VISSZA

 

 

 

RILKE LEVELEI

 

Rilke sohasem írt sokat; életének utolsó tíz éve alatt még kevesebbet, mint előbb s az is alig jutott a nyilvánosság elé. Mondanivalójának nagyobb részét mintha mindig elhallgatta volna. Csak halála után derült ki, hogy szeretett írni. Leveleit összegyűjtötték és kiadták. Így most több kötet formájában birtokába jutottunk azoknak a csak-nem titkolt írásoknak, amelyek a nyilvánosság előtt való hallgatását érthetővé teszik.

Ha az ember a levelek közül egyet, akármelyi­ket, összehasonlít oly művel, amelyik abban az időben éppen sikert aratott, arra az eredményre kell jutnia, hogy a levéllel szemben a nyilvános­ság előtt sikert aratott műben, legyen az még oly komoly, van valami nem nemes. Most nincs szó a műnek ama fajtájáról, amelynek osztályrésze az úgynevezett közönségsiker lett. Mert, ha a nagy könyvsikernek egyáltalán van az irodalom szá­mára tanulsága, ez csak az lehet, hogy a közönség nem irodalmi fórum. Egy mű megítélésében az, hogy hány példányban fogyott el, érdekes tényező, – távolról sem végső ítélet. És e tény in­kább a közönséget jellemzi, mint a művet. Az iro­dalmi mű szellemi megnyilatkozás. És bármely mai szellemi megnyilatkozás, amit a közönség szívesen fogadott, mélyen Rilke levelei alatt áll.

Nyugodtan mondható, hogy éppen azért. Megmaradt benne a szellem ama nemessége, amely ha kifelé fordul, elvész. Tud az irodalom többet nyújtani, mint azt a gyengéd szépséget, a gondolkozásnak azt az előkelőségét, a kifejezésnek azt a közvetlenségét, amit egy költő levele? Vajon a költő nem saját költőségének színésze már ott, ahol verset ír –, és nem ott kell kiderülnie annak, hogy mennyire költő, ahol nem is gondol vele: levelében?

Van-e nagyobb értéke a műnek, mint az írás lírájának tisztasága? És éppen ezért nem kell-e, hogy a költőiség a legkényesebb ponton ragyog­jon fel, vagy bukjon el: a levélben és a naplóban?

Bizonyos, hogy e tiszta líra, amely úgy látszik, a kornak a közönsége elé jutott, különösen a kö­zönség előtt sikert aratott műveiből hiányzik, elrejtőzött. Ha valaki majd a XX. század első felének költészetét keresni fogja, nem ott találja meg, ahol mi hisszük, a tíz nyelvre fordított regényekben. Külön feladat lesz megtalálni. Talán nem is könyvben fognak rábukkanni, nem is legépelt kö­tegben; esetleg kéziratban, amit a szerzőn kívül csak egy-két barát olvasott, és így nem volt öt em­ber sem, aki tisztán érezte, hogy az írásnak ez a fajtája ma mennyire korszerűtlen. Az ember gyakran elcsodálkozik, milyen so­kan keresik a nyilvánosságot. Nincs elég nagy áldozat, amit meg ne hoznának azért, hogy ver­seiket, novelláikat, gondolataikat kinyomtassák.

A művelt osztály fele író. Sajátságos kényszer hajtja a papírhoz –, nem: a nyomtatott betűhöz. Sehol olyan versengés nincs, mint az írás körül. Irodalmi hírnév ma több, mint sok pénz. S ami a túlzott irodalmiságban éppen megrendítő, az ennek az általánossá vált írásbeliségnek teljes és tökéletes értéktelensége, költőietlensége. Nincs kevésbé költői mű, mint egy ama verseskötetek közül, amelyek a világ minden részén, minden nyelven naponként százszámra megjelennek, figyelmet kérnek és lelkesültséget várnak a közönségtől. Nyugodtan mondható, hogy éppen azért. Ami e kötetekben megnyilatkozik, a becsvágynak egészen más formája, mint amit művészinek lehet nevezni. Mennyivel költőibb lenne mindazt, amit ilyen ezer-közül-egy költő megír, elhallgatni. Ha van benne vágy az írásra, nem kellene tényleg és először írni? – Ehelyett megrohanja a nyomdát, a szerkesztőséget és a közönséget. Valami egészen más dolgozik az emberben akkor, amikor előveszi füzetét, és beleírja, amit gondol, és más akkor, amikor hatást akar kelteni. A csendes nap-lóíró számára mindegy, hogy milyen dicsőségben lesz részei. Az írás oly mély varázslat, amit a kö­zönségre számító sohasem érez. Hatást tenni! Mily olcsó – és mennyire hibás! Hiszen a művészi hatás első feltétele: megfeledkezni arról, hogy van közönség. Írni nem annyi, mint valakinek írni, hanem annyi, mint leírni azt, amit az ismeretlen diktál .Mindent egybevéve a nemes írás közelebb van a hallgatáshoz, mint ahhoz a zsivajhoz, amit e költők csapnak. S végül, milyen sajátságos! – Mennyire a halk szavú költők éppen azok, akik a leghangosabbak! Milyen fülsértően rikácsolnak tolakodó halkszavúságukkal! Nem tudnak otthon maradni, s úgy írni, hogy ehhez senkinek semmi köze, hogy a közönség innen teljesen ki van zár­va, itt nincs számításba véve a nyomtatott betű és a kritikus, ez szigorúan és tisztán csak irodalmi ügy, semmi más, tehát nem ok a dicsőség aratásá­ra, nem uralmi ösztön segédeszköze, nem is mes­terség, hanem éppen ellenkezőleg: dilettantizmus, passzió, öröm, magánügy, szenvedély.

Ezen a helyen nem is lehetne nagyobb mulasz­tást elkövetni, mint ha az ember nem említené meg Valéry nevét. Mert ha valakinek ma az írás magánügy, neki az. Minden, amit ír, olyan szemé­lyes, mint egy levél. Húszéves korában néhány verset írt, s ezek nem voltak sem jobbak sem rosszabbak, mint a kilencvenes évek versei. S aztán húsz esztendeig hallgatott, – vagyis húsz eszten­deig naplót vezetett. A róla szóló könyvek azt mondják, hogy a szellem finomításában odáig akart menni, hogy teljesen megtisztítsa minden mástól, ami nem szellem. El akarta érni a szigorú és következetes gondolkozást, ami csak tiszta gondolkozás, és semmi egyéb, – tárgytól és anyagtól független abszolút szellem. A fegyelme­zés ideje volt ez: szellemének fogékonyságát és érzékenységét fejlesztette ki. Az írás e magában álló aszketikus magatartásának csak melléktermé­ke volt: a koncentráció egy neme. Sok tekintetben úgy próbálta ki szellemének ruganyosságát és éberségét, hogy írt. A napló provisoire d'incidents de 1'esprit – és: notes pour moi, impromptus, surpríses de 1'attention, permes.* *alkalmi írások a szellem eseményeiről — jegyzetek önma­gamnak, rögtönzések, a figyelem rajtaütései, csírák.

Teljesen függetlenül attól, szellemét hogyan sikerült megtisztítania és rendeznie, impromptui­ben oly hangot ütött meg, oly stílust, egész nyel-vet, amely azon kívül, amit mond, semmi egyéb-re nincs tekintettel. Micsoda megkönnyebbülés oly mondatokat olvasni, amelyekben a nyelv ter­mészetes logikáján kívül nincs más előzékenység. Semmi tálalás, semmi könnyítés, taktika és mes­terség. Nem akar érthető lenni, még kevésbé vilá­gos vagy kerek, különösen nem akar szép lenni. . Nem akar hatni. A szavak nem festik magukat, nem járnak frakkban, és nem korzóznak. Valéry szellemisége csodálatba ejtheti azokat, akik rajon­ganak a nagyszerű teljesítményekért. De, ami könyveiben az igazi varázs, az nem a szellem, ha-nem az írásnak az a gondtalan egyszerűsége, – a szándékosságnak az a teljes hiánya, ami egy gyer­meknél primitívség, egy művésznél a legna­gyobb tudás és bátorság jele. Szánalomra méltó költő, aki beleizzad abba, hogy mint a rossz ud­varló imádottját, – a közönséget „megfőzze”.

Nem költő az, aki akar valamit. És nem tud írni az, aki minden mondatnál azt kérdezi: mit szól hozzá a szomszédasszony. Valéry naplói megjelentek, s azóta már van a modern időből vett példa, s így alap arra, hogy azt lehessen mondani: aki könyvet akar kiadni, először írjon húsz évig naplót. Negyven éves kora előtt senkiről sem lehet megállapítani, hogy érdemes-e írnia. Addig pedig csak jegyezzen. Paradox, de ér­demes gondolkozni rajta: nem elég fiatal hozzá. Valéry naplóinak vonzóereje az írás lírájának tisztasága. Ugyanaz az üde és gazdag szépség ez, mint ami Goethe beszélgetéseiből árad. Annyira pillanat itt minden: hangulat, egészségi állapot, emlék, benyomás, éberség, kedély, hajlam, – a szó annyira pszichológiai, sőt meteorológiai függvény, hogy mindennemű nem-irodalmi szándék lehetősége kis törtté csökkent. Aki beszél, az tár­gyával van elfoglalva; nem ér rá a közönséggel törődni. Nincs alkalom az espressivora. Kénytelen önmaga lenni.

Azok az ezrével megjelenő művek, amik ma a költészet elnevezésére igényt tartanak, naplóban, levélben, feljegyzésben sohasem születtek volna meg. Ihletük nem az író ösztöne volt, az az ösz­tön, amelyben oly sajátságosan összefonódik kényszer, öröm, megszabadulási vágy, mágia, szokás, játék, felelősség, és még sok más. E művek ihlete: szereplés, hiúság, tetszésvágy, siker, ura-lom, és a többi. Nők műveire fokozottan vonatkozik ugyanez. Heine mondja, hogy, ha nő ír, csak egyik szemével néz a papírra, a másikkal egy férfit figyel, kivéve Hahn-Hahn grófnőt, akinek csak egy szeme van. Lehet egy írás nemességének más mértéke, mint nyílt válasz arra a kérdésre: megíródott volna ez akkor is, ha a könyvnyomta­tást nem találták volna fel? – Vagyis megíródott volna levélnek? Rilke leveleit az ember közvetlen élvezettel olvassa, mert érzi, hogy e levelek szerzője szere-tett írni. Szeretett írni egészen úgy, ahogy valaki szereti a bort. A félreértés elkerülése végett: van, aki a részegséget szereti, és van, aki a bort, illatát, színét, csillogását, szóval a bort. Van, aki az írást melléktermékeiért szereti, az írás esetleges követ­kezményeiért, a szereplésért, és van, aki az írást szereti, ahogy a bort. „Egy költeményben – írja Rilke Andreas Salomé Lounak –, ami sikerül, több valóság van, mint minden más vonatkozásban, vagy vonza­lomban, amit érzek. Ahol alkotok, ott valódi va­gyok, és szeretnék erőt találni ahhoz, hogy egész életemet erre a valódiságra alapítsam, e végtelen egyszerűségre és örömre, amely néha osztályré­szemül jut.” Kétségtelen: egy sikerült költeményben az ember valódivá lesz, hasonlíthatatlanul va­lódibbá, mint az élet bármely más vonatkozásá­ban. A teremtő írás oly világot nyithat meg az ember előtt, amely mélyebb az örömnél, mélyebb a vallásnál, mélyebb a szerelemnél. És mi a levél?

–Oly mű, amely körül együtt van az írás mindhá­rom lényeges feltétele: az alkalom, a szabadság és a távolság. Előttem az üres papír, azt írom, amit akarok, s minden hang elszáll, mint egy madár, vagy szikra. A pillanat felszólít, magam helyett me­gyek, és talán a végtelenbe indulok. Minden érzés-nek van itt helye: rokonszenv, melegség, gúny, kri­tika, harag, és a legmélyén ott van az, ami a levél tulajdonképpeni értelme: a vágy. A levél az egye­düli mű, amelyben az ember nem lehet egyedül. Rilke alakjához ezek a levelek új vonást nem rajzolnak. Miskin herceg ő, Dosztojevszkij pokol-metafizikája és epilepsziája nélkül. De nem lehetne nagyobb hibát elkövetni, mint ez alkalommal min­den esetben ugyanarról a személyről beszélni. Hi­szen sohasem lehet eldönteni, hogy a levél szerző­je kicsoda: aki írja, vagy akinek írják. Ha valahol itt fennáll a noészisz noészeósz, a gondolat gondolatá­nak esete. Créateur tréé* – *Teremtett teremtő. - mondja Valéry. Minden-nek és mindenkinek nagyobb szerepe van itt, mint az egyes szám első személyének. Tájak, séta, han­gulat, fák, emberek, könyvek, városok, vágyak, ter­vek – a dráma szereplői. Az író csak színtér és megragadott.

... Eggyel gyarapodott ama művek száma, amelyek az embert nem hagyják cserben. Nincs sok ilyen. Nem kell egyéb, mint egy kis rossz-kedv, s máris kitűnik, hogy a megrakott szekrény tulajdonképpen üres; csak legyen november. Oly kevés jóbarát van a könyvek között. Ír Capriról, Párizsról, arról, hogyan aludt, mit mondott Cézanne, ír ...

„ich fühle, was van Gogh ... dass alles noch zu machen ist: alles."* *Úgy érzem, mint van Gogh ... mindent rendbe kell még tenni, mindent.