VISSZA

 

 

1.

Az Antikrisztus, mondja Ferdinand Ebner, az Evangélium által keltett szellemi nyugtalanság legerősebb egzisztenciális megnyilatkozása. A nyugtalanság abban a pillanatban kezdődött, mikor Jézus első szavát kimondta:

— a zsidó népben, amely az elhivatottság bűvöletében, kettős rabságban, a rómaiak és saját hatalmasai alatt, rangjának megtartásáért küzdött, és a megszabadítót várta,

— de a tanítványok között is, akik egyébként többször aludtak mint nem.

Amit az Evangéliummal szemben történeti kereszténységnek hívnak, semmi egyéb, mint Jézus által keltett hallatlan irritáció eredménye. Kétezer évig tartó küzdelem, hogy az Evangéliumból semmi se valósulhasson meg. Jézus az embert olyan világba állítja, amelyet nem tud többé nem létezőnek tekinteni; olyan isteni lény elé, aki elől nem tud többé kitérni; saját lényének olyan eddig el nem képzelt fokára, amelyről nem tud többé nem tudomást szerezni. Úgy látszik a kitérés egyetlen módja úgy tenni, mintha semmi se történt volna.

2.

Az első mozdulat, hogy letépje magát róla, holott tudja, hogy ez nemcsak életének, hanem az egész emberiség öröklétének egyetlen komolysága, nemcsak saját de minden ember sorsának végleges rendje. Meg van zavarva korrupciójában, és ezért meg van zavarva földies kényelmében. Azt kellene tennie, ami a legegyszerűbb, de nem teszi. Nem látja be azt, ami egyedül értelmes, S nem fogadja el annak ellenére, hogy tudja, minden egyéb érvénytelen. Ez a hallatlan sötétség, amelyről János beszél, s amely a világosságot nem képes befogadni. Mert a sötétség szól Baader, nem a fény távolléte, hanem terror lucis, a fénytől való rettegés. A belátás határai körül tévelyeg, és minden lehetőséget végigjátszik, nehogy azt az egyet, ami kell, megtegye.

3.

Maga az Evangélium tanítása egészen rövid idő alatt elmerül az Evangélium ellen tanúsított ellenállásban. Az ellenállás teljes egészében reménytelen s kétségbeesett. De már nem látni, hogy van kereszténység, csak néhány tiszta és világos főt, aki egyedül áll. Nemsokára már csak az irritáció révén tudjuk, hogy kereszténység van. Hogy van valami, amit közmegegyezéssel elhallgatnak. Semmi sem jelzi, sem a vallásban, sem a papságban, sem a társadalomban. Már csak mint megtagadott és elárult van itt. Mint Antikrisztus van itt. Ez csinálja a történetet, és ez ösztönzi az eseményeket. Minél hangosabb és diadalmasabb tömeg veszi körül, az eredetről annál inkább megfeledkeznek. És amikor Nagy Konstantin a vallássá lett kereszténységet hatalomra emelte, már alig volt mit rontani.

4.

A hagyomány az emberi lét nagy formája. A nagy formának két jellemzője van, az abszolút orientáció és a transzparens egzisztencia. Egyik sincs a másik nélkül. Az értelem egész horizontja nyílt és érzékeny. Az emberi lény maga teljesen átlátszó. Mert a világ a maga egészében csak annak és olyan mértékben nyílik meg, akiben és amennyire a gondolat-szó-tett egysége szilárd. Minden hagyomány a nagy forma testetöltése.

5.

A hagyomány mindig ugyanazon a legérzékenyebb helyen törik ketté, ott, ahol az univerzális értelem és az átlátszó egzisztencia találkozik. A kettétört egység két darabja a vallás és a világ. Társadalmi megfogalmazásban a szellemi (brahman) S a lovagi (ksátrija) kaszt. A szó és a tett nem fedi egymást. A kettő viszonya, hogy egyik sem tud meglenni a másikkal, és egyik sem tud meglenni a másik nélkül. A vallás és a világ az emberi lét középformája. Itt válik ketté az individuum és a kollektívum. A társadalomban a szellemi és a kormányzói kaszt egymástól elszakad. Az emberi életben a szó és a tett elszakad.

6.

A középforma ismét kettétörik, filozófiává és tudománnyá. A szellemi kaszt hagyatékát a filozófia örökli, a kormányzói kasztét a tudomány. A filozófia mindig elmélet, a tudomány mindig gyakorlat. Idea és praxis. A filozófia nem tud meglenni a tudománnyal, de nem tud meglenni a tudomány nélkül, a tudomány sem tud meglenni sem a filozófiával, sem a filozófia nélkül, mert a létforma ott törött el, ahol az egység a legérzékenyebb. A filozófia a transzparens egzisztenciát akarja realizálni univerzális orientáció nélkül, a tudomány az univerzális orientációt átlátszó egzisztencia nélkül. A filozófia így lett önkényes, a tudomány pedig elmerült az értelmetlen ész démonizmusába. A legjellemzőbb példája ennek az emberi lét és eredet kutatási stratégiája, ami kettős alapra épít: a zoológiára és a masinizmusra.

7.

A hagyomány hitelességének mértéke a kinyilatkoztatás. Ez a mérték abszolút. A kinyilatkoztatás közvetlen. A kinyilatkoztatásban az igazságnak olyan köre nyilatkozik meg, amely bizonyításra nem szorul, mert a bizonyíthatóságon túl van. A kinyilatkoztatás az élet megértése abból, ami több mint élet. Hitelességet a hagyományon kívül csak a tudomány tudott teremteni. A tudomány hitelességének mértéke az egzaktság. Az egzaktság a kinyilatkoztatás nyomán és mintájára készült, de a kinyilatkoztatás egzaktsága sohasem tárgyi, hanem a kifejezés pátosza. A hagyomány és a tudomány hitelességének mértéke alapjában nem abban különbözik, hogy a kettőnek egymástól eltérő pátosza van. A tudománynak nincs igazsága, csupán valósága (úgy nevezett tényei), s ezért az egzakt tudomány valóság igazság nélkül. Ami annyit jelent, hogy abból, amit a tudomány mond, még ha a valóság teljes egészének meg is felel, nem következik sem mi. Nem megértés, csupán értesülés, és ennek egzisztenciálisan kötelező érvénye nincs.

8.

A tudomány ismét kettétörik természettudománnyá és szellemtudománnyá. A természettudomány a mágiából eredt, jellegzetesen ismeret és nem tudás, ezért áll a mechanizmus és a zoológia, nem pedig a humánum alapján. Következménye annak hogy a lét egy kategóriával szegényebb. Mivel csak valósága van, igazsága nincs, nincs érzékenysége az értékekre, ami annyit jelent, hogy közömbös és semleges. Ami közömbös, nem kényszerít állásfoglalásra, és még ez benne a legjobb. A természettudomány ezért végül szolgálni kényszerül, és szolgálja is Európában a hatalmi ösztönt, megalapozza a hazugságot, az erőszakot és a kizsákmányolást. A szellemtudomány tulajdonképpen beavatás volt, eredetéről azonban megfeledkezett. Egy részében természettudománnyá igyekezett válni, vagyis hatalmi (világnézeti) szolgálatba állt és eszményét az egzatság pátoszában kereste. Más részében mértékeit elvesztette és merő individuális önkénnyé vált.

9.

Sem vallás, sem filozófia, sem tudomány arra, hogy az ember abszolút tudást érjen el és életét megalapozza, nem alkalmas. Mindhárom az élet terhein való könnyítés, vagyis elrejtőzés az igazság elől. Életté leszűkített lét, amely abban a hiszemben van, hogy az élet önmagából érthető. Az igazságtól való elhagyatottság. A vallásban és a filozófiában a nosztalgia még él, a tudományban nem. Amit a tudomány mond, bármi legyen is, nem kötelez semmire. Igazság nélkül élni (aléthea nélkül, ahol alétheai a lét felé való nyíltságot jelenti), annyi, mint a Iéthében, vagyis elveszetten és elfeledve élni, rejtőzve, homályban, burokban, el bújva a turbában, nem tudomást szerezni arról, hogy az ember hol van, mit csinál, és annak, amit tesz, mi az értelme és következménye.

10.

A hagyomány lét-teória, és három ontológiai evidenciája van:

1. Az alapállás — ami ha nem lenne, az ember nem tudna a kortól, a konstellációtól független, mindenkire kiterjedő, kezdeti és egyetemes magatartásáról.

2 A turba — ami ha nem lenne, az ember nem tudna arról, hogy a világban való élete az eredetinek korrupt alakja.          -

3. A megszabadulás — ami ha nem lenne, az ember nem tudna arról, hogy a turbából ki lehet lépni, és az alapállást helyre lehet állítani. A kereszténység a hagyományon belül a korrupciót nem külön az értelemben (mint a hinduk), vagy a morálban (mint a héberek), vagy a testiségben (mint a görögség, a modern kor) keresi, hanem megtalálja az utat, amely az egész korrupciót egyetlen ponton számolja fel. Azt a tanítást, amely az ember és a világ eredeti helyére való visszaemelését mondja el, hívják Evangéliumnak. Azt az életrendet, amely az Evangéliumon alapszik, hívják kereszténységnek.

11.

A történelmi kereszténység az evangéliumi kereszténységnek depravált alakja. Ilyen alakzatok a történet folyamán: a klerikalizmus, a feudalizmus, a humanizmus, a reformáció, a felvilágosodás, a demokrácia, a szocializmus, a szcientifizmus, amely mind álrealizálás és történeti tévelygés.

12.

Az Evangélium ellen nem azért tiltakoznak, mert tanítását nem tartják helytállónak, hanem mert az élet terhein való könnyítést teljes egészében elveti és teljes értékű életnek csak azt ismeri el, ha az ember eredeti állapotát visszaszerzi és a korrupciót önmagában megszünteti.

13.

Az Evangélium tanítása nem az, hogy a megváltást az ember védelemnek tekintse és abban elrejtőzzék, hanem hogy a megváltás útjára lépjen és a megszabadulást megvalósítsa.

14

A megváltást búvóhelynek (az élet terhein való könnyítésnek) tekinteni — így lett Jézus tanításából vallás. A vallás inkább szédület, mint eszmélet. Ami az élet terhein való könnyítés jegyében áll (mint a vallás, a filozófia és a tudomány), az eszmélet lenség egy neme.

15.

Jézus személye történetileg és irodalmilag a héber hagyományból elég könnyen érthető. A hagyománynak a hébereknél két nagy magatartása volt (Indiában: mahamudra): a prófétikus és a zsoltári. A hűség (emunah) két változata, a szenvedélyes és elkeseredett purifikáció dühe, amely a köz- és a magánéletben minden immoralitást üldözött, átkozódott és fenyegetőzött —‚ mert a próféta szakrális bőszültsége elől senki, még a király sem rejtőzhetett el; és a másik, a szelíd és imádkozó aszkéta, aki a tisztaságban való hűséget önmagán kezdte. Jézus a prófétai és a zsoltári hűség kettős hűségét magában egyesítette, a hűtlenekkel szemben az alázatos türelmet gyakorolta, amelynek zsoltári zenéje minden tanításán át hangzik. A zsoltár költészete a hébereknél az volt, ami a hinduknál a Véda, az orfikus görögöknél a himnusz: az élet valódiságát és tisztaságát éneklő imára alapozták, mintha az igazsághoz való hűség csak versben lenne kimondható (bath kol). Jézus korában a prófétikus magatartás már elvadult alakban élt, mert nem annyira a rómaiak, mint inkább saját hatalmasaik ellen szüntelenül felkelő lázadó vezérek, akik Palesztinát csaknem állandó forrongásban tartották, csakis a prófétai morális igazságérzetből érthetők. A szekták pedig a zsoltári igazságra hivatkozva a korrupt közösséget nem viselték el, azt elhagyták, és kisebb csoportokban társadalmon kívül éltek (esszénusok, Keresztelő János).

16.

Jézusnak Palesztinában egyetlen ellenfele volt, lényének pontos ellentéte: a farizeus, aki a prófétizmus helyett agresszív világi érvényesülésben élt és a zsoltári ima helyett kenetteljes képmutatást gyakorolt.

17.

Tudjuk, hogy a hindu hagyomány szerint a lét romlása az értelem elhomályosodásával kezdődik. A vétek itt nem morális, hanem intellektuális aktus. Az igazság a gondolkozás igazsága. Az eredendő bűn a lefokozott értelem. Később a történeti görögség, majd Európa a korrupció kezdetét mint testi romlást értelmezi. A vétek itt nem morális vagy intellektuális aktus, hanem a megbetegedés. A héber hagyományban (a Kabalát ki véve) a korrupció morális romlás. A vétek a bűn. A bűn az eredetileg tökéletesnek teremtett világban a primordiális rendet (Mózes: szám, súly, mérték) megrontó egyetlen tett, az eredendő bűn, amely nemcsak az egész emberi létre terjedt ki, hanem amely a természetet is megrontotta. Mint Baader Írja: az ember vétke a világ egészét magával rántotta. A héber hagyományban a morális aktivitásnak éppen olyan ontológiai súlya van, mint Keleten a gondolkozásnak és mint Európában a testi életnek. Keleten minden romlás kezdete az értelmi homály, Európában a betegség, a hébereknél a korrupttá vált lét ősténye az eredeti világ rendjét sértő tett

18.

A bűnnek, mint a teremtés primordiális rendjét megrontó törvénytelen aktivitásnak gondolatát később a történeti kereszténység és a mohamedánizmus is átvette. Ezzel olyan sajátos magatartás alakult ki, amely az összes hagyománnyal szemben a létezés értékét kizárólag a mérhető tettektől tette függővé. A jó és a rossz erkölcsi jót és rosszat jelentett. Az embert a közösségben tettei alapján ítélték meg. Éppen ezért sehol másutt a látható tett és a valódi magatartás között az ellen tét nem éleződhetett ki úgy, mint a hébereknél, sehol a képmutatásnak olyan döntő szerepe nem volt. A látható tett és a valódi magatartás között levő egzisztenciális résben, vagyis a léthazugság sajátos területén, a szó és a tett között helyezkedett el a héberek szellemét uraló kaszt: a farizeus.

19.

A farizeizmus nem szimpla képmutatás, hanem kidolgozott életrend, és nem azon alapszik. hogy valakinek a vásáron vemhes szamarat adok el, holott a szamár nem vemhes, hanem morálisan intakt, sőt magasrendű embernek tüntetem fel magam, aki a humánus értékek megvalósítását tartja fontosnak, holott kizárólag világi gyarapodásra törekszem és a morális magatartást fedezéknek használom fel

20.

A farizeizmus egzisztenciális életszerkezet, amelynek értelme a következő:

— aki azt kívánja, hogy a társadalomban komolyan vegyék, annak erkölcsi értékeket kell megvalósítani (tisztesség, becsület, igazmondás, segítő készség);

— aki azt kívánja, hogy gyarapodjék, annak fel kell ismernie, hogy erkölcsi magatartással célhoz nem ér, s így tisztességet, becsületet, igazmondást, és így tovább, mellőznie kell.

A kettő együtt nem megy. A farizeizmus azt csinálja, ami nem megy, és azt szisztematikusan kiépíti, a gyarapodás életrendjét a morális maga tartás látszatával fedezi.

21.

A farizeus morál a hírben, tekintélyben, vagyonban, hatalomban való gyarapodásnak önvédelmi stratégiája, hogy az ember szociális súlyát megőrizze. Az ember azt akarja, amit nem lehet, egyszerre az életben győztesnek és emberileg igaznak lenni. Nem vemhes szamarat vemhesnek eladni nem lehet, mert az vásári trükk, gazdasági sérelem, a szocialitás síkján lezajlott egyszerű csalás és jogi eset. A farizeizmus azzal, hogy kizárólag világi gyarapodásra épített életrendjét morális képmutatással fedezi és nemcsak meg akar gazdagodni, hanem intakt fensőbbség látszatában kíván élni, az nem trükk, és nem csalás és nem jogi eset, de még csaknem is immoralitás, hanem léthazugság, mert nem tárgyi tény, hanem lényének valódi arca felől téveszt meg. A farizeizmus nem társadalmi és nem morális romlottság, hanem organizált létkorrupció. A farizeizmus az antikrisztusi egzisztencia legelső és legáltalánosabb megnyilatkozása.

22.

A héber hagyománynak mindenesetre két alak ját ismerjük, az egyik a talmudi, a másik a Kabala. A talmudi hagyomány (rabbinizmus) bázisa a rigorózus morál, s ezt a farizeizmus, vagyis az a kaszt tartotta fenn, amelynek célja merőben a világi gyarapodás volt, de amely nem engedett magán keresztüllátni, s ezért magát dogmatikus morállal, a vallásos szabályok kínosan túlzott és a nagy nyilvánosság előtt hangsúlyozott magatartásával fedezte. Közismert tény, hogy a túlhangsúlyozott rigorózus morál minden társadalomban és minden időben a rejtett hazugságot jellemezte. A héber társadalomban figyelemmel lehet kísérni, hogy a farizeizmus megerősödésével milyen arányban növekedett a Talmud tilalmi szabályszövevénye, és (a rítus örve alatt) milyen módon terjedt ki az öltözködésre, a mosdásra, az ételek elkészítésére, a szólamokra, a mozdulatokra, a hanghordozásra és a formulákra. Az emberi egzisztencia szüntelenül a bűn - nem bűn között szorongott, és a farizeusok minél elvetemültebben vetették magukat a világi gyarapodásra, a tilalmi szabályok hajszálnyira való megtartását annál kegyetlenebb szigorral követelték meg, és annál szörnyűbb következménye volt annak, ha valakit bűnösnek mondtak ki.

 

23.

A héber hagyomány másik alakja a Kabala. A lét megromlásának első oka a hinduk szerint az értelmi homály, az európaiak szerint a testi törékenység, a talmudi hagyomány szerint a morális rossz, vagyis a bűn. A Kabala állásfoglalása és tanítása ebben a kérdésben még a legrégibb források alapján sem elég világos. Valószínűnek lát szik; hogy az esszénusok és a rokon szekták egy orfikus-pitagoreus szerkezetű közösségben éltek. Tudjuk, hogy az orfika és a Kabala rokon, már csak azért is, mert aritmológiája csaknem azonos. Egy biztos, hogy a rabbinizmust teljes egészében elvetették. Később (Alexandriában, a középkorban; Spanyolországban) a Kabala olyan vonásai nyilatkoznak meg amelyek igen közeli kapcsolatot látszottak fenntartani a hindu és az ezoterikus mohamedán hagyománnyal, vagyis a korrupció sötét pontját az értelmi eltévelyedésben vélték felismerni. A legrégibbnek tartott iratokban (Széfer Jecirah) a primordiális számrendnek és a nyelvi primordiális rend helyreállításának törekvése azonban még mélyebbre mutat. Lehet, hogy a Kabala a lét megromlásának első mozzanatát sem az értelemben, sem a testiségben, sem a morálban nem kereste, hanem ott, a létezésnek azon a középponti helyén, ahol az értelem, a testiség és a morál találkozik, vagyis azon a mélyponton, amely kétségtelen elnevezést egyetlen hagyományban sem nyert.

24.

A Kabala a rabbinista hagyománnyal mindig szemben állt és a rabbinizmus a Kabalát elnyomta és üldözte. Ennek ellenére a Kabalának, mint titkos tanításnak (misztika; szekta) mindig elég súlya volt ahhoz, hogy általa a rabbinizmus magát fenyegetve érezze. A súly nem a számbeli többségre esett, éppen ellenkezőleg. A kabalisták mindig kisebbségben voltak A Kabala azonban a farizeus léthazugságon keresztüllátott. Nem azt tanította, hogy az emberi normalitás helyreállítását, vagyis a kezdeti korrupció felszámolását a moralitáson, vagyis a látható tetteken kell kezdeni, hanem azt, hogy az lénynek teljes egészében meg kell fordulnia (tesuvah).

25.

A tesuvah azt a végleges értelmet, amelyet kétezer éve őriz, az Evangéliumban nyerte el. A szó evangéliumi értelmezésének nagysága nem abban van, hogy új, mert nem az, sőt ez az, ami a lét elemi tudata után közvetlenül következő legrégibb, viszont ami annál rejtettebb és homályosabb. A nagyság abban van, hogy Jézus, mint rajta kívül soha senki, a megromlott embert megértette és éppen ezért a homályt és a rejtettséget képes volt maradéktalanul átvilágítani. Ez magától értetődően csakis úgy volt lehetséges, hogy a létezést, amit Jézus önmagában realizált, a kezdeti romlottság meg sem érintette. Ilyesmi nem lehet gondolkozás, de nem lehet egziszterciális küzdelem eredménye sem. Ilyen lény, főként ilyen egy szerűen és nyíltan csak az abszolút tiszta lét inkarnációja lehet. Ezért tartja a hagyomány Jézust bűntelennek (a korrupciótól intaktnak) és Istennek, (mivel a primordiális és abszolút létezést valósította meg). És ezért lehetetlen másnak tartani, mint ténylegesen minden romlástól mentesnek, vagyis Istennek. Csakis és egyedül a létezésnek erről a fokáról volt látható és kimondható az Evangéliumnak az a tanítása, hogy a kezdeti korrupció (eredendő bűn) az emberben a primordiális létezés centrumával szembe ellencentrumot teremtett — a lét eredeti és tiszta forrásával szemben ellenforrást —‚ amelyből a megromlott lét (halál) fakad. A korrupció sötét és rontó hatalmat szabadított fel, amelyet mitikusan megszemélyesítve sátánnak és ördögnek neveztek, de mindenesetre olyan lehetőséget, amely nem a létezést, hanem annak megromlását és pusztulását nyitja meg. Ez a törvénytelen létrontó forrásból származó hatalom nem külön az immorális tettben, nem külön az értelmi homályban, nem külön a testi törékenységben nyilatkozik meg. Morális rossz, értelmi homály és testi betegség a centrális létromlás következménye. A megfordulásban (tesuvah) az ember hiába kívánja részlegesen tetteiben a jót meg valósítani, hiába oszlatja el az értelmi homályt, hiába kísérli meg egészségét fenntartani, ha a létezés centrumával szemben teremtett ellencentrumot nem számolja fel. A létrontás forrását kell megsemmisíteni.

26.

Jézus mindenesetre a farizeus morál-terror körén kívül állt. Hogy a Kabalával milyen viszonyban volt nem tudjuk. A Talmud egyetemes bűnösség-tanítása ellen azonban állást foglalt az étkezés, az öltözködés, a szokások szabályait nem tartotta meg, és a legrettentőbb, a sabbatot sem tisztelte. Nem tudunk arról, hogy az értelem meg világosodására különös súlyt helyezett volna, arról sem, hogy a testi egészségnek fontosságot tulajdonított volna. Viszont az Evangélium minden szava a létrontásnak arra a centrális helyére mutat, amely az intellektuális, a morális és a testi korrupció, vagyis az egész humánus lét gyökerében van.

27.

Guénon írja, hogy a kereszténység nem vallás, hanem beavatás. A beavatás nem értelmi világosságot nyit meg, nem erkölcsi tökéletességet tanít és nem betegségmentessé tesz, hanem a minden nemű romlás középpontjában levő sötétséget, amely lehet értelmi is, erkölcsi is, testi is, felfedi és átvilágítja. A beavatás a lét abszolút tisztaságára, épségére és rendjére utal. A létnek ez az eredeti épsége és tisztasága és rendje azonban nem csak az, ami kezdetben volt és nemcsak a vég, amit a jövő rejt, hanem ez az, ami minden emberben állandóan és örökké, ha megvalósíthatatlanul is, de a jelen pillanatában is él, mert ez minden létező eredeti és tényleges létcentruma, és e nélkül senki sem maradhatna fenn egyetlen másodpercre sem. A kereszténység nem üdvöt hoz és nem gyógyít, hanem a lét romlottságától szabadít meg, mert attól elfordul (tesuvah, metanoia, megtérés), és az embert a valódi lét felé megnyitja. Ez a tudás a lét megromlása óta homályban volt, és ennek felfedezése minden ember képességét messze meghaladta. A megfordulás jelentőségét csak a messiás (istenember) fedhette fél és a megtérést csak ő valósíthatta meg. Ezért mondja Jézus: „Kinyilvánítom azt, ami a teremtés óta rejtve van” (Mt. 13,35). Ez az, ami nem visszatérés a paradicsomba, és nem az édenkerti lét megújítása, hanem a romlás hatalma fölött aratott győzelmen alapuló új birodalom, amit a héberek malkuth ha samajimnak (égi királyságnak) neveztek. Ez az Iráni dzsjotismat khsathra, a ragyogás birodalma. A diadalmas igazság országa. Ez az ország az emberben van: baszileia tou theou entosz hümon. Ez a föld, átvilágítva tündöklő dicsőséggel, dicsőség — khsathra, kavod, gloria, doxa — minden hagyomány egyik alapszava. A kereszténység olyan beavatás, amely a bukott teremtés (megromlás) után új ontológiai bázist teremt, éspedig az eredeti létet az édenkertinél mélyebben alapozza meg. A teremtés bázisa gyermetegnek és törékenynek bizonyult. A megváltás fundamentuma mélyebb, mint a teremtésé (Baader). Ezért mindezt vallásnak, személyes üdvkérdésnek tekinteni, mondja F. Otto, fatális profanizálás, hitvány és silány filozófus félreértés. Ez itt olyan igazság megnyilatkozása, amely a megújult lét egész hatalmával minden ellenerőn áttör akkor is, ha abba „test és lélek belepusztul”.

28.

Az asma szó a héberben árnyalatainak gazdagságában csak egészen ritkán jelenti nyersen azt, hogy bűn. Az asma (sötétség, sír) értelme belejátszik, de az asmaj (durva, tudatlan, gonosz) szintén. Asmodaj pedig a démonok fejedelmének neve. Mint ige annyit jelent: vétkezni, a vétek következtében bűnhődni, szenvedni, nyomorultnak lenni, elpusztulni. A szó leglényegesebb zöngéje, amely minden mellékjelentésből kihangzik az, hogy tisztátalanság, annyira, hogy az Evangéliumban az asma sokszor csak tisztátalansággal fordítható. Aki asmát követ el, az bemocskolódik, éspedig nem társadalmilag és nem is vallásosan, hanem ontológiailag. Az nem szennyes dolgot követ el, hanem maga szennyessé lesz. És a szennynek ettől a fajtájától az ember éppen úgy megborzad, mint a szakrálistól, csak éppen az ellenkező oldalon, ez a félelmetes undor megrettenése. Különös primitív és eszeveszett vakság, béna tehetetlenség és testi abnormitás következménye, ezenkívül oktalan és bárgyú hiszékenység, amely az asmától valami pozitívumot vár. A szenny ragad és bűzölög és mérgez és mintha kibírhatatlan lenne. Eckehart mester azt írja, hogy ez az asma olyan, mint az aszott, a gyomok közt leghitványabb, szívós, makacs és mohó növény, amelyet az ember hiába tép ki, ha gyökeréből szemernyi is a földön marad, újra kihajt és még dühödtebben terjeszkedik. A Kabala azt mondja, hogy a gyomok, mint a kártékony férgek és rovarok, a ronda és parazita lények a földön az ember kezdeti megromlásának (asma) következményeképpen terjedtek el.

29.

Az asma jelentésében a legfontosabb, hogy elkövetésével az ember nemcsak önmagát teszi tisztátalanná, hanem a létezést egész egyetemességében szennyezi be. Ezért Schellingnek az a meghatározása, hogy a Beraubung des Seins — a lét megrablása, teljesen egzakt. A lét beszennyezése és megrablása minél nyíltabb, súlya annál kisebb, az asmát minél tökéletesebb rejtési eljárással követik el, annál súlyosabb. Ezért a legnagyobb vétek nem az, ami kétségtelenül mindenki által szemmel látható, hanem amelyet titokban követnek el, fejlett fedőtechnikával és folyamatosan, és azt szilárd rendszerré építik ki. A legsúlyosabb asma a tökéletesen elrejtett létrontás-szisztéma.

30.

Az asma megszemélyesítése (sátán, ördög) mindenesetre téves. Az egész valószínűleg azt jelenti, hogy a létrontás az emberben és a világban olyan pozitív hatalom, mintha személy lenne, vagyis nem valami, hanem valaki, akit nem lehet meg kerülni. Az ördög azonban nem személyes lény, mert ha az lenne, a megfordulást (tesuvah, metanoia) benne föl lehet ébreszteni, ami nonsens. Az ördög nem exorcizálható. Az ördögből az ördögöt nem lehet kiűzni. Az ördög megtérítése abszurd feladat. Az ördög a teremtésben rejtett hatalom törvénytelen felébresztése, a létezésnek az a       lehetősége, hogy a lét bizonyos ponton, közvetlenül saját forrása mellett önmaga megrontására fordítható.

31.

A létrontás különösen jellegzetes és állandó törekvése, hogy önmagát eltitkolja és úgy tüntesse fel, mintha bűn egyáltalán nem, vagy legfeljebb csakis a nem épelméjű ember sajátságos kény szerképzete lenne. Ilyen törekvés a többi között a modern tudományé, amely a bűnt pszichopatologikus jelenségként értelmezi, S abban a hiszemben tetszeleg, hogy a bűn ténye a természetből megérthető, és a legtöbb esetben nyomtalanul eltüntethető. A létrontásról való tudat azonban kivétel nélkül minden emberben megvan, már csak azért is, mert a létrontás jóvátételére való feltétlen kötelezettség minden emberben elnyomhatatlanul él. Mindenki tudja, hogy valami történt ami így nem maradhat és azt helyre kell hozni. Nem úgy, hogy az eredetit visszaállítja (visszatér), bár a legnagyobb kedve erre lenne. Ez a szenvedély a kezdet paradicsomi állapotát kívánná helyreállítani. De ez visszahozhatatlan. A jóvátétel azonban újonnan teremtett fundamentumra felépített, az eredeti teremtésnél magasabb S tökéletesebb létezés megvalósítása, amely önmagában a létrontás erejét feldolgozza, amennyiben megfordul (tesuvah, metanoia), a rontást önmagában megszünteti és életlehetőséget kizárólag a pozitív erőknek nyújt.

32.

Az evangéliumi megváltás gondolata világosan csak a jóvátételből érthető. A jóvátétel kötelezettség, amit ha az ember elmulaszt, az adósság terhét veszi magára. Az adósságot törleszteni kell. Ha nem törlesztik, növekszik. A megváltó: aki helyettem az adósságot kifizeti, vagyis az adósságtól megvált.

33.

Arról, hogy a létrontást feltétlenül jóvá kell tenni, mindenki tud. A lét így, ahogy van, tűrhetetlen. A beszennyezett lét elviselhetetlenségét mindenki egészen közelről ismeri, és az adott humánus élet tel együtt mindenki tudja, hogy nem minden emberért, és nem minden élőlényért, de az egész létezésért, az eredeti tisztaságnak magasabb fokon való helyreállítása érdekében tett erőfeszítésben neki magának személyesen és felelősen részt kell vennie. Ha nem teszi, visszavonulásával a szennyet önmagában is növeli. A létrontásban való részesség tudatát, ha nem is lehet eltűntetni, el lehet homályosítani, és az emberiség mindig bővelkedett olyan altatókban, amelyek a tudat fölött szundikáltatták. A jóvátételre való kényszer azonban nem csillapítható, és ezért mindenkiben fel kell ébrednie a kérdésnek: jóvátétel, — de miért? A jóvátétel ösztöne az emberben elhallgathatatlan, és az ember tudja, hogy elkövetett és állandóan el követ valamit, ami jóvátétel nélkül nem maradhat. A létrontást nem egy ember követte el, és minden további létrontás nem egy ember vagy csoport, ha nem annak az egész létnek rovására történik, amelyben mindnyájan részesülünk. Éppen ezért a jóvátétel is mindenkire kötelezően érvényes. Aki magát kivonja, újabb létrontást követ el. A követelés persze túl nagy, de még nagyobb, ha az ember tudja, hogy ez nem külső presszió vagy kondicionálás nyomán történik, hanem az ember ezzel a követeléssel született. Az ember a teljesítéshez vezető utat azonban nem ismeri, de ha ismerné is, éppen megrontott léte miatt abból semmit, vagy csak jelentéktelent tudna megvalósítani. A megváltás az a tevékenység, amely az ember helyett az első és elhatározó lépést megteszi. Aki az ember helyett a jóvátételre az első lépést megteszi, a messiás. A messiás (megváltó) azzal, hogy a létrontást, bár abban semmi szerepe nincs és nem is volt magára veszi, úgy tekinti, mintha abban neki tényleg része lett volna, a létrontásért való felelősséget és annak egész súlyát átveszi, de ez nem elég, hanem a jóvátétel pozitív eredményét, a magasabb fokon tisztult létezést az embernek engedi át, mintha azt az ember szerezte volna meg. A megváltás azt jelenti, hogy a megváltó a jóvátételt az ember helyett elvégzi. Ennek a jóvátételnek, vagyis a megváltásnak éppen ezért jelképe a Golgota és a kereszt, más szóval az áldozat.

34.

A lét beszennyezése (a létrontás elkövetése) mindenkit érint, ezért minden ember minden emberért jóvátételre köteles.

35.

Megváltás a jóvátételtől való megváltás - az ember helyett adósságát kifizetik - és ez akkor válik érvényessé, ha az ember ezt megérti és elfogadja, de az elfogadás attól függ, hogy az ember hűségével a megváltóhoz csatlakozik, vagy sem. Hűség (emunah, pisztisz, fides) az Evangélium alapszava, nem pedig a hit (faith, foi, Glaube).

36.

Antikrisztusi mozzanat: természeti tények vagyunk — nincs bűn — nincs létrontás — nincs egymásért való felelősség — nincs lelkiismeret — nincs jóvátétel —nincs adósság — nincs felelősség — nincs megváltás — az élet az élvezetekért van.

37.

Minden hagyománynak van megváltástudata. A megváltás jellege a kezdeti korrupció értelmezésétől függ. Indiában a romlás értelmi eltévelyedés és a megváltás éppen ezért az eredeti értelem helyreigazítása. A hébereknél a korrupció a morális rossz, s ezért a megváltás a jócselekedet. Az archaikus görög hagyományban az erkölcsi és az esztétikai romlást összekapcsolták, és a megváltás ezek szerint a lét szépségének és erkölcsi intaktságának együttes helyreállítása (kalokagathia). A megváltásról szóló tudás a történeti korszakban még a legjobb esetben is csupán tantra, vagyis emlékezet- és könyvtudás, később pedig már csak tudomány. „Bár a tanítást elsajátították, a tanítás értelmét bölcsességgel keresik, s ezért belátásban nem részesülnek. Csak azért tanulnak, hogy beszélhessenek róla és felőle véleményüket nyilvánítsák, s ezért a helytelenül felfogott tanítás csak további romláshoz szenvedéshez vezet” (Buddha)

38.

A lét romlottságának ténye elől nem lehet kitérni már csak azért sem, mert abban az ember saját létével is érdekelt. Csak el lehet szenvedni, éspedig mint a megzavart értelmet, a betegséget, a be szennyeződést. A lét intakt voltát helyre kell állítani, és a jóvátétel kötelezettsége mindenkire érvényes. Kibújás, tagadás, elkenés az eredeti rontást azzal tetézi, hogy az ember a létrontáson felül még léthazugságban is él. Aki a jóvátételt vállalja, tovább szenved, de legalább a hazugságot elkerüli. Jézus a különböző hagyományok által tanított bűnbeesések mögött a centrális korrupció gyökerét felfedte. A korrupció tünetei a lefokozott értelem, az immorális tett és a betegség, de mindenek centruma magának a korrupciónak, a létrontás erejének kiáradása. Az a hatalom, amit -Jézus a létrontó erővel nem szembeállított, hanem a hatalom, amely a létrontó erőnél nagyobb, és amely a kezdeti létezés tisztaságánál véglegesebb tisztaságot teremti, különös módon nem valamely hallatlan és győzedelmes, hanem megrendítően szelíd és erőtlen, hatalmát teljesen feladó túlhatalom, amely minden erőnél erőtlenebb, puha és engedékeny és gyengéd. Az Evangélium szeretetnek nevezi. A szeretet az a hatalom, amely a létrontást megfékezi és azt helyreigazítja úgy, hogy a létezésnek az eredetinél magasabb szintjét teremti meg. Ez az a szint, amelyen az égi királyság, a diadalmas igazságnak fundamentuma nyugszik.

39.

A szeretet nem erkölcsi erény és nem vallásos érték és nem érzelem, hanem a létrontás erőinél magasabb erő (erőtlenség), amely nem a lét alapállását igazítja helyre, hanem a létezés végleges alapját teremti meg.

 

40.

A szeretet tökéletesen erőtlen, mert minden agressziót feladott. A szeretet teljesen bevehetetlen, mert a létezés legnagyobb hatalma.

41.

Az Evangélium a centrális létrontás felfedése és az egyetlen remedium (szeretet) feltárása.

42.

Ha a lélek nem szeret, a földre zuhan, ami a pokollal csaknem egyenlő (Simone Weil). Vagyis, amit Empedoklész tanít: a szeretetben meglazult lélek istenéről leszakad és tízezer testetöltésben kell megtisztulnia, amíg visszatérhet.

43.

A létrontó hatalmak és a léthazugság rendszerek kétezer év óta állandó erőfeszítést tesznek, hogy a szeretetet kompromittálják. Gondolkozásban és világnézetben, filozófiában, tudományban ez maradéktalanul sikerült. A definíció így szól: a szeretet szentimentális papi csalás. Az emberi lét középpontja nem a szeretet, hanem a létért való küzdelem. A szeretet azonban az egyetlen létező, amely nem tagadható meg és nem szennyezhető be, ami beszennyezhető, az a szeretettel való visszaélés, a hazug és álszeretet, a szeretettel való csalás, a hamis és egoista szeretet. A kompromittálás hatása csak addig tart, amíg az autentikus szeretet megérinti. Abban a pillanatban erről a tökéletesen erőtlen és hatalomtalan, szelíd és türelmes, puha és engedékeny gyengédségről minden agresszió visszapattan, és ez a védtelen lágyság a gyémántnál is keményebbnek bizonyul.

44.

Az antikrisztusi létrontás nem történeti tényezők, nem az értelem, a tudás, az erkölcs, a hatalom, az emberi intézmények a vallás ellen, ha nem a szeretet ellen irányul.

45.

A szeretetlenség az értelemben mint őrültség, a morálban mint bűncselekmény, a testi életben mint betegség nyilvánul meg. Szeretetlenség annyi, mint létromlottság. — A szeretet a létezés mértéke.

46.

A szeretet paradoxona: a szeretet az ember legmélyebb lényének megnyilatkozása, és pedig abban, hogy a legmélyebb lény önmagával szembeszáll és maga ellen dönt (Oetinger). A szeretetet az ember azzal szabadítja fel, hogy megköti.

47.

A lét (a szeretet) alapművelete:

— az önállóságban, mint egy én a közösben kiegyenlítődni,

— a közössel való egyesülésben abszolút egy énné lenni. (Ez Böhme logikájának bázisa, az inqualieren. Az egymás kölcsönös áthatásának törvénye.) Az Egynek a végtelen számsorban való differenciálódása, a végtelen számsornak az Egyben való integrálódása.

48.

A szeretet matematikai természete: a matematika a szeretet műveleteit képezi le. A szakrális aritmológiák (Ji king, szánkhja, Kabala, Püthagorasz, orfika) után a szeretet matematikai természetét Európában a néhányan értették meg. Plótinosz, Cusanus, Eckehart, Böhme. Minden matematikai művelet alapja — a primordiális létről való tudat — nem egyéb, mint a szeretet egységesítő művelete (a lét alapművelete). A szeretet műveletei a fizikában, a kémiában, a biológiában, az asztronómiában, a pszichológiában a szociológiában.

49

A szeretet logikája az egységlogika. (Upanisádok, Plótinosz, Hérakleitosz, Cusanus, a zen, a szufi, Böhrne, a khasszidok).

A szeretet a létet megnyitó és átvilágító szó. Logosz.

50.

Ami a szeretetből nem érthető, annak szavahihetőségéről le kell mondani.

51.

A szeretet az eredeti teremtésnél magasabb rendű és egyszerűbb élettechnikát teremtett, szilárdabb lélekjelenlétet, felsőbb tudást, emberismeretet, valóságismeretet. Ez az életrend, mivel több, gyermekibb, vagyis törékenyebb, szelídebb, lágyabb, világosabb, kiműveltebb, értelmesebb, tágabb, derültebb, önérzetesebb, finomabb — és főként érzékenyebb és sebezhetőbb.

51

Minden szeretet ősképe a golgotai áldozat: önmagamat maradéktalanul odaadni.

53.

Annak a divinális megnyilatkozásnak, amit az Evangélium Szentléleknek (Szent Szellem, ruah hakados, pneuma hagion) nevez, a leglényegesebb tevékenysége, hagy átvilágítja azt, ami rejtve van. Létezési méretekben ez Jézus tevékenységének kvintesszenciája. „Kinyilvánítom azt, ami a teremtés óta rejtve van.” Ez az, amit Jézus örökül hagyott („...elmegyek, hogy elküldhessem...”). Ez a Szent Szellem exousziájának vagyis főhatalmának megjelenése. Ez a világon az első fiat lux utána második „legyen világosság”. Hogy semmi se maradjon többé rejtve senki előtt. Ezért a Szent Szellem természete apokaliptikus, mert apokalipszis szó szerint annyit jelent, mint megnyilatkozása annak, ami eddig rejtély és titok volt. Az átvilágítás annyira a Szent Szellem tevékenysége, hogy János apostol a szellemet az igazság szellemének (pneuma tész alétheiasznak) nevezi, mert az igazság szellemének műve a transzparens egzisztencia, vagyis a tökéletesen átvilágított emberi lény. Nyíltnak lenni a titokban.

54.

Az Antikrisztus a Szent Szellem ellenerejének is felfogható, mert a szellem fel akarja fedni, ami rejtve van, az Antikrisztus pedig azt, ami már megnyilvánult, el akarja rejteni. Az Antikrisztus nem a teremtés, hanem a megváltás világából lép ki, ezért nem a primordiális létrontás, hanem az egyetemes létmegújulás megrontásának fejedelme. Az Antikrisztus a szeretet oppozíciója, nem a golgotai áldozat, hanem az egocentrizmus, nem az érzékeny és sebezhető, derült és nyílt gyermeki bizalom, hanem az érzéketlen és páncélozott, zárt és kedélytelen bizalmatlanság, nem a megnyílás, hanem az elzárkózás, nem az egység, hanem a felbontó szétszórás, ezenfelül a dolgok elrejtése, az elrejtésnek megtévesztő rendszerben való kiépítése, végül még ennek a rejtésnek is, nehogy felismerhető legyen, elrejtése. Az antikrisztusi rejtőzködés végtelen folyamat, amit a Szent Szellem csak végtelen átvilágításával tud ellensúlyozni. Az Antikrisztus hatása azonban ott a legnagyobb, ahol a szeretet erőtlenségével áll szemben, ahol azt a látszatot tudja kelteni, hogy ami erőtlen, az kivetni való, és amit meg kell szerezni, az a hatalom.

55.

Az Evangélium tanítása nem vallás alapítása, hanem beavatás. A tanítványok tévedtek, és ez a tévedés igen hamar kiderült. Az Evangéliumra nem lehetett közösséget építeni. A kereszténység olyan beavatás, amely a beavatottak fensőbbségével, vagyis brahmani tevékenységével meg tudja alapítani az emberiség egységét, vagyis az Egyházat. Nem mint organizációt, hanem mint a végleges és tényleges valóság körülvételét olyan emberekkel, akik az Evangélium, vagyis az áldozat szellemében élnek, mindennemű világi hatalom nélkül, szegénységben, igazságban és tisztaságban, figyelmüket az embernek „az életért és a hallhatatlanságért folyó kettős küzdelmére fordítva”, soha egy pillanatra sem elfelejtve, hogy az, amit itt életnek nevezünk „az ember örök sorsának csak töredéke” (Bergyajev). Végül pedig: hiteles élet csak egy van, az evangéliumi —‚ és a hiteles életen kívül minden egyéb mellékes.

56.

Aki azt hiszi, hogy az Evangélium vallást alapított és e vallásra emberi társadalom építhető, méltán rendül meg, mert ez a kísérlet igen hamar és visszavonhatatlanul megbukott. A keresztáldozat óta tíz év sem telt el, csak öt, vagy még kevesebb, amikor Jeruzsálemben a szeretet közösségéhez csatlakozók minden vagyonukat felajánlották, hogy közösen a közösből éljenek Ananiás és felesége Szafira is eladta a házát, de annak árából jó részt a maga számára elrejtett. Az antikrisztusi ábrázat. Ezzel a legelső közösség máris zátonyra jutottnak volt tekinthető. Nem azért, mert Ananiás és Szafira az árulást elkövette, hanem mert a közösség az árulást merőben a héber farizeus konvenció alapján mint bűnt ítélte meg. A közösség az Evangéliumból egy szót sem értett. Amit értett, az csak a talmudi morál volt. Az ember valódi beavatás nélkül társadalmi vadállat (béte sociale), akinek gondoskodásra van szüksége, különben nyersen zabálja a húst. A hitelesen evangéliumi keresztény mosolyogva elküldte volna szegény Ananiást és feleségét: — Eredj és pénzedért házadat vedd vissza, iparkodj tiszta életet élni, s ne hidd, hogy üdvödet úgy meg tudod vásárolni, mint a piacon a bárányhúst, mert úgysem más valamiért jöttél ide, csak mert hallottad, hogy az örök mennyei boldogságot itt olcsón árusítják. Nem baj. Ha aztán úgy érzed, hogy a messiás szavaitól meg kellene világosodnod, gyere el.

57.

Minden olyan közösség organizációja, amelyet a lehető legközönségesebb és legdurvább anyagiasság alapoznak, a történet e kései fokán teljesen lehetetlen. A megtérés, vagyis az alacsony életértékeknek a magasabbért való elhagyása a többség számára nem megvalósítható feladat. De a megtisztultak sem alapíthatnak közösséget, mert létük súlya messze a társadalmon túl esik. Amire a brahmannak szüksége van, nem a hatalom, hanem az autoritás. Az autoritás a hiteles élet aurája. A lehetőségek egyetlenje, hogy a szellem embere (brahman) az emberi organizációban helyet (kedvező esetben fontos helyet) foglal el, és a közösséget belülről érleli. Ezért a pitagoreus társadalom nem lehetett életképes, az esszénus csupán szekta maradt, Platón államától pedig jobb nem beszélni.

58.

Nem a meglévő társadalmakat kell átalakítani, nem teljesen új társadalmat kell alapítani, hanem

az örök emberi közösség egységének (Egyház) abszolút tényét kell kimondani és fenntartani, és

annak megvalósulását az egész emberiségtől és minden embertől külön, szüntelenül követelni.

(Jaspers: ha nem élünk mindnyájan együtt és egymásért, mindnyájan együtt fogunk elpusztulni.)

59.

Ami nem Egyház, az ergastulum, vagyis rabszolgaistálló.

60.

Markion görög kereskedőről, ha mindaz, amit felőle feljegyeztek, igaz, azt mondják, hogy felfogása szerint a kereszténység a kívánatos mértékben azért nem terjedt, mert a többi népek, főként a görögök — és egyes kasztok, főként a műveltebbek, a rabbinista moralizmustól idegenkedtek. Markion a héberség önmaga felé forduló és minden mást kizáró fülledt és kicsinyes familiarizmusát (amely ellen Nietzsche is oly bőszülten tiltakozott) nehezen viselte el. Azt tanította, hogy a világegyetem uralmában rezsimváltozás történt. Jézus Atyaistene nem az Ótestamentumé, hanem egészen más lény, nem bosszúálló és haragvó, hanem igazságos és jó, és nemcsak a hébereké, hanem az egész emberiségé, mint mondta: az Idegen Isten. Jézus előtt erről az Istenről nem tudtunk. A Megváltó volt az, aki az Idegen Isten igazságát a földre hozta, és ezzel azt, ami azelőtt volt, eltörölte. A törvény (Tóra) És a próféták ezzel érvényüket vesztik. A világteremtés tulajdonképpen nem sikerült. A teremtés embere (Ádám) megbukott. Amit a teremtés elhibázott, azt a meg váltás helyrehozta. Markion ezért az Evangéliumot az Ótestamentumtól elszakította, az eredeti (arameus) Újszövetséget úgy írta át, hogy az Evangéliumot olyan vallásfélének fogta fel - de valószínűbb, hogy még annak sem. Markion valószínűleg még csak vallásos ember sem volt, csupán politikus, aki a szervezésben és a propagandában hitt. Markion tevékenysége a kereszténységen belül annak a héber-hellén antagonizmusnak első kitörése, amely egész Európa történetében a mai napig tart és igen különböző alakban jelentkezik, mint például a hellenizmus hatása a reneszánszban, ugyanakkor a hebraizmus áttörése a reformációban. Mert a hellén hatás minden esetben, mint elvilágiasodás (művészet, tudomány, filozófia), a hebraizmus mint vallás (moralizmus, rítus, puritanizmus) jelenik meg.

 

61.

Az alexandriai nagy könyvtár gyűjtőhelye volt nemcsak a hellén és a héber, de az egyiptomi és az iráni, és minden valószínűség szerint a távolabbi népek iratainak is. Clemensről és Órigenészről tudjuk, hogy Buddhát ismerte, és vannak, akik föltételezik, hogy alexandriai ügynökök Tibetben és Kínában is jártak és onnan is hoztak kéziratokat, amelyeket aztán itt görögre fordítottak. Ezek szerint Alexandria a tantra-jugának, vagyis a könyvkorszaknak első nagyszabású realizálódása. A tantra korszak az a kései idő, amikor a hagyomány már nem a mester-tanítvány személyes viszonyában él, hanem hogy fennmaradjon, a tudást írásba fektetik le, persze legtöbbször nem kielégítő alakban, mert a hagyományt a leírók általában már csak hézagosan értették. A másik veszély fenyegetőbb. A mesterhez csak az közeledett, akiben a tudás szomjúsága ténylegesen megvolt, és a mester joga fennállott, hogy kinek mit mond el. A könyv a kíváncsi és a szélhámos előtt is megnyílt. A tantra a sötét korszak egyik fázisa. Sok tekintetben az involució ideje, amikor a hagyomány gondolatai téli álmukra készülve, sajátságosan megdermedve (vagyis leírva) begubóznak, vagy mint a halak, önmagukat elvermelik, élettevékenységük lefokozódik, a gondolatok részben lerövidülnek és képlétekké válnak és kivonatokká lesznek. A jellegzetes alakok azok az epigrammák, (a héber bölcsesség-irodalom: Példabeszédek, Jézus Sirák fia; a görög filozófusok: Parmenidész, Hérakleitosz, Püthagorasz, stb.), amelyek a gondolatot törvény alakban őrzik, vagy az indiai szútrák, amelyek a főszavakat és a mondatokat csupán emlékeztetőül használják. Az eredeti tanításnak ez csupán lárvája. A könyvben lévő spiritualitás nem aktív. Az ember nem azért ír, hogy élő szavát helyettesítse. A beszéd egészen más formából fakad, mint az írás. A beszéd kommunikáció, az írás pedig mű (karma). Gott will nicht, das ich schreibe, aber ich mus — Isten nem akarja, hogy írjak, de kell (Kafka). A tantra éppen az, hogy a könyvből, még a legmagasabb rendűből is, a személyes hitelesség hiányzik. Az ember és az írás között lévő egzisztenciális távolság túl nagy, ami soha át nem hidalható: ezért abszolút emberek nem írtak. A könyv a spiritualitást jobban vagy kevésbé jól sűríti és tárolja. A könyv azonban mindig kivonat, és ma már a kinyiIatkoztatást is csak könyvnek tudjuk felfogni. Ami tulajdonképpen annyi, hogy   kinyilatkoztatás nincs, csak annak emléke és kommentárja. A kinyilatkoztatás a létnek olyan körébe húzódik vissza, amelyből közvetlenül kilépni nem tud, és ezért hatalma az élet fölött nincs. A könyvtől semmi sem várható, mert az csupán tartály. Amennyiben életünkben még van valami nagyság, azt a könyvből vesszük És a könyvbe tesszük, de létünk ájult, semmit sem tudunk sehonnan közvetlenül venni, csak közvetve: a könyvből. A tantra-korszak végső mozzanata pedig a könyv szekularizálódása, ami annyit jelent hogy a könyv spiritualitása az időben feloldódik és szofisztikus lényegtelenségbe szétszóródik. A kéziratról is le kell mondani, és a személyes hitelesség még kevesebb. Ez körülbelül a könyvnyomtatás következménye. Clemens Alexandrinus ezért veti fel a gondolatot: szabad-e könyvet írni? Mint a spirituális lények közül a legtöbb, könyvét mégis megírja.

62.

Az alexandriai könyvtárat valamely keletkező egyetemes távlatú egység teremtette meg. Alexandriában univerzális orientáció volt kialakulóban, a világtörténet folyamán minden bizonnyal a Iegjelentékenyebb a rendelkezésre álló összes hagyomány ismeretében, és az Evangélium után következő században már az  Újszövetségről is tudomást szerezve az egyetemes távlatú egység megteremtésére a reális alap megvolt. Az orientáció fundamentuma a megismerés. Alexandria nagy alakjai a tudattalanság bűnét (to tész agnoiasz hamartéma) kívánták felszámolni, és ez teszi az alexandriai gondolkodást az indiaihoz olyannyira hasonlóvá. „A bűn legtalálóbb neve az, hogy megzavarodás (szünkhüszisz) — mondja Philón —, bizonyítható ez azzal, hogy az értelmetlen tele van megzavarodott beszéddel és szándékkal, és zavarában cselekszik”. A megzavarodás értelmi korrupció, és e szó csaknem teljesen fedi a hindu avidját, amely értelmi homályt, csökkent éberséget és alvajárást jelent.

63.

A gnózis, vagyis a megismerés (a latin cognoscere, a szanszkrit dnyána) az univerzális orientáció segítségével az értelmi megtisztulás útja. A megismerés értelme, hogy szakrális megismerés, amely az emberi lényre visszahat, s így meg kellene jelennie—, és fordítva, ahol átlátszó emberi lény realizálódik, annak tájékozódása egyetemesen nyílt kell legyen. Egyik a másik nélkül nincs.

Európa legújabb időszakában a lényeges léttények iránt való érzéketlenséget nemcsak az jellemzi, hogy az egzisztencia tisztultsága és a tájékozódás egyetemessége között levő összefüggésről sejtelmünk sincs. A nonsens abban a gondolatban kulminál, hogy a filozófiát mint az univerzális orientáció szegényes maradványát nem az egyetemes tájékozódás, hanem a részlettudományok jegyében kívánják megérteni, s ezzel a filozófiát tudománnyá degradálni. Ezért az alexandriai spiritualitásnak a modern egyetemhez való hasonlítása is teljesen hamis. A modern európai egyetemet Leontjev bábeli szajhának nevezte, nemcsak azért, mert minden tévtannak szót biztosít, hanem mert a szellem korrupciója iránt érzéketlen, sót abban tetszelgő és felfuvalkodott. A modern egyetem részben az univerzális orientációt kiegészítő emberi lényről, a transzparens egzisztenciáról semmit sem tud, részben pedig fokozatosan az univerzális orientációról is lemond, és vagy az egzisztenciátlan szak tudásban szóródik szét, vagy az enciklopédizmus khimérájává lesz.

64.

A gnózis jelentése az, hogy dnyána jóga, vagyis a szakrális megismerés, vagyis dnyána móksa — a megismerés általi megszabadulás. A gnózis alapja, hogy annak a műveletnek, amely az emberi egzisztenciát teljesen átvilágítja és így megszabadítja, a megismerésből kell kiindulnia. Az ember tökéletes transzparenciáját az univerzális tudásra való nyíltsággal kell megvalósítania, egészén addig, amíg „nincs külső, nincs belső és nincs sem mi egyéb, mint kristálytiszta megismerés”. (Brihadáranjaka upanisád 4,5,13)

65.

Minden hagyományhoz genezis tartozik. Kozmológia, aritmológia, és gyakorlati életrend, rítus, mitológia és antropológia, amely ugyan a hagyomány lényegét nem mondja ki, mert az kizárólag a szellemi kasztban érett felsőbb létszinten megnyilatkozott tudás lehet (sruti), ez pedig legfeljebb, ami az emberi életben kezdettől fogva emlékezetes, vagyis amit „mondanak” (szmriti). A nagy és komplett hagyományok, mint a kínai, az iráni, a héber, az egyiptomi, az orfikus görög, teljes létrendszerek, amelyek a világ keletkezését, az ember származását, természetét, a lét célját, értelmét mondják el, a rend elvéről beszélnek, amelyre a világ felépül, a fizikai valósággal a társadalommal és az emberi lénnyel. A kereszténységnek úgy, ahogy az az Evangéliumban megnyilatkozott, ilyen építménye nincs. Nincs is rá szükség, mert amit más hagyomány mond, annak érvényéből az Evangélium semmit sem vesz el, sőt fenntartja („a törvényből egyetlen jod sem vészel”). A kereszténység a lét megromlásáról és megújulásáról szóló (ezoterikus) tudás. Jézus tanítása kizárólag a lét elhomályosodott középpontjának átvilágítása. Alexandriában úgy gondolták, hogy a tanítást a világ keletkezéséről szóló teóriával, kozmológiával és a teljes világképhez tartozó diszciplínák seregével sürgősen körül kell építeni. Ez a munka meg is történt. A diszciplínák egy része azonban fölöslegesen misztifikáló zavaros és okkult elmélet. Egy része — könnyen meglehet — jóhiszemű, de önkényes kommentár. Egy része biztosan korlátolt ostobaság

66.

Plótinosz a gnózist kései és leromlott alakjában, nem is a legjobb szerzők alapján ismerhette. Ezért az a tanulmány, amit a gnosztikusoknak szentelt (Prosz tousz gnosztikousz), az alexandriai iskolára nézve elég lesújtó, de nem is jellegzetes. A tanulmány tárgya végül is nem a gnoszticizmus, hanem az akkori profán világvárosi félműveltség szurrogátuma, mintha valaki a mai tudományt a népszerű képes füzetekből akarná megismerni. Plótinosz a gnosztikusok világtagadásából indul ki, és azon az állásponton van, hogy aki a világ berendezését szidalmazza, káromlást követ el. A gnózis világ megvetését olyan gondolkodásból származtatja, amely a kozmikusan kiegyenlített megismerést nélkülözi. A földi életben levő rendetlenséget pedig az alexandriaiak nem értelmes, hanem gyanúsan mágikus módon akarják felszámolni. „A rossz—szól Plótinosz — semmi egyéb, mint hiányos belátás, a jónak alacsonyabb szintje, és azt fokozatosan el lehet tüntetni”. A rossz nem a létrontás következménye, hanem emberi erővel helyreállítható hiba. E felfogás, mint tudjuk, a görög racionalizmus naivitása. A kései gnosztikusok viszont földi lét feldúltságát felsőbb hatalmak segítségével, a rossz démonok elűzésével kívánják kiküszöbölni. Ez ellen Plótinosz irtózva tiltakozik. Hozzá lehet tenni, hogy e varázslatok nem is jóhiszeműek. Nem tartja valószínűnek, hogy a felsőbb erők „dallamokkal és kiáltozásokkal, bömböléssel és sziszegéssel és más praktikákkal” befolyásolhatók lennének Úgy látszik mindez nem egyéb, mint a gyanútlanok megtévesztése.

67.

A gnózis eredeti alakjában még rendelkezett az értelemnek azzal a világosságával, amely egy-két nemzedékkel később nyomtalanul eltűnt. Ezt a világosságot diakriszisz pneumatónnak nevezték, és ez annyit jelent, hogy az értelemnek az emberi egzisztencia valódiságára vonatkozóan csalhatatlan ítélőképessége van. A görög kifejezés szó szerint annyi, mint: „a szellemek szétválasztása”. Megkülönböztetése annak ami jó és rossz, valódi és nem valódi, helyes és helytelen, igazság és lét rontás. Nem társadalmi szempontból, nem pszichológiailag, nem az erkölcsi normák szerint, nem vallásilag. A diakriszisz ítéletének alapja nem a konstelláció és nem a biológiai alkat és nem a viselkedés, hanem a tovább nem elemezhető és másra vissza nem vezethető végső jelleg, az emberi lénynek mint az abszolút szellem inkarnációjának súlya és tisztasága. A kereszténység legelső idejében azt tanították, hogy a diakriszisz a Szent Szellem (az igazság szelleme, János szerint: Pneuma tész alétheiasz) adománya, ez a minden emberen átvilágítani tudó igazság ismerete. A diakriszisz az igazságra és a léthazugságra való csalhatatlan érzékenység. A megkülönböztetés képességének elhomályosodásával, végül teljes eltűnésével az emberekben dolgozó szellemi erők mérlegelésének lehetősége megszűnt. Aminek következménye, hogy a helyes tanítást a tévtantól, a hiteles magatartást a pszeudo-egzisztenciától többé nem tudták meg különböztetni. A mérték elveszett, és így lehetőség támadt arra, hogy az emberi életbe a léthazugság akadálytalanul betörhessen.

68.

Ha a gnózis semmi egyéb, csak az archaikus tudás összegyűjtése lett volna, érdeme a történet fordulópontján akkor is egyedülálló lenne. A fordulatot akkoriban az idők teljességének nevezték. A görög pléroma tou khronou azonban az alexandriaiak szóhasználatában sem szónoki szólam, sem pedig misztifikáció, mint későbben gondolták. Pléroma a gnózis egyik legfontosabb szava, a létnek maximális gazdagságában és tökéletesen integrált alakjában önmagával való színültig teltségét jelenti. Erről a tömény léttel való telítettségről a kinyilatkoztatások minta kezdeti lét tartalmáról beszélnek ÉEdenkert, aranykor, szatja-juga), és ezt a létteljességet az Evangélium is a középpontba állítja. A pléroma gnosztikus mítosz, az Egynek a végtelen különbségekben való megnyilatkozását jelenti. Nem minden idő alkalmas arra, hogy tetszés szerint bármely tudás realizálható legyen. Az idők teljessége, az időkkel való tömény teltség, amikor a felsőbb szférákból a végtelen különbségekben megnyilatkozó Egy az emberi életben realizálódik. Voltak gnosztikus iskolák, amelyek a plérómát megszemélyesítették és istennőként beszéltek róla, mások Szophiával, a bölcsesség istennőjével vonatkozásba hozta és analógiája lehetett a héber hohmának, aki a Kabala szerint a teremtés második princípiuma, a létminden lehetőségét magában hordó világanya-szellem. A gnózis azt mondja, hogy az idők teljességében (amelyben a megváltó megszületik), az ősi tudás teljes egészében esedékessé válik. Ez az az idő, amikor az univerzális orientáció lehetősége az ember számára megnyílik. A tudások teljességét a tökéletesen átlátszó emberi egzisztencia teszi lehetővé, az, aki az igazság létnyíltságában él (alétheia). Az idők teljessége a történeten kívül és felül álló fokozat, úgyis mondható, hogy a beavatás magas lépcsőfoka.

69.

Clemens Alexandrinus pontosan az ellenkező álláspontot képviseli, mint Markion. A kereszténységet kizárólag a héber hagyományból származtatja, de ami felfogására jellemző, az nem ez. Clemens az egész görög gondolkozást a héberségből vezeti le. A hagyományok között lévő analógiákat, akárcsak a modern tudomány, Clemens sem képes úgy értelmezni, hogy a néha szó szerinti megegyezések leírói egymástól függetlenül az abszolút időben lévő és állandóan adott egyetlen forrásból merítenek. Feltételezi, hogy az egyik hagyománynak régebbinek kell lennie, és a gondolatokat az újabbnak a régitől mint hatást kell átvennie. Tudjuk, hogy ez a feltevés tökéletesen téves. Minden hagyománynak a status absolutussal külön közvetlen kapcsolata van, s a hasonlóságok, sőt az azonosságok innen, nem pedig hatásukból adódnak. Clemens tehát hibát követ el, amikor a Szókratész előtti görög gondolkodást, sőt Platónt a Tóra hatásából kívánja magyarázni. Nem kell külön hangsúlyozni, hogy a görögségnek önálló eredete, de a héberséggel közös alapállása van. Clemens jelentősége egészen más. Az egyik, hogy ő az első gondolkozó, aki a kereszténységet a megismerésre alapozza. A másik, hogy a gnosztikus szektákkal egzisztenciájának teljes bevetésével szembeszáll.

70.

Órigenész egészen biztosan az egyetlen alexandriai gondolkozó, akinek műve érinthetetlen volt és maradt. Amit Órigenész csinál, az a szakrális filológia egy neme, ami azt jelenti, hogy a kinyilatkoztatással való kommunikáció lehetőségét megnyitotta, és a kommunikáció fenntartására módszert teremtett. Órigenész módszere sajátságos. A kinyilatkoztatás szavait hét nyelvből világította meg, (mint feljegyezték, előadásait hét nyelven tartotta egy szerre), éspedig mert szerinte a szó végső értelmét egyetlen történeti (korrupt) nyelv sem képes maradéktalanul közvetíteni. A hét nyelven való értelmezés legalább az irányt megtudja jelölni, amelyben a kezdeti és az alapjelentés kereshető. Éppen ezért Órigenész filológiája nem tévesztendő össze azokkal a fenomenológiai elemzésekkel, amelyeket Arisztotelész Metafizikájának ötödik könyvében, vagy az Organonban alkalmazott, sem a modern szcientifikus filológiával, amely olyan fiktív (tudományos) grammatikából indul ki, amely nincs sehol. Órigenész szófejtéseinek eljárása gyakran rokon a Kabala szófejtéseivel (sok száz példa a Zohárban). A középpontban minden esetben a logosz áll (Hérakleitosz értelmében, vagyis a dabar, mint a héberek mondták). Szóelemzéseivel a nyelven keresztül tulajdonképpen alapállás-rekonstrukciót művel. Ez az, ami a történetben példátlanul álló vállalkozás, különösen, ha valaki meggondolja, hogy itt Európában Szókratész és a föld túlsó felén Konfu-ce az emberiség egyetemes megzavarodását csak abban az esetben tartja kiküszöbölhetőnek, ha az ember a szavak eredeti értelmét (a szavak helyes használatát) helyre tudja állítani.

71.

Órigenész az egészen ritka emberek közé tartozott, akik a kinyilatkoztatásnak ragyogó elméletekkel való körülépítését ugyan nem elvetendőnek, de a végső tudást tekintve elégtelennek tartották. Az a valaki aki a világ keletkezéséről és a világrendszer felépítéséről, az ember származásáról, és egyébről beszél, mindenesetre hasonlít a Szent Szűz bohócához, aki, mivel semmi mással Istenét dicsőíteni nem képes, szívének egyszerűségében Szűz Mária oltára előtt bukfenceket mutat be. Sok tekintetben a tudomány teljes egészében a végtelen hatalmassága előtt való ilyen bukfencezés, ilyen gyermekes és ártatlan mutatvány (liturgia és szakrilégium), amelynek a lét ura előtt semmi jelentősége nincs, azt az egyet kivéve, hogy hódolatát ilyen ügyetlenül mutatja be. Mint a Prédikátor mondja: a bölcsek minden bölcsessége bolondság. Órigenész igénye nem szerény. A kinyilatkoztatást végső vallomásra akarja bírni. Órigenész gnosztikus volt, vagyis gondolkozásának bázisa, hogy a megismerés megszabadulás, és nem mellékes részleteket kívánt megismerni, hanem azt, ami lényeges ( „egy az, ami kell”). A kristálytiszta megismerés. A héber hagyomány egy kifejezése: bath kol. A szó azt jelenti, hogy aki a kellő tudást meg tudja szerezni, az égi leány hangját meghallja. Az égi leány az igazságot énekli. Az igazság pedig nem a rézfúvósok hangján szól, hanem a lepkeszárnyú szellők fuvalmain. Mondják, hogy sokan (mesterségszerű zenészek és költők) égi hallásukat, ahogy sokan (mesterségszerű festők, szobrászok, színészek) égi látásukat elvesztik és ahogy sokan (szakemberek és tudósok) a bath kolt nem hallják többé, mert a mesterség a spirituális kapcsolatok iránt érzéketlenné tesz, a szakemberségben a hallás ártatlansága elvész. Origenész az égi leány hangját kereste. Minden bizonnyal a kereszténységben egyike volt azoknak, akik a hangot a legtisztábban hallották. Tudta, hogy az ember életében egyáltalán nincs fontosabb, minta szűzies fül. „Az ember nem boldogságát keresi, hanem lényének sajátságos fajsúlyát” (Saint-Exupéry), s ezt csakis azzal a mértékkel tudja lemérni, amit felülről kapott. Az igazság a normalitás. A tudás előkészület a halhatatlanságra. (,‚Az igazság megszabadít” — dnyána móksa). Az ősi tudás ismerete annyi, mint az örök igazság ismerete. De mindenek fölött tudta, ha a kinyilatkoztatást már nem is hallja közvetlenül, a kinyilatkoztatás minden feljegyzett és megmaradt szavában a létmegnyitó és átvilágító igazságokat kell keresnie.

72.

Órigenész tulajdonképpen nagyszabású fordító, olyan módon, hogy a transzcendenciában lévő végleges értelmet akarta emberi nyelvre átültetni. Két nyelvből indult ki, a görögből és a héberből. A görögből, mert Alexandriában az univerzális orientáció nyelve ez volt. Végeredményben Európa világnyelve is, nemcsak abban a pillanatban, hanem az maradt a mai napig. Európát a huszadik században is a görög nyelv tartja egyben. Világnyelv az, amelyen a más nyelvről való mondat nem szóról szóra, és nem adekvát módon, hanem magasabb színvonalon fogalmazható meg. A másik nyelv a héber, amely „...ugyan az ősnyelv, de megromlott alakjában is az ősnyelvhez a legközelebb áll” (Baader). A héber nyelv ismerete nélkül az Evangélium mélyebb értelméből egyetlen szó sem érthető.

73.

Irenaeus a gnózis befolyása alatt először beszélt arról, hogy a világnak három korszaka van, a teremtés, a bűnbeesés és a megváltás. Ezzel tulajdonképpen először beszélt a történetről. Ami azelőtt volt, nagyobbára krónika, mítosz, elbeszélés, vagyis rögtönzött összefüggés; később is minden alkalommal ez maradt, amikor valaki kizárólag a történések egymásutánjában merült el, S a dolgokat nem gondolta elejétől végig. A modern történetek nagy része nem egyéb, mint krónika vagy elbeszélés, legfeljebb önkényes értelmezésű (történettudomány), filozófikus tartalmú kollektív regény, s ilyen módon fantazma. Valódi történet, amikor a világ (ember) élete egyetlen eszménytől függ, éspedig úgy, hogy a dolgokat az esemény hatása dönti el, vagy azokat az eseményre való felkészülés jellemzi. A történet feltétele, hogy a két legfontosabb létesemény, a kezdet és a vég megvilágosodjék és ha az teljes nyíltsággal nem is válik láthatóvá, de mint abszolút realitás, meg jelenjék. Mert mindazt, ami közben történik, az első és az utolsó esemény határozza meg. A kiindulás és a megérkezés, mert az ember oda érkezik meg, ahonnan kiindult. A gnózis számára az Evangélium megismerése előtt a leglényegesebb az első esemény volt. Az Evangéliummal az utolsóról is tudomást szerzett, éspedig nemcsak János Apokalipsziséből, hanem az egész iráni-héber apokaliptikus irodalomból. Az apokalipszis nem annyira a korszak jellegzetes magatartását, vagyis a végvárakozást fejezte ki, az apokalipszis sokkal inkább ténylegesen azt jelentette, amit az apokalipszis szó jelent: lelepleződést — más szóval az eddig elrejtett végső értelem megnyilatkozását. Mert apokalipszis szó szerint annyit jelent, mint a homályba burkolt megvilágosodása. A kezdet felől nem volt kétség. Ez az édenkerti kezdet, és ezután mindjárt annak az ember által való megrontása. Ez az, amit magunkban hordunk minta tiszta létezés világosságát és a létrontást. Az aranykort és a korrupciót. Az Evangélium azt tanítja, ha az ember a kezdeti lét tisztaságát nem állítja helyre önmagában és a világban, nyomorultan és irtózatos katasztrófában végzi. Ez a mindenkori történet mindenkori értelme, olyan hihetetlenül lapos közhely, hogy lehetetlen felőle nem tudni. Az esemény, éspedig az egyetlen esemény. Mindaz, ami valaha is történt, ennek az eseménynek volt alávetve, és ami történik: az esemény kérlelhetetlen következménye. A történet úgyis meghatározható, hogy a kezdet felől holtbiztos tudomásunk van, létünk a vég felé azonban nyílt. Ezt a történet vége felé való nyíltságot hívják szabadságnak. Nincs mechanikus és automatikus történés, nincs emberi akarat nélküli fejlődés vagy visszafejlődés, de főként nincs semlegesség. Az ember nem vonhatja ki magát, mert a történetben elszigetelten élni nonsens.

74.

Különös, hogy Philón, alexandriai héber gnosztikus, gondolkodásának teljes egészével a tér világában áll. Tér alatt a kozmoszt, vagyis a természetet, mindenesetre a külső szükségszerűségnek stabil és statikus rendjét kell érteni. Clemens Alexandrinus-nak, aki Philónnak csaknem kortársa, van valamije, ami Philónnak nem volt: tudata a kezdetről és a végről. Clemens nem a fix természetben és nem a kozmosz architektúrájának örök állandóságában él. Philón világa épület, Clemensé szimfónia. Ez itt a folyékony és illanó elem, amit időnek neveznek valami, hogy nem lehet megállni és megmaradni és megnyugodni, mert ebben az elemben az egész állandóan oldódik és foszlik, összeáll, de csak percekre, alakot ölt, hogy újra meg bomoljék. A két gondolkozás, mint az építészet és a zene. Ami a tér világában a megnyugtató, hogy tapintható, sűrűbb káprázat, mint a hinduk mondanák: ami az időben a súly, a megfoghatatlanság. Az ember a kereszténységben nem a zárt kozmosz terében, hanem a történetben él, belehajítva, nem csak megnyitva, de feltépve és elvetélve. Az idő sem nem archaikus, sem pedig abszolút értelmes, az ember teszi ezzé vagy azzá, de nem egészen. Mindig marad fenn imaginárius — nem perc, nem nap vagy év —‚ hanem valamely nem mérhető sötétség, amely magát az ellenőrzés alól kivonja. A stabil kozmosz teljes egészében gomolygásban és hömpölygésben oldódik fel, ezért mondják, hogy az ember ebben az aiónban nem a világrendszerben, hanem a történeti időben, az előzmények és a következmények kérlelhetetlenségében él, amely megfékezhetetlen hatalom. A történet a végvárakozás szomjúságából (apokalipszis), a katasztrófától való szorongásból; az aggodalomból és a gondból, az élet végzetesen elhibázott voltának következményeitől való irtózatos ijedelemből lépett ki. Mindez a történet kétségtelen jegye, de nem az egész. Az ember ki van szolgáltatva, minden védelme összeomlott. El van hagyatva. (Mint ha az Idő a létben a nem-lét állandó jelenléte lenne). A történetben egyetlen boldogság van, nem az időből kilépni, hanem az idők teljességét megvalósítani.

75.

Különbség van végvárás és a vég tudata között, ez a különbség az apokaliptika és az eszkatológia között. Az apokalipszis a kedély dolga, az eszkatológia a végső dolgokról való tudás.

76.

A történeti kereszténységben igen korán, később soha jóvá nem tett, sőt súlyosbított és ezért végzetes hibát követtek le. Ez a hiba, hogy a gnózist nem olvasztották be, hanem eretnekséggel bélyegezték és a kereszténységből kizárták. Ezzel pedig a megismerés szabad szellemi tevékenységének lehetőségét a kereszténységben meg szüntették. Plótinosznak a gnózissal szemben tanúsított ellenállása érthető (menthető) Visszavonultan élő magánember volt, és információi sem lehettek hitelesek. A keresztény papság viszont magas autoritás, értesülései kimerítőek és megbízhatóak lehettek, voltak is. Éppen ezért a gnosztikusok ellen indított hadjáratot nem lehet úgy megítélni, mint Plótinoszét A kereszténység történetében ez volt az első amikor a papság keresztényellenes magatartást vett fel. A történetben ez volt az első eset, amikor a papság hatalmát az Egyház szelleme ellen érvényesítette.

77.

A gózisnak voltak tévtanai, és minden bizonnyal fölösen voltak rosszhiszemű gnosztikusok, de kérdés, hogy ez a gnózis felszámolására elegendő ok volt-e. A gnózis a szakrális megismerést jelentette. A papság háborújában pedig, mint később kiderült és mint ahogy ez a magatartás a történetben ismétlődött és állandósult, a hatalom nem is a tévtanok, hanem az értelem átvilágító tevékenysége ellen vette fel a harcot. A gnózis üldözésének eredménye az volt, hogy az univerzális tájékozódásra való lehetőség megszűnt. Az, ami történt, nem volt félreérthető. A már félig hatalmon levő papság, amely az Egyház sok fontos helyét elfoglalta, és amely kezdte magát hiteles Egyháznak  tekinteni, a gnosztikusok szabad értelmi tevékenységét nem nézte jó szemmel. A papság a szabad szellemmel szemben ugyanazt a magatartást vette fel, mint a farizeizmus.

78.

A gnózis azon a tényen nyugszik, hogy a megismerés értelmi műveletének kezdeményére az emberi magatartás megváltozik. Bármilyen gondolat legyen is, az embert valamely irányban ösztönzi. A gondolatnak ez a létformáló tulajdonsága aszerint növekszik, hogy valaki milyen mélyről, milyen rendszeresen, részletesen és állandósággal fejti ki. A gondolkozásnak, a megismerésnek, a tudásnak mint létalakító (megszabadító) módszernek tudatos és rendszeres alkalmazását a gnózis az egyiptomi hagyományból vette, és ez a módszer alkímia elnevezés alatt maradt fenn. Az alkímia (aranykészítés) tulajdonképpen értelmi tevékenységgel az elemek belső megtisztítása, átvilágítása és átalakítása. A cél a megtisztult emberi lény (aranykészítés nem más mint az aranykori létrealizálása), vagyis a transzparens egzisztencia. A hiba, amit a korai kereszténységben a papság elkövetett, hogy az értelmi átvilágítást (univerzális orientációt) mint létformáló erőt elvetette és helyébe, azzal az indoklással, hogy az ember üdvét kizárólag tettei révén éri el, a tevékenységet tette. Ezzel az értelem átvilágító munkáját kikapcsolta, és így az ember életét megcsonkította, a kritikus intellektust kizárta és az észt nem olvasztotta magába. Ami oka lett annak, hogy e megoldatlanság miatt a kereszténységen belül állandó bizonytalanság és nyugtalanság (lázadások, szekták, eretnekségek) lett úrrá.

79.

A klérusnak sikerült a szabad megismerés értelmi tevékenységét Egyházon belül és kívül több mint ezer évig dogmatikai tilalmakkal megakadályoznia, de az újkori racionalizmusban az értelem

csonka és torz alakban a felszínre tört, és a klérus rejtett hatalmi ambícióját leleplezte. Ebből a szempontból a racionalizmust a kereszténység által nem asszimilált értelem bosszújának lehet tartani.

80.

A gnózis és a klérus antagonizmusát Schmitt Jenő Henrik vette észre, és a szembenállás lényeges mozzanatait ő dolgozta ki. Gondolkozásában azonban azt a hibát követte el, hogy a klérust az Egyházzal azonosította, vagyis e két merőben más létdimenziót összetévesztene. Az értelem (szellem) és a hatalmi ösztön feszültségét világosan látta, de a kereszténységen belül az Egyház és a klérus (az evangéliumi és a történeti kereszténység) között lévő feszültséget nem vette észre. A kereszténységet nem lehet és nem szabad a klérussal azonosítani. Ha Schmittnek igaza lenne, és az értelem világosságát nem a klérus hanem az Egyház üldözte volna, az egész kereszténységet el lehetne temetni.

81.

A görög ergon elsősorban teljesítmény, vállalás, vállalkozás, tevékenység, olyan tett, amely soha sem áll egymagában, hanem valamely egész összefüggésében. Valami, ami kezdődik és befejeződik, ami elkészül, s ezért az ergon tulajdonképpen mű (a latin opus). Ergomai annyit jelent, mint valamely cél érdekében tevékenynek lenni, műért dolgozni és valamit elvégezni. A görög pragma (praxis) viszont egyszeri és külső fizikai tett, inkább elfoglaltság, valamit csinálni, és az egyes pragmák között összefüggés nincs (a latin actus). Ergon tevékenység, amit az ember ház építésével végez, és a tevékenységben benne van a ház mint kész mű, ha téglát hord, meszet kavar, gerendát farag. Pragma az, ha az ember egy üres gyufásskatulyát a vonat ablakán kihajít.

82.

Európában, különösen az újkorban, az ember a modern időkhöz minél jobban közeledik, annál inkább abban a hiszemben van, hogy amit tettnek nevez, az kizárólag pragma (actus). Ilyen, a folyamatos emberi életműből kiszakított, összefüggéstelen, egyetlen aktus lehetséges ugyan, de tulajdonképpen rendkívül ritka. A hagyományban, az emberi normalitás életrendjében tudjuk hogy a brahman kaszt feladata a megismerés, a kutatás és a tudás megőrzése. Indiában ez a jóga, a szakrális megismerés. Dnyána jóga a brahmani út, szó szerint annyit jelent, mint az abszolút szellemmel a megismerés útján egyesülni. A megismerés megszabadulás  (dnyána móksa). A szellemi kaszt is tevékeny, de ezt a tevékenységet, mivel az nem-cselekvés, nem-tevékenységnek hívják.  A nem- tevékenység paradigmája Kínában a császári mű (úgy kormányozni, hogy ujját se mozdítsa meg). Mint mondják: semmi egyéb — délnek fordulni. A brahman is felépíti művét, de nem-cselekvéssel építi. A szellemi kaszt soha nem követel aktust, külső fizikai tettet, hanem épít éspedig életművét gondolatokkal és gondolatokból építi fel (ergon opus). Indiában a szellemi kaszt mesterei azonban ezt nem-tevékenységet is elvetették. Semmit sem építeni. Nem-cselekvés. Nem kell életmű. Csak leépíteni. Csak nem cselekedni. „Akinek lényét a káprázat megzavarja, testet ölt és össze-vissza tesz-vesz” (Kaivalja upanisád) A Mahábhárata azt mondja: a tevékenység (mű, karma) az, ami az embert megköti, a megismerés (tudás, dnyána) az, ami az embert eloldja. Csak akinek lénye „kristálytiszta megismerés” az szabadul meg. A világteremtő (visvakarman) a világot megzavarodásában alkotta. Akinek értelme felébredt, semmi okot nem lát arra, hogy bármilyen művet is alkosson. Leépíteni, lebontani, szétszedni, feloldani. A jótett éppen olyan hiba, mint a rossz. Erényes tettek, mondja Eckehart, a szellemet nem teszik gazdagabbá. Ha az ember művet alkot, legyen az akkora, mint egy daraszem, a mű ide ismét visszahozza, és mindaddig vissza kell térnie, amíg művének még nyomait is teljesen el nem törli. A visvakarman (világalkotó) sem tesz mást, mit az aluszékonyságában megteremtett világot, amely megkötötte és fogva tartja, megismerése tisztultságának arányában és foka szerint szétbontja és feloldja. Minden tettben a tevékenység (alkotás, cselekvés) ösztöne dolgozik, hogy valaki művet teremtsen, Ezt a művet hívja a hindu hagyomány karmának. Karma a ház, az állam, a költemény, a gondolatrendszer a megvarrott ruha, a kovácsolt kard. Ez a karma, amit az ember gondolatával és cselekedeteivel magában felépít, amelyet halála után magával visz, amely minden mozdulatát itt és az összes világokban meghatározza, egészen addig, amíg az éberség küszöbét átlépi és tevékenységét leállítja. A karma életmű, amelyet az ember az életben tett tapasztalatok értelmezéséből épít, amely láthatatlan, de amely szilárdabb és szívósabb, mintha ősgnájszból építették volna, és amelyet semmi sem old fel, kivéve az éber megismerést.

83.

A tevékenység sajátos helye a lovagi-kormányzói kaszt (ksátrija) élete. A lovag karma-jógát gyakorol, ami nem egyéb, minta legfelsőbb lénnyel a szüntelen tevékenység útján való egyesülés. A brahman életműve (karma) a leépítés, a nem-cselek vés, a minden tettől való tartózkodás; a ksátrija életműve a nagy tettek végrehajtása, a rend, az igazság, az erények jegyében, a gyengékért, az üldözöttekért, a tudatlanokért és a szegényekért. A dnyána jóga hagyományát kizárólag a szentkönyvek őrzik, míg a karma jóga hagyományát a Ramajána, a Mahábhárata, az lliász, az Odüsszeia, a Grál-eposzok. A jellegzetes karma-beavatás a Bhagavadgíta első része, amelyben az istenség a hőst, Ardzsunát a heroikus életműbe beavatja és a hősi erényekre megtanítja. Nem arra, hagy bölcs és értelmes legyen, hanem hogy bátor és nemes, elszánt, önfeláldozó és előkelő. A heroikus élet nem a legmagasabb, de feltétlenül a legszebb és legragyogóbb. A ksátrija karmájában minden tett egyetlen irányba mutat, ez a hősi életmű, amelyben a hérosz önmagát az igazságért való küzdelem áldozatának tekinti, és ebben a tevékenységben megdicsőül. A hősi életmű nagysága és komolysága a szellemi kaszt művével egyenértékű: a hérosz, ha művét tetteivel maradéktalanul teljesítette, megszabadul.

84.

A vaisja és a sudra (a gazdasági és a szolgáló rend) a normális társadalmak életrendjébe hierarchikusan beépített kaszt, és így életművének éppen olyan értelmes és következetes összefüggése és egysége van, minta brahmanénak vagy a ksátrijáénak, csak ez az életmű nem olyan fenséges, mint a brahmané, és nem olyan ragyogó, mint a ksátrijáé.  A gazdasági és a szolgáló rend nem a tudás és nem a lovagi erény, hanem a lét fenntartása érdekében éppen olyan jelentékeny. Ez a jelentőség azonban a haszon. A hindu hagyomány szerint a legutolsó szolgáló is, ha karmáját helyén teljesíti, a létezésben magasabb rendet érhet el, mint akár a király vagy a főpap, aki eredeti rendeltetését (dharma) nem tölti be. A gazdasági kaszt az embert közösség anyagi szükségleteiről gondoskodik (földművelő, álláttenyésztő, iparos kereskedő és mások), és karmája az emberiség számára a bőséget és a tenyészetet, a gazdagságot és a jólétet megteremti. A szolgáló kaszt karmája a testi munka tevékenysége. Minden esetben az életműbe épített és az életmű törvényszerűségből következő tettről (ergon, opus) van szó, és e tettek együtt, egyetlen karmát, egyetlen alkotást jelentenek, ami az embertől nem függetleníthető.

85.

A pragma az életműből kiszakított és magában álló, előzménytől és következménytől független aktus (nem karma), tulajdonképpen azt jelenti, hogy a cselekményt a cselekvőtől elválasztják, és az üres és a személytelen tett fogalmát vezetik be. Azt, ami történik, nem az emberhez tartozó összefüggésben értelmezik, hanem mint bárki elkövethető aktust. Júdeában a rabbinizmus a bűnt ezzel az aktus-fogalommal magyarázta és az embert ezzel fogta meg és igázta le. Nem kérdezte, hogy kicsoda, miért, hogyan, milyen kapcsolatban és milyen életműben. A merő pragmán kívül egyebet nem volt hajlandó figyelembe venni. Farizeus az, aki jámbor — tisztátalan szándékból. Ez a farizeus egyáltalán nem kedvelte, ha az ember személyét is számításba veszik és mérlegre teszik e tétel törvényesítésével magát fel is mentette az alól, hogy valaki a merő pragmán kívül egyebet figyelembe vegyen. A korai keresztény klérus a farizeizmustól ezt a pragma-fogalmat vette át. Ez volt a legbiztosabb mód arra, hogy lényét a cselekményből kivonja és elrejtse, és a nyilvánosság előtt csupán reprezentatív aktusokban mutatkozzék, de ez volta mód arra is, hogyne legyen szükség személyes kérdéseket feltenni, és a puszta aktus alapján tehessen fölötte ítélni. A farizeizmus tulajdonképpen a léthazugságban élő ember védelmi technikája: saját lénye megítélésében egyes mutatós tettekre hivatkozik, hogy lényére vonatkozó kérdést ne lehessen fel tenni, s így lényét homályban lehessen tartani; viszont másokat egy-egy olyan tetten akar rajtakapni, amelyek a külső morált esetleg sértik, és így azokat lényükre vonatkozó kérdés feltevése nélkül bűnösnek lehet bélyegezni. A klérus ugyanazt a magatartást vette fel, amely ellen Jézus küzdött, és ezzel az Evangéliumot megkísérelte hatálytalanítani. A különbség mindössze annyi volt, hogy a klérus nem a rabbinista morált, hanem olyan, a történet folyamán a klérusban kialakult sablonmagatartást vett fel, amely a héber külsőségekhez alig hasonlított. Ettől a pillanattól kezdve a klérus számára az evangéliumi tanítás nem teljesíthető életmű volt többé, hanem hallatlan irritácó, nem fény volt, hanem éppen terror lucis (a fénytől való rettegés), még csak nem is vallás, hanem hatalmi gyakorlat.

86.

Az Evangélium tanítása a létrontás ellen irányult és a létezésnek az eredetinél tisztább állapotát valósította meg. A klérus azzal, hogy a farizeizmust restaurálta, életének középpontjába ismét a bűn aktusát tette, és ezzel a létrontásról és megtisztításról szóló tanítást elhomályosította. A klérus hebraizálódott, az értelmi tevékenységet (gnózist), amely ezen a műveleten keresztüllátott volna, üldözni kezdte, végül elhallgattatta, és pedig nem tévtanaiért, hanem mert az értelem világosságát jelentette. Ettől a pillanattól kezdve a kereszténység középpontjába a létrontás ás a megfordulás gondolata helyett ismét a bűn és a büntetés gondolata lépett.

87.

A farizeizmus és a klérus tevékenysége között mindenesetre lényeges különbség volt: a farizeus hazugság az életben való gyarapodás jegyében állt, a klérus hazugsága azonban a hatalmi ösztönt szolgálta. Ezért a farizeus hazugság-rendszer alacsonyabb élettechnikai szinten csupán az élet színvonalán mint hazugság, erőszak és kizsákmányolás jelent meg, a klérus, hogy világhatalmi célját elérje és fenntartsa, léthazugság-rendszert épített ki. Azzal, hogy a megismerés, amit a kereszténységben a gnózis jelentett, tiltott műveletté vált, az ember megítélése kizárólag a tettek (pragma, actus) szerint történt. Ez a klérus helyzetét (mint a farizeusokét) rendkívül megkönnyítette. Semmi sem könnyebb, mint a külső aktusok alapján ítélkezni. A klérus az ember fölött korlátlan hatalmat nyert mert a klérus volt, amely eldöntötte mi a jó, mi a rossz, mi az erény, mi, a bűn, és semmi egyéb (gondolat, személy, érzület, szándék, magatartás) ezen kívül figyelembe sem került. A szabad megismerés lehetősége meg megszűnt. A tettek üdvözítenek. Az értelem mint tevékeny hatóerő a történetben elveszett, és a gnózis (dnyána) csak illegitim módon, rejtve élhetett szektákban, vagy mint egyéni önkény (misztika). Kr. u. a harmadik és negyedik században a klérusnak az Evangélium előtti időt sikerült csaknem teljesen helyreállítani, és az emberiség úgy élt, mintha közben semmi sem történt volna. Aminek eredete nem az evangéliumi lét, antikrisztusi. Vagy-vagy. Szellemiekben kompromisszum nincs, semlegesség még kevésbé.

88.

Amióta a korai keresztény klérus a gnózist elnyomta, és ezzel sikerült a maga számára hatalmi bázist teremteni, Európában minden törvénytelen hatalom egészen a mai napig azzal kezdi, hogy a szabad gondolkozást (és a szólásszabadságot) betiltja, az embert életműve felépítésének lehetőségétől megfosztja, és pragmatikát, vagyis adott esetre szabott részlet-tetteket követel, nem egzisztenciális művet, hanem személytelen aktust. Mert az ergon mindig az egészre irányul és egészet akar alkotni. A tett minél specializáltabb, az ember annál inkább közeledik a rovarhoz, amelynek életében szűk specializáltságon kívül (abszolút munkamegosztás) életlehetőség nincs. A rovarosodásnak a modern korban kétségtelen jelei vannak, különösen amióta az ember repülni tud, mint a rovar, de nem szállni, mint a madár. Ezzel a klérus nemcsak azt érte el, hogy az embert tudattalanságban tartotta, hanem hogy döntő élettényekben, mint amilyen a tett valódi értelme (ergonpragma), félrevezette, mert az ember azt, ami van, személyes cselekedetével érti meg, ahogy Vico mondja, valamit teljesen megérteni annyi, mint azt megtenni. A klérusnak a hatalmi kérdést sikérült megoldania. A klérussal szemben tanúsított ellenállás kockázata túl nagy lett, a megijesztett ember jótetteket kényszerült mutatni. A jótettvallás mindig kifejleszti a képmutatást a stréberséget, az alkalmazkodást, a hazudozást. A klerikális hazugságszisztéma a farizeus léthazugság helyreállításával az Evangélium előtt lévő állapotot szilárdította meg. Persze a klérus fejlettebb hazugságtechnikával nem familiárisan szűk határok között, mint a farizeizmus, hanem világtörténeti távlatban, a népek fölött dolgozott. A kereszténység tanítása a jóvátételről egyik napról a másikra eltűnt. Antikrisztusi mozzanat: nincs létrontás, nincs egymásért való felelősség, nincs jóvátételi kötelezettség, nincs adósság, nincs megváltás. Ismét csak, mint volt, bűn van és büntetés, nem Isten, hanem sötét és komisz hatóság.

 

 

89.

 

A hatalom, amelynek lelkiismerete rossz, a leIeplezéstől fél, ezért az értelem világosságát tiltja, aktusokat követel, mert ezeket hűségnyilatkozatok fogja fel, és mert az embert gondolatában nem, csak tetteiben tudja megfogni. Ez a farizeizmus bázisa, a bűn a tettben van. Nem lehet olyan‚ megrettenést elképzelni, mint amilyen a farizeusoké volt, amikor Jézus tanítása felől tudomást szereztek: a romlás nem a tettekben van, hanem abban, hogy ki milyen életet él, a létrontást, vagy tisztult (tesuvah) életet. A rossz és a tisztátalanság (asma) nem a gondolatban és nem a tettben van, hanem a megrontott létben. A bűnös nem az, aki rosszat követett el, hanem aki folyamatosan rosszban él, mert észre sem veszi mit és hogyan él ezerszer rossz, aki ezt a rosszban való folyamatos életet nemcsak helyénvalónak hanem mint mondják, reálisnak tartja, és még százezerszer rossz, aki ezt a tisztátalan életet mint helyeset tanítja és mástól követeli. Semmi sem könnyebb mint beszennyezni, és semmi sem nehezebb, mint megtisztítani. A Hegyi Beszéd volt a vádbeszéd a farizeusok ellen, a tiltakozás a tett-morál ellen, és végleges megalapozása annak, hogy minden tetten és gondolaton és testi korrupción túl a rossz a  sötét ösztöne (Antikrisztus) A látható külső bűnök és kimondott gondolatok és korrupt testek egy, az emberi lény legmélyén megromlott tét következményei, amelyek képmutató jótettekkel és kegyes gondolatokkal és külső gyógyítással nem tüntethetők el. Egyedül a teljes megfordulással (metanoia) tehetők jóvá. Ez a jóvátétel mindenkire kötelező, minden emberre érvényes, ha valaki ezt elmulasztja, a létezést tovább rontja, hiszen a tét nemcsak egyedül és egyénien az övé, hanem az egész emberiséggel, minden létezóvel, ezért Isten létével is közös és azonos. (A lét megrablása).

90.

A középkor végéig az írás letéteményese a szellemi kaszt (brahman), vagy annak depravált alakja (farizeus, klerikus). Más kasztokban, a főúri, nemesi réteget is ideértve, az írástudásnak még az igénye sem merült fel. Az uralkodó ksátrija kaszt az írás-olvasás ismeretét hivatásától idegennek tartotta, és ügyei intézéséhez íródeákot, „klerikust” alkalmazott. Amikor a klérus e természetes kaszt-privilégiumát, a szellemi uralom gyakorlását a világi hatalom megszerzéséért elárulta, a társadalom analfabétizmusát is hatalmi céljainak szolgálatába kellett hogy állítsa. Nemcsak őrizte és gondozta a szent szövegeket, de ha érdeke úgy kívánta —mint egykor a farizeus — el is zárta azokat, és a könnyebb kormányzás érdekében így az embert a hiteles evangéliumi orientáció lehetőségétől megfoszthatta. Később, a hatalom szekularizálódásával, a felvilágosodás, a reformáció, majd a demokrácia és a szocializmus hatalmi koncepcióváltásaival a helyzet semmit sem javult, inkább romlott. Az embert ugyan kötelezően megtanítják írni-olvasni, de csak azért, hogy cenzúrákkal, a nem tetsző iratok betiltásának gyakorlatával, ugyanakkor az írás soha eddig nem tapasztalt vulgarizációjával, napi sajtóval, tömegkommunikációval, képes mellékletekkel, népszerű tudománnyal és pártbrosúrákkal még az analfabétizmusnál is alaposabb dezorientációt, vagyis mesterséges tudatlanságot teremtsenek.

 

91.

A klérus mint hatalom, amelynek lelkiismerete rossz hadat üzent a gnózisnak vagyis a szabad szellemi tevékenységnek, és mint farizeusok, a tetteket kezdte követelni, mert a hatalom az embert szellemében nem, csak tetteiben tudja meg fogni. A vallási hűséget a tettektől tette függővé, a tiszta életet a tettektől tette függővé, az üdvöt a tettektől tette függővé, a klérus rangjait, minél kövérebbek voltak annál inkább a tettektől tette függővé. Persze a klérusban elkövethettek jótetteket is, de ez nem számit, mert ami az Evangélium szerint számít, nem a pragma, hanem az ergon, az életmű, az élet mint egész. Az ítélet egyetlen alapja, hogy a jótett a lét igazsága, vagy a léthazugság jegyében történt-e. A tettek mérhetetlen többsége farizeus tett volt, a nagy nyilvánosság előtt játszott szerep, amely mögött most már nemcsak gyarapodásvágy állt, mint Júdeában, hanem a kereszténység esetében a hatalom megszerzésének szándéka, később pedig a világhatalom fenntartásának vágya. A Hegyi Beszéd mintha el sem hangzott volna. Attól a pillanattól kezdve, hogy a klérus az ember átvilágító tevékenységét betiltotta, a hatalom számára a kényelmetlen problémák megoldásának leghatékonyabb módszere az elhallgatás lett. A gnózis ellen folytatott hadjárattal párhuzamosan folyt az Evangélium írásbeli meghamisítása, a kellemetlen helyek eltüntetése és a klérust támogató mondatok befércelése. Irenaeus püspök könyvében a pápák katalógusát Péter apostolig vezette vissza. Ha valaki kérdést tett fel, mindig a kinyilatkoztatásra hivatkoztak. Bésier-t az inkvizíció hadserege elfoglalta, és a vezér a bíborost megkérdezte, hogyan állapítsák meg, ki az eretnek és ki nem, s ezért kit öljenek meg. Öljetek meg mindenkit — válaszolta a bíboros — az Úr majd kiválasztja báránykáit. Mintha a jeruzsálemi rabbik tanácsát teljes egészében áthelyezték volna Rómába és Milánóba, Párizsba és Strassburgba, és ott a farizeizmust tovább gyakorolták egyfajta egyre leplezetlenebb cinizmussal, amely cinizmusból később a tudományt csinálták.

92.

Akit igazságában sértenek, meg se rezzen, legfeljebb elmosolyodik. Akit mániájában, csapkodni kezd, ordít és felbőszül. Akit gazságában sértenek, elkomorodik, és Istenre fog hivatkozni.

93.

A klérusnak a gnózison való teljes győzelme nem következett volna el, ha a gnózissal Augustinus nem szállt volna szembe és a klérus mellett foglalt volna állást. Keresztes Szent Jánoson, Pascalon és Nietzschén kívül mindenesetre Európában senki sem élt, aki a létrontástól Augustinusnál mélyebben szenvedett volna. A romlást azonban úgy élte át, mint ahogy később is a kereszténységben példaszerű lett. Az Evangéliumot vallásnak fogta fel, a rontást bűnbánattal és vezekléssel  kívánta feloldani, és ezt a feloldást, mint olyan sokan, az Egyház akaratának történő maradéktalan alávetésben találta meg, abban a hiszem hogy az Egyház és a klérus ugyanaz. Augustinus permanens önvádja és a végső tisztaságra való szomjúsága nagyrészt azonban lírai megszállottság, amely az értelem átvilágító tevékenységének jelentőségét nem fogta fel. Augustinusban a transparens egzisztenciára való szomjúság intenzíven élt, és érthetetlen, hogy az univerzális orientációval szemben miért tanúsított ellenállást, holott biztosan tudta, hogy átvilágított lény egyetemes értesülés nélkül nincs. Augustinus nyomán és hatása alatt a kereszténységnek nem új, de olyan felfogása és gyakorlata terjedt el, amely rohamosan közfelfogássá lett. Augustinus a kereszténységet létzaklatottságnak (turba) fogta fel, és ezzel visszanyúlt Pál apostolig, akinek értelmezése pontosan ugyanez volt. Az Evangélium nem létzaklatottság, hanem  zaklatás, de a korrupcióban való elégedettség és megnyugvás elleni zaklatás (nem a „test”- ben, hanem a romlásban lévő „tövis”). Pál apostoltól kelteződik a modern ember arcán az a megkínzott vonás, amelytől olyan sokan megrettentek, és amely ellen Nietzsche tiltakozott, és amelynek letörlésére vállalkozott. Augustinus óta vált kötelezővé az Evangéliumtól szenvedni és megnyúzottnak lenni, holott az Evangélium, mint a szó értelme is jelzi, elsősorban örömhír, a meg tisztult lét megjelenésének örömhíre. Később Augustinus páratlan ékesszólása ás személyének szuggesztivitása következtében a kereszténységnek mint létzaklatottságnak értelmezése az autentikus egzisztenciák számára kísértés lett, egészen Tolsztojig és Dosztojevszkijig, akik kereszténységüket azzal igazolták, hogy szerettek szenvedni. (A klérus erre a felfogásra persze bólintott, hiszen az olyan embernek, akit szubjektív gyötrelmei foglalnak el, eszébe sem jut a világban körülnézni, szenvedésén kívül mással nem is foglalkozik, s így az ilyen lényen — aki amellett a legtisztább, és így a legértelmesebb is — a hatalom gyakorlása fölöttébb könnyű volt.)

94.

Különbség a farizeus és a keresztény között:

— farizeus a létrontás erőit ahelyett, hogy átvilágítaná és felszámolná, elrejti,

— a keresztény ahelyett, hogy a létrontás erőit elrejtené, átvilágítja és felszámolja.

A keresztény, mivel a létrontás erőit nem rejti el, a nyilvánosság előtt hátrányban van. A rontást vállalja, azt bevallja, magában tudatosítja, felőle magát nem téveszti meg, és másokat sem téveszt meg. A keresztény a bűnös ember, és nem is hajlandó nem-bűnös lenni, és soha nem mondja ma gát ártatlannak, sem tisztának. A farizeus (klerikális), mivel a létrontás erőit elrejti a nyilvánosság előtt előnyben van. A lét rontást nem vállalja, nem vallja be, magában nem tudatosítja, felőle magát is és mást is megtéveszt. A farizeus a bűntelen ember, aki semmi rosszat nem követ el, és sohasem mutatja magát másnak, mint ártatlannak és tisztának. A különbség a farizeus és a keresztény között, hogy a farizeus léthazugságban él, a keresztény önmagát a lét igazságával átvilágítja. Ezért farizeizmus nincs szofisztika nélkül, kereszténység nincs anélkül, hogy a szavak egyértelműségét keresse és követelje. Szofisztika viszont nincs rafinált élettechnika, egyértelműség nincs az életrend primordiális egyszerűségének (az idillnek) nosztalgiája nélkül. A jellegzetes farizeus a hazugság virtuóz, a jellegzetes keresztény, aki átlátszóan (hitelesen) él. E két ember még Istenben sem találkozik

95.

Az Evangélium a valóság elszenvedésének megfogalmazása. Hogyan lehet a valóságot létrontás nélkül elviselni és hitelesen élni. Olyan igazság, amellyel ha bármely történeti igazságot szembesítenek, hozzá képest annak nyomorúságos és abszurd volta lelepleződik. Inkább a keresztfa, mint a létrontásnak hajszálnyi engedmény. Öljetek meg. Nem öröm meghalni, de be szennyezve élni lehetetlen. Jézus, mondja Jaspers a világból nézve abszurd. A világ Jézusból nézve: Gyertek hozzám mindnyájan, különben nem tudok rajtatok segíteni. Az antikrisztusi egzisztencia a farizeus (klerikális), aki a gyakorlatban alkalmazott létrontást morállal és vallással és törvénnyel és joggal szofisztikusan védi. Vagyis aki korrupt voltát az igazsággal védelmezi, és e védelmet rendszerré építi ki, amellyel a világon való hatalmát korlátlanul gyakorolhatja. Nincs elviselhetetlenebb, mintha valakinek a hazugságban igaza van. Ezt a hatalmat megtörni az Evangéliumnak sem sikerült, sőt az Evangéliumban tanultak alapján a lét rontás technikája hatványozottan tökéletesedett. A klérus tökéletesebb lett a létrontásban, mint amilyen a farizeizmus volt. És amikor később a felvilágosodásnak sikerült a klérus hatalmát megtörni, megszületett a politikai és a tudományos klerikalizmus, amelynek létrontás-technikája hatványozottan tökéletesebb lett, mint amilyen a klérusé volt.

97.

A lényeges esemény, amely Európa történetét ezerötszáz éve jellemzi: a klérus antikrisztusi tevékenysége és az evangéliumi Egyház hallatlan antagonizmusa. Klérus alatt a hatalmat kezében tartó papság organizációját kell érteni. Egyház pedig az Evangélium által megtisztított és fölemelt lét jegyében az emberiség egyetemes egysége. A gnózis ellen indított hadjárattól kezdve a bolsevizmusig Európában, sőt a huszadik századtól az egész lakott földön minden történeti esemény valamely alakban ezt az antagonizmust kívánja feloldani, éspedig farizeisztikusan úgy, hogy a tettek (pragma) által való üdvözülést követelik (amerikai - pragmatizmus). Az egyik oldalon a becsapás és a hazudozás és az erőszak és a világi gyarapodás, gazdaságelméletek, technika, hadseregek, fület tépő ordítozással és vérbe áztatva a világtörténetnek nevezett antikrisztusi létrontás, a másik oldalon az alig hallható, legázolt és megtagadott és kinevetett és tudományosan semmisnek bizonyított és leköpdösött erőtlen evangéliumi hang.

98.

A hagyomány kor, nép és egyéniség fölött áll, a történetben azonban csupán néhány helyet ismerünk, ahol a hagyományon nyugvó alapállás a maga merő tisztaságában (kivételes emberekről nem szólva) megnyilatkozott. A Talmud az alapállásnak sajátosan a héber népre való alkalmazása éppúgy, mint a Manavadharmasasztra (Manu törvénykönyve) a hindu népre, vagy mint ahogy a történeti kor küszöbén a szophoszok (Szólon, Lükurgosz, Phereküdész) az egyetemes emberi státust a különböző görög városállamok számára törvénykönyvekben alkalmazták. Az alapállás a kinyilatkoztatás (sruti); a kinyilatkoztatás az, ami az alapállásnak logosz-szilárdságot biztosít. Ezért kell a kinyilatkoztatáshoz szó szerint ragaszkodni. Úgy is mondható, hogy a kinyilatkoztatás az abszolút szó (nyelv). A kinyilatkoztatás azonban a történeti korszakokban közvetlenül nem alkalmazható csak mint szmriti (mítosz, törvény, vallás). A Talmud ilyen szmriti. Kelétkezése körülbelül ugyanaz, ami a Véda-magyarázatoké. (Lásd Órigenész filozófiáját.) A kinyilatkoztatás szavainak helyes megértése fölött többnyire nyilvános megbeszéléseket tartottak, a mesterek szófejtéseiről feljegyzést készítettek, és a feljegyzéseket összegyűjtötték. A Talmud, mint a többi szmriti, alapállás-magyarázat. A középkori dogmatikát is Ilyen módon kell érteni, mert a dogmatika nem primordiális kinyilatkoztatás, hanem csupán a kinyilatkoztatás alapján álló, az emberi elme, a kor, a nép számára készült történelmi értelmezés. Ha a pápai csalhatatlanság dogmája igaz lenne, azt jelentené, hogy a pápai székből mondott ex katedra szó a kinyilatkoztatással lenne egyenértékű igazság, ami nonsens. A dogmatika szakrális, amennyiben forrása az abszolút—, de humánus és történeti annyiban, hogy nem az abszolút szó. Dogmatika nélkül történeti létezés nincs, de a dogmatika mégsem érinthetetlen, sőt mialatt az alapértelem intakt marad, a történeti idők alatt szüntelenül változik.

A dogma kettős értelmezése:

1. Egyházi, amely a kinyilatkoztatás igazsága és a történeti élet között hidat ver, és az emberi egzisztencia számára az eredeti tanításról biztos tájékozódást nyújt.

2. Klerikális, amely a hatalom fenntartása érdekében egy tétel betűjéhez ragaszkodik s azt fenntartja. Ezért a történet folyamán minden dogmatika (keresztény, Talmud, hindu, stb.) kétértelmű.

99.

A középkor, mondják, sötét, de még inkább dermedt és szűk, amiről mindenki fogalmat alkothat, ha látja, hogy az újabb középkor (Bergyajev) a huszadik század első felében miképpen kezd kialakulni egyre fokozódó leszűkülésével, az emberi lét miképpen zsugorodik össze, az igények miképpen fokozódnak le, az opportunizmus hogyan nő meg, az életszint miképpen válik még a polgárinál is alacsonyabbá, és az ember miképpen bújik el egyre laposabb és jelentéktelenebb életmegoldásokba és irreálisabb fantazmákba. Az ateizmus igen korlátolt, sok kompenzációt igénylő feltevés. A középkori álomkórban már senki sem tudja, hogy az egyetemes tájékozódás csonkasága az első ok, amely az egzisztenciát elhomályosítja, vagy pedig fordítva, az egyre homályosodó egzisztencia az első ok, és ez szűkíti le az univerzális orientációt. Körülbelül ezer év alatt az egyetlen lényeges, infernális esemény az volt, hogy a klérus hatására a világi hatalom is lépésről lépésre kialakította létrontó életgyakorlatát, ugyanakkor a kereszténység e növekvő mértékben realizálhatatlanná vált. Élettechnikailag fejletlenebb szekták és szektariánusok, akik az igazságnak némely szánalmas fragmentumáért lázadást kíséreltek meg sorra a szentség nevében uralkodó megszenteletlen hatalom áldozatai lettek. Hiszékenység és hitetlenség. Kendőzetlen hatalom, az igazság minden súlya nélkül, ad hoc teremtett szofisztikus formulákkal. Az értelem fensőbb ellenőrzése tökéletesen megszűnt, és az ellenállás következménye a börtön, inkvizíció, máglya. Az eretnek-perekben, mint amilyen Galileié, Savonaroláé, Husz Jánosé, Giordano Brunoé volt, a klérus nem igazságát, hanem hatalmi helyzetét féltette és védte. Hol volt akkor már a klérus igazsága!

100.

Jézus minden valaha testet öltött emberi lét legmélyebb gyökerére apelláló magatartással, a biztos kudarc és a nyomorult halál tudatában, de arravaló tekintet nélkül, a harcot a létrontással egyszerűen és nyíltan felvette, és önmagán megmutatta, nem hogy mit kell tenni és mit kell mondani, hanem hogy miképpen kell élni. Egyház helyett, amely ennek az életnek szakramentuma kellett volna legyen, organizációt teremtettek, és ez a létrontást — „megrothadt szívvel” — Jézus tanításának tisztaságával szemben megvédte, azt fenntartotta és elmélyítette, és a földön egyeduralkodóvá tette. A létrontás az a bűncselekmény, amelyet az Evangélium a Szent Szellem (az Igazság Szelleme – pneuma tész alétheiasz) ellen elkövetett véteknek nevez, s amelyre bocsánat nincs. Azért mert Egyház helyett klérus van, evangéliumi élet helyett létrontás van és Jézus helyett Antikrisztus van, kell feltétel nélkül, mindenkinek és azonnal kereszténnyé lennie.

101.

Amit az evangélium szeretetnek nevez, az emberi egzisztencia végső érettsége, a létezés tisztultságának legmagasabb foka, hindu nyelven: a megszabadulás.

 

102.

Az antikrisztusi taktikában tulajdonképpen kezdettől fogva semmiféle változás nem történt. Héber farizeus alakjában azonban az első fiziognómia, még ha a későbbi lehetőségeket magában rejtette is, elég primitív volt. A jellemvonás már akkor is a gálád csínyekre mindig kész, vad gonoszság szívós és alattomos készültsége volt, és az élet diadalmas magatartása később is ez maradt. (Lásd Konstantin mellszobrát, Velázquez lnce pápa portréját, vagy egy modern tábornok, diplomata vagy tudós arcképét.) Már akkor megszilárdult a közfelfogás, hogy a jótett esztelen és ostoba (idealizmus), egyedül a gazság a hasznos (realizmus). A tettek, mindig a tettek! A hatalom a szellemi (értelmi) valóság elnyomására épül —‚ nem szükségképpen, de nem tudják másképpen csinálni. Képtelenség az igazság szellemében való kormányzásra.

103.

A reformáció tanulsága, hogy a klerikalizmus ellen a küzdelmet a vallás síkján felvenni nem lehet, mert a reformáció az egész vonalon a lehető legrövidebb idő alatt szintén, sőt fokozott mértékben klerikalizmussá vált. A reformáció tulajdonképpen nem is volt esemény, csak történés, bizonyos előzmények következménye, kiszámítható, semmi váratlan, főként semmi lényeges. A léha hellenizált olasz reneszánsz visszahatása, vagyis nem egyéb, mint újabb hebraizálódás, eddig nem is sejtett farizeizmus, aminél még a pökhendi, de legalább világos színekkel tarkított olasz is jobb (mindig az a korruptabb, ami rejtettebb), mert nem jelentett és nem is hozott mást, mint szüntelen felháborodásra kész bűn-fanatizmust és még az ókori Jeruzsálemhez képest is elképzelhetetlen képmutatást. A reformáció sötét pontja, hogy megkísérelte a szentírás szekularizálását, bizonyos szempontból ugyanazt, amit a buddhizmus kísérelt meg Indiában a védikus hagyománnyal, s ezért Guénon Buddha tanítását egyfajta reformációnak tekinti. A buddhizmus azonban Indiában nem tudott tartósan meggyökerezni, s igen rövid idő alatt onnét el is tűnt. A nép nyelvének a liturgiába való bevezetésével, a bibliafordításokkal azonban ez a törekvés tökéletesen megbukott. A Szentírás nem szekularizálható, vagyis időben nem oldható fel (ennek jele, hogy aki nem éli, eo ipso egy betűt sem érthet belőle), mert ami nem az időben és nem az időnek készült, az teljes egészében az időn kívül áll, és azt az idő meg sem érinti. Ezért a Szentírás szekularizálásának későbbi kísérlete (a tudomány úgynevezett kinyilatkoztatás-kritikája), szintén csődben van. Az Evangélium létesemény, amely nem történeti, és nem történés következménye, hanem éppen a történetet teremti. A kísérletnek, mely szekularizációra vállalkozik, zátonyra kell futnia. Az ilyesmi, mivel pozitív alapja nincs, csupán demokratikus experimentum, hierarchia ellenes, és azt a lét még leromlott állapotában sem tűri el. A szekularizáció végül is farizeusi aktus, amely azért történik, hogy még a Szentírással is üzletet lehessen csinálni, mint ahogy ez meg is történt. A reformációval kezdődött a vallás és a politika kettéválasztása. A vallás magánügy lett. Így választották el a magánügyet a közügytől, a belügyet a külügytől, és innen kelteződik, hogy a belügyekbe avatkozni tilos. Minden külső hatalomnak tétlenül kell néznie, ha valahol úgymond belügyi alapon vérengzés folyik. Persze mindenki tudja, hogy nincs vallás és politika, külügy és belügy. Létrontás van és a lét tisztaságáért tett erőfeszítés van, és minden ügy mértéke ez. Mivel azonban nincs Egyház és nincs szellemi főhatalom, ezért minden önkénynek érvényt lehet szerezni.

104.

Az Egyház és a klérus között a különbség, hogy az Egyházat a szellemi kasztnak (brahman) kell fenntartania, a klérus papsága viszont aktív volt, ami annyit jelent, hogy a lovagi kaszt (ksátrija) életét élte. Valószínű, hogy erről az ezer éveket eldöntő alapvető tényről Európában Órigenészen kívül senkinek még csak sejtelme sem volt. Aki nem brahman, vagyis aki nem a szellem (értelem, kontempláció, megismerés, tudás, kutatás, gondolkodás, nem-cselekvés) életét éli, az a dolgok végső jelentőségével tisztában nincs, nem is tehet, az az ember pedig, aki tettekben (karma) és történetben elmerül, az az időből nem lát ki ezért a végső dolgokban tudatlan kell legyen és maradjon. Az európai klérus feladatának mindig a kormányzást, a törvénykezést, az igazságszolgáltatást (földön és égben!), nem pedig a nem-cselekvő belátást tartotta. Ezért Európában a szellemi kaszt megalapítására kísérlet sem történt ás éppen ezért Európa mindig brahman nélkül, szellem és értelem és magasabb belátás nélkül, a történéseknek kiszolgáltatva élt. A lovag legfeljebb eszméket ad, de sohasem végleges értelmet, példa rá Platón. Európa történetének a mai napig alapvető jellemvonása, hogy nincs ember, aki tudná, ténylegesen mi történik. Néhány erőtlen próbálkozás ugyan megkísérelte, hagy az eszeveszett tett-vallással szemben a kontemplációt meghonosítsa. Ilyen volt St.Victor, Richard és Hugo kora, amely igaz, hogy csupán kolostori légkörben, de mégis e nem-cselekvő belátást kívánta megvalósítani. Itt mintha valami keresztény szellemi beavatásféle is kezdett volna kialakulni. De ilyen volt elsősorban a tizenhetedik században a spanyol Soledad. A Soledad epidémiaszerűen tört ki Molinos, az egyszerű szerzetes valószínűleg hindu vagy szufi befolyás alatt írt könyvének hatására. Molinost börtönbe vetetették és a római kazamatákból nem került ki többé élve. A Soledadnak sok ezer híve volt, a magányba vonulók többnyire a spanyol s portugál tengerparton kicsiny barlangokban laktak, mint a tibeti lámák vagy a hindu szannjaszinok, alig elképzelhető lemondásban, szigorú névtelenség és nem-cselekvésben. A járvány egyre nőtt, és voltak, akik magas állást, jólétet hagytak ott, műveltségről és civilizációról mondtak le, egyik napról a másikra darócot öltöttek, a hegyek közé vonultak és mint Buddha szerzetesei, magukat koldulásból tartották fenn. A klérus a Soledadot egyetlen szóval söpörte le, azt mondta, hogy eretnek‚ kvietizmus, ma úgy fogalmaznák meg, hogy menekülés a társadalom iránt való munkakötelezettség elől. A hatalmi organizáció mindig tisztában volt vele, hogy afölött az ember fölött, aki barlangjában él, hatalmát elvesztette. Hogy a Soledadban milyen szellemi erő tört át, abból látszik, hogy Loyola csaknem egész életében a nem-cselekvésbe való visszavonulás és a klerikális szolgálat között ingadozott. Ebből a hallatlan feszültségből született meg a jezsuita rend gondolata, a jezsuitizmusé, amely kifejezetten nem-cselekvés ellenes, sőt szélsőségesen aktív, harci katonás (ksátrija) misszió. A jezsuitizmus a farizeizmus egyik tömény inkarnációja, terrorizmussal megerősítve, s így szervezetében a modern politikai pártok archetípusa. Egy-egy korszakában inkább bűnszövetkezet, mint militarista organizáció. Az új benne ugyanis az — világsikerét is annak köszönhette —‚hogy a klérus érdekében tett cselekvést minden morális gátlás alól eleve felmentette. Az új organizációból a klérus új bázist teremtett (ellenreformáció), és a jezsuitizmust minden korábbi hatalmi szervezeténél eredményesebben tudta hatalmi céljaira felhasználni, mert az a legsötétebb aktusokban is vakon hű eszköze lett. A Soledadot az inkvizíció tűzzel-vassal kiirtotta. És mint mindig, az opportunisták jutalom fejében a klérus körébe visszatérhettek, az elszántak pedig börtönbe vagy máglyára kerültek. Vagyis bevett és jól bevált farizeus-klerikális szokás szerint a hűséges egzisztenciákat fel számolták, a svihákok pedig jó állást kaptak.

105.

A taktika a farizeizmus óta nem változott, mert azt a klérus folytatta, és ez a hatalom gyakorlatának automatizálása. Ezért a farizeizmus vagy a klérus sohasem jelentkezett erős bürokrácia, szövevényes joggyakorlat, a betűhöz való ragaszkodás nélkül. A zökkenőket nem kedvelték. Az automatizált hatalmi gyakorlat előnye, hogy bármilyen kirívó esetet le tud egyszerűsíteni, simán, egyszerűen feltűnés nélkül likvidálni tud. A kIérus automatizálása csúcspontját az inkvizícióban, aztán a jezsuitizmusban érte el, amely csak végső esetben teátrális máglyaégetéseket, legjobban azt kedvelte, ha a kellemetlenkedőket börtönbe dughatták és ottfelejthették. Gépesíteni az igazságszolgáltatást, a tanítást, a hadsereget, a nevelést, a közigazgatást, előnyben részesíteni az egyenruhát és a kollektív magatartást (díszlépés, felvonulások). Megkezdődött a folyamat, amely a társadalomban nem a spirituális, de az organikus kapcsolatokat is felbontja és azokat mechanikus funkcióikkal helyettesíti. A farizeus és a klerikális minden létkérdést adminisztratív kérdésnek fog fel. Legjobban szerette volna, ha az embert embertől függetlenül működő gépies szisztémájának maradéktalanul ki tudja szolgáltatni. A baj az volt, hogy a vallás, amelyet hirdetett, útját állta. A vallást mint a gépesedés legfőbb akadályát el keltett távolítani. Ez az antikrisztusi történet harmadik modern fázisa.

106.

A Descartes által sugalmazott irányzatnak be nem vallott, esetleg nem is tudatos és homályba takart tétele, mint a logisztika mondja, rejtett axiómája van. E tételbe burkolt szándék a világhatalom érdekében olyan gondolati rendszert kidolgozni, amely a hatalom gyakorlatát könnyűvé, megbízhatóvá, egyszerűvé és véglegessé teszi. A tétel úgy hangzik, hogy a lét tulajdonképpen racionális apparátus. A létgépesítés gondolata a középkori klérusban is jelentkezett, de abban még igen sok hiedelemre épített eszme volt. Ezek az eszmék hatásukat sorra elvesztették, és így a klérus hatalmi rendszere válságba került. A kérdés most ilyenképpen merült fel: a klérus bukása után a megtámadhatatlan és megkerülhetetlen hatalom akkor áll biztos alapon, ha bázisa az ésszerű apparátus. Descartes az apparátus elméletét dolgozza ki, és ez az elmélet az, amit racionalizmusnak hívnak. A racionalizmus nem megismerés módszer, mint ahogy önmagáról hirdeti, hanem a klérus mintájára készített világhatalmi gyakorlat elméleti alapja.

107.

A racionalizmusnak az észhez semmi köze. De nincs ok annak feltételezéséré sem, hogy az ész fogalmába rejtve valamilyen idegen félelmetes és kísérteties erő, mondjuk démoni intellektus nyilatkozik meg (Klages). A racionalizmus olyan elméleti rendszer, amelyet a megismerő ész jegyében állítottak, valójában azonban nem a megismerés, hanem a végleges világhatalmi gyakorlat számára fundamentumot teremt. A hatalmat a racionalizmus pontosan úgy értelmezi, amint azt a klérus (farizeizmus) tette, hogy a hazugság-erőszak-kizsákmányolást (Szabó L.) fedő elmélettel kell ellátni, mert így igazságnak lehet feltüntetni. Ezért nemcsak létrontás, hanem ugyanakkor léthazugság. A hatalom koncepciójában változás nem történt, a racionalizmus azt a klérustól átvette, de az elavult organizációt megújította. A középkori primitív üdvgépezet tudatosan kiépített apparátussá alakult át, amely arra ügyelt, hogy szigorúan zárt és megcáfolhatatlan legyen. Ezzel a racionalizmus a létrontást nem világította át, hanem hatványozottan megerősítette. Aminek kétségtelen jele, hogy az emberi létezés nem lett sem világosabb, sem igazabb, sem humánusabb, sem rendezettebb, hanem éppen még sötétebb és még feldúltabb, még embertelenebb, még hazugabb, vagyis a racionalizmus olyan organizált létkorrupció, mint a farizeizmus és a klerikalizmus volt, csak egy fokkal magasabb élettechnikai szinten. A racionalizmusban a tudomány kulminál. A racionalizmus a tudományban teremtette meg azt a megkerülhetetlen és megcáfolhatatlan rendszert, amely a létrontás-szisztémát fenntartja. A tudomány a descartes-i racionalizmusnak az az apparátusa, amely a létezésnek minden mozzanatát az apparátus nyelvére fordítja le.

108.

Descartes gondolkozása és az egész modern tudomány sarkaiból egyetlen pontból kifordítható. A tudomány primer valóságnak ezt az itt és most fennálló világot tekinti. Ez benne a megkerülhetetlen, mert ténylegesen és ma itt mindnyájan ebben a világban élünk, és reánk ténylegesen ez a realitás érvényes. De ha a tudomány megkerülhetetlen is, nem megcáfolhatatlan, mert kivétel nélkül minden ember tudja, éspedig anélkül, hogy arra bárki is megtanította volna, hogy ez a világ szekunder, nem pedig primer. Az emberben a kezdeti primordiális világról való tudat (aranykori alapállás) él, és ennek az itt és ma adott világ valóságától lényegében különböző valósága van. Ami ebben a tudatban a legfontosabb, nem az, hogy az kezdeti és elmúlt, és ezek szerint történet. Ez a világ, ha elérhetetlenül és megvalósíthatatlanul is, de állandóan jelen van. Nem mint idealitás, hanem mint az emberi létnek önmaga iránt támasztott kiengesztelhetetlen követelése. A tudomány olyan szisztéma, amely ezt a minden emberben lévő tudatot kikapcsolja, és minden lépésnek tévedése, hogy azt kikapcsolhatónak tartja. Ezen a ponton Descartes racionalizmusa és a tudomány bármit állít, érvénytelen. A dolgoknak csak a felét mondja ki, másik felét pedig el hallgatja. Azzal, hogy a primordiális létezés intakt igazságát és abszolút rendjét, amely éppen úgy jelen van, mint a korrupt világ realitása, a számításból kihagyja, e számítás önmagától semmissé válik. Az egyetemes emberi tudás egy percre sem felejti el, hogy ez a világ ma és itt nem az egyetlen természet, hanem megromlott létezés következtében fennálló korrupt kozmosz, és az ember nem nyugszik bele, és nem is fog és nem is tud belenyugodni abba, hogy ezt a világot és, ezt a valóságot úgy, ahogy van, elfogadja. Ezért még az elképzelhető legkorruptabb ember sem hiszi azt, hogy ez a világ apparátus, és nem járul hozzá, hogy az embert gépezetnek tekintsék, és életét üzemesítsék. A tudomány a világ középpontjába a korrupt megismerést teszi, és ezt nevezi észnek. Ezért nevezi a hatalmat is ésszerűnek, holott ez a hatalom a létrontás következtében fennálló valóságon nyugszik, azon, amit likvidálni kell, és amely helyett a lét eredeti igazságát kell visszaállítani.

109.

A modern gondolkozás, amely a létezés gépesítésének mozzanatait régen figyeli, azokat többféle elmélettel magyarázza. Az elméletek közül az egyik azt állítja, hogy az apparátus az ész (nem az értelem) abszolutizálásának következménye. Az ész abszolutizálása pedig az ember személyes szellemi lényének megtagadásából keletkezett. Hogy ez mikor következett el, bizonytalan, valószínűleg az újkor elején, ezért Guénon a reneszánsz korát nem az újjászületés, hanem az enyészet korának nevezte el. Ha az ember spirituális egzisztenciájában meginog, feltétlenül valamely megzavarodás áldozatává kell váljék. Ebben az esetben az ész vak fényének áldozata lett és a kozmikus gépezet khiméráját „a totális tudás fantazmagóriájában” eszelte ki. A spiritualitás megtagadása a lét realitásának elmulasztása, alapvető valóság kihagyása, a realitás Ieszűkítése, végül is a döntő tényező kihagyására tett kísérlet. A lét megcsonkítása árán teremtett apparátus működőképes ugyan, de biztos, hogy ezen belül teljes értékű humánum, éppen ezért valódi létezés nincs.

Az ész-rendszer elkerülhetetlen tulajdonsága, hogy nincs okkultizmus nélkül. A racionalizmus és az okkultizmus két verziója ugyanannak a magatartásnak, az ineptia mysteriinek (a misztérium iránti érzéketlenségnek). Minél intenzívebben világít, árnyéka annál nagyobb. Az ész-rendszer (tudomány) végső megfogalmazása a materializmus, tulajdonképpen okkult babona-szisztéma. Bizonyos tekintetben az  apparátizmus is az okkultizmus egy neme. A gépezet, ha technikai (robot, gólem), ha társadalmi szervezet (hivatal, hadsereg, párt, szcientifizmus), nem tényleges emberekből, hanem homunkuluszokból áll.

110.

A klerikalizmus idejében feltételezték, hogy a szentek általában több jócselekedetet követtek el, mint amennyire személyes üdvük eléréséhez szükségük volt. E fölösleges jócselekedeteket a klérus, mint a sózott halat, el is raktározta, és annak, aki érdemesnek bizonyult, ebből adományozott. Íme az ergon és a pragma között lévő szakadék. Később a bűnök (mindig a bűnök!) bocsánatát úgy is el lehetett érni, ha az ember az ezzel megbízott vándorszerzetes által árúba bocsátott cédulát megvásárolta, kisebb bűnért alacsonyabb, nagyobbért magasabb összeget kellett fizetni, s így teljes bűnbocsánatban részesült. Az üdv pénzkérdés. Mindez üzemszerűen. A klerikalizmus már a tizenötödik században üdvgépezetté alakult át, amelyben automatikus minden bűncselekmény alól a felmentés elérhető volt. Úgy látszott, hogy ez a gépezet a felvilágosodással megszűnt. Bizonyos időnek el kellett telnie ahhoz, hogy az ember észrevegye: az üzem meg hatásosabban működik. De most nem az üdv kérdés hanem a maga a teljes élet gépiesedett el. Az a hiedelem terjedt el, hogy az egész létező világ, lélek, élet, vallás, gondolkozás tulajdonképpen egyetlen kolosszális, ésszerűen megszerkesztett apparátus. Nincs szükség arra, hogy a lét értelmére vonatkozólag nem-mechanikus elemeket is felvegyünk. Bizonytalan tényezőkre szükség nincs. Isten, lélek, akaratszabadság elvégre nem is bizonyítható, mondja Kant. Az emberi létezést nem gondolat vagy szellem, de még csak élet sem, hanem a mechanon irányítja. Az ember az apparátusban maga is apparátus és nagyobb üzem alkatrésze, nem spirituális lény, hanem funkció. Nincs szükség lelki és szellemi életről való feltevésre, a létezést formális aktusok teljesítése biztosítja. Az egész rendkívül ésszerű. A kozmosz a nagy apparátus, az emberiség ebben a kisebb, ezen belül az ember a legkisebb. Az apparátusok szinkronban vannak. Az egész létezés valamely vezénylőteremből gombnyomásra működik, éspedig önmagától. A vezénylő személy feltételezése olyan fikció, amely fölösleges.

 

111.

Az antikrisztusi fiziognómia közismert ábrázolása Dosztojevszkij Nagyinkvizítora. Dosztojevszkij elbeszélésében a földön újra megjelent Krisztust a Nagyinkvizítor börtönbe veti és máglyahalálra ítéli, de éjszaka elmegy hozzá és rábeszéli, hogy távozzék, a mennybe térjen vissza és az ember dolgaiba, amelyeken úgysem lehet változtatni, ne avatkozzék. Az ábrázat a középkori klérus és a racionalizmus összetételéből készült, és már Dosztojevszkij idejében sem volt időszerű. A Nagyinkvizítor még személyes, vagyis emberi lény, ami annyit jelent, hogy megszólítható. A személyes Antikrisztus azonban akkor már régen személytelen apparátussá vált. Lehet, hogy az első modern apparátus a jezsuitizmus volt. Ilyen apparátus az iparvállalat, a pénzintézet, a hatóság, az állam, a hadsereg, a hivatal, és ismertetőjele, hogy a humánumot teljes egészében elnyeli. Nem a gyár mintájára készült a társadalom gépezete, hanem az egész modern technika a lét-apparátus gondolatának megvalósulása. Az apparátus nem az utópia, nem a szocializmus, nem a fasizmus, nem a bolsevizmus. Az apparátus mindezt megelőzi, és mindez az apparátus különböző népekre és történeti helyzetekre való alkalmazása. Az apparátusban hatalom nincs, mert nincs sem uralom, sem szolgálat, a személytelen ész által konstruált gépezetben csak alkatrész van, amely bizonyos funkciót végez, király, diktátor, közkatona, munkás, tudós, művész, földmíves vagy matematikus. Az apparátusban nincs többé akarat, értelem, életmű, szándék, érzelem, becsvágy, csupán üzem, a humánus lét eltörlése (létrontás) jegyében, mert az apparátus a létrontás aktivitásának végsőkig való fokozása. A Nagyinkvizítor rémuralma ehhez képest még elviselhető volt, mert az ember élőlénnyel állt szemben, akit ha bármilyen eredménytelenül is, de még meglehetett szólítani. Az apparátus nem szólítható meg. Dosztojevszkij antikrisztusi inkvizítora emberi magatartás, az apparátus embertől független rendszer. Az apparátusnak nincs igazsága, az embernek pedig kell, ha igazsága nem is, legalább hazugsága legyen. Az apparátus előtt a humánum minden szava üresen kong, elnyelte a farizeust, a klérust, az inkvizítort, a máglyát, a börtönöket, az államokat, a népeket, a vallást és a művészetet, a gazdagokat és szegényeket, a hatalmasokat és az elnyomottakat.

112.

Az Antikrisztus első arca: a farizeizmus, a morális feddhetetlenségbe öltözött világi gyarapodás. A második arc a klérus, a vallásos dogmatikába öltözött világhatalmi ösztön. A harmadik arc az apparátus, a személytelen észbe öltözött létrontás-rendszer. Ezzel szemben áll a lét pozitívumainak organizálhatatlansága —‚ a pozitívum minél magasabb, annál kevésbé organizálható. A szeretet tökéletesen organizálhatatlan.

113.

A modernizált létrontás-rendszer rémuralma körülbelül a múlt század végén kezdődött. A tüneteket Kierkegaard, Dosztojevszkij, Szolovjov, Nietzsche pontosan feljegyezte. A létzaklatottság eleinte csak Európában, később az egész földön olyan fokát érte el, amelyben mint előre látható volt, és mint ahogy az ma, a huszadik század második felében még inkább előrelátható, az emberi élet az apparátusban merő formális aktusok sorozatán kívül semmi egyebet nem jelent. A rendszer tökéletesen lezárult, kiterjed a csillagok mozgására, a fizikai jelenségekre, a matematikára, a sejtek re, az atomokra, a vallásra, az emberi tettre, a mítoszokra, a metafizikára. A gépesített nevelés és tanítás, a munka és hivatásgyakorlat, a gondolkozás és érzelmek kizárólag az apparátuson belül zajlanak le, és ennek magától értetődő következménye az egyre növekvő éhség valami valódira, legyen az szexus vagy politika vagy politikai rémtett, bűnügy vagy valamely rafinált izgalom és narkotikum, amely az életéhséget mégis csillapítani tudja. Az élet elfogyásának és felhígulásának, megritkulásának és összezsugorodásának arányában főként a metropolisokban az életszomjúság sajátságos delíriuma alakult ki hajszából és sóvár mohóságból és őrjöngő kicsapongásból, mert a lét az apparátusban egyébként nem lenne kibírható. Mivel saját életét senki sem éli, és önmagát nem éri utol, az emberben elvetemült önsóvárgás keletkezik, amely a valódi híján önmagának bőszüIt és görcsös megóvásáért küzd, viszont értelmét már ez is teljesen elvesztette

114.

Amit a huszadik század második felében már mindenki tud: a középkori vallásos klerikalizmus az ember részére messze magasabb rendű létet biztosított, mint a modern politikai-bürokratikus-szcientifikus klerikalizmus biztosit. Lényegében változás nem történt, mert a létrontás rendszer ott is, itt is a lehető legjobb hatalomnak tüntette fel magát. A középkor tarka maszkja előtt azonban még ha hipokrízissel is, de lehetett hivatkozni valamire. Az apparátus előtt már a képmutatás sem ér semmit. Ott még legalább volt bűn és máglya és hazugság, itt már csak létemésztő monoton zakatolás van, amelyet a közönynek kolosszussá kiépített észrendszere véd.

115.

Miután az ember másfélezer évig olyan hatalom alatt élt, amely rendszer volt az igazság (értelem) ellen, most olyan hatalom alatt él, amely rendszer igazság (értelem) nélkül. Akkor az igazságért meg lehetett halni, az igazság iránt közömbös rendszerben nincs szenvedés, és a börtön, a halál értelmetlen. A Nagyinkvizítor korába már csak orr-befogva lehetett belépni, ide már csak úgy, ha létéről lemond, és merő fennmaradásért cserébe egész életét nyújtja. Az igazság ellen tanúsított bőszült agresszióban az ember létének igazságáról még tudhatott, most a létigazság, ha még egyáltalán jelent valamit, legfeljebb botrány és nevetség. Az apparátust egyhangú üzemében nem érinti zsiványság, cudarság, hazugság, szenny, a gépezetté fagyott létben jó és rossz, bűn és erény, igazság és hazugság között nincs különbség.

116.

A jelszó az alkalmazkodás volt. Most már erre nincs szükség. Az apparátushoz nem lehet alkalmazkodni, mert az emberi lény gépesítése nonsens. Fenntartanak valamit, amit az egész földön egyetlen ember sem fogad el, és nem is tud elfogadni. Fikció, amely kivétel nélkül mindenkire érvénytelen. Senki sem alkalmazkodik, senki sem fogadja el, senki sem vállalja, nem is lehet, mert nincs. Ez a nincs az egyetlen, ami van.

 

117.

Századokon át nyomon követhető, hogy az égi leány hangja miképpen menekült tudós szó elemzésekbe (Órigenész), misztikába (Dionüsziosz Areopagita, Eckehart, Ruysbroek), matematikába (Cusanus, Pascal), költészetbe, festészetbe, zenébe, regénybe, filozófiába, miképpen halkult és szigetelődött el. Néha úgy tűnt, mintha az üldözés a hang tisztáságának még kedvezett volna. De aztán elterjedt a felfogás, hogy mindig szenny és hazugság volt. Végül a huszadik század metropolisaiban a huligánok és a terroristák és a kurvák civilizációjában az égi leány hangja teljesen elnémult, és az apparátus hamuszürke, rekedt szignáljaiban elveszett. A hiteles a gépesített objektív hang lett (tudomány), inkább zörej, a hivatalnok-hang, a hirdetmény-hang, a rendelet-hang, a rádió és a fénykép-hang —‚ a múzsátlan, ahogy a görögök mondanák.

118.

Miután az emberiséget sikerült ugyan hazugsággal, erőszakkal, kizsákmányolással, becsapással háborúkkal, vérengzés és rabszolgasággal megrontani, de még mindig nem kielégítő mértékben, a huszadik század második felében már csak egy lehetőség nyílt, a világot elpusztítani és az emberiséget kiirtani kegyes eszmékkel, humanizmussal, jólét-eszményekkel és világbéke gondolatokkal. Ez a módszer a klérusénál hatékonyabbnak bizonyul. Vladimir Szolovjov azt mondja, hogy a válság mélypontját a háborús huszadik század után a világbéke huszonegyedik századában fogja elérni. A föld régen egyetlen állam. Nemzeti és faji és osztályellentétek eltűntek. A munkaidő napi négy óra, éhező, koldus, szegény nyomorgó nincs. A helyváltoztatás lehetősége korlátlan. A kényelem és a jólét és a műveltség mindenki számára elérhető. Csend van, elégedettség és rengeteg cukor. Az élet kibírhatatlanul édes, mindenki mosolyog, és a béke olyan kiegyensúlyozott, hogy az emberiség kilencvenöt százaléka meghízik És idegrohamokban szenved. A fennmaradó öt százalék öngyilkosságot követ el. Nem azért, mert csend van és jólét és műveltség, és mert nincs többé analfabéta, nincs járvány, csak higiéné, és remek a konzerv és a befőtt. Attól, hogy mindez olyan olvatag, és semmi sem igazi. Az emberiség ezt a tisztátalanságot nem bírja ki, fellázad, és az Antikrisztus ellen indított háborúban a döntő csatát Armageddonnál vívja meg.

119.

Mivel a történet e pillanatában az Evangélium jegyében mindennemű organizáció megvalósíthatatlan, az embernek egyetlen kényszerű lehetősége van: a létező, de nem megvalósult Egyházban, amely az emberiségnek Jézus életére alapított szakramentuma, egyedül és személyesen — nem „ex catedra”, hanem „ex existentia transparente” és „ex orientatione universale” (átvilágított egzisztenciából és egyetemes tájékozódásból). Vagyis „ex existentia veritatis”, az igazság lényéből az Evangélium jegyében élni, és annak egyetlen betűjéből semmiféle körülmények között sem engedni. Az apparátus teljes egészében létrontás. Pillanatnyilag számunkra nem maradt más, mint az apparátusban is tanúnak lenni és maradni. Ez a tanúság ma az egyetlen autoritás, ez a hiteles élet egyetlen lehetősége. Az igazság lényében való magatartás nem azt jelenti, hogy az ember maradéktalanul igazzá lett hanem, hogy amit gondol és amit tesz, azt az igazságtól átvilágított és megtisztult lényéből a következményekre való tekintet nélkül gondolja és mondja és teszi. Mivel ez ma közösségben nem, csupán egyénien és személyesen lehetséges, mindaddig amíg a közösség (Egyház) megvalósul, a szakramentum kizárólag az emberi egyénben van. Aki ezt az igazságot elárulja, antikrisztusi egzisztencia.

120.

A huszadik század második felében a történeti távlat teljesen világos. Mivel béke is van, háború is illetve se béke nincs, se háború, és mivel sem ennek, sem annak megvalósítására egyelőre semmiféle kilátás nincs, e közbeeső állapotban kényszerű megdermedés kezd kialakulni, de ez sem stabilizálódik, és nem is stabilizálódhat, mert a helyzet jellege éppen az, hogy bár minden pillanatban ez is lehetne, az is, mind a kettőnek leküzdhetetlen akadálya van. Mindaz, ami van, ideiglenesen van, süppedékes, bizonytalan és hazárd. A helyzetre nem az a jellemző, ami van, hanem az, ami nincs. Az ember azt mondhatná, hogy egyetlen jellemző, hogy nincs semmi. Kényszeredett szorongás a kettő között, mindig a kettő között. Ezért az ember erőfeszítése arra irányul, hogy magát valami desperát védelemmel körülépítse, az állagot megóvja, és a jelen helyzetet úgy, ahogy van, fenntartsa. Csak semmi új. Semmi, ami változás, mert az megrázkódtatás. A legjobb elbújni, és a leghelyesebb, ha száját befogja, vagy amint a Véda mondja: „egyedül eszik”. A hatalom minden erejét arra fordítja, hogy pillanatnyi státuszát biztosítsa. Nem egyre konzervatívabb lesz, hanem egyre reakciósabb. A reakciót természetesen haladásnak nevezik, mint ahogy a béke háborút és a szabadság szolgaságot jelent. A század közepén már nincs állam, amelynek egyetlen törekvése ne a mai állag megőrzése lenne bármely áron, és ne üldözné azt, aki a státuszon bármely irányban változtatni kíván. Tulajdonképpen középkoriság, elvek megdermedése, szofisztikus skolasztika, szigorú külsőséges kasztrendszer, hivatalnok-terror, inkvizíció (államvédelemnek hívják), bonyolult védelmi szisztémák szövevénye, amelyeket a változástól való félelem tart fenn. Nem az az erősebb, aki agresszívabb, hanem aki jobban fél és körültekintőbben védekezik. Ezen belül mindennek a feszültséghez semmi köze, inkább letargia. A legfontosabb jól félni. Menthetetlen helyzet persze nincs, egyetlen egyet kivéve, és a föld népe abban reménykedik, hogy ez itt most nem ez az egy. Az ember soha sem volt farizeusabb, a hatalom klerikálisabb. Farizeus és klerikális, aki virtuóz technikává fejlesz tette az intaktság látszatát, és morális példaképnek tudja magát feltüntetni, mialatt félig lerágott csontért négykézlábra áll és csahol. Van, aki az idealitásban vétkes, aki tudatosan félrevezet, vagy a realitásban vétkes; a léthamisító, aki az élet látszatában győzedelmes, ez a kompromisszumoktól messzire bűzlő egzisztencia, mert a bűnre mindig van mentség, de korrupttá senki sem válik kényszer alatt.

 

Tiszapalkonya, 1963. január 19.