tenyerét a napnak megmutatja.
Az ember kollektíven mint egész emberiség (hangya), mint faj és nemzet és osztály
(pávián), mint individuális lény (kígyó) le tud maradni. A lemaradás nem azt
jelenti, hogy egy ponton megáll és megmerevedik, hanem azt, hogy visszaképződik.
Ilyen visszaképződött, lemaradt, lassan elsötétedő lény a primitív vadember,
az őserdőkben élő néger vagy a pápua, az észak-amerikai vagy az Amazonas-indián.
Az egyiptomi fellah, a yucatáni maja, a perui felföld csimuja és csibahaja még
emberemlékezet idejében világosságban élő ember és nép volt, s azóta merült
el ismét a vadságban és az erdőben. Minden ma élő primitív népet az egyiptomiéhoz
és a majáéhoz hasonló katasztrófa vetette vissza. De az egyes ember egyéni sorsában
is fenyeget ez a visszaképződés. A szeparáció és a privatizmus kétségtelenül
elkorcsosodáshoz vezet. Sőt minden ember életében az, amit a vallások bűnnek
neveznek, nem egyéb, mint "visszakívánkozás a merő anyagi lét sötét felelőtlenségébe".
A bűnös önmagát a világosság sugárzásán kívül helyezi -, s mivel magát az egyetemes
emberiségből kivonta, sötétségbe zuhant. Ez a külső sötétség, amelynek következménye
a lélek elkorcsosodása és elborulása és a visszaképződés. A hagyomány a legtöbb
állati létformát korai emberi létformák dekadenciájának fogja fel. Aki állva
marad, az depraválódik. A természetfölötti világban ilyen depravált lények a
kísértetek, démonikus szörnyek, dákinik (Tibet), gandharvák (India).
1.
Az
őskori és a történeti emberiség között levő különbséget egyetlen gondolattal
a következőképpen lehetne megjelölni:
Az őskori emberiség a természet körforgása és az istenek sorsa között összefüggést
látott. Amikor a történeti ember észrevette, hogy az archaikus korban milyen
összefüggést láttak, azt gondolta: az elsődleges nyilván csak a természet örök
körforgása lehet: a tavasz, a nyár, az ősz, a tél örök váltakozása. Az istenek
is ezt a körforgást élik és ebben a körforgásban vannak. Mindenki a természet
keringésének sodrában él, még az istenek is, amikor élnek, virágzanak, meghalnak
és újjászületnek. Gilgames, Bel, Héraklész, Ozirisz, Ráma sorsának ősképe a
természet.
Az őskori ember magyarázata azt mondja, hogy ez így viparjaja, vagyis az eredeti
valóság értelmének megfordítása. Nem az istenség másolja sorsával a természetet,
hanem éppen a természet körforgása nem egyéb, mint az isteni sors utánzása.
A természet a születést, életet, halált és feltámadást azért ismétli szüntelenül,
mert nem tud és nem is akar az isteni sors képétől megszabadulni, sőt nincs
is mód arra, hogy ettől a képtől, amely az egész világegyetemre bélyegét ráütötte,
megszabaduljon. Nem az Isten újjászületése utánozza a tavaszt, hanem a természet
utánozza Isten újjászületését, s amikor ezt a mozzanatot utánozza, tavasz van.
Nem az Isten ismétli a természet rendjét, hanem a természet ismétli Isten sorsát
az idők eleje óta, és ismételni fogja az idők végezetéig.
2.
Ez
a példaképpen megemlített gondolat elég alkalmasnak látszik arra, hogy segítségével
a történeti és őskori ember látása között levő különbséget a részletekbe menően
meg lehessen magyarázni. Ki lehessen fejteni főként azt, hogy a két látás között
áthidalhatatlan különbség van.
A történeti ember látása és gondolkozása logikai ellentéteken nyugszik; az archaikus
ember látása és gondolkodása az analógián nyugszik. Az analógia fő elve az,
amit a Tabula Smaragdina így fejez ki: "Ami lent van, az ugyanaz, mint
ami fent van; ami fent van, az ugyanaz, mint ami lent van."
Az analógia azt jelenti, hogy a világ minden jelensége, tünete, személye, alakja,
anyaga, jellege között azonosság van; de minden jelenség, tünet, személy, alak,
anyag, jelleg között különbség is van. Az a tény, hogy a világon minden különbözik,
de mégis azonos, minden ugyanaz, de ez az ugyanaz sokaságban jelentkezik, ez
a tény az, amit az őskorban analógiának hívtak. Analógia van a csillagok járása
és az emberi sors között; analógia van az emberiség élete és az egyes ember
élete között; analógia van a színek és a hangok között, a számok és a testek
között. Mindegyik más, de mégis mindegyik ugyanaz. Ezt az örökké új és soha
meg nem ismétlődő egyéni jelleget, amely azonban mindig ugyanaz és megváltozhatatlanul
egy, ezt nevezték analógiának. S az archaikus ember a világot az egymástól való
különbözés, illetve a különbözéseken túl levő hasonlóság alapján látta.
A történeti ember gondolkozására, a logikai ellentétekben való gondolkozásra
könnyen érthető példát a modern karakterológia kínál. A karakterológiai elméletek
közül az egyik, amely különösen nevezetessé vált, három alaptípust állapít meg.
Ez a három típus a piknikus, a leptoszom és az atlétikus. A piknikus a testes,
puha, kedélyes, derült, nyugodt ember; a leptoszom a sovány, szikár, gyenge,
ideges, nyugtalan ember; az atlétikus a kiegyensúlyozott testű és kiegyensúlyozott
érzelmi-értelmi tulajdonságok fölött rendelkező ember.
Az atlétát mindjárt ki kell kapcsolni. Ki kell kapcsolni azért, mert nem eredeti
és nem önálló, hanem a két előbbi típus egybehangzásából alakított típus. Ki
lehet azonban kapcsolni a leptoszomot is, mert ez a piknikusnak merő ellentéte.
Ahol a piknikus testes, ott a leptoszom vézna; ahol a piknikus derült, ott a
leptoszom aggodalmas; ahol a piknikus ciklotim, ott a leptoszom szkizotim. A
leptoszom nem valóság, hanem a piknikusnak logikusan megszerkesztett ellentéte.
Mert nem arról van szó, hogy ezt az emberi jellemet és jelleget a különböző
őskori karakterológiák már régen nem ismerték. Más szóval most nem az a kérdés,
hogy amit ma piknikusnak hívnak, azt a kaldeus hagyományokon épült alexandriai
asztrológia például joviális embernek ismeri: ez a Rák és a Halak, az úgynevezett
vízjelek erős hatása, különösen a Jupiter és a Hold bolygók túlsúlyával. Kínában,
Indiában, Tibetben ennek a típusnak mint a kozmikus jelenség emberi természet
körén belül jelentkező analógiájának mélyebb ismerete is van. Az alkímiáról
nem is szólva. Minderről most nincs szó. Ami ebben a pillanatban lényeges, az,
hogy a modern ember karakterológiájában csak egyetlenegy típust vett észre,
de hármat csinált. Az egy típus: a piknikus-joviális-Jupiter-Halak. Ez a típus
igaz. Ez az ember reális. A leptoszom azonban nem egyéb, mint a piknikus típus
értelmileg megszerkesztett ellenképe. A leptoszom irreális. Leptoszom ember
nincs. Ez az előbbinek mindössze racionális tükörkonstrukciója.
A modern ember gondolkozása ilyen tükörkonstrukciókkal van tele. Sőt az a gondolkozás,
amely jellegzetesen modern, a szcientifizmus, csaknem kizárólag ilyen értelmileg
megszerkesztett ellentétpárokból áll. Ilyen az extravertált és introvertált
ember; ilyen a "szellem" és az "élet" ellentéte; ilyen a
"teológia" és a "vallás", vagy a "mítosz" és a
"gnózisz", a "racionalista" és "irracionalista",
vagy a "hamita" és az "etiópiai" ellentéte. Jung, Klages,
Sorokin, Keyserling, Bergson, Frobenius és az egész modern tudományos gondolkozás
azt a hibát követi el, hogy amikor a valóságot egyetlen alakban meglátja, ehhez
az alakhoz racionális módszerrel tükörképet szerkeszt és azt hiszi, hogy ez
a tükörkép az eredetinek valóságos kiegészítője. Embertípus csakis és egyedül
az introvertált, ezzel szemben nem az extravertált ember áll, hanem az extraverziós
folyamat, amely soha tipikus emberi alakban nem jelentkezik. Ugyanez a helyzet
Jung animus és animájával. Ugyanez Klages Seele és Geistjével, Sorokin sensate
és idealistic kultúráival.
3.
Az
archaikus ember analógiákban gondolkozott. Ilyen analógia az, hogy a természet
változása és az Isten sorsa között hasonlóság van. Ilyen analógia az, hogy a
ragyogó égbolt mindenütt a pszichológiai éberség jelképe; a Nap nem egyéb, mint
a világosságot jelentő istenség; a tavasz azt jelenti, hogy az istenség varázslatában
élő anyagi természet megújul, megszületik, a nyár azt jelenti, hogy az istenség
virágzik, az ősz azt jelenti, hogy elsorvad, a tél azt, hogy meghal és tavasszal
újjászületik. Ilyen analógia az, hogy vonatkozás van az emberi lélek tulajdonságai
és minőségei, az őselemek és a fémek között; hasonlóság van a metafizika princípiumai
és a számok között, mint azt a Ji king, az egyiptomi ezoterika és Püthagorasz
tanította; hasonlóság van a világ három alapvető minősége, a Véda által tanított
szattva, radzsasz és tamasz és az emberi közösség kasztjai között; hasonlóság
van a kozmikus helyzet és az emberi karakter között, amint azt az asztrológia
tanítja.
Az analógiák felismerésében nem az értelem logikai tevékenysége, hanem ennél
sokkalta mélyebb és elementárisabb élmény a döntő. Az analógiákat a manasz,
a belső érzék éli át. Átéli pedig úgy, hogy a belső látás az előtte feltáruló
belső képeknek egymással való összefüggését közvetlenül tapasztalja. Ilyen közvetlen:
értelemmel, logikailag örökké megmagyarázhatatlan összefüggés van a metafizikai
princípiumok és a számok között; ilyen bizonyíthatatlan összefüggés van a világ
kezdete és a határtalan (apeiron) között, mint azt Anaximandrosz, vagy a dolgok
ősanyja és a "víz" között, mint azt Thalész mondotta.
Hogy az analógiákban való gondolkozás, illetve a képekben való látásról alkotott
benyomás teljesen plasztikus legyen, a történeti emberre még egyszer vissza
kell térni. A történeti ember nem képekben, hanem értelmi ellentétekben gondolkozik
és az archaikus emberhez viszonyítva teljesen vak. A modern ember értelmi tevékenysége
absztrakt és irreális. A tükörkonstrukció valótlan. A tükörkonstrukció, amely
az ellentétekben való gondolkozás eredménye, fogalmi, más szóval kép nélküli,
fénytelen, fiktív, lényegtelen és üres. Ellentétek a valóságban nincsenek. Mi
az, ami a valóságban van? Egyetlen szóval: különbség. A világ jellege nem az
ellentétekben, hanem a különbségekben van.
Az ellentét képlete: a fogalom és az ellenfogalom. A kettő együtt: a dolog maga
és tükörképe. - A különbség képlete: a világ hasonlóságainak és különbségeinek
végtelensége. A minőségek és mennyiségek lépcsőzetes különbözősége. Minden hasonló
különbözik és minden különbség hasonló, de úgy, hogy soha a hasonlóság teljesen
egybe nem esik és soha a különbség teljes ellentétté nem válik. Az ellentét
nem a világ és nem a valóság tulajdonsága, hanem az absztrakt értelemé. A valóságban
tárgyak, dolgok, emberek, események, gondolatok, lények, képek megszámlálhatatlan
fokozata él, s még a tőle legtávolabb fekvővel is minden megegyezik valamivel
és valamiben, sőt minden hasonló a másikhoz, mert: "ami fent van, az nem
egyéb, mint ami lent van". De még a hozzá legközelebb fekvőtől is különbözik
valamiben. Az analógia-látás a hasonlóságok és különbségek iránt való érzékenység.
4.
Az
archaikus időben az emberismeret nem elvont tulajdonságok fogalmi konstrukciója,
hanem megszemélyesítésszerű és genetikus. Ezt az ismeretet később mitikusnak
nevezték el. Megértéséhez tudni kell azt, hogy az archaikus idő szerint a világ
erői gyújtópontokba gyűlnek. Ezek a gyújtópontok mint erőközpontok az emberi
élet csekély hatóképességéhez képest fokozott intenzitást jelentenek. Az erőközpontok
mind a két világban élnek: a látható világban mint bolygók, napok, égitestek,
a láthatatlan világban mint szellemek, démonok, istenek. Az emberi lét e látható
és láthatatlan erőközpontok hatásaitól függ. Ezek a központok megismerhetők.
A róluk szóló tapasztalat azonban nem fogalmi és nem értelmi, hanem intuitív,
misztikus és közvetlen. A közvetlen tapasztalat az ideáknak, az ősképeknek látása.
Ezt a közvetlen, intuitív látást jelölték meg a görögök a teória szóval. Mert
a teória eredetileg nem értelmileg szerkesztett elméletet, hanem közvetlen idea-
és istenlátást jelentett.
Az archaikus emberismeret egyben és egyúttal kozmikus világismeret is; nem mint
a modern pszichológia, amely nem egyéb, mint elvont tulajdonságokból szerkesztett
racionális rendszer, és az élő emberhez semmi köze. A modern ember értelmi ellentétekben
gondolkozik. Az őskori ember mindig: megkülönböztet. Az egymástól megkülönböztetett,
közvetlenül látott és átélt erőközpontokat pedig megszemélyesítették. Nem önkényesen,
mint azt később hitték. Az emberfölötti világ erői, Hatalmai, istenei ténylegesen
személyes lények. A megszemélyesítés alapja metafizikai-mitikus-kozmikus lényeken
nyugszik ugyan, de ezek a lények ugyanakkor személyes lények is. Ezek a lények
a lét magasabb fokán álló élő valóságok, az erők, a démonok, a Hatalmak, az
istenek.
Az ember önmagában nem érthető meg. Ilyet csak a törvénytelenül autonómmá tett
modern tudat gondolhat el. De a végzet beteljesedett rajta: amit megismer, az
nem valóság, hanem saját tükörképe. Ez a tükörkonstrukció végső értelme. Az
embert megítélni csak a magasabb, természetfölötti erők számára feltárt tudat
képes. Ha pedig az ember tudatát a természetfölötti világ számára megnyitotta,
autonómiájáról leköszönt. A tudat theonommá, vagy kozmonommá, vagy logonommá,
végül is eunommá lesz. Ebben a tudatban aztán, persze nem saját értelmi szerkezetének
tükrözése jelentkezik, hanem: a kozmosz, a törvény, a logosz, a valóság, a lét.
Az ember nem autonóm lény, hanem fészke és telephelye kozmikus hatalmaknak és
erőknek; a tudat nem az autonómia jellege, hanem az emberfölötti hatalmak bélyegének
helye. Mert a tüposz szó az emberről szóló tudás legfontosabb szava: bélyeget
jelent. A tüposz örökre megjelölt lélek. Az ember azokat az erőket és hatalmakat
jelenti és képviseli, amelyeknek bélyegét hordja, s amelyeket az ember éppen
úgy él, ahogy azok őt élik, s ahogy őt azok vezetik és viszik, elrántják, csábítják,
elgáncsolják, emelik, lesújtják és uralkodnak rajta. Az emberi lélek számtalan
varázslatok kellős közepében él. E varázslatok varázsalakok. S e varázsszemélyek
igazak, vagy nem igazak aszerint, hogy a lélek magát velük összetéveszti (adhjasza),
vagy sem.
Ez azonban nem elég. Mert az ember a világot nemcsak tipikusan, hanem mint történetet
genetikusan is magában hordja. Ezen a ponton a fejlődést a genezissel nem szabad
összetéveszteni. A fejlődés modern absztrakt fogalom; a genezis kozmikus világtörténés.
Genetikusan az ember bizonyos határozott állomást és bizonyos helyzetekben határozott
arculatot-határesetet jelent és képvisel. Az emberi egyéniségben a legfontosabb
az, hogy szélsőséges helyzet. Nem az a lényeg bennünk, hogy milyen tulajdonságaink
vannak, hanem hogy tulajdonságaink milyen egységben és összefüggésben, a lét
milyen csúcspontján állanak kiélezve mint abszolút határ, amelyen túlmenni nem
lehet. Az individuum végső helyzet. Határhelyzet. Ezt a határhelyzetet fejezi
ki az arc vagy a kéz. Ez a megismételhetetlenül: egy. Ez az utánozhatatlan.
Ez a karakter. A karakter jelentősége eszkatológiai. Minden ember ott áll, ahová
az emberiség egésze indult, de ahol meg kellett állnia, mert: - nincs tovább.
Ez a nincs tovább az emberi egyéniség. Ezért mondja Saint-Martin, hogy a világtörténetben
egyetlen ember sem nélkülözhető. Az ember örök kísérlet: örök is, kísérlet is,
végleges visszavonhatatlan állomás. Ziegler szerint stádium az Örök Ember útján.
Mert a sok nem egyéb, mint kísérlet arra, hogy azt, amit a lét minőségben az
Eggyel vesztett, azt mennyiségben kárpótolja és helyreállítsa. És minden individuum
ilyen kísérlet, hogy a többivel együtt annak a létnek intenzitását, amelyet
az ősi Egységben élt, megteremtse, s így az Egységbe visszatérjen. Ez az, amit
az őskorban karakteren értettek. A karakter az individuális arc, az örök, más
szóval: az isteni arc, a lét végső határhelyzetének ábrázata. A tüposz mellett
az emberismeretnek ez a másik alapvető képe. A tüposz az erők bélyegét jelenti,
a karakter a halhatatlan egyéniség arculatát. Ezek szerint az ember egyéni lénye
nemcsak a lélek szerint szakrális, hanem szakrális másodsorban tüposzánál, bélyegénél
fogva, de szakrális harmadsorban karakterénél, vagyis a lét határán elfoglalt
helyzeténél fogva is, mert ez a helyzet a transzcendencia határa.
5.
Ha
a mai ember az archaikus kor közvetlen ősképlátásáról tapasztalatot óhajt szerezni,
kiindulási pont gyanánt csak a görögséget veheti. Ezt kell tennie nemcsak azért,
mert az ősképek látása Platón ideáiban a mai emberhez a legközelebb fekszik,
és bizonyos tekintetben ez az a látás, amit még, ha erőtlenül is, követni tud.
Tennie kell főként azért, mert a görögségben az ősképlátás még a maga teljességében
élt. A görög mítosz, az eposz, a tragédia, a metafizika, a szobrászat, az építészet
nem is egyéb, mint az ősképek ábrázolása. Az istenalakok, a héroszok, a tragikus
sorsok, a Szókratész előtti gondolkozók képei: a víz, a tűz, a határtalan, a
szám, az atom, a lét mind jelképek, amelyeknek igazi értelme és titka: a benne
megnyilatkozó idea, vagyis őskép.
Mindaz, ami a görögség előtt fekszik, a mai ember számára magyarázat nélkül
már csak egészen kivételesen érthető; az iráni, a hindu, a kínai, az egyiptomi
részben követhetetlen; az ősamerikai pedig csak elenyésző töredékeiben fogható
fel. Abban az időben, amikor "az istenek még a földön jártak", mint
a hagyomány beszéli, kétségtelenül az a látás volt általános, amelyet ma már
kicsit patológ alakjában a clairvoyance neve alatt különlegességként ismerünk.
Az őskori látás ismertetőjelei között a legfontosabb az, hogy a látás számára
az érzéki világ nem volt határ. A testek, a tárgyak, a dolgok az emberi látás
sugarait nem verték vissza, hanem beeresztették; ezzel párhuzamosan természetesen
az emberi látás sem volt merő érzéki szem-látás. Az anyagi természet nem az
egymástól élesen elválasztott dolgok sora volt; de főként nem az egymástól elhatárolt
dolgok alakjainak sora. Nem voltak éles határok azért, mert az anyag nem jelentett
határt. Vannak misztikus gondolkozók, akik azt mondják, hogy ebben az időben
a természet maga is kevésbé materializált alakban élt. Más szóval: a természet
a benne rejlő spirituális erőket szabadabban sugározta. A dolgokban még látható
volt: az idea. A valóságban még láthatók voltak a démonok és az istenek. Az
őskori emberről szóló tudás legfontosabb jegye: minden pillanatban feltételezni,
hogy ez az ember a metafizikai világ iránt a mainál mérhetetlenül magasabb fokú
érzékenységgel rendelkezett. Élete nem volt annyira lezárt: a nyílt létbe csaknem
állandóan belátott, és a lét egészének összefüggését nemcsak látta, hanem értette
is. Pillantása nem tört meg az anyagi látszat burkának felületén, hanem a testek
felületén áthatolt és a burkokon túllátott. Ezért volt képessége arra, hogy
megszemélyesítésekben és genetikusan lásson: az erőkben meglássa a Hatalmakat
és az isteneket (arkhai, dünameisz), de meglássa bennük az eredetet is.
És az ember akárhogyan forgassa is, kénytelen elismerni, hogy ez a látás a kései
történeti látásnál nemcsak spirituálisabb és mélyebb, hanem valóságosabb is
volt. Valóságosabb pedig úgy, ahogy a történeti időkben a költői látás a fogalmi-értelmi
látásnál hasonlíthatatlanul valóságosabb. Valószínűnek látszik, hogy a történeti
időben az archaikus ősképlátást, vagyis azt a metafizikai létlátást, amely az
anyagi természet határain túl lát, a művészet és a költészet őrzi. Az őskori
hagyomány idején élt látáshoz hasonlóval, mint Guénon is mondja, ma csak a művészetben
találkozunk.
6.
Egészen
természetes, hogy a történet folyamán a látásban jelentkező, egyre növekvő megvakulás
párhuzamosan halad a beszédben jelentkező egyre növekvő megnémulással. A látás
és a szó között szoros összefüggés van. Az őskori emberről szóló tudásban ezt
a tényt nem lehet eléggé hangsúlyozni.
Az őskori ember látása felől közvetlen tapasztalat fölött nem rendelkezünk.
Mindazt, amit erről tudhatunk, azt az őskori nyelv közvetíti. Az őskori nyelvre
vonatkozólag pedig a látásról mondottak ugyanúgy érvényesek. Az őskori nyelv
spirituálisabb, mélyebb, s így valóságosabb látással állt kapcsolatban. Természete
szerint nem dolgokat, fogalmakat mondott, hanem jelképeket, ősképeket. A nyelv
a nyílt lét valóságát mondta ki; a természetfölötti látásnak a természetfölötti
beszéd felel meg.
Az a szövevény, amely az őskori ember számára elem, évszak, kép, személy neve
volt, ma még csak megközelítően sem meríthető ki. A nyelvet ugyanaz a mérhetetlen
gazdagság jellemezte, ami a látást: a képek, vonatkozások, hasonlóságok, különbségek,
intenzitás, mélység oly zsúfolt és élő szervezetű, amelyet ma még a legintenzívebb
költői nyelv is csak igen ritka részleteiben tud elérni. Abban az egyszerű tényben,
hogy az archaikus ember a lélek természetét a pillangóval fejezte ki, nem a
lélek és a kis rovar között levő hasonlat élt, hanem elsősorban a természetnek
isteni erőkkel átitatott volta: a pillangó nem rovar volt, hanem isteni megnyilatkozás,
mint ahogy általában az állatok isteni lét megjelenései. A pillangó azonban
nem jelképszerű szó, hanem olyan kulcs, amely a pillangó isteni voltához vezető
kaput megnyitotta és feltárta, hogy a pillangó rovarlényében a lélek-istennő
valóságban megjelenik. S ez a megjelenés a szó szoros értelmében epiphania:
a tárgyakra is vonatkozott. A kard Isten ítélő szava, az élő szellem; a szemüveg
a káprázat és a bűvölet; ahogy a csillag ragyogása a sötétségben vezető útmutatás;
ahogy a létra a feltörekvés, a liliom a fény földi megjelenése, a kétfejű sas
az emberfölötti hatalom. A dolgok jelképek - az isteni nyílt lét jelképei: a
szavak a kulcsok, amelyek ezeknek a jelképeknek értelmét megfejtik és kimondják.
Az ősnyelv természetét az ember a világ kritikus pontján érti meg, azon a ponton,
amelyet a hagyomány bűnbeesésnek, vagy az elanyagiasodás kezdetének nevez.
Az ősszó Isten szava. A teremtő Ige. A logosz. Mert a világ az Ige kimondására
keletkezett. Isten teremtő ereje a szóban van. A héber Szentírás ezt ugyanúgy
vallja, mint az egyiptomi tudás: Ptah, a teremtő istenség, szája által teremtő.
Mert a szó isteni szubsztancia. Edfu templomának felirata mondja: "Mindaz,
ami van, az ő szava által lett." Megnevezni annyi, mint teremteni. Babilonban
a kezdetek kezdete az, amikor "sem az égnek, sem a földnek nem volt neve".
És ha ma úgy tüntetik fel, mintha ezt értenék, tulajdonképpen tévednek. Azt,
amit az archaikus ember ezekkel a szavakkal mondani akart, kevesen értik. A
mai ember a nyelvet éppen olyan periférikusan érti, mint a világot. Az ősképek
látása iránt elhomályosult szem a nyelv valóságát sem foghatja fel. A nyelv
külső takaróját látni csak, s azt, ami benne van, nem érteni: átkozott kábaság.
"Jaj annak, szól a Kabala, aki a Szentírás szavaiban merő s egyszerű történeteket
lát, amelyeket valaki köznyelven beszélt el... az írás minden egyes szava fenséges
és mély misztériumot rejt... az írásnak is van teste... ez a test a törvény,
a parancsolat, a történet, de ez csak a test. Minden szónak magasabb értelme
van." S a modern ember ahelyett, hogy az írásban a magasabb értelmet kereste
volna, a szavaknak alacsonyabb jelentést tulajdonított.
Az ősszó, az első szó, a teremtő Ige, az ős-logosz nem egyéb, mint a Teremtő
szellemében felvillant világ ősképének megnyilatkozása. Ebben a megnyilatkozásban
két mozzanatot kell megkülönböztetni. Az első az, amit a görögök pneumának,
a héberek El Ruahnak, a hinduk pranának neveztek. Ez az, amit a Biblia úgy mond,
hogy az Úr az emberbe belelehelte lelkét. Ez a lehelet, a lélegzet: az élő lélek,
amely megnyilatkozott az igében, és az örök ige Isten lélegzetét átvitte a világba.
Mert a világ az ige által keletkezett. A pneumának, a pranának, mindig természetfölötti
jelentése van. Minden keleti jóga ismeri és használja. A lélegzet a kozmoszban
a kilehelt isteni szellem jelenléte. De tudják a mexikóiak is, akik azt mondják,
hogy "a nép a király szavaiból él". Babilonban "a főpap szava
hatalmasabb, mint a kétélű kard". A főtemplom kapuján a belépőt ez a felirat
fogadta: Kibi balati - annyi mint: Mondj életet, vagyis szavaddal teremts életet.
Az isteni teremtő ősszó második mozzanata az előbbinél fontosabb. Ez nem a megnyilatkozás
módját, hanem az első kimondott szó motívumát tárja fel. És természetes, hogy
az első kimondott szó, ami nem egyéb, mint minden szó és minden nyelv őse, a
világ minden szavára és nyelvére eredetének bélyegét reányomta.
A második mozzanat az, hogy a Teremtő a szót éberségének legmagasabb fokán mondja
ki. Az éberség nem értelmi képesség, hanem a lét intenzív érzékenysége; a lét
legintenzívebb érzékenysége pedig az, amit szeretetnek hívnak. Mert a szeretet
az emberi élet síkján megértve az, amikor az Én tökéletesen kialszik és az emberi
lélek az egyetemes létnek megnyílik. Képes értelemben és a könnyebb érthetőség
szempontjából tehát azt lehetne mondani, hogy a teremtés pillanatában, mikor
a Teremtő az ősszót kimondta, a Teremtőben az Én egy pillanatra kialudt és az
egyetemes lét ősképe mint Világ, felragyogott. Ugyanekkor a Világ mint az örök
szeretet tárgya Isten szívében felvillant és lángra gyúlt. Ez volt a teremtés.
Ez volt a teremtés a szeretet szelleméből. Mert ahogy Zarathusztra mondja: "Csak
a szeretet beszél." Csak a szeretet teremt. Csak a szeretet lát. Csak a
szeretet éber. Minden szó gyökerében az éberségnek az az intenzív foka él, ami
a szeretet. Bárhol, bármikor hangzott el szó, bárkinek szájából: az igazi beszélő
a szeretet szelleme volt. A szó kiejtése csak az Én kialvásából fakadhat. A
szeretet misztériuma, hogy "a szerető átváltozik annak lényegévé, akit
szeret" (Ibn Arabi). A teremtés titka, hogy a Teremtő a szeretet misztériumában
átváltozott a Világ lényegévé. Ezt a titkot őrzi: a szó.
Az isteni ősszó az ember számára egyedül és csakis a kinyilatkoztatásban tárul
fel. Ezen a helyen a mai ember számára ismét részletesebb felvilágosítást kell
nyújtani. A kinyilatkoztatás nem csodaszerű égi szózat, vagy ehhez hasonlóan
tévesen értelmezett, mitikus külsőségek között lezajló egyszeri és kivételes
esemény. Kinyilatkoztatást az ember csak fokozott éberségben élhet át, mint
az ősképek látását (teória) és mint a tündöklően harsány belső hangot. Mert
a kinyilatkoztatás nem titok és nem rejtély, hanem az egyetemesség hangja az
egyetemeshez, nyíltan és napfényszerű sugárzásban. Amiért az ember hozzá nem
ér fel, annak oka, hogy mellőle lezuhant. A szent könyvekben őrzött kinyilatkoztatások
az ember legmagasabb rendű állapotai, amikor az ember ősállapotába vissza tud
térni és újra isteni értelemmé tud válni. A Biblia, a Véda, a Zend Aveszta,
a Bundahisn, a Hermész Triszmegisztosz, a Manu, a Ji king mind így tanítja.
Amikor az ember a kinyilatkoztatás szavára érzékennyé válik, nem rendkívüli
állapotban van, nem egzaltált, hanem éppen akkor éri el normális és törvényes
eredeti ősállapotát: visszatér helyére, a Teremtő mellé.
A teremtő ősszónak két mozzanata: a lehelet (prana, pneuma) és a szeretet szellemének
megnyilatkozása. Az archaikus ember mind a két mozzanatot ismerte, sőt az ősszóról
ennél végtelenül többet tudott. A két mozzanat egyesülésének, a leheletnek és
a szeretet kinyilatkozásának, a pranának és az éberség legmagasabb megnyilatkozásának
ősképe volt: a láng. A láng - a meleg és a fényes, mint az anyagi természet
minden jelensége, csak az ős szellemtermészet jelképe. Az ősi szellemtermészetben
a láng az isteni lehelet és az isteni éberség együttes képe: az Élő Láng. Ez
a logosz képe. A lángoló kard. Ezt Zarathusztra és Hérakleitosz éppen úgy tudja
és tanítja, mint Jakob Böhme és Baader. Végleges és kimerítő megfejtését pedig
a Véda adja az öt tűzről szóló részében (pancsagnividja). A láng nem egyéb,
mint a világító meleg: a lélegzet és a szeretet. Ezért minden dolog elseje,
a logosz, a világ princípiuma.
Ilyen előzmények után, ha érdemes lenne, rá lehetne térni arra, hogy az ember
külön beszéljen az ősképek látásáról és a látásnak a nyelvvel való szoros kapcsolatáról.
Meg lehetne állapítani a fokozatokat:
1. az őslátásnak az ősszó felel meg: az első, a teremtő szó; ez a legmagasabb
fokú éberség: a szeretet;
2. a közvetlen valóságlátásnak a közvetlen nyelv felel meg; ez a világ egyetemességének
ébersége, már nem a legmagasabb, hanem csak a szellemi; ez a metafizikai és
a kinyilatkoztatás foka;
3. az ősképek látásának az ősképnyelv felel meg; ez a mítosz foka;
4. az egyetemes képlátásnak az egyetemes képnyelv felel meg; a legtöbb ismert
őskori nyelv ilyen: a kínai, a szanszkrit, a tibeti, az ősamerikai, az egyiptomi,
az iráni, a görög, a latin; ezt a fokot éri el és őrzi a modern nyelvekben a
költői nyelv és a misztikusok nyelve;
5. az idea-látásnak az idea-nyelv felel meg; ez a nagy metafizikusok, törvényhozók,
gondolkozók: Lao-ce, Buddha, Kung-ce, Hérakleitosz, Püthagorasz, Platón, Sankara
nyelve.
A látás fokai, vagyis a nyelv képességének fokai az éberség egyes fokainak felelnek
meg, ezek viszont az emberi lélek burkainak: minden nyelv egy-egy burkot nyit
meg és szakít fel, és egy-egy burkon belül levő szubsztancia kinyilatkoztatása.
Az istenek nevei magukba szívták az összes nyelvek erejét: az emberek nevei
pedig nem egyebek, mint elsápadt és elsötétült istennevek.
A fogalmi és köznyelv a hatodik buroknak, a természet anyagi burkának felel
meg: merő külsőség, mélységtelen, kép nélküli nyelv, ahogy a látás is merő érzéki
szemlátás. Ebben a nyelvben a magasabb érzékenységet a költészet őrzi. "A
költészet a tündöklő beszéd", ahogy Zarathusztra mondja. A költészet eleme
az Élő Láng, a logosz. "Lehet gyógyítani igazsággal, lehet gyógyítani törvénnyel,
lehet gyógyítani késsel, de minden gyógyítás közül a legjobb az, amit a szent
szó végez, a szent szó, amely az igaz ember szívéből sugárzik."
1.
Az
ősképekről mondottak után megbocsáthatatlan hiba lenne a hagyománynak az emberről
szóló tanítását a történeti idők alatt elgondolt antropológiákkal továbbra is
összetéveszteni. A hagyomány az emberben először és mindenekfölött az ember
ősképét, az isteni intelligenciát látja; az egyes emberi egyéniségben pedig
ennek az isteni intelligenciának a Hatalmak, az erők, az istenek bélyegével
megjelölt lényét, aki a lét határhelyzetén áll. Így az embert három sarkon ragadja
meg: először örök lényegében a halhatatlan lelket, másodszor mint típust ; végül
mint karaktert.
Mindaz a naiv fantasztikum, amit a történeti, főként a mai európai ember a hagyomány
tanításáról gondol, ezzel maradéktalanul elesik. A különböző, kezdettől fogva
emlékezetes feljegyzésekben a képek nem úgynevezett költői hasonlatok, nem meseszerű
álomképek, de nem is szó szerint veendő megállapítások. Hogy miért nem, arról
éppen az imént volt szó: az ember ősi fokán rendelkezett azzal a képességgel,
hogy a dolgokat egzakt nevén meg tudta nevezni, ezt a képességet azonban az
elanyagiasodással eljátszotta, s azóta a szavak a dolgokat csak átvitt értelemben
és jelképesen tudják megnevezni. Éppen mert az egzakt és közvetlen megnevezés
képességét az ember elvesztette, elvesztette a szó által való teremtés képességét
is, sőt azt a tehetségét is, hogy a világ erői és Hatalmai szavának engedelmeskedjenek.
Így vált az emberi nyelv jelképessé.
Példára hivatkozva: a lélekvándorlás tanítását a mai ember szó szerint veszi.
Ez a modern embernek az őskorral szemben táplált legnagyobb félreértése. A lélekvándorlás
képe nem azt jelenti, hogy az egyéni emberi lélek - a Véda dzsivatmája - születik,
meghal, újjászületik, a földi életből a túlvilági életbe, a túlvilági életből
a földi életbe kering; forog, vándorol és tévelyeg. Ilyesmit csak a túltengő
értelem által mechanizált, s ezért megvakult gondolkozás vallhat. A lélekvándorlás
nem az emberi individuumra, hanem az örök emberre vonatkozó őskép. Értelme pedig
nem az, hogy a dzsivatma, a kis emberi Én ma meghal, s esetleg már holnap a
föld más táján és más lényben ismét megszületik, hanem az, hogy az ősi ember
a szellemi teremtésből lezuhant az anyagba, s ebből az anyagból mint emberiség
ébred, mint egyénekre oszlott sokaság, s e sokaság minden egyes Énje az ősi
ember egy-egy állomása, egy-egy "újjászületése" - reinkarnációja.
Automatikus le- és felmerülésről szó sincs. Egyéni újjászületést sem az őskor,
sem Kelet nem ismert, ilyet soha a Véda, sem a buddhizmus, sem az egyiptomi,
sem a pitagoreus, sem a platóni metafizika nem tanított. A lélekvándorlás az
örök ember sorsának kolosszális mélységű ősképe, amely az egyéni emberi Én sorsát
az Örök ember sorsába ágyazva látja, s önmagát az egyetemes emberiség összefüggésében
mint újjászületett lényt érti meg. Újjászületett lélek: tüposz-bélyeggel, mint
tipikus alak, újjászületett lélek: karakterrel, mint időben megjelent szélsőséges
határeset, mint arculat, mint individuális lény.
Ha az ember a hagyományban ilyen nagy jelentőségű képpel találkozik, mint amilyen
a lélekvándorlás is, ezt csak úgy értheti meg, ha azt az őskori metafizika szellemében
átéli, utánalátja és megfejti. Ennek a megfejtésnek minden esetben az ősi állapotot
kell alapul vennie.
Az ősi állapotban az ember Adam Kadmon: a Ragyogó ember. Ádám szó szerint uralkodót
jelent. Az ősi, első ember a szellemi természet királya, aki a Teremtőtől kapott
szó erejével, az élő lánggal, a logosszal - az égő szeretettel uralkodik minden
lényeken és minden világokon. Neki engedelmeskednek az atomok, az állatok, a
Hatalmak.
Adam Kadmon ősképének inkarnációi az emberiség nagy királyai és törvényhozói
és bölcsei. Ez az a "rejtélyes emberi nem", amelyről a hagyomány beszél:
Manu, Menesz, Minosz, ahogy a hindu, az egyiptomi, a görög tudás, Ehekatl, ahogy
a mexikói, Kecalkoatl, ahogy a tolték, Manko Kapak, ahogy a perui tudás mondja.
Ez az ember a "levegő"-lény, vagyis a tiszta szellemlény, a ragyogó
király, aki a nemzeteket felosztja, mint a tolték hagyomány beszéli, a népeknek
dalt, nyelvet, ruhát, ételt, italt ad és megkülönbözteti őket, ma úgy mondanák:
aki őket öntudatra ébreszti. Ez a Melkizedek rendje szerint való uralkodó, az
igazság, a béke, a szeretet királya. Ez az ősi ember, akiről a Tao te king beszél,
s akit Konfu-ce a Közép Urának lát; ez az, aki az alétheiát megtartja, mint
Platón tanítja, s ezért a közösség, a politeia feje. Ennek az embernek fajokon,
nemzeteken, vallásokon, korokon felül álló jellege: az univerzális szellem.
Az univerzális szellem pedig annyit jelent, hogy nem anyagi Én-tudata, hanem
szellemi őstudata - istentudata van. Aki ebben él, gondolkozik, cselekszik,
beszél, uralkodik, az nem típus, a megjelölt, és nem karakter, az Én-arculat,
hanem a természetfölötti-isteni lélek, az isteni intelligencia. Ezek az emberek
"Isten fiai" Brahma fiai -Toth fiai - ez a "hét bölcs",
a "hét risi" -, akik az isteni-szellemi őstermészet esszenciáit a
földi-anyagi létbe átemelik és áthozzák. Más hagyomány ezeket az embereket Felvigyázóknak
vagy Őröknek vagy Ébereknek hívja: egrégoroi, phülakész pneumatón. Mexikóban:
tlapian - annyi, mint phülax, Felvigyázó. Ennek az embernek a hatalmát a hagyomány
határtalannak mondja. Miért? Mert ez az ember közvetlenül az isteni éberség
szelleméből él, és mint az iráni szent könyv mondja: "Isten mindenható
hatalmát a szeretetnek adta". Melkizedek azért mindenható, mert a szeretet
és a béke királya. Ő annak a lénynek a megjelenése, akit Isten a hatodik napon
teremtett: Adam Kadmon, az uralkodó.
Az ősállapot a történeti ember számára csak egészen kivételesen, rövid, pillanatnyi
felvillanásokban élhető át akkor, amikor benne az ismeret és a szeretet egybeolvad.
Ebbe az ősállapotba való beavatás volt Püthagorasz tanítása; Empedoklész néhány
mondatából ez a tény világosan helyreállítható. Platón filozófiai erósza már
ennek sápadt alakja; ezért Platón már tökéletlenül beavatott ember volt. Később,
az alexandriai korban az ismeretnek és a szeretetnek ezt az egységét a logosz
jelképével, a lángoló szívvel jelölték meg. A legújabb időkben ebbe az ősállapotba
beavatott ember volt Ramakrisna. Ez az az állapot, amikor a szeretet melege
a látást fellobbantja, s amikor a gondolat fénye a szeretetet átvilágítja. A
lángoló szív a látva látó, isteni, minden elfogultságtól, részrehajlástól, gyengeségtől
mentes égő szeretet egyesülése a ragyogó szellem-értelem fényében: a tudás és
az érzés, az ész és a szív, a gondolat és az érzelem egysége. Az ősember nem
téved sem szívével, sem értelmével. A világot egybetartja szeretetével és tudásával.
Ez jelenti azt, hogy az első ember az isteni intelligencia.
2.
A
második állomás: a bűnbeesés.
A bűnbeesés következtében az ember a halál birodalmába zuhant. Éberségét elvesztette;
megvakult, megnémult, fénye kialudt, a szellemi természettel való kapcsolata
megszakadt. Elmerült az anyagban és ott önmagáról és a világról való teljes
tudattalanságban, holtan, megdermedve, kihűlten, elsötétedve megkövült. Ez az
állapot nem jelképes. Nem az ájultság szimbóluma. A hagyomány a bűnbeesés ősképében
azt a helyzetet látja, amely a teljes megsemmisülés előtt, az utolsó előtti
fokon áll. Ha egy fokkal mélyebbre zuhan: feloszlik és semmivé válik. A bűnbeesett
ember, amikor anyaggá vált, a tökéletes megsemmisülés küszöbéig zuhant és itt
megmeredten megállt.
Erről az állomásról nincs mit mondani. Ez az, amit a semmitől csak egyetlen
kis árnyalat választ el; az utolsó előtti lépcső. Ez a nemlét határa előtt való
állomás: tudattalan, fénytelen, értelem nélküli, szeretet nélküli, szívtelen,
szellemtelen, testtelen, alaktalan, lényegtelen, gondolattalan.
A bűnt, amit az ősember elkövetett, ma nem értjük. Baader azt mondja, hogy azért
nem, mert már nem tudjuk elkövetni. Az egyiptomi és a héber hagyomány e bűnbeesés
emlékét a körülmetélés rítusában őrzi. Hogy ez mit jelent, senki sem fejtette
meg. A Pert em heru némely része mintha távolról utalna rá: a lélek ősbűnére,
hogy megnézte magát kívülről, s ezzel a mozdulattal a teremtő-szeretet-ismeretet
kifelé fordította: kifelé, ami annyit jelent, hogy a középpont helyett a periféria
felé - Isten helyett önmaga felé.
3.
A
harmadik állomás: az ébredés.
Az ébredés az a fok, amit a történeti kor az ember keletkezésének tart. Amikor
lezuhant, a nemlét határára hullott, a megsemmisülés előtt megállt és megdermedt
ember a föld elfeledettségéből, a sötétség és halál birodalmából a hívásnak
engedelmeskedik, és felébred. Innen ébredt fel elsőnek Ádám, aztán Éva, s azóta
ébredünk fel sorra mind. A teremtés urának helyét eljátszottuk, most a földi
életre hívnak bennünket.
A zuhanás következtében az ember az ősi ismeretet és szeretetet elvesztette,
s most a földből való megszületésekor ebből annyit kell visszaszereznie, amennyit
tud. Ebben az alakjában az ember már a Hatalmak bélyegét viseli (tüposz) és
individuális karaktere van (Én). Térben és időben él határolt és kimért életet.
A típus, a karakter, a tér és az idő nemcsak határ: ezek azok a képességek és
lehetőségek, amelyek az ember számára adattak, hogy visszatérhessen. A típusban
rejlenek azok az erők, amelyeket az ember felhasználhat; az Én az az eszköz,
amellyel a lélek az erőket kifejlesztheti; a tér az a terület, ahol élhet és
amely tevékenysége számára nyitva áll; az idő a legnagyobb kegyelem: ha az embernek
azonnal, egyszerre és visszavonhatatlanul kellene döntenie, az anyagba erőtlenül
visszahullana; az idő a felébredésre adott lehetőség meghosszabbítása - mert
a léleknek a visszatéréshez időre van szüksége.
Az ember földi létében a Hatalmak által megrontott feltételek között él. De
mint a hermetikus vagy az alkimista hagyomány mondja, nem a lények, hanem a
lét esszenciái, más szóval: tinktúrái romlottak meg. A lények, vagyis a lények
sokasága már a megromlott esszenciák következményeképpen jelentkezett. Az individuáció,
az egyéni Énekre való felbomlás a megrontott lét alakja. Az anyagi természetben
a lélek ősállapotának világosságára csak egészen kivételesen és akkor is egészen
homályosan emlékszik. Ami rajta uralkodik, az az anyag elfeledettségéből hozott
kába álmosság. Ha magában a világosságból csak egy keveset megőrzött volna,
felismerné, hogy a halálból való felébredése nem természetes, hanem a szó szoros
értelmében természetellenes, természetfölötti mozzanat. S amikor a lélek egyre
jobban felébred, világosabban kezdi látni, hogy az anyagi természetben való
születése tulajdonképpen már újjászületés, sőt: feltámadás.
A mítosz ezt az eseményt jelöli meg, amikor azt mondja, hogy az Úr a világosságot
elválasztotta a sötétségtől. Palesztinában Jahve, Peruban Virakocsa teremtette
a fényt, amelyben a megkövült, földdé vált ember ismét felébredhetett. Isten
a föld porából újra teremtette és lelkét beléje lehelte. Alexandriában az automatikus
születést geneszisznek hívták, a tulajdonképpeni felébredés neve ta geneszia
volt. Mert a földi megszületés önmagában semmit sem jelent, ha az ugyanakkor
nem a lélek felébredése is.
Az ébredés állapotában a lélek a halálos megrázkódtatás után ismét megnyílhat.
Ahol magát találja, már nem: a lét, csupán: az élet. Az élet állapotát a hagyomány
azért nem tudja egyetlen szóval kifejezni, amiért az ősállapotot sem tudja.
Az egzakt megnevezés képessége az ember számára a bűnbeeséssel elveszett; ami
megmaradt, az a jelképes elnevezés; de az őskorral a jelképek is elvesztek,
s a történeti ember már csak majdnem néma és vak fogalmakkal él. A lét ősállapotát
fogalmakkal megközelítően úgy lehetett megjelölni, hogy: az ismeret és a szeretet
egysége: a lángoló szív jelképe. Ébredéskor már nincs lét, csak élet. S ennek
az életnek állapota ismét csak plasztikusan, kétoldalúan, két szóval fejezhető
ki. Ez a két szó: a félelem és a szenvedés. A két szó egyesítése lehetetlen.
Miért? Mert ahol a két szó találkozik, az a mai nyelv kifejezési körén messze
felül fekszik. De túl fekszik minden ismert nyelv kifejezési képességén egyszerűen
azért, mert a kifejezés az életet gyökerében és maradéktalanul akarja megragadni,
az élet állapotában azonban a nyelv már semmit sem tud többé gyökerében és maradéktalanul
megragadni.
A szánkhja tanítását azzal kezdi, hogy azt mondja: az élet szenvedés. A buddhizmus
ugyanezt vallja. De a szenvedéssel a szánkhja is, Buddha is a félelem és a szenvedés
egységét kívánja mondani, s abból, ahogy a szenvedés szót állandóan használja,
ez ki is derül.
Hermész Triszmegisztosz egy dialógusa, mikor az ősállapot és a zuhanás után
következő harmadik mozzanatról beszél, azt mondja, hogy a Teremtőt elfogta a
phobos - a rettegés. Ez a rettegés olyan ősi és az életben olyan elsődleges
állapot, hogy több, kezdettől fogva emlékezetes indiai feljegyzés szerint Atman
a világot azért teremtette, mert "egyedül félt". Böhme, akinek misztikus
intuíciója csaknem csalhatatlan, a Genezishez írt kommentárjában a Teremtő két
ösztönzéséről ír. A két ösztönzés a "kőkemény akarat" és a "szabad
öröm". A két ösztönzés, szól Böhme, egymás iránt szenvedélyre gyulladt,
s abban a pillanatban, amikor a kettő egymáshoz ért, "kitört a borzasztó
megrettenés" (Schrack), mint ahogy a villám kicsap. "Ebben a megrettenésben
lángolt fel az első tűz. Mert a kőkemény akarat nem volt más, mint a sötétség
és a dermedt fagy, és ez most a szabad öröm fényétől és áradó lágyságától megrettent.
A kőkemény akaratban, mikor önmagában a fagyos és jeges önzést visszafojtotta
és önmagát halálosan lezárta, a halál megrettenése felvillant. Mert a sötétség
lénye a megrettenés; így rántja önmagát önmagához, mint a világosságtól való
félelmet, mint a fény ellenségét. És ez az elsötétült világ ősállapota; ez maga
a sötét világ."
A félelem, a phobosz, a Schrack, amiről a hindu szmriti, Hermész és Böhme beszél,
a szenvedéstől való félelem; a szenvedés, amiről Buddha és a szánkhja beszél,
a félelemben való szenvedés. A kettő egy úgy, hogy a félelem szenvedés és a
szenvedés félelem. Minden földi lét szenvedés; de minden földi lét félelem.
Ez az élet állapota. Így remeg és kínlódik, borzong és aggódik az ember az ébredés
állapotában a sötétségből érkezve, a világosság első sugaraiban. "A félelem,
mondja Böhme, az érzékenység egy neme, a kedély ébresztője, az a valami, ami
az érzékeket tevékenységre ösztökéli." A félelem és a szenvedés tulajdonképpen
már az éberség első halvány jele. Szenvedés is, félelem is azért van, nehogy
az ember a sötétségbe, a halálba és az elfeledettségbe újra visszamerüljön:
szenvednie és félnie kell mindenkinek, hogy felébredjen. Ez a felébredés állapota.
A megfagyott, elsötétült, éjszakává lett, kőkemény lezárt lélek a félelemben
és a szenvedésben érik és törik meg lassan arra, hogy a lét számára újra megnyíljon.
A félelem és a szenvedés kétértelmű és kétoldalú; mert éppen úgy le is zárhat,
mint ahogy kinyithat: szabadságot adhat éppen úgy, mint sötét börtönt. Ezért
az ébredésben a lélek kísérthető. A kísérthetőség kettős iránya: a fény - az
ősállapotba való visszatérés, vagy a sötétség -, az anyagba való elmerülés.
De a világban, amelyben él, helyzete könnyebb: a világosság és a sötétség külön
áll, a jang és a jin, ahogy a kínaiak mondják, a nappal és az éjszaka, a tél
és a nyár, az éberség és a kábaság. A félelem és a szenvedés arra való, hogy
az emberi lélek az elementáris érzékenység nyomán döntsön, határozzon és elszegődjék.
A félelmet és a szenvedést az ember nem érti. Elzárkózik előle, s nem veszi
észre, hogy amikor a félelem és a szenvedés elől zárkózik el, tulajdonképpen
a félelembe és a sötétségbe önmagát zárta be. Aki fél és aki szenved, azt az
ősállapot világossága és az elfeledettség sötét birodalma egyszerre hívja. Aki
magában a félelem és a szenvedés érzékenységét megőrzi, az a világosság felé
indul; aki magát lezárja, az az anyag hívásának enged és a sötétségbe burkolózik.
Félni és szenvedni kell: ezzel vállalja a lélek sorsát és a felfelé való hívás
szavát ezzel veszi önmagára.
A félelem és szenvedés pszichológiai következményei kimeríthetetlenek: az anyagi
természetben élő ember életét teljes egészében a félelem és a szenvedés határozza
meg. Rejtőzésnek, megnyílásnak, őszinteségnek, hazugságnak, biztosításnak, elhatározásnak,
bátorságnak, gyávaságnak, eltökéltségnek, visszavonulásnak minden motívuma a
félelmen és a szenvedésen múlik és nyugszik, és maradéktalanul soha le nem győzhető.
4.
A
negyedik állomás: az ismétlés.
Az ismétlést a mai ember külső oldaláról jól ismeri. Tudja, hogy az emberi lény
az anyaméhben rejtélyes metamorfózison esik át, és tudja, hogy ennek értelme:
az egyes ember az egész emberi nem útját megismétli. Az ismétlést fejlődésnek
hívja, mintha az ember a tökéletesedés útján járna, s egyre több lenne. Fejlődésről
természetesen szó sincs. Az ember az ébredés fokozatait éli át, s amikor megszületik,
nem válik önállóvá, hanem az ismétlést folytatja. Annyira folytatja, hogy az
emberiség óriási többségének élete új lépcsőt, új fokozatot és új mozzanatot
nem jelent, és semmi egyéb, mint az őt megelőző fokok ismétlése még egyszer.
Az ismétlés azonban nemcsak külső. Néhány újabb lélektani belátás nyomán a modern
ember kezdi érteni, hogy az előtte élt fokozatokat nemcsak élettani alakban
kell megismételnie, s a rejtélyes metamorfózis belső folyamat. Az ember az anyaméhben
a tompa, homályos álomban élt kába élet állomásain vándorol át - az állati lét
szervezetein, amelyek ennek a vándorlásnak jelképei. A születés az ébredés pillanata:
mikor az emberi lélek a hívásnak engedelmeskedve a napfényre lép. Ádám teremtése.
Amikor az ember megszületik, el tudja választani a világosságot a sötétségtől.
De az ember tovább ismétel. Gyermekkorában elismétli az ősi nemzedékek mozgásait,
szokásait, foglalkozásait: a kisfiú katonát, családapát, vadembert, rablót,
kalandort játszik; a kisleány főz, babát öltöztet, varr, gyermekkocsit tologat.
A játék nem az élet komoly feladataira való felkészülés, mint néhányan gondolták;
a lélek az emberi létnek a lélekbe égetett tevékenységeit tudattalanul ismételgeti.
Az egyéni emberi lény az örök ember útján az örök ember tevékenységeit másolja.
S az emberi nem, egészen kevés, ritka kivételtől eltekintve, sohasem válik szubjektummá,
soha az ismétlésekből nem lép ki, soha nem tesz mást, mint az előtte élt nemzedékek
eszméit, gondolatait, érzelmeit, viselkedését, szemléleteit még egyszer eljátssza.
Az őskorban hatásos ébresztő eljárások fölött rendelkeztek ahhoz, hogy az embert
felriasszák és az autonóm létbe emeljék. Ezek voltak a különböző beavatások.
A történeti emberiség ilyen eljárások fölött nem rendelkezik. Az emberiség az
őskor letűnése óta egy helyen áll: nem tesz egyebet, mint ismétel. Ismétli a
népi, faji, nemi, nemzeti, nyelvi, gondolati állomásokat: soha nem gondol mást,
nem érez, nem mond mást, mint amit előtte már száz és száz nemzedék mondott,
érzett, gondolt. Anélkül, hogy az egyéni lélek benne egyetlenegyszer megnyilatkozott
volna, anélkül, hogy az ismétléseken túl fekvő egyetlen feladatot, az abszolút
individuumot, az Isten képmására teremtett örök embert egyetlen pillanatra is
megértette volna, a halál kapuján ismét kilép. Sok ember az egyetemes emberiség
fokozatait nem is tudja elérni - az egész utat nem is tudja végig és egészen
elismételni, s az egész metamorfózist nem éli át teljesen. Az Újtestamentum
nagy példázata elég világosan beszél: arról az emberről, aki a reábízott pénzt
elrejtette s megőrizte az az ember, aki élete végéig nem tett mást, mint azt,
hogy amit az emberiségtől kapott, csupán megismételte; s arról az emberről,
aki a reábízott pénzt megkétszerezte - az az ember, aki az emberiség életét
saját létével gazdagította, kitágította, megvilágosította s fölemelte, aki a
tettben, vagy a műben az örök szubjektumot kibontotta.
"Az ember, szól Baader, Isten valóságos képe kell legyen, ahogy a természet
Isten jelképes képe. Minden mulandó tárgynak, dolognak, személynek, lénynek
addig kell ismétlődnie, amíg azt az örök ember önmagában megvalósítja."
Az ember nem azért ébredt fel, hogy az egyetemes létnek merő ismétlése legyen,
hanem hogy az ősi Égi Embert valamilyen alakjában realizálja. Az ébredés után
az ember előtt két út nyílik: a tévelygés és a vándorlás. A tévelygő az iránytalan;
az elfeledettség homályából hozott álmos kábaság benne oly erős, hogy nem tud
egyebet, mint gyarló módon a lét előtte lejátszott dallamait jól-rosszul elismételgetni.
A tévelygés törvénytelen állapot. A tévelygő eltévedt. Ezt a tévelygést hívja
a Véda szamszárának. A kábaságban élő ember tévelyeg: értelmetlen zűrzavarban
támolyog, félálomban, kapkod, erőtlen, vak s nem tud mást, csak a lét százezerszer
élt fokait újra élni. - A vándorlás a másik út, az ébredő útja. Ez a fény ösvénye,
a törvényes állapot. Ez a vidja. Az ember éberen tudja, hogy az emberiség metamorfózisát
végig kell élnie, s ezt magára veszi. Végigéli a félelmet és végigszenvedi a
szenvedést, hogy felszabaduljon és végre ő maga is szóhoz jusson. Mikor az ismétlések
sorát befejezte, a szamszárából kilépett. Még a földön van, még ember; de már
nem tévelygő, hanem vándorló, zarándok, aki útban van az Égi Ember felé.
5.
Az
ötödik állomás: a külső sötétség. Saint-Martin mondja: "A túlvilágot szigorúan
véve sohasem hagyjuk el." A kapcsolat az Égi Emberrel sohasem szakad el
teljesen senkinél. Minden ember állomás az Örök Ember útján, szóval ki nem mondható,
képbe nem foglalható megbízatással. Mindenkinek sorsa az ismétlésig egy és azonos:
mindenkinek kivétel nélkül, mint ahogy átélte az ősállapotot és átélte a zuhanást
és átélte az ébredést, az Örök Ember útját meg kell ismételnie.
De most az út kettéválik. Püthagorasz iskolájában a Héraklész-mítoszt az Y betűvel
jelképezték. Az Y alsó szára a közös út, mindenki számára azonos. A pont, ahol
a betű két felső ága elválik, Héraklész a válaszúton. Választani kell a vándorlás
és a tévelygés között. A "keskeny" és a "széles" ösvény
között. A "keskeny" ösvény lebontja magáról májá takaróit, felszámolja
az érzékeket, a manaszt, az Ént, a buddhit, és visszatér az Atmanba. A "széles"
ösvény a másik úton halad: elmerül az érzékekbe, az Énbe, a szenvedélyekbe,
az álomképekbe, a káprázatba. Ez a külső sötétségbe való elmerülés: végleges
eltévedés, végzetes elkábulás, a lélek visszavonhatatlan ítélete önmaga fölött.
Ezért mondja a Szent Könyv, hogy akit a külső sötétségre vetnek, az a poklok
legmélyebb helyén bűnhődik: a lélek születési helyére, a fénybe, az Égi Emberbe
nem talál vissza többé.
Ezen a helyen lehetetlen kitérni az elől, hogy a történeti idő, de főként a
mai, kései történeti kor döntő és alapvető tévedésére az ember a figyelmet fel
ne hívja. Ez a tévedés a viparjaják elseje; viparjaja a szemlélet eredeti értelmének
megfordítását jelenti. A történeti ember a szemlélet eredeti értelmét megfordítja,
amikor azt hiszi, hogy az első és természetes látás "kifelé" irányul,
és az ember csak későn, csak a külső gátlások hatása alatt kezd befelé fordulni.
A tévedés eloszlatása nem egyszerű. Tulajdonképpen ott kellene kezdeni, hogy
a külső és belső világ elválasztása nem egyéb, mint a legdurvább tükörkonstrukció.
A történeti ember értelmi vakságának szélső határesete, amikor a "belső"
világ felé való tájékozottságát tökéletesen elvesztve, azt csak a "külső"
ellentétének tudja felfogni. Külső és belső ilyen értelemben a valóságban egyáltalán
nincs. A történeti ember gyarló módon az érzéki és érzéken túl fekvő láthatatlan
világot kívánja elnevezni abban a hiszemben, hogy ez a láthatatlan lélek-szellemvilág
az emberben belül van úgy, mint egy szerv vagy mirigy, és a látható világ ellentéte.
A hagyomány, ahol ezt a megkülönböztetést megteszi, minden esetben jelképesen
teszi, s a "belső" világon az égi ember, az isteni Én (atman) felé
eső világtájat, a lélek és szellem érzék- és természetfölötti világát érti -
"külsőn" pedig az atmannal ellenkező irányban fekvő anyagi, nehéz,
durva világtájat érti.
Az őskori hagyomány e megkülönböztetéséből természetszerűen következik, hogy
a "belső", vagyis a lélek-szellemi világ nemcsak a primér, az elsődleges,
az időben is, lényegben is korábbi, hanem az is, hogy ez a fény világa, az isteni
világ, az isteni Én, az ősteremtés világa. S amiből természetszerűen következik,
hogy az emberi lélek elsődleges szemlélete és látása "befelé" irányult
és "belső" volt. A kifelé való fordulás egybeesik a "bűnbeesés"-sel,
az elanyagiasodással, a szellemvilágból való kizuhanással. Kifelé az ember csak
igen későn kezdett el látni, s ez a látás a "befelé irányuló látásban beállott
katasztrofális gátlás következtében keletkezett. Amikor az emberi lélek kifelé
kezdett látni, tulajdonképpen a szellemmel ellenkező irányba nézett: az anyagi
természet, a nehéz és durva világ felé - a sötétség felé."
Ha az ember már idáig érkezett, meg kell említeni, hogy itt nem csupán látásról
van szó. Az első látáson, az őslátáson a hagyomány minden esetben a lélek ősállapotát,
a tündöklő békét, a paradicsomot, a szeretet és ismeret egységét, Adam Kadmont,
a természet ragyogó királyát érti. Amikor pedig az ember kifelé fordul, ez lénye
elsötétedésének eredménye; a belső elhomályosodás a kifelé való fordulásban
jelentkezik: a lélek elveszti önfényét, elsötétedik, s ebben a sötétségben való
tapogatózást nevezik "külső" látásnak. Kifelé látni nem egyéb, mint
befelé fénytelennek lenni; a belső fénytelenség pedig nem egyéb, mint az Égi
Embertől való eltávolodás. "Az emberi értelem az isteni fény nélkül nem
lát egyebet, mint a külső világ dolgait, s a magasságok felé minél jobban elzárkózik,
a látás és ismeret a világ felé s önmaga felé is annál inkább lezárul."
A "külső" tehát sem nem lélek, sem nem természet, sem nem anyag, sem
nem valóság; a külső: a sötétség.
Tibetben a külső és a belső fény között levő határt csösznjid-mabának mondják.
A külső fény nem egyéb, mint a belső jelképe. Ha az ember kapcsolata a belső
világgal megszakad, a külső világ sötétségbe borul. A kapcsolat pedig akkor
szűnik meg, ha az ember magát isteni lényétől elszakította, s útját kifelé vette.
Ennek jele, hogy az isteni eredet emléke benne kialudt. Az ember fölött az uralmat
az Én vette át. Ez az ősbűn megismétlése. Ez a kevélység. "Abban, aki kevély,
az eredettől elválasztó Hatalom lép fel, Hatalom, amely az embert gyökeréről
lemetszi." S amikor az ember magát lemetszette, erőtlenül lehull.
Egyiptomban Aton neve: a Belső Nap. Széth neve: a külső sötétség. Az Ozirisz-mítosz
értelme: aki kifelé fordul, azt a sötétség megöli.
A hermetikusok kis és nagy éjszakát ismernek. A kis éjszaka az, amiből az ember
megszületett, kicsiny azért, mert ebből a kilépésnek van lehetősége: megszületni.
A nagy éjszaka az, amibe az életét semmibe szórt lélek halála után merül. Ez
a külső sötétség, amikor a belsővel, vagyis a túlvilággal, az ősállapottal minden
kapcsolat megszakad. A lélek is külsővé lesz: dologgá, tárggyá és azzá lesz,
aminek a szcientifisták látják: agyvelővé, reflexszé, idegműködéssé. Kísértetté.
"Az ismeretnek az a faja, amely az állati érzékeken túl nem megy, az emberi
létet forradalmasította: lefelé... ez a teremtmény intelligenciájának legmélyebb
lezüllése." Az ember teljesen "saját sötét értelmének képei"-ben
él. Már nem isteni többé, hanem merő Én.
Iránban Ahriman a sötétség fejedelme, az ősi fényvilággal szemben megteremtette
a sötét Ellenvilágot. Ennek a sötét világnak lakói a drugok; drug annyit jelent,
mint "a másik", vagyis aki "nem az".
A sötétség nem egyéb, mint "erőszakos tétlenség" - folytonos erőfeszítés
arra, hogy az ember tevékenysége le nem bontható gátlások közepette holtan megmeredjen.
A külső sötétség az emberi út végső helyzete. Amikor "az elsötétült értelem
az egyetlen valóságnak a külső világot tartja", a külső sötétségben él.
A történeti emberiség helyzete azért végzetes, mert ezt a külső sötétséget általánossá
tette. "Mert a külső ember elpusztul, mialatt a belső megújul és újjászületik."
Aki lényét a külső világba teszi, az elmúlásba és a halál sötétségébe tette.
Ezt jelenti a külső sötétség.
6.
A
hatodik állomás: a megszabadulás.
A megszabadulás minden ember számára, aki az anyag elfeledettségéből felébredt,
nyílt misztérium. Mert az út az Égi Emberhez vissza, nem azonos a tőle való
elszakadás útjával; és a lélek, amikor megszabadultan visszatér, nem ugyanarra
a helyre ér vissza. A megszabadulás útja az elszakadás útjával azonos, mégsem
azonos; a lélek, amikor eredete helyére visszaérkezik, ugyanaz és mégsem ugyanaz.
Ez a misztérium, amely szerint úgy tűnik, hogy: a lélek a királyfi, akit az
öreg király a világba küld, hogy tanuljon, s amikor az élet iskoláját elvégzi,
visszatér az uralkodó trónusát átvenni (Véda). Ez azonban jelkép. A megszabadulás
a vándorlás után a célhoz érkezésnek látszik; a tanulás és vizsga után felszabadulásnak
látszik; ugyanakkor úgy látszik, hogy nem történt semmi, csak a lelket saját
káprázatai elvakították, álmodott: világot, Ént, emberiséget, életet, történetet,
születést, szerelmet, betegséget, halált-de az álomképek eloszlottak, s a lélek
nyomasztó és gyönyörűséges képeinek bűvölete alól megszabadultan felébredt.
A megszabadulás nyílt misztérium, amelyben rejtve van és marad az, hogy az ember
honnan és mitől szabadul meg és szabadságának mi a gyümölcse. Megszabadulásnak
kell hívni, mert a hagyomány minden esetben annak tartja: megszabadulás a testtől,
amelynek börtönében a lélek az anyagi természetben a félelem és a szenvedés
életét éli; megszabadulás a káprázattól, amelyet kábasága idézett, s amelyet
valóságnak tart. A megszabadulás az emberi lélek metamorfózisának utolsó állomása:
ha az ébredést helyesen használja fel, s a külső sötétségben nem merül el -
megszabadul. A cél: az Égi Ember az atman - a lélek ősállapota. Az út: a beavatás.
1.
A
történeti embernek értelmi tükörkonstrukciókban való gondolkozása sehol sem
bosszulja meg magát jobban, mint ott, ahol az asszonyi lényről és az asszonyi
létről van szó, és kell hogy szó legyen. Azzal, hogy valaki az asszonyt a férfi
negatívumának, kiegészítésének, hozzá maradéktalanul illő felének, szóval tükörképének
hiszi, a valóságot teljesen félreérti. A történeti ember gondolkozásának tehetetlensége
itt egész mivoltában megnyilatkozik. Az asszonyról szóló igen terjedelmes irodalom
használhatatlan. S a legújabb időben, amikor az antropológia fellendüléséről
beszélnek, már az ember kétneműségéről szóló megfigyelés is világraszóló felfedezésként
hatott. Az újkorban, néhány misztikustól és költőtől eltekintve, az asszonyi
létről elfogadható gondolat nincs.
Az alap, amelyről el kell indulni, mint az őskorban minden gondolat: metafizikai.
Értelmi konstrukcióból, képből, mítoszból az asszonyi lét eredetét és lényegét
megérteni nem lehet. Minden konstrukció, kép, mítosz előtt van a megnevezhetetlen
és megfoghatatlan misztérium, amit metafizikai érzékenységnek hívnak, ami a
lélek legelső tapasztalata. Az asszonyi lét csak innen érthető. A világ titka
nem a két nem külön, nem a kétneműség az Egyben, hanem az ősneműség. Mert a
kétnemű kettő, az ősnemű az Egy. Az asszonyi lét rejtélye ott van, ahol az Egy
kettéválik.
A kérdés mély, nehéz, komoly és hallatlanul jelentékeny; a csodálatos azonban
az, hogy éppen itt, ebben a kérdésben, amelynél mélyebb, nehezebb, komolyabb
és jelentékenyebb csak egyetlenegy van, éppen itt van az egyes hagyományok között
a legnagyobb egyöntetűség. Ez az egyöntetűség néha olyan, hogy csaknem szó szerint
való megegyezésről lehet beszélni.
A hindu szánkhja az ős Egyet, az osztatlan ősvalóságot, a minden teremtményt
és teremtő mozdulatot megelőző őslényeget Purusának hívja. Ennek a Purusának
első megnyilatkozása: maga a teremtő világelv, az alkotó, az alakok ágya s eredete:
Prakriti. Purusa a minősítetlen és minősíthetetlen őslét, a névtelen, határtalan,
az abszolút. Prakriti a minőségek, a nevek, a határok, az alakok, a lények összessége.
Purusa a férfi, Prakriti az asszonyi lét.
A kínai Sen-sien-kien pedig így szól: "Mindaz, aminek alakja van, az alaktalanból
lépett elő. Aminek nincs alakja, megragadható pontja sincs. Az alak pedig a
lények ősi lényege. Ebben nyugszik az örök nagy változás, a Nagy Forrás, a Nagy
Kezdet, a Nagy Tisztaság. A Nagy Változás még láthatatlan, a Nagy Forrás az
erők kezdete; a Nagy Kezdet az alakok elseje; a Nagy Tisztaság az első anyag."
Az alaktalan, amelynek nincs megragadható pontja: a jang, a férfi lét. Az alak,
a lények ősi lényege, amelyben a Nagy Változás, a Nagy Forrás, a Nagy Kezdet,
a Nagy Tisztaság nyugszik: a jin, a női lét. A hindu és kínai hagyomány egymást
csaknem szó szerint fedi. De ugyanúgy fedi mind a kettőt az iráni, a héber,
az egyiptomi hagyomány is. Minden metafizika megegyezik abban, hogy az elsődleges,
a minősítetlen és minősíthetetlen, minden alakot és teremtést megelőző ősi lényeg
(Purusa, Vu kih, atman, Ádám) férfi. A nő pedig Prakriti, májá, Éva, Tai Jih,
Csih, az alakok teremtője, szülője, az első anyag, akit a kínai hagyomány Nagy
Tisztaságnak hív, a nevek, a lények, a határok és teremtmények összessége és
ősalakja.
A héber szent könyv mitológiai képeinek értelmében ugyanezt a következő szavakkal
lehetne elmondani: Ádám az első ember; az ember, az emberiség, a természet királya,
a szellemlény; a Teremtő mása. Az Úr Ádám oldalbordájából teremtette Évát, az
asszonyt. Az asszony azonban abban a pillanatban, amikor a létbe lépett, már:
anya. Éspedig nemcsak anyja Ádám és Éva gyermekeinek, nemcsak az egész emberiségnek,
hanem anyja magának Ádámnak is.
Ez a misztérium másutt is kifejezésre jut. Az anyaistennő minden nép mitológiájában
az Istenek Anyja, anyja még annak a teremtő istenségnek is, aki az Anyaistennőt
teremtette. A hagyomány iratainak feljegyzésekor ezt a paradoxnak látszó rejtélyt
általánosan és annyira értették, hogy világosabb jelképeket használni nem volt
szükség. A tudás azóta elsápadt és el is veszett. Ma már mindenki értetlenül
állana előtte, ha Jakob Böhme intuíciója a Mysterium Magnum fejezeteiben nem
fejtette volna meg.
Az idevágó hely szerint: "Ádám férfi volt és asszony, és egyik sem, hanem
szűzies lény, a tisztaság, szemérem ősképe, Isten mása; mind a két őslényeg:
a tűz is, a fény is, egyformán élt benne." Magyarázat: Ádám nem kétnemű
volt, hanem ősnemű. Az ősneműség az az állapot, amelyben a két nem egy: "férfi
és asszony, és egyik sem". A Teremtő Évát nem úgy alkotta, hogy Ádámot
megfelezte. Erről szó sincs. Böhme azt mondja: "Az asszonyt az Úr Ádám
esszenciájából alkotta." Hogyan kell ezt érteni? Úgy, hogy a Teremtő Ádám
létének kvintesszenciáját kivonta, és ebből a kivonatból, ebből a sűrített létből
alkotta meg Évát. Ezért Éva a létbe mint az ember és a lét esszenciája lépett:
Matrix mundi, ahogy Böhme írja: a világ alapmintája, ősképe, ősalakja: ősanyja.
A hindu szánkhja rejtett értelme is ez, amikor a Prakritit a nevek, a határok,
az alakok, a lények összességének mondja. Ezt írja a kínai Sen-sienkien, amikor
a Tai Jihben a világ ősalakját jelöli meg. Ezért a mitológiákban az Anyaistennő
az istenek anyja. Anyja a világ minden alakjának, lényének, az anyagnak, a sokaságnak,
a látványnak, az érzékeknek, az eszményeknek. Az Anya: a világ anyja. Magna
Mater. Akiből a lét sokszerűsége szüntelenül árad. Ő a Mater és a Matrix. Nem
Ádám fele, nem a szimmetrikus másik oldal, hanem Ádám lényének kvintesszenciája.
A létbe későbben lépett, időben később jött, de lényében Ádámot megelőzte. Az
Anyaistennő, az egyiptomi Maat és Izisz, a görög Gaia, a hindu Májá, a héber
El Ruah és Én Szof, a kínai Jin az ősi szellemi-férfi-isteni princípium teremtménye
ugyan - de ez a teremtmény az abszolútumban a Teremtő előtt van és fölött van.
Ez az asszony születésének misztériuma.
2.
A
második mozzanat az előbbinél nem kevésbé mély, nehéz, komoly és jelentékeny.
S itt ismét, ha ezt a mozzanatot Böhme a Szophiáról mondottakkal nem emelte
volna a történeti ember látókörébe, tehetetlenül meg kellene állni.
A Szophia nem Böhme elnevezése. A középkorban az alkimistáknál rejtett hagyomány
volt, amely az alexandriai gnóziszon, főként Philónon át visszanyúlt Egyiptom
őskorába. A Világszűzről (Koré koszmou) szóló hermetikus értekezés minden valószínűség
szerint több ezer éves hagyományon nyugszik.
A Szophia-mítosz elbeszéli, hogy amikor az ember elanyagiasodott, Ádám első
és ősi lényege és lénye "a szűzies lény, a tisztaság és szemérem ősképe"
nem zuhant le az anyagba, hanem a szellemvilágban maradt. Ez a szűzies lény
Szophia - a Bölcsesség. "A Bölcsesség a Szeretet mása." "A Szeretet
a Bölcsességben látja és ismeri fel magát."
Szophia szűz leány alakjában Istennél maradt, és helyébe az anyagba süllyedt
Ádám az "asszonyt", a hús-vér Évát kapta. Szophia az eszmény, a világ
ősi Szűz Anyja, a Matrix, a Bölcsesség, akiben a Szeretet önmagát megismeri,
ő a Tündöklő Leány, az Égi Asszony. Éva a földi lény, az elanyagiasodott ember
mellé rendelt, ősi lényének elvesztett mása és pótléka.
3.
A
mondottakat érthetőbbé tenni nem nehéz. Mindössze azt a megkülönböztetést kell
megvonni, amit az ember tudattalanul és önkéntelenül úgyis állandóan és egész
életében megvon. Különbséget kell tenni a szépség és a bűbáj között.
Az ember a nő és a szépség közé tett egyenlőségi jelet általánosan és közönségesen
magától értetődőnek tartja és fenntartás nélkül elfogadja. Annyira, hogy a szépséget
a női lénytől függetleníteni csak egészen kivételes esetben tudja. Úgy képzeli
el, hogy a szépség örök világtényének örökké megújult jelképe a földön a nő:
alakjában, hangjában, mozgásában, lényében. Az ember nem veszi észre, hogy amikor
a nőt szépnek mondja, tulajdonképpen a nő első és ős képével, Szophiával hozza
vonatkozásba. Évát és Szophiát azonosítja.
Az azonosítás az anyagi természetben kiküszöbölhetetlen. Az ember a nőt itt
sohasem fogja tudni másként látni, mert sohasem fog tudni megszabadulni a benne
élő Szophiától, az első asszonytól, az ősi Szűztől, az Égi Leánytól, de sohasem
tud megszabadulni az érzéki világban élő nő lényétől sem. Minden emberben élő
ősi emlékek között az Istenről nyert őskép után azonnal az ősasszony következik
- az az Ősi Lény, akit elvesztett, s akihez visszakívánkozik, aki lényéből való
igazi lény, s akinek Éva csak durva földi mása. Az ember Évának soha teljesen
és maradéktalanul fel nem ül, neki nem tud engedni, nem tud vele eggyé lenni.
Az ember legmélyebb lényében a földi asszonyt mindig fenntartással fogadja.
S ez a legmélyebb lény tudja, hogy a szépséget nem Éva jelenti, hanem az Égi
Leány.
Amennyiben az ember földi asszonyt szépnek lát, mond vagy tart, a földi asszonyt
az égivel tévesen azonosítja, s a kettőt összetéveszti (adhjasza). Ez az összetévesztés
azonban csaknem törvényszerű, elkerülhetetlen, leküzdhetetlen és a kábaságban
el nem oszlatható.
Éva nem szép. Éva bűbájos. Éva az a lény, aki szépségét a szellemvilágban hagyta,
s a bűbájjal elcserélte. A földi asszony nem szép, hanem csábító. S az ember,
amikor a nőt szépnek mondja, a Szépség Leányát, az ember lényéből való igazi
lényt a csábítóval és a csábítással összetéveszti.
A földi asszony egész léte és lénye ebben a bűbájos csábításban merül ki. A
bűbáj az asszony anyagiassága. Ez rajta a Hatalmak bélyege, és ez benne és rajta:
a karakter, az arculat. A nő festi magát, öltözködik, kedvét leli abban, hogy,
belső lényéről nem is szólva, még testi valóságát is eredeti mivoltából kiforgassa,
még anyagi alkatát is elváltoztassa és elfátyolozza. Egyetlen célja van: csábítani.
Bűbájosnak lenni.
A csábítás terméketlen és üres, céltalan és értelmetlen. Miért? Miért csábít?
Mit akar? Uralkodni, hatalmaskodni? Termékenységéhez nemzőt keresni? Nem. A
csábítást csak az érti meg, aki felismeri benne az üres hiúságot, az asszonyi
Én eredendő bűnét - az asszonyi hübriszt. A csábításból nem fakad szerelem,
házasság, uralom, hatalom, dicsőség, győzelem, boldogság, megnyugvás, megtisztulás,
nemesség. A csábításból nem fakad semmi: az egész a tarka és kábító és szemfényvesztő
mesterkedés mágikus játéka, ami elbűvöl és elkápráztat, de ha szertefoszlik,
a csábító és az elcsábított is kiábrándultan, szegényen, keserűen és üresen
magára marad. A csábítás és a bűbáj a szépség és a bölcsesség pótléka és meghamisítása:
ez a bűnbe esett és elnyomorított szépség és bölcsesség. Mert Szophia szépsége
és bölcsessége szeretet és szeretetet ébreszt; Éva bűbája káprázatot ébreszt.
Szophia szépsége örökre leköt: vele egyesülni a szeretetben a végtelen időkre
szóló Egységbe visszatérni. Éva bűbája elkábít, de a kábultságból való ébredés
után kiderül, hogy egyesülés nem is történt; az egész csak káprázat és varázslat
volt. S itt a helyzetet mindenki félreérti, aki azt hiszi, hogy a csábító Éva
maga nem éppolyan vesztes, megcsalt, elvarázsolt, mint Ádám, akit Éva megcsalt
és elvarázsolt. Az asszony a bűbájnak éppoly áldozata, mint a férfi. Mert Éva
bűbája azt jelenti, hogy ő volt az, aki ezt a bűbájt hozta, s akin keresztül
a világba áramlott. Általa lett a világ is káprázat, bűbáj, varázslat: merő
látszat, kép, maszk, ami mögött nincs semmi, mert ha az ember a varázslatból
felocsúdik, megcsaltnak tudja magát.
A földi asszony egyetlen célja a bűbáj, nem tudatosan, szándékosan, ennél sokkalta
mélyebben: lénye szerint. S ez a végzete. Amitől a nő a legjobban fél: öregnek
és csúnyának lenni. Ha szép lenne, sohasem lehetne sem csúnya, sem öreg. A szépség
nem jelleg, amit el lehet veszíteni; a szépség nem tulajdonság, hanem Istenhez
való hasonlóság. Amit el lehet veszíteni és amit a nő el is veszít, az a bűbáj.
Ezért lesz rút és vén. - A szépség nem valami, ami merő külsőség. Tudjuk pedig
ezt onnan, ahol a szépség igazán megvan: a művészetből. Ott megvan, és ott örökre
meg is marad. A művészetben a szépség realizálódik. A szépség az egész lényen
uralkodó hatalmas tűz és fény. Ami merő külsőség, az a bűbáj; a ruha, a festék,
a szerep, a betanult mosoly és mozgás és modor. S ez az, amit a nő elveszít:
a bűbáj eszközeit. S ez az, amit a bűbájos mint végzetet kénytelen átélni: felismerni,
hogy a maszkot választotta és nem az arcot.
4.
Az
emberi lét az isteni értelem ébersége és a sötét kábaság között feszül ki. Az
asszony léte Szophia, az Égi Leány és a megbukott bűbájos, az utálatos és vén
boszorkány között feszül ki. A hagyomány Szophia különböző neveit éppúgy ismeri,
mint a boszorkány neveit - a görög Hekatét, a tibeti Dakinit, a mexikói Kinapipiltint
-, és tudja, hogy az asszonyi lét útja ez: az asszony ébersége Szophia, az Égi
Leány, a Szépség, Bölcsesség, Szeretet; az asszony kábasága: a bűbáj, a csábítás,
a boszorkányos testi varázslat, amelynek áldozata elsősorban ő maga.
A földi lét zűrzavaros nyüzsgése, amit a Véda szamszárának hív, az anyagi lét
csábító és bűbájos volta, amit májának hív, csak innen érthető. Ez a világ jin-jellege,
Prakriti-jellege, ez a látszat, a homály, a maszk, a fátyol, a káprázat, a tükrözések
határtalansága. Ezért mondja az őskori hagyomány a földet, az anyagi természetet,
az ember testi létét asszonyinak és asszonyi természetűnek és eredetűnek. Ez
a szamszára: az alakok, a lények, a látványok, a képek kimeríthetetlen ömlése
és özönlése - az asszonyi világból áradó megállíthatatlan folyam. Ez a "víz",
amint Thalész mondja: a dolgok eleje.
A történeti kor azt hiszi, hogy az asszony az anyagi természet káprázatjellegét
megszemélyesíti. Ebben a hitében természetesen állandó viparjajában él. Viparjaja
a dolgok eredeti értelmének megfordítását jelenti. Az elsődleges nem az anyagi
természet, hanem az asszony. Mert amikor az ember - a férfi és a nő - elanyagiasodott,
az eredetileg szellemi természetet anyagiasította el.
Az ember a természetet magával rántotta a sötétségbe. S az asszony lényéből
azóta árad ez a káprázat, ez a varázslat, hogy a sokaság zűrzavarosan nyüzsög,
megállíthatatlan termékenységgel árad, de az egész sokaság belül üres és semmi;
merő bűbáj, látszat, ahogy a görögök mondták: pszeudosz, apaté - semmi sem viseli
saját arcát, semmi és senki sem saját maga, hanem hamis maszkja, szemfényvesztő
álarc, amiben a létnek "még jelentősége sem jut kifejezésre", mert
az egész lefokozódik és csupán trükk, csalás, megtévesztő farsang. "Ahol
semmi sem áll saját helyén, ott minden a másik helyét akarja vitássá tenni...
úgyhogy semmi sem saját helyén tartózkodik, hanem a másik által kikényszerített
helyen."
A káprázat, a májá - a nemlétező, amint Platón mondja, nem külső állapot. Ez
az ember elkábított éberségének kényszerhelyzete. Ezt a káprázatban élő kényszert,
ami a tudat állapota, hívja a Véda szamszárának és hívja a görög hagyomány anankénak.
A lélek ebben a szükségben van, ahol saját varázsképei között tévelyeg. A tudatnak
ez a bénultsága, ami a szamszára és az ananké, bogozza össze a sors szálait,
szövi, sodorja, metszi el: ezek a Moirák, a Végzet-asszonyok, akik sűrű fátyollal
letakarva ülnek és szőnek és sodornak, örökké s értelmetlenül, indokolatlanul,
szeszély szerint metszik el az emberi lét fonalát.
5.
A
világra a léleknek ezt az ájultságát, hogy a varázslatban elvakultan tévelyeg,
az asszony bukása idézte elő. Ebben az ájultságban, mint az egyiptomiak mondják:
"a lélek tehetetlenül azzá változik, amit megkíván". Ezért válik és
változik a lények sokszerűségévé, tarkasággá, farsanggá, ami csupa pszeudosz,
merő maszk. A lélek elvesztette ősképét, Szophiát, a Bölcsesség és Szeretet
világosságát; s mert elvesztette az ősfényt, most mindent megkíván és határtalan
elváltozási képességénél fogva a metamorfózisoknak megszámlálhatatlan fokozatain
és árnyalatain át vándorol. Ez az őskori lélekvándorlás-gondolat egyik jelképes
értelmezése. A lélek kényszerhelyzetben van, amelyben saját álomképeinek varázslata
és bűvölete alatt él: a lélek sohasem az egyéni Én, hanem az Ember, az Emberiség,
az Emberi Lélek, kiszolgáltatva saját mérték és cél nélkül maradt elváltozási
vágyának, minden álomképét megkívánja, és minden káprázatba beleesik, kíváncsian,
kábán; magát szüntelenül álomképeivel összetéveszti, s a maszkokkal magát azonosítja.
Ez a májá, amiben a lélek, ha önmagát elveszti, fel is szívódhat. Lélekszerűsége
lassan, évmilliók alatt elfogy és eloszlik. Beleeshet démonokba, rémekbe, vámpírokba,
virágokba, madarakba, kövekbe, csillagokba, kristályokba. Éppen mert a májá-lét
ilyen, a lények és alakok, a lét formái soha sincsenek meghatározva. A lélek
a képzeletben, az álomban újabb és újabb látomásokat élhet át: lényeket, eseményeket,
világokat, formákat teremthet, amelyek eloszlanak és újabbaknak adnak helyet.
E formák, alakok, lények, események üresek és tartalmatlanok. Szubsztanciátlanok.
A májá varázslat és nem valóság. A tehetetlen lélek káprázata, a káprázat elpárolog
és nem marad meg belőle semmi.
A lélek itt a varázslatban, az anyagi világban, álmos állapotban él: a múlt
egyetlen képét sem akarja elhagyni. Lustán süllyed saját látomásaiban, ismétel,
éberség nélkül, iránytalanul, világosság nélkül, saját végtelen lehetőségeibe
és kimeríthetetlen gazdagságába ájultan. Az álmosság, ami az alulról jött lélek
tulajdonsága, s amit az anyagban való elmerültségből hozott, nehéz bűvöletben
tartja. Ki akarja kóstolni, meg akarja tapasztalni mindazt, amiről azt hiszi,
hogy ő saját maga. De nem ő az - ez csak májá, varázslat. Ez a mohóság és falánkság,
az életéhség, a csillapíthatatlan és szégyentelen, gátlástalan életfalás és
zabálás, ami a májá-lét tulajdonsága.
Az anyagi természetben, amikor kései korban, az apokalipszis ideje alatt az
éberség csaknem teljesen kialszik, a létnek ez az asszonyi volta válik uralkodóvá.
A szégyentelen falánkság, ami az asszonyi lény, de főként az asszonyi test sajátsága,
lelepleződik. Lelepleződik, vagyis ítélet alá kerül, mert ez az apokalipszis,
az ítélet, a teremtés utolsó mozzanata. Éva az a lény, aki magát a testtel maradéktalanul
azonosítja, és a lélek függetlensége benne soha még csak fel se merül és fel
se dereng. Minél mélyebben téveszti össze magát testi lényével, annál csillapíthatatlanabb,
mohóbb és falánkabb: annál szomjasabban rakja fel magára a világ megkívánt káprázatait,
annál inkább vonzza magához a megkívánt lényeket és tárgyakat. "Ide nekem
mindent" - szól az asszonyi test. S ezért az őskori hagyomány azt a mozzanatot,
amikor az emberi Én önmagát törvénytelenül a lét középpontjába helyezi, az asszonyi
létből származtatja. A merő test-nőt mondja a hagyomány boszorkánynak. Ez Hekaté,
Kinapipiltin, Dakini, aki semmi más, csak testiesség. Szophia-Szeretet-Bölcsesség
ősi vonzóerejének lesüllyedt és elsötétült alakja, amikor az asszony önmagát
testével azonosítva a lények és a dolgok egyetemességét e test használatára
kívánja rendelni. Ez a mohó falánkság Szophia isteni magnetizmusának megrontott
alakja: a bűbáj varázslata. Itt ér az asszony arra a fokra, amit a hagyomány
külső sötétségnek nevez. Ebben a mozzanatban válik Széth martalékává - amikor
ősi lényét, az Égi Leányt elfelejti és az egyetlen valóságnak testiességét tartja.
Elfordul az Atontól, a belső fénytől, és a külső testet szolgálja. Aki kifelé
fordul, azt a sötétség elnyeli.
6.
"Minden
feszültség - mondja Baader -, minden kettősség tulajdonképpen viszály - a poláris,
az elektromos, a magnetikus világban történt helyzavar, metasztázisz eredménye.
A legfőbb ilyen feszültség és helyzavarból származó végzetes kettősség és viszály:
a nemiség, a két nem, a férfi és a nő kettőssége."
A női lét ugyanazokat az állomásokat érinti, mint az emberi lét: ismeri az ősállapotot,
az elanyagiasodást, az ébredést, az ismétlést, a külső sötétséget és a megszabadulást.
Az állomásoknak azonban sajátos női természetük van, amelyek a férfi állomásaival
soha össze nem téveszthetők. Éppen ezért, amikor a női lény megszabadulásáról
van szó, nem szabad hinni, hogy itt a cél az isteni értelembe való visszatérés.
A nő nem az örök intelligenciába való visszatéréssel szabadul meg, hanem az
ősi ember női alakjába, Szophiába, az Égi Szűzbe térve. A megszabadulás jelképe:
Ízisz, karján a kis Hórusszal, Magna Mater, karján a gyermekkel, aki az emberiség.
A női lényben felébredt égi szeretet. Mert a szeretet az éberség legmagasabb
foka.
Ebben az alakjában az asszony visszatér az Egybe, a Teremtőbe. A hindu hagyomány
azt mondja, hogy a nagy világciklusok letűntével a teremtés minden ereje és
képessége egy alakba öltözik és sűrűsödik. Ez az alak: a Sakti. Ez a lét kvintesszenciája.
És Sakti, az Asszony, Brahmannal a világéjszakát átalussza. Amikor pedig új
világév indul, új teremtés kezdődik, magából az erőket ismét kibocsátja.
1.
Az
archaikus emberről mondottak alkalmazására a buddhista Puggala Pannattinál jobb
példa keresve sem található. Ez az emberi arculatokról írt könyv azért kitűnő
példa, mert nemcsak rendszeres és a modern karakterológiákkal éppen ezért igen
jól egybevethető, hanem azért is, mert az őskori antropológia természetéről
világos képet nyújt. Ha valaki azt kérdezné, hogy mi az, ami az őskori antropológia
természete, röviden így kellene válaszolni: minden őskori és hagyományon alapuló
antropológia ismertetőjele: a vallásosság. Az emberről szóló tudás a lélek megértésén
nyugszik. A lélek azonban a természetből soha, semmiféle körülmények között
nem érthető: csak természetfölötti módon, vagyis vallásosan.
A modern antropológiák, főként karakterológiák az első valóságnak a típust és
a karaktert tartják, szóval azt, ami lényegtelen és felület, csupán anyagi természet
és maszk. Az ember abszolút helyét abból, hogy milyen típus és milyen karakter
- vagyis milyen takarót és álarcot vett fel, megérteni nem lehet. Az embert
a valóságban csak akkor látom, s akkor látom valóságosan, a világban elfoglalt
helyét csak akkor ismerem fel, ha meg tudom jelölni, hogy az örök ember életútján
hol áll. Ez a hely az anyagi természetben nem található; erről takaró, maszk,
típus, karakter nem beszél. Ezt csak a lélek tudja, s hogy valaki ezt megtudja,
a lelket kell megkérdeznie. A reális, egzakt antropológiának ezért egyenesen
a lélekre kell irányulnia; ezért kell természetfölöttinek, vagyis vallásosnak
lennie.
A kinyilatkoztatás és a vallás viszonya nagyobbára fedi a sruti és szmriti viszonyát.
Mert kezdettől fogva emlékezetes gondolat sok van, kinyilatkoztatás csak egy;
vallás sok van, metafizika csak egy. A sok kezdettől fogva emlékezetes gondolat,
és a sok vallás az egyetlenegy metafizikai kinyilatkoztatás alkalmazása. A metafizika
minden alkalmazás fölött áll, mint Lao-ce mondja: "A taóra azt mondják,
hogy szép, szép, de nem alkalmazható; éppen az a nagy benne, hogy nem alkalmazható,
mert az alkalmazás hovatovább elaprózódásra vezet." A vallások elaprózódásra
vezetnek: ezért az idő alkotásai, emberi alkotások, mulandók. A metafizika idő
fölött áll, ember fölött, elmúlhatatlan; a világgal együtt áll, mert a világ
szelleme és értelme - a logosz, az abszolút.
A vallások a metafizika alkalmazásai: körülményekre, viszonyokra, emberekre,
fajokra, korokra. Ezért a vallások alapja mindig metafizikai, de soha a metafizikai
kinyilatkoztatást teljes egészében egybe nem foglalják. Minden vallás csak egyes,
a maga korának és céljának megfelelő részeket ragad ki, ezeket helyezi előtérbe.
A buddhizmus a kinyilatkoztatásból két gondolatot emelt ki: az ismétlést és
a megszabadulást. Az előbbit szamszárának, az utóbbit nirvánának hívja. Mialatt
a többi gondolat rejtve belejátszik, a vallás maga ezen a két gondolaton nyugszik.
2.
A
Puggala Pannatti, az Abhidammo egyik fejezete, a buddhizmus antropológiai karakterológiája,
a tévelygés (szamszára) és a megszabadulás (nirvána) két véglete között levő
állomásokat jelöli meg. A tévelygés természetesen nem külső kép, hanem a lélek
kábasága; az álmos tudat; a sötétség elfeledettségéből hozott álmos tompaság;
a megszabadulás pedig nem egyéb, mint az éberség, a tökéletes világosság, az
összes burkok és takarók lehántása és az összetévesztések teljes felszámolása.
A szamszára az értelmetlen zűrzavaros nyüzsgésben való félelem-szenvedés. Buddha,
a tökéletesen felébredett azt tanítja, hogy ezt a félelem-szenvedést miképpen
lehet véglegesen eloszlatni. A lét szenvedés; a szenvedés oka a kábaság, hogy
a lélek önmagát a nem-lélekkel összetéveszti; a kábaság, ha a lélek önmagát
az összetévesztésről leszoktatja, eloszlik; a szenvedés, ha a lélek a kábaságot
leveti és felébred, megszűnik; az ember megszabadul.
Ez eddig a kinyilatkoztatás. A metafizikával csaknem szó szerint megegyezik.
A buddhista vallás azonban azt mondja: a megszabadulást nemcsak azzal érem el,
hogy annak a misztikus beavatásnak, ami a felébredés, alávetem magam.
Vannak tettek, szavak, gondolatok, morális, társadalmi eljárások, amelyek szintén
megszabadítanak. A kinyilatkoztatás metafizikája és a vallások között levő alapvető
különbség, hogy a kinyilatkoztatás a megszabadulás-felébredés módjáról nem beszél;
a metafizika a kinyilatkoztatást nem alkalmazza; nem részletez; "a tao
nem vezet elaprózódásra". A vallások a kinyilatkoztatást alapul veszik
és alkalmazzák. Megmondják, hogy adott esetet alapul véve miképpen lehet felébredni
és megszabadulni.
"Hogyan van az, hogy az ember elmerül és elmerült marad? - Ezt az embert,
íme, gonosz dolgok súlya nyomja. Ez az ember elmerül és elmerült marad."
- "Hogyan van az, hogy az ember felmerül és ismét elmerül? - Ez az ember
felmerül, mert egészséges érzéke van, bizalma van, szégyenérzete, erkölcsös,
tettrekész, belátó. A benne levő bizalom azonban nem marad meg és nem növekszik,
inkább fogy. A benne levő szégyenérzék, a benne levő erkölcs, tettrekészség,
belátás nem marad meg és nem növekszik, inkább fogy. Így aztán az ember ismét
elmerül."
Az anyag elfeledettségéből való felébredésről, az ismétlésről és a külső sötétségről
mondottak után ez a jellemzés nem jelent különösebb nehézséget. A kép világos:
az ember felmerül, de a kábaság benne oly erős, a lélek oly álmos, tompa, homályos
és vak, hogy ismét el kell merülnie. Hová? A külső sötétségbe. A következő jellemzés
azt kérdezi: "Hogyan van az, hogy az ember felmerül és fent is marad?"
A válasz ez: "Ez az ember, íme, felmerül, mert egészséges érzéke van, bizalma
van, szégyenérzéke van, erkölcsös, tettrekész, belátó. A benne levő bizalom
nem fogy el és nem növekszik: ugyanannyi marad. A benne levő szégyenérzék, a
benne levő erkölcs, tettrekészség, belátás nem fogy el és nem növekszik: ugyanannyi
marad. Így aztán az ember felmerül és fent is marad." Ez az ember a lélek
éberségét nem gyarapítja, de megőrzi. A folyamban nem merül el újra.
"Hogyan siet az ember a sötétségből a sötétségbe? -Ez az ember, íme, alacsony
osztályból született újjá, a kitaszítottak, a vadászok között, vagy a kosárfonók
között, vagy a bognárok között, vagy az utcaseprők között, szegény családban,
ahol szűkös az étel s az ital, ahol az élet csupa gond, s ahol a táplálékot
csak nehezen szerzik meg. Ez az ember amellett csúnya, külseje visszataszító,
nyomorék, gyenge; ez az ember vak, púpos, sánta vagy béna. Jó ételben, italban,
ruhában, kocsiban, virágban, illatokban, ágyban, lakásban, világításban része
nincs. Ez az ember ezenkívül tetteiben gonosz, szavaiban gonosz és gondolataiban
gonosz... így siet az ember a sötétségből a sötétségbe."
3.
A
hagyományos metafizikán nyugvó antropológia a történeti, főként a modern tudományos
antropológiáktól abban különbözik, hogy ez külső jelleget, alkatot, látszatot,
káprázatot tart valóságnak és arra irányul; a hagyományos antropológiát egyedül
a lélek világhelye érdekli, egyéb semmi. A hagyományos antropológia univerzális
és egzakt; a tudományos absztrakt és individuális.
A további fejezetek egyre világosabban fognak beszélni:
"A világ fia. - Ki az az ember, aki a világ fia? Aki a világ három bilincse
közül egyiket sem vetette le, és nem is lépett arra az útra, amely a három bilincstől
való megszabaduláshoz vezet, ezt az embert a világ fiának hívják."
Magyarázat: a három bilincs a világiasság kábaságának három fő álomképe: a vak
hit az ember földi Énjében, az ész szüntelen kételkedése és a társadalmi külsőségekhez,
szokásokhoz való ragaszkodás. Akit ez a három bilincs leköt, és nem lépett arra
az útra, amely a bilincsektől való megszabaduláshoz vezet, az a világ fia. Ez
a világfi. "Az akarat azt ragadja meg, amit a szeretet kiszemelt."
Ennek az embernek a szeretete a világot szemelte ki, s akarata azt ragadja meg.
Ez az ember, aki felmerült, de ismét elmerül.
"A haladásra alkalmas. -Ki az, aki a haladásra alkalmas? - Az az ember,
akit sem elkövetett tett, sem romlottság, sem gonoszság következménye útjában
nem akadályoz, akiben van hit, aki tetterős, értelmes, aki a helyes utat el
is tudja érni, aki a jóságban tökéletesedni tud, azt az embert haladásra alkalmasnak
hívják."
Magyarázat: az Abhidammo antropológiájának egzakt volta az, hogy az ember számára
azt, amit tenni kell, s azt, amit az ember tesz, végleg tisztázza. A modern
karakterológia mindenki számára használható absztrakt emberi tulajdonságkonstrukciókat
alkot, s azt hiszi, hogy ezek a konstrukciók élő emberek. A modern antropológia
tudást hoz. Az Abhidammo az ember kezébe adja azt az eszközt, amelynek segítségével
önmaga helyzetét felismerheti és azt, amelynek segítségével megvilágosodhat.
Minden hagyományos antropológia éberséget hoz.
"A visszaesésre hajlamos. -Ki az az ember, aki visszaesésre hajlamos? -
Ez az ember, íme, a külső alakhoz kötött és alakhoz nem kötött képességek birtokában
van. Képességeit nem élvezi kedve szerint, nem élvezi fáradság nélkül és erőfeszítés
nélkül. Így aztán lehetséges, hogy ez az ember hanyagságból képességeinek egy
részét elveszti. Ezt az embert visszaesésre hajlamosnak hívják."
"A visszaesés ellen biztosított. - Ki az az ember, aki a visszaesés ellen
biztosított? - Ez az ember, íme, a külső alakhoz kötött és alakhoz nem kötött
képességek birtokában van. Képességeit kedve szerint élvezi, gond és erőfeszítés
nélkül. Lehetetlen, hogy ez az ember hanyagságból képességeinek egy részét elveszítse.
Ezt az embert a visszaesés ellen biztosítottnak hívják."
Magyarázat: a külső alakhoz kötött képesség a tett és a szó, vagyis a cselekvés
és a beszéd; az alakhoz nem kötött képesség a gondolat. A visszaesés képe minden
magyarázat nélkül érthető. A hanyagság, amely itt a gondolat tengelyében áll,
a kábaság egy neme: aki hanyag, az lusta, tehetetlen, álmos - annak élete lefokozott.
A hanyag visszaesésre hajlamos, aki nem hanyag, az a visszaesés ellen biztosított.
A megszabadulás az az út, amelyen elhanyagolható kicsinység, könnyen vehető
mozzanat nincs. Az éberség nem tűr hanyagságot. Az éberség pedig visszavezet
az ősállapotba. "Annak, aki hétköznapjait alázatban tölti és kötelességét
teljesíti, Isten megnyitja birodalmát és feltárja titkait."
"A tökéletesen felébredett. - Ki az, aki tökéletesen felébredt? - Ez az
ember, íme, olyan dolgokat is megért, amelyeket azelőtt sohasem hallott, olyan
igazságokat is felismer, amelyeket azelőtt sohasem tanult, a mindentudást eléri,
s az erőknek mestere. Ezt az embert a tökéletesen felébredtnek hívják."
Magyarázat: mit jelent az, hogy az erőknek mestere? Azt jelenti, hogy a benne
levő erőknek, képességeknek, tehetségeknek feltétlen ura. Az erő önmagában nem
érték. Azáltal, hogy helyesen vezetik, válik naggyá. Tudja, hogy az erő nem
Én. Nem téveszti össze magát képességeivel. Nem azonosítja magát tulajdonságaival.
Ő maga: a lélek. A megfoghatatlan, mindenekfelett levő halhatatlan, személytelen,
abszolút valóság. Az erők és tulajdonságok nem valóságok, hanem a lélek káprázatai.
Aki ezt tudja és éli, az felébredt. Az az erők ura. Az mindent tud.
4.
A
modern karakterológia az emberi karakter elemeit világítja meg. Az archaikus
antropológia nem az elemeket, hanem az utat világítja meg, amelyen az ember
jár, de úgy, hogy azt mondja: az út, amelyen jársz, nem egyéb, mint a lét, s
ez a lét te vagy magad.
Az a törekvés, hogy a modern karakterológia az elemekből, a tulajdonságokból
és a típusból kívánja az embert megérteni, teljesen fedi azt, hogy a tudományból
akarja megérteni a mítoszt, az észből a misztikus intuíciót, a külső tapasztalatból
a metafizikát. Röviden: a másodlagosból az elsődlegest. Mindez viparjaja, vagyis
az eredeti összefüggés értelmének megfordítása: a szekunder valóságból akarja
megérteni a primér valóságot.
Az archaikus antropológia kiindulópontja minden esetben a lét egysége. A primér
élmény ez. Az ember karaktere, alakja, temperamentuma, szenvedélye mindig a
létben elfoglalt helyétől függ. Nem a lét az ember arculata, hanem az ember
a lét arculata. A modern antropológiával szemben, amely nem értékel, az archaikus
antropológia mindig megjelöli az ember jelentőségét. Az őskori karakterológia
hierarchikus: a legalsó ponton áll a "világ fia", a sötétségből sötétségbe
siető, a kába, az álmos, a nehéz lélek. Ez a reménytelen. "Melyik ember
a reménytelen eset? Ez az ember, íme, erkölcstelen, gonosz, rosszindulatú, alattomos,
álszent, képmutató, romlott, beszennyezett, szívtelen, szennyes. Amikor ezt
hallja, hogy: íme ez az ember teljesen megszabadult, minden szenvedélyt magáról
levetett, a káprázatból felébredt és a bölcsességet elérte - eszébe sem jut,
hogy azt gondolja: ugyan mikor fogok én is teljesen megszabadulni, mikor fogom
minden szenvedélyemet magamról levetni, mikor fogok a káprázatból felébredni,
s mikor fogom a bölcsességet elérni? Ez az ember a reménytelen eset."
A legfelső ponton áll a tökéletes szent. "Aki azon az úton van, hogy az
anyagi természethez fűződő kívánságait levesse, a természetfölötti világhoz
fűződő kívánságait megvalósítsa, hogy önzését, szétszórtságát, vakságát elveszítse,
azt az embert tökéletes szentnek hívják."
5.
"Ki
az az ember, aki érzékeinek kapuit őrizetlenül hagyja? -Ha valaki szemével alakot
pillant meg, szemével odatapad és odaragad. És ha a nem őrzött pillantás következménye
szenvedély vagy kívánság, szomorúság vagy fájdalom, eszébe sem jut, hogy ezeket
elhárítsa. Nem őrzi és nem fegyelmezi szemét. Ha fülével hangot hall, orrával
illatot érez, nyelvével ízt, ujjával tárgyat tapint, odatapad és odaragad. És
ha a nem őrzött érzékelés következménye szenvedély vagy kívánság, szomorúság
vagy fájdalom, eszébe sem jut, hogy ezeket elhárítsa. Nem őrzi szellemét és
nem fegyelmezi. Ezt az embert hívják úgy, hogy érzékeinek kapuit őrizetlenül
hagyja."
"Ki az az ember, aki az úton eltévedt? - Aki önmagát elveszti szavaiban,
elveszti tetteiben, elveszti gondolataiban, azt hívják úgy, hogy az úton való
eltévedés. Aki ennek a tévedésnek áldozatául esik, azt úgy hívják, hogy az az
ember, aki az úton eltévedt."
"Ki az az ember, aki képmutató? - Ez az ember, íme, megvetendő életmódot
folytat szavaiban, gondolataiban és tetteiben, és hogy ezt elrejtse, tele van
álnok kívánsággal. Ó, nehogy megismerjenek és leleplezzenek, kívánja. Ó, nehogy
megismerjenek és leleplezzenek, gondolja. És olyan szavakat választ, nehogy
megismerjék. És nehogy megismerjék, a nyilvánosság előtt buzgólkodik. És elváltoztatja
magát, álarcokat visel, csal, hazudik, megtéveszt, a figyelmet eltereli, elhallgat,
rejteget, titokban tart, burkolózik, tagad, becstelen, elbúvik. Ezt az embert
hívják képmutatónak."
6.
"Ki
az az ember, akinek tudása tiszta? - A tudás a figyelem, az értelem, kutatás,
szorgalom, fegyelem, éles ész, bírálat, mérlegelés, világosság, meggondoltság,
belátás, bölcsesség, fény, ez a tudás. Aki e fölött a tudás fölött rendelkezik,
annak tudása tiszta."
"Ki az az ember, aki ritka? - Az előzékeny és a hálás ember az a két ember,
aki ritka."
"Ki az az ember, aki a sötétség útján megállt? - Az az ember, aki azt,
amit nem kell megbánni, nem bánja meg, s azt, amit meg kell bánni, megbánja,
az, aki a sötétség útján megállt."
"Ki az az ember, akinek szava olyan, mint az istenek itala? - Akinek szava
nemes, szépen hangzó, kedves, szívhez szóló, meleg, kellemes, vonzó, az az ember
az, akinek szava olyan, mint az istenek itala."
"Ki az az ember, akinek szíve olyan, mint a gyémánt? - Az az ember, aki
élete folyamán a káprázatból felébredt, a kábaság homályát levetette, a bölcsességet
és a tudást elérte, önmagát és a világot megismerte; annak szíve olyan, mint
a gyémánt. Mert nincs semmi a földön, ami a gyémántot megsértheti, sem kő, sem
érc; éppen úgy nincsen semmi, ami a gyémánt szívet megsebezheti és elhomályosíthatja."
1.
Attól
a jelentéktelen kísérlettől eltekintve, amely újabban a kultúrának túlzott fontosságot
óhajtott tulajdonítani, bizonyos, hogy mindenkor figyelmet szenteltek neki.
Nem kellett okvetlen kultúrának nevezni, mint ahogy nem is nevezték annak. Művelhető
a föld, a természet, az anyag, az emberi képesség, a tehetség, a tudás; és csak
ez művelhető. A szellem nem művelhető, mert a szellem az, aki művel. Kultúra
az anyagi természet intenzív művelése. Az őskor azonban kultúrát ilyen értelemben
nem ismert. Nem ismert pedig azért, mert a művelésnek éppen úgy, mint egyéb
tevékenységnek, ami csakis az anyagi természetre vonatkozott, önálló jelentőséget
nem tulajdonított. Az őskorban az anyagi természetet a szellemi valóságtól nem
választották el, és a kettőt nem látták külön; amikor a természetet művelték,
a művelést a szellemi valóságtól tették függővé. Kultúrának mint önálló elvnek
semmi értelmét sem látták volna.
Újabban azt mondják, hogy a kultúra embertől független teremtő gondolat, amely
életrendet, szokásokat, társadalmi formákat, eszközöket, tárgyakat, felülről
és kizárólagosan éppen olyan szuverén módon alkot, mint művészeteket, jogot,
törvényeket és világszemléletet, sőt: szellemet, s így újabban a kultúrát autonóm
létformáló elvvé emelték. Erre az elméletre egyetlen szót sem kellene vesztegetni,
ha a tévedés a történeti és az őskori művelés között levő különbség kifejtésére
igen kedvező alkalmat nem nyújtana. Az alkalmat annál kevésbé szabad elszalasztani,
mert itt, a művelésben a történet és az őskor között a különbség annyira döntő,
hogy ha valaki az őskori művelést a történetire való utalás és tekintet nélkül
próbálná kifejteni, abból a mai ember egyetlen szó nem sok, annyit sem értene.
A megbeszélést a következőképpen kellene kezdeni: a történeti ember éppen úgy,
mint a történet előtti, rendkívüli súlyt helyezett arra, hogy életének színvonalát
fölemelje. Az újkori embernek sikerült is egész sereg eszközt és kelléket megteremtenie;
ezek az eszközök és kellékek azonban kivétel nélkül mind külsőségekre vonatkoztak.
Mialatt a külsőségek tökéletesítése igen magas fokra lépett, az ember nemcsak
hogy nem változott, hanem feltűnő módon süllyedt. Itt természetesen nem arról
van szó, hogy az újkorban villanyvilágítással, gázfűtéssel, telefonnal, rádióval,
repülőgéppel rendelkező ember szellemi minősége a vademberénél hüvelykkel se
magasabb. Közhely az, amit mindenki ismer. Amiről szó van, az az újkori embernek
önmagáról táplált idealitása, amelynek semminemű alapja nincs. A moralitás magas
erkölcsi elméletei az embert nem óvják meg attól, hogy ne éljen csaknem teljesen
értéktelen erkölcsi életet. Az államelméletben, a művészetben, az ízlésben túlméretezett
követelések uralkodnak, e követeléseket azonban senki sem váltja be, sőt a beváltások
iránt való érzék is századok óta kihalt.
A szellemi valóság egész terjedelmében jelen van; képviseli a vallás, a művészet,
a filozófia, a morál. Az emberből azonban a realizálás teljesen eltűnt. Nyugodt
lelkiismerettel igen magas elméleteket építenek vallásról, erkölcsről, rendről,
intenzív létről. A művelés követelménye fennáll, bár köztudomású, hogy senki
ezeknek a követelményeknek nem felel meg, és a művelés nem realizálódik. A modern
ember igen magas szellemi színvonal látszatában él; ez a színvonal azonban merő
illúzió, mert a szellemiségből senki semmit nem valósít meg.
Kultúrának hívják újabban a magas szellemi színvonalat, a morált, a vallást,
a rendet, a kiművelt ízlést, az intenzív létet, a fensőbb követeléseket, a modern
embernek önmaga iránt táplált idealitását. Az emberi élet maga ettől a kultúrától
csak alig érintve, a szellemi színvonal alatt mélyen, ösztöneiben, gondolkozásában,
szenvedélyeiben elhanyagoltan tenyészik. Amit az újkori ember kultúrának nevez,
nem intenzív művelés, mindössze túlméretezett idealitás.
Belülről vetett fény segítségével a helyzet azonnal érthetővé lesz. A tevékenység
annál intenzívebb, minél több benne a gondolat, a világosság, a szellem. Efelől
nem lehet kétség. A tevékenység annál hatásosabb, minél közvetlenebbül realizálódik
benne a tevékenység atyja, a szellem.
Amiből önként következik, hogy a tevékenység annál erőtlenebb és hatástalanabb,
minél kevesebb benne a gondolat, más szóval: a tevékenységben a szellem minél
jobban leszűkül, a tett annál tehetetlenebb és üresebb. Arra, hogy a tevékenység
nem egyéb, mint a megvalósuló szellem, s ez a szellem nem egyéb, mint a pozitív
teremtő szellem, a szeretet, az Atya, most nem kell utalni; ez egyébként is
magától értetődik. Van tevékenység, amelyben a szellem maradéktalanul érvényesül;
van olyan tevékenység, amelyben a szellem leszűkül; végül van tevékenység, amelyből
a szellem teljesen hiányzik. Ez utóbbi az, amelyben nincs pozitívum, nincs teremtés,
nincs szeretet. Ez az üres, lényegtelen, erőtlen tevékenység, amelyben nem valósul
meg semmi, mert nincs minek megvalósulni.
Hogy a gondolat befejeződjék: a leszűkülés akkor következik el, ha a tevékenységben
az ember nem a világ szeretetének atyai szellemét valósítja meg, hanem behelyettesíti
saját Énjét, ha a tevékenységet énessé teszi; nem hagyja meg eredendő tiszta
aktivitásában, hanem Énjét bekapcsolja, s így a szeretet erejét megtöri.
Az a kultúra, amit a modern ember annak nevez és tart, nem intenzív művelés,
hanem az élet fölött álló s az életet nem érintő idealitás. Ami pedig a modern
ember tevékenysége, az a nem teremtő, a nem pozitív, az üres, a lényegtelen
és az erőtlen tevékenység, amelyben a szellem leszűkült, sok esetben eltűnt.
A kultúra idealitása szemben áll a tevékenység gyakorlatával, a realitás pedig
az idealitásból éppúgy hiányzik, mint a gyakorlatból. A művelés lehetősége itt
fel sem merül. A szellem nem éri el az életet, az élet nem éri el a szellemet.
A realizálásnak lehetősége nincs. Az egyik oldalon az absztrakt idealitás, a
másikon az eldurvult anyagi gyakorlat kapcsolatot nem talál, mert az újkori
ember nem a szeretet egyesítő szellemében él, hanem Énjében. - Erről egyelőre
ennyi elég.
2.
A
történeti, főként az újkori ember abban a tévedésben él, hogy az intenzív művelés
szellemét magának kell megteremtenie, a célt magának kell megállapítania, a
színvonalat magának kell megalkotnia, az eszméket magának kell kigondolnia.
Énjét arra fordítja, hogy a szellemet, a célt, a színvonalat, az eszméket kitalálja.
Ezt a kitalált szellemet aztán kultúrának hívja. Nem tudja, hogy az intenzív
művelés szellemét nem kell kitalálni. Kezdettől fogva kinyilatkoztatásszerűen
megvan, és ha a szent könyvek írásban nem is őriznék, őrizné az emberi lélek
változatlan és megváltoztathatatlan érzülete. Azt, hogy mit kell tenni, milyen
tevékenységet kell folytatni, milyen színvonalat kell fenntartani, milyen eszméket
megvalósítani, azt az emberben élő szeretet szelleme öröktől fogva tudja. Az
erők az emberben nem azért vannak, hogy új szellemet találjanak ki. Ez különben
nem is lehet; ami egyénileg lehet, az egyes-egyedül az egyetemes szellem törvényének,
annak, amit a hinduk dharmának hívnak, csak eltorzítása. S amikor a történeti
ember az egyetemes szellem törvényének helyébe saját Énjének akaratát tette,
a szellemet tényleg el is rontotta. Az erők nem az új szellem feltalálására,
hanem az örök és egyetemes szellem megvalósítására valók. Ezt az örök és egyetemes
szellemet őrzi a hagyomány, amely kezdettől fogva kinyilatkoztatásszerűen minden
népnél megvolt, megvan és meglesz. A kultúra tehát nem valamely eddig sehol
se volt szellem feltalálása, valamely színvonal kitűzése, cél megteremtése,
hanem a hagyomány által őrzött szellem realizálása.
Egyszerű példa a következő: az újkori nagy tudományos könyvtárak több millió
kötetben felbecsülhetetlen szellemi erőfeszítés jeleit őrzik. Az embernek nagy
és hosszas számításokat kellene végeznie ahhoz, hogy csak hozzávetőlegesen is
a tudósok számát, a munkát, a fáradságot, az időt, a papiros anyagát, a nyomdai
munkák költségét fel tudja mérni. De sohasem tudná felmérni a reményt, a szenvedélyt,
a lelkiismeretet, a fegyelmet, a gondot, ami ezekhez a könyvekhez fűződött és
fűződik. És semmi sem bizonyosabb, mint az, hogy e művek több millió kötete
között egyetlenegy sincs, amelynek az emberiség életében realitása lenne. Az
egész újkori humanitáskultúra, a lélektan, az irodalom és társadalomtudomány,
a filozófia, a morál, az esztétika, a filológia, a vallástudomány teljes egészében
és kivétel nélkül megvalósítatlan, sőt megvalósíthatatlan, soha realizálásra
nem kerülhet, és a művek mind úgy is készültek, hogy sohasem fognak realizálódni.
Ez a sok millió kötet fölösleges, haszontalan, hiábavaló, bizonyos tekintetben
fájdalmasan értelmetlen, s mintha meg se lenne írva. Fáradság, remény, munka,
költség, anyag, szenvedély mind kárba veszett, mert e művekből valóságot nem
lehet tanulni, s e művek szelleme megvalósíthatatlan. Merő "kultúra"
- idealitás, magas fecsegés, tartalmatlan, nemlétező igény számára készült,
nemlétező cél érdekében, illuzórikus színvonalon, a valóságos emberi léttel
semmi kapcsolata sincs, nem volt és nem is lesz. Az újkori filozófia, morál,
szociológia, lélektan légüres idealitásban készült anélkül, hogy bárkinek életébe
komolyan beleszólt volna. És ha egy napon ezek a könyvtárak a föld színéről
eltűnnének, hiányukat senki se venné észre. A helyzetet még élesebbé téve azt
is meg lehetne kockáztatni: az újkori ember keresztény vallásban él, de ha a
föld színéről a kereszténység egy napon eltűnne, a hiányt senki sem venné észre,
ki tudja, talán a papság a legkevésbé.
Íme: az egész újkori világban van valami alaptalan, felfújt, hamis, belül üres
nagyzolás, amely magas eszmékre, keresztény vallásra, morális értékekre hivatkozik,
de azokat nem veszi komolyan és azokat megvalósítani meg se kísérli. Az egész
modern életben van valami nem valódi. S ami az őskori és újkori embert megkülönbözteti,
az éppen ez: az ember valódisága. A szellemiség lényegében nem különbözik; a
vallás, a metafizika, a morál, az államrend, az ízlés eszméi, céljai azonosak,
mert ezek minden időben és minden népnél azonosak. A különbség ott van, hogy
az őskori ember ebben a szellemben él, ebben hisz, ez életének tartalma és sorsa,
hogy ezt a szellemet megvalósítsa. Ez a megvalósítás az élet metafizikai tevékenysége;
ez az intenzív művelés. A tevékenységben a szeretet atyai szelleme él; éppen
ezért teljes egészében vallásos és metafizikai, és éppen ezért ez a tevékenység
kultusz. Az újkori ember, bár a metafizikáról, a tevékenység kultuszjellegéről,
a művelés vallásos természetéről tud, abban nem hisz, ezt a szellemet mellőzi,
s életének tartalma, hogy a középpontba az atyai szeretet helyébe saját Énjét
teszi.
Mindannak, ami az újkori szellemhez tartozik, majdan megvalósítandó utópisztikus
jellege van. Persze az, ami majdan megvalósítandó, realizálásra sohasem kerül,
s utópia marad: ezért az újkornak az utópia jellegzetes szava lesz, és az utópizmus
jellegzetes magatartása. Ezért van az egész újkori emberiségnek rossz lelkiismerete:
tudja, hogy mindannak, amit mond, vall, követel, hirdet, megállapít, beváltásával
tartozik. Elméleteket gyűjt, célokat tűz ki, színvonalról beszél, értékeket
hirdet, de a beszélő és a hirdető az első, aki a tartozás lerovására nem is
gondol. Mindazt, amit az újkori emberiség gondolt és tervelt, mint állandó terhet
magán viselni kénytelen, a fizetés legkisebb reménye nélkül. A modern szellem,
mint újabban mondják: nem egzisztenciális, ami más szó csak arra, hogy lényegtelen
és szellemtelen és személytelen és üres és realizálatlan. Az újkori emberiség
teljes egészében összetéveszti magát elméleteivel; az újkori emberek külön-külön,
főként az úgynevezett kultúraalkotók, a moralisták, tanárok, tudósok, papok,
államférfiak mind meg vannak győződve arról, hogy igen magasrendű életet élnek,
és nem veszik észre, hogy az általuk hirdetett szellemiségből semmit sem váltanak
be. A szép és magas gondolatokból sem egyetemesen, sem egyénileg semmi sem valósul
meg, intellektuális illúzió az egész, amely alatt gyakran ordináré, arrogáns,
hencegő, hiú, lapos, nyegle, komisz, de minden esetben primitív ember él.
3.
A
következmények kifejtésének határt kell szabni. Mert ha valaki ezen az alapon
megkísérelné az újkori élet jelenségeit megvizsgálni, az egészet fel kellene
fejtenie és szét kellene bontania. Elég újra és kifejezetten hangsúlyozni, hogy
az újkori életben a szellemiség éppen úgy van jelen, mint minden korszakban,
de a szellemiség nem realizálódik. Nem realizálódik pedig azért, mert az ember
az anyagi természetet nem az örök atyai szeretet szellemében, hanem Énjével
kívánja megművelni. Ez pedig egyáltalán nem megy. A következmény, hogy a szellemiség
a természettel nem érintkezik, a világ két tele között a viszony s a kapcsolat
megszakad: a szellem merő idealitásban marad, mert realizálatlan, millió kötetben
fekszik fölöslegesen, értelmetlenül; a szellemi ellenőrzés alól felszabadult
természeti erők szabadosan garázdálkodnak és elvadulnak, ami az államéletben,
a társadalomban, az ember egyéni sorsában és lelkivilágában egyaránt látható
és tapasztalható.
A nem realizált szellemiség első következménye, hogy az élet értelme elkallódik.
Mert az élet nem olyasvalami, aminek saját magában értelme lenne, vagyis aminek
önmagában értelme van. Az élet az anyagi természet körébe tartozik és a szellem
érintése nélkül éppen olyan tehetetlen és vak, mint amilyen értelmetlen és sötét.
Ilyen körülmények között nincsen lehetőség arra, hogy bármely mértéket is egyetemessé
lehetne tenni. A dolgok mértéke az ember lesz, az Én, ami kezdete a mértéktelenségnek
és a mértéknélküliségnek, az intellektuális szofisztikának, a morális anarchiának
az államéletben, mint Kung-ce mondja: a nagyszájúak hatalmának, a művészetben
a divatnak, a közéletben a képmutatásnak.
A mérték elvesztésének következménye, hogy a jót és a rosszat mindenki egyénileg
kénytelen még csak nem is egyszer s mindenkorra megállapítani, csupán adott
esetre rögtönözni. Az individualista és improvizált morál természetesen elveszti
törvényes jellegét, s végül a jó és a rossz nem jelent mást, mint egyéni érdeket,
amely naponként és percenként is változhat.
Az életszabályok eltűnnek; a szokásokban fellép az önkény vagy az értelmetlen
majmolás. A szociális élet közvetlensége megszűnik, s az előkelőség, udvariasság,
jólneveltség, előzékenység az anarchikus Ének számára csak teher. A közös jóléttel
senki se törődik, mert mindenkinek az egyéni gyönyörért kell loholnia.
Intenzív művelésről ilyen körülmények között természetesen szó sem lehet. Az
élet értelmetlenné vált, ez az értelmetlenség az élet minden vonatkozásában
eláradt és az élet minden mozzanatát átitatta. Az intenzív művelés először terhessé
vált, később kényszerré, végül rabsággá. Ezen a fokon a művelést úgy hívják,
hogy: munka. A munka nem egyéb, mint tevékenység, de szellemi valóság realizálása
nélkül, az értelmetlenné vált életben értelmetlen, kínos, gyötrelmes, nehéz,
alacsony rendű és felőrlő tevékenység. Ha az életnek nincs értelme, akkor az
ember életcélja a semmittevő élvezet; a felelőtlen Én gyönyöre. S ha az életnek
nincs értelme, akkor a tevékenység is értelmetlen; ez az értelmetlen tevékenység:
a munka.
4.
Az
újkori emberiség, különösen a legutóbbi száz év alatt a munkakérdés megoldását
gondolkozásának egyik legfontosabb céljává tette. Hogy semmi eredményt nem ért
el, és a munka továbbra is az maradt, ami volt: rabság, kényszer, borzalom,
annak oka igen egyszerű. Nem látta, hogy nem a munkánál kell kezdenie, hanem
ott, ahol az élet minden tevékenysége értelmet nyer. Abban a pillanatban, amikor
a munkának sikerülne ismét intenzív műveléssé lenni, vagyis ha ismét szellemi
értékek realizálása lenne, az egész egy csapásra megoldást nyerne. A modern
korban egyetlen munka tartotta meg intenzív művelésjellegét. A művész a modern
korban az egyetlen ember, aki szellemi értékeket realizál. És a művészi munka
az egyetlen, amely nem vált kínos rabsággá, sőt amely vonzó, izgató, szép és
egész maradt.
A művészi munkában az ember a szellemi értékeket közvetlenül megvalósítja, s
így az anyagi természetet közvetlenül műveli. Ez a munka minden egyéb munkának
példaképe, s irigyelt álma. És egészen biztos, hogy amíg az élet minden területén
ugyanazt a realizálást, amit a művész él, nem sikerül megvalósítani, addig mindennemű
munkareform, törvény, elmélet, kényszer teljesen hiábavaló. Nem bérkérdés ez,
nem a munkaidő kérdése, nem szociális kérdés, hanem egyes-egyedül az, hogy:
a művésznek az anyagi természettel való viszonya a szeretet atyai szelleme.
Az ember, mondja Zarathusztra, a természetnek vagy apja, vagy rablója. Az ember
a szeretet szellemét vagy realizálja, s akkor a természetnek apja, vagy nem
realizálja, s akkor a természetnek rablója.
Az őskori művelésnek köszönhetünk nemcsak minden nemesített növényt, a gabonát,
a gyümölcsfákat, a kerti veteményeket; nemcsak a háziállatokat, a lovat, a szarvasmarhát,
a bárányt, a szárnyasokat; nemcsak életünk és házunk minden lényeges tárgyát;
az őskornak köszönhetjük az emberi természetnek tökéletes kiműveltségét, az
emberről alkotott tökéletes és megvalósított képet. Mert az őskor a természetet
atyai szellemmel művelte, és ugyanaz a gyengédség és pietas, ami egy növény
megnemesítésében élt, élt a közösségben és élt az emberi lélekben. Az atyai
szellem realizálása teremtette meg a föld szépségét, a közösség békéjét, a város
intenzitását, a magatartás szelídségét. És amikor az ember az atyai szellemet
nem realizálja többé, szükségképpen a természet rablója lesz. Rablója lesz nemcsak
a földnek, nemcsak az erdőket irtja ki, nemcsak az állatokat mészárolja le,
nemcsak a hegyek mélységeit fosztja ki, hanem rablója lesz nép a népnek, osztály
az osztálynak, rablója lesz szülő a gyermekének, gyermek a szülőjének, férfi
az asszonynak, s az asszony a férfinak, rablója lesz a paraszt a polgárnak,
a polgár a munkásnak, az uralkodó osztály a szolgálónak. Az ember a földnek
vagy apja, vagy rablója, mondja Zarathusztra. És ha nem apja, akkor nem a szeretet
szellemét realizálja, és ha a földet nem a szellem nevében műveli, akkor szükségképpen
haramia, aki a földet, mint a zsákmányra éhes bandita kifosztja, tekintet nélkül
arra, hogy milyen nép vagy osztály. A rablás ösztöne teremtette meg a népek
harcát, a nemek harcát, a fajok harcát, a világnézetek harcát - röviden, azt
a harcot, amit létért való küzdelemnek hívnak. Az őskor a létről való gondoskodást
ismerte, a létért való küzdelmet nem. Mert az őskor embere a természet fölött
állott mint a természet ura és apja, aki a világon mint a jó király uralkodott.
5.
A
történeti emberiség bírálata ezúttal nem cél. A cél az, hogy az őskori és a
történeti ember művelése között levő különbség kitűnjék, s ezt a célt Zarathusztra
egyetlen mondatával, s annak magyarázatával el lehetett érni. Az őskor embere
a természet apja; a természet apja azért, mert az életet az apai szeretet intenzív
szellemében műveli. Mert: "mindaz, ami a világban él és van, mondja a Zohár,
egyedül és csakis az emberért él és van. Az ég minden lényt érte tart meg és
tart fenn, és a lényeknek és a dolgoknak önmagukban sem értékük, sem jelentőségük
nincs."
A művelés nem egyéb, mint a szeretet szellemének realizálása; s az embernek
bizonyos tekintetben az anyagi természetben semmi más feladata nincs, csak az,
hogy az apai szellemet realizálja; mindabban, ami anyagi és természeti: a földben,
az embertársban, a közösségben, saját képességeiben. Ez az egyetlen életcél
és életfeladat, az ember legyen a természet ura, gondviselője, mestere, királya.
Ez a szakrális életrend. Ez az emberi élet minden vonatkozásában és mozzanatában
szellemi, s ezért teljes egészében kultusz.
A történeti ember a természetnek nem apja, hanem rablója. Az anyagot megveti,
de a megvetés csak utólagos igazolás: így ad magának elkésve felmentést azért,
mert előzőleg eltaposta és kifosztotta. Az utóbbi évszázadok alatt elterjedt
ellenséges magatartás az anyagi természet iránt elkésett és ügyetlen kifogás,
hogy a figyelmet a lényegről elterelje. Az ember az anyagi természetet nem gyűlölheti,
azt nem vetheti meg, annak nem lehet ellensége. Ez a haramia rossz lelkiismerete,
aki képmutató moralitással kívánja magát önmaga előtt tisztázni. A tény az,
hogy a történeti ember nem a természet apja, és a szeretet szellemét nem tudja
realizálni. A földet nem is műveli többé, hanem módszeresen vagy módszertelenül,
de fosztogatja. Zsákmány lett számára a búza, a rozs, a kukorica, a gyümölcs,
az állatok húsa, a tenger hala, a hegyek érce, az anyag rejtélyes képességeinek
sok ezre, mint a magnetizmus, az elektromosság, a kémiai tulajdonság, de zsákmány
lett számára a másik ember, a másik nép, a másik faj, zsákmány lett a kő, a
víz, a föld, a levegő, amit mind kifosztott, hogy Énjének körébe vonja ezalatt
egyre szegényebb lett, egyre vadabb, durvább, gyűlölködőbb, zártabb, keményebb,
sekélyebb, ostobább, primitívebb és gonoszabb. Az őskor emberének életfeladata
a szeretet szellemének realizálása, a szakrális életrend; ez a kultusz. A történeti
ember életfeladatának az Én hatalmának megvalósítását érzi, ez az érzés alakította
ki a vad, durva, zárt, önző, primitív életrendet, a profán életrendet. A magas
szellemiség, amit idealitásban fenntart, realizálatlan marad; ami megvalósul,
az a haramia Én zsákmányösztöne. Az őskori és a történeti emberiség intenzív
művelése között levő különbség ezzel világossá vált, s ezzel a modern korszak
kérdését félre lehet tenni. A történeti emberiség alkalmas sötét alap volt arra,
hogy azon az őskori művelés egész élességében megjelenhessen. Ha a történettel
való összehasonlítás nélkül valaki az őskori művelést úgy határozta volna meg,
hogy az minden ízében a pietással áthatott ember kultusza volt, más szóval a
művelés az emberiség szakrális életrendje volt, azt a modern ember meg sem értette
volna. A mai, úgynevezett kultúrával összehasonlítva azonban sikerült az őskori
művelés természetét egész mélységében és igazságában felfedni.
6.
Az
őskori művelés célja nem a kultúra volt, hanem: a földet paradicsommá tenni.
Paradicsommá tenni úgy, hogy a megszentelt tevékenységgel, ami akkor a munka
neve volt, jólétet, virágzást, bőséget, szépséget fakasztani. A természet nem
volt az ember ellensége, hanem az esszenciák tárháza, amely önmagát rendelkezésre
bocsátotta, s abból az emberi életet szent örömmé lehetett emelni. Mert az öröm
nem egyéb, mint "a természeti élet kiegészítése", s aki örömet akar
elérni, az a létet teljessé akarja tenni. A földi boldogság attól függ, hogy
sikerül-e a földet virágossá, széppé, gazdaggá tenni; sikerül-e az életet a
szeretet atyai szellemének törvényei szerint rendezni; sikerül-e minden zavart
és homályt leküzdeni; sikerül-e az emberek között, az ember és a természet között
a szeretet szellemét realizálni. Ha sikerül, a természet bőséggel ontja gazdag
kincseit, a nép és a föld örömben él, az ember boldog és a természetből paradicsom
válik.
"Minden igazi kultúra egzorcizmus", mondja Baader. A kultusz az intenzív
művelés, a szeretet szellemének realizálása magas és nagy feladat, a világban
levő sötét, gonosz, kártevő erőkkel való küzdelem. A bőség és a szépség, a virágzás
és a gazdagság az ember összes erőit igénybe vevő tevékenység eredménye. A történeti
kor azonban éppen a kultusz tevékenységének ördögűző hatását és jelentőségét
nem értette meg. Ezért szabadult fel a történet alatt a gonosz, kártevő, sötét
Hatalmak tömege: azok a Hatalmak, amelyeknek ördögi természetét a népek háborúi,
a polgárháborúk, a forradalmak, a rablásösztön eléggé feltárja, de semmi sem
mélyebbről és rettenetesebben, mint a technika. A technika nem kultusz és nem
kultúra. A technika a felszabadult ördögi erők kísérlete a földi élet elpusztítására.
A világosság az őskor eltűnésével elveszett. Az aranykor letűnt. Az ember az
atyai szellemet nem realizálta többé, a föld rablójává lett, és a föld elsötétült.
A természet esszenciái megromlottak, és a tevékenység nyomán nem virágzás, nem
öröm, nem bőség, nem boldogság fakadt, hanem keserű és nehéz szükség, szenvedés,
szegénység, éhség és nyomor. Az örömmel és hittel űzött kultuszból verejtékes
munka lett. A szellem e munkáról levette kezét és visszavonult. Merő kultúra
lett, üres, hiábavaló, terméketlen és fölösleges könyvtár-absztrakció, amely
nem fakasztott egyetemes jólétet, nem teremtett egyetemes rendet, és nyomában
nem nőtt egyetemes öröm. Az élet elszáradt, megkövesedett, durva lett, nehéz,
felőrlő, kínos, sötét. Mert "vannak erők, amelyek szellemi valóságokat
realizálnak, ezek a lágyító, termékenyítő, szépítő erők; és vannak erők, amelyek
kifosztanak, ezek a szárító, aszaló, kövesítő erők". "A szellemi valóságokat
realizáló erők befelé és felfelé állnak nyitva; a rabló erők kifelé és lefelé
állnak nyitva." Abban a percben, amikor az őskor határán az ember az atyai
szellemet nem realizálta többé, hanem a természet rablója lett, befelé és felfelé
lezárult, kifelé és lefelé kellett hogy megnyíljon. Tevékenységében már nem
látott többé értelmet és célt; nem tudta, hogy az ember egyetlen feladata a
földből paradicsomot teremteni. Elvesztette szellemét, elvesztette eszméit,
elvesztette isteneit, elvesztette örömét, boldogságát, és ő maga elveszett a
munkában, a külső dolgokban, a földet kifosztó hatalmi ösztönben, a természet
kizsákmányolásában. A művelés már nem kultusz volt, hanem csupán kultúra.
1.
Az
indián asszony a folyó partjára megy, hajlékony fűzfavesszőt szed és fonni kezd.
Megfonja az első kosarat, maga elé teszi, letérdel, megáldja és így szól:
"Nem csodálkozom azon, hogy amit tettem, azt az indiánok nemzetségéért
tettem. Annak az asszonynak, aki kezében mindig kosarat tart, hosszú életet
kívánok. S ő reám fog gondolni. Az, amit én tettem, eszébe fog jutni, s azt
fogja tenni, amit én. De senki se higgye, hogy azt mindenkiért tettem! Nem!
Csak az ügyes asszonyokért, akik majd a jövőben élni fognak. Ha a hajnal földereng,
szavam feléled és elméjükben megvilágosodik. Úgy legyen!"
Amit az indián mese mond, s amit a szent könyvekben és az őskori mestereknél
csaknem szó szerint mindenki megtalálhat, az olyan határtalanul egyszerű, hogy
az embernek csodálkoznia kell, amiért akadt korszak és emberiség, amely már
nem érti. Mit jelent az, hogy az indián asszony a kosarat "az indiánok
nemzetségéért" fonta? Mit jelent az, hogy valahány asszony kosarat fon,
annak az egy, ez az első eszébe fog jutni? Mit jelent az, hogy "csak az
ügyesekért tette"? S végül mit jelent az, hogy "ha a hajnal földereng,
szavam feléled és elméjükben meg fog világosodni"?
Az indián asszony a folyópartra ment és fűzfavesszőből kosarat font. Az első
asszony, aki először szedett fűzfavesszőt és először fonta meg az első, a legeslegelső
kosarat. Soha azelőtt a világon ilyesmi, mint fűzfavessző kosár, nem volt. Valami
új keletkezett; mint kívánság és lehetőség régen lappanghatott: mert mibe tegyék
a gyümölcsöt, mibe gyűjtsék a leveleket, miben hordozzák a csecsemőt, miben
tartsák a kenyeret? A kosár megvolt valahol. Mint ahogy az élet segítségére
való minden eszköz valahol megvan, és minden igazság és szépség valahol megvan,
csak nincs megvalósítva: nincsen áthozva ide, az anyagi természetbe. A kosár
kezdettől fogva megvolt, mint a gőzmozdony, a zsebóra, a repülőgép, a csizma,
az étkezőkocsi, ahogy megvolt és megvan valahol a béke, a rend, az öröm, a szépség,
a világosság, a türelem, a tudás. Van birodalom, ahol a tárgyak és a dolgok
és a gondolatok megvannak. És a világra mindig döntő jelentősége van, ha abból
a birodalomból sikerül valakinek valamit áthozni, akár gondolatot, akár eszmét,
akár igazságot, akár tudást, akár gőzmozdonyt, akár fűzfa kosarat. Az első kosár
megfonása az emberiség egyetemes ügye. "Az indiánok nemzetsége?" Igen.
Ezenkívül a négereké, az eszkimóké, az araboké, a kínaiaké. S valahány kosár
van a világon, mind emlékszik a legelsőre, arra, amit az indián asszony a folyó
partján font. Ez az őskosár; az asszony megrendülve a földre teszi, eléje térdel
és megáldja. Imádkozik hozzá, mint egy istenhez.
Még érzi rajta annak a birodalomnak a harmatát, amelyből leszállt. Ez az első
kosár még valószínűtlen, csodálatos, mint az első gondolat, az első gőzgép,
az első kőbalta.
"Ha a hajnal földereng, szavam feléled és elméjükben meg fog világosodni."
Kitörölhetetlenül beleírta magát az emberi sorsba: ez az asszony, aki az első
kosarat fonta, s ahogy millió kosár van a földön, mind neki tartozik. Azóta
a kosarak elárasztották a földet, s alig van közönségesebb tárgy, mint a fűzfa
kosár. De elárasztotta a földet a gőzgép, a zsebóra, a csizma, a gyapjúszövet,
a kés, a tükör is. Minden tárgynak az a története, ami a kosáré. Valaki volt,
aki abból a birodalomból, ahol minden megvan, áthozta. Mint mondják: megvalósította.
Másképpen: feltalálta.
Itt kezdődik az, ami a mesében a legfontosabb. Minden tettnek egyetemes jelentősége
és következménye van. Nemcsak a gőzgép feltalálása, nemcsak a nagy gondolatok
feltalálása, nemcsak a kosár megfonása hoz át valamit a láthatatlan birodalomból.
Ezek a feljegyzésre méltó döntő alkotások. Minden tett hoz át valamit a láthatatlan
birodalomból, mert minden tett valaminek a megvalósítása, és minden tett realizálás
és minden tett feltalálás rokonságot tart a gépek feltalálásával, az igazságok
kimondásával és a kosár megfonásával. Nincsen olyan jelentéktelen mozdulat és
gondolat, amelynek hatását a világegyetem legtávolabbi sarkában is ne éreznék.
Minden tettnek egyetemes világjelentősége van. Egyetlen, a tengerbe dobott kavics
a világ életének tökéletesen új irányt szab, és minden lélegzetvétel módosít
a világ életén valamit, akármilyen keveset. Minden tett valamilyen szellemi
valóság realizálása és olyat hoz, ami azelőtt nem volt, csak lappangott mint
kívánság és lehetőség. Egyetlen gyufaszál elégetése is "az indiánok nemzetségéért"
történik. A nagy tettek az egész emberiségért, s egyszer s mindenkorra tétettek
meg; de minden tett, legyen az mégoly kicsiny, világjelentőségű.
2.
"Teljesen
elég - szól Clemens Alexandrinus -, hogy egyetlen ember hallotta volt a szirének
énekét, és teljesen elég, hogy egyetlen ember volt, aki a Szfinxnek válaszolt."
Vivekánanda azt mondja, ha valaki magányos hegységben, barlangba falazva nagy
igazságot gondol el és a következő pillanatban meghal, az igazság kilép a halott
fejéből, kilép a befalazott barlangból, elhagyja a magányos hegységet, és az
egész világon elterjed.
Az indián mese ugyanazt mondja, amit a szent könyvek tanítanak és amit az archaikus
mesterek tudnak. A primitív népek magas őskori szellemiségek maradványait őrzik,
néha felismerhetetlen, elkorcsosult alakban, néha elég tisztán. A mese ezúttal
kezdetlegesen, néhány szóban, anélkül, hogy szavainak jelentőségéről sejtelme
is lenne, az emberi tevékenység metafizikáját elmondja. Elmondja, hogy minden
tevékenység szellemi erőt realizál, s éppen ezért minden tevékenységnek világjelentősége
van. Minden emberi tett értelme az, hogy az egész emberiség nevében és az egész
emberiségért, minden korszakért, minden népért teszi visszavonhatatlanul. Minden
tett olyan nyom és bélyeg, amely letörölhetetlen, s amelyet a tett elkövetése
pillanatától a világ arca megőriz a dolgok örökkévalóságáig.
Vannak nagy tettek, mint a kőbalta, a gőzgép felfedezése, az első kosár megfonása.
Vannak kis tettek, mint egy ház megépítése, egy síp megfaragása; vannak önkéntelen
megnyilatkozások, mint a lélegzetvétel, s az, hogy az ember a szúnyogot éjszaka,
ha a fülébe muzsikál, elhajtja. Van játékos és gondtalan tett, ha egy kavicsot
a tengerbe hajít, vagy füttyent, vagy virágszálat tép le. De nincsen egyetlen
kicsiny tett sem, amely ne az egész emberiség nevében, minden idő számára, egyszer
s mindenkorra és az egész emberiségért történne meg. Minden tett visszhangot
kelt a világban, s e visszhang a világegyetemben évezredekig szól és nem hal
el soha.
A mese értelme a következő: az ember nem gondolhat álmában sem egyetlen képet,
vágyat vagy célt, amelyre az egész világ meg ne zendülne; nem teheti karját
keresztbe, s nem törhet le ágat a bokorról, hogy a világ alakulásába ne avatkozna
bele. A tett minden esetben valami teljesen újat hoz, valami láthatatlant tesz
láthatóvá, valami kiszámíthatatlant tesz érzékelhetővé. Minden tevékenység áttörés
a szellemvilágba, s a szellemvilágból valamely valóságnak az anyagi természetbe
való belehajítása. A tett ősképe és ősértelme Prométheusz tevékenysége, aki
a tüzet az égből lehozta. Minden tevékenység legalább kicsiny szikrát hoz le
az égi tűzből. A tevékenység metafizikai értelme az, hogy minden tett a szellemvilág
és az anyagi természet között új viszonyt teremt, új kapcsolatot nyit meg, új
lehetőséget nyújt és új összeköttetés alapját veti meg.
3.
A
mese azonban itt nem áll meg. Tudja, hogy az első kosár megfonása olyan tett,
amely számtalan kosár megfonásában elmúlhatatlanul él tovább számtalan asszony
fejében, akinek ez az első kosár eszébe jut, amikor a hajnal földereng. A mese
tudja, hogy minden tevékenység szellemi valóság realizálása, és minden tett
emlékszik az elsőre, Prométheusz tettére, aki az égi tüzet lehozta. A világ
azóta a tevékenység tüzében ég, mert a tevékenység nem egyéb, mint újra és újra
utat nyitni a szellem tüzének, hogy a földre jöjjön és az anyagi természetet
áthassa.
Van azonban a mesének egy különös mondata: "De ne higgye senki - szól -,
hogy ezt mindenkiért tettem. Nem! Csak az ügyes asszonyokért, akik majd a jövőben
élni fognak."
Az első pillanatra úgy tűnik, mintha ráolvasás lenne: az asszony a kosár előtt
térdel és varázsigét mond. Kosarát csak az ügyes asszonyok számára fonta meg.
Az ilyen szavak megtévesztőek. Mintha az asszony az emberiséget kettéválasztaná:
azokra, akikre a kosarat bízza, s azokra, akiktől a kosarat megvonja. Jók és
rosszak, ügyesek és ügyetlenek, szépek és csúnyák.
Lépésről lépésre a mondat így válik érthetővé: a világban az első szó a szellemé,
mert a szellem a szóval teremtette a világot; az anyagi természetben azonban
az első szó nem a szellemé, hanem a tevékenységé. "Az elanyagiasodott embernek
először jót kell tennie és tennie kell a jót, csak aztán ébredhet benne a jó
akarata; és csak a jó tettek által felébresztett jó akarata emelkedhet fel a
szellembe és a tudásba." Ez a felfogás a racionalista emberiség meggyőződésével
homlokegyenest ellenkezik. A történeti ember azt tartja, hogy először tudni
kell és szellemben felkészülni; ezt követi a jóakarat, és a jóakaratból fakad
a jó cselekedet. Ez a szókratészi tévedés, amely a dolgok rendjét megfordítja,
és nem érti, hogy miért nem követi a jó ismeretét a jóakarat és a jóakaratot
miért nem követi a jó tett. Egyszerűen azért nem követi, mert nem is követheti.
Az anyagi természetben a tettel kell kezdeni. A tett fejleszti ki a jóakaratot
és a jó ismeretét és a jó tudását. Soha senki sem gondolta el előbb a kosarat
és a gőzgépet és az igazságot. Először megalkotta és megteremtette és megtalálta.
És miután megalkotta és megtalálta, ismerte fel annak jelentőségét, amit tett.
A második lépés a következő: "Egy eset által az ítélet minden embernek
kárhozatára eláradt; azonképpen az egy megigazulása által a jótétemény eláradott
minden emberre, az élet igazulására. Mert miképpen, hogy egy embernek engedetlensége
által sokan bűnösökké lettek, egynek engedelmessége által sokan igazakká lesznek."
Ez a Római levélből való Szent Pál-i vers is azt tanítja, hogy a tevékenységgel
kell kezdeni. A tevékenység nem személyes magánügy, az elszigetelt Én dolga;
letörölhetetlen s örök bélyeg ez a világ arcán: egy eset által áradt el a kárhozat
és egyetlenegy eset által áradt el a megigazulás. Egyetlen tett szabadította
fel a szellemi erőket, amelyek az emberiség egészét visszavonhatatlanul a kárhozatba
sodorták, s egyetlen tett szabadította fel az erőket, amelyek a világ egészét
a megigazulás felé vezették. Egyetlen tett volt, és az, ha mégoly rejtett lett
volna is, mint a magányos hegységben befalazott barlangban a haldokló utolsó
gondolata: ez az egyetlen tett volt a válságos és végzetes lépés a bűn vagy
az igazság felé.
Az indián asszony szavaiban, amikor azt mondja, hogy: kosarát nem mindenkiért
fonta, csak az ügyes asszonyokért, valamilyen megkülönböztetés rejtőzik. A megkülönböztetés
nem arra vonatkozik, hogy a világot ügyes és ügyetlen asszonyokra osztja és
kosarát csak az ügyesekre hagyja. A Római levél tanítása eléggé meggyőzhetett
arról, hogy az archaikus ember a tevékenységnek milyen jelentőséget tulajdonít.
"Nem a tett tárgyi tartalma, hanem a tevékenység megszentelt volta az,
ami dönt." S ezzel az egész helyzet egyetlen pillanat alatt világossá vált.
Nem a kosárról van szó, ahogy soha sincsen szó a kosárról, sem a gőzgépről,
sem a csizmáról, sem az igazságról, sem a felfedezett gondolatokról. Amiről
mindig és minden esetben szó van, az a tevékenység megszentelt volta. Nem értelmetlen
produktivitás: tárgyakat halmozni fel, a világot találmányokkal elárasztani.
A tevékenység tárgyi tartalma semmit sem jelent, ahogy az ember szempontjából
semmit sem jelent a túlméretezett tárgyi kultúra, amilyen az újkori, ha a tevékenység,
amely a tárgyakat alkotta, ugyanakkor megszenteletlen. A megalkotás lehet olyan
"egy eset, amely által az ítélet minden embernek kárhozatára eláradt".
És tényleg: a vak, ostoba tevékenység ösztöne az embert elragadta és megszenteletlenül
olyan szellemi erőt szabadított fel, amely végzetes helyzetbe sodorta.
Az indián asszony, mikor kosarát megfonta, előtte letérdelt, mint egy istenhez
imádkozott hozzá, és így szólt: "Nem minden asszonyért tettem, csak az
ügyesekért." Nem az irigyekért, a sötétekért, a gonoszakért, a bosszúállókért,
hanem a szelídekért, a mosolygókért, a melegszívűekért, a tisztákért tette.
Az indián asszony tudta, hogy nem a tevékenység tárgyi tartalma, hanem annak
megszentelt volta az, ami dönt. És mert tudja, hogy minden tett visszavonhatatlanul
örök bélyeg, saját tette előtt leborul és azt mondja: amikor ezt az első kosarat
fontam, kezemet szent erők vezették, ez a szent erő éljen az idők végéig minden
kosárban; csak szent kézzel nyúljatok hozzá, asszonyok. Akinek pedig keze gonosz,
azt most a kosár születése pillanatában elűzöm: ne merj hozzányúlni! "Ne
higgye senki, hogy ezt mindenkiért tettem! Nem! Csak az ügyes asszonyokért,
akik majd a jövőben élni fognak."
4.
A
kis mese értelmének tényezői most már együtt vannak. Az első, amit meg kell
érteni: az archaikus ember önmaga, cselekvő személyét nem egyéni Énnek, hanem
egyetemes embernek fogta fel és értette meg. A tevékenység alanya az univerzális
ember. Minden tett az egész emberiség nevében, az egész emberiségért tétetik
meg.
A második lépés: amikor az egyéni emberben az egyetemes ember cselekszik, ahogy
Clemens Alexandrinus mondja: elég, ha egyetlen ember válaszolt a Szfinxnek,
ahogy Vivekánanda: ha valaki az igazságot elgondolja, ha magányos hegységben,
befalazott barlangban teszi is, az igazság elárad a földön, ahogy Pál apostol
írja a Római levélben: egy embernek engedetlensége által sokan bűnösökké lettek,
egynek engedelmessége által sokan igazakká lesznek; ebben a cselekvő tevékenységben
a döntő nem tárgyi tartalma, hanem annak megszentelt volta.
Ez a két elem együtt: a cselekvő ember tevékenységében azonosul az egyetemes
emberiséggel -, és: a tevékenység jellegét nem a tárgyi tartalom, hanem a megszenteltség
dönti el; ez a két elem együtt érteti meg, hogy mit tartott és mit érzett az
archaikus ember kultusznak. Az őskori kultusz nem kiemelkedő ünnepi cselekmény,
mint ami később lett, amikor a papság kivételesen, ritkán és jelképesen az anyagi
természet és a szellemvilág között levő utat megnyitotta, s ezzel bizonyos tetteket
megszentelt: aratást, háborút, esküvőt, koronázást. Az őskori kultusz az élet
szövetébe szívódó egyetemes tudat volt, hogy minden ember minden ember nevében
állandóan úgy cselekszik, hogy tetteivel szellemi erőt valósít meg, s ezért
minden tettnek megszenteltnek kell lenni, mert ha nem az, a meg nem szentelt
erő a világot elárasztja. Mint ahogy később, amikor a kultusznak ez a tudata
elveszett, a meg nem szentelt sötét erők a földet tényleg el is árasztották.
A történeti ember azt, amikor az indián asszony kosara előtt letérdel és azt
megáldja, fölösleges és ostoba babonának hajlandó tartani. A kosár imádása nem
babona, hanem kultusz. A kultusz a szakrális tevékenység, amelynek csak végső
következménye, hogy ezen az ember maga is megrendül, és saját műve (az egyetemes
emberiség műve) előtt is leborul és azt imádja. A kultusz a szellemi és anyagi
valóság között levő kapcsolat állandóságának fenntartása, az isteni erők közlése
a természettel. Éppen ezért a kultusz az az emberi tevékenység, amelynek nyomán
az emberben a jó akarata lassan felébred, s a jó akarata benne a jó ismeretét
is felébreszti. Az ember tevékenységével tér vissza ősi szellemi helyére, amelyet
elanyagiasodásával elvesztett; de nem az egyéni ember tér vissza, hanem az egyetemes
emberiség. A kultusz nem az, amely mint később ritkán és esetlegesen a tevékenységet
megszentelte; a kultusz ősi fokon annyi, mint: szakadatlan szakrális tevékenység.
Az emberi életnek kivétel nélkül minden tevékenysége szakrális volt, mert az
archaikus ember tudta, hogy a szellem égi tüze a természetbe a tetteken át sugárzott.
5.
Ahhoz,
hogy valaki az őskori kultúrát meg tudja érteni, gondolatait tökéletesen át
kell értékelnie. Átértékelni itt annyit jelent, mint a történeti ember gondolkozását
megfordítani. A történeti ember a középpontba az anyagi természetet, a természetbe
anyagi Énjét állítja, és az egész világot anyagi Énjének szolgálatára kívánja
rendelni. Neki kell hogy szolgáljon a szellem, a lélek, az értelem, ahogy neki
kell hogy teremjen a föld, neki kell hogy virágozzék a rét, s neki ragyogjanak
a csillagok. A világegyetem a nagy zsákmány, azért van, hogy az ember belőle
azt, amit akar, felfaljon és elemésszen. A történeti ember természetesnek találja,
hogy a világ haszonbérlője.
Az archaikus emberiség egyetlen mondatból megismerhető. A kínai Ji king keletkezésére
vonatkozó feljegyzés így hangzik: "Az ősidők szent bölcsei a Ji kinget
a következőképpen készítették: hogy a világosság isteneinek rejtélyes módon
segítsenek, kitalálták a cickafark-jóslatot." Más könyvek azt mondhatnák:
hogy a világosság isteneinek segítsenek, kitalálták a számolást; hogy a világosság
isteneinek segítsenek, megfonták a fűzfa kosarat.
A központban itt nem az anyagi természetben élő anyagi ember áll. A középpontban
itt valami megnevezhetetlen szellem vagy isten, vagy gondolat él, amit a Ji
king a világosság isteneinek hív, de amit más könyv esetleg szellemnek vagy
ideának mond. Az emberi Én maga is a világosság isteneit szolgálja, és az emberi
tevékenység az istenek hatalmát növeli. Ha az anyagi ember a világot zsákmánynak
tekinti és tettével a világból kiemeli azt, amire szüksége van, ezt úgy hívják,
hogy: haszon. Ha az archaikus ember tevékenységével a világosság isteneinek
segít, ezt úgy hívják, hogy: kultusz. A haszon és az anyagi természetből kiszívott
zsákmány: a történeti emberiség tevékenységének értelme és célja. A kultusz
és a világosság isteneinek, vagyis a szellemnek, más szóval az égi valóságnak,
ismét más szóval: az ideáknak nyújtott emberi segítség értelme az, hogy az ember
a világosság isteneit, vagyis az ideákat, a szellemet szebbé, nagyobbá, gazdagabbá,
virágzóbbá tegye. A különbség a történeti és az archaikus ember között a haszon
és a kultusz különbségében van. A haszonból is fakadt kultúra, de merő tárgyi
és külső anyagi; mert a tárgyak a történeti korszakban a megszenteletlen tevékenység
gyümölcsei, amelyek a világot felszínén megszépíthetik ugyan, de a világosság
isteneit nem szolgálják, a tárgyak szépsége az emberre nem hat vissza és az
embert nem emeli, s így az ember megszenteletlen marad. Ez főként az újkori
ember kultúrájának katasztrófája: mialatt magas tárgyi kultúrát alkotott, ő
maga barbár életsorsban él. A nagy kultúra "csak szeretetből fakad, sohasem
önző, rövidlátó, haszonleső tevékenységből". Mint ahogy amióta az emberiséget
az önző haszonlesés vezeti, nem is alkotott semmiféle kultúrát, csak hasznos
eszközöket, amelyekkel az anyagi Én a világot fosztogatja. A kultusz célja nem
haszon; a kultusz a világosság szolgálata; az őskori ember szakrális tevékenységének
célja a szellemi erők realizálása, s a realizált szellemi erők nem a személyes
Énnek adtak hasznot, hanem az egész földnek és az egész emberiségnek megszentelt
virágzást, bőséget, szépséget, nyugalmat, békét és ragyogást. Az archaikus ember
szolgálata rejtélyes és megfoghatatlan. Senki se tudja megmondani, hogy a szakrális
tevékenységnek mi a törvénye. Senki sem állíthatja fel a világosság szolgálatának
szabályait. Az ember, ahogy a Ji king mondja: az isteneknek titokzatos módon
segít. Nem önmagának: az isteneknek. S az isteni erők e segítséget nem tartják
meg maguknak, hanem azt a földnek ajándékozzák: a termékenységet, a bőséget,
a gazdagságot, a békét, s megajándékozzák a világot megszentelt léttel, az embert
kenyérrel, ruhával, házzal, tűzhellyel, gondolattal, edénnyel, szépséggel és
fűzfa kosárral.
6.
A
kultusz a földi természetről való gondoskodás szakrális tevékenysége. S a földművelés
eredete nem az, hogy az ember a búzaföldeket éhes vadállathoz hasonlóan kifosztja,
hanem gabonát termel a halott ősök számára. Egyiptomban még világosan kitapintható,
hogy "amikor az ember fia rozsot és búzát vet, azért teszi, hogy vele apját
táplálja". Minden földművelés kultusz volt, szolgálat, szakrális tevékenység.
A búzaföldek a templomok és a sírok körül terültek el. Ott tette az ember kultuszának
első mozdulatait, amikor "a magot betakarta földdel". Ez a gondoskodás
első tette. S a búza, mikor megérett, nem a piacra került, nem nyerészkedés
tárgya lett; a búza a halott ősöké volt. Az ember, amikor a gabonát megőrölte
s belőle kenyeret sütött, a halottak ajándékából élt. Minden szem búzáért az
ősöknek tartozott. S a halottaké, az isteneké, az ősöké volt a bor, a gyapjú,
a fa, a gyümölcs, a hús. Az áldozat szokása, amely a történeti kor küszöbén
még élt, az ősi életnek már csak sápadt emléke: amikor a föld termésének elsejét
az isteneknek ajánlották, vagy amikor étkezés alkalmával az ételeket először
az istenekkel kóstoltatták meg. Később, a történeti időben vagy még később,
az újkorban semmi sem lett volna és nem lenne értelmetlenebb, mint az aratás
vagy a szüret gabonáját vagy borát az isteneknek felajánlani. Az emberi tevékenység
metafizikai értelme megváltozott és megfordult: az ember nem szolgál többé,
hanem rabol. A középpontban nem a természet virágzása áll, hanem az anyagi Én
haszna. A kultusz elveszett, és helyébe lépett a megszenteletlen tevékenység
által teremtett tárgyak tömege, amit kultúrának neveznek, nem tudni, miért.
A kultusz az anyagi természetről való gondoskodás szakrális tevékenysége; amit
ma kultúrának neveznek, az az anyagi természet kizsákmányolása az Én hasznára.
A Brihada-áranjaka upanisád megőrizte azt az időt, amikor Dzsanasruti, a nagy
brahman az utak szélén vendéglátó házakat épített, az arra járókat befogadta,
hogy "az övéből minél többen egyenek". "Az étel minden bizonnyal
Brahman maga", szól a Véda. S minden nép ismeri az isteni étel őrző istennőjét,
Cerest, Démétért, Annapúrnát, vagy ahogy a mexikóiak mondják: Kenteotlt, ami
annyit jelent: "A termő mag gazdag istennője".
El lehetne beszélni azt, hogy a pajzs, a kard, a dárda miképpen volt az archaikus
emberiség szemében kultikus eszköz: a szellemi uralom, a férfias erő jelképe.
El lehetne mondani, hogy az ember házi eszközei miként voltak eredetileg és
ősi alakjukban kivétel nélkül mind kultikus tárgyak, az istenek ajándékai, jelképes
eszközök, mint az indián asszony kosara, amit a kosárfonó asszony csak az ügyeseknek
ajánlott, s amit az indiánok nemzetségéért font. El lehetne beszélni azt is,
hogy az emberi tevékenységek, a papi, a harcos, a bírói, a földműves, a kereskedői,
a művészi, a tanítói, de legelsősorban az uralkodó királyi tevékenység miként
volt az őskorban kultusz, más szóval az egyetemes emberiség és a természet szolgálata,
szakrális tevékenység. Miképpen volt szakrális tevékenység az öltözködés, a
kertművelés, az állattenyésztés, a kenyérdagasztás, a fürdés, a vendéglátás,
a gyógyítás, az írás, az edényégetés, a gyapjúszövés, a főzés mind kultusz,
mert az ember minden tettében közvetlenül átélte a tetten át az anyagi természetbe
sugárzott élő szellemet és isteni erőt. A tevékenység metafizikájának megértése
után ezeknek a részleteknek magyarázata bizonyos tekintetben már fölösleges.
A kultusz megszentelt tevékenység, amit az ember az egyetemes emberiség nevében
folytat az egész természet üdvéért, mint a szellemi erők és istenek eszköze.
A történeti ember önmagáért cselekszik és önző érdekű tevékenysége szakrális
voltát elvesztette: a munka a sötét, megszenteletlen, keserű, nehéz, átokszerű
tett. A munka az őskorban tilos volt, csak a tisztátalanok, a megszenteletlenek
végezhették. Semmi sem volt szabad, amit az ember csakis önmagáért tett. "Aki
önmagának főz - szól Manu -, tiltott tevékenységet űz." A munkában a tevékenység
elveszti valódi értelmét, mert a munkában a szellem nem tud realizálódni. Az
ember hasznot kíván, zsákmányt, megkapja, de amit érte fizetnie kell: tevékenységének
szent világossága elvész.
Ez a kosárfonó indián asszonyról szóló mese értelme.
1.
Az
asa az őskor nagy szavai közé tartozik, mint a kínai tao, li vagy tien, a hindu
atman, vidja vagy szamszára, a görög logosz, daimón vagy idea. A szó az iráni
nyelvből való, Zarathusztra is sűrűn használja, de ebben az értelemben is már
biztosan sok ezer éves. Az archaikus Iránról szóló művek általában a szanszkrit
rta szóval hozzák vonatkozásba, és azt mondják, hogy igaz világrendet jelent.
Ilyen módon kapcsolatban áll a hindu dharmával, amely a világ törvényes rendjét
jelenti, s a görög kozmosszal, amelynek értelme az igazság és szépség szellemében
rendezett világegyetem.
Még mielőtt a kifejezés értelmezésének lényegéről szó lenne, jó elgondolni a
következőket: az utolsó Zarathusztra idejében, időszámításunk előtt körülbelül
hatszáz esztendővel Iránban is, mint a föld minden részén, döntő változás előjelei
érezhetők. Zarathusztra beszédei, tanításai, dalai nagyrészt e megjelenő félelmetes
változás ellen hangzanak el. Ma a küzdelem csak az olyan ember számára tekinthető
át, aki Zarathusztra szavainak különös figyelmet szentel, amelyeket a haoma-kultusz
ellen intéz. A haoma ugyanaz, mint a hindu szoma, rejtélyes, állítólag ital,
az élet vize, az örök élet itala, nektár, az istenek bora. A történeti korszakban
sok fejtörést szerzett, hogy a régiek az italt milyen anyagból készíthették,
mikor itták, kik itták, milyen volt ennek a titokzatos bornak az íze és milyen
volt a hatása. Mint a legtöbb esetben, a tévedést itt is úgy követik el, hogy
az archaikus ember életéről hallott emlékeket szó szerint és elanyagiasítva
gondolják el. A haoma éppen olyan kevéssé volt anyagi folyadék, mint ahogy például
az alkimisták aranya nem volt anyagi arany, a bölcsek köve nem volt anyagi kő,
s ahogy, szintén csak példa gyanánt odavetve, az élet tüze nem fizikai tűz,
és az élet vize nem cseppfolyós anyag.
Haoma alatt az őskorban az üdvözült életben való részesedést és annak élvezetét
értették. Az istenek nektárt ittak, mert az üdvözült boldogság létében éltek.
A túlvilági paradicsomba került emberi lélek szomát ivott, mert a paradicsom
világában élt. De az anyagi természetben is volt haoma. A főpap osztotta el,
kivételes alkalmakkor juttatott belőle a királynak, a harcosoknak, a kormányzóknak,
a tanítóknak, a földműveseknek. Juttatott pedig úgy, hogy az üdvözült lét titkait
feltárta, s így az élő ember a boldogságban és az öröklétben részesülhetett.
Haomát inni annyit jelentett, mint az emberi élet zavaros anyagiasságából kiemelkedni
és a tiszta lét örök nyugalmában fellélegezni: az elmúlhatatlan lélek ragyogásával
szemtől szemben állni, és tudatára ébredni annak, hogy ez a tündöklő lélek az
emberi lény maga.
A haoma, a nektár, a szoma élvezetének következménye az eksztázis, az önfeledtség,
az önkívület, amikor az embernek nagy pillanatokban az életet sikerül önmagáról
levetni és a létbe tud olvadni. Ez az, amit a hindu jóga dhjánának vagy intenzívebb
alakjában szamadhinak hív. A történeti ember azt hitte, hogy a szoma részegítő
ital, amelynek hatása mámor, mint az erős, édes boré. Mámor az, valóban, de
nem testi és nem anyagi, hanem a szó szoros értelmében vett önkívület és eksztázis.
Ez az irány világot vethet a görög Dionüszosz-kultuszra is, amely csak kései
alakjában vált borélvezetté. Mert ahhoz, hogy az ember az anyagi természetben
a lét egységét át tudja élni, anyagi Énjéből ki kell tudnia lépni.
Zarathusztra korában, a félelmetes változás kezdetén, a haoma-kultusz egyetemes
emberi jellegét kezdte elveszteni, és a haoma-élvezet lassanként az egyéni emberi
Ének személyes ügye lett. A haomát a főpap osztotta ki olyan időkben, amikor
a kozmikus világhelyzet azt megengedte, kellő csillagállás idején, kedvező előjelek
után, ünnepi alkalmakkor. Ez az eukarisztia mindig és minden körülmények között
az egyetemes emberiség ügye volt, az egész népé, minden emberé, és őrült szentségtörésnek
tűnt még maga a gondolat is, hogy legyen valaki, aki több haomában részesül,
mint a többi, nem is szólva arról, hogy több haomára tartson igényt, mint amennyit
neki a főpap kiosztott. A haomát nem is a személyes Éneknek osztották ki, hanem
az emberi nemnek, a nagy közösségnek, a népnek.
Idők folyamán azonban a haoma kultusza kezdett egyénivé válni. Akadtak egyesek,
akik a maguk számára máskor és több üdvösségre és boldogságra tartottak igényt.
Elkezdtek egyéni utakat építeni a boldogsághoz, és az egyéni Ének önkényesen
olyan életet kezdtek élni, amely élet az isteni boldogság megvalósítását akarta
elérni a kollektívumból kilépve önmagukban, egyedül, sőt a kollektívummal szemben.
A protestantizmus egy neme volt ez, amikor az emberek egyénileg több és más
üdvöt kezdtek követelni, mint amennyit számukra a kollektív egyház kiosztani
érdemesnek tartott. Az egyéni haoma-kultusz első következménye volt, hogy az
istenek italát az Ének titokban megitták. A közösségnek már nem jutott, és mivel
a közösségnek nem jutott, nem volt már egyesítő szent ital, amely a közösség
tagjait a törvényszabta mértékben átjárja. Az egyesítő szent ital híjával a
közösség kezdett meglazulni.
Zarathusztra látta, miről van szó. Tudta, ha az egyéni haoma-kultusz elharapózik,
ez a közösség teljes felbomlására fog vezetni. Iránban ugyanaz történt, mint
Görögországban, és Zarathusztra helyzete e félelmetes változással szemben nagyobbára
ugyanaz, ami Hérakleitoszé volt, vagy Püthagoraszé. Iránban ugyanaz történt,
mint Indiában és Kínában, de Zarathusztra helyzete éppen az ellenkező, mint
Indiában Buddháé, Kínában Konfu-céé volt. A föld minden táján ebben az időben
a nagy közösség egységei meglazultak, a népek kezdtek egyéni Énekké válni, s
a boldogságban, a tudásban, a szent életben, a szakrális létben már nem együtt
részesültek a népek, hanem az emberi Ének külön-külön. Zarathusztra, Hérakleitosz,
Püthagorasz minden erejükkel meg akarták akadályozni azt, hogy a nagy emberi
egység darabokra törjön. Konfu-ce és Buddha pedig az egyéni tudás, az egyéni
üdv, az egyéni haoma-élvezet tanítását hirdette.
Iránban a küzdelem élesebb volt, mint akár Indiában, akár Kínában, akár Görögországban.
Zarathusztra tűzszelleme megkísérelte a helyzetet élére állítani: az egyéni
haoma-kultuszt elátkozta és az ahrimani sötétség-hatalmaknak tulajdonította.
Mélyen visszanyúlt az ősi hagyományba, hogy az ott szerzett tudással a nép egységeit
megmentse. Így került előtérbe: az asa.
2.
Az
asát általában az igazságra épített renddel fordítják. A szó maga azonban, mint
az archaikus emberiség nagy szavainak mindegyike, egyetlen kifejezéssel nem
fordítható. Az asa kapcsolatban áll az áldozattal és a kultusszal, de az áldozó
és a kultuszt űző személy nem a pap, hanem a családfő. És a családfő ezáltal
pappá, szakrális személlyé válik. Amikor családot alapít, háztartást vezet,
gyermeket nevel, hivatását űzi, részt vesz az állam fenntartásában, esetleg
a kormányzásban, amint az életet szövi, az igazságra épített rendnek őre kell
hogy legyen. Az asa itt azt jelenti, hogy a családfő az asa őre és ő az, aki
az asát gyűjti. Az asa nem az övé, hanem a családé, de nem is a családé, hanem
a kaszté, de nem is a kaszté, hanem a népé s az egész emberiségé. A családfő
tevékenysége "a világ növelésének műve". S ahhoz, hogy a világ gazdagon,
szépen, tisztán, világosan, igazan növekedjék, szükség van asára. Ahura Mazda,
a Teremtő az asát azért teremtette, hogy a világ fényesen és dúsan ragyogjon.
Asa jelenti a családi élet rendjét, a szerelem tisztaságát, a házasélet boldog
békéjét, a vagyon gyarapodását, a föld termékenységét, a háziállatok szaporodását;
jelenti a szociális jólétet, az emberek között levő érintkezés egyenességét
és melegét; jelenti azt, hogy a természet rendjében szabálytalanság nem történik;
jelenti a kozmikus erőket, amelyek a csillagokat és az égi erők sugárzásait
összhangban tartják. A harmatos és dús virágos mezőkön az asa tündöklik és a
langyos tavaszi esőben asa hull a földre; az ifjú leányt és fiút az asa fűzi
egybe, hogy szerelemben sok egészséges gyermeket hozzanak a világra; a szépen
épült házban asa van, mert a földet szépségével gyarapítja; a bölcs mester tanítása
asa, mert az emberek általa bölcsebbekké válnak.
Az asa az a szó, amely az emberben tudatossá teszi, hogy amiért él: a földet
paradicsommá tenni. Nem egyéni célok, nem egyéni haszon, nem egyéni haoma-élvezet!
Nem. Asa! Asa annyit is jelent, mint: Üdvözlégy! Köszöntés, üdvözlet, kívánság.
Amikor valaki barátjával találkozik, felkiált: Asai! Üdvösség!
"Most elmondom az asa-imát, szól Zarathusztra ; s amikor az asa-imát mondom,
ezzel minden halhatatlan szent
útját készítem elő;
mert az igaz ember a jó gondolatokkal,
az igaz ember a jó szavakkal,
az igaz ember a jó tettekkel
őrzi az utat az Isten Paradicsomához."
Az asa az a rejtélyes szubsztancia, amely minden derék tettre, minden igaz szóra,
minden mély gondolatra valahol mélyen, a világ szívében és az Isten lelkében
növekszik. Ha valaki mélyen szeret, az asát növeszti; ha valaki szép művet alkot,
az asát növeszti; ha valaki földjét gondosan műveli, az asát növeszti; ha valaki
szívből imádkozik, az asát növeszti. De minden sötét, álnok, önző, gonosz gondolat,
szó és tett az asát fogyasztja; az asa minden bűnnel kevesebb lesz, az az asa,
amely a világ létére fontosabb, mint az étel és fontosabb, mint a napfény.
Az ember azért él, hogy asát gyűjtsön a nagy titkos tárházba, az Isten lelkébe,
és minden csepp asa fényesebbé, gazdagabbá, virágzóbbá, jobbá, igazabbá teszi
az embert és az emberiséget és az egész világot. Asa-életet élni annyi, mint
mindazt, amihez az ember ér, átszellemíteni, fölemelni, átvilágítani, megnemesíteni.
S a nemesség, a világosság, a szellem egyre nő valahol, a láthatatlanban: egyre
több lesz és általa a világ egyre szebb és tündöklőbb. A sötétség, a bűn, a
súly, a zavar egyre fogy. Az ember mindazt, ami nehéz és gonosz, az asa-tettel,
-gondolattal, -szóval ledolgozza. Az emberi tevékenység célja, hogy a világot
átszellemítse, fölemelje, az első és ősállapotba, az édenkerti állapotba visszaemelje.
Minden látható tettnek láthatatlan következménye van, s a következmények megmaradnak
és felíratnak valahol: a rossz tett a világ sötétségét növeli, a jó tett a világ
fényességét. A világnak ez az aranyfénye, a világ boldogsága, öröme és szépsége,
gazdagsága és tüze, ez az asa.
3.
Az
asa az a rejtélyes, láthatatlan szellemi szubsztancia, amelyből a paradicsomi
boldogság örökléte épül: az a megfoghatatlan valami, amiből az üdvözültek világa
van. Minden embernek sorsával adott feladata bizonyos mennyiségű asát teremteni,
hogy a paradicsom felépítéséhez személyesen hozzájáruljon. Az asát az ember
az anyagi természetben élt életében gyűjti tevékenységével: gondolataival, szavaival
és tetteivel. Minden gondolatot és minden szót és minden tettet valahol lemérnek.
Ha rossz, eldobják; haszontalan, káros, a sötétséget növeli, az életet nehezebbé
teszi, a munkát verejtékesebbé, gondot idéz, bűnt, háborút, éhséget, betegséget.
A rossz tett is szolgálat, de a sötétség szolgálata. Ahriman a sötétség királya,
a romlás és pusztulás, a félelem, az éhség, a sivár sivatagok hercege, az asa
ellensége.
Ha a gondolat, a szó, a tett jó, asává lesz. És a lét minden asa-gondolattal,
minden asa-szóval, minden asa-tettel szebb, könnyebb, világosabb és paradicsomibb.
Egyetlen tevékenység sem maradhat elrejtve. Ha valaki magányos hegységben, befalazott
barlangban az igazat elgondolja és meghal úgy, hogy senki soha nem hallotta
meg, az igazat valahol feljegyzik és megőrzik és a világ általa fényesebb lesz.
Minden tett és gondolat és szó vagy rossz, és akkor a szenvedést növeli, vagy
asa, és akkor a földet boldogabbá teszi. S egyetlen ember egyetlen tettével,
egyetlen szavával, egyetlen gondolatával örök időkre és minden népre terjedő
asát teremt. Minden ember minden tevékenysége, minden álmában gondolt, elejtett,
elrejtett, elsuhanó gondolata, minden mozdulata egyetemes hatású, s annak következményét
minden valaha élt és valaha születendő ember, állat, növény érzi és tudja.
Az archaikus kultusz: az asa. Ezt jelenti az, hogy az őskori ember nem kultúrát
alkotott, hanem a földet paradicsommá akarta tenni. Paradicsommá nem úgy, hogy
anyagi gondtalanságban éljen, hanem úgy, hogy az örök boldogság üdvözültségében,
átszellemülve, megdicsőülten, a világ fényében és gazdagságában, az átszellemített
természet kimeríthetetlen szépségében és virágzásában. Az őskori ember tevékenysége
csak a kultuszból érthető, s a kultusz értelme: a világot asává tenni.
4.
A
történeti kultúrák mélyén mindig valamely világkép van. Az őskori kultúra mélyén
a megdicsőült isteni ember képe van. A történeti kultúra ezért mindig valamely
világot alkot; az archaikus kultúra ezt a meglévő anyagi természetet átszellemíti
és fölemeli. A történeti kultúra a természetet szolgálatra akarja kényszeríteni,
és eszközöket teremt, hogy az anyagot meghódítsa, amit azonban elér, hogy az
ember válik a természet rabjává, s az ember kénytelen az anyagot szolgálni.
Az őskori kultúra a természetet szolgálja, s ezzel a szolgálattal eléri, hogy
az anyag meghódol előtte, s a természet eléje borítja kincseit. A történeti
és az őskori kultúra között levő különbség abban van, hogy a történeti ember
a természet rablója, az őskori ember a természet apja. S ezért a történeti ember
kultúrájának alapgondolata: a hatalom; az őskori ember kultúrájának alapgondolata:
a kultusz.
A kultusz az ember apai szeretete és gyengédsége, öröme és szolgálata a természet
iránt. Az ember tudja, hogy az idők elején, a teremtés első napján a paradicsomi,
boldog, békés természet ura volt. Amikor az ember elanyagiasodott és bűnbe esett,
a természetet magával rántotta. Nem a természet sötétítette el az emberi létet,
hanem az ember bukása sötétítette el a természetet. Az embernek most vissza
kell vinnie a természetet ősállapotába, s a földet újra paradicsommá kell tennie,
mint ahogy eredetileg az volt. A kultusz az a tevékenység, amelynek értelme,
rugója, célja, hogy a természet újra égi természet, a föld újra égi föld legyen.
A természetet a megvilágosodott ember emeli fel, és a megvilágosodott természet
az ember igazi hazája. Ez a világosság: az asa.
S itt a középpontban ismét nem az ember áll, mint ahogy a történeti ember hinné.
A természet fölemelése, eredeti helyzetébe való visszavitele, átszellemítése
nem az emberért történik, hanem Isten dicsőségére, mert az ember Isten első
fia, szolgája, gyermeke, értelme, tevékenysége. A cél: Isten dicsősége. S ez
ismét az asa.
Az ember földi tevékenysége kultusz, áldozat, szakrális gondolat, szó, tett,
szolgálat. Az ember földi tevékenységének csak úgy van értelme. Ha nem kultusz,
ha nem áldozat, ha nem az anyag átszellemítése, ha nem a természet fölemelése,
akkor a tevékenység értelmetlen, üres, hiábavaló, nehéz, keserves munka. Minden
tevékenység Isten dicsőségére, kultuszként, szolgálatként történjék: akkor növekszik
és gazdagszik a föld, és az ember akkor emeli a természetet vissza eredeti helyére,
s akkor a kultusz szép, igaz, öröm; ha pedig az ember önmaga hasznára cselekszik,
a föld fogy, soványodik, szegényedik, a természet egyre súlyosabb és sötétebb
lesz, a kultusz értelme elveszett: és az ember csak dolgozik. A kultusz nem
egyéb, mint a szakrális tevékenység; a munka pedig a megszenteletlen tevékenység.
Isten azt akarja, hogy az ember és a természet virágozzék. Ez a virágzás a kultúra,
amelyet az emberi kultusz, az ember megszentelt tevékenysége teremt. Az ember
és a természet csak akkor virágzik, ha van benne értelem, szellem, szépség,
igazság, béke, ha van benne: asa. Csak akkor kultúra. És csak akkor értelmes,
szellemi, szép, igaz, békés, ha a kultusz, a szakrális tevékenység célja: virágozzék
ez a föld! Asai! Teljék benne gyönyörűsége mindenkinek, aki benne él! Örüljön
neki az, aki látja, aki alkotja, s aki az ura! Ezt akarja Isten. Ehhez kell
az önérdek és a haszon teljes kizárása. Mert az embernek fel kell ismernie,
hogy semmi sem az ő tulajdona, annyira nem, ahogy a gyermek nem az apa tulajdona.
A világ Istené, a föld éppen úgy, mint a képesség, amely a földet műveli, mint
a szépség, az igazság, a gazdagság és az öröm. A kultusz célja a földet újra
istenivé tenni, az anyagi természetet megváltani. És ez újra: az asa.
A dolgok és a tárgyak, a gépek és az eszközök, a teremtmények és a gyümölcsök
nem az ember tulajdona. Az asa teremtette őket, és az embernek adattak, hogy
az ember átszellemítse azokat. A kosár, amit az indián asszony a folyóparton
fűzfavesszőből font, nem az asszony tulajdona. Kultikus tárgy, amellyel a világot
átszellemíteni segített, amellyel az asát növelte s a világot gazdagabbá tette.
Kultikus tárgy a kosár, a ruha, a kés, a toll, a pohár, az edény, a kocsi, a
gép, ahogy kultikus tevékenység az írás, az evés, a beszéd, a séta: azzal, hogy
jól és szépen, igazat és komolyat mondok, a világ üdve nő. A virágzás élvezete
szabad: mindenki örömét lelheti a fényben és a szépségben. És ez ismét: az asa.
5.
Az
iráni nyelv rokon hangzású és rokon értelmű szava az asát még érthetőbbé fogja
tenni. Ez a szó a frasa, amely csaknem szó szerint megdicsőültet jelent. Zarathusztra
így szól: "Az egész földön, minden nép közül mi legyünk azok, akik a létet
frasává tesszük", megdicsőültté, átszellemültté. "Az ember akarata
és ereje Isten eszköze: ezzel teszi a világot átszellemültté" - frasává.
"Imádkozzunk, hogy az ég alászálljon és a földön az égi lét valósuljon
meg. Utódaink a megdicsőült világban éljenek." - "Akinek tetteiben
több a frasa, az örök léthez közelebb lép."
A frasa átszellemítő erőt, de szellemet is jelent. A tevékenység, amely átszellemít,
éppen úgy frasa, mint maga a szellem. Frasa a szellemvilág, az isteni Ég: a
megdicsőült, a ragyogó, a boldog, a sugárzó öröm. De a tevékenység, amely az
anyagi természetben az égi földet meg akarja valósítani, tulajdonképpen ugyanabból
az anyagból van, mint az ég. Ez az anyag, amely erő is, szubsztancia és tevékenység
is, aktivitás is, lét is, ez a frasa.
Így most világosabb, hogy az asa az aranykorral nemcsak szoros kapcsolatban
áll, hanem semmi egyéb; mint maga az aranykor. Nem az az aranykor, amelyről
mint elvesztett létről és elmúlt időről a szent könyvek beszélnek. Az asa az,
hogy az emberi tevékenység egyetlen értelme bőséget, szépséget, virágzást, igazságot
teremteni: ezért alkot eszközöket és tárgyakat, ezért tartja meg a törvényeket,
ezért ölt szép ruhát, ezért tanul, ezért énekel, ezért ápolja állatait és földjét,
kormányozza államát az igazság szellemében. Aranykort kell alkotni - nem valamilyen
világot, hanem az összes világok világfölötti világát. S ez a világ az, amely
az ember gondolataival, szavaival, tetteivel rejtélyes módon épül: asából, asa
által és asában. Mert az aranykort nem lehet gonosz, sötét, lompos, megszenteletlen
gondolattal és szóval és tettel építeni. A sötét tett azt a "másik"
világot építi, a "drug"-ok világát, a romlásét, Ahrimanét. Aranykort
csak a megszentelt, csak az asa-tett építhet.
"Az asát dicsőítem!
A Fény Istenének áldozatát választom!
Zarathusztrához tartozom,
a drugok ellensége vagyok...
A legragyogóbb asát akarom kimondani!"
Mi ez a Fény Istenének hozott áldozat? Az asa-szó, az asa-gondolat és az asa-tett.
A megszentelt élettevékenység, amely világos tudattal és minden erejével a fény
világát szolgálja. "Aki gabonát vet, asát hoz; aki gyermeket nemz, asát
hoz; aki tehenének szénát ad, asát hoz; de asát hoz az is, aki mérges, vad,
hitvány, kártékony lényeket pusztít." Az asa-élet szüntelen háború a sötétség,
a "másik", a "drug" világa ellen. A drug nem világot akar,
a sötétség nem azt jelenti, hogy a fény világával szemben a sötétség világát
akarja megteremteni. A drug irtani akar: felbontani, megölni, megsemmisíteni.
Ahriman világa nem a sötét világ, hanem a semmi. A hazugság, a lustaság, a gyávaság,
a betegség, a halál.
Az ember azért van itt az anyagi természetben, hogy ezt a sötét, hazug, gyáva,
beteg, tehetetlen világot legyőzze és fényt hozzon, virágzást, bőséget, szépséget,
vidámságot, éneket, derűt, örömet, virágot. Hogy tetteivel a természetben levő
asát felszabadítsa és a földet egyre inkább frasává, szellemibbé, istenibbé
tegye. Hogy a természetbe az idők elején elmerült aranykort ismét kiemelje:
minden gondolatával és szavával emeljen egy keveset, egészen keveset, és tevékenységével
lendítsen egyetlen fokot az állatokon, a köveken, a növényeken és a csillagokon.
A gondosan ápolt kert éppen úgy asa, mint a jólétben nyüzsgő nagyszámú család,
mint a szép asszony, mint az elégedett népből álló királyság, a bőséges lakoma,
a vidáman daloló fiúk és táncoló leányok serege. Isten az embertől azt kívánja,
hogy a földet asává tegye: aranykorrá - széppé, gazdaggá, boldoggá, békéssé,
ragyogóvá.
6.
A
kultusz értelme nem az, hogy egy darab földet megművelek, néhány embert tanítok
és nevelek, állatokat tenyésztek, házat építek, vagy valamely tehetségemet tökéletesítem.
Ez a művelés lehet olyan értelmű is, hogy mindezt a magam hasznára teszem és
a természet műveléséből fakadó gazdagságot magamnak tartom meg, belőle senkinek
sem adok: legyen az föld, tárgy, gyermek, állat, tehetség, a magaménak tulajdonítom.
Ez nem kultusz. Ez munka. Mert mögötte az Én érdeke áll. Nem asa és nem termel
asát. Munkával soha senkinek sem sikerül az aranykorhoz egyetlen téglát sem
rakni. A munka nem önkéntes áldozat, hanem rabság és kényszer. A kultusz értelme
az, hogy a földet, az embert, a képességet, amit művelek tevékenységemmel, önként
vállalt áldozattal, mint a világ egy darabját Istenhez emelem és visszaviszem
oda, ahol eredeti helye van: az égbe, a paradicsomba, az aranykorba. Asává teszem.
Minden kultusz ősformája: az ima. Az ima a közvetlen szolgálat. Az áldozat maga.
Ez az, amikor az ember közvetlenül Istené. Önmagamért imádkozom? Nem. A világot
felviszem magammal Isten színe elé. Megszólalok és rajtam keresztül megszólal
a föld minden porszeme.
Tevékenységem, ha asa, olyan, mint az ima. Tetteimmel, gondolataimmal, ha azok
asák, a világot fölemelem és Isten kezébe teszem. Minden személyes Én, amely
az egyes embert hangsúlyozza, s ezért minden más embert kizár, az imát hatálytalanná
teszi. Minden gondolatot az egész emberiség nevében gondolok. Minden szót az
egész emberiség nevében mondok. Minden tettet az egész emberiség nevében teszek.
Egész életemet az egész emberiség nevében élem, és életem minden percében az
egész világot kell vállaimon tartanom és emelnem kell, fel, fel, a világosságba
a többivel együtt, Isten színe elé. "Mi legyünk azok, akik a létet megdicsőültté
tesszük!" - "Imádkozzunk, hogy az ég alászálljon a földre és égi lét
valósuljon meg!"
A világ rám van bízva, s fel kell emelnem és át kell szellemítenem még a porszemeket
is. Ennek a frasa-cselekvésnek, ennek a kultusznak és áldozatnak éppen ellenkezője
és fordítottja az önző, érdekből végzett tett. Minden tevékenység célja az isteni
lét megvalósítása kell hogy legyen, akkor a tevékenység asa. Ha a cél nem az
isteni lét, akkor önző és érdekelt. Akkor a tevékenység boldogtalan és sötét
-, akkor: munka.
Zarathusztra asája tudatos aranykoralkotás. Szemben az egyéni haoma-kultusszal,
az egyetemes emberiség együttes kultusza, s ez a kultusz nem kivételes ünnepi
szertartás, hanem az emberi élet minden mozzanatára magától értetődő természetességgel
kiterjed. Kultusz az öltözködés, az evés, a szerelem, a járás, a beszéd, a gondolkozás.
Az ember minden élettevékenységével vagy az aranykort építi, vagy azt pusztítja.
Minden tettet megmérnek valahol, mint az egyiptomiak halotti könyve, a Pert
em heru mondja -, asa vagy drug, világos vagy sötét, igaz vagy hamis, életet
fakaszt, vagy öl.
Tudatos aranykoralkotást az őskorban nemcsak Zarathusztra tanított. Echnaton
így szólt: "Hogy a föld teljes egészében az égbe emelkedjék, az ember egész
tevékenységét, minden gondolatát, minden szavát, minden törekvését ajánlja fel
a Napistennek." Ez a kultusz.
Mexikóban a toltékok, a megszentelt alkotók, akiknek kultusza volt a szép tárgyak
alkotása, a művészet, aranykoralkotók voltak.
A művészet eredete itt van. A művészet kultusz volt, ami azt jelenti, hogy a
szép tárgyak, a szép dalok, a szép költemények a világot megszépítették, az
asát növelték. A tolték az az ember, az a kaszt, az a nép, amelyben az aranykoralkotás
tudatos volt. A szín, a hang, a szó, a tárgy a művészetben és a művész által
teremtett alakban szellemül át, válik frasává, üdvözültté, s kerül vissza oda,
ahonnan az idők kezdetén lezuhant, Isten kezébe. A művészet kultusz: a művész
alkotása asa - a világ üdvösségéért, szépségéért, öröméért keletkezett.
A nagy szolárikus népeknél, a mexikóiaknál, az inkáknál, az egyiptomiaknál,
a görögöknél a Nap asa-jelkép. A Nap asa-fény. A Nap-kultusz annyi, mint aranykor-kultusz.
A fény szolgálata. A fény, a Nap, az asa - az arany - nem lehet az egyéni Én
tulajdona. Az egész emberiségé. Az aranykori emberiségé. Asai! - Üdvösség!
1.
Az
alkímia eredete az őskorban elvész. Nincs olyan korai emlék, amelyben nyomát
ne lehetne megtalálni, s amely ne utalna a még korábbira. Egyesek azt mondják,
hogy az alkímia mágikus tudás, s ha az egész föld mágiáját tíz tizednek vesszük,
abból kilenc tized Egyiptomból származik. Éppen ezért az elnevezést az egyiptomi
chem és chemet szavakból magyarázzák. Ehhez a chemhez járul később az arab al,
így lett belőle al chem és később latin végezettel al chemia.
Az alkímiának három nagy része van: az elemekről szóló tanítás, az alkimista
tevékenység, végül az aranyról, a Bölcsek kövéről szóló tanítás.
Mielőtt az alkímia megértésében bármihez fogni lehetne, tudni kell a következőket:
az alkimisták beszélnek sóról, kénről, higanyról, arzénről mint elemekről; beszélnek
oldásról, megszilárdításról, finomításról, halmazállapot-változtatásokról, lágyításról
mint tevékenységről; beszélnek aranycsinálásról és a Bölcsesség kövének megtalálásáról.
Az elemek, a tevékenység, a végső cél sohasem vonatkozik ténylegesen és kizárólagosan
magukra az elemekre, a tevékenységre és a végső célra. Az alkímia archaikus
szintézis, amely a világról szóló tudást valamilyen egységbe foglalja össze.
Mint ahogy az asztrológia az emberi egyéniség, a sors, a történet és a kozmikus
történés analógiáján alapszik, úgy alapszik az alkímia azon az analógián, amely
az emberi egyéniség, a sors, a sors tudatos irányítása és az anyagi elemek összetétele
és ezeknek az elemeknek egymásra hatása között fennáll.
Ma gyakran elkövetik azt a hibát, hogy az alkímia elemeinek csakis jelképes
értelmét veszik figyelembe, s így azt hiszik, hogy az alkímia szimbolikus pszichológia.
Ez a felfogás rossz. Az alkímia pszichológia is, kémia is, fizika is, társadalomtudomány
is, morál is, fiziológia is és orvostudomány is, és ezenfelül aszkézis, mágia
és metafizika. A kén, az arzén, a só, a higany olyan világelem, mint amilyen
a szám; mint amilyen az asztrológiában a Nap vagy a Mars vagy a Jupiter; mint
a kínai Ji kingben a Kien (teremtőerő), a Kun (a befogadó), a Ta Csuang (a nagy
hatalom), a Csin (haladás).
A kén először is azt jelenti, hogy a tényleges ként, az elemet, a sulphurt mondja
ki. Jelenti azonban azt is, amit hozzávetőlegesen az asztrológia Marsnak mond,
a tevékeny hevességet, az Én áttörő lendületét, harci készségét, feszültségét,
vagyis az égést. Jelenti ezenfelül azt is, amit a hindu hagyomány radzsasznak
hív, a szenvedélyes aktivitást. Jelenti azt, amit Mexikóban Huitzilopohtli isten
nevéről neveztek el, sőt rokonságot tart azzal, amit Egyiptomban Széthnek mondottak.
Ha tűzhányók törnek ki, ez is sulphuri jelenség, de a fizikában; ha forradalom,
ez is sulphuri jelenség, de a társadalomban és a történetben. A kén az a világelem,
amely szenvedélyes tüzet, hirtelen kitörést, égést jelent. Ha egymagukban sulphuri
erők uralkodnak, az egyensúly megbomlik és a világ fellángol: teljesen mindegy,
hogy az emberi lélekben, a közösségben, az államban vagy a természet valamelyik
szférájában. Vannak sulphuri szerelmek és sulphuri barátságok és szövetségek
és gondolatok és aktivitások, olyan lények és dolgok, amelyekben az uralkodó
jelleg a gyors és heves égés. Van sulphuri festmény, épület, vérmérséklet, filozófia.
Az arzén, a só, a higany, mint a kén, világelem, amely kezdetben, amikor a természet
idea volt és szellemi valóság, ősalakjában spirituális szubsztancia volt. Spirituális
jellegét meg is őrizte, de ez úgy elsüllyedt benne, mint az emberben a világosság,
az éberség, az égi intelligencia. Az a burok, amelyben a spirituális szubsztancia
szunnyad, az anyag. Ez a látható, mérhető, bányászható kén és arzén és só és
higany. De minden elem eredeti alakjában égi szubsztancia volt, a teremtésnek
alapeleme. Az alkímia ezeket az elemeket az ősi ideák értelmében használja:
szellemi szubsztanciának fogja fel és így értelmezi, sőt eljárásaiban így használja
fel.
Az alkimista eljárás: sublimatio, descensio, destillatio, calcinatio, coagulatio,
fixatio, ugyanúgy, mint az elem: nem anyagi jelenség. A jelenség az anyagban
játszódik le, de visszahatása van a lélekre és a szellemre és az asztrális síkokra,
egész a legősibb világokig, az elsődleges spirituális szférákig. Az anyagi természetben
lejátszódó folyamattal megindul a folyamat a lélekben és a felsőbb világokban
is. Minden calcinatio és fixatio visszanyúl azokra az ősi folyamatokra, amelyek
a világ ősi szellemi állapotában tisztán spirituális folyamatok voltak.
Az arany és a Bölcsek köve pedig azt jelenti, hogy az alkímia célja nem mint
ma hiszik, aranyat csinálni. A cél: az aranycsinálás módját megtalálni és a
világot újra arannyá változtatni, a világot és a természetet és az embert visszavinni
az aranyvilágba, az aranykorba. Az arany nem más, mint: asa. Üdvösség, boldogság,
bőség, virágzás, fény, tudás, isteni lét. A Bölcsek köve az a mágikus eszköz,
amely a létet ismét arannyá tudja változtatni. Ez a mágikus eszköz ismét nem
valamely tárgy, vagy tudás, vagy varázsformula, vagy pláne kő, hanem valami,
ami a paradicsomi létbe való visszatérést elmúlhatatlanul (ezért kő), mindenki
számára lehetővé teszi.
2.
Ilyen
előzetes ismeretekkel az embernek már nem kell félnie attól, hogy az alkímia
elemtanába zavaros varázslatokat fognak magyarázni. Az alkímia elemei tulajdonképpen
végtelenül egyszerűek. Az elemek kezdetben világelemek voltak. Elem annyi, mint
olyan másra vissza nem vezethető alkotórész, amelyből a világ van. A világot
kezdetben szellemi elemek alkották. Amikor az anyagba zuhanás következtében
az ember a természetet magával rántotta, ezeket az elemeket is anyagivá tette.
Így lett a spirituális elemekből anyagi elem. Ezek az elemek az anyagban is
éppúgy összefüggenek, mint a szellemvilágban: a számsor és a geometriai törvényszerűség
bizonyos rendje szerint, abszolút egységesen és kereken. Az egység eredete az
első természetben van, amikor az ideaelemek tökéletes rendben és hierarchiában,
a szellemi létben az isteni értelem által teremtett és elgondolt egységben,
átlátszóan, tisztán, természetüknek megfelelően egymással kölcsönhatásban, egymást
kiegyenlítve éltek. A zuhanás az elemeket nemcsak anyagivá tette, hanem azokat
teljesen össze is keverte. A kölcsönhatásokat megzavarta, a rendet felbontotta
és a hierarchiát széttépte. Ez a rendetlen, összedobált, félig összetört, felbontott,
szabálytalan, zavaros halmaz: az, amit a természetben ma anyagnak neveznek.
Ez az, amit matériának hívnak.
Az anyag kétértelmű. Az egyik értelme az, hogy ez az ősi, első természet, de
megalázva és porba sújtva, elnehezedve, sötétségben és a megsemmisülés közvetlen
határán. A másik értelme az, hogy ebben az anyagi természetben tulajdonképpen
lappangva az egész ősi szellemvilág benne él. Az első értelme a fekete és az
átkozott, a nehéz és negatív; a második értelme az, hogy ez a terra sancta,
a materia benedicta a Szent Föld, az Áldott Anyag. Az ember nemcsak ebből az
anyagból és ebben az anyagban és ez által az anyag által él. Az ember ehhez
az anyaghoz végzetesen és meg nem változtathatóan hozzá van kötve. Ebből az
anyagból nem szabadulhat és nem léphet ki, csak egyetlen módon: ha spirituált
alakban magával viszi, visszaviszi oda, ahonnan lerántotta. Ezért az embernek
ezt az anyagot meg kell ismernie. Tudnia kell, hogy az elemek mit jelentenek
és mi volt ősi és első jelentésük, és mi volt ezeknek az elemeknek első és eredeti
helye. Tudnia kell, mi az arany, az ezüst, a réz, az ólom, a cink, a platina,
mi a kén, mi az arzén, a higany. Fel kell ismernie, hogy ezek az elemek csak
elnehezedett és elsötétedett, bűnbe esett alakjukban ilyen tehetetlenek, nehezek
és sötétek. Eredetileg a szellemvilág alkotórészei voltak.
Az ismeretnek elképzelhetetlen nehézsége van. "Az elanyagiasodott ember
- mondja Al Dzsabir -, amikor bűnbe esett és az aranykor paradicsomából kiűzetett,
a szellemi alkimista tudását is elvesztette." Böhme így szól: "Az
embert a Teremtő azért alkotta, hogy az elemek ura legyen és az elemek neki
szolgáljanak; az ember azonban az elemek rabja és szolgája lett. S ő most aranyat
keres, de földet talál".
A természet azonban az embernek útmutatást ajánl. Ezeknek az útmutatásoknak
legelseje, mint az alkímia tanítja: a kristály. A kristályban az elem abban
az ősi hierarchikus, abszolút alakban jelentkezik, amely az anyagi megfelelője
annak az ősi hierarchiának, amelyben az elemek az eredeti spirituális világban
voltak. A kristályban jelentkezik az elemek transzcendens őstermészete. A kristály
mutatja meg az embernek, hogy mi az elem lénye és lényege.
Ezen az úton elindulva az őskori emberiség az elemek értelmét, összefüggését
és értékrendjét megtalálta. Erről szól az alkímia elemtana.
3.
Az
elemek ismerete az alkímiában a tevékenységnek csak eszköze. Az alkímia maga
aktivitás. Hívják mortificatiónak (elsorvasztás), solutiónak (feloldás), animatiónak
(lelkesítés), fixatiónak (szilárdítás), perfectiónak (tökéletesítés). A tevékenység
célja a prima materia átszellemítése. Az alkímia nem egyéb, mint az asa misztériuma.
Az anyagba való elmerülés után az ősi és első isteni lényből maradt az emberben
egyetlen kicsiny szikra, és az elemben is maradt egyetlen kicsiny spirituális
magocska. "A valódi alkímia az emberben kezdődik, az anyagban folytatódik
és az emberben fejeződik be", szól Böhme. A valódi alkímia az, hogy az
emberben levő szikra az elemekben levő magokra elkezd hatni, azokat felszabadítja,
átszellemíti és fölemeli. A felszabadított elem az emberre visszahat, s most
az embert emeli egy lépcsőfokkal. Az ember ismét az anyagot lendíti, az ismét
az embert, s így tovább: egymást szellemítik, finomítják, tisztítják, oldják,
lelkesítik, szilárdítják. Ahol az anyag ellágyult, meg kell keményíteni, ahol
megmeredt, meg kell oldani. De az anyag mindig anyag marad, jelentőségében és
értelmében azonban mindig szellemi jelentőségű és értelmű. Mert végül az anyag
és az elem nem a bányákban, hegyekben, műhelyekben fekszik holtan, hanem a világ
aktív alkotórésze, más szóval olyasvalami, ami a hegyeket, a folyókat, az ételt,
az eszközöket, a csillagokat és az embert alkotja.
A megtisztult és szellemivé vált elem a világból nem tűnik el, hanem láthatatlan
helyen egybegyűlik és rejtett hatást fejt ki. Sugárzik: melegít, fényesít, tisztít.
A megtisztult elem asává lesz, paradicsomi szubsztanciává, amely itt él a földön,
mindenekelőtt az emberben, de nem mint egyéni boldogság és üdvösség, hanem mint
aranykori jelenlét. Az asa a világot ősállapotához közelebb viszi, s nem egyéb,
mint a végső állapot. Az alkimisták megkülönböztetik a prima materiát, az anyagi
földet, a sárkányt, és az ultima materiát, a megdicsőült földet. Minden alkimista
tett, gondolat, szó, a föld egészén emel, ha nem is sokat, egy hajszálnyit.
Minél többet emel a tett, a szó, a gondolat, annál nagyobb. Annál több benne
az asa. Annál több földet sikerült átváltoztatnia arannyá.
Az alkimista tevékenység teljes egészének bemutatása most nem lehet cél. Megteszik
azt olyan könyvek, mint Al Dzsabir, Paracelsus, Böhme, Pasqualis, Saint-Martin,
hogy az ember Hermész Triszmegisztoszt, főként a Tabula Smaragdinát ne is említse.
Ezúttal az aktivitás természetét egyetlen példa mutassa meg. Ez a példa: az
alkimista meleg.
Annyi már az eddigiekből is érthető, hogy a meleg nem a fizikai hő, hanem fizikai
is, élettani is, kozmikus is, asztrális is; a hő az első teremtés tulajdonsága,
spirituális tulajdonság, amit mindenki megért, ha arra gondol, hogy van, nem
átvitt értelemben, hanem szó szerint meleg pillantás, meleg szó, meleg mozdulat,
meleg hang, meleg érzés, meleg szín, meleg táj, kép, ember, ima, viszony. A
hindu radzsasz, a szenvedélyes tevékenység a meleg fészke, éppen úgy, mint az
alkimista sulphur. A hő ahhoz, hogy a világot arannyá változtassa, vagyis megtalálja
a Bölcsek kövét, az eszközt, amellyel a világot paradicsommá változtathatja,
elengedhetetlen. Egyiptomban úgy mondják, ahhoz, hogy valaki a száhut, az örök
testet megalkossa - persze nem az emberi egyéni Én testét, hanem az emberiségét,
az egész földét és az egész természetét -, elsősorban hő kell. Az emberi test
megőrizte eredetének spirituális arany voltát. Az alkimisták mindig is hangsúlyozták,
hogy az emberi test ugyanabból a szubsztanciából van, amelyből az átlátszó,
ragyogó, kristályos Bölcsek köve. Más szerző így beszél: "Az emberi testben
van valami, ami a kezdetek kezdetén a világban is megvolt, de ami a földből
azóta elveszett." A Bölcsek köve a paradicsomi szubsztancia. Az asa. Természetesen
ismét nem az egyéni Én testéről, hanem az egyetemes és örök emberiség testéről
van szó.
"Válaszd el a tüzet a földtől - szól a Tabula Smaragdina -, a finomat a
nehéztől, óvatosan, nagy szenvedéllyel." Az elválasztás eszköze: a hő.
És ha most a hő alkalmazásáról van szó, lehetetlen annak a módszernek megbeszélése
elől kitérni, amely a hőt tökéletesen alkalmazta. Ez a módszer: a tumo. A tumo
tibeti szó. A belső lélekmeleget jelenti. Az emberi fizikai test melegének forrása
a tibeti tumo szerint nem a hús, nem a vér, nem valamely más életszerv. Amikor
az élőlény meghal, a meleg eltávozik belőle; mint a Véda tanítja, a szívbe vonul
vissza és onnan kiröppen. Ezért hűl ki a holttest. A meleg forrása az úgynevezett
"közvetítő test", az asztráltest. Ez az, amit az alkimisták kemencének
és kályhának is hívtak. Az emberbe és az életbe a meleget ez az asztráltest
hozza. Ezt hívja az asztrológia Marsnak, az alkímia sulphurnak. Ha valaki ezt
a testet pontosabban ismerni kívánja, olvassa Swedenborgot, akinek misztikus
intuíciója ezen a területen csaknem csalhatatlan. A tibeti tumo-jóga ennek az
asztrálhőnek felszabadítása és az emberi lénynek ezen az asztráltűzön való megolvasztása,
hogy "el lehessen választani egymástól a finomat és a nehezet".
A fizikai test az asztrálhőben megolvad, de megolvad az idegrendszer is, megolvadnak
az emlékek, a képzetek; a hevítés következtében az értéktelen anyagok elégnek
és elpárolognak, és ami az emberben megmarad, mindig tisztább és tisztább lesz:
az arany. Kellő gyakorlattal az aszkéta az asztrálhőt olyan magasra fokozhatja,
hogy az egész test anyagtalan izzással telik meg. Ezt az izzást az aszkéta kiterjesztheti
az egész földre, sőt az egész anyagi világra. Az európai ember a tumót mindössze
olyan jógagyakorlatnak tartja, amelyet a magas hegységben, a téli fagyban élő
remeték alkalmaznak, hogy a dermesztő hidegben meg ne fagyjanak. Elfajult alakjában
a tumo tényleg ez. Eredetileg azonban olyan alkimista tevékenység, amely az
asztrális hőt tudatosan alkalmazza, hogy "elválassza a finomat a nehéztől",
nemcsak az egyéni ember Énjében, hanem az egyéni Énen keresztül a világban,
és a paradicsomi szubsztanciát tudatosan növelje.
Később, főként a középkorban, amikor a kályha és a kemence fizikai tűzeljárások
számára téglából épült kályha volt, a tumót megfordították: a hőt az anyagi
természetben élesztették és az aranyat az anyagból akarták kiolvasztani. Abból
a szempontból, hogy az asát a világban milyen módon növelik, a két eljárás között
különbség nincs. A cél egy: az aranyat kiolvasztani. A tibeti tumo pszichológiájának
és a középkori alkimista anyagi kémiájának értelme ugyanaz: a hő felszabadításával
a világot újra frasává, arannyá tenni.
4.
Az
alkímia harmadik része az aranyról és a Bölcsek kövéről szóló tanítás. Az arany
nem egyéb, mint az ősanyag, amiből a világ kezdetben az első teremtésben volt.
Ez az első világ az ősvilág. A Teremtő első teremtése aranyból volt. Nem fizikai
aranyból. A fizikai arany nem egyéb, mint az ősi és első teremtésnek materiális
alakja. Hogy ez a teremtés milyen volt, azt mindenki megértheti, ha az arany
csendes, meleg és nyugodt, végleges és felülmúlhatatlanul szép ragyogására gondol,
arra a sajátságos nehéz békére, amely lágy és érett, mint az olaj, mint a nektár,
mint a nyári napfény, vagyis mint az arany.
A Bölcsek köve az az egyetemes és elmúlhatatlan tudás, amely az aranycsinálás
titkát őrzi. De nemcsak tudás, hanem anyag is lehet, mert a természeti világban
kell lenni olyan anyagnak, amely pontosan megfelel annak, ami a szellemvilágban
az egyetemes tudás. A Bölcsek köve az az anyag, amelynek érintésére az elemek
eredeti helyükre visszatérnek, az eredeti rend helyreáll és az ősi első világ
visszatér. A Bölcsek köve ugyanakkor életelixír, az egészség, az élet, a halhatatlanság
mágikus eszköze.
Az alkímia célja az aranycsinálás és a bölcsek kövének megtalálása. A tevékenység
lehet belső és lehet külső; a belső tevékenység állandóan hat a külsőre és azt
magával viszi; a külső hat a belsőre és azt emeli. A két tevékenység egymást
fedi, egymást kiegészíti, egymást segíti, és a külsőt a belsővel, a belsőt a
külsővel összekapcsolja. Mert az első teremtéskor a belső és a külső világ nem
állott külön: egység volt, ahogy egy volt a természet és a szellem, a test és
a lélek, az élet és a lét.
5.
Az
alkímiánál jobb példát arra, hogy az ember megértse: az őskorban mi volt az
emberi tevékenység értelme és célja és természete, nem lehet találni. A történeti
ember tevékenységét munkának hívják; ez az a cselekvés, amelynek célja az Én
fenntartása, növelése, hatalma, vagyona, dicsősége. Így lett a történeti korban
a földművelés, a kereskedés, a katonáskodás, az államkormányzás, a nevelés,
a tanulás, a tanítás is mind munka, így lett munka minden tevékenység, az egyetlen
művészetet kivéve. A művészi tevékenység az egyetlen, amely a tevékenység eredeti
értelmét megőrizte és megtartotta: szellemi szolgálat maradt, amely a világot
szebbé teszi. Eredetileg minden munka művelés volt, és sohasem volt létfenntartó,
még sokkal kevésbé egyéni nyereséghozó jelentősége. Ha a tevékenységből az eredeti
művelői magatartás, a szakrális attitűd elvész, vele együtt elvész a tevékenység
értelme is. Ezért kell, hogy a munka végül is értelmetlen maradjon. A tevékenység
az őskorban olyan művelés volt, amelyet ma már csak a zseniális embernél látni,
aki áhítattal, szenvedéllyel, metafizikai hangsúllyal, életre-halálra teszi
azt, amit tesz, és tudja, hogy tettének eredménye nem az övé, hanem ezzel hozzájárul
a világ fölemeléséhez és átszellemítéséhez. Az asa növeléséhez. A világ végleges
megváltásához.
Az őskorban az a tevékenység, amely a történeti időben egyetlen emberfajtára
korlátozódott, általános volt. Mindenki a zseniális létnek azon a fokán állott,
mint ma a művész. A tevékenységnek csak mint művelésnek volt értelme: csakis
és egyedül mint kultusznak. Kultusz volt minden, ami később munka lett: a földművelés,
a kereskedés, az államkormányzás, a katonáskodás. A kultusz a művelés, a műveltség,
a magasrendű lét színvonala, s e színvonal fenntartására alkotott eszközök és
tárgyak rendje: a kultúra alapja. Minden tevékenység ihlete az volt: a világot
szebbé, igazabbá, nemesebbé, virágzóbbá, gazdagabbá tenni. Az asát növelni.
A természetet átszellemíteni. A világot visszaemelni oda, ahonnan az ember letaszította:
az aranykorba.
Az alkímia az az őskori tudás, amely a világban levő kegyelem, görög szóval
kharisz, latin szóval gratia, tudatos kiemelését tanítja. Ez a világban eltemetett
és elkevert arany, más szóval asa. Az alkímia ezt az aranylétet hevíti ki, emeli
ki, tisztítja meg, oldja fel, szilárdítja meg. Az alkímia az a művelés és az
a kultusz, amit a hindu mítosz a tejóceán köpülésének nevez. Ez az őstevékenység,
amit az istenek végeznek: a köpülés, a tejóceán kavarása, hogy belőle kiválasszák
a vajat az asát, az aranyat, a tiszta létet. Ez az ősművelés minden tette mögött
álló alapvető érzület.
A kultusz arról ismerhető fel, hogy amit keres, az jelen van. A kultuszban az
arany megjelenik és valósággá válik. Valósággá válik a világ egyetlen kicsiny
pontján: de visszavonhatatlanul és örökre. És a kultusz arról ismerhető fel,
hogy tudja magáról: ez a tett most ebben a pillanatban, ezen a helyen és ilyen
módon egyszer s mindenkorra minden emberért és minden ember nevében történik
általam. Minden tett vagy válaszol a Szfinxnek, vagy nem; minden tettben az
egész emberiség cselekszik; minden tett a világot vagy fölemeli, vagy alámeríti,
vagy fényt hoz, vagy sötétséget. Mert "elég, ha egyetlen ember válaszol
a Szfinxnek". És ha valaki magányos hegységben, elhagyatott barlangban
az igazságot elgondolja, az igazság a földről nem távozhat el többé. A kultusz
az a tevékenység, amikor az egyéni ember tudatára ébred annak, hogy benne az
egyetemes ember él és cselekszik, és az egyetemes embernek egyetlen célja van:
az aranylétbe visszatérni. Minden kapavágás, minden tollvonás, minden tanító
szó, minden kormányzói rendelkezés, minden étel megfőzése, minden virág leszakasztása
vagy asa, vagy sem: vagy kultusz - vagy munka, vagy tudatosan vállalt szenvedély
- vagy rabszolgaság, vagy növeli vele a világ virágzását - vagy elemészti a
világ, kincseit. Az első áldozat a tett, mondja Baader. És az áldozat az ember
őrangyalává lesz. Az áldozat őrködik az ember fölött és őrködik a népek fölött
és a világ fölött: "az ezüstpillantású szeretet". A nagy kultúra ebből
a szeretetből fakad: "Csak a természet iránt való szeretetből, nem pedig
az önző és rövidlátó, számító és érdek cselekvésből."
A kultusz az embernek meg nem másítható mértéket ad, amelyen tetteit mindig
lemérheti. "Valahányszor az ember e mérték fényénél tetteit leméri, a világ
áldását szaporítja", - szól Zarathusztra. Ahura Mazda így szól az emberhez:
"Benneteket magamban feloldva látlak, ti pedig magatokban engem tevékenyen
láttok." Ezek alkimista szavak. Az ember Istenben feloldva él, mint a tengerben
a só; az Istenség az emberben tevékeny és teremtő erő, mint a kénben a lappangó
tűz, a sóban az elrejtett íz, az aranyban az elsüllyedt paradicsomi lét.
6.
A
legnehezebb a világon nem tárgyi kultúrát alkotni, hanem a közös üdvösség színvonalát
emelni.
A tevékenységnek nem tárgyak alkotására, hanem a közös lét színvonalának emelésére
kell irányulnia. Ha a tárgyak alkotására vonatkozik, akkor a kultúra, ami e
tevékenység eredménye, csak külső és tárgyi; abban az esetben a tevékenység
csak munka; akkor a tevékeny személy csak az egyéni Én, s a cél az Én fenntartása,
a vagyon és a hatalom. Ha a tevékenység a közös lét színvonalának emelésére
irányul, akkor az eredmény egyetemes; akkor a tevékenység kultusz; a tevékeny
személy az egyetemes ember; a cél a világ eredeti rendjének helyreállítása.
Az alkímia ilyen kultikus tevékenység: az alkimista az egyetemes ember, aki
nem tárgyi kultúrát akar alkotni, hanem a közös üdvösség színvonalát emelni.
A közös üdvösség az, amit az iráni asa szó jelöl meg, amit az alkímia aranynak
mond, amit a különböző mítoszok szatja-jugának, vagy paradicsomnak, vagy Édenkertnek,
vagy Elüszionnak neveznek. Ez a közös üdvösség az, amit az embernek meg kell
teremtenie. Az, hogy képességeit, amelyeket tevékenységében, erejében, alkotó
energiájában, tudásában kapott, a maga javára használja fel: önmagát tartja
fenn, Énjét gyarapítja vele, az végzetes zavar és tévedés eredménye lett, amelynek
következményét elég keservesen tapasztalja. A tevékenység merő Én-céllá fokozódott
le, elértéktelenedett, a kozmikusjelleg belőle kiveszett. Megszűnt egyetemes
lenni, megszűnt kultusz lenni. Az alkímia az embert megtanítja arra, hogy az
alkotóerő, a tudás, a tevékenység nem önfenntartásra és anyagi gyarapításra
való, de még csak tárgyi kultúra teremtésére sem, hanem egyes-egyedül, amint
az irániak mondják: asa növelésére, vagy ahogy az alkímia mondja: aranycsinálásra.
Amit az ember az anyagi természetben tesz, nem egyéb, mint a tejóceán köpülése,
amit az istenekkel együtt végez szüntelen minden ember, minden pillanatban.
Ez a szakrális tevékenység. Ez a kultusz. Ez a földművelés, a kereskedés, a
katonáskodás, a nevelés, a tanítás, a főzés értelme. Ez az igazi alkímia. "Amit
az ember belsőleg elvesztett, mondja Saint-Martin, azt a külső világban való
cselekvésével kell visszaszereznie". Amit belsőleg elvesztett, az a béke,
az örök élet, a világ fölött való uralom és az isteni értelem ragyogása; ezt
kell az anyagi világban való tevékenységével visszaszereznie. Minden tevékenység,
amely akár csak egyetlen szemet is ebből az ősi üdvösségből visszaszerez, az
emberiség közös üdvét emeli. Ez a tevékenység lehet az, hogy a Szfinxnek válaszol;
lehet az, hogy a barlangban magányosan az igazságot gondolja; lehet az, hogy
kosarat fon a folyóparton fűzfavesszőből; lehet szántás, kertészet, harc, ének,
nevelés, főzés, ruhavarrás és a népek kormányzása. Ha ilyen tevékenység, akkor
asa-kultusz. Ha csak tárgyakat alkot, ha csak gépeket épít, ha csak önmaga létét
tartja fenn, ha csak saját vagyonát növeli, akkor nem kultusz, nem asa, nem
emel a világ közös üdvén, s ezért üres, értelmetlen, hiábavaló, lényegtelen:
nem termel aranyat. Csak munka. A kultúra célja az őskorban: az emberiség közös
üdvét emelni; a kultúra eszköze pedig: az emberi élet minden területén a kultikus
tevékenység. Az alkímia erről a tevékenységről szóló tanítás.
1.
A
jóga szót Európában a latin jugummal kapcsolták egybe, s így az igával hozták
összefüggésbe. Ezek szerint a jóga valamely teher vállalását jelentené. A szónak
ilyen fordítása értelmileg és filológiailag is teljesen hibás. A szanszkrit
jóga nem a jugummal (iga), hanem a jungerével (kötni) rokon, s így jelentése
nem annyi, mint feladat vállalása, hanem annyi, mint egyesülés. Néhány összetétel,
mint amilyen a szamjóga vagy dukhajóga, a szó valódi értelmét feltárja. A jóga
egyesülés olyan értelemben, mint a görög henószisz, vagy a latin unio.
A jóga külsőségeinek ismeretét feltételezni lehet. Patandzsali szerint a jóga
a tudat tevékenységének felszámolása. Ehhez szükséges, hogy az ember olyan nyugvó
helyzetet vegyen fel, nagyobbára valamely ülésfajtát, amelyben csontjai és izmai
teljesen megpihenhetnek és a tudat a test kormányzásának feladata alól felszabadulhat.
A testi megnyugvást ki kell egészíteni a szabályos, nyugodt és mély lélegzéssel.
Az ütemes, mélyen vett és kiegyensúlyozott lélegzetvétel a tudatfölötti erőket
felébreszti. Ez a két feltétel, az ászana (ülésmód) és a pránájama (lélegzetvétel)
a jóga testi alapja.
A lelki alap: a pratjahara és a dhárana. Fordításban körülbelül: kikapcsolódás
és összpontosítás. Az első lépés az összes zavaró körülmény távoltartását, az
emlékezet képeinek kizárását, a tudat szüntelen képalkotásának megszüntetését
jelenti. Mivel azonban a tudat tevékenységét egészében megszüntetni nem lehet,
az ember egyetlen, rendesen valamely szándékosan megválasztott képet megragad,
azt megállítja és a tudat középpontjába helyezi. Ez a kép a meditációs objektum.
A kép megáll, megnyugszik, kiegyenlítve lebeg és a belső tevékenység magjává
lesz.
A jóga harmadik lépése: a dhjána és a szamadhi. A dhjána állapotában a tudatban
megállított meditációs objektum körvonalai lassan elmosódnak és a tudat a képpel
együtt lassan felolvad. Az ember állapota a tudatfölötti állapotba emelkedik.
Ez a dhjána. A tudat az ember individuális Énjének szerve; az a tudatfölötti
állapot, amelyben az ember a dhjánában tartózkodik, nem az egyéni Én, hanem
az egyetemes emberi Én állapota. A dhjána az univerzális, örök ember tudatfölötti
állapota.
A szamadhi a jóga felső fokán az egyetemesen emberi tudatfölötti állapotából
is kilép és a differenciálatlan szellemi őshelyzetbe emelkedik. A tapasztalati
ember szempontjából nézve a szamadhi eksztatikus állapot. Az örök és az abszolút
oldaláról nézve természetesen az eksztázis nem a szamadhi, hanem éppen az anyagi
világ káprázatába merült Én élete. Az abszolút szempontjából a szamadhi az újra
való egyesülés, az őseredeti, első szellembe való beleolvadás, henószisz, vagyis
unio, vagyis: jóga, más szóval egyesülés.
A jógának nevezett eljárás a legkorábbi hindu iratokban már megtalálható, s
bár végleges, kései megfogalmazásában Patandzsali nevéhez fűződik, eredete éppúgy,
mint a többi nagy archaikus szintézisé, az asztrológiáé, az alkímiáé, az aritmológiáé,
az őskor messzeségében elvész. A jóga célja a tudat tevékenységének felszámolása.
Ez azt jelenti, hogy olyan módszer alkalmazása, amelynek segítségével az ember
a tudat szüntelen képalkotó kényszerét megszünteti. A képek kényszerű alkotása,
amit a hindu hagyomány szamszárának, a görög hagyomány anankénak hív, teremti
az emberi életben azt a reménytelen zavart, amelyből más úton, mint a jóga -
az egyesülés - segítségével, vagyis a szellem ősállapotába és univerzális egységébe
való visszatérésével, nem tud megszabadulni. A jóga ezt a szamszárát építi le,
a sokszerűséget, a zavart, a tévedést, mindenekfölött mindennek első okát, a
szamszára gyökerét: az egyéni Én tudatát.
2.
A
jóga-eljárások ismertetése, az eljárások összefüggése a különböző metafizikai
hagyományokkal, a Védával, a szánkhjával, a buddhizmussal, a mahájána és a hinajána
jógái, a tibeti, a kínai, egyiptomi, görögjógák ezúttal nem kerülnek szóba.
Fölösleges is. Patandzsali rádzsa-jógája, amely az őskori hagyomány lényeges
jegyeivel dolgozik, mindegyiknek prototípusa. Az, hogy van egészség-jóga, tevékenység-jóga,
humanitás-jóga, meditációs-jóga, hatha-, karma-, bhakti-jóga és így tovább,
végeredményben mind egy irányba mutat. Olyan kultuszról van szó, amely a művelés
ősi és első jelentését még a szakrális földművelésnél, a szakrális állattenyésztésnél,
a szakrális harcnál, a szakrális államkormányzásnál is sokkal jobban, mélyebben
és világosabban tárja fel. A művelő az ember, de a művelés tárgya is az ember.
És ha valahol, itt, ezen a helyen mindenki szemtől szembe állhat a Nagy Művelővel,
aki harcban, földművelésben, állattenyésztésben, meditációban és önmegtagadásban
egyaránt művel: egyaránt szakrális tevékenységet folytat, hogy a világot az
aranykorba, a lét ősállapotába visszahelyezze.
Minden jógamagyarázat azzal az alapvető megkülönböztetéssel kezdődik, hogy az
egyéni Én az embernek nem igazi lénye. Az igazi Én nem egyéni, hanem egyéniségfölötti,
egyetemes személy. A tapasztalati, testhez kötött, tudathoz fűzött Én mulandó,
káprázat, kényszerképzet, szamszára, ananké az örök, halhatatlan, egyetemes
emberi Én káprázata. Az egyéni Én káprázata minden emberben eloszlik, ha az
anyagi világ küszöbén átlép, vagyis amikor meghal. De a káprázat előbb is lelepleződhet;
erre való a vidja, az éberség. Az emberben két lény él: az egyéni Én a testben,
a tudatban, lélektani tevékenységgel, szellemi tulajdonságokkal; és él benne
az örök emberi személy, testetlenül, tudatfölötti állapotban, az abszolút lélek
a minősítetlen létben. Az örök ember nem tevékeny; ez az az ember, akiről a
Véda mondja: "Két madár száll a fára, az egyik eszik a fa gyümölcséből,
a másik mozdulatlanul nézi." Az örök ember nem az élet kategóriájában,
hanem a lét kategóriájában van, s így nem cselekszik, nem tevékeny, nem él,
hanem: van - kezdettől fogva, megszakíthatatlanul és örök időkig: van.
A művelő az egyéni Én és a művelés tárgya is az egyéni Én. A művelés az ember
egyéni sorsában az önmagával való tevékenység kultusza: az ember szakrális tevékenysége
önmagával: saját Énjének felszámolása. Minden jóga eleje és vége: a tapasz,
az önmegtagadás. Ez a kultusz lényege és a szakrális tevékenység értelme. Ez
a tűz, mert a tapasz szó hőt és szenvedélyt is jelent. Az önmegtagadás lángolása.
Mars és sulphur és radzsasz. A tapasz, az aszkézis, az önmegtagadás nem egyéb,
mint hogy az ember saját magában gyújtott tűzön magát elégeti és elhamvasztja.
Ennek a belső eseménynek kivetítése a halottak máglyán való elégetése.
A jógában az ember egyéni Énje feláldozza önmagát a saját magában és saját magából
gyújtott tűzön. Ez a jóga. Ez az aszkézis, a tapasz, az önmegtagadás. Ez minden
kultikus cselekvés ősformája: az anyagi természetet el kell égetni saját tüzében,
hogy ősállapotába visszatérjen. Ez a tűz, amit az ember gyújt, a szent tűz,
akár természeti tűz ez, akár szellemi világosság, éberség, amit kultusznak hívnak.
Ezért az ápolás, a szeretet, a művelés, a bőség és termékenység, a szépség és
virágzás, a tudás és tökéletesség tüzében kell a világnak elégni, hogy anyagi
s egyéni Énjét minden ember és dolog levesse, és az egyetemes létbe visszatérjen.
A jóga Nagy Művelője ez a tűzhozó, fényhozó lény, az önmagát elégető, önmagát
áldozatnak szánt lény. És ez a Nagy Művelő a kormányzásban és a földművelésben
és a harcban is. Ez a művelés a szakrális tevékenység. Ez a kultusz.
3.
Valamit
megérteni annyi, mint eredeti helyére visszatenni; megérteni éppen ezért csak
metafizikailag lehet. Metafizikailag azért, mert a dolgok eredeti helye meta
ta phüszika, az anyagi természeten túl van. A jóga metafizikai megértésének
első lépcsője az, hogy: a jóga az emberi Én kultusza. Kultusza pedig úgy, hogy
a jóga az embert metafizikailag megérti, vagyis eredeti helyére, az anyagi természeten
túl, ősállapotába visszahelyezi. Minden kultusz annyi, hogy a dolgokat teljes
valóságukban kifejti, a bennük levő lappangó lehetőséget kiemeli; művelni annyi,
mint gazdaggá és virágzóvá, széppé és igazivá tenni, vagyis visszavinni abba
a körbe, amelyben eredetileg voltak. Az ember művelése is az, hogy az embert
eredeti helyén, egész szépségében, gazdagságában, igazságában újra megvalósítsa.
Ez a művelés a jóga. A jógában találkozik a szakrális művelő: az ember, a szakrális
művelővel: az emberrel.
Teljes ellentétben a modern felfogással, amely feltételezi, hogy az aszkézis
az embert megváltoztatja, fenn kell tartani az eredeti értelmét: az aszkézis
az embert nem vetkőzteti ki eredeti lényéből, hanem ellenkezőleg: az anyagi
természetben eredeti természetéből kivetkőzött embert újra lényegessé teszi.
Amikor a tibeti jóga azt mondja, hogy a világban nincs mit építeni, az egyedüli
feladat mindent lerombolni, az alapokig lerombolni, úgy látszik, az ellenkezőt
tanítja. De nem. A tibeti jóga éppen úgy, mint a többi, azt mondja: az anyagi
természetben saját lényéből kivetkőzött emberen nincs mit megmenteni és megtartani.
Az egészet fel kell számolni. Az ember eredeti lényét csak akkor nyeri vissza,
ha anyagi Énjét teljesen lebontotta és leépítette. Csak akkor építette fel újra.
Az ember az anyagi természetben durva, zavaros, ingatag, gyáva, kicsinyes, korlátolt,
nyugtalan, kába, tehetetlen, alvajáró, irigy, kapzsi, hiú. Ez az embernek nem
eredeti, hanem lesüllyedt, bűnbe esett állapota és alakja. Az aszkézisben az
emberi lélek eredeti lénye újra lassan-lassan megvalósul. Ez az eredeti lény:
a hősiesség. A művelés első érintésére, a kultusz legelső lépcsőjén a lélek
már visszanyeri ősi természetének egyik legfontosabb jegyét. A lélek első metamorfózisa,
hogy heroikussá válik. A lélek őstulajdonsága, hogy passzív. Ennek a passzivitásnak
legmagasabb foka az önmegtagadás, az áldozat, az odaadás, a hősiesség.
A történeti ember az őskortól, illetve az ember eredeti állapotától egyetlen
ponton sem távolodott el annyira, mint éppen itt. A történeti ember a hősies
lélekben, vagyis a heroikus emberben valamilyen felfokozott, ritka, nemes és
szép, de egészen kivételes és más lényre nem érvényes emberfajtát lát és hajlandó
érteni. Éppen ezért semmit sem ért annyira félre, mint az őskori, de még az
ókori művészeteket is, eposzokat, tragédiákat és mítoszokat. Az őskori és ókori
művészet a hősies emberről szól, de nem mint kivételről, hanem az isteni emberről,
az egyetemes ember heroikus pszichéjéről, az emberi lélek eredeti állapotáról.
Mert az emberi lélek első és eredeti állapotában önmegtagadó és odaadó, önmagát
saját tüzében művelő és égő lélek. Ardzsuna, a Mahábhárata hőse, Gilgames, Bel,
Akhilleusz, Hektór, Aeneas azért hősök, mert a hősies lélek megtestesítői. Ezt
még a középkor végén is tudták; lásd Dürer: Ritter, Tod und Teufel. A hősök
nem egyéni Ének, hanem azért héroszok, mert bennük az emberi lélek újra reálissá
lett: nem gyáva, nem irigy, nem kapzsi, nem félénk, nem hiú, nem alvajáró, eltévedt
lelkek, akik a szamszára-anankéban vándorolnak és tévelyegnek álmosan és tehetetlenül,
hanem saját világosságukban felriadt éber lények, akik a lélek eredeti valóságát
önmagukban helyreállították. Héroszok. Isteni emberek. Ősi emberek.
A jóga s az aszkézis pedig - legyen az a kínai tao, vagy a hindu atman, vagy
a buddhista nirvána, vagy a püthagoreus theószisz jógája - nem a természetellenes
önkínzást tanította, hanem az embert módszeresen rávette arra, hogy a lélek
heroizmusát önmagában ismét realizálni tudja. A jóga nem egyéb, mint az a tevékenység,
amely által a lélek újra azzá válik, ami. Ahogy a kultikus földművelés vagy
kormányzás sem egyéb, mint az a tevékenység, amelynek nyomán a föld és az állam
ismét azzá válik, ami. A kultusz a dolgokat eredeti helyükre visszahelyezi,
s az ember emberkultusza a lelket eredeti hősies állapotába visszahelyezi: a
tüzesen lángoló önmegtagadás, áldozat, égő tevékenység, nagy tettek végrehajtása,
nyílt és egyenes bátorság, halálmegvetés.
A tibeti, a kínai, a hindu jóga, az orphikus és püthagoreus aszkézis, a mexikói
és a perui indián önmegtagadás az emberben kifejlesztette a héroszt: teljesen
függetlenül attól, hogy a hős Akhilleusz volt vagy Ardzsuna, aki fegyverrel
kezében hozza meg áldozatát, vagy Milarepa vagy Naropa, aki böjtben és magányban
meditálva gyakorolja ugyanazt az önmegtagadást. A külső csak a belsőn alapulhat:
Akhilleusz belseje az aszketikus gyakorlatokat folytató orphikus remete, ahogy
az indiai erdőben élő szannjaszin külső alakja Ardzsuna, a Bharáta hős. Mind
a két fél ugyanazt teszi: emberkultuszt folytat és a lélek hősiességét felszabadította.
Az eposzok és mítoszok héroszai lélek-jelképek. "Az emberi lélek nem minden
állapotában lélek; csak ha felébresztették, akkor az, de akkor isteni."
"Csak azok értik, akik az elhatározásra készek; de azok az örökben eggyé
lesznek mind" (Véda). Minden nagy tett az emberi lélek egzaltációjából
pattan elő; minden egzaltáció olyan erőket dob fel, amelyek annál gazdagabbak
és fényesebbek, minél távolabb áll a lélek az anyagi Éntől. Vannak láthatatlan
erők, amelyek közvetlenül az ősszellemből fakadnak, de ezek ismét csak akkor
emelkednek ki, ha az ember az anyagi Ént már megfékezte.
A jóga az a tevékenység, amely az embert önmagánál erősebbé teszi: amely az
embernek feltétlen uralmat ad önmaga fölött, és mindazt, amire a lélek öröktől
fogva áhítozott, meg tudja valósítani: a szép és gazdag virágzást, a nagylelkű
nemességet, a büszke igazságot, az egyenességet, vagyis: a hősiességet. A jóga
a hősies lélek tevékenysége magán a hősies lelken. Ez a tevékenység jele annak
az emberi alaknak, aki a hérosz. A hérosz az az ember, akinek minden tette szakrális,
mert lénye szakrális. "Az ember szentelje meg lényét teljesen; és ez a
megszentelt lény szentelje meg a világ minden tevékenységét. A világ tevékenységei
pedig szenteljék meg az egész természetet, és ez a megszentelés érje el azokat,
akik még igazságtalanok, sötétek, gonoszak és bűnösök."
4.
A
jóga az emberi Én szakrális művelése. Módszeres, törvényszerű és megmásíthatatlan:
nem lehet kétféleképpen földet művelni és kétféleképpen államot kormányozni
helyesen. A jóga módszere az egyetlen lehetőség, hogy az emberi lélek eredeti
heroikus állapotába visszatérjen: a tapasz - az önmegtagadás tüze. Az önmegtagadó
szenvedély szakrális volta és kultikus természete azonnal világossá válik, ha
az ember csak egészen kevés figyelmet szentel azoknak az istenségeknek, akik
mint Peruban Pacsakamak, Mexikóban Kecalkoatl, Görögországban Dionüszosz, Egyiptomban
Ozirisz, Indiában Siva, az aszkézis jelképei lettek. Pacsakamakot a démonok
szétszaggatták és testének darabjait a világban szétszórták. Kecalkoatl lejött
a földre, az embereket megtanította arra, hogyan kell szép és hasznos tárgyakat
készíteni, s aztán hozzálátott, hogy felépítse a borostyánkő várost, a Boldogság
városát. A démonok azonban összeesküdtek ellene. Kecalkoatl menekült, de végül
is látta, hogy a démonok erősebbek. Tűzbe vetette magát és elégett. Porából
lettek az éneklő madarak, szívéből az esthajnali csillag. Oziriszt Széth, a
sötétség istene megölte, feldarabolta és tagjait szétszórta. Dionüszoszt a titánok
szétmarcangolták. A szenvedő Isten a feldarabolt, szétmarcangolt, elégetett,
összetépett Isten. Az istenség, akinek Énjét le kell vetnie, a pusztulást végig
kell élnie, a halál küszöbén át kell lépnie, szét kell esnie, hogy igazi alakját
és lényét elérje. Mert Pacsakamak éppen úgy feltámadt, mint Kecalkoatl, Ozirisz,
Dionüszosz. De amikor újra életre kelt, örök és halhatatlan lényében él már
elmúlhatatlanul és megdicsőülten.
Az istenségek a hősi lélek jelképei és ősképei: mint ahogy emberi jelképek a
héroszok, isteni jelek, amelyek az emberi önművelés példái. Az aszkézis olyan
kultusz, amely Ozirisz, Dionüszosz, Pacsakamak védelme és szellemi jegye alatt
áll. Az önmegtagadás Dionüszosz-kultusz; isteni sors realizálása. Ez a kultusz:
a marcangolás. Az emberi lélek istenivé lesz, mert isteni, ha felismeri, hogy
át kell élnie azt, amit az isteni lélek, Ozirisz, Dionüszosz átélt: el kell
égnie és fel kell magát darabolnia és szét kell magát tépnie. Le kell vetnie
azt az álarcot, ami az egyszeri egyéni Én, át kell lépnie a megsemmisülés küszöbét,
hogy újjászülessen és valódi alakját elnyerhesse: örök és halhatatlan isteni
lélek legyen.
Az aszkézis ezért hősiesség. Ezért önmegtagadás. Ezért önelégetés - a lemondás
szenvedélye tüzében való fellángolás. A heroikus lélek, amelynek ősképe Kecalkoatl
és Ozirisz, a pusztulás istene, a fekete Siva, magára veszi az istenség sorsát.
A kultusz nem egyéb, mint hogy az ember magát az istenség sorsába behelyettesíti
és isteni életet él. Amikor az ember önmagát műveli és saját tüzén ég, az aszkézis
kultuszában részt vesz, Dionüszosszá válik, szétmarcangolódik, a halál küszöbén
éberen átlép, hogy megtisztuljon és örök alakját elnyerje.
Az Istenhez való visszatérést, mondja Saint-Martin, az embernek önmagához való
visszatérésének kell megelőznie. Szabaddá kell tudni tennem magam; meg kell
szabadulnom anyagtól, alacsony kívánságoktól, hajlamoktól, hogy szabadon Istennek
tudjam adni magam.
Az őskori istenségeknek, amilyen Dionüszosz, szoros kapcsolatuk volt az aranykorral,
az ősléttel. Kecalkoatl belefogott, hogy megépítse a Boldogság városát. A sötétség
démonai, az anyagi természet erői az aranykort elpusztították. De a lélekben
az őskori lét boldogságának fénye elolthatatlanul él. A Boldogság városát újra
fel kell építeni. A jóga úgy épít, hogy megépíti az embert, az építőmestert.
Úgy épít, hogy, mint Tibetben mondják: mindent lerombol - mindent, ami nem tartozik
az emberhez. Ez benne a kultusz. Így veszi magára az isteni sorsot. Ez az alacsonyrendű
Én pusztulásának vállalása: hogy felszabaduljon. S amikor az építőmestert építi,
már magát a Borostyánkő várost építi. Mert az aranykor nem kövekből, hanem aranyból
épül, s az arany nem egyéb, mint a megtisztult lélek, az önmegtagadás tüzében
kiolvadt színarany: a heroikus psziché.
5.
Nem
lehetne nagyobb hibát elkövetni, mint azt, amit a történeti korban nemcsak Európában,
hanem Keleten is állandóan és következetesen, egész kevés kivétellel mindenki
elkövet, amikor a jógát meg akarja érteni, s már-már úgy van, mintha értené
is. A jógát a történeti korszak olyan módszernek tartja, amellyel az ember személyes
üdvét szolgálja. Személyes üdvét, vagyis csak az emberrel magával foglalkozik,
reá vonatkozik, szóval egyedül az ember ügye, senki másé. Ez a felfogás és magyarázat
alapjában hibás és rossz.
Az újkori európai a jógát saját lélektanának értelmezésében fogja fel. Ez a
lélektan azonban a lélekkel nem foglalkozik és mindazt, ami a valóságban a lélekre
vonatkozik, meg sem érinti. Az európai lélektan középpontjában nem a lélek áll,
hanem az Én. Nem lélekismeret ez, hanem Énismeret. A lélek ebben az ismeretben
nem egyéb, mint az Én funkciójának állandóan zavaró ismeretlenje. A helyzet
persze éppen fordított: az Én nem egyéb, mint a lélek funkciója. Ez a hiba forrása.
Ezért kell az újkori európainak minden lelki jelenséget félreértenie, s ezért
érti félre a jógát is.
Az újkori keleten nincs lélektan, de nyugodtan lehetne. A feltételek megvannak
hozzá: a lélekről szóló ősi tudás már régen elveszett, s az emberi szellem életének
középpontjában nem az egyetemes lélek, hanem az individuális Én áll. S amióta
ez a változás megtörtént, nagyobbára a keletiek sem tudják a jógát másképpen
érteni, mint hogy ez az egyéni ember megváltásának módszere.
Ha az ember előveszi az aránylag újabb időben megfogalmazott, de csaknem teljes
egészében igen régi szellemen nyugvó tao-jóga egy iratát, a Tai I Csin Hua Cung
Csit, ha másra nem is, erre az egyetlen pontra világosság derül. Az irat címe
körülbelül: "Az Aranyvirág titka". Az Aranyvirág természetesen kapcsolatban
áll nemcsak az aranykorral, hanem az alkimisták aranyával is. Hiszen a jóga
sem egyéb, mint alkímia - a tejóceán köpülése, hogy az ember önmagából a vajat
kiköpülje, vagyis a halhatatlan Ént kidolgozza. Ha az ember ilyen tevékenységben
csak saját Énjére figyel, semmit sem ér és nem érhet el: "Hogyan kerülhet
ki ebből csak bármi?" - kérdi a könyv. Nem a személyes Én üdvösségének
önös megszerzéséről van szó. A jóga csak kései, megromlott alakjában lett a
személyes üdv megszerzésének módszere. Ősi értelmében köpülés, aranycsinálás,
pontosan az, amit a földműves a földdel, a király az országgal és a néppel folytat:
művelés, szakrális tevékenység. "Az Aranyvirág ragyogásában az ég és a
föld minden fénye egyesül, és ez a tündöklés a terek ezreit tölti meg. De ha
ez a fény egyetlen testben ragyog fel, az is besugározza az eget és a földet."
Jól meg kell érteni: a cél az egész világ átváltoztatása Aranyvirággá. Átváltoztatása
testetlen ragyogássá. Amint a Véda mondja: a fény a világ ősszubsztanciája,
eredetileg minden anyag fény volt. A Kabala pedig így szól: "A fény a világ
primordiális esszenciája, minden létező szubsztancia bázisa, minden anyag elemi
ősalakja." Az Aranyvirág ez a primordiális esszencia, ez az ősanyag, ez
a lélek: ez az alkimisták aranya, az isteni lét. A cél az egész világot ragyogó
fénnyé tenni, de "ha egyetlen testben ragyog fel, az eget és a földet az
is besugározza". Ezen a ponton újra vissza lehet térni az asához. Mai nyelven:
határtalanul nagy jelentősége van annak, ha az Aranyvirág csak egyetlen emberben
is kinyílik, mert ez a ragyogás az egész világra kiterjed, az egész világot
átsugározza. A cél pedig nem az, hogy az ember saját személyét, saját Énjét,
saját bőrét mentse, hanem hogy az egész világot megváltsa. A jóga azzal, hogy
az ember saját magát hősiesen feláldozza és önmagát szétmarcangolja és magában
az Aranyvirágot, a hősies lelket kifakasztja, a világot egyetlen ponton, azon
a ponton, ahol ő él, Aranyvirággá változtatja. De ez a kultusz mágia, amely
valamennyi ember nevében történik, mint ahogy az indián asszony valamennyi ember
nevében fonja meg kosarát, és az ember, aki a Szfinxnek felel, az egész emberiség
nevében válaszol. "Ha az ember ezt a varázslatot elkezdi, úgy van, mintha
a Létben valami nemlétező lenne." Vagyis amikor az ember a jógához fog,
s az isteni lélek alkímiáját elkezdi, úgy van, mintha valamilyen őrültségbe
fogna és valamilyen nemlétezőt akarna megteremteni. De: "Amikor idők múltán
az ember a munkával elkészül, és az ember a testfölötti testet elérte, úgy van,
mintha a nemlétezőben élne a Létező". Másképpen: a jóga befejeztével, amikor
az emberben az Aranyvirág kinyílt, amikor a testfölötti testet elérte - a száhut,
mint az egyiptomiak mondták -, akkor a helyzet megfordul, az egész anyagi világ
nemlétezővé válik, kísértetté, amit az ember sajátságos kényszerek (szamszára-ananké)
hatása alatt valóságnak látott - őrületszerű megzavarodásában (abhimána) létezőnek
tartott -, a lélek, a száhu, az Aranyvirág, az arany pedig létezővé, valósággá
lesz. Ez a létező, a fény, minden valóság kvintesszenciája, Hermész Triszmegisztosz
théleszmája, az Aranyvirág pedig nem a személyes egyéni Én üdvössége, hanem
világraszóló és világjelentőségű tett, amely világhatású: senki sem önmagáért
űz jógát, hanem a világ fényességéért, senki sem személyes Énjét váltja meg,
hanem tudja, hogy ha egyetlen ember az Aranyvirágot önmagában kifakasztotta,
ennek hatása minden emberre és lényre és dologra örök időkre kihat és kiterjed.
"Elég, ha egyetlen ember válaszol a Szfinxnek."
6.
A
jógának mint az egyéni Én megváltásának nincs nagyobb jelentősége, mint az egyéni
vagyongyűjtésnek, az egyéni dicsőségnek, vagy az egyéni hatalmi ösztönnek. Az
egyéni Én megváltására irányuló jóga éppen azt akarja megtartani, akit éppen
tűzre kell vetni és elégetni: az Ént. A történeti jógamódszerek kivétel nélkül
mind abból a hamis és téves előfeltételből indulnak ki, hogy ezzel a módszerrel
az Ént kell megváltani.
Nem tudják, hogy a jóga kultusz, a szétmarcangolt Isten, Dionüszosz, Ozirisz,
Pacsakamak létének vállalása és megvalósítása. A jóga nem lelki folyamat, hanem
a kultusz tüzében kozmikus metamorfózis, amelynek végső eredménye, hogy az emberi
lélek arannyá, fénnyé, théleszmává - ősvalósággá változik.
A jóga célja az ember átlényegülése minél magasabb rendű lénnyé, de nem a jógin
saját üdvére, hanem az a lehetőség, hogy az ember fokozatosan istenivé lesz:
egyre tökéletesebben át tudja adni magát az isteni erőknek. A jóga célja: előkészíteni
az emberi értelmet és szívet arra, hogy az istenséget befogadja, és felajánlani
az egész embert arra, hogy Isten eszköze legyen. Ennek módszere a tapasz, az
önmegtagadás, az aszkézis, a lemondás. Ahhoz, hogy az ember az istenség eszköze
lehessen, bizonyos, az őskorból fennmaradt, kezdettől fogva emlékezetes eljárást
kell követni. Ezt az eljárást hívják jógának, vagyis a világszellem egységével
való egyesülésnek, henószisznak, uniónak. A legmagasabb jógafokozat az atman-fok,
nem önmagában álló cél, amivel az ember önmagát megváltja, hanem fegyelmezett
művelés, amely a földön a legdrágábbat, az embert a megzavarodásból kiemeli
és az istenség tevékeny eszközévé teszi, hogy aztán a világot mint önmagát arannyá
változtassa. A jógában az emberi élet kultikus folyamattá válik. A tulajdonság,
a birtok, az Én, a test mind eszköz és lehetőség arra, hogy az egyetlen célt
elérje. A lélek ezeket az eszközöket felhasználja arra, hogy a tejóceánt velük
tovább köpülje. Ezért a kiteljesedett emberi lélek a hősies, mert a feladat
heroikus: minden emberi tevékenység lényege odaadással művelni, hogy a világ
asa legyen - az élet üdvösség. Az élet értelme, hogy az ember kiköpülje magából
a legmagasabbat. Ez a művelés az egyetemes ember küldetése és feladata, de a
feladat teljesítésének dicsősége nem az emberé. Minden embernek határozottan
megjelölt helye van a sorsban és feladata a világban. Ezt a helyet nem hagyhatom
el, s ez alól a feladat alól felmentést nem kaphatok. Ez az éber vállalás: a
jóga.
1.
Peruban
a főtemplom szentélye mögött rejtett kert volt. Magas falakkal vették körül,
a kapun csak a király, a főpap és néhány beavatott léphetett be. A kertben minden
aranyból volt. Aranyból voltak a fák, a fák ágai, s az ágak levelei; aranyból
volt a fű, az utakat szegélyező fűkocka; a földet aranyporral szórták be. Aranyból
voltak a virágok, a lépcsők, a pillangók, a fákon ülő madarak, az állatok, amelyek
ott hűsöltek az aranyfák tövében, vagy az arany pázsiton napoztak; aranyból
volt a kert közepén álló ház, és annak minden része: a kilincs, a küszöb, a
padló, a tető és benne a bútorok, a székek, az asztalok, az ágyak és az edények.
Az aranykert nem a királyé volt, nem a főpapé, nem a papságé vagy az egyházé.
Mint ahogy az arany Peruban nem lehetett senki ember tulajdona, a kert sem volt
az. A szent kert a világnak az az állapota és képe, amilyen a világ eredetileg
volt, s amilyen végül is lesz. A világ képe akkor, amikor a Teremtő kezéből
kikerült, és amikor az ember a Teremtőnek visszaadja. Az újszülött világ, az
első világ, és az utolsó világ, a megdicsőült világ. Az ősi aranykor, amit Isten
teremtett, és a végső aranykor, amit az ember teremt. És a világ magja: a tulajdonképpeni
és a valóságos világ. Az a világ, amelynek a kerten kívül fekvő alakja lehet
bármilyen sötét, romlott, mulandó, gonosz, örökké változó - lehet bármennyire
magántulajdonná, millió darabra tépve és szaggatva, lehet hideg, fagyos, állhatatlan,
cseppfolyós, az aranykert változatlanul ragyog belül a dolgokban, az emberekben,
az időben, ott van romláson, mulandóságon túl és kívül és felül. Az aranykert
a világ ősképe, amely a világban elmúlhatatlanul él. A szent kert úgy terül
el a főtemplom mögött rejtve, csak a beavatottak által ismerten, ahogy a világ
mélyén nyugszik a szent kert: aranykert, paradicsom, elízium, az öröklét azok
számára, akik tudják: ez volt a világ, az ember, és ezzé kell lennie. Ember,
a világot ezzé kell tenned! Te voltál az, aki ezt az aranyvilágot porrá és homokká,
kővé, sárrá, mulandó és értéktelen, otromba anyaggá, feloszló hússá és halandó
életté tetted! Ne felejtsd el, ember, hogy vétkedet jóvá kell tenned és a világot
vissza kell vinned oda, ahonnan lerántottad! A világot újra aranykertté kell
tenned!
2.
Az
őskori ember minden élettevékenységében világosan élt a cél, hogy a földet szent
kertté tegye. Az őskori ember a földi életet nem is tudta másként elképzelni
és megérteni, csak mint feladatot és küldetést, hogy műveljen. A művelés értelme
pedig kultusz volt: megszentelt tevékenység, hogy az ember élete végén megkönnyebbülten
azt mondhassa: sorsom a föld művelésében telt el, fölemeltem a földet azzal,
hogy virágzóbbá, termékenyebbé tettem, hogy embertársaimmal együtt a békét szolgáltam,
hogy egészséges gyermekeket hoztam a világra és azokat fölneveltem, hogy a háborúban
helytálltam, az igazságot vallottam és mondtam, és így a világot Isten kertjéhez
közelebb vittem. Ainjahita, az iráni istennő mondja himnuszában: "Dicsőség
neked, Isten, hogy itt lehetek a földön, hogy azt termékennyé tehetem, hogy
a sivatagokat kertekké tehetem, paradicsomi kertekké - jó lesz az Istennek és
az öt szolgálóknak e méltó lakóhelyen, a virágzó kertben lakni!"
Az őskori ember számára a földművelés nem a szegény tehetetlen föld kirablása,
hogy az ember vagyont gyűjtsön általa. A föld nem az enyém, hanem adatott nekem
feladatul, hogy belőle az Aranyvirágot fakasszam és azt a darab földet megváltsam.
Ha önkényesen, rabló módra járok el vele, még mélyebbre taszítom a sötétségbe.
A földművelés kultusz.
A táplálkozás az őskori ember számára nem önző és falánk zabálás, hogy lehetőleg
minél többet emésszen el más elől, önmagának. Aki önmagának főz és egyedül eszik,
szól Manu, bűnt követ el. Az nem eszik, hanem az ételek éppen azt eszik meg,
az nem az ételeket emészti meg, hanem az ételek őt emésztik el. Ő maga is táplálékká
süllyed, és azt meg fogják enni és szét fogják tépni és meg fogják emészteni
ugyanolyan önző falánksággal, mint amilyen mohón ő evett. Mert az evés a földön
a legmélyebb kultuszok közé tartozik. "A táplálkozó az, aki a tápláléknak
ad - szól Saint-Martin -, nem pedig a táplálék ad a táplálkozónak." - "Mert
azáltal, hogy az étkező lény a táplálékot magába veszi és megemészti, nem semmisíti
meg, hanem fölemeli és megtartja." Baader pedig: "A táplálkozó az
ételt felveszi és arra a helyre emeli, amelyen ő van, a táplálékról az anyagot
lefejti, külső voltát ismét megszünteti és belsővé teszi, ismét lényegessé teszi."
A táplálkozás az őskori embernél a legmélyebb misztériumok egyike, ezért volt
olyan nagy jelentősége a közös étkezéseknek, a lakomáknak. Ezért voltak pompás
lakomák szertartásokkal, akár a keleti, akár az egyiptomi, akár az indián, akár
a görög nagy ebédek vagy a római caenák. Ez a szertartás maradt meg torz és
visszataszító formában a visszaképződött primitíveknél az emberevésben. Ennél
alacsonyabbra csak a modern ember tudott süllyedni, aki már az ételben a spirituális
esszenciát egyáltalán nem érzi. "Ahol a régieknél pompa volt, ott belül
misztérium rejtőzött", írja Schuler. A nagy közös ebédek misztériuma, hogy
látszólag az étel áldozza fel magát az embernek - valóságban azonban az ember
ereszkedik le az anyaghoz és nyúl le az ételért, hogy fölemelje. Ez a misztérium
az, hogy az étel odaadja magát az embernek s az ember az ételnek, s így a kettős
odaadásban, mint a szerelmi ölelésben, fellángol az áldozat tüze: az adás. -
"Ha életet akarsz és kívánsz, adj saját életedből, adj életedből fenntartás
és meggondolás nélkül, ha azt kívánod, hogy az élet szabadon és bőségben megnyíljon
előtted; amíg önző érdekeidben senyvedsz, még nem vagy benne az életben, kívül
állsz és néző vagy, és nézője vagy az élet örömének is; csak akkor tied az élet,
ha benne vagy, adsz és magadat feladod." Mert az öröm nem tilos és az életélvezet
szabad. Élvezni annyi, mint enni, valamit, ami külső, belsővé tenni, lenyelni,
fölemelni, átszellemíteni, eredeti helyére visszatenni.
Az őskori ember számára a tanulás és a tudás éppen úgy, mint a táplálkozás,
nem önző, maga felé hajló tevékenység volt. Tanulni nem más, mint enni, valamit,
ami külső, belsővé tenni. S amit tanulok, nem az enyém, s amit tudok, nem az
Énem tulajdona. A szellemiség éppen úgy nincs az emberi Én kényére-kedvére kiszolgáltatva,
mint ahogyan nincs kiszolgáltatva a föld, az embertárs, az állat, s ahogy nincs
a világon egyáltalában semmi. A szellem is művelésre adatott. És a tanulás és
a tudás éppen olyan aranykorkultusz, mint minden egyéb tevékenység.
A tanulás és tudás legmagasabb foka a szent könyvekben való részesedés. Ez a
táplálék bizonyos tekintetben az ember földi életében az egyetlen lényeges és
létfenntartó táplálék. Ez a hagyományban való részesedés: tudni azt, amit Isten
közvetlenül kinyilatkoztatott és tudni azt, ami kezdettől fogva emlékezetes.
Amikor Konfu-cétól megkérdezték, mi az, ami a népeket fenntartja, így válaszolt:
a hadsereg, a kenyér és az ősök szelleme. Ha szükség van rá, a hadseregről le
lehet mondani; ha szükség van rá, a kenyérről is le lehet mondani; az ősök szelleméről
nem lehet lemondani, mert ez az élet maga. Enélkül az ember nem több, mint bármelyik
állat.
Az őskori ember számára a férfinak az asszony és az asszonynak a férfi nem szabad
zsákmány gyanánt adatott, hanem művelésre, kultuszra, hogy egymásban az Aranyvirágot
ápolják és szeressék és egymás gyönyörűségére legyenek. És a férfinak és az
asszonynak a gyermek nem szolgául, nem állatul vagy magántulajdonul adatott,
hanem hogy azt a lelket is műveljék és az Aranyvirágot benne fölneveljék. A
nevelés éppen olyan kultusz, mint a szerelem és a tanulás, a táplálkozás és
a földművelés. Mexikóban, amikor az újszülött elkezdett sírni, az apa kilépett
a kapun és a világegyetemnek ünnepélyesen bejelentette: Új virág született.
Mindaz, ami a világon van és él, dolog és ember, szellem és idő, magában a kegyelem
(gratia, kharisz) magját őrzi, ahogy őrzi magában az aranykert ősi képét s az
emléket, hogy tulajdonképpen az aranykertbe tartozik. Az emberekben és a dolgokban
levő kegyelmet, a halhatatlan ragyogó aranymagot hívják Iránban asának. Ez Hermész
Triszmegisztosz théleszmája. Ez a gallama: ez az arany, mert a világ eredetije
nem az anyag, hanem a szellem és az ember eredetije nem a világ, hanem Isten.
Az embernek ezt az aranymagot, ezt a gallamát kell kiművelni. Ez a művelés a
kultusz. És a nevelés sem egyéb, mint a kultusz egy neme.
Az őskori ember számára a művészet, a festészet, a zene, a költészet, a szép
tárgyak alkotása éppen úgy kultusz volt, mint a családi élet, a nevelés, a földművelés.
A szép dolgokat az ember nem önmagukért alkotta. A művészet mestereinek tevékenysége
éppen úgy, mint a főpapok, a harcosok, a királyok tevékenysége az emberi közösségben
a legfontosabb: a művészet az, ami ezt a világot éppen úgy, mint a vallás, a
bölcsesség, az uralom, a leghatásosabb módon teszi az aranykerthez hasonlóvá.
A mexikói őskorban élt egy nép, a tolték, amelynek legmagasabb kasztja éppen
a művész volt. A tolték szó annyit is jelent, mint: a művészet mestere. A művészet
kultusz volt, és a mesterek hivatása volt a népet szép tárgyakkal, szép dalokkal
és szép költeményekkel elárasztani.
3.
Beszélni
lehetne arról, hogy az őskori tudás minden ága mögött és minden őskori tudásban
hogyan rejtőzik a kultusz: a vallásos feladat a világot aranykertté tenni. Hogyan
volt kultusz az aritmetika, a szám segítségével a káoszból kozmoszt teremteni,
mint Püthagorasz az egyiptomiak nyomán tanította. Hogyan volt kultusz a geometria.
Hogyan volt kultusz az asztrológia. Beszélni lehetne arról, hogy miképpen volt
kultusz-értelme eredetileg a társadalmi modornak, miképpen volt vallásos metafizikai
súlya és jelentősége az udvariasságnak, az etikettnek, főképpen az uralkodóházak
szokásainak. Hogyan volt kultusz a test nevelése, miképpen volt kultuszhely
az archaikus korban a görög gümnaszion. Miképpen volt vallásos értelme a versenyeknek,
az iszthmoszi és az olimpiai játékoknak. Lehetne arról beszélni, miképpen volt
kultusz a kalendáriumkészítés, de maga az írás is, hogyan volt szakrális művelés
a tűz gyújtása nemcsak Iránban, hanem Peruban, Mexikóban, Egyiptomban, Júdeában,
Indiában is. Hogyan volt kultusz a fürdés és a mosdás, az öltözködés, a kertművelés,
a virágos növények ápolása, az ipar, a gyógyítás. Miként volt kultusztárgy a
pipa, a kard, a pajzs, az írószer, az érem, amiből később az egyéni Én arcmásával
ellátott pénz lett. Miképpen volt kultusz a növénynemesítés, az állatok nevelése,
mintha növényekre és állatokra alkalmazott jóga lett volna, "hogy felébresszék
bennük az anyagba merült szent életet", mint Zarathusztra mondja. Mindezekről
beszélni lehetne és érdemes is lenne beszélni, hosszasan, tágasan, nyugodtan,
hogy az ember elméje megpihenjen és felragyogjon olyan idő érzületén, amelynek
élete valódi volt. Kultúrát csak ez az érzület tud teremteni - kultúrát, vagyis
nem tárgyakat, hanem egyre magasabb színvonalú életet. Minden egyéb csak eszközöket
teremt a föld és az emberiség kirablására.
Egy ponton minden kultusz érthetetlenné válik. Érthetetlenné, vagyis az értelemmel
nem követhetővé válik azon a ponton, ahol az emberi tevékenység hatása megjelenik:
ha az ember az anyagi világban és anyagi feltételek között cselekszik ugyan,
de tetteinek eredményei szellemiek és láthatatlanok. S az eredmény az anyagi
világra visszahat. Ezt a pontot az ember nem látja. Rejtve van előtte. A művelés
misztérium. Misztérium a földművelés, a gyermeknevelés, a tanulás, a tanítás,
a művészet, az ipar, a kereskedés, a testedzés, a jóga. Misztérium a kormányzás,
mert az nem egyéb, mint a nép szakrális művelése: a királynak asává, arannyá
kell tennie a népet, ahogy a jóga arannyá teszi az embert, aranykertté, világossá,
virágossá, gazdaggá és teljessé.
Hogy ez a misztérium micsoda, az sehol sem tapasztalható mélyebben s közvetlenebbül,
mint ott, ahol a háborúról mint szakrális művelésről van szó. Mert a háború
is művelés, a harcos katona is kultuszt művel, amikor harcol és öl. Ez a művelés
misztériuma, amint a Bhagavadgíta, a hindu költemény tanítja. Ardzsuna, a Bharáta
hérosz csatába indul, de megrettenve látja, hogy az ellenfél táborában vannak
testvérei, rokonai, barátai, mesterei. Megrettenne akkor is, ha arra eszmélne
fel csupán, hogy az ellenfél táborában emberek vannak, mert ez is rettenetes.
Meginog. A kardot le akarja tenni. De kocsihajtója, Krisna isten megszólal és
a misztériumba beavatja.
A beavatás értelme: nemhogy szabad a harc - harcolni és ölni kell. Az ember
a földre nem nézőnek született, hanem cselekvőnek, nem szemlélőnek, hanem olyan
lénynek, akinek feladata a tevékenység, s akinek feladata a szakrális tevékenység:
a világot, mint a tejóceánt köpülni. Az ember nem válogathat. Ezt megteszem,
ezt nem. Sorsával és tehetségével együtt adva van, hogy mit kell tennie és mi
az a szakrális feladat, amit el kell végeznie. Az ember első és legelső tudása
kell hogy legyen: adja oda magát sorsának és tegye azt, amit sorsa szerint az
örök világ rendje neki meghagy és parancsol. Az emberi lélek legelső feladata,
hogy saját hősies odaadását, feladata előtt való meghajlását önmagában végrehajtsa.
Mindenekelőtt legyen az, aki: hősies lélek - engedelmes, önfeladó, odaadó. Mert
csak aki az lett, aki - tudja a világot azzá tenni, ami. Csak a hősies lélek
teheti a világot újra arannyá, istenivé, teheti az életet létté, a világot szent
kertté. Ha a lélek ezt a felismerést megteszi, asává lesz, aki a heroikus psziché,
a halhatatlan lélek. És ha a lélek istenivé lett, felragyog benne a tudás: egy
feladat van, az odaadás, semmi egyéb.
Ez a misztérium, amibe Krisna a harcos Ardzsunát beavatja. Vért kell ontanod?
Vért fogsz ontani. Testvéred vérét fogod ontani? Testvéred vérét fogod ontani.
Feladatodat és sorsodat nem te választottad meg. A te feladatod: add magad oda,
a többivel ne törődj. Állj helyt, ne fuss meg sorsod elől. Művelj. Minden tettednek
rejtett értelme van: aranyat fakasztasz vele. Minden tetted kultusz. S e kultusz
értelme: a hősi tevékenység. Műveli a tanító, a pap, az apa, az anya, a földműves,
a király, a művész: neked jutott a művelések közül a legnagyobb misztérium:
a háború. Műveld magadban az odaadást, és be fogod látni, hogy helyt kell állnod.
Ha leteszed a kardot, gyáva vagy és megfutsz sorsod elől. Szemlélő akarsz lenni?
Nem lehetsz. Ha a kardot leteszed, akkor is cselekszel. Sorsodat Isten alkotta
meg olyannak, amilyen. Ne törődj a győzelemmel, de harcolj úgy, mintha a győzelem
rajtad múlna. Légy hős. - Ez a kultusz misztériuma.
4.
"Az
ember feladata nem az, hogy várjon és szemléljen, hanem hogy cselekedjék, hogy
a világ megváltásának tevékeny részese legyen."
A kabalának van három szava, s ez a három szó: az elohut, a kavanna és a sekína.
Amikor Isten és a világ egysége megszakadt, az idők legelején, minden egész
kettéhasadt. "Az egyik rész az elohut, az isteni lény része, amely az élő
teremtményekbe merült; a másik rész az isteni dicsőség, a sekína, amely a dolgokban
lakik, vándorol, tévelyeg elszórtan és elkallódva." - "Csak a megváltás
fogja a kettőt ismét egyesíteni és az embernek megadatott az a képesség, hogy
szolgálatával a megváltásnak segítsen." "Ez a kavanna, a lélek rejtett
képessége, hogy a világ megváltását szolgálja."
Az idők kezdetén, amikor a világ az anyagba merült, elszakadt a lény és a dolog,
az élet és a tárgyi világ, a szubjektum és az objektum: az, ami lény, élet,
szellem, erő, tehetség, tudás, az az elohut, és ez az elohut az élőlényekbe
zuhant. Isten dicsősége, a ragyogás, az arany a dolgokba, a tárgyakba merült.
Ez az asa, a gallama, a théleszma. S az ember itt keresi, a dolgokban, ezért
műveli az ember a dolgokat, hogy belőlük újra kiemelje, s az emberben levő elohut,
a dolgokban levő sekínával újra egyesüljön, és az ősi első Egy ismét helyreálljon.
Az ember a teremtés folytatója és befejezője és minden gonosz által elrontott
gonosz helyreigazítója is kell hogy legyen. Ez a tevékenység a kavanna, a lélek
szomjúsága, hogy a megváltást szolgálja. Mert csak a megváltott világban találkozik
az emberi lényben lakó istenség, az elohut, a dolgokban lakó dicsőséggel, a
sekínával.
Nem a tevékenység anyaga dönt, hanem a tevékenység megszentelt volta. Nem az
az elhatározó, hogy az ember mit tesz, hanem a megnevezhetetlen belső érintés,
a sugallat, a lélek önkéntelen vagy éber szolgálata, hogy a megváltást egy lépéssel
előbbre vitte: magába szívott valamit a dolgokban levő isteni dicsőségből, s
a dolgoknak átadott valamit a benne levő isteni lényből.
Mit jelent az, hogy sekína? Azt, hogy egy parasztcsalád ebédjében több sekína
lehet, mint egy eukarisztikus körmenetben, ahol százezer ember vesz részt. Hogy
egy leányka énekében több sekína lehet, mint egy főpapi szentbeszédben. Azt
jelenti, hogy Isten dicsősége a világtól teljesen független, és itt nem használ
se rang, se hatalom, sem erőszak, se mesterkedés, se műveltség, se tudás, se
hencegés, se nagyzolás, se lárma - itt egy pillanatban kénytelen minden valódi
lenni és mindenki kénytelen valódi arcát megmutatni -, nem az embernek és nem
önmagának, hanem Isten dicsőségének, amely a dolgokban van. Egy parasztcsalád
ebédjében Isten dicsősége tündöklőbben éghet minden idők és az egész emberiség
javára, mint az eukarisztikus körmenet százezreinek imájában. Egy leányka énekében
Isten dicsősége fényesebben ragyoghat, mint a főpap beszédében. Ezt jelenti
az, hogy a tett maga semmit sem jelent, minden a megszenteltségen múlik. A háború
és a harc is lehet szakrális, és meglehet benne Isten dicsősége, ha szent. Ha
azt szolgálja, hogy az isteni lény, ami az élőkben él, a dolgokban levő isteni
dicsőséggel találkozzék, s így ezen a ponton a világ megváltódjék. Ez a sekína.
5.
Ez
a hősi lélek odaadásának értelme. Ez a szolgálat értelme. Ez a szakrális tevékenység
értelme. Ez a kultusz értelme. Ez a művelés értelme. Az ember nem különítheti
el magát és nem szerezhet magának saját vagyont a földből, vagy a természetből
és nem szerezhet magának személyes üdvöt, gyakorolja a vallást és a jógát mégoly
bensőségesen. Nincs külön megváltás: csak együtt, egyetemesen, az egész emberiség
az egész természettel és az egész világgal. Minden csepp elohutnak találkoznia
kell minden csepp sekínával, az egész isteni lénynek ismét egyesülnie kell az
egész isteni dicsőséggel, a megváltás műve csak akkor ér véget. Ezen a megváltáson
dolgozni az ember feladata. Ez a kultusz, ez az átszellemítés, a fölemelés,
a megváltás.
Nem vonhatom ki magam és nem kereshetek ürügyeket arra, hogy nem veszek részt,
csak szemlélő vagyok. Nem kerülhetem meg a feladatot azzal, hogy a megváltást
csak a magam személye számára készítem. Isten senkit külön nem fogad el és semmiféle
mentséget nem fogad el: cselekedni kell. "A föld erőit az utolsó szemig
ki kell élni." "A testet pedig minden léleknek meg kell ismernie."
Így szól Ahura Mazda Zarathusztrához. A földi életnek egyetlen pótolhatatlan
jelentősége van, amit az embertől, mint a szent könyvek mondják, még az istenek
és az angyalok is irigyelnek. Az ember feladata a megváltáson dolgozni és a
földet művelni, gondolataival, szavaival, tetteivel és szolgálni úgy, ahogy
még az istenek és az angyalok sem szolgálhatnak.
És ha az ember és a világ szükségbe kerül, a sekína miatt kerül szükségbe. Ha
az isteni lénnyel való kapcsolat megszakad, akkor a dolgokban levő dicsőség
sorvadni kezd. Így támad a földön az aszály, a szegénység, a nyomor, a betegség,
a járvány, a válság, s a szükségnek minden faja. A sekína sínylődik, mert az
ember nem művel mélyen és igazan, és ez a sínylődés az emberre visszahat. "Az
ember pedig tudja meg, hogy minden szenvedésének oka a sekína szenvedése."
Az embernek szüntelenül, állhatatosan, odaadóan, hősiesen, minden erejét és
képességét latba vetve, a földet és a világot, a szellemet és önmagát, családját,
népét, gyermekeit, barátait művelnie kell. "Mindenki számára kiosztatott
a térben és az időben kiosztott rész, hogy azt megváltsa." Kiosztatott
a királynak a nép és a család, a papnak az emberi érzület és a gondolat, a katonának
az otthon földje és a béke, kiosztatott a földművesnek, a családapának, a művésznek,
az anyának, a tanulónak, a mesterembernek, hogy a reá eső részt megváltsa, hogy
a sekínát visszavigye az isteni lénybe. Ez a kultusz értelme. Meg kell váltanunk
állatainkat és házunkat és bútorainkat és ruhánkat és munkaeszközeinket, mert
"amennyiben megszentelt kézzel érintjük őket, feloldjuk a bennük fogva
tartott isteni dicsőséget". S jaj annak, aki kegyetlen és kegyeletlen,
akár csak egy tollal, egy darab vászonnal, egy ruhával, jaj annak, aki kegyeletlen
egy fonnyadt gyümölcs kiköpött magjával.
6.
"A
dolgok a térben és időben - szól Saint-Martin - azáltal keletkeztek, hogy Isten
dicsőségéből kiváltak." Ez a gondolat a Kabalát teljesen fedi. "Az
ember az a lény, aki Isten tevékenységét ott folytatja, ahol Isten már önmaga
által nem felismerhető, a megnyilatkozások birodalmában; itt veszi át a tevékenységet
az ember, mert itt Isten már csak hasonmásaiban és képviselőiben ismerhető fel.
Ez az ember törvényes világhelyzete."
Az embernek mint Isten hasonmásának és képviselőjének a megnyilatkozások birodalmában
Isten tevékenységét folytatnia kell. Ez a tevékenység: a lehullottat visszaemelni,
az elveszettet megtalálni, a bemocskolódottat megtisztítani, az elhomályosultat
kifényesíteni, az összetörtet ismét egybeépíteni, a fellázadtat megtéríteni
és megbékíteni. Egyszóval: megváltani. Az emberi tevékenység értelme, hogy a
világot át kell emelni a szellemi világba, vagyis arannyá kell változtatni.
Ezért az emberi művelés szakrális tevékenység. "Isten ellenségeire jótékonyan
hatni" - még a gonoszat is megvilágítani és megszelidíteni. A megváltás
munkája csak akkor érhet véget, ha az utolsó elszórt és elveszett porszem is
helyére visszatér, arannyá változik, ha az utolsó elveszett lélek is tudja már,
hogy az emberi tevékenység Isten szolgálata és nem az Én önkénye. És nincsen
olyan jelentéktelennek látszó tett, amelynek ne lenne megmérhetetlen hatása
és jelentősége, mert: egyetlen anyagi cselekedet sincs megfelelő szellemi hatás
nélkül. Minden tettnek szakrális művelésnek kell lennie. Minden tettnek egybe
kell kapcsolnia valamit az elveszett elohutból az elkallódott sekínával. Az
éber tett, amely elhatározással művel, egyre gyarapszik; az erő a tevékenységből
táplálkozik, s egyre erősebbé, hatalmasabbá válik. Ez az emberi sors feladata
s értelme: "Az örök fényességet terjeszteni; és ha szabadon magunkba eresztjük
az isteni fényt, az egész világ reszketni fog előttünk".