VISSZA

 

 

NIETZSCHE ÉS A GEORGE-KÖR

 

Amikor a Zarathustra első két könyve megjelent, Nietzsche azt írja egyik levelében, hogy szeretné, ha volnának tanítványai. Később, hogy Andreas-Salomé Louval megismerkedett, azt remélte, sike­rült legalább egyet találnia. Tulajdonképpen nem is annyira tanítvány volt az, akit várt; talán csak jelét kereste annak, hogy valamelyes életnek raj­ta kívül is van még nyoma. Az Andreas-Salomé Lou-féle próba kudarccal végződött. Nietzsche mindvégig egyedül volt „azúr magányában”.

Ugyanabban az évben, amikor Nietzsche Turinban összeesett, Stefan Georgénak első lépés-re sikerült néhány embert maga köré gyűjteni. A költő helyzete azonban már könnyebb volt: „Nietzsches Opfer gab dem Dichter den Weg zur Gemeinschaft frei"( Nietzsche áldozata a költő számára szabaddá tette a közös­séghez vezető utat.) írja Wolters. Akiben volt még egy csepp élő vér, azt Nietzsche hangja felrázta. A Geburt der Tragödie elemi megnyilatkozásától kezdve, a Menschliches Allzumenschliches felvilá­gosult, szabad szellemiségén át, a Zarathustrán keresztül, az utolsó művek emberfölötti magas­ságaiig tulajdonképpen teljesen új és más élet nyílt meg: feltárult a XIX. század és a tizenkilenc évszázad valódi értelme. Fel kellett eszmélni arra, hogy mi történt és mi történik ... „a szellemi élet szélhámosok és ünnepélyes paprikajancsik kezé­ben van... az emberiséget dicsérő szövevényekkel vezetik félre... egymás támogatásán és magasz­talásán kúsznak fel". És kiderült, hogy „mindaz, ami a közvéleménnyel csak egyetlen pontban is egyezkedni akar, tökéletesen értéktelen... hamisítvány, s ezért istentelen." Aki tiltakozott az egész Európát elárasztó rohamos elaljasodás ellen, s akiben még volt vágy a valódi életre, öntu­datra ébredt és társat keresett. George azonnal barátokra talált.

A George-kör mozgató gondolata nem az volt, hogy olyan lapot alapítson, amelyben a Kör tag­jainak költeményei megjelenhettek anélkül, hogy a művek a kor folyóirataiban beszennyeződjenek. A Blktter für die Kunst csak lecsapódása volt annak, hogy egy körben olyan élet indult meg, amelynek az eddigi környezettel már nem volt semmi közössége, kapcsolatot a korral nem vállal és nem tart. A kilencvenes évek elejének embere a Kör törekvését l’art pour 1'art-nak nevezte. De ahhoz, hogy a Körben miért lett öncél a művészet, tudni kell, hogy mi a művészet. A XIX. század számára mindenesetre a kor kifejezése, vagyis valamilyen melléktermék. Az örök ember – s így a George-kör – számára azonban a művészet az új élet megvalósulása. Nietzsche bizonyos tekintetben George nemzedékének Plutarkhosza lett, és „satting eure Seelen an Plutarch - mondja Nietzsche - táplálkozzatok Plutarkhoszból, és merjetek hinni önmagatokban, amennyiben az ő hőseiben hisztek. Száz nem modernül nevelt, vagyis érett és heroikus életre szoktatott emberrel az egész lármázó jelenkort örökre el lehet hallgattatni". Ez a száz ember kezdett gyülekezni George körül, és így a Körben vált először valóvá Nietzsche vágya, hogy tanítványai legyenek.

„Olyan időben - mondja Gundolf -, amelyben nincs élettel áthatott egyház, nincs nyilvános mágia és nincs már titok, a szó a szellem egyedüli mentsvára, az emberben az istenség utolsó búvóhelye, ... s így kellett, hogy a szóhoz fűződ­jék Nietzsche és George történeti hivatása". Állam, egyház, társadalom, gazdaság ma tere mindennek, csak éppen a szellemnek nem. És az a szellemtelenség, amely a közvetlen cselekvés területeit elárasztotta, már behatolt a művészetbe is. A zene Beethovennel véget ért, a festészet Böcklinnel, a plasztika, építőművészet, tánc a profán és feloldott életű ember kezében vagy giccs, vagy a szétmarcangoltság önvallomása lett. És „amit egészben már nem lehetett tartani, azt megkísérelték tartani töredékekben, ... de hol van még a modern államban, modern társadalomban, modern nevelésben, tudományban, műveltségben való igazi hit?” És a jövő? - „A nevelés a fiatal lény lehető leggyorsabb kikészítése az állami és üzleti üzem számára". - „Ki fogja felállítani az igazi ember képét, mialatt mindenki csak a maga érdekének önző férgét és a kivert kutya rettegését hordja magában, és lezuhant az állatiasságba, vagy ami még rosszabb, a mechanikus merev­ségbe?" Egyedül a szónak van még egyetlen végső fellegvára, amit a szellem még tart, s amit a züllöttség nem tudott bevenni: túl a tudatosan hazug sajtón, a pénztől és romlottságtól megfer­tőzött irodalmon, a nagy értékek iránt eltompult tudományon van még egyfajta beszéd, amely szent. A szó a nagy élet utolsó tere és a megúju­lásnak innen kell kiindulnia. Nietzsche és George „ugyanazt az örökséget nyerték, s ezzel ugyanazt a feladatot: a széthullott emberiségnek újra kö­zéppontot, mértéket, példát és törvényt hozni”  - a szó erejével.

Nietzsche nem tudta elkerülni, hogy a század-vég ne csináljon belőle divatot. Az Übermensch jel-szó lett, amivel terméketlen és elaljasodott irodal­márok reklámot űztek és kiaknázásával jövedel­met biztosítottak maguknak. őt is maguk közül valónak tartották: tehetséges és szellemes szószá­tyárnak, vagy még lejjebb, ügyes szemfényvesztőnek, aki úgy, ahogy másvalaki feltalálta a szabad verset, a kompozíció nélkül való képet és az úgy-nevezett atonális muzsikát, feltalálta a fensőbb-rendű embert. A George-kör elzárkózva és felül-emelkedve a demokratikus zsivajon, meglátta Nietzsche alakját, és megértette az Übermensch igazi jelentőségét. „Nietzsche ist das Wahrzeichen für die Scheidung zweier Zeitalter geworden – két korszak elválasztó határvonalának jele. Nevezze rombolónak és meg-újítónak ki-ki a maga érzülete szerint".10 Aki még benne van a romlásban, az csak a megsemmisítőt fogja benne látni, aki megnyílt egy új élet számá­ra, annak az új élet kinyilatkoztatása. „A világidő-nek, amit ma élünk, természetes közepe, ő az uralkodó csillagzat."11 A fensőbbrendű ember tulajdonképpen már első művében jelentkezik. De mielőtt ennek valódi értelmével foglalkozni lehetne, fontos megkülönböztetést kell tenni.

A romantika és idealizmus között a határt nem szokták elég élesen meghúzni. Mind-kettőben megvan a légbőlkapottság mellékíze, ami az ember menekülésvágyát jelenti, és mind-kettő szemben áll a valósággal. A kettő között alapvető különbség van. A romantika mindig visszavágyódás: a múlt század eleje a középkor­ba, Rousseau a primitív állapotba vágyódott vis­sza. A romantika mindig úgy jelentkezik, hogy: vissza – akárhová, a görögségbe, a polgári korba, mindegy. Az idealizmus – természetesen nem a XIX. század racionalisztikus eszmevilágát értve, hanem az ideát platóni értelemben használva – megnemesedési vágy. Vágy arra, hogy az embert a szellem átható ereje megformálja és életét megszépítse. És ebből a különbségből két alapvetően más magatartás következik. A romantikus az, aki a világot meg akarja javítani olyan értelemben, hogy alaptalan és lehetetlen követelményeket támaszt. A romantikus visszavágyónak minden-nemű „visszatérése” mögött mély hitetlenség van. Az ember nem hisz többet az itt és most élet-pillanat teremtő erejében. Vissza! – Ez mindig a jelentől való félelem és a jelenben való terméket-len tehetetlenség jele. Az idealizmus nem a lehe­tetlenből indul ki, hanem abból, ami megvan, és nem tehetetlenséget jelent, hanem alkotásvágyat; nem támaszt alaptalan követelést, hanem a szel­lemi szférába való fölemelkedést akarja. Az idea formál, alkot, áttüzesít. Nem vissza akar menni, hanem a pillanatot teljes egészében és mélységében tökéletesre alakítva akarja átélni. A romanti­ka visszavágyás, ezért mindig „visszás” helyzetben van. Az idealizmus gyökere pedig vallásos vágy: az élet minden pillanatában Istenhez ha­sonlítani. Romantika és idealizmus tényleg szemben áll a valósággal, csak az egyik menekül előle, a másik túlmegy rajta. Ezért a romantikus a való­ságos életben úgy jelentkezik, mint aki szélmal­mokkal harcol, lehetetlen feladatra vállalkozik, meg nem valósítható célt tűz ki, és így nincsenek is reális szembenállásai: ez a fantaszta. Az idea-lista pedig egész lényével a valóságban áll, küz­delme mindig határozottan reális körülményekre vonatkozik, mert azt akarja megnemesíteni és fölemelni: ez a hérosz.

Nietzsche romantikus korszakáról beszélni alapvető tévedés. Sohasem volt romantikus visszavágyó. A Geburt der Tragödie Nietzschéjét Gundolf a következő szavakkal jellemzi: „senki sem fog érteni belőle egyetlen szót sem, aki nincs tudatában annak, hogy minden értéke számára - és egész működése értékelés volt - egyetlen érvényes mérték volt: a heroikus élet. Ha most az an­tik szót tartjuk meg, és nem hősies életről beszé­lünk, ez azért történik, mert itt nem csupán az erő nagyságáról van szó, de még alakításról sincsen, ahogyan a későbbi Nietzsche gondolkozása nyo­mán hinni lehetne. Ezzel szemben a valódi értelemről éppen az első mű világosít fel, az, amely a művészettel, a művészet metafizikájával, a tragédia eredetével és értelmével foglalkozik. Nietzsche kutatásainak eredménye, hogy a homé­roszi-apolloni és a dionüszoszi-tragikus mű alak-ja tulajdonképpen az isteni ember, a tragikus hérosz. És ez a hérosz a többi embertől nemcsak erőben különbözik, hanem főképpen emberi ma­gasságban - „a hérosz az istenség által formált, az örök érvényű ember".

A fensőbbrendű ember értelme: a heroikus em­ber megjelenése a mai korban. Abban az értelemben, ahogy Gundolf kifejti, a hérosz nem erőtöbb­let, nemcsak nagyság, hanem elsősorban az isten­ségtől való megformáltság, örökérvényűség. A George-kör, mint az új élet első helye a mo­dern világban, tudta, hogy az örökérvényű ember jegyében kell élnie. Nietzsche teremtő ereje a George-körben kezdett el megvalósulni.

Gundolfon kívül Nietzschével a Körben foglal­kozott Hildebrandt két könyvben és egy tanul­mányban, Bertram, aki a nagy Nietzsche-művet megírta, Klages, aki ugyan kivált a Körből, de magatartásán mindig érződik a müncheni Kosmi­ker-Kreis hatása, és Pannwitz, aki egyenes kapcso­latban nem állott a Körrel, de szellemben csak on­nan érthető meg teljesen.. Mindaz, amit a Kör Nietzsche ellen felhoz, egyetlen mag köré csoportosítható: „der Kampf zwischen Erkenntnis und Schweigen, zwisclen Über­mut und Ehrfurcht, zwischen Frevel und Frommheit wird nicht ausgekampft und entschieden, sondern ver­einigend aufgehoben und zu grossartiger Vorbildlich­keit verdichtet und verewigt".*  *(Harcát a megismerés és a hallgatás, az önteltség és az alázat, a gonoszság és a jámborság között nem küzdötte végig és nem vitte döntésre, hanem egymásba olvasztva őket mintaképpé emelte és pompás költészetben örökítette meg.)

Nietzsche művei nem a valamerre való döntést jelentik, hanem a választás lehetőségét. Amikor Hildebrandt az em­beriség nagy példáival összehasonlítja, így szól: „Er ist nicht die Gestalt, die das Bild einer neuen Welt göttlich ausstrahlt". **(Ő nem az az alkat, aki istenként magából egy új világ ké­pét sugározza.)

Nietzsche bizonytalanság­ban hagy: csábít, megzavar, rombol, utal, sejtet, elvarázsol, de nem mond semmi biztosat. És ez a kérdésszerű magatartás visszaüt még a fensőb­brendű emberre is. „A fensőbbrendű ember nem új őskép, hanem az ember túlfokozása és minden átható cél felcsigázása". „Nietzsche ward der Zerstörer des entseelten Glaubens, aber nicht der Er­wecker des lebendigen ". * *(Nietzsche a lélektől kiüresedett hitet szétrombolta, de nem ébresztett élő hitet.)

Minden ellenvetés ott bontakozik ki, ahol Nietzschét Platónnal vetik össze. Platón a Kör fel-fogásában a kozmikus, személyiségfölötti emberi érvényt jelenti: „Platónban alig tudatos az, hogy a teremtés útján jár, nem arról beszél, hogy mi nyilat­kozott meg számára egyéni élményében, hanem közvetlenül a világrend törvényét nézi” – „Platón a kozmikus erők szemléletében él”. – „Az volt Platón isteni magatartása, hogy hallgatag bölcses­séggel nem is vetette fel azt a kérdést, az isten belőle származik, vagy azt a világban látja”. Ezzel szemben Nietzschében a hübrisz uralkodik, – „aki a világrend törvényét áttöri és nem marad meg közvetítőnek, hanem magát istenséggé emeli".18 A gőg a nietzschei világot szétzúzza. Ez a kérdés-szerű magatartás magyarázata: homályban áll, homályosat mond. Csak küzdött, de ez a küzde­lem, bármilyen heroikus volt, eredménytelen maradt. Nietzsche maga mondta önmagáról: „ein labyrinthischer Mensch sucht niemals die Wahrheit, sondern seine Ariadne".** **(A labirintusi ember sohasem az igazságot keresi, hanem az ő Ariadnéját.) Összetett volt, bonyolult, vagyis nem elég tiszta, világos és érett ahhoz, hogy amikor az egyik oldalon szétzúzta kétezer év törvénytábláit, a másik oldalon felállítsa az újakat.

És végül ez a magyarázata annak, hogy Nietzsche nem tudott költő lenni, csak gondolkozó: nem tudott közvetlenül teremteni, csak küzdeni –, hangja nem volt Sprache, csak Rede, vagyis nem költészet, csak beszéd.

Az az egységes állásfoglalás, ami a Kör vala-mennyi művéből kitűnik, Bertramé, Hilde­brandté, Gundolfé, sőt Klagesé is, George maga-tartásából érthető meg. George volt az, aki Nietzschére ezt a szót alkalmazta: „Orator". És költeményében: „sie hatte singen, Nicht reden sollen diese neue Seele".* *(Az új léleknek énekelnie kellett volna, nem szónokolni) Innen származik a Kör felfogá­sa, hogy Nietzsche nem költő, csak szónok. És: „Erschufst du götter nur um sie zu zerstören?"** . **(Te csak azért teremtesz isteneket, hogy összetörd őket?)innen származik a Kör felfogása Nietzsche kérdésszerűségéről.

E felfogás magyarázata és megoldása nagyon mélyen fekszik: ott, ahol Nietzsche a Kör gondol­kozásában Platónnal kerül szembe. Platón az örökérvényű ember, a kozmikus lény, Gründer, az alapító. De eléggé fel nem tárt kérdés az, hogy a Kör Platónja milyen mértékben hasonlít Georgé­hoz, vagyis hogyan olvad egybe a két nagy ala­pító – az Akadémia és a Kreis –, amelyből új biro­dalomnak kell kinőnie. Az Akadémia és a Kreis alapgondolata egy: felülemelkedni a visszavonhatatlanul megromlott világon, összegyűjteni a megújulásra alkalmas embert és velük megújítani az államot. Az Akadémia és a Kreis azonosságá­ból következik az alapítók hasonlósága: Platón és George azonos szerepe és egybelátott alakja. És így, amikor Nietzsche mellé mértékül Platónt, tu­lajdonképpen Georgét szabták. Gundolf tanulmá­nyából ez kitűnik, amikor azt mondja, hogy amit Nietzsche nem tudott megvalósítani titánizmusá­val, az önmagától életre kelt erőszak nélkül Georgéban, ugyanabban az évben, amikor Nietz­sche összetört. A Ludwig Klages és George között felmerült ellentét, a filozófus és költő elválása erre a homá­lyos pontra magyarázatot tud adni. George Klages-szel a kilencvenes évek elején Münchenben találkozott. Rajtuk kívül még Wolfskehl és Schuler baráti köréből nőtt ki a Kosmiker-Kreis. Az egyforma szembenállások és a környezettel szemben való egyöntetű utálat másodrendű volt: az új alkotás vágya fűzte egybe őket, a megújulás lehetősége. Minden egyéb már ebből következett. A művészet és tudomány egysége, az antik példa, a tömegtől való elfordulás, és a szűk körrel járó kizártság hátránya, ezzel szemben a magasabb emberi tudat, a profán világgal szemben az új pietás. George és Klages között képességben vol­tak különbségek. George költő volt, Klages megértő és magyarázó: de mindkettőben megvolt az az előkelőség, amit csak tiszta embereken érezni. Egy ponton azonban már nem találkoztak, és nem tudtak találkozni. Ezt a pontot a legáltalánosabban úgy lehetne hívni, hogy a sötétség és fény ellentéte. Klages a sötétség, az animális és vegeta­tív erők embere volt, Schulerrel együtt, mindaz­zal, amit ez az őselem és szimbólum jelent: az ösz­töné, a szenvedélyé, az elragadottságé. George Wolfskehllel a fényhez szegődött: a rendhez, arányhoz, befejezettséghez. Így érthető meg Klages filozófiájának alapja: az élet és szellem, mint egymással küzdő két világelem; és így érthető meg George költészetében a tudatos for­maiság, később pedig a Körben a határozott tar­tózkodás mindattól, ami nem szigorúan határolt. Az abszolút mélységben együtt maradtak, abban a világérzésben, aminek teljes kifejezése: „Verlei­bung des Gottes und Vergottung des Leibes"*,*(Isten testté válása és a test megistenülése.) s amiben egész életéthoszuk megvan: az élet előkelő­sége, magassága és a tiszta öröm forrásainak tisz­telete. De el kellett válniuk, mert ezt az éthoszt az ellenkező oldalról élték. Persze, hogy ez az ellen-tét, mivel abszolút, meg is fordítható. Klages, a sö­tétség-ember volt a tudós, aki fogalmakkal dolgo­zott, filozófiai rendszert épített és elméleti műve­ket írt. George pedig a költő, aki a pillanat ihletében élt, alig megfogható hangulatokat a leg­mélyebb testi együttrezdülés útján is éreztetni tu­dott. De a sötétségből egészen más világvágy következett, mint a fényből. Klages óhajtott világa az eksztatikus, a korlátlan, vad, önmagával tehe­tetlen tenyészet. George birodalomalapító: egy új

Platón, aki egy új Politeia első sejtjét építette meg a Kreis-ben: a szellem uralmát készíti elő. Klages­nek és Georgenek el kellett válnia. A közös örök­ség és közös forrás összefűzte, de a más világ-helyzet elszakította őket.

George - és hatására a Kör - a fény oldalára állt. Ez magában véve még nem jelent semmit; még az sem, hogy a világhelyzet nyíltan megjelenik. De volt valami tisztázatlan abban, hogy azt az ellenté­tet, ami George és Nietzsche között a fény és sötét­ség végső állásfoglalásában támadt, nem határo­zott helyzetmegjelöléssel fejti ki. Nietzschét félre kellett érteni Klages-nak is, aki benne a fényt akar­ta kitörölni, Georgének is, aki benne a sötétség el-len tiltakozott. George két vádja: Nietzsche csak ezért építi az isteneket, hogy összetörje őket, és en­nek az új léleknek énekelni és nem beszélni kellett volna. A valóságos ellentét más színvonalra játszó­dik át. Úgy tünteti fel, mintha itt Nietzschének Georgéval szemben hátránya volna, mintha itt a Körnek joga lenne Nietzsche fölött ítéletet tartani. Már maga a szerep összeolvadás, ami Platón és George között támadt, aggályos; és ha a szerep-összeolvasztás ellen George nem emelte fel szavát, ez annyit jelent, hogy vállalta Platón alakját. Még ez is rendben lett volna. De Nietzsche ellen kiját­szani Platónt úgy, hogy a görög filozófusban tulaj­donképpen Stefan George rejtőzik: ez már valami­vel több, mint tisztázatlanság és zavar. Itt mélyebb okok is közrejátszódhattak és játszódtak is.

Először az orator-vádat kell tisztázni. George és a Kör szerint Nietzsche hangja szónoki. Ha tökéletes lett volna, énekelnie kellett volna. Ez a vád nem elég mély. A németség a költészetben sohasem tudott olyan nagyot alkotni, mint Euró­pa más népei, és ha olyan költőről van szó, mint Goethe vagy Hölderlin, a nagyság ott sem a köl­tészetre esik. A németség egészen másban volt nagy: a metafizikában és a zenében. Olyan költő­je, mint Klopstock, Heine, vagy C. F. Meyer, a vi­lágnak van száz. Olyan gondolkozója, mint Kant, Hegel, Schopenhauer, csak egy; és olyan muzsi­kusa, mint Bach, Mozart, Haydn és Beethoven is csak egy. A németség élete itt tudta egészen mé­lyen azt adni, ami ő -, és még Goethében is a gon­dolkozó a nagy, Hölderlinben is a zenész. És a metafizikának a zenével való közös gyökere azonnal világossá válik egy ponton, ahol a kettő találkozik. Ez a pont: Nietzsche. A nietzschei szó zenei ugyanakkor, amikor metafizikai - a legné­metebb szó. Mélyebben német, mint Goethéé, Hölderliné, és mélyebb zene, mint Mozarté, vagy Beethovené, mert ugyanakkor mindkettő. Nietz­schénél egyformán „lényeges a fogalom, mint ér­zékien művészi elem". Benne a szó olyan föld-alatti mélységekből fakad, ahol még hang, zene, nyelv, értelem, fogalom, kép és hangzás nem vált el egymástól. A szó nála magával az élettel telje­sen egyenlő. A gondolat - írja Benz - Nietzsché­nél „mint az ösztönszerű ihlet megérzése nem csupán gondolt, hanem költött: sajátságos líra fa­kasztotta, és cseng ... az álmodott gondolat a köl­tészet valóságfölötti szférájába emelkedett, átadja magát a zeneiség ritmusának és ditirambussá válik ... Nietzsche gondolatait nem logika fűzi össze, hanem láthatatlan zene ... és végülis telje­sen közömbös már, hogy mit mond, ha ő mondja ... az eddig el nem ért magasságra fokozott ítéle­tet már nem érezzük az értelem ítéletének, ami-nek ellentmondanánk, vagy ellent lehetne mon­dani, hanem az ítélet zengését figyeljük".24 Amit egyáltalán el lehetett mondani, amilyen mélyről egyáltalán csak lehetett meríteni, Nietzsche elmondta és onnan merített: kép, hang, szó, csen­gés, szenvedély és szellemi fegyelem együtt, tisz­ta logika és zene együtt, vagyis az emberi kifeje­zés legmagasabbja: metafizika és muzsika.

Ezzel a nietzschei szóval szemben azt a vádat támasztani, hogy csak szónoklat, a ditirambusra azt mondani, hogy nem eléggé ének, azt jelenti, hogy itt George és a Kör Nietzsche világának fontosabbik, nagyobbik és mélyebbik felét nem vette észre.

A második vád: azért alkotja az isteneket, hogy összetörje. Ez Nietzsche kérdésszerűsége. A válasz erre egyszerű és bonyolult ugyanakkor. Alapvető tévedés azt hinni, hogy Nietzsche valamiféle pozitívumot mondott, olyasvalamit, ami­hez az ember mint normához állandóan tarthatja magát; de ugyanakkor alapvető tévedés azt hinni, hogy nem mondott pozitívumot. Nietz­sche minden más gondolkozótól eltérően - kivé­ve Lao-cét és Hérakleitoszt - gondolkozásának tartalmát nem az eszmében, normában, célban, hanem a magatartásban szabta meg. Filozófiája arra vonatkozik, amit Jaspers úgy hív: „denkende Gesamthaltung des Menschen".*  *(A gondolkodás egyetemes emberi magatartása.)

Nem mondott pozitívumot: megmutatta a pozitív magatartást. „Nietzsche számára nem volt az igazság megta­lált valami, amit igazolni kellett. Az egyedüli, amit követelt, az az értelmi becsület, amely sem-mit sem hallgat el többé önmaga elől" Nietz­sche lerombolja az isteneket azáltal, hogy megmutatja az istenek kérdésszerűségét? - hogy fel-tárja érzéketlenségüket az emberi eszmények iránt? - hogy megmutatja: az istenek éppen olyan közömbösek a normákkal szemben, mint a ter­mészet? - hogy az istenség egyáltalán nem hu­mánus istenség, hanem elemi erő? Hildebrandt egészen hamisan látja Nietzsche helyzetét, ami-kor azt mondja, hogy: „es is für die Wirklichkeit eine edle Sorge die Norm nicht vorzeitig festzustel­len - a normát nem akarta túl korán kitűzni" Nietzsche egyáltalán nem akart kitűzni semmifé­le normát sohasem. „Egy újfajta gondolkozó lép most szintérre - írja a Jenseits-ben -, és van bátor­ságom hozzá, hogy ne egészen veszélytelen nevet adjak neki... Ahogy én sejtem, a jövő e gondolkozójának joga lesz, talán jogtalansága is, hogy kísértőnek nevezzék. Ez a név maga is talán csak kísérlet, és ha az ember úgy akarja: kísértés". Nietzsche nem ad biztosságot, sőt éppen ellenkezőleg. Mindennemű hamis és álbiztosság­ról lerántja a leplet, és feltárja az ember eredendő bizonytalanságát, de még csak nem is komoly aggodalommal figyeli, hogy ezt majd hogyan fogják tudni elviselni, hanem felülről, gúnyosan nézi, kicsoda, hogyan kapkod, esik kétségbe, zavarodik meg azután, hogy elvette tőlük az ös­szes menekülés lehetőségét, és most, íme, akár akar, akár nem, rá kell eszmélnie, hogy bizonyos­ság, cél, norma, eszme nincs többé. Tettével egy-szerre felszabadítja az embert, és visszaadja ön-rendelkezési jogát, amivel ugyanakkor minden tettét veszélyessé teszi, mert most már nem tehet érte felelőssé mást. De ennél fontosabb a gúny, amivel ezt a felszabadítást elvégzi: ebben a gúnyban az ember iránt sehol, egyetlen gondol­kozónál és költőnél és írónál és művésznél sem látott tisztelet és komolyság nyilatkozik meg, az a tisztelet, amely nem kíván beleavatkozni senkinek a dolgába, amíg igazán él. Csak amikor ha­zudik, akkor ront neki, mint egy farkas, és mar­cangolja szét hazugságaival együtt. Az, hogy ki mit tesz, mit hisz, mit gondol, ezt intézze el ön-maga: mert hiszen ebből majd úgyis kiderül, hogy mit ér. Mert Nietzsche nem is szabadságot ad az embernek, hanem büszkeséget, oly maga-tartást, amely nem tűri, hogy más valaki állapítsa meg számára életnormáit. Ez az én dolgom - az én közvetlen emberi jogom - én rendelkezem magammal - visszautasítok mindennemű töme­ges elintézési lehetőséget, minden általánosan, mindenkire kiszabott törvényt. Miért? Mert az énem szabad és isteni tény bennem. Hildebrandt úgy hívja ezt, hogy Nietzsche látta meg az em­berben a götliches Ich-et. Az én istenség, és az iste­neknek nem lehet szabályokat felállítani, az isten­ség szuverénül, önmagában él, elemien és függetlenül. Nietzsche bizonytalanságban hagy? Igen és nem. - Igen, mert nem állít fel követendő pél­dát, nem állít fel törvénytáblákat; nem, mert ami-kor elvett mindennemű bizonyosságot, ugyanak­kor felébresztette az én isteni tudatát. Bizonyta­lanságban hagy? Afelől, hogy mit tegyek: igen; de nem afelől, hogy mi vagyok.

De, ami ezen a ponton szóban forog, még en­nél is sokkalta több. Nietzsche Ecce Homojában a tárgy „a legszemélyesebb ugyanakkor, amikor a legszemélyiségfölöttibb - az emberéletről azon a hangon beszél, mint egy isten életéről". „Lásd, ez az ember! Az ember a világ értelme, egyben misztérium és mítosz... És ez már nem az egyes ember istenítése... nem a géniusz az, akit a költő felléptet, és a mítosz légkörébe emel, mert empe­doklészi gőg volna emberi művet és sorsot isteni-nek tartani, holott nem az. Csak a gondolkodó tudta a költő rejtvényét megoldani Csak az, aki széttörte az istenek képeit... az tudta az emberben ismét megállapítani a mitikus teremtő erőt. Tudo­mást vesz arról, hogy az istenek alkották a vilá­got, de már nem akar többé isten lenni. A világot új élettel árasztja el, és ebben az új életben már nincs semmi túlvilági muzsika: ez az élő, emberi világ zengése".

Hogyan történt, hogy George és Köre Nietz­schét nem értette meg ott, ahol éppen ennek a Körnek kellett volna megértenie? Kétségtelen, hogy ma nemcsak gondolkozás, művészet, tudo­mány, vagyis a legáltalánosabb értelemben vett szellemiség, hanem a legközelebbi és intim gya­korlat és magánélet is, ha nem ment át a nietz­schei iskolán, egyszerűen és kereken: egyáltalán semmit sem jelent. A „nietzschétlen” ember a világidőn kívül nyüzsög, mint egy rovar. De, ha ma nincs szellemiség olyan ember számára, aki nem élte át a nietzschei katarzist, ugyanolyan bi­zonyos, hogy nincsen lehetőség túlmenni rajta. „Minden próbálkozás - mondja Jaspers -, ame­lyik Nietzsche fölé akar jutni, vagy akár csak őt utánozni, még csak nyelvben is, több mint lehe­tetlen, - nevetséges". George és Köre az előbbi hibát követte el: túl akart menni, többet akart tudni. Ez a törekvése Nietzschével szemben vis­szaesést jelent. Újra normát tűz ki mindenki szá­mára, visszacsinálja az én teljes felszabadítását. Féltékenység zavarta meg a tiszta szemléletet? - Alig. A teljes megértés hiányának oka a Kör belsejéből fakadó, a tanítványoknak Georgéhoz való viszonya, amely végeredményében Geor­génak Nietzschéhez való tanítványi viszonyára vet fényt.

Ha a tanítványi viszonyban hiba történik, és az ember hallgat, mert okosabb akar lenni - időt akar engedni a másik félnek arra, hogy hibájára rájöjjön -, esetleg elmulasztja az idejekorán való figyelmeztetés lehetőségét. - Nem is szólva arról, hogy ennek az okosságból való hallgatásnak min­dig taktikai mellékíze van. Hallgatni mindenkép­pen rossz: az ember elvéti a kellő pillanatban való beavatkozás alkalmát, s ezenfelül még önmaga előtt is gyanús színben tűnhet fel, mert habozott. Ha pedig a hibára figyelmeztet, ez a legtöbbször ahelyett, hogy a két ember között levő távolságot eltüntetné, csak növeli. Nemcsak azért, mert az ember arra, akivel szemben hibát követett el, még rendszerint meg is haragszik, hanem azért is, mert egy hiba szóvátételének természetszerűleg mindig korrigáló tendenciája van, s ez a tendencia arról tesz bizonyságot, hogy az embert nem haj­landók elfogadni úgy, ahogy van, ami pedig min­den körülmények között megalázó. Ha az embe­ri viszonyban hiba esik, ez feltétlenül kijavíthatat­lan. Szóvá sem lehet tenni, el sem lehet hallgatni; a figyelmeztetés éppen olyan rossz, mint az elkendőzés kísérlete. Mert a hiba nem a viszony fennállásának jele, hanem a hiányé: jele annak, hogy nincs. Gyenge, vagy képzelt. Ahol hiba jelentkezik, ott tulajdonképpen teljes kapcsolat sohasem volt, és nem is lehetett. Volt egyfajta laza összefüggés, de ez távolról sem volt közösség, nem volt kör.

Nietzsche és George között nem volt igazi tanítványi viszony. És ennek a George-kör felé súlyosabb következménye van, mint ahogy az ember gondolná. Elvégre George volt az, aki a Kört a hőstisztelet jegyében alapította: az emberi­ség héroszainak kultuszhelyet akart építeni. És egy ember ereje nem ott tűnik ki, hogy mennyire tudja önmagát érvényesíteni, hanem, hogy men­nyire tud valakit tisztelni. Természetesen hős-tiszteletnek nem szabad gondolni sem azt a visel­kedést, amelyik ájultan odadobja magát valakinek, sem pedig azt, hogy azért tisztel, mert nem érzi magát elég erősnek arra, hogy saját nagysá­gát elérje, a hőshöz dörgölőzik, s az ő árnyékában akarja megcsinálni a maga kis szerencséjét. A hőstisztelet kultusz: a hős szellemének teljes jelenléte, a hősies szellem megvalósítása. Abból, hogy az ember a hérosz jelenlétében mennyire tudja magát kioltani, következik nemcsak a tisz­telet, hanem az erő is. Az ember erejének és nagy­ságának mértéke, mennyire tudja tisztelni azt, aki nála magasabbrendű. Goerge nem volt elég erős Nietzsche tiszteletéhez, ezért nem tudott elég erős lenni Nietzsche megértéséhez.

A tanítvány helyzete nem normális magatar­tás. E viszony a tanuláson messze túlmenően meghatározza azt, hogyan viselkedik az ember az „ős”, az „előd” iránt, s így mi az ember viszonya az eredethez. A legnagyobb tanítvány, aki valaha volt: Platón. Egész életében semmi egyebet nem tett, mint mesteréről írt. Platón műveiben Platón nem szerepel, – Szókratész az, aki beszél. Ez a platóni mű legnagyobb tisztasága, ahogy Hilde­brandt mondja: „kétségben hagy saját személye felől”. Nem tudni, ő mit gondolt, csak azt, hogy mit gondolt a mestere. És itt van az a pont, ahol George és Platón összehasonlítása nem egyezik. Platón felolvadt abban, aki számára a szellemet megnyitotta. George felül akart emelkedni meste­rén. Éspedig nem azért akart felülemelkedni, mert nem értette, hanem azért nem értette, mert felül akart emelkedni rajta. Hiányzott belőle az „ős” tisztelete, a tanítványi hűség. És szellemében nem azért támadt zavar, mert Nietzschét nem értette meg, hanem, mert hiányzott belőle az ön-feladó alázat, el volt zárva előle mesterének tel­jes megértése. Ahogy a mű csak eredménye a szellemnek, a szellem is csak eredménye az em­ber végső magatartásának. George túl akart lép-ni Nietzschén és ezért nem érthette meg őt. Es mert nem érthette meg, nem érhette el saját hű­ségét, heroizmusát, saját istenségtől való meg-formáltságát, saját fensőbbrendűségét, vagyis szellemének végső magasságát, és ezért nem ér­hette el a Kreis az Akadémia magasságát.

A Kör lazasága eredménye annak, hogy Geor­géban nem volt elég áhítat? George áhítatának

-annak a tiszteletnek, amely erő is – a hiánya volt az oka annak, hogy a Kört laza kapcsolatok fűzték össze? Georgéban nem volt elég heroiz­mus? Vagy a Kör tagjai voltak méltatlanok, hogy éljék az új összetartozást, amit Nietzsche és Geor­ge alakja szentesített? Talán az, amit Gundolf „ringen zwischen Leidenschaft und Weih”– a fel-kentség és személyes szenvedély küzdelme kife­jezésével fog meg, a Körben meghiúsította magá­nak a Kreis-nek tökéletes megvalósulását? A Kör tagjai nem tudtak dönteni afölött, mi fontosabb nekik, a heroikus magatartás, a hérosz tisztelete, s az, ami ezzel együtt jár: a belépés az örökérvé-nyűségbe, s az, amit ez tulajdonképpen jelent: az istenségtől való megformáltság, vagy pedig fon­tosabb nekik az, hogy továbbra is személyesek legyenek, fontosabb szerencséjük, pályájuk, s így tovább, lefelé: érvényesülésük, gazdagodásuk, karrierjük? A szellem tisztasága, az alkotás ereje, eredménye, szépsége, komolysága függ attól az áhítattól, amit az ember példája, mestere, hérosza iránt tanúsít, egész szellemi magatartását ez dön­ti el. És itt jelentkezik az a kérdés, amiről Nietz­sche beszél, nagyon modern, nagyon mai kér­dés – vagy fájdalom, vagy rezignáció? „wir sind kein Material mehr fiir eine Gemeinschaft?"* *(Nem vagyunk többé a közösség építőelemei.)