VISSZA

 

 

AZ ÍRÁS PLATONIZMUSA

 

„A magas szellem nem élhet a levegőben

, a szépnek szent teokráciája kell, hogy

 

 szabad államban lakjon, és ennek kell,

 hogy helye legyen a földön, és ezt a

he­lyet mi biztosan megszerezzük.”

Hölderlin

 

Az írás a legkéseibb művészet; nem azért, mert az írás feltalálása előtt az ember már minden egyéb más művészetet tudott. Az írás természete maga kései. Van benne valami felbomló és felbontó, ami a többi művészetben nincs. Írni csak fejlett, sőt túlfejlett társadalmakban, városokban, magas, sőt már visszahajló kultúrákban kezdtek. Lehet, hogy éppen a túlfejlettség és visszahajlás ösztö­nözte az írást. A kezdődő bomlás finoman rom­lott illata, amely maga is bomlik és maga is bont. Az ember akkor kezdett el írni, amikor az élet tel­jessége már hiányzott. Das Unzulkngliche ist pro­duktív — mondja Goethe Riemernek —, ich schrieb meine Iphigenie aus einen Studium der griechischen Sachen, das aber unzulknglich war. Wenn es er­schöpfend gewesen wöre, so wiire das Stück unge­schrieben geblieben.* *A fogyatékos termékeny. Iphigéniámat egy igen hiányos görög tanulmány alapján írtam. Ha kimerítő munka lett volna, darabom nem készült volna el.

Már a beszédben is érezhető. Mindenki tudja, hogy az élet teljessége néma: a szépség éppoly szótalan, mint az öröm, a gyász éppoly elmondhatatlan, mint a szerelem. A végleges megértésnek nincs szüksége beszédre. A lényeg mindig az elbeszélhetetlenben van. Amikor az ember beszél, szegényít. És még ennél is több. Le parole sono satte per mostrare quello che non si sa, mondja Dante. Minden beszéd negatív. Aki észrevette, hogy nagy szónokok művészete hol van, egy Démosz­thenész, Cicero, joannész Khrüszosztomosz, Savo­narola igazi beszédhatása micsoda, látnia kellett, hogy az, amikor azt mondja: nem. A szónoklat hatása a legnagyobb, amikor támad. A beszéd műformája a debatte. Minden szóban a legmé­lyebb erő az, hogy destruál. Finom érzések, vágyak, örömek, szenvedélyek, ha az egyik olda­lon elmondhatatlanok, a másik oldalon elmondhatatlanok is akarnak maradni. Nem viselik el azt, hogy szóba foglalják őket, hogy szóval megérintsék őket. Csak a „nem” beszél, az „igen” hallgat. „Minél jobban beszél, írja Platón (Lakhész), annál nagyobb ellensége vagyok a beszédnek”. Művészek ismerik a beszédnek ezt a tulajdon­ságát, amikor alkotásaikról vonakodnak beszélni. A szó megtámadja a gondolat teremtő képessé­gét. Azzal, hogy valaki elmondja, mit akar, már elvette a szándék erejét. A cselekvő géniusz sem beszél terveiről. Magában főzi őket, szótalanságá­ban érleli. A világért sem beszélne róla! Ha Caesar vagy Napóleon elmondta volna, amit meg akart tenni, sohasem tette volna meg. Miért nem volt szabad beszélni az eleusziszi misztériumokról? Nem, mert attól féltek, hogy profanizálni fogják. A beszéd maga az, ami profanizál. Szóvá tenni valamit annyi, mint illetlen módon nyilvánosságra hozni. A misztérium „dramatizált ima” – „ki-csoda nem érezte, hogy profanizálja érzéseit, ha beszél róla? – ki nem érezte, hogy vallása profani­zálódik, ha szavakkal ér hozzá?

A beszéd az érzést lehűti, a gondolatot ellapo­sítja, a tettet megfosztja lendületétől, – ez a szóno­ki életrombolás, a beszéd démonizmusa. De a be­széd még mindég életszerű az írás mellett. A be­széd kifoszt, az írásban ezenfelül van még valami gonosz. Semmi sem érthető könnyebben, mint a kelta papok tiltakozása az ellen, hogy szertartá­saikat, vallásos dalaikat, bölcsességüket leírják. A druida hagyománynak eleven hagyománynak kellett lenni, a tanulóknak, fiatal papoknak az egész tradíciót meg kellett tanulniuk és maguk­ban kellett hordaniuk. Egyetlen jel, emlékeztető, betű nem volt és nem volt szabad, hogy legyen. A kelta papok semmire sem vigyáztak annyira, mint arra, hogy hagyományuk eleven nyelvi, val­lásuk az élő ember vallása legyen. A hűség nem volt fontos, a szó szerint való tudás még jelenték­telenebb. Mit jelent egy szórendi változás, ha az, ami fontos, megmarad? És mit jelent, ha leírják, és az egész egyszerre megmered, a hűség teljes, de –.

Még senki sem érezte a mesék, legendák szóbeli varázsát? Hősi elbeszélések nem akkor voltak a legéletszerűbbek, amikor mondták őket? Nem volt a kereszténység eleven korszakának abban a pillanatban vége, amikor az evangéliumokat kanonizálták? Milyen könnyen érthető a kínaiak lázadása, amikor ősi csontszimbolikájuk jelentését leírták! Az apró csontdarabkák a jelentőségek végtelenségébe mutattak, – mindig volt valami mondanivalójuk; s most, hogy írássá változtak, egyszerre csak egyet és csak egyetlenegyet jelen-tettek. Platón a Phaidroszban kétségbe vonja, hogy az írás bölcsekké és emlékezőkké teszi az embereket. Az írás nem az emlékezést hozza, ha-nem éppen az írásban való vak bizalom alapján a feledést. A bölcsességnek pedig csak a színét és nem az igazságot. Az írás alapján az ember szak-tudósnak fog látszani, és tudatlan marad.

Az igazi művész számára mindig megalku­vás volt, ha leírta azt, amit gondolt. Lehet írni szeretetből, lehet kétségbeesésből, lehet írni az emberek iránt való részvétből és haragból. Bár-miképpen ír az ember, mindig megvan benne a goethei: az ember megszabadul attól, amit leír. Elfelejti. Kiírja magából – a leírt élet megszűnik élni. Nemcsak az író számára, – megszűnik egy­általán. Az élet a beszédben profanizálódik, mert a beszéd lényege: a nem. Az élet az írásban prob­lematikussá válik, mert az írás lényege az irónia. Ezért mondja Huxley, hogy a boldog embernek nincs irodalma s ezért mondja Platón, hogy az írás szégyen.

Azon felül, hogy az írás ironikus magatartás, ami ugyanaz: élettagadás. Azon felül, hogy min­den írás csak a szembenállásból érthető meg, hogy az írás aláás és rombol, az érzést megfosztja közvetlenségétől, gondolatot teljességétől, egy a természetben sehol meg nem levő új és más vi­lágrendet alkot, amely a természetre mindig lefe­lé néz. Azon felül, hogy az ember az írásban min­dig paradox helyzetben van: valamit ír, ami nem az, ami, közli azt, ami nem közölhető, építeni látszik, holott pusztít, alkotni látszik, holott meg-semmisít, – még azon felül is az írás demoralizál, s ez a demoralizálás csak azért nem fejezhető ki, mert olyan közelről érinti az embert, amilyen kö­zel írással az emberhez férni nem lehet.

La Bruyére azt mondja, hogy: „az ember ke­reszténynek és franciának születve Tulajdonkép­pen kész szatíra-tárgy; a nagy dolgok „mind tilo­sak”. La Bruyére-nek, ha mindezt leírja, igaza van. Az ember mint francia és keresztény kész szatíra-tárgy és nevetséges. De, ha nem írja, fel se merül, és az egész kérdés elesik. És a kérdés nem azzal merül fel, hogy „francia”, vagy „keresz­tény”, de még azzal sem, hogy erre feleszmél, ha-nem azzal, hogy leírja, s azzal, hogy leírja, az em­bert egészen más világba emeli át, – olyan világ­ba, ahol francia és keresztény nevetséges, de nevetséges más egyéb is, az, hogy: nő, hogy éjjel tetszeleg, hogy lehetetlen követelményeket támaszt a valóság iránt, s mert nem teljesíti, vádakkal áll elő, és nem jut eszébe az a kézen-fekvőbb lehetőség, hogy követeléseivel ő vált nevetségessé. A valóság pedig marad tovább az, ami, és olyan, amilyen, - az ég marad tündöklő kék, a virágos rét árasztja elíziumi illatát, a tenger meditál saját mélységei fölött, s hogy a világ szépsége mindig nyitva azok számára, akik el akarják érni.

Ebben a felfogásban csak az a meggondolan­dó, hogy tényleg alaptalan romantikáról van szó? Irreális képzelődés? És minden esetben az? Lehe­tetlenek a követelmények, amiket támaszt, és a követelő tényleg nevetségessé válik? Igazságtalan az ítélet, amit az írás mond az élet fölött, és kivétel nélkül mindig igazságtalan? Vagy van az életnek olyan fordulata - s éppen ez az írás -, ame­lyik szembefordul az élettel, de az igazság tuda­tában? Valamilyen képességgel, rejtélyes helyről szerzett tudással ítélkezik, s az élet maga is meghódol előtte, mintha szolgálna neki, mintha tisz­telné, mintha többre tartaná önmagánál! Hátha a szó porta ad una nuova distanza, materia per una sin­tesi ulteriore* -* [A szó] kapu egy új távlathoz, a végső szintézis anyaga. ahogy Evola mondja. És az a törté­nelmi pillanat, amiben az írás megszületett, egé­szen benne van az írásban: a halálba visszahajló emberiség, és néhány ember, akiben a kritika tudata, - az igazság tudata, - az irónia az élet menedéke, - a paradox helyzet nem őt bélyegzi meg, hanem éppen azt a világot, amelyben él, amelyik körülveszi, - s hogy éppen ő az, aki a profanizálással szembefordul, s akiben az élet érintetlensége tovább él, aki tagad, de ezt tagadja, ami itt van és most van, s ezt teszi valaminek birtokában, ami -.

Ma írni „a romantika és honvágy legmélyebb neme, mondja Nietzsche, ami valaha volt, amikor az ember a földön megvalósult legjobbat kívánja. Az ember sehol sincs már otthon, visszakívánko­zik oda, ahol otthon érezheti magát legalább valamiképpen, mert ott szeretne otthon lenni: s ez a görög világ! Természetesen az embernek nagyon finomnak, könnyűnek, vékonynak kell lennie, hogy oda tudjon menni! De micsoda öröm már csak magában abban, hogy az ember szellem, akárcsak kísértet lehet! Milyen távol került ezzel a hatás- és visszahatás-elméletektől, a természet-tudományok mechanikus ügyefogyottságaitól, a modern eszmék vásári zsivajától! Az ember vissza akar menni az egyházatyákon keresztül a gö­rögökhöz, északról délre, a formuláktól a formákhoz. Az ember még az ókor végét is élvezi, mint bevezetést a görögségbe, mint egy darabot abból a világból, mint az antik fogalmak és értékek csil­logó mozaikját. A skolasztikus absztrakciók ara­beszkje, cikornyája, rokokója még mindig jobb, vagyis finomabb, mint az európai Észak barbár-és csőcselék-valósága, még mindig a magasabb szellemiség tiltakozása a parasztháborúk és prole­tárlázadás ellen, amely az európai Észak szellemi ízlése fölött uralmat nyert. Ebben az értelemben az írás egy darab reneszánsz, legalábbis szándék, hogy reneszánsz legyen, akarat, hogy fölfedje az ókort, mindenekelőtt a Szókratész előtti gondol­kozókat - minden templom között a legmélyeb­ben eltemetett görög világot. Néhány évszázad múlva talán úgy fognak ítélni, hogy minden írás abban volt a legértékesebb, abban volt a legmél­tóbb önmagához, hogy lépésről-lépésre hogyan sikerült talajt nyernie a görög földön, és minden eredetiségre való igény kicsinyesen és nevetsége­sen hangzik ahhoz a magasabb kívánsághoz ké­pest, amely az elszakadtnak látszó kapcsolatot a göröggel újra meg akarja kötni, az eddig legma­gasabb fajtájával mindannak, ami ember. Ma kö­zeledünk ismét a világ megértésének ama alapve­tő formáihoz, amelyeket a görög szellem Anaxi­mandroszban, Hérakleitoszban, Parmenidészben, Empedoklészben, Démokritoszban és Anaxago­raszban feltalált, - ma ismét napról-napra görö­gebbek leszünk, először, mily olcsó út! - fogal­mainkban és értékelésünkben, mint grécizáló kí­sértetek: de majd remélhetőleg testünkkel is! Ebben van minden reményem!

Az írás felbomló világban keletkezett, s azóta mérték: a könyvszegény idő életerős, gazdag és növekvő; a pusztuló időt elárasztja az írás. Ez a jel: kevés, vagy semmi könyv - sok élet; sok könyv - hanyatlás, minél több könyv, annál na­gyobb hanyatlás. Mert az írás a pusztulás jele, s ugyanakkor oka: pusztulásból jön és tovább pusztít. A meghaló világban az ember „sehol sincs otthon, visszakívánkozik oda, ahol otthon érezheti magát legalább valamiképpen”. Amíg ez a kívánság le nem írt és szótalan, addig olyan, mint a kínai tao: izolált elhallgatás, távolság - el-menés - ki a világból - mindenki mentse meg a pusztulásból saját magát, s ha senki sem jár az „örök úton”, jár egyedül a bölcs. Tao annyi, mint elfogyni, megszűnni, eltávolodni, aludni, hallgatni, magányosnak lenni, otthagyni a romlást, öröknek maradni. De mikor a kívánság elkezd beszélni és leíródik? Az írás mindenképpen öl. Van írás, amelyik éltet? A rosszat elviselni jobb, mint tenni, mondja Szókratész. Aki látja, hogy a világ pusztul, elég az, ha nem csinálja, ha nem pusztít, de elviseli? Elég, ha eltávolodik, hallgat és alszik? Elég, ha egyedül jár az „örök úton”? Vagy ha valaki már tudja, hogy a világ pusztul, és tudja, hogy van örök út, arra vár valamilyen más és új felelősség? Ma, a pusztuló világból „az ember vissza akar menni az egyházatyákon ke­resztül a görögökhöz, északról délre, a formulák­tól a formákhoz” - mert a görög találta meg azt az egyedüli lehetőséget, hogy a felbomló világ­ban meg tudjon állni, tudjon élni a pusztulásban is, gazdagodjon a romlásban. A görög találta meg minden visszahajló és halálos világ romboIásán túl az életnek azt a lehetőségét, hogy körül­ményekre, korra, államra, társadalomra való te­kintet nélkül szép legyen. Ez az idealizmus igazi értelme. Az idealizmus egy koron, államon, tár­sadalmon, nyelven felül álló tudata az örök igaz­ságnak. A görögség óta van az igazságnak egyál­talán tudata önmagáról. Az idealizmus az em­beriségben levő állandó heroikus ellenzék: az emberiség legmagasabb felelőssége. Titkos szö­vetség azok között, akik az igazság tudatának részesei. Nem összeesküvés, mert a dolog nem a győzelemre megy, hanem az örökre. A győzel­met már nem kell megszerezni annak, aki része-se lett az igazságnak. Mert az ember most már nem áll szemben a többi emberrel. Most már az igazság áll szemben a rosszal, az örök áll szemben a pusztulással. Literature must teach and deliver in a new and flex­ible sense or it is nteaningless.* *Az irodalomnak ha nem tanít, és nem késztet egy új és finom érzékenységre, nincs semmi értelme.

És ez Platón óta az írás tulajdonsága lett. Az írás tanít és felszabadít egy új viszonyban és értelemben. Az írás a görög­ség óta az igazság tudata. Az írás az „örök idő"-nek, az „aranykor"-nak, a platóni államnak tartó-pillére, ez az emberiségben élő igazság tüze: túl korokon, nyelveken, államokon, romboláson és pusztuláson. „Aki valaha könyvet írt, vagy még írni fog, mondja Platón VII. levelében, s ezzel az én tanításaimat meg akarja magyarázni,... az a dologból egyáltalán semmit sem ért... Ezért nincsen erről a tárgyról írásom, és nem is lesz. Mert ez a tudás nem közölhető, mint valamilyen más tétel, hanem hosszas foglalkozás után, mint kiug­rott szikrából támadt tűz, elkezd égni a lélekben anélkül, hogy valami kívülről táplálná, tisztán, önmagában. Egyben nem lehet kétely: ha ezek a dolgok leírhatók volnának, én volnék az, aki leg­jobban le tudnám írni, mert hiszen én vagyok az, akit a legjobban bántana, ha le volna írva – rosszul. Ha tehát az volna a véleményem, hogy egy­általán meg lehetne ezt magyarázni, kielégítő mó­don az emberek számára szóban vagy írásban, le­hetett volna-e számomra szebb feladat életemben, mint az, hogy az emberek írásaim révén ily nagy célt értek volna el és az igazság minden szem előtt egyformán ragyogjon?”

Az írásnak csak akkor van értelme, ha platoni­kus, ha „mint kiugrott szikrából támadt tűz” ég és gyújt – vagyis ha idealista, ami ugyanaz: az aranykorról szól. Mi az aranykor? – az a bizo­nyos „szabad állam”, amelyikben „a szép szent teokráciája lakik”. Az „örök állam” az, ami az idealizmust táplálja. Ez teszi érthetővé azt, hogy az idealizmus nem hülyeség, hanem hősiesség. Előkészíti a tökéletes életet, alkotja az aranykort, „megszerzi a helyet a földön a szép szent teokrá­ciájának”. Hallgatag megegyezés azok között, akik írnak. A láthatatlan Akadémia. Minden írás, amelyik nem platonikus, gonosz, destruktív, tűzrevaló. Ez a könyvelégetések értelme, ez a vágy, hogy Gide azt kívánja, égessenek el min­den könyvet, mert a könyv pusztít és rombol, minden könyv szentségtörő és profanizál. A pla­tóni Politeia óta van az embernek tudata az igaz­ságról. „Platón tökéletes állama, írja Nietzsche, biztosan még annál is sokkalta nagyobb, mint ahogy még a legforróbb vérűek is gondolják az állam tulajdonképpeni célja az olimposzi egzisz­tencia és a géniusznak mindig megújuló nemzé­se és előkészítése. Platón az akkori államélet szörnyű sivatagjában meglátta az államban levő istenit és hitt abban, hogy az istenalakot az állam­ban meg lehet valósítani”. Új államot alapítani megalapítani az örök államot. Az Akadémia azok az emberek, akik által az emberiség megújul, az új állam polgárai, az olimposzi egzisz­tenciák. Ez az a magatartás, amelyik először iga­zolta az írást, és azóta mindig a platóni írást. Van az írásban olimposzi egzisztencia? Az aranykort építi? Az igazság tudja benne önmagát? Az örök állam lakója írta? Ha igen, akkor isteni, ha nem, akkor tűzbe, tűzbe mind, egy se maradjon!